Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-04 07:21:43, szerda
 
  Móra Ferenc Tápéi furfang
Cuci János nem hagyta magát



Cuci János célszerű szegényember Klárafalván. De olyan szegény, hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül.

- Különös név ez a magáé - mondtam neki, mikor először kezet fogtam vele. - De legalább nem lehet összetéveszteni más emberével.

- Nem is idevaló nemzet vagyok én - magyarázta Cuci. - Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárára, mikor én még csak egy-két esztendős voltam.

- Honnan vándoroltak be?

- Makóról.

Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci. Pásztorember volt. A Gerlice báró juhait őrizgette. Egyszer délidőben elnyomta az álom egy kis halmon. Arra ébredt fel, hogy egy ősz, öreg ember hajlik fölé.

- Kelj föl, fiam - rázta meg a vállát. - Eredj máshova aludni, ez nem arra való hely.

Hogy mért nem arra való, nem mondta meg, Cuci pásztor pedig nem kérdezte. Örült neki, hogy továbbment az ősz, öreg ember, és nem tett vele semmi csúfságot.

Családi körben azonban mindig emlegette, hogy a körül a halom körül valami hiba lehet.

- De hát sok ilyen kitalálásuk volt a régi öregeknek - mondta Cuci János bizonyos szkepticizmussal, amikor elbeszélte nekem a családi legendát. Nem akarta megbántani az apja emlékét, de restellte volna, ha azt hiszem, hogy ő is olyan régifajta öreg.

- Sok mindenféle halmon aludtam én Sztarizombortól a Doberdóig, de nekem sohase jelent meg az ősz, öreg ember.

A Cuci Jánosok szemét jobban kinyitotta négy esztendő, mint azelőtt a régi öregekét négyszáz.


Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, mikor először találkoztam vele a nyáron. Az aratásnak már utána voltunk, a cséplésnek még előtte. Ráért nézelődni a falu szélén, ahol kocsiderékszámra szedtük ki a diribdarab cserepeket a nagy partból. Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos, és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet. Nem is lettem volna rá figyelmes, ha ő pártfogásába nem vesz engem. Jó négy kilométert kellett mennem a vasúti őrházig, magyaráztattam magamnak az utat az embereimmel, s akkor szólt közbe Cuci:

- Majd elvezetem én egy darabig az igazgató urat, úgyis arra van menésem.

- Hát egy pohár vizet találnék-e valahol, Cuci?

- Tessék, igazgató úr - nyitott ki Cuci egy kisajtót -, ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet.

- Micsoda késnyelet?

- Tapasztottam a Tóth Péterné házát, és ahogy csinálom a sarat, érzek valamit a lábammal. Megkeresem, hogy meg ne szúrjon, hát egy késnyél. Bronz vagy mi lehet, mert zöld szironyja van, itt hányódott az asztalfiában még a télen is, mindjárt előkeresem.

Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg odavolt varjúfészket szedni, s mire az előkerült, az én vonatom rég elfütyült. De megérte a késnyél, mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt egy ritkaszép griffes szíjvég, amely másfélezer évvel ezelőtt valami hun-avar úr övszíján fityegett.

- No, Cuci - mondom nekividámodva -, mit adjak én ezért magának?

- Semmit se, igazgató úr - teszi hátra Cuci János mind a két kezét -, hiszen semmiség ez.

- Dehogy semmiség. Nekem többet ér, mintha színaranyból volna, de sima. Látja, ezt a griffes díszt még nem is láttam eddig semerre se. Ingyen én ezt el nem fogadhatom magától.

- Én meg pénzt nem fogadhatok el azért, ami nekem semmit se ér. Dolgoznom se kellett érte, véletlen találat.

Nem huzakodtam tovább Cuci Jánossal, a kislány meghozta a pohár vizet, annak adtam egy pengőt.

- No Isten megáldja, Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának.

- Nincs azon mit köszönni - mosolygott Cuci -, inkább még a galárist is előkeresem.

- Micsoda galárist?

- Tudja a manó, mibül van. Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam.

Kutatott-matatott asztalfiókban, ládafiában, de nem ért az semmit, még a gyerekeket meg nem ijesztette.

- Mindjárt agyonváglak benneteket, ha a galárist elő nem kerítitek!

Erre aztán csak előkerült a galáris, mégpedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte. Szép volt az ott nagyon, piros pántlikán a fekete szőr közt az opálos, kékesfehér nagy kalcedon-dió.

A puli nem mutatott semmi bánatot, mikor nyakdíszétől megfosztottam a kultúra nevében. Meg is ígértem neki, hogy ha a múzeum kitömött puliját megeszi a moly vagy az a kendermagbogár, amit a jó Isten külön arra a célra teremtett, hogy a múzeumok keretén belül folytasson közgazdasági tevékenységet, akkor őt veszem be az üveg alá a magyar pulik képviseletében.

Cuci Jánosnak azonban nem ígérhettem semmit. Még csak azt se, hogy fölfogadom napszámosnak. A halomból, ahol dolgoztunk, kifogytak az ősök. Tóth Péter kocsikovács nem engedett be bennünket a grifftermő krumpliföldjébe. Tovább kellett mennünk egy faluval. Cuci Jánossal jó egészséget kívántunk egymásnak.


Cuci János ma reggel beállított a hivatalos műhelyembe. Másodmagával jött, egy vékonyképű fiatalemberrel. Egy kicsit el voltak fogódva, hogy beeresztették őket a sokablakos házba, de ahogy megláttak, igen bizodalmasan ragyogott rám a szemük.

- Megjöttünk, igazgató úr. Ha vélekszik még rám.

- Nem felejtem én el az ilyen rendes embert, Cuci János.

- Ez meg Molnár József. Falumbeli. Klárai.

- Tudom, rendes ember ő is. Napszámosom volt, igaz-e? - kezeltem a fiatal magyarral is. - Hát mi jót hoztak?

- Egy kis jóvátételt - nyúlt a kitlije zsebébe Cuci János, és kitett az asztalra egy bronzcsákányt. Frissen, földesen, szép zöld patináját nem barbárkodta le senki, még csak bicskaheggyel se kapart rajta próbát, hogy ugyan nem arany-e? - Te is add elő, Jóska, amid van.

A fiatal gyufaskatulyákat szedett elő a zsebéből. Az egyikben két ezüstgyűrű volt, két ujjcsontocskával. A másikban István szent király ostyavékony dénárja ezüstből, de egészben. A harmadikban két pár fülönfüggő karika. A negyedikben kis nyitott karika, aranyból. Az egyik vége felpödörítve, mint a gácsér farka. Úgy hívják ezt az ékszert, hogy hajkarika. Az avarok meg a régi magyarok ebbe fogták bele a befonott hajuk homlokba hulló tincsét, és eligazították a halántékukra, hogy ne előgessen a szemüknek. Rendesen bronzból, ezüstből csinálták, az aranyból való ritkaság.

- Hát itt a jóvátétel - igazgatta elém Cuci János a skatulyákat. - Ez az első sírból való, ez a harmadikból, ez a negyedikből, az aranykarika a hatodikból. A másodikban meg az ötödikben nem volt semmi, mert azok csak aprószentek sírjai voltak. Ötvenhét centisek.

- Megmérték, Cuci?

- Hát. Ahogy az igazgató úrtól láttam. Csak nekem nem volt colostokom, oszt csak úgy az ásónyelire jegyeztem rá bicskával a mélységet is meg a hosszúságot is. Azt azután a faluban meghitelesítettük a mértékkel.

- Most már mondja meg, hogy jutottak maguk ezekhez.

- Mondom, kérem. Ástuk. Jóvátételnek.

- Micsoda jóvátételnek? Mondja el, Cuci János.


Cuci János vallomását szóról szóra adom vissza.

- Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szőregieket. A Máder kéményseprő urat meg a Sztojkov Dusánt. Ugyan nem is mink olvastuk, hanem a boltos említette nekünk, megkértük, hogy olvassa csak föl. Fölolvasta, csakugyan úgy volt megírva, ahogy elmondta. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta, ő se hagyja. No, ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet. Mutassuk meg, hogy mink is csakúgy benne vagyunk a kultúrába, mint a Máder meg a Sztojkov. Majd szembesülünk az igazgató úrral, hogy Klára is van annyi, mint Szőreg. Hát tessék.

Három nap ástak négy helyen reggeltől estig. Két partban nem találtak semmit. A harmadikban találták a bronzcsákányt. A negyedikben találták a nagy temetőt, Szent István király korából.

- Melyik halom ez, Cuci? Meg tudná mutatni a térképen?

- Meg. Ez a kicsike itt a kukutyini dűlőben, amelyiken az ősz, öreg ember azt mondta az édesatyámnak, hogy keressen más helyet, mert az nem alvásra való.


Cuci János, miután kezeimhez szolgáltatta a jóvátételt, még egyszer benyúlt a zsebbe.

- Ezt meg tessék a múzeumi felszerelésekhez tenni. Ezt odaszántam ajándékba - tett elém még egy kis papírcsomagot.

Kibontom a papírt, egy bicska van benne. Igen rendes, tülöknyelű bicska, szegény ember szalonnázó készsége.

- Nem értem, Cuci. Ki bicskája ez?

- Az enyém. Tavaly vettem a zombori búcsún két pengőért.

- Miért akarja ezt nekünk adni?

- Tudja, igazgató úr, nekünk nem volt olyan kis spatnink, amivel maguk szokták a csontvázakat feltisztítani. Csak úgy körömmel kapargattuk őket, de nagyon kemény volt a föld, nézze, mind letöredezett a körmöm. No, mondom Jóskának, ez így nem jó lesz, még elkeverünk valami apróságot, inkább előveszem a bicskát. Az osztán szuperált is, de tudja Isten, azóta nem tudok vele kenyeret szegni. Hiszen tudom, hogy nincs abba semmi, a holt se más, mint az élő, de azért mindig úgy megképzenek előttem a tetemek, ha kenyeret vágok a bicskával. Hát csak tessék eltenni a szerszámos ládába a többihez.

- Mivel tartozom én maguknak mindezekért, Cuci?

- Ezért nem jár semmi. Ha majd bontatja igazgató úr a temetőt, és fölvesz bennünket napszámba, azt igen szépen megköszönjük. De ezt nem fizetségért tettük. Ez csak jóvátétel a magyar néptül. Hogy az se alábbvaló, mint a morva meg a szerb.

Erre csak nagy lélegzetvétel után lehetett megszólalni.

- De a bicska? Az már csak nem jóvátétel?

- Nem. Azt magán jószántambul adom ajándékba.

- De emléket csak adhatok érte? A magam bicskáját?

- Nagy tisztességnek fogadom.

Cuci János klárafalvi tapasztóemberről nem lehet több strófát írni, mert innen kezdve szomorúra fordulna a Das Lied vom braven Manne. Nem fogadhatom fel napszámosnak, mert nincs miből ásatni többet, s István szent király népének csontjait az eke vasa fogja széthányni. A nagy leépítéseknek a szegény kis magyar múzeumok az első áldozatai; jobb erről nem beszélni, mert vagy káromkodás lenne belőle, vagy fogcsikorgatás. Pedig én ezt a dalt himnusznak szántam Cuci Jánosról, aki nem hagyta magát, és bizonyságot tett róla, hogy nem halálra való fajta az övé.



Csöndes kis hírek

A nyári-útban keressük az ősöket, akikről úgy ver a szó, hogy eleink lehettek valaha. Legalább Antal, a kubikos, ilyen véleménnyel volt, amikor a tavaszon az íróasztalomra tette a vászontarisznyáját.

- Bögre-e vagy koponya? - tapogattam a tarisznya gömbölyödését.

- Ez csak a bögréje - csomózgatta ki a jóember a tarisznyamadzagot -, az öreg tata bent maradt a kanális partjában.

Valami ínségcsatornát ásattak a népekkel, annak az oldalából gurult ki a füstös, kormos cserépbögre.

- Hát ezt hun gölöncsér szerkesztette, fiam - fogtam rá a kefét a kincsre.

Antal hangja egy kis neheztelést éreztetett.

- Nem tösz az semmit, akárhunnan való gölöncsér csinálta. Azért csakúgy ésszel élt az, mint mink.

- Miből gondolja, Antal?

- Abbul, hogy még most is kolbászszaga van a fazéknak.

El kellett ismernem, hogy ez a régészeti megfigyelés páratlan a maga nemében, de sajnos, azt is konstatálnom kellett, hogy minden ténybeli alapja hiányzik.

- Szagolja csak meg még egyszer, Antal! No? Érez valamit?

Antal szusszantott egyet-kettőt, s kénytelen volt megcsóválni a fejét.

- Most már nem érzök rajta semmit, hallja. De tudja-e, miért?

- Mondja, no.

- Mert mind kiszagolgatták belűle a népek a jó szagot.

- Melyik népek?

- Hát a többi kubikosok. Hallja-e, úgy szagolgatták tegnap egész nap, mint kutya a kásás bográcsot. De, tudja, nem tilthattam el űket tüle, mert mostanában nemigen dúskálódnak ilyen szép szagban.

- No, majd ha a többit is kiszedjük a földből.

- De nem löhet ám. Mondom, volt ezöknek az eleinknek magukhoz való eszük.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy befeküdtek a kocsiút alá, mert ott nagy tilalomban vannak. Az utat nem löhet fölbontani, mert az államé.

- Hátha mégis. Majd szót értünk az állammal.

Antal hitetlenkedett. Fájdalmas tapasztalatokat tehetett az állammal való szótértés irányában.

- Szokás-mondás, hogy ökörben ne keress ikrát.

Egy szóval se mondom, hogy ez a szentencia minden alap nélkül való, de azért néha meglepetés is éri az embert. Engem is az a kellemes csalódás ért, hogy az illetékes államépítészeti hivatal első szóra megadta az engedélyt. Sőt huszonnégy óra alatt írásban is megküldték. De még az útkaparónak is kiadták az ordrét, hogy jó kolléga módjára karoljon fel, és ne gáncsoljon el mint veszedelmes konkurrenst. Nagy darab földön nem találkoztam ennyi hivatalos előzékenységgel. Azzal viszonzom, hogy nem név szerint mondok érte köszönetet, nehogy baj legyen belőle. Hátha valami sérelem érte a közigazgatási etikát? Mit tudom én, nincs-e arra valami utasítás, hogy a hivatali tekintély megköveteli a nagyképűséget?

Elég az hozzá, hogy keressük az ősöket a felbontott útban, de az ősök most jobban kerestetik magukat, mint ezelőtt. Persze, hiszen megmondta Antal, hogy van azoknak magukhoz való eszük. Nem kívánkoznak a mai világban a föld fölé, mikor a föld alatt sokkal elszívelhetőbb világ van. Még tán ajánlási íveket is íratnának velük alá, ha megtaláltatnák magukat.

No, majd meglátjuk. Még a holtak előkerülnek, ráérünk egy kicsit elnézelődni az élőkön.


"A válogatós ember." Valamikor, kutyúrégész koromban a napszámosaim munkaidejéből körülbelül egy óra pazarlódott pipagyújtásra. A háború óta cigaretlizik a szegény ember, s ez múzeumgazdasági szempontból duplázza az időveszteséget. Ugyan, most már se nem pipáznak, se nem cigarettáznak az embereim. Eldohánytalanodtak - akárcsak a múzeum.

Most már csak beszélgetnek az embereim az elmúlt gyönyörűségekről. Az egyiknek van egy tajtékszipkája, s abból szeretne egy kis hasznot húzni, ha már öröme úgyse lehet belőle. Ajánlgatja a másiknak.

- Egy zsák krumpliért neköd adom. Pedig ló van rajta kifaragva, mégpedig fias ló.

Megszólal a harmadik:

- Már akkor inkább az enyimet vödd mög, testvér, mert azt érdemösebb nézögetni. A valóságos Tündér Ilona van rajta kifaragva meztelenül.

- A ló többet ér, sógor! - erősködik az első.

- Majd csak hatvan felé - kacsint a második. - Amikorára mögvakul.

- Kicsoda?

- Hát a sógor.

Ebből nagy nevetés lesz, s mivel a csősz éppen akkorra érkezik oda, ő is kiveszi a részét a közörömből, s aztán megkérdezi, hogy mit nevetnek.

- Azt nem mondjuk mög kendnek, mert kend nagyon válogatós embör -, incselkednek vele.

Megkérdezem, miben válogat?

- Hát a dohányban.

- Maga még pipás ember?

- Én még az - mondja némi kényességgel, és ki is szabadítja a belső zsebből a mocskos kis makrapipát.

- Pipás, de nem dohányos - szól ki a gödörből valamelyik helyreigazító.

- Hát akkor hogy válogat a dohányban?

- Úgy, hogy hol krumplilevelet szíj, hol salátát, hol feketenadálylevelet, de egyikben se tud mögállapodni.

- Most már igön - mondja a csősz komolyan, s nagy erőlködéssel igyekszik füstre hozni a makrát.

S mikor már túl van a nehezén, és kezd szivárogni a pipából valami fanyar kék pára, elégedetten magyarázza:

- Ezt már passzió szívni, mert ez fán termött. Meggyfalevél.


"A tekintélyi elv érvényesítése." Lelőhelyvadászaton vagyok a harmadik dűlőben. Valami kopár halmot láttam messziről, afelé igyekszem. Lucernatábla mellett haladok el, jó félméteres csapás vezet rajta keresztül. Keményre taposott ösvény, lehet, hogy lopott út, de a gyakorlat törvényesítette. Most is rövidíti rajta az útját egy rongyos ember. A rossz példán én is fölbátorodok, megyek utána. Az ösvény túlsó végén megáll, egy kicsit hátrabillenti a fél fejét, aztán egészen megfordul, és elállja az utat.

- Ez tilos út, hé - néz sunyin, és szól félregörbített szájjal. Ha kutya volna, már késő volna ütőfát keresnem. De hát ember, s úgy lehet, van is oka így acsarogni az úrra. Megpróbálom jó szóval békíteni. Rá is mosolyodok.

- Látta, hogy legeltem, jóember?

Eltátja a száját, és pislant egyet-kettőt. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Minden esetre számítva elhúzódik az utamból, és megcsöndesedve mondja:

- Aztat nem állítottam.

- No látja, akkor nem tettem több kárt a lucernában, mint maga. Magáé ez a föld?

- Nem - csóválja a fejét -, nem az enyim. Nincsetlen vagyok én.

- Maga a csősz?

- Nem, nem én vagyok.

- Hát akkor mit rendelkezik itt? Kicsoda maga?

- Én? - mondja fölemelt fejjel és szigorúan. - Én a csősznek a körösztapja vagyok.

Így már igen. Hiába, csak az összeköttetés ád az embernek tekintélyt. Most már azt se kérdeztem meg, miért tilos az nekem, ami neki szabad. Csak megemeltem szó nélkül a kalapom a csősz keresztapja előtt, aki a tekintélyi elvet ilyen tökéletesen érvényesíti a hereföldön.


"Pártfogói jog." Déli kenyerezgetés közben a követválasztásról beszélgetnek az embereim. Nem ők kezdik, hanem én. Kérdezem, hogy fújt-e már a szele a faluban?

Nem, nemigen fúj. Némely részük nem is hallotta még, hogy már megint követválasztás lesz. Mernék fogadni a fél fejembe, hogy ha kéményseprőválasztás lenne, sokkal könnyebben kimenne a szemükből az álom. Mert kéménye minden háznak van, még az ő sárgunyhójuknak is, de mi közük őnekik az országházához?

- Mégis, mi hallatszik, ki lesz a követ?

- Hát akit az urak akarnak - vonnak vállat.

Nem bánnák, ha az urak a mostani követet akarnák, mert az nagyon jó ember. A községnek is sokat tett, meg a szegénységet is mindig fölkarolta. Három-négyezer pengőt mindig szétosztogatott, ha lent járt, s még csak meg se kérdezte, hogy hívják, akivel jót tett.

- Igaz, hogy itten se mindönki tudja az ű nevit - mesélte az egyik napszámosom, fiatal legényke. - Az én édösapám se tudja még máig se, pedig ű rászavalt.

- Hogy szavalt rá, ha a nevit se tudta?

- Úgy, hogy nagy szívességgel fogadták, mikor fölmönt szavazatot tönni, és mögkérdözték tűle, hogy "hát maga, öregem, kire szavaz?" "Hát csak a legjobb embörre írják be", azt mondta az atyus, osztán el is tanálta, hogy kire köll a szavazatot tönni, mert azt mondták neki, hogy "maga, öreg, derék ember", s még szivart is adtak neki.

Egy hosszú, köhögős ember, aki félkönyökre dőlve szundikált a kenyerezés után, éppen most köhögte fel magát álmából.

- No, neköm nem adtak - szólalt meg, ahogy kifulákolta magát. - Neköm azt mondták, hogy kitakarodjak, még szépen vagyok.

- Igen, mert te azt mondtad, hogy a dematrakát írják be - mondta a Tündér Ilonás szipkájú.

- Csakis. Most is azt mondanám, ha pártfogó volnék.

- Egy fene az - ásított valamelyik. - Úgyis csak osztraka az mind.

A köhögős nem hagyta magát.

- Nem úgy van az. Éntűlem is azért vötték el a pártfogói jogot, mert félnek tűle, hogy az igazságnak fogom pártját.

Most jöttem rá, hogy ezek a szavazati jogot pártfogói jognak hívják. Országunk nagyurai, értitek-e, micsoda kevélysége van ebben az ezer esztendős megaláztatásnak? Hogy ezek a hallja-kendek, ezek a fűszál-emberek kezdenek rájönni arra, hogy ti vagytok a kéregetők, és ők a pártfogók? Hátha egyszer az eszük is azt mondja nekik, amit most az ösztönük!

Egyelőre azonban nem kell félni tőle, hogy kinyílik a szemük. Inkább lecsukódik még a köhögős pártfogóé is. Az ösztövér, fáradt emberek úgy hevernek szanaszét a fűben, mint ledöntögetett bronzszobrok. Némelyiknek csak a szája van ki az arcraborított kalap alól, és meg-megrándul a bajusz alatt. Álomtarisznyából folytatják a kenyerezést.


"Posta jön." Nekem hozzák a postát, táskaszámra az utánam küldött leveleket. Ahogy összenyalábolom őket, és visszavonulóban vagyok összes termeimbe - van nekem pipacs-szobám is az árokban meg somkórótermem is meg iszalag-szalonom is, mégpedig kékvirágú vad klematiszokból -, utánam szól az egyik magyarom:

- De sok ellensége löhet az igazgató úrnak!

- Hát amennyi rendes embernek illik - szólok vissza -, hiszen azokkal egész az ember. Vagy látott már maga almafát naggyá nőni anélkül, hogy féreg ne rágta volna?

Bontogatom a leveleket, kiörülöm magam nekik, s akkor jut eszembe, hogy nini, mit is mondott az elébb az az atyámfia. Kiszólok neki a lapulevelek alól:

- Ugye, miről gondolta azt maga, hogy nekem sok az ellenségem?

- Hát az a kögyetlen sok levél, mondok, az nem jelönthet jót.

- Maga nem szokott levelet kapni?

- Nem, hála Istennek, én nem kaptam, miúta a háborúbul visszakerültem.

Erre egy kis körvallatást rendeztem. Kiderült, hogy tizenegy ember közül ebben az esztendőben kilenc még nem kapott levelet. Kettő kapott, de abban se volt köszönet - ügyvéd küldte mind a kettőnek.



FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE



Tót Antal körtéi

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egy testvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal lett volna a becsületes neve. De a fiatalabbat csak fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak ismerte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanári madarának is szemenként olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegényember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:

- Sebaj, barátom, neked is van, míg nekem ád az Isten!

Soha attól hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel.

- Sebaj, atyámfia, megtámasztalak én addig, míg a magad lábán bírsz állni!

De hét határban nem is beszéltek az emberek Sebaj Tót Antalról, csak kalaplevéve. Egyszer a Fütyű cigány azzal állított be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson.

- Minek az neked, te Fütyű? - mosolyodott el Antal úr - hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot.

- Oka van annak, kérem sépen - hunyorgott Fütyű, - Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert már hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.

- Sebaj, Fütyű - nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt, hogy grófnak elmehetett volna.

- Nagy baj lesz még abból a sok sebajból - csóválta meg kevély fejét Fukar Tót Gáspár, mikor az effajta hírek a fülébe jutottak.

S az lett abból csakugyan, hogy Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola udvarán.

- Sebaj no - vigasztalta magát -, van a Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy nyilván meg se tudná olvasni.

Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte az aranyat, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ád, inkább azt mondta, ád, amennyi kell, de nem adja ingyen.

- Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi réted - szegezte a testvérére a hideg nézésű szemét.

- Sebaj no - csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már fúratta a szegények kútját.

Iskolát, kórházat, templomot építtetett, s lassanként mindenét elsebajozta a jó szívével. Föld, erdő, szőlő minden a Fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.

- Sebaj - mosolygott a jó ember -, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is.

S úgy kell lenni, hogy a jó Isten maga is rámosolygott a Sebaj Tót Antal körtefájára, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mind lehúzta a pirosképű csengettyűkörte. Vándorló, gyermek, kolduska azalól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólongatott a nevető körtékkel:

- Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyermekeknek hagyom örökségbe.

S végig-végig simogatta a tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:

- Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!

S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor az özvegy asztalosné állt alája nagy jajszóval:

- Nagy bajban vagyok, lelkem tekintetes úr. Elvitte a tehénkémet zálogba a Gáspár tekintetes úr. Segítsen rajtam, lelkem tekintetes úr!

- Sebaj, lelkem - szalajtotta ki a száján Antal úr, de aztán megzavarodva nézett körül. Hogy segítsen az istenadta asszonyán, mikor egyebe sincs már az egy körtefájánál. S azt is elhagyta már a szegényeinek!

- Sebaj, lelkem! - villant fel újra az öregúr szeme, aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.

- Magam is szegény vagyok!

- Sebaj - könyökölt az asztalra Antal úr -, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted?

Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Anélkül is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsődíti a fája alá.

- Nem is kell érte pénz - folytatta Antal úr. - Visszaadod az asztalosné tehénkéjét, s tied a körtefa.

- Nem bánom, de őszre kivágatom - mondta mogorván az öccse.

- Sebaj - mosolygott szelíden Antal úr -, de van egy kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, temessetek el velem a koporsómban egy kosárka körtét. Legalább ennyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.

- Hóbortos volt világéletében - nézett Gáspár úr a bátyja után, aki olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához szokott. Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki, s úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak is minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig szellő se rezdült.

Isten tudja, mit beszélgettek, mit se: az bizonyos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája alatt. De szép szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor a koporsójában odatették az oldalához a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:

- Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!

S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vágta ki vele az emberek szívéből. Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s az Isten kertjében ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír fölött kicsiny körtefaerdő zúgatja lombjait, s mikor gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy futkározó gyermek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidoran suhan át a szellő a fák koronáján:

- Ugye, hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?



A kirakat

Sokdolgú ember vagyok, nem is szájatátó természetű, azért az utcán én nemigen szoktam ácsorogni. Hanem ha játékosbolt előtt visz el az utam, annak a kirakata előtt mindig megállok. Elhitetem magammal, hogy a járkálás kívántatja meg velem ezt a kis pihenőt, pedig tisztában vagyok vele, hogy egész másról van itt szó.

Az én gyerekkorom úgy telt el, hogy még csak nem is láttam boltból került gyerekjátékot. Nem mondhatnám, hogy proletárgyerek voltam - a mi utcánkban, ahol én nevelkedtem, még tán ma se ismerik a proletár szót -, de a mi akkori szegénységünkhöz képest még a mai proletár is nábob. A Jézuska ugyan már akkor is tudta, mi az ő hivatala karácsony éjszakáján, de a mi házunkat mindig kifelejtette. (Nem tudom, azért-e, mert nem volt rajta házszám, vagy azért, mert olyan kicsi volt az ajtónk, hogy úgyse fért volna be rajta karácsonyfával.)

Elég az hozzá, hogy az én játékosládám az az árok volt, amelyik a házunk végében húzódott. Nyár derekáig ugyan tele volt szép zöld, békanyálas pocsolyavízzel, de mikor azt a kánikula kiszárította, sok mindenféle kincset lehetett ott találni. Fazékfület, kantafeneket, pipakupakot, cérnagurigát, üvegcserepet, mit. Egyszer egy üvegdugót is találtam, amely Ferenc Józsefet ábrázolta, s az öreg király képe nekem azóta mindig ebben a formában jelenik meg. Ez különösen kedves játékom volt, míg a fél feje le nem hasadt, akkor elcseréltem egy cserebogárért. Ezekből látnivaló, hogy játék dolgában az én gyerekkoromat nem nagyon kényeztette el a sors. Hát ezért ácsorgok én deres fejjel a játékosboltok előtt; kárpótolom magam a játéktalan múltért. Persze, szégyenlem magam e miatt a tisztes koromhoz nem illő bűnös szenvedélyem miatt, de hát a szenvedély ellen hiábavaló minden küzdelem. Ha én valami új játékot látok a kirakatban, akkor egy pillanatra mindig hosszúinges kisgyereknek érzem magam, és a szívemen nőtt fejfák alól mindig föltapsikol az öröm. Hát valamelyik délben, ahogy odaérek a játékosbolt elé, az andalgó-sarokra, látom ám, hogy a konkurrensek megelőztek. Két kimondhatatlan rongyos kislány áll a kirakat előtt, a legfelső lépcsőn, a maszatos kis orruk rányomva az üvegre, amit már beharmatosított szájacskájuk forró lehelete a hideg esőben.

Egyik az egyik sarokban ágaskodik, másik a másikban, a mezítelen lábuk vörös, mint a cékla, de a hangjuk vidámtiszta, mint a rigóé.

- Úgy ám, de nekem négy babám van, neked meg csak három - mondja a nagyobb, aki már túl lehet az öt éven.

- Azám, de ne félj, az enyimeknek meg piros pántlika van a nyakában - vágja vissza a kisebb.

No, gondoltam magamban, ezekből a kis rongyélusokból se nézné ki az ember, hogy ennyi bábujok van. Az is lehet, hogy csak a szájuk jár. Hiszen a gyerekek borzasztó hazugok, majdnem olyanok, mint a felnőttek.

- Nekem két házam is van, osztán katonák is strázsálnak előtte, oszt nemzetiszín masnijuk is van nekik - ezt megint a kicsi mondja, s most már kezdek észbekapni. Mert csakugyan látom magam is, hogy rózsaszín házacskák előtt fából faragott katonák meredtkednek a kirakatban, szuronyosak, puskásak, kokárdásak - ej, de jó, hogy az az antant nem járatos erre, mindjárt leszereltetné őket, hogy fel ne borítsák az európai egyensúlyt.

Csakhogy már beszél a nagyobbka csöppség. Azzal szúrja szíven a másikat, hogy neki meg négy lova van, és azoknak farka is meg sörénye is.

- Nekem meg tehenem van, egy, kettő, három... sok! - csattan fel diadalmasan a kicsi.

- Az se igaz ám - pöntyög a nagyobb -, mert csak két tehén a tied, a harmadik nem az.

- De igenis az - erősködik a kicsi -, nem is adom neked, tudod-e?

A nagyobb odasomfordál a kicsihez, és taszít rajta egyet. - Hát látod-e, hogy az enyim, te béka!

A kicsi méregbe jön, és úgy könyököli oldalba a nagyot, hogy visszagurul a sarokba.

- Így ni - teszi a csípője helyére a kezét a diadal gesztusával. - Most már a tehén mind az enyim, meg a ló is, meg a házak is, mert mind az én oldalamon vannak, tudod-e, oszt a te oldaladon meg nincs más, csak az a pisze baba.

És mikor megint a nagyobb taszítja vissza a kicsit, és körömmel, szikrázó szemmel esnek egymásnak, mint a vadmacskafiókok, akkor már tisztán látom, hogy ez a két istenszegénykéje elosztotta egymás közt a kirakatot innen az utcáról, hogy ami a jobboldalon van, azt az egyik nézheti, ami a balon, azt a másik. És most nekivadulva ki tudnák egymás szemét szedni azért az illúzióért, amelyik mind a kettőjüknek egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.

Arról aztán én nem tehetek, ha az emberi együgyűségnek ez a kis képe az olvasónak a magyar politikusokat juttatja eszébe, és egy kicsit talán az országot is, amely egyedülvaló szegénységében nem tudja mással mulatni magát, mint hogy hol beveri a szöget a kukoricamorzsolószékbe, hol kiszedi belőle. A politikusok pedig szikrázó szemmel, csattogó foggal, tépő körömmel állnak a hatalom kirakata előtt, és véresre marcangolják egymást az illúzióért, a látszatáért a hatalomnak, amely bent, az antant boltjában mindnyájunknak egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.



Hó-angyal

Nem bírtam halottak napján fölkeresni azt a két kis földbirtokot, amelynek egyharmada engem illet - egyik a szolnoki temetőben van, másik a félegyháziban. Nyavalyából, bajból úgy bevásároltam, hogy nem is tudom, mikor vihetem meg az adót a halottaimnak. Ahelyett teszem a fejfájukra ezt a történetet - érezzék belőle, hogy voltam én ott, ha ott nem jártam is.

Halottak estéjén összeverődtünk néhányan, magamforma lefeléballagók, akiknek nem olyan messzi már a messzi. A halottakról beszélgettünk, a fehéredő fejek óvatosságával, inkább a "nem tudom", mint a "nem hiszem" jegyében. Hogy tudnak-e rólunk, és nyújtják-e felénk a kezüket? Ők kapaszkodnak-e mibelénk, vagy mink kapunk tőlük segítséget olyankor, mikor a véletlennek szoktunk hálálkodni, mert megmentett bennünket valami rossztól, amit elkerülhetetlennek láttunk, vagy az ölünkbe dobott valami jót, amit nem vártunk? Mi az a "véletlen"? Nem az az "ismeretlen isten"-e, akinek oltára előtt elámult Szent Pál Phaleron kikötőjében, és az igazságot hirdette Theseus városának? Nem a halottak keze van-e benne azokban a "véletlenekben", amelyek néha megfordítják sorsunkat?

A halk vitát nem döntötte el, de befejezte a történet, amelyet a szobrász mondott el, galambősz hajával és kerek fehér szakállával, régi görög szobrászok hermáira emlékeztető öregember. A történet az ő története. Én azért mondom el a magam hangján, hogy legalább erről rám ismerjenek azok, akiknek szántam.


Gyerekkoromban sohase gondoltam rá, hogy szobrász leszek. Azt se tudtam, mi az a szobrász. Sok mindenféle mester volt a városunkban, de ilyen nem. Se ilyen cifra szó a mi utcánkban nem volt járatos.

- Varjúnak varjú a fia - ez volt a szavajárása édesapámnak. S mivel ő takácsmester volt, én is annak indultam. Mindig ott sündörögtem a szövőszék körül, s óraszámra el tudtam hallgatni a kattogását. Addig, míg el nem aludtam rajta. Olyan édeseket nem is álmodok többé, mint ott lehetett, a szövőszék árnyékában.

Ötödik évemben lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövőszék mellett. A nagy csöndességre ébredtem föl. Apám ott ült a padon, egyik kezével fogta a vetélőt, másikkal a serkentőmadzagot, úgyhogy még csak nem is pillantott.

- Édesapám! - szólítottam meg egy kicsit zavarodottan.

Nem szólt, megfogtam a kezét. Hideg volt, mint a jég, s ahogy ijedten megrántottam, nagy koppanással esett ki belőle a vetélő. Csodáltam, hogy nem hajolt le érte, és kiszóltam a konyhába édesanyámnak:

- Szülém, apám nyilván meghalt.

Különösebb ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam még, mi az a halál, a mi házunkban nem járt addig. Azt hittem, az az egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik.

Csak az anyám jajveszékelésére fakadtam sírva, s csak akkor szorult össze a szívem, mikor a koporsót kivittük a temetőbe. Haragudtam, hogy olyan mély gödörbe teszik, de azzal nyugtattam magamat, hogy másnap majd fölkaparom én ezt a sok földet a kis kapámmal.

Másnap azonban eljött értem a keresztapám, aki esztergályos volt, és elvitt őhozzájuk. Ott voltam egy hétig, és megtanultam csigát esztergályozni. Elhatároztam, hogy esztergályos leszek, és rá se gondoltam többet a temetőre.

Amikor megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán kert, s annak a sarkában az a vadrózsabokor, amely kívül piros, belül sárga virágokat termett. Ilyent se láttam azóta csak itt egy budai kertben. Most az idén vágták ki, azt mondták, poloskaszaga van a virágjának. Pedig én úgy emlékszem rá, olyan jószagú virág nem volt több a világon.

A szövőszéket se találtam a szobában. Mosóláb terpeszkedett a sarokban, azon teknő, a szoba tele gőzzel, a falakon csurgott a pára.

Elfúlt a lélegzetem, ahogy megszólaltam:

- Vissza akarok menni a szép házunkba.

Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított, és elmondta, hogy most már nincs szép házunk, kertünk, semmink se. Szegények vagyunk, mert a bank nem hagyott meg mást, csak engem neki és őt nekem.

- Akkor ki akarok menni az apámhoz! - toporzékoltam nekivadultan.

Sohase felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához az anyám.

- Lelkem-gyermekem, akkor várd meg, míg kimosom ezt a kis ruhát, aztán majd együtt megyünk a temetőbe. Hátha találunk valami ma ásott sírt, amibe még nem költözött bele a lakó.

Azt nem egészen értettem, mit mond, de láttam, hogy ki vannak sírva a szemei. Hirtelen megsajnáltam. Nem emlegettem többet az apámat, és tájára se mentem a temetőnek.

Nagy nyomorúságunkban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már tudom, hogy nyomorúság volt, de akkor nem tudtam. Örültem annak, hogy az édesanyám mosóasszony, mert így mindig meleg volt nálunk, meg este is szivárványt lehetett látni a gyertya körül a sűrű vízpárától.

Föl is tettem magamban, hogy én is mosóember leszek, ha megnövök.

Bele is kellett ebbe a mesterségbe tanulnom, akár akartam, akár nem. Szülém elkezdett köhécselni, akkor úgy mondták ezt, száraz-betegség. Néha úgy erőt vett rajta a köhögés, hogy le kellett neki feküdni a lócára. Olyankor nem nagyon ügyes kezemmel én csavartam ki helyette a vizes ruhát.

Koromhoz képest - nyolcadikba fordultam már - túlságosan is ügyetlen voltam, s anyám üzletfelei, többnyire mesterlegények, nem akarták eleganciájukat a humanizmusnak feláldozni. Csak az öreg muzsikus cigányra mostam már, aki vak volt, vezetgetni kellett, annak már úgy is jó volt az ing, ahogy én helybenhagytam.

Fogyott a kenyerünk, mint a holdvilág, s anyám fogyott, mint a megszegett kenyér. Most már nem a lócán feküdt, hanem a szalmanyoszolyán bontotta el magának az ágyat. De úgy, hogy nekem is helyet csinált maga mellett.

- Gyere, kisfiam, melegítsük egymást egy kicsit.

Már akkor tudtam rettegni a haláltól, és éjszakára mindig odatoltam az ajtó elé a mosószéket, hogy a kaszás ember be ne tudjon jönni rajta. Ilyennek képzeltem, mert a halotti-társulat fekete lobogóján is így volt kihímezve ezüstből.

Nem ért semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon, tán a megrepedt falakon, de valahol csak belopódzott. Szülém odahúzott magához, utoljára megfésülte a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta:

- Kisfiam, én most kimegyek édesapádhoz, de azért ne félj, sohase hagylak el. Most pedig tedd meg, amire kérlek, hívd a keresztanyádat. De ne szaladj, mert akkor megizzadsz, és mindjárt megfájósodik a torkod. Igaz, ha keresztanyád eljön veled, majd mutasd meg neki a ládafiában azt a barna papirost, és mondd meg neki, hogy ki ne hajítsa. Sárga-fehér cukor van benne, és neked csak avval hasznos a herbatea.

Mire visszaértünk keresztanyámmal, már este volt, és szülém lelke a csillagok közül integetett le rám.

- Ne félj, sohase hagylak el!

Látni nem láttam, de tudom, hogy ott van, és vigyáz rám, ahogy megígérte. Ez a hit meg is békített egy kicsit. A temetésen csak azért fakadtam sírva, mert az öregasszonyok is mind sírtak. A jó emberek, akik magukhoz vettek, nem győztek rajta csodálkozni, milyen nyugodt vagyok.

De egy hét múlva elhagyott a nyugalmam. Nem éreztem szülém magam körül, hát kimentem hozzá a temetőbe.

Zimankós téli nap volt, majd megvett a hideg, ahogy a behavazott homokosgödrök közt bukdácsoltam. Csurgott a könnyem, mire a szülém sírjára rátaláltam. A "nagy ágyat" az édesapámmal együtt vetették meg neki, s ahogy ráborultam a havas halomra, az ő szavát is hallottam:

- Ügyes gyerek vagy, hogy ki tudtál hozzánk jönni.

Persze csak cinegék bujkáltak a száraz csipkebokrokon, s csak a szél ütögette össze az ecetfák zúzmaracérnás ágait, én mégis hallgatódzva néztem körül. És nagyon megfájdult a szívem, mikor észrevettem, hogy körös-körül minden síron van kő, csak az én szüleimén nincs.

Megakadt a szemem egy kis kőházon, amelyiknek kereszt volt a tetején. (Még akkor nem tudtam, hogy kriptának hívják az ilyent.) Fehér kőangyal állt az ajtajában, olyan, mint a templomban az oltár mellett, de ez a szájára tette az ujját, mint azt akarná mondani:

- Csitt! Idebent alszanak!

- Nini - gondoltam magamban -, ilyent én is tudnék csinálni.

S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáztam a havat a sírunk felett, és nem éreztem semmi hideget. Inkább égett az arcom, kezem, mint a parázs, mire készen lett a térdeplő hóangyal.

Akkor hangot hallottam a hátam mögött:

- Nézd csak, ez a kis kölyök kész szobrász.

A kripta gazdája volt, kereskedő ember, aki a feleségével valami évforduló-napon látogatta meg a halottakat. Kivallatott, ki vagyok, mi vagyok, s neki köszönhettem, hogy tíz év múlva márványangyalt faraghattam a szüleim sírjára.

A halottak nélkül sohase lett volna belőlem szobrász.



Esteli dal Hajnal Matyikáról

Az Úristen a Lelkek Kertjében sétált, s valahonnan egy kis fehér lélek szállt rá a kezefejére. Olyan kicsi és olyan fehér, mint a gyermekfűlánc röpülő bóbitája.

Noha az Úristen látta, hogy ez nem nagy nemből való lélek, mégiscsak rámosolyodott a kis bóbitára, mert neki minden lélek egyformán kedves, akár melegházi lélek, akár csak olyan árokparti. Aztán ráfújt a kezefejére:

- Eredj le a földre, bóbita-lélek, s legyen ott belőled Hajnal Matyika.

Hogy mi végre teremtette a jó Isten ezt a Hajnal Matyikát, azt csak ő tudhatja. Talán valami titkos betűt is íratott a homlokára, csillag alakút vagy keresztet formázót - Hajnal András azt nem látta meg, ugyan hiába is látta volna, mert nem volt írástudó ember. Ő csak azt vette észre, hogy a kicsinek homlokába nőtt haj van, mint a kis csikónak, s ezen a szíve is nevetett meg a szeme is.

- Kis csikóm, te! - dörgölte hozzá a bajuszát a ráncos kis archoz.

- Soká szalad még az, apja - szabadította ki a pólyát az apa kezéből az anya.

- Nem vetök neki három esztendőt, hogy mán a talicska előtt szalad - emelte föl a fejét Hajnal András, de nagyon büszkén. - Mög is varrom neki a hámot még ma.

Ha Hajnal András király lett volna, egy ezredet adott volna az egyórás fiának, és generálisruhát szánt volna neki háromesztendős korára. De Hajnal András kubikos volt, és fantáziája nem ért tovább a talicskája kerekénél. Nagyon jó jelnek vette, mikor a gyerek először elvirdította magát.

- No, hát nem úgy csikorog, mint a taligakerék? Mondom én, hogy csikónak teremtötte ezt az Isten.

A kubikos nemzet nyelvén azt a gyereket hívják csikónak, aki a talicska elé van fogva, és segít azt húzni az apjának, mikor a gödörből kitalicskázza a földet a partnak támasztott deszkafeljáróhoz. A csikó leginkább csak a maga bőrébe van öltözve, de azonfölül hámot és nyaklót is visel. A művelt publikum Afrika-utazók könyveiben is lát ilyen képeket.


Mikor a csikó jelölt egyesztendős lett, becsukták a téglagyárat, amelynek agyagjába Isten a kubikosok kenyerét rejtette. Gazdasági válság - irkálták az újságok; a fenének kellene megenni az urakat - mondták a kubikosok. Hajnal András nem nyilvánított véleményt semmilyen irányban, hanem a gyereket beleültette a talicskába, az iszákot rászíjazta az asszony hátára, s megindult világgá mint afféle szemes ember. A gyár keze-lába helyett a maga ura-gazdája lett. Önálló vállalkozó. Kikopván az agyagból, a homokon szolgálta az emberiség közjavát. Vándorolt a pusztákon, a tanyák közt és a szőlőkben, s ahol vermet ástak, falat vertek, halmokat hordtak le, vagy semlyékeket töltöttek fel, ott mindenütt szerencsét próbált. Igen olcsó ajánlattevő volt, kenyeret, szalonnát kért magának meg az asszonynak, de szegény helyen a szalonnát is elengedte, ha megváltották egy csésze tejjel, a csikó jelölt istápolására. Az ugyan már a zöldhagymát is elcsámcsogta, meg a nyers sárgarépából is kicuppogta az édeset, de mégiscsak a tejecskét nyeldegélte legmohóbban. Az anya teje elapadt ugyan, de szoptatós asszonyok szíve sokszor megesett a kis bogáron, s ezt néha ráadásnak adták, máshol beszámították a napszámba. Duzzadt tőgyű kecskére is rászabadították néha az éhes kis szájat, s ha tehénistállóban éjszakáztak meg, akkor nem lehet letagadni, megesett, hogy megrövidítették a szopós borjút. De ezt Hajnal András mindig jóvátette, mert az ilyen helyen nagyobb lendülettel taposta a vályognak való sarat.

És Matyika, akiben hét határ asszonyainak és állatainak a teje vált hússá és vérré, úgy nekigömbölyödött, hogy meg lehetett volna rajzolni mintának a csecsemővédelmi plakátokra. Gagyarászva, csérogva, víjjogva, a maga madárhangjainak örülve, úgy ült a talicskában, mint valami diadalszekéren, feleselve a kubikos trófeákkal, az ásóval, lapáttal, csákánnyal, amelyek lépten-nyomon összekoccantak a gübbenős dűlőutakon.

- Ki rí? Ki rí? Ki rí? - kérdezte a talicskakerék, ahogy viaskodott a szétomló poszahomokkal.

Ez a kérdés ugyan nem nagyon illett egy diadalszekérhez, amely az élet elpusztíthatatlanságának szimbóluma gyanánt zötyögött a homokon, de azért nem volt indokolatlan, mert Hajnal Andrásné valóban el-elsírdogálta magát, ahogy meggörnyedt háttal cipelte az iszákot a családja után. Egy nagy kubikos-dinasztia sarjadéka volt ő, anyja, öreganyja, dédanyja mind a kubikos asszonyok rendes életét élte, reggeltől estig vetette a téglát, este főzte a lebbencslevest, éjszaka mosta a szennyest, foltozta a foltot - nem lehetett azt szívfájás nélkül megállni, hogy ő ilyen cigányéletre jutott.

De csak olyan nyilalló szívfájás volt ez, s mindjárt elmúlt, ha Matyika kidugta a fejét a trófeák közül, és rávigyorodott a szülőjére:

- Tu-tuccs!

- Rozmaringom, violám, pipi madaram - búgott vissza Hajnal Andrásné a nevető gerlicefiókra.


Mire Matyika kétesztendös lett, akkorra Hajnal András ingatlant szerzett magának, noha nem olyant, amit a statisztikai évkönyv a nemzeti vagyon gyarapodása gyanánt szokott elkönyvelni. Megegyezett egy emberséges gazdával, hogy lekubikolja a halmát, ha tíz esztendőre bérbeadja neki az udvara sarkát, a kutyaól meg a disznóól közt. Ott épített magának egy kis putrit a kubikos gyeptéglából, gaztetőt is csinált rá, s most már elmondhatta, hogy otthon van, hogy hazulról megy el munkába, és haza megy munka után.

Ettől kezdve azonban nem sokat volt otthon Hajnal András. Elköhögősödött, a köhögés rászoktatta az italra, s mentől többet ivott, annál jobban köhögött. Először csak egy-két napra maradozott el, aztán egy-két hétig nem ment haza, egyszer aztán nyomaveszett egészen. A pusztabíró csendőrt küldött az asszonyért, s valami írásból felolvasta neki, hogy az urát kifogták a Tiszából, s itt meg itt már el is temették.

Özvegy Hajnal Andrásné egyszer-kétszer még álmodott a halottal, s az kezdetben azt jelentette, hogy olyankor egész napra megfájósodott a feje, de később már csak esőt jelentett. Utoljára aztán elmúlt ez is. A halott beleunt a hazajárásba, s az élő fáradt volt álmodni. Ha este elvágódott a szalmavacokra, hajnalig úgy feküdt, mint a holttetem. Matyika alig tudta felnyivákolni:

- Édösz, édösz... Keljön föl. Tenéjte töllene a séptezsembe.


Ha szűkösen is, mindig akadt egy kis kenyérke a Matyika szép-kezébe. Hála érte annak a nagyon jó Istennek, aki nemcsak magnóliát meg rózsát teremtett, hanem folyófüvet is, porcsint is, acatot is, ballangót is. Ezek az áldott virágok, amelyeknek a magját az Úristen bizonyosan külön angyalokkal szóratja el a tavaszi éjszakákon a tárt ölű mezők felett, külön is rájuk parancsolván, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Mert mi lenne az özvegy Hajnal Andrásnéból, ha kigyomlálandó gazok nem teremnének a gazdagok földjén? Ezeknek köszönhetik a Matyikák, hogy minden áldott nap megkeres kerek ötven fillért az édesanyjuk, ami nagyon szép létfönntartási eszköze két ember életének, csak okosan kell vele bánni. Mert télire is csak félre kell valamit tenni meg az ünnepnapokra is, ha már annyiban elhibázta a teremtést az a nagyon jó Úristen, hogy ezeket se felejtette ki belőle. Mert ha jót akart volna tenni a szegény gyomláló asszonnyal, akkor több acatot és kevesebb ünnepet teremtett volna.

De ezt nem panaszul sóhajtotta az özvegy kubikosné, csak a lelkén könnyített vele, mikor senki se hallotta. Zokszóval senkinek terhére nem volt, igaz, hogy asszonyi tereferékbe se vegyült bele. Ha megállt egy-két percre a kezében az acatoló kés, az csak addig volt, míg kipillantott a pászta végére, a dűlőútra, ahol Matyika elhelyeztetett a nagy diófa alá, és oltalmába ajánltatott a sárgarigóknak. Ott óraszámra elüldögélt, hol a méhekkel döngicsélvén versenyt, hol a földi békákkal nézvén farkasszemet.

- Mit csinálsz, csikajom? - kiáltott oda neki az anyja, ha nagyon elcsöndesedett a gyerek. A válasz mindig ez volt:

- Matita dódoz, Matita dódoz.

S ilyenkor egy fadarabbal ő is úgy döfölte a földet, mint az acatolók.

S nem volt olyan napszámoslány vagy asszony, aki déli kenyerezéskor egy falatot ne dugott volna a Matyika piros szájába. Ki szalonnát, ki zöldpaprikát, ki hideg hajába főtt krumplit, kinek hogy engedte a tehetsége. S mikor a kubikosné este batyuba kötötte a gyereket, hogy könnyebb legyen vinni, mindig összekaptak rajta a segítségek. S egész hazáig tele volt kacagással a dűlőút:

- Puttonyt vögyenek, puttonyt vögyenek!


Matyika már a negyedik esztendejébe fordult, mikor a szombat esti fürdetésnél egyszer azt vette észre az asszony, hogy a sima kis háton megakad a keze valami csomósodásban.

- Teremtő szent Isten, mi lehet ez? - állt meg a szívverése.

Nézte a rossz kis petróleumlámpával, piros udvara nem volt a csomónak, kelés nem lehetett. Óvatosan megnyomogatta.

- Fáj-e, kis szívem?

- Nem fáj netöm - nevetett a gyerek -, mi fájna?

Az asszony egy kicsit megnyugodott. Az a gondolata támadt, hogy tán minden négyesztendős gyereknek meg szokott csomósodni a háta. Vasárnap délután sorra kérdezte az asszonyokat, mit tudnak efelől. Egyik se tapasztalt még ilyent. De mind tudott ellene valamit, ki szenteltvizet, ki ráolvasást.

Rákövetkező szombaton megint fürdetés volt. A csomó mintha meglappadt volna, fájni most se fájt, de a gyerek válla előrekushadt, s nem bírta kiegyenesíteni a hátát. Másnap a fejét fájlalta, aztán a fülére jajgatott. Mikor a fülfájásból fülgennyedés lett, az asszony a hátára kapta a gyereket, és bevitte a faluba az orvoshoz.

Az orvos összevissza tapogatta, forgatta Matyikát, aztán írást adott az asszonynak.

- Menjen be vele a városba, ott majd megmutatják, hol van a klinika. A tanár uraknak adja oda ezt az írást. Lehet, hogy ottfogják a gyereket, úgy készítsen neki fehérneműt.

Mire hazaértek, az asszony halálraváltabb volt, mint a gyerek. De azért nem feküdt le egész éjszaka. Két inge volt, széthasogatta az egyiket, s abból fércelt a gyereknek fehérneműt. Hajnalban aztán fölrázta az ártatlant. Gondolta, jobb lesz a harmattal elindulni, így is dél lesz, mire beér a városba.

Hetipiacos nap volt, sok kocsi elhaladt mellette, de egyikre se hívták fel. Amelyiken ismerős gazda ült, az, amikor beérte, elfordított fejjel nézte az eget, hogy ugyan lesz-e eső. S csak akkor pislantott vissza félszemmel, mikor már meghaladta, hogy ugyan mivel cipekszik az a rongyos asszony?

A klinikán azonban jó szívvel voltak hozzá. Elvették tőle a gyereket, aki ugyan visított, mint a szívenszúrt malac, de amikor egy falovat adtak neki, mindjárt megbékült.

- Ne féljen semmit, jóasszony, van ugyan egy kis baj, de azért meggyógyítjuk a fiát. Fél esztendő múlva úgy szalad, mint a csikó.

Azt is kinyilvánították, mi a baj. Csonttubarózsát vagy mit mondtak. Özvegy Hajnalné ebben egészen megnyugodott. Amelyik betegségnek ilyen szép virágneve van, arra bizonyosan van orvosság.

- Minden vasárnap meglátogathatja - veregették meg a vállát, s még az ingecskéket se fogadták el. Azt mondták, a klinikán ellátják azzal is.


Az első vasárnap egy összemarék pipacsbimbóval állított be özvegy Hajnalné a klinikára. Annak a zsengéje kedves csemege a tanyai gyereknek.

Egy kicsit elszomorodott, mikor letétették vele a csemegét, és a lelkére kötötték, hogy ha bemén a gyerekhez, ne nagyon ugráltassa, mert gipszben fekszik, hogy kiegyenesedjen a kis háta.

Kicsit meghókult Matyika, de amúgy nem panaszkodott semmiről. Inkább dicsekedett, hogy már verset is tanult. El is mondta mindjárt.

Jönd a lelte mindönnek
S én mödfelelet ennet.

- Öszöm a csöpp szádat - esett ki a könny Hajnalné szeméből.

A hetedik vasárnap azt mondta neki a főorvos, hogy most már más beteg gyerekeknek kell a hely, s Matyika akkor is meggyógyul, ha otthon ápolják, csak gipszágyban kell tartani.

- Minekünk csak szalmanyoszolyánk van - ijedt meg az asszony.

- Adunk mink mindent, ami kell - bátorította a főorvos, s elmagyarázta neki, hogyan kell bánni a gipszkötéssel.

- Megértette, jó asszony?

- Mög, fölorvos úr, az Isten áldja mög a hozzámvaló jóságát - igyekezett elkapni az özvegy a megáldott kezet. S hogy az nem sikerült, föl akarta nyalábolni Matyikát gipszágyastól. S mikor rákiáltottak, hogy hova gondol, kocsi kell ennek, megtántorodott.

- Kocsi? Hát hol vönnék én kocsit?

Aztán fölcsillant a szeme.

- Ugyan a kubikos-talicskában hazatolhatom.

- Majd ezt is elintézzük, lelkem - ígérte a főorvos.

S a maga autókocsiján vitette haza Matyikát a putriba. Még azt is megparancsolta a kocsisnak, ugyan az is úriember volt, hogy ő vigye be a karján Matyikát az ágyba.


Özvegy Hajnal Andrásné rákallantyúzta az ajtót Matyikára, mikor munkába ment, s keresztet vetett rá, úgy ajánlotta a radnai szent szűz oltalmába. Persze foganatosabb lett volna a keresztvetés, ha a Máriácska képe ott lett volna a falon, de csak a faráma volt ott, mert a Máriácska szent képét kirothasztotta belőle a penész.

Így se lett azért semmi baj, mert Matyika értelmes kis legény, s mozdulatlan, hanyatt fekve is el tudott mulatni. Az ablaknak csúfolt lyuk párkányára odaszállt egy madár. A madarat nem látni, csak a farkát billegeti be, s arról lehet találgatni, hogy cinege-e vagy szarka. Hosszúlábú kaszáspók iramlik végig a mellén. A szabad bal kezével kitépi a lábát, és elnézdegéli, hogy milyen soká kaszál az. A puli mérgesen ugat kint az udvaron. Vagy cigányt érez, vagy fináncot, ugyan melyik zörgeti majd meg az ajtót? A puli elhallgat, nem jött senki. Matyikának le-lecsukódik a szeme. Egy fecskefarkú pille bevágódik az ablakon, körülrepkedi a fejét, s majd kiveri a szemét. Bizonyosan lenvirágnak nézi a bolond. Az ágy végében valami zizereg a szalmában. Egér. Matyika már tudja, hogy mikor az előjön, dél van. Bal kezével a feje alá nyúl, és előveszi a kenyérkét. Morzsolgat belőle magának is meg az egérkének is. Aztán az egérke visszamegy a szalmába, Matyika pedig elkezdi csavargatni annak a rossz katonaköpönyegnek a gombját, ami a feje alá van gyűrve vánkosnak, ezen elalszik. Néha föl se ébred estig, akkor is csak arra, hogy édesanyja simogatja a fejét:

- Kis szívem, nézd-e, itt a jó tejecske.

Mert most tehéntartó gazdánál napszámoskodik özvegy Hajnalné, és tejbe kéri a fele napszámot.

Mégis a tej csinálta a veszedelmet. Egy nagy fekete kandúr beszokott a tejszagra, s úgy elszemtelenedett, hogy napközben is ki- s beugrált az ablaklyukon. Matyika egyszer arra ébredt fel, hogy viszi a macska a feje alól a kenyeret. Elfelejtkezett a bajáról, utánakapott a tolvajnak, s gipszkötésestül lefordult az ágyról.

- De csak elvöttem tűle - mutatta kérkedve a kis markába szorított kenyeret, mikor Hajnalné este fölszedte a földről. Addig arcra bukva feküdt ott. De a kenyeret nem eresztette el. Kemény legény ez a Hajnal Matyika, ha a hátgerincét elgörbítette is a csonttubarózsa.


A Krisztus hét sebére való hivatkozással szerzett kölcsönkocsin vitte be a gyereket a városba, de most nem akartak vele szóba állni a jó orvos urak, akik eddig úgy felkarolták.

- Maga nem anya, hanem gyermekgyilkos - mondták neki felháborodva -, hát így tudott az egyetlen gyerekére vigyázni? Megérdemelné, hogy rendőrkézre adjuk.

- Tögyék azt, nagyságos fölorvos urak - esett térdre özvegy Hajnal Andrásné -, csak a gyerökömnek fogják pártját. Ontsák ki a vérömet még ebben az órában, ha attul összeforr a csontja.

Nem ontották a vérét, nem adták rendőrkézre, mikor elmondta nekik az élete sorát. Megint ágyat vetettek Matyikának, s megbiztatták az asszonyt, hogy nem mondják föl neki a kvártélyt, míg föl nem gyógyul.

Két hét múlva idézőt kapott a faluházára. Írás jött a városból, hogy vegyék fogtomra özvegy Hajnal Andrásnét, van-e bizonyságlevele róla, hogy magyar honos volt az ura. Mert ha nem az volt, akkor mehet Matyikával oda, ahol a part szakad.


Csillagfényes este van, ahogy ezt a történetet eljajveszékeli nekem Hajnal András özvegye. Áldott békesség abban a világban, amit nem az ember teremtett. A pitypalattyok vernek, és hegedülnek a tücskök.

- Azt mondják, ott van a hiba, hogy az uram a Bácskában születött. Hát mit tudom én, hol születött. Nem értöm én ezt, kéröm. Hát hogyne lött volna magyar honos, mikor magyar embör volt, nem is tudott másképp. Hát aki kubikos, az nem magyar honos? Nem az én eszömhöz való ez. Hogy engömet azért tögyenek szöröncsétlenné, mert röndös, hitös uramtul szültem a gyermekömet? Ugye, ha rossz életű löttem volna, és orozva költ fattyat vetöttem volna az árokparton, akkor befogadnák a gyerökömet, és nem kérnék a bizonyságlevelet, hogy magyar honos volt-e az apja vagy se? Hol az az Isten, aki itt igazságot tösz?

Mit mondjak neki? Szavaljam Matyikával, hogy "rend a lelke mindennek"? Mondjam neki, hogy az Isten messze van, a csillagok fölött, és idelent fajvédelem van? Nem szólok semmit, mert nekem se eszemhez való dolog ez.



Levél Messzi Imriskének

Piros, pufók képű, boglyas hajú, nagy fejű parasztgyerek vagy te, Messzi Imriske. Az ilyen fejre szokta mondani a falusi kalapos, hogy ez a remek fej, mert ebbe sok ész belefér. (Igaz, hogy a kis fejre is tud kádenciát, mert okos kalapos a kis fejet is megbecsüli. Azt mondja rá, hogy az a jó fej, mert abban nem szalad szét az ész. Született diplomaták a kalaposok, kár, hogy az ország nem őrájuk bízza külső ügyeit-bajait.)

Szóval olyan parasztgyerek vagy, mint a többi, Imre fiam. Az életed idáig nem egészen tizenhárom esztendőre terjed. Azt mind kint töltötted a szegedi tanyán, a csorvai kapitányságban. Malacok közt, birkák közt, ürgék és bíbicek közt, távol a tudományoktól és egyéb világi huncutságoktól. Éppen úgy, mint a többi parasztgyerek.

Azaz, hogy mégse egészen úgy. Az apádnak, Messzi Pál gazd'uramnak egyszer valami sora volt idebent a városban. Behozott magával téged is, hogy hadd láss egy kis világot. Mert katonakorodig aztán, ha meg hagyja érni a fölséges Isten, vagy látsz többet várost, vagy se. Hiszen vannak a pusztamélyben kilencvenesztendős emberek is, akik sohase látták még színét a kőből való városnak.

Messzi Pál tehát bejött Szegedre, és behozott téged is. Átvitt Újszegedre is. No, nem éppen fülemüleszót hallgatni, hanem mert deszkát akart venni a fűrészgyárban. Még ő a deszkát válogatta (mert nem politika ám az, ész kell hozzá), addig te elnézelődtél a gyárban. Mint ahogy az efféle kis bamba gyerek szokott idegen helyen.

Meglett a deszkavásár, a deszkát kivitték Csorvára, s mire öreg Messzi Pál megszerkesztette belőle az ólat vagy górét, akkorra te, Imriske, faragtál a nyesedékfából egy kis fűrészgépet. Olyant, amilyent a gyárban láttál. Megvan benne minden az utolsó srófig. A hozzávaló szíjakat levágtad az "éds'atyád" tarisznyájáról. Gőzt persze nem foghattál bele, hanem csináltál neki olyan forgattyút, amilyen a kerekeskútnak van. S a fűrészgép úgy szuperál, hogy öröm nézni. Még azt a sikoltó-süvöltő hangot is kiadja kicsiben, amivel az igazi gőzfűrész rémítgeti az ijedős városi népet.

Nagyon megtetszett neked a faragójáték, Imriske. Kaptad magad, most meg már cséplőgépet barkácsoltál. Olyan bolond masinát, amilyen nyaranta szaladozik a tanyák közt nagyéhesen, s föleszi a tenger sok asztagot.

Megvan a famasinádnak mindene. Lokomobilja, dobja, kosara, szalmarázója, törekrostája, centrifugál-regulátora, tengelye, csapágya, fogaskereke, transzmissziós szíja. Azaz hogy a szíjjal egy kis baj volt: nem futotta már egészen a tarisznya. Hát mit csinál ilyenkor a kis kanász? Azt, amit a nagy hadvezérek: átcsoportosít. Ha a cséplőgéppel akarja magát mulatni, akkor leszedi a szíjat a fűrészgépről. (Ámbár hiszen ért ehhez, látod, az ilyen városi úrféle is, mint én vagyok. Volt nekem valaha szalmakalapom is, hordoztam is vagy három nyáron. De olyan bordában szőtték azt, hogy még akkor is szemet vetett rá a kisasszonylányom. Csinált belőle valódi kisasszony-kalapot. Ez aztán megviselte egy kicsit, úgyhogy a múlt nyárra már csak nagyságosasszony-kalapnak járta meg. Ezidénre azonban már nemigen maradt rajta emberi ábrázat, ennélfogva a nyáron megint én leszek benne nagyságos úr. A jövő az Isten kezében van, s a tovább való átcsoportosításoknak ő a tudója. Lehet, hogy hármunknak egy kalapja a ti tanyátok ólja tetején fogja karrierjét befejezni mint párszárító, bár félek, hogy szüléd rosszallni fogja annak. De bízom az édesapádban, hogy meg fog emlékezni arról, úr létemre is milyen jó szóval voltam hozzátok, s ez javunkra billenti a mérleg serpenyőjét, amelyben egy marék új búza foglaltatik egy néhai úri kalappal szemben.)

Mert most már ismerem az egész famíliádat, Imriske fiam. Valamelyik adótiszt úr azt tanácsolta Messzi Pálnak, mutasson be téged a találmányoddal együtt nekem, aki már hazajöttem a ti Homokországotokból, hátha embert faragok belőled. Talán még az újságba is kiteszlek, s múzeumi üvegszekrénybe is kerülhetnek a munkáid, hogy szájukat tátogassák rá a világi népek vasárnaponta.

Hát beállítottatok hozzám, és sípolt a fűrészgép, szórta ki a szalmát magából a cséplőmasina, és akik néztük, végigborzongatta a lelkünket az öröm, hogy micsoda mechanikai lángelme lakik a te nagy fejedben, kis kanász. Mert hiszen fúr-farag a mi fajtánk mind, kieszel olyan borotvatokokat, hogy ember legyen, aki a nyitját megtalálja, csinál olyan virtus-faragásokat, amilyeneket semmilyen iparművészeti iskolában nem tanítanak: de mi az a te munkádhoz képest, Messzi Imriske! Micsoda szemed, micsoda felfogóképességed, micsoda technikus-készséged van neked, kis kanász! De hiszen nem kell azt a fajt félteni, amelyik a buckák közt is megtermi a zsenit!

...Az apád, Messzi Pál, értelmes képű, szép, magas ember, s nagyon csudálkozva néz rám, mikor azt mondom neki:

- Vétek volna ám az, jó ember, ha ez a gyerek elveszelődne ott a pusztán.

- De hiszön nem veszelődik az el, tekintetös úr, mert vigyáznak egymásra a malacokkal.

Egy kicsit elmén a kedvem, hogy nini, mégse olyan értelmes ez az én emberem, mint amilyent mutat.

- Tán nincs módjuk a taníttatásra? - kérdezem.

Az édesanyádat - szép, tisztesen öltözött, jóállású magyar asszony - nyilván szíven találta a kérdésem, mert nagyon fölkapta a fejét.

- Hát kéröm, afelől nincs hiányosság, ha magunk szögényei vagyunk is; de az van benne, hogy nemigön szeretgetjük, ha a gyerök ilyenökbe avassa magát.

De azért mégiscsak fölvillant a szemében a büszkeség, mikor azt mondta:

- Csinált már ez, tudja, zsebórát is fából, úgyhogy járt, mikor csavarta. Ott hányódott-vetődött egész télön a padkán, de a tavaszon oszt betüzeltem, hogy ne is lássam.

- Az, az - mondja komolyan Messzi Pál -, mert az a hiba, tudja, hogy nem szereti a gyerök a paraszti mestörségöt. Pedig lássa, mán mégiscsak az a mienk...

És most már mégiscsak azt mondom, Messzi Imriske, hogy nagyon értelmes ember a te apád, és neki van igaza, nem az adótiszt úrnak, aki azért küldött hozzám, hogy embert faragjak belőled, ami alatt ő nyilván azt érti, amit régebben úrnak neveztek. Hát én azt nem teszem, Imris. Nem vehetem a lelkemre, hogy megrontsam az életedet, és elvegyem tőled azt, amiről a te bölcs apád azt mondja, hogy mégiscsak az a tietek.

Mert mi lenne belőled, ha kihoználak a malacaid és birkáid közül az emberek közé, a katángkórós és kutyatejes parlagról az aszfaltra, amely fölkátyúsodott és porzik, mint az országút, a palotasorok villany- és gázlámpái alá, amelyek esztendők óta nem égnek? A buckák közül, amiket az Isten friss szelei söprögetnek, minek jönnél a szemetes utcákra, amiket senki se söpör? A kövér, gazdag, étellel, itallal töltöző tanyát mért hagynád ott a lezüllött, rongyos, éhes városért? És piros képedet, ragyogó szemedet, amelyben nyílt ég és szabad mezők örök szépségei tükröződnek, mért cserélnéd el városi fiatalok fakó arcával, fáradt szemével? Mire vihetnéd a mi tülekvő, marakvó, egymás hegyin-hátán gázoló úri falkánkban? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökű, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is - és rongyos lenne a cipőd, és közös lenne a szalmakalapod a fiaddal, lányoddal, feleségeddel, és elsápadnál a szíved gyökeréig, mikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid, és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad őket, és beálltál úrnak...

Maradj te csak a malackáid közt, Messzi Imriske, és vigyázzatok egymásra a szép sima ég alatt, a jó meleg napon, a libatoppos zöld gyepen. Ott olyan boldog emberré serdülhetsz, mint az édesapád meg a keresztapád meg az egész atyafiságod, amelynek tenyerében van a mi kenyerünk, és ha kinyitja a tenyerét, akkor eszünk, ha becsukja, akkor nem eszünk. Most még nem érted, kis buksi, hogy lehet ez, de mire megnősz, majd megérted. És ha akkor lesz kedved az uradzáshoz, annak már lesz értelme. Akkor lehetsz pártelnök, lehetsz követ, exportálhatsz és börzézhetsz, és ha jól forgatod magad e világi életben, lehetsz félelmetes diktátor.

Akkor én már nagyon öreg ember leszek, Messzi Imriske, és félig megvakult a sok írástól, olvasástól. Emlékezz meg akkor róla, hogy milyen jó szívvel voltam hozzád életed keresztútján, és járj ki nekem egy ágyat a menházban. De - hogy szerénytelen legyek, amilyen magyar író nem szokott lenni - olyant, amelyikről a pipacsos, búzavirágos mezőkre látni, amelyekről én is a te korodban szakadtam el, Messzi Imriske, mert az én apám nem volt olyan bölcs ember, mint a tied.



A vadkacsák

A kis árendás tanyáról, ahová nyaranta ki szoktunk bujdosni egy-két hétre, sohase térünk meg üres kézzel. Régebben malackát hoztunk haza, a háború óta inkább csak disznócskát, mármint hogy sündisznócskát, s olykor reumácskát is hoztunk magunkkal, és körülbelül ez szokott a legtovább tartani a tanyai szerzemények között.

Az idén úgy volt, hogy vadkacsát hozunk, de aztán csak Matykót hoztuk, ámbár igazság szerint ő hozott minket, mint igen célszerű igazgatója a Mák ángyó öreg, de beteg lovainak.

A vadkacsát úgy negyednapos korában szedtük a Szék-tó szittyósaiban, és a Mák ángyó keze alá adtuk nevelőbe. Összeszokik a többivel, gondoltuk, ha bekerülünk a városba, ő lesz a tyúkketrecünk dísze.

A Matykóért nem kellett messze menni, azt itt találtuk helyben, az eperfák alatt. De Mák ángyó még előbb találta, tíz esztendővel ezelőtt, a tanyájához harmadik dűlőben, sokgyerekes Sahin Tót Sándoréknál.

Mák ángyó éppen arra járt - paprikával, zöldséggel, mivel kofálkodik az ángyó, csirkét is lehet tőle venni, mink is tőle vettük, s nekünk öt ezressel mindig drágábban adta, mint másnak, mert minket szeret.

- Lelköm, nincs több ilyen finom úri nép ebbe a tartományba, mint maguk, és aztat is csak ügyelömbe vöszöm, hogy olyan régön itt zsöllérködnek a tanyámon. Lám, mikor először tötték tisztöletjüket, akkor még olyan fekete volt a tekintetös úr, mint a Bogár, most mög mán olyan szép fehér, mint a Szürke.

Szóval Mák ángyó tíz esztendővel ezelőtt éppen akkor járt a Lószaggató-dűlőben, mikor sokgyerekes Sahinné kint ült a tapasztóföldön, és étette a tizenegy hetes gyereket. Étette, igenis, mégpedig bablevessel, hideggel, déli maradékkal. Ebben a tartományban ez helyettesíti a tápiókát meg a szágót, s igen okszerű táplálék lehet, mert aki bele nem hal, abból vasgyúró nevelődik.

- Hányadik is mán a gyerök, Etal? - kérdezte Mák ángyó.

- A kilencedik - mondja Etal, keserűség és büszkeség nélkül, olyan magától értetődő természetességgel, mint ahogy azt mondta volna, hogy hányadik bokor kukoricát kapálja már.

- Na jó - biccentett ángyó. - Oszt mikor választasz?

- Huszonkét hetes korában.

- Mán?

- Ezt muszáj, mert olyan nagybélű, hogy az Isten se győzné szoptatni.

- Hát akkor majd híradással légy, Etal - szedte föl a motyóját Mák ángyó. - Fölfogadom a gyerököt örökbe. Nektök adott az Isten öleget, neköm egyet se.

Az abrosz két csücskit, amibe a portéka kötve volt, nagyon megszorította a nyakán ángyó. Nagy szívfájdalmát mindenki úgy fejezi ki, ahogy tudja. Etal nem késett a vigasztalással:

- Mán hogyne adott volna - igazgatta bele az ujjával a fakanálból kicsúszott babszemet a gyerek szájacskájába. - Hát az Illés?

- Nene hé, hát nem tudod, hogy az is csak fogadott gyerököm neköm? Mert csak mégse löhet az, hogy olyan se lögyön az embör körül, aki édösanyámnak szólíjja.

Ezzel elkattyogott Mák ángyó, aki ugyan nincs beleszervezve semmiféle patronázsba, de azért így kultiválta a gyermekvédelmet kint a pusztaszélben, már húsz esztendővel ezelőtt is. Mert akkor vette pártfogásba Illést, "az első gyerököt", aki most már szép, ifjú legény, cigarétlit szíj vasárnap délután, és a bicskát is beleteszi a zsebébe, mikor elmén a dugott-bálba. És ő lesz az, aki meggyújtja majd a szentelt gyertyát, mikor Mák ángyó öreg lelkéért csöndítik meg a lélekválság harangját.

- Hiszön itt volna még a Matyi is, de mán avval nem gyüttünk olyan jóra, tekintetös úr! - Ezt csak súgva mondja Mák ángyó, mert nem akar szívfájdalmat okozni a fiúnak, aki éppen mellettem pányvázza ki a Szürkét a tarlóra. (Ez a Szürke, aki olyan szép fehér, mint én vagyok.)

- Szófogadatlan, meg csapda a gyerek, ugye? - sugdosódok én is.

- Nem az, tudja, hanem nehéz fogalmú a pásztorkodáshoz, oszt azért nem szívelheti se az apja, se a bátyja.

Csakugyan vettem észre magam is, hogy az öreg Máknak mindig szúrja a szemét Matykó. Szerencsére őrá nem sok van bízva a házban. Mák ángyó az impérium, nemhiába ő körömködte össze az egész vagyonkát. Mindazáltal Mák gazda is megjátssza olykor magát, különösen ha ángyó bent piacozik a városban, s ilyenkor a legnagyobb vakmerőséggel fog bele önálló vállalkozásokba.

Például a múltkor is, ahogy heverek a tanya végiben, és nézem a fecskék földet szántó repkedését, odajön az öreg Mák egy piszkafával, és elkezdi vele kurgatni az Isten madárkáit.

- Hiss te, hiss te! Az anyátokat!

Nem illik a gazda dolgába beleszólni, hát csak szó nélkül lesem, mi lesz ebből. Biztos, hogy valami ornitológiai kuriozitás.

A magyar Brehmet azonban szemmel láthatóan bosszantotta, hogy kísérletei hidegen hagynak. Addig lesett rám a szeme sarkával, míg utoljára a lábamba akadt, és hasra vágódott. El is tüsszentette magát, mert ahogy föltápászkodott, napba nézett. Erre aztán mégiscsak megszólaltam, mert ilyenkor megint ezt kívánja az illendőség.

- Adj Isten egészségére, Mák bácsi! Mondja már no, hadd tanuljak, mit hadakozik a fecskékkel?

- Hát nézze, régi szokás-mondás, hogy ha a föcskék lent röpködnek, eső lössz. De mondok, ölég vót mán az esőbül, mögriasztgatom üket, röpködjenek mán odafönt.

Hát nem ornitológia, hanem meteorológia. No, az is szép tudomány. De hát nem szeretek senkit se a hitéből kiverni. Csak bólintok csöndesen, hadd örüljön neki Mák bácsi, hogy én is belátom, milyen nagyeszű ember ő.

A Matykó gyerek azonban, aki tavaly kijárta már a negyedik osztályt a tanyai iskolában, s azóta procul negotiis legelteti a birkát, éppen sarjút vág a tanya mögött. Kis lelkében az apja kísérlete életre galvanizálja az eltemetett tudományt.

- Édösapám! - szólal meg bátortalanul.

- No?! - mordul rá az öreg keményen.

- Nem ér az semmit, akárhogy hajkurászi kend a föcskéket. Nem abbul lössz az eső, hogy űk alacsonyan röpködnek. Az csak azért van, mert a vízpára lenyomi a bogarat, akit a föcske kerget.

- Hát osztán, te! - csikorítja össze a fogát mérgesen Mák apó, mint egy lecsökkentett akadémikus. - Mit aggatódzol mindég az apádba, he? Megállj, majd mögagyallak a nagy okosságodért, csak kigyere a sömlyékbül!

Persze egy ujjal se ér hozzá, mert testi fenyítéket csak Mák ángyó gyakorolhat a házban (hanem az aztán mindenki fölött), de a szemével állandóan döfködi a bicskát a gyerekbe.

Hát jó, ezt megértem, a kultúrgőgön nagyon fel lehet dühödni. De az Illés gyereket jó darabig nem értettem meg, mit káinkodik mindig a boldogtalan kis Ábelre.

Féltékeny a fogadott öccsére, városi ember létemre természetesen ez volt az első gondolatom. Az is természetes, hogy a városi ember rossz nyomon járt.

Egyszer hallom, ahogy nagy szívbéli keserűséggel hujjog ki Matykóra a legény az ereszet alul:

- Te, francia költő, te, az erre-arráját annak a külűfülednek, mán mögint a kukoricába eresztötted a tehenet! Te költő, teee!

Írásban vissza nem adható az a dühös megvetés és keserű gúny, amit Illés a költő szóba beleöntött. Csak az fogható ehhez, mikor az országházban egyik nagy politikus urazza a másikat.

- Illés fiam - léptem közbe némi sértődéssel -, mi baja magának a költőkkel? (Hogy miért különösen a francia költőkkel, azt meg sem próbáltam kideríteni. Jobb, ha az ilyesmi titok marad, azért akkor az ember adandó alkalommal hivatkozhatik rá, hogy íme, mennyire megveti az egészséges magyar lélek a francia dekadenciát.)

A legény vállat vont, és megpattintotta a gyereket a lóhajtóostorral.

- Hát nézze, ez a kórságos mindig azt képzeli magárul, hogy neki is bűrnadrágot szabtak.

Úgy látszik, Illés azt hiszi, hogy a költőknek bőrnadrág a különös ismertetője, és rossznéven veszi Matykótól, hogy neki is ilyen aspirációi vannak. Az általános rosszalláshoz aztán Mák ángyó szolgáltatta a konkrétumokat. Azt vétkelli a legény a fogadott öccsében, hogy még egy esztendő múltán se akarja elfelejteni az iskolát. Minden vasárnap délután iskolát játszik a tökéletlen a kukoricaföld széliben. Ő a tanító, a pipacsok a gyerekek, a napraforgó a tanfelügyelő. (Van humor a gyerekben.) Aztán meg olvasgatva őrzi a tehenet. Minden papírdarabot fölszedeget, amit én elhajigálok. Vetélt verseket megmentegett a gonosztevő, a hieroglífáim fölé aeroplánokat rajzolt az iromba ácsplajbásszal. (Ezzel jóvá is tette a bűnét.)

- No - mondom -, hát azért is mentsük meg a költő-becsületet.

Megnéztem a gyerek tavalyi kiskönyvét: csupa egyes. Kivallattam magam is, s még sokáig valami furcsa meghatottsággal gondolok erre az alkonyatra. Kolompok csengenek messziről, valahol búg a cséplőgép, az ereszet alatt imádkoznak a fecskék, füst legelget a nádtetőn, bazsalikomszag vegyül a krumplis tarhonyáéhoz, és egy tatárfejű, szutykos kis kölyök magyarázza nekem a francia forradalmat, deákos tanultsággal és paraszti ésszel...

- Hallod-e, fiam - mondom este a feleségemnek -, ezzel a gyerekkel valamit csinálni kell. Ha már kompromittáltuk, a konzekvenciákat is le kell vonnunk. Itt nem hagyhatjuk, mert akkor halálos holtáig Francia Költő Mátyás lesz a neve. Bevisszük a városba, ő is megfér ott, ahol mink.

Az asszony egy kicsit meghökkent. A házbért is most emelik, az ebédlőt is újítani kell, se fánk, se szenünk télire...

- Vállalok én mindent, csak egyet nem: az atyai szigort. Ahhoz én a magam gyerekinél se értettem, de azt hiszem, te vállalhatod, van benne elég gyakorlatod. Legföljebb majd nekem kevesebbet juttatsz belőle.

Így aztán megegyeztünk. Hanem ahogy szedelődzködünk hazafelé, és rakják föl a kocsira a cellecullánkat, elejbem áll a francia költő, és mondja ijedten:

- Tekintetös úr, baj van.

- No?

- Möglépött a kacsa az éjjel.

- Melyik, te?

- Akit mögszelídítöttünk. Visszamönt vadnak a többihöz. Ilyen annak a természetje.

Elkomolyodok egy kicsit, és a francia költő azt hiszi, az elszökött vadkacsát sajnálom. Pedig őrajta tűnődöm, meg a többi vadkacsán, a sok-sok tanyai talentumon, a vadon nőtt zseniken, akik közül csak az én tudtommal is sokkal tettek próbát már a régi világbeli városi urak. Hiába, egy darabig csak szelídültek, aztán mind visszamentek vadkacsának a többihöz. Ilyen a természetük.



Zuginé egykéje

Az orvos előszobájában - ezt minden művelt ember tudja régi szép fametszetekből és régi szép humoreszkekből - igen komoly tanulmányokat lehet végezni. Jönnek-mennek a mindenféle ügyes-bajos emberek, s azokkal el lehet beszélgetni. A betegek többnyire nyájasak, leereszkedők és közlékenyek, különösen, ha sajnálkozóra találnak. Akit pedig nem érdekelnek az emberek, annak az olvasó-asztal kínál különböző stúdiumokat. Található rajta fürdőalmanach a kilencvenes évekből, Fliegende Blätter a nyolcvanas évekből. Azt merném mondani, hogy az utóbbi kötelező, s az a gyanúm, hogy mikor a kész orvosok berendezkednek, lelépési díjat fizetnek az öregeknek a Fliegendékért. Hiszen ma egyéb felszerelésre úgysem futja, hát legalább ez legyen meg.

Az én orvosom egy kicsit elfajzott az ősi erényektől. Se fürdőprospektus, se Fliegende nincs a váró-szobája asztalán, hanem igenis van Természettudományi Közlöny, Kosmos-füzet, Nyugat, Magyar Statisztikai Szemle... Hopp, ezt megnézzük. Látom a borítékán, hogy Kovács Alajos írt bele cikket az egykéről. A napokban lapozgattam Pezenhoffer Antal nagy egyke-könyvét, s abból megtanultam, hogy az egyke a protestantizmus bűne, s hogy az országot a katolicizmus menti meg az elnéptelenedéstől. Hát Kovács Alajos, a hivatalos statisztikus, mit mond? Először a végét nézem meg a cikknek.

A társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartaniok ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorítással és büntetéssel kell küzdenie a jövő magyar nemzedék megfogyasztására irányuló minden kísérlet ellen.

Hát ezt aláírja minden rendes ember. Amelyik országba az egyke beleesett, az halálos nyavalyába esett. Amelyik országban az egykét megállítani nem tudják, annak a neve mellé a végzet már odaírta a deleaturt. Erről nem lehet disputálni, mert ez kétszerkettő. Hogy mit kellene vagy mit lehet ellene tenni, abba mindenkinek kötelessége beleadni az eszét. Elkezdem a cikket az elején olvasni.

- Be kell vinni a köztudatba azt, hogy aki csak egy vagy két gyermeket nevel fel, az a nemzet iránt tartozó kötelességét nem teljesítette...

Lassan haladok az olvasással, mert nagy a forgalom, egyre nyílik az ajtó. Hetipiacos nap van, sok a tanyai páciens. Köhécselő öreg gazdák, gangosan járó javabeli menyecskék, jól öltözöttek, ételben-italban fogyatkozást nem szenvedők, öröm őket látni. A régi paraszti félszegségnek nyoma sincs, ezek úrhoz szokott, erejük-tudott emberek, akik már nem félnek a szőnyegre lépni, fogasra akasztják a kalapot, nem a szélire ülnek a széknek, hanem a hátukat is megvetik benne, mustrálgatják a bútort a szemükkel, és tán szegényellik is, és mikor nyitja az orvos a belső szobája ajtaját, az új kultúra türelmetlensége idegeskedik a hangjukban:

- Sokat köll-e várni, orvas úr?

Furcsállom, hogy egyesével jönnek, és feltűnő röviden végeznek az orvas úrral. Régebben, a szögény világban, ha az eladó megbetegedett, és már hat hónapig nyomta az ágyat, akkor apja, anyja, keresztanyja egyszerre szállták meg az orvost, és az apa így adta föl a szót:

- Kérdözze mán no, mért töreködtünk be magához, tekintetös úr?

- Majd megmondják kendtek.

- Hát egy kis búzácskát hoztunk be, de mán, mondok, ha betöreködtünk, csak mögjelöntöm magának, hogy nemszeretöm-formán van a Pirosunknak a sorja.

- Szóval, beteg a Piros?

- Betegnek éppen nem beteg, csak olyan nyűglődi. Nem tud aludni a köhögéstül.

Mert tisztában volt azzal az ésszel élő ember, hogy ha betegnek vallja a Pirost, akkor mindjárt drágábban számítja meg az orvos a tudományát. Így meg csak legyint a kezivel, és azt mondja:

- Persze, fölfázott egy kicsit. No majd írunk neki valami port.

S már írta volna is, de akkor az apában fölébredt a lelkiismeret. Nini, hátha nem lesz érvényös az az olcsó por? Lopva meghúzta az asszonyon a kendő rojtját, és most már az vette föl a tárgyalás fonalát:

- De a derekát is fájdíjja a lány, kéröm. Nem tud vele fölkelni.

- Hát fekszik?

- Fekszik ám, szögénkém, mert alighanem mögrántotta a derekát, mikor leesött a fárul...

Az anya mondta volna még, de azért embör a férfi, hogy neki több esze legyen.

- Valami kenőcsfélit is írjon neki a porhoz - vágott közbe. - Ölég lössz ez erre a bajra.

- Nem lehet azt így látatlanba - csóválta meg a fejét a doktor. - Legjobb lesz, ha behozzák kendtek a Pirost a jövő héten.

Apának, anyának rettenet ezt még hallani is. Hogy lehetne már azt a beteg teremtést három óráig rázatni a kocsival? Szemek összevillanása figyelmeztette a komaasszonyt, hogy most már ő a soros. Neki kell nyomba igazítani ezt a tökéletlen orvost.

- Nem kocsira való mán az, lelköm-galambom. Hiszön fél esztendeje majd kiszakad a gyomra, ha csak mögfordítjuk is az ágyban.

És ha az orvos ezek után a haját tépte mérgében, és úgy kérdezte, hogy most már miről gyógyítsa ő a Pirost, akkor az úgynevezett célszörű szögény embör kimondta kereken:

- Hát amíkrül legolcsóbb, tekintetös úr!

Ezeknek az együgyű ravaszságoknak most már vége, s néhai való gazdám, Tömörkény István, nem ismerne rá többé a parasztjaira, orvostudományi viszonylatukban. Lelkükben ugyan, gondolom, ma is jobban hisznek a csépai szent takácsban meg a galambosi javasasszonyban, mint az egyetemi professzorokban, de ezek jobban imponálnak nekik, mert többet kell nekik fizetni. (Ugyan ez se bizonyos, mert a tanyai javast búzában kell fizetni, s a csépai látnok is csak a papírpénztől fordul el jogos megvetéssel. Az udvarára gurított hízó erősíti az ihletét.)

- Mentül drágább, annál foganatosabb - most ez a szavuk járása, s nyilván ezért kedvelik a röntgenezést, amit ők rögtönözésre magyarosítottak. Hiába mondják nekik, hogy az nem orvosság, mind azon könyörög a doktornak, hogy rögtönözze mög őket.

Az orvos meséli nekem ezeket a pácienseiről, ahogy déli harangszó után ritkul a vendég. Akkor valami gyerekhang nyivákol az előszoba-ajtóban, és az orvosom azt mondja:

- Nini, Zuginé, el is felejtettem, hogy ő még hátra van.

Zuginé az a munkásasszony-típus, aki ötven esztendősnek látszik, pedig nincs huszonöt. Mozifilmeken ilyen asszonyokat szoktak ütni-verni a züllött alkoholisták, de filmen még nem láttam ilyen soványat. Mi ehette le az izmokat ezekről a jól formált csontokról, mi szívhatta ki az élet pirosát ebből a viasz-arcból? Tüdővész? Az orvos ingyen oltást ád neki minden harmadik nap.

- No gyerünk, Zuginé.

Zuginénak azonban egy apró ember kapaszkodik a szoknyájába, és a kis ember nem akarja ereszteni az anyját, de menni se akar vele. Tulajdonképpen nem tudni, mit akar, mert mért lennének a kis emberek okosabbak és logikusabbak, mint a nagyok? Megveti tömzsi lábacskáját a küszöbben, és ordít, mint a szívenszúrt malac.

- Mindjárt jön anyuka, egyetlenkém - mondja engesztelően Zuginé, és nyilván egyetlenke szoknyáját igyekszik kiszabadítani a kurta férfiú epertől ragadós kezéből.

- Csö-önd, te bórembukk! - mordul rá az orvos, mire a bórembukk megdöbben, és elereszti a szoknyát. Mikorra magához tér a meglepettségből, akkorra csak ketten maradunk a szobában. A bórembukk nagy lélegzetet vesz, és még rémületesebben bőg, mint az elébb. Ez már nem a szeszély hangja, hanem az elhagyatottságé, a megcsalatásé, a félelemé és a haragé.

De hát nekem is van magamhoz való eszem. Fölveszem a Magyar Statisztikai Szemlét, hengert csinálok belőle, és belefújok:

- Tru-tú, tru-tú, tru-tu-tu-tu-tuttutt-tú! A bórembukk rám mered a szemével, szájával, és azt mondja:

- Még!

És én fújom a statisztikai trombitát addig, míg a férfiú a szájába nem veszi a hüvelykujját. A békeszerződésen ez a pecsét. Most már baráti diskurzusba foghatunk.

- Hogy hívnak? - kérdezem.

- Majika.

Ha azt mondta volna, hogy ő egy ismeretlen bombavető, az nem lepett volna meg így.

- Hát én azt hittem, Marika, hogy te kisfiú vagy. Mit szoktál te enni, Marika, hogy ilyen szép erős kis bórembukk vagy?

Erre azonban már nem felelt. Lehet, hogy a kérdést se értette, lehet, hogy az ujját nem akarta kivenni a szájából - a nőkön már bórembukk korukban se lehet eligazodni, őhelyette az anyját kérdeztem meg, ahogy kijött:

- Van-e már háromesztendős a kislánya, Zuginé?

- Nincs, kérem, csak huszonhat hónapos.

- Étkes, ugye?

- Az, a nagybélű, a jó Isten se győzné szoptatni.

Nézek az asszonyra, nézek az orvosra, Marikára nem nézek, mégis ő felel:

- Majika sopik - gurul oda az anyjához, és rángatja azt lefelé magához.

- Majd odakint, egyetlenkém, várhass egy kicsit - emeli föl intőleg a mutatóujját Zuginé, a madonna örök mosolyával, és fölöleli magához a kicsit.

- De Zuginé - kapom meg a csontvázasszony vállát -, hát csak nem szoptatja ezt a huszonhat hónapos gyereket? Maga, így, betegen, leromlottan?

A megszépítő madonna-mosoly eltűnik. Nem Meduzaarc ez, amelyik szembefordul velem - a Keresztrefeszítettnek az anyja nézhetett így a Golgotán:

- Hát mivel etessem, ha nem szoptatom, mikor egy liter tejért kétszáztíz koronát kérnek! Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk óráján is!

Nem mondta meg, hogy kiktől, és én nem találgatom. És azt hiszem, a kitűnő Pezenhoffer Antal se kérdezné meg Zuginétől, hogy katolikus-e vagy protestáns. És talán Kovács Alajos se kívánja a törvény elé állíttatni Zuginét, aki nem teljesítette a haza iránt való kötelességét, és nem jól szolgálja a fajvédelem eszméjét, mert csak egy Marikával segített hazánk néperejét újjászülni.

- Ha megírnám - mondom az orvosnak -, azt hinnék, én találtam ki.

- Ó, dehogy - törli meg az orvos a szemüvegét -, nagyon gyakori eset ez mostanában.



Történet az egyik csalóról

Azért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, mikor az Isten elparancsolja az égről a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Mért ne hozakodnék elő ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jó Isten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket?


Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják - Törőcsik Palkónak. Lehet hogy van is, aki találkozott már vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes emberek közé, és én voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén, úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt.

Palkó abban az időben valamelyik újságosbolt fityfirittye volt, aki a mi utcánkban beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól mint nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesítéséért kapott három szem sült gesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt.

- Ugyan kérem - legyintett mérgesen, -, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendős kölyköt? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám hajába főtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem alássan.

Ezt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a nagytőkét. Ötszáz korona árú gesztenyét vettem tőle egyszerre - mert az még a koronás világban volt -, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen?

Jólelkű elnézéssel válaszolt.

- Ölég fürge a gyerök, úgy mögszaladja az emeletöket is, mint a pocok, csak abbul van a baj, hogy írástudatlan, és néha mögcseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternek.

Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban.

Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor megnyikkant a csengő, amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkéllett valami, ami egykor alighanem kabát gyanánt védett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni.

- Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli?

- A bűröm - mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel!

- Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedő hólében?

- Csakis - hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül.

Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál?

- Rossz mindig akad - mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére.

- Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy "csissz-csossz", hanem amelyik azt mondja, hogy "kopp-kopp".

Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonkendőkkel megbélelve nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. "Kopp, kopp", keményen és önérzetesen koppantak a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.

Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment.

Egy hét múlva azonban éppen akkor álltam az ablakhoz, mikor a fityfiritty a mi kapunkon kilódulva, átvágott az utca másik oldalára. Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta lityeg. De nem Palkó az mégse, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, mikor bejön a kávéját meginni.

- És ma?

Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgott. Ő bizony nem szokta nézegetni azt a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, ahol ő született, de öt év nagy idő, s Mári már olyan fönt hordja az orrát, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét.

Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt.

- Hol a cipő, Palkó?

- A Lajcsi lábán - rebbent egyet a szeme.

- Ki az a Lajcsi?

- A bátyám.

- Elvette tőled?

- Nem. Odaadtam neki.

- Mért adtad oda?

- Neki jobban köll.

- Miért kell jobban?

- Az ű lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyim.

No ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberizinknek, én megráztam a vállát.

- Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e?

Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt, mégpedig szép ünneplősre kifényesítve; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld.

- Fázol-e, Palkó?

- Nem fázok én.

- Hát az angyal járt-e felétek?

- Nem járt az - vigyorodott el -, de azért neköm van. Kaptam a Mitetszik bótos úrtól.

Egy kis csokoládéangyalt húzott elő az inge derekából, szétlibbentvén magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmállott a meleg bőrön, s több ragadt belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira.

- No ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed?

Volt, hála Istennek, volt, belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a karácsonyfán.

- No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még?

Már csak egy volt, de az kétemeletes, soknépű, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel.

- No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt.

Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsz nyuszinak, vagy a posztómackónak, de Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is.

Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet ő már vissza.

- Miért te?

- Csak.

Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy "csak", az majd olyan, mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs.

- Hát akkor eredj a dolgodra - nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt röpüli be Palkó angyal azt a nagy házat?

Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól kivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kézivel odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra.

- Palkó, hová lett a cipőd?

- Levetöttem.

- Minek vetetted le? Hol vetetted le?

- Ott a - mutatott át a kapunkra. - Imre mög fölhúzta.

- Ki az az Imre?

- A bátyám. Ministrálni mönt a kápolnába, oszt a harangozó mögmondta neki, hogy meztéláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti.

Hát igen, hogyne, a harangozónak is igaza van. Karácsony napján nem lehet meztéláb állni Isten ő szent felsége elé.

- Hány bátyád van neked, kis Törőcsik?

- Csak négy. De húgom is van kettő.

Bizony, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz cipőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk.



A másik csaló

A másik csaló neve: Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: ötvenkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt föl senki, mikor azt mondtam:

- Mert én ezt a körtét akarom odagurítani annak a Péternek, akit keresek.

A Pétereket a körte se szédítette meg. Pedig akkora körte volt, hogy négy Péter is beleharaphatott volna egyszerre az aprajából. De hát akit nem annak hívnak, az nem nyújtogathatja az ujját.

- Hát nem itt van az a bizonyos csaló Péter? - kérdezem a tanító úrtól.

- Dehogynem - mosolyog a tanító úr -, csak nem jól tetszett föltenni a kérdést. - Pétörök, fölállni!

Fölugrott hat gyerek, Pétör nevezetű valamennyi.

- Melyik ezek közül most már az én Pétöröm?

- Ez ni - mutatott rá a tanító úr a legrongyosabbra. - Mondd meg a nevedet, Pétör fiam, szép értelmesen.

- Deák Pétör.

Mintha a magam gyerekhangja csendült volna vissza negyven egynéhány omladék esztendő elejéről. Amúgy is formázza Pétör a magam kisiskolás korát. Éppen olyan tatárképű, éppen olyan fésűt nem álló bozontú, no meg éppen olyan rongyoskás. Ha összemelegszünk, lehet hogy le is fényképeztetem, s kielégítem a képével azokat a jó lelkeket, akik ifjúkori ábrázatom után érdeklődnek.

- Aztán, tudsz-e te olvasni valami szépet, Pétör?

- Tudok.

- No, akkor olvass!

- De mit olvassak?

- Hát az olvasókönyvedet.

- Azám, ha vóna.

- No, kérd el a szomszédodét, és nyisd föl akárhol - segíti ki a tanító úr.

Pétör szót fogad, és éppen arra az olvasmányra nyit, amelyik a világháborúról szól. Borzasztó szép olvasmány, nyolc- és kilencéves gyermekek örömére szerkesztve, így kezdődik:

- Alig pergett le ezer év az idők rokkáján, a balsors nagy megpróbáltatásnak tette ki imádott hazánkat. I. Ferenc József uralkodása alatt kitört a vészteljes és végzetterhes világháború.

Pétörnek tagadhatatlanul okozott némi gyötrelmet a vészteljes és végzetterhes mondat, amiből szemmel láthatóan csak az idők rókája tetszett neki, mert azt háromszor is elölről kezdte. De azért végigküzdötte emberül az egészet, csak egy kicsit beleizzadt.

- No, most csukd be a könyvet - vezényelt a tanító úr. - El tudnád-e mondani, amit olvastál, Pétör fiam?

Nem Pétör fiam ijedt meg, hanem én. Megkaptam a tanító úr karját.

- Kedves barátomuram, hiszen én se tudnám elmondani, de még tán az se, aki írta. Pedig megérdemelné a lapátra való, hogy kívülről meg kelljen neki tanulni a saját olvasmányát. Hanem majd mást kérdezek én ettől a híres Pétörtől. Azt mondd meg nekem, pajtás, tudod-e ki volt az az első Ferenc József?

- Igenis, tudom.

- Mondjad, no!

- A Ferenc Jóska.

- Jól van, Pétör. Ugye, megvan a képe otthon nálatok?

- Mög. Az édösapám apja, aki vót, annak az obsitlevelin.

- Megállj, Pétör, látom, hogy ügyes gyerek vagy. Most még csak azt kérdezem tőled, hogy mért mondod Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek?

Pétör egyet szippant és egyet nyel. Aztán még egyszer szippant, de most már nem nyel hozzá. Kivágja lelkesen, milyen elhatározásra jutott. Mégpedig teljes mondatban, ahogy a pedagógiai becsület kívánja:

- Azért mondom Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek, mert a legelső magyar embör a király.

Pétör ezt fölszegzett fejjel mondja, az orra hegyén is látszik, hogy igen meg van elégedve magával, a tanító úr azonban kicsit zavartan mosolyog.

- Igen, tetszik tudni, ez mint jelmondat, vastag betűkkel van nyomtatva az olvasókönyvben.

A tanító úr azonban nem hagyja magát, se Pétört. Mindenáron ki akarja belőle szikráztatni a talentumot. Melyik a legelmeélesítőbb köszörűkő? Persze hogy a nyelvtan. Pétörnek tehát a nyelvek mezején kell valami káprázatosat termelni.

- Mondj hamar valami időhatározó mondatot!

Pétör fölnéz a feje fölé, ott nem talál semmit. Aztán az ablakra veti okos kis szemét, és ott megtalálja, amit keres. Az ablakot befogta a pára, nem lehet rajta kilátni, ennélfogva Pétör így határozza meg az időt:

- Kutya hideg van odakint.

Ez olyan szabályos időhatározás, mintha az esőcsináló intézet adná, de azért a tanító úr nincs megelégedve, s neki a maga szempontjából igaza lehet. De nekem is igazam van a magam szempontjából, mikor odanyomom a nagy körtét a Pétör markába. Mert én csak arról, akartam meggyőződni, hogy csakugyan létezik-e az a Pétör, akiről hallottam egy történetet, amelyik egészen olyan, mintha én találtam volna ki. És hogy ér-e ez a Pétör annyit, amennyit az a másik, a Palkó? Azt én nem bánom, hogy Pétör egyelőre másképp határozza meg az időt, mint az Akadémia nyelvtudományi osztálya. Beérem annyival is, hogy Pétör van, és Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek számára rendeltetett és szabatott tudomány.

Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör nagyon is szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon, és minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudományok csarnokát. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan, mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úri gyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt a kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt, vörös kis ujjacskák egyszerre fölengednek rajta.

No, Pétört mégis a tej keverte gyanúba, és juttatta olyan díszítő jelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszolgálta a világtörténelemnek. Az egyszerű Pétörből a tej miatt lett Pétör, a csaló.

A gyanú a tanító úrban ébredt föl, aki talán kelleténél szerelmesebb ugyan az időhatározókba és a többi neveléstudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja a részét az ingyentejből, elbánik vele mindjárt a helyszínén. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alkalmazásba. Tudniillik, amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a jó meleg párát. Szívja, szívja, de azonközben egyre visszavonulóban van az ajtó felé, s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal. Egyszerre aztán Pétör elvesz, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asztalhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogatja ki a csészikéből az utolsó csöppeket.

A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hogy az ilyesmit nem lehet nyilvánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel, elárulja a hideg arcocskája.

Végre eljött a nap, mikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.

Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe.

Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskában, fölül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.

- Ki ez, Pétör? - kérdezte a tanító úr.

Pétör - szégyen, nem szégyen - nagyon megijedt. Reszketett a szája széle.

- Marika.

- Húgod?

- Az - mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. - Mindig el szokott kísérteni, oszt itt várja mög, még hozom a tejet.

Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult.

- Hány nap csaltál már meg, Pétör? - kérdezte a fiút.

- Öt - mutatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.

Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én Isten volnék, nekem nagyobb örömem volna ebben a teremtésemben, mint a vészteljes és végzetterhes világháború összes nagy hadvezéreiben.


Ne haragudjatok meg, emberek, hogy mikor úgy tele van a világ tökéletes nagy csalókkal, én erről a tökéletlen két kis csalóról írtam. De látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.



Marika ünneplőbe tétele


I
Nem, azt nem lehet mondani, hogy Marika rossz gyerek volt, se rossz gyerek, se csúnya virág nincs a világon. Még a tulajdon édesanyja se találhatott Marikában egyéb hibát, mint hogy egy kicsit vadas volt, akár a padláson neveledett macskafiók. Nyilván karmolt volna is, ha simogató szándék kerülgeti, de Marikát sohase simogatta meg senki, még a tulajdon édesanyja se. Volt egy kis bátyja Marikának, Imrus nevezetű, fehér bőrű, mint a vakart hal, és kék szemű, mint a mosott égbolt. Azt még hétesztendős korában is föl-fölkapta az anyja, ducolgatta a karján, és csókolta szemét-száját.

- Te hétszépség, te - kecsegett neki -, mintha csak a száján köpött volna ki az apád.

Marika még csak ötödik esztendejébe fordult, de neki sohase jutott az anyacsókból. Bogárszeme volt a kislánynak és kondorfekete haja, s már akkor is elforgatta tőle a fejét az anyja, mikor a teknőben ringatta. Mikor ő született, akkor már nem volt ura az édesanyjának, és Marika igazság szerint nem is született. Ő csak úgy lett, mint a vadrózsa a temető árkában. Orozva költ, apa nélkül, fekete szeplőnek és fekete hajúnak, és ezért nem tudott soha jó szívvel nézni rá az anyja.

Hiszen esett már meg ilyen mással is, nagyobb nemből való fehérszeméllyel is, s ki nevetett, ki sírt rajta, kit milyennek teremtett az Isten. A Marika anyját olyannak teremtette, hogy ő szégyellte magát a halott ura előtt. Máskülönben nem tartozott számadással senkinek, s nem is számoltatta senki. Nem forgolódott ő úri népek közt, csak magaformájúak közt, s azok tudják, hogy esendő az ember.


II
A halott cselédember volt, s az elözvegyült Modolt kitették a kapásházból. Egy darabig hányódott-vetődött, mint afféle napszámosasszony, ugyan a tapasztást is kitanulta, a kettőzés is kezire esett, s mindig akadt valami szárnyék, ahol meghúzódhatott a gyerekkel. Hol emberségből adták, hol arravaló nézvést, hogy Modol még szemrevaló asszony volt, s az ilyennek mindig kerül szánója. Mikor azonban a baj elérte, beleutált a cigányéletbe, s azt is felgondolta magában, hogy a két gyerek két nehéz kölönc lesz a kenyérkeresésben. Havibúcsúkor térden állva fogadta meg a fekete-Máriának, hogy megjobbítja az életét, ha megsegíti abban, hogy ő is a maga fészkében húzhassa meg magát a porontyaival, mint a nádi róka vagy a cinegemadár. Nem bánja ő, ha akkora lesz is, mint egy kutyaól, csak a maga gazdája lehessen benne, és becsukhassa az ajtaját garázda emberek elől, akik gazdátlan jószágot látnak az özvegyasszonyban.

Mármost, ha a fekete-Mária nézette ki vele azt a fűtetejű kunyhót, amelyik a pusztai temető szélén gubbaszkodott, az nagyon különös gondolat volt a Szűzanyától, Mert a Szűzanya tudhatta, hogy az a düledező sárviskó a temetőcsőszé, azt pedig nem ok nélkül hívták Lator Andrásnak, noha a pusztabírónál Nagy András néven volt belajstromozva.

Nem afféle városi temetőcsősz volt ez az András, aki abból él, hogy rendben tartja a halottakat. Andrásnak tizenkét hold volt a nevére telekkönyvelve; ugyan tizenhárom holdat örökölt, de az ő halmát nézte ki a szolgabíró, hogy abban legalkalmasabb a nagy ágyat megvetni azoknak a pusztaiaknak, akik kilépnek az élők tartományából. András nem akart ujjat húzni a felsőbbséggel, eladta a halmát, de kikötötte, hogy a felsőbbség őt teszi meg temetőcsősznek, és ezért száz pengőt fizet neki egy esztendőre. Továbbá vállalta azt is, hogy hajnalban, délben és este, meghúzza a temető harangját, mert valamiből csak meg kell tudni a népeknek, mikor van ideje a keresztvetésnek és az Üdvözlégy elmondásának. Ez Istennek tetsző művelkedés volt ugyan, de András nem érte be az Isten tetszésével, ezért is kivasalt húsz pengőt az egyházi felsőbbségtől. Továbbá, ha nem csurrant, csöppent valami Andrásnak a temetésekből is. Nemcsak mint sírásó szolgálta a közt, hanem ha a szükség úgy kívánta, el is nóbiskálta a halottat, noha ez tilalmas cselekedet, a pap úr dolga. A pap urat azonban negyven kilométerről kell ide kikocsikáztatni, s azt nem mindenki győzi fuvarral és pénzzel. A pap úr ezért meghatalmazta a tanító urat, hogy amelyik pusztai halott nem bírja el a nagy sarcot, annak ő adja meg a végtisztességet, persze nem olyan nagy áron, de valódi deák nyelven, hogy semmi rövidséget ne szenvedjen a megboldogult. Andrást ugyan nem hatalmazta föl senki, de viszont nem is vette fogtomra senki, ha hébe-hóba ő is elbánt egy-egy kis halottal. Leginkább hóba, nagy telek idején, mikor se pap, se tanító nem találta volna az utat, s nem is lett volna értelme a nagy törekedésnek egy-egy ártatlan kis lélekért, akit úgyis sarokra nyitott kapuval várt a mennyország. Igaz, hogy András nem tudott deákul imádkozni, de énekelni tudott, mégpedig olaszul, ahogy a hadifogságban tanulta, s ha egy kicsit szittya dialektusban ejtette is az olasz szót, ez a tudománya nagyon fölvitte a tekintélyét a népek szemében. Erre még büszkébbek voltak, mint arra, hogy nekik olyan temetőcsőszük van, aki ezüstmetáliát szolgált a háborúban. Valamiféle írása is volt erről a tisztaszoba falán, berámázva Kossuth atyánk és Rudolf trónörökös képe közt, de az alighanem törökül volt, még a szolgabíró úr se tudta elolvasni, pedig az ugyan próbálgatta követválasztáskor, azonban igen akadozott a nyelve. Hanem a metáliát mindenki láthatta, mert azt még a hétköznapló-ruhájára is kitűzte András, olyan becsben tartotta.

Igazán nem volt semmi kivetni való ebben az Andrásban, csak éppen hogy az asszonyfélét nagyon lepkedte. Azért lett a neve a népek száján Lator András. De világért se rossz végből, csak úgy figurából. Utóvégre, mindenki úgy éli világát, ahogy akarja, s ha Andrásnak ilyen a gusztusa, kinek mi köze hozzá? Ebet kapni, csak korpa legyen, s ő győzi korpával, liszttel, szalonnával, tarhonyával. Igaz, hogy megjöhetett volna már az esze, mert keselyedik haja, bajusza, de őrajta nem fog az idő. Lám, hogy megjátszotta magát a pulival is. Kis fekete szőrgombóc, rendes ember az ilyent Cigánynak vagy Bogárnak hívja. Ő más névre szoktatta, de ez csak akkor derült ki, mikor a finánc megkérdezte tőle:

- Hogy hívják a kutyát, András?

- Aminek tégöd.

A hivatalos ember fölhorkant. A kardbicskájához kapkodott, s csak akkor nevette el magát, mint aki éretlen piszkébe harap, mikor András kimagyarázkodott, hogy nem sértegette ő a hivatalos tekintélyt, hanem a pulinak csakugyan ez a becsületes neve. Nem Cigány, nem Bogár, hanem Aminektégöd.

Magukban élő embereknek szokott ilyen pihent eszük lenni, akiket nem csigáz el se asszony, se gyerek.


III
Lator András bevezette Modolt a tisztaszobába, nem is a padkára ültette, hanem a kanapéra, annak is a belső sarkába tessékelte, s maga is odaült mellé.

- Régön kiszömöltelek én mán tégöd, hé - tette a vállára a kezét.

- Engöm? - mosolyodott el az asszony. - Én mög a kend gunyhóját szömöltem ki, hát majd csak mögértsük egymást.

- A putrit? - mutatott ki András az ablakon. - Mit akarsz vele?

- Ki akarom árendálni.

- Nem lelkös állatnak való az, te.

- Neköm jó. Mögférök benne a két gyerökömmel.

Az ember odatolta az arcát az asszony arcához.

- Osztán mit szántál érte?

- Hát ahogy mögegyezünk. Egy hold földdel vönném ki. Korai babnak, salátának, piaci veteménynek. Mög a temető is köllene. Székfűszödésre. Mi árát szabja kend így együtt?

Az ember pirosra nevette magát, és megszorította az asszony vállát.

- Felesbe, lelköm, felesbe.

- Hogyhogy felesbe? - húzódott odébb az asszony.

- Úgy, hogy idegyüssz hozzám felesnek. Nem a putriba, hanem a házamba. Értöd-e?

- Érteni értöm, de nem töhetöm - csóválta meg az asszony a fejét. - Két gyerökkel hogy löhetnék én a kend felesége?

Az ember fölszegte a fejét, és megsodorva a bajuszát, rákacsintott az asszonyra.

- Nem úgy gondoltam, hé.

- Hát hogy?

- Ne tötesd magad, galambom. Olyan mönyecske vagy te, aki möglépte mán száz tű hosszát.

Modol nem háborodott föl, csak szorosabbra kötötte az állán a kendőt.

- Az mán elmúlt, ne emlögesse kend. Azt mondja mög, mi árendát kívánna.

- Mán mondom is! - nyalábolta át az ember karja az asszonyt.

- Én mög azt mondom, ne járja kend az eszit - csattant nagyot az asszony keze az ember karján.

- Ejnye, az angyalodat! - villant meg a csősz szeme, s a lator rávetette magát az asszonyra. Az pedig lökött rajta akkorát, hogy leesett a kalapja, s hátranyaklott feje hozzákoppant az ablakpárkányhoz.

Más baj nem is történt. Mire az asszony elért a kilincsig, az ember föltette a kalapját, és helyreigazította az eszét is.

- Neköm mindegy - rángatta a vállát. - Ha te olyan nagy iparasszony löttél, neköm abba nincs szavam. Száz pöngő az árenda.

Modol visszafordult, és megmondta, hogy annyit nem adhat. Megegyeztek hatvanöt pengőben, egy pár csirkében és tíz tojásban.


IV
Modol csakugyan nagyon bevált iparasszonynak. Dolgozott látástól vakulásig a veteményeivel, aratás után gereblyézte a tarlóvirágot, télen kukoricát morzsolt, tollat fosztott, és beletanult a seprűkötésbe is. Mikor az esztendő letelt, és kifizetett árendát, porciót, még vagyona is maradt, kicsi híján tizenkét pengő. Abból kiruházta a kékszemű Imrust, még leffentyűs bőrsapkát is vett neki a városban és olyan iskolábajáró csatos táskát, amilyent még nem is láttak a tanyán. Ő maga a régi rongyait viselte, karácsonyra is, húsvétra is, arra jók voltak, hogy pucéran ne hagyják, másra meg mire kellettek volna neki? Szomszédolni nem járt, noha már egy órányira talált volna trécselő asszonyt, se őrá senki ajtót nem nyitott a temetőszéli sárgunyhóban. Olyan élete volt, amilyent kívánt, s most már nem nyögte fel magát álmából, ha a fia apjával álmodott. Nappal azonban óhatatlan volt, hogy meg ne lássa a Marika bogárszemét és fekete haját, s olyankor mindig átszaladt rajta a kedvetlenség.

Azt nem lehet mondani, hogy egy rossz szóval is bántotta volna a kis hívatlan-lettet, csak jó szót nem tudott neki adni. Éhezni se éheztette, csak a kenyérnek a belesét adta a fiúnak, sárgarépának a húsosát, azt is hámozva; a lány kenyérnek a hajasát, répának a fását kapta, néha azt is csak úgy homokosan.

- Eriggy, lötyköld mög a vályúban.

Imrust szombat esténként fürösztötte is, törülgette is, Marikát ahogy kikapta a teknőből, markába nyomta a törülközőt:

- No, hamar, ne szuszogd el az éjszakát. Oszt jól betakaróddz, úgyis mindég kahogsz.

Imrus az anyjával aludt, attól melegedett, a kicsit az öreg macska melegítette a lócán, a rossz subából vetett vackon. De ha nagyon köhögött, Modol kiszállt az ágyból, odatapogatódzott hozzá a sötétben, és szorosan belecsavarta a zsákpatracba.

Az asszony tudta, hogy nem szereti a fekete szemű kislányt, de sohase jutott eszébe, hogy ezzel tán vétkezik is. Nem volt szeme arra, hogy egyszer is meglássa az árnyékot a fekete szemek ragyogó tükrében, s talán nem is volt azokban árnyék. A pipitéres mezők voltak bennük, a mézesvirágú akácok, a gyíkok és bogarak, a lipék és sárgarigók s a sok kis fakereszt, amelyek úgy tárták szét a karjukat, mintha ők is kisgyerekek volnának, mint Marika. A harangláb mellett volt egy nagy kereszt is, egy bádog Jézuska, de arra nem szeretett fölnézegetni Marika. A kis keresztekkel tudott beszélgetni, csakúgy mint a gyíkokkal és a dongó darazsakkal, de a nagy előtt elállt a szava.

- No, mit félsz, hiszön ez a Jézuska - nevetett Imrus, a deák.

- Nem köll neköm a Jézuska - futott be a kislány a sarjú ecetfák sűrejébe.

Marika azt találta, hogy a Jézuska úgy néz, mint a többi nagy emberek, s félt, hogy utánakiált, mint az anyja szokott vagy a csősz, aki elkurjongatta őket a sírok közül, ha nagyon zsivajogtak. Marika úgy gondolta, hogy amint minden nagy kutya harapós, minden felnőtt ember mérges, s ehhez tartotta magát a társadalmi érintkezésben. Igaz, hogy nagy kutyát többet látott, mint nagy embert. Csak olyankor, ha néha kiálltak az anyjukkal temetést nézni. Ilyenkor megesett, hogy egy-egy barátságos ember lehajolt hozzá.

- Hát tégöd hogy hívnak, kis szemők?

Marikát hőssé tette az ijedtség, mint katonát a muszáj. El mert bújni az anyja kötője mögé, noha tudta, hogy nem lesz ott maradása.

- No, mit vadaskodsz? - ráncigálta elő Modol. - Ekkora gyerök csak mög tudja mán mondani, minek hívják.

Meg is mondta, morcos szófogadással.

- Majika.

- Aztán ki Marikája vagy te? - faggatták tovább a népek.

Erre már nem tehetett egyebet Marika, mint elszaladt, mint akit ostorral megvágtak. A népek nevettek, Modol is elmosolyodott. Nem jutott neki eszébe, hogy a fekete szemű gyereket sohase tanította rá senki, kinek a Marikája.


V
A második árendás esztendő nagyon elfajzott az elsőtől. Amire eső kellett volna, azt elpörkölte a nap, ami meleget kívánt, azt kirothasztotta az eső, s nagyon elhatalmasodtak a porkukacok is. Modolnak megint el kellett állni napszámba, hogy kiteremtse a muszájt, s mire kitisztázta magát az árendából meg az adóból, akkorra olyan vendég állított be a fűtetejű házba, aki elől hiábavaló bezárni az ajtót. A kék szemű gyerek halt meg kanyaróban, s Modolnak csak azért nem ment el az esze, mert a temetésre pénzt kellett szerezni. A tanító úr ugyan Isten nevében is elkántálta volna, mert igen szerette Imrust, de Modol Isten ellen való véteknek tartotta volna a papot elspórolni a kis halottól. Pénzzé tett mindent, amit tehetett, még a magpulykáit is elprédálta, hogy ne legyen semmi hiányosság. A halott embernek igazán nem lehetett szava, amikor a mennyek kapujában találkozott a kisfiával, akit egész odáig kísért a deákimádság. Úrigyereket mutatott a szép ruhájában, a leffentyűs sapkában, s vitte magával még a táskát is, benne meg a kiskönyvet, amiből az apa láthatta, hogy a gyerek többre vitte, mint ő.

A temetés után úgy érezte Modol, hogy csak a fekete-Mária képe előtt tudja magát kisírni, aki szent tenyerébe szedi az asszonyok töredelmeit. Az nagy út volt, be a városba, s Modol alig vonszolta magát, mire odaroskadt a csodatevő kép elé. De a Boldogságos úgy rámosolygott, hogy megkönnyebbedett tőle a szíve, s visszafelé egész megfrissült a lába.

Csak akkor szakadt föl szívén a seb, mikor otthon eleibe szaladt a fekete szemű gyerek, akit úgy megfelejtett, mintha a világon se volna.

- Édösanyám - vetette szét két elapadt kis karját.

Marika sohase tett még ilyent ötesztendős életében. A fekete-Mária súgta ezt neki? Vagy magától röpült a mindig magános kis szív az elvilágtalanodott anyaszívre?

Modol magához ölelte a fekete szemű gyereket, de eljajdította magát:

- Ó, te, te, te... hogy mért nem tégödet kívánt el az Úristen az én édös kisfiam helyött!

Aztán habart valami vacsorát, és az ölébe vette Marikát, úgy etette volna. De a kislány elforgatta fejét a kanáltól. Fázásról panaszkodott, pedig forró volt a feje. Modol magához vette az ágyba, de a sütős kis test hányta-vetette magát az idegen helyen. El kellett vinni a padra, a vacokba.

Egy hét múlva meghalt Marika, mint szófogadáshoz szokott kislány. Modol elfásodva tette keresztbe a két kis kezét, és szenteltvízbe mártott ujjával keresztet írt a homlokára. Aztán elkattyogott a harmadik dűlőbe, vett a boltostól egy cukrosládát, de csak öt tojást bírt fizetni érte, öttel adós maradt. A ládába alulra szalmát tett, arra száraz székfűvirágot, azt beterítette egy firhanggal, s úgy fektette bele Marikát. Gyógyfűcsomagoláshoz való selyempapírból nyírt neki szemfödelet is, aztán átment a csőszhöz.

- Mögint halomás történt.

- A lánygyerök?

- Az.

- No, az kis helyön elfér. Az Imrus mellé, ugye?

- Mögfér vele.

- Köröszt se köll másik?

Modol egy kis gond után megrázta a fejét.

- Most nincs mibül. Papra se telik. Tanítóra se.

- Értöm - bólintott a csősz. - Én is bedughatom, nem sokbul áll.

- Mit számít kend érte?

- A sír ötven péz.

- Csak?

- Hát. A kinyitása. A behúzás egy pöngő. Az énekért - no, azért mög, amit szántál.

Modol lehorgasztotta a fejét. Nem szomorúan, csak elfásodottan.

- Nincs neköm most a rajtamvalónál ögyebem.

Az ember végignézett a leromlott, elsárgult, megráncosodott asszonyon. Elcsodálkozott rajta, hogy megváltozott. Mint húsvétra a pogácsaalma.

- Majd mögadhadd a tavaszi veteménybül. Addig elvárhatok. Ugyan a gémjelöntést se hagyjuk ki. Azt majd a pappal mög a doktorral köll eligazítanom, oda-vissza elherdálok rá egy napot. Neköd mint árendásomnak négy pöngőbe számítom mög.

Modol erre is csak ráintett. Az ajtóból szólt vissza.

- Mikor hozhatom?

- Úgy napszállat felé.

Ősz vége felé hamar odaér a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget. Sötétedett, mire Marikát letették a nagy ágyba. Modol elmondta fennhangon a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, aztán magában az Isten tíz és az anyaszentegyház öt parancsolatját, többet nem tudott a katekizmusból. Addig seppegte, míg a csősz elvirginált valami olasz éneket. Két fekete varjú minisztrált neki a vadkörtefáról.

Mire jóéjszakát mondtak egymásnak, nagypelyhű hó kezdett hullongálni. Marikát éltében-holtában először takarta meleg paplan.


VI
Beletelt egy hét, mire Modol a sok álmatlankodás közt rájött, hogy nagy bűnös asszony ő, de nem a halott ura miatt, hanem a halott kislánya miatt. Megképzett előtte Marika úgy, ahogy a koporsóládába tette, a rongyos ingben, a rossz ördögbőrszoknyácskában. Imrus szerencsés volt, mert azt várta az apja a mennyország kapujában, de a fekete szemű kislányt nem várta senki. Az angyalok rá se néznek a kis rongyosra, nem fogják meg a kis kezét, sohase vezetik az Isten színe elé. Elhagyatott lesz, mint idelent volt. Hová szalad szegényke abban a nagy idegenségben, ha fölkérdezi a Szűzanya:

- Ki Marikája vagy, te kis szemők?

Modol észre se vette, hogy kiszáradt szeméből csordogálni kezdenek a könnyek. Magára szedte, ami meleg rongya volt, bezárta a putrit, és megindult az öles hó úttalan útján. A csősz éppen delet húzott, rákiáltott a harangláb mellől:

- Hát te, te hova bódorogsz ebben a krisztustalan időben?

- A városba mögyök.

- Mi dolgod benne ilyenkor?

- Szolgálatba állok.

A csősz belekáromkodott az Angelusba.

- Hát a gazdasággal mi lössz?

- Mire kimén a föld fagya, möggyüvök.

A csősz azt mondta erre mérgesen, hogy "möhetsz mán te akárhuva, szépségös", de Modol már akkor messze bukdácsolt a hóban.

Éjszaka a puli fölugatta a gazdáját. De nem a házban ugatott, hanem a guliba körül. Muszáj volt megnézni, mi leli. A vitézségi érmes emberen végigfutott a hideg, ahogy az ajtóban hallgatódzott. Olyan zörgés dübögött ki a házból, mintha szakajtókat borogatnának föl.

- Ki van odabent? - verte a csősz az ajtót.

Nem felelt senki, de valami megkoccantotta a tenyérnyi ablakot. A csősz addig rázta, míg a kallantyúja lecsúszott, s akkor belökte az ablakot. A bent felejtett, öreg macska ugrott ki rajta nagy nyivákolással.

- Vessz mög gazdástul! - vágta utána a csősz a botját.

Többet aztán eszébe se jutott neki Modol egész Zsuzsánna-napig, amikor kötelességük megszólalni a pacsirtáknak, és kiadni az ordrét a havaknak, hogy most már elég volt, takarodjanak el a tavasz útjából. Pacsirtát ugyan nem hallott a csősz, de mécsvilágot látott kipislogni a putri ablakán. Odalopakodott és belesett rajta. Ott ült az asszony az asztalnál, és valami ruhafélét terigetett szét rajta. A csősznek nem nagy jártassága volt ebben a tudományban, de annyit látott, hogy gyereknek való holmik.

- No, Modol - zörgette meg az ablakot -, möggyüttél a nagy szörzésbül? Teliszörözted-e a zsákot?

Az asszony fölugrott, és úgy állt az ablak elé, hogy ne lehessen látni az asztalt. Nem akarta elérteni a mocskolódó beszédet, nyugodtan felelt.

- Megmondtam, hogy üdőben itt löszök. Hogy áll a föld? Löhet-e mán veteményözni?

Most már a csősz is rendesre fogta a szót, mert nyomas beszédűnek találta az asszonyt.

- Úgy nézöm, hamarosan kimén a föld fagya. Itt olyan két sukkosforma vót, de fele mán kiengedött.


VII
Lator csősz arra ébredt föl, hogy csönd van, amikor kutyaugatásnak kellene lenni. Úgy volt nevelve az Aminektégöd, hogy ő vakkantsa fel a gazdát, mire hajnalt kell harangozni. Ez ugyan kakasnak való hivatal, de a puli beletanult, s mindeddig kifogástalanul végezte.

- Hun vagy, puli, fene a kukurítódba? - kapkodta magára a csősz a ruháját, mert az ablakon már beszőkült a hajnal.

- Ne, puli-i-i! - kürtölte a küszöbről a két tenyere közül.

A puli messziről vakogta, hogy nem kell megijedni, állja ő a posztot most is. Az új sírok felől jött a vakogás, ahol a tavaly lefejszézett szilfák voltak ölbe rakva.

- Falopók - gondolta a csősz, és leakasztotta a puskáját. Örült neki, hogy lesz egy kis lövöldözés.

De hát nem lett semmi se. Falopóknak se híre, se nyoma. Az asszony térdepelt a feltúrt gyereksír mellett. Előtte a koporsóláda, benne egy úri, nagy baba, aminőt világi ember korában sokat látott Lator csősz a városokban. Az ez, a valóságos Marika, csak selyembe, bársonyba, piros topánkába, gyöngyös fityulába. Csak sárga viaszkból van az arca s lehunyva a fekete szeme, csak a nagy pillája látszik.

- Mit töttél, Modol? - szörnyedt el a csősz.

Modol észre se vette, hogy csahol és ugrál a puli, csak az emberhangra nézett föl. De nem ijedt meg, csöndesen mondta:

- Ünneplőbe töttem Marikámat.

A csősz nézte a gödröt, a sáros asszonyt, és rekedten kérdezte:

- Te tötted, magad, evvel a rossz ásóddal?

- Lent nem nagyon fogta. Kézzel köllött. Ez a jó kis kutya is segítött. Igön tudta kaparni a göröngyöt.

A csősz nagy lélegzetet vett.

- Nem tudom, Modol, alighanem rosszat töttél te itten.

Modol csöndesen megrázta a fejét.

- A rosszat töttem jóvá, möghiggye kend.

- Ó, te szögény, te szögény - mondta a csősz.

Nem tudni, kinek mondta. Az asszony sáros karját simogatta, de a Marika nyakára tette az ezüstmetáliát, amit a magáéról leszakított.

- No, lögyön egy kis fényösségöd is a szép ruhádhoz.

Aztán feldombolta a sírt a rossz ásóval. Az asszony ült a zsendülő füvön, és simogatta a kis fakeresztet.


VIII
Kisütött a nap, ahogy megindultak, egymás mellett, a csősz háza felé. A puli úgy csaholta őket körül, mint egymáshoz tartozó két embert. Egyre nagyobb körben és egyre sebesebben, ahogy kiszélesedett az út. Mire a ház elé értek, már olyan ész nélkül nyargalászott, hogy onnan felülről, a kék magasokból bizonyosan egy karikának látszott. Fekete jegygyűrűnek, amilyen illik azoknak, akik sírok közül indulnak az életbe.




Harmadikon

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én azért szoktam harmadik osztályon utazni, mert a sportnak ezt a nemét fölöttébb kedvelem. Azért utazom harmadik osztályon, mert én vidéki író vagyok és vidéki múzeumigazgató, azoknak pedig ez a klasszis dukál. Egészen más volna, ha például a toronygombaranyozók szaklapjának kiadóhivatali segédfőnökhelyettese lennék, és a keresztanyám jóban volna valamelyik társadalmi egylet alelölülőjével. Akkor nekem elsőosztályú szabadjegyem volna, és nemcsak a sürgönykarók állnának előttem haptákot, hanem az állomásfőnökök is, mikor a fönntartott szakaszomat megmutatnák. Azonban az a jó asszony, aki keresztelésemkor képviseletemben mondott ellene az ördögnek és minden incselkedéseinek, már harminc esztendeje meghalt. S noha kvalifikált kijáró lett volna, mert se írni, se olvasni nem tudott, mégse tehetett volna értem semmit, mert nem mívelek szakirodalmat.

Így aztán nemcsak szabadjegy-képes nem vagyok, hanem még annyi vasúti kedvezményem sincs, amennyi minden tisztviselőtársamnak kijár, úgy tudom, az útkaparónak is meg a hóhér-segédnek is. No igen, mert a hóhérsegéd szorosan végzi a dolgát, ezért úgynevezett szorosan vett közigazgatási tisztviselő. Ellenben mivel negyven évvel ezelőtt kimondta az akkori magas kormány, hogy a könyvtár, a múzeum, az úgynevezett kultúra csak magánvállalata a városnak, az efféle pántlikamérések hivatalnokai máig is nem szorosan vett közigazgatási tisztviselők, akiknek nincs jussuk azokra az állami kedvezményekre, amikre a vármegyei útkaparók érdemeseknek találtatnak.

Pár esztendővel ezelőtt azonban, mikor divatba jött a "kultúrfölény", Rubinek Gyula, mint kereskedelmi miniszter, kicsit megbolygatta az ősi tradíciót. Kiterjesztette a vasúti kedvezményt - mindazokra a hajdúkra, akik addig nem voltak benne. Attól kezdve aztán az én szolgáim is kijártak Szatymazra bort kóstolni minden héten kutyástul, macskástul, és szívből sajnálták az igazgató urat, aki nem hajdúi minőségben kaparja a kultúra útját.

Engem nem hívnak bort kóstolni sehova se, mert nemigen élek vele, hanem akkoriban valami díszülésre hívott a Petőfi Társaság, emlékbeszédet, vagy mit kellett tartanom. Megírtam, hogy ez a tisztesség nekem félhavi fizetésembe kerül, s mivel a feleségem nem akar belemenni abba a rekompenzációba, hogy majd az utódomnak is félhavi fizetésébe kerül az én felmagasztalásom, hát eszeljenek ki valamit. Azt eszeltek ki, hogy hivatalosan kértek a számomra egy egy utazásra szóló szabadjegyet. A kereskedelmi miniszter gyorsan intézkedett, értesítvén a Petőfi Társaságot, hogy a kérés teljesítésével az államháztartás budget-jét megrendíteni nem lehet. A különben igen szép stílusú aktát nyílt ülésen olvasta fel Szávay Gyula bátyám, a közönség élénk érzelemnyilvánításai közt. Hiába, a szép stílus mindig megkapja az embereket.

Nekem akkor majd leégett az arcomról a bőr, hogy olyan sok ember előtt ért ez a tisztesség, azóta azonban látom, hogy az Isten valóban a legnagyobb rosszat is jóra tudja változtatni. Mert az a sok ember, aki ott volt, mind tanúságot tehet róla, hogy amennyiben némileg megrendült azóta a magyar állam budget-je, nem énmiattam rendült meg.

Hanem azért én nem haragszom, s a harmadik osztály ablakából is nyájasan fogadom a váltók mellett álló vasúti bakterek szalutálását. (Tudom, hogy nem nekem köszönnek, hanem a Rendnek, a Fegyelemnek, de mindig sajnálom az olyan szegény köszönőket, akiknek nem köszön vissza senki.) Mért is haragudnám? Hátha az állambölcsesség arra gondol, hogy Kant Immanuel azért lett olyan okos ember, mert negyven esztendeig nem mozdult ki Königsbergából, és mibelőlünk is Kant Immánueleket akar nevelni? Csak azt nem tudom, hogy mit csinál aztán majd ez a kis ország annyi öreg bölccsel. Mert vagyunk vagy kilencen ilyen budget-rengető vidéki múzeum-chefek.

Ezek után be is ülhetnénk a harmadikba, ha az olyan könnyen menne. De hát először mindenféle udvarias vasutasok figyelmeztetik uraságomat, hogy a második osztály hátra van. Mikor aztán kinyilvánítom, hogy én csak a harmadikba igyekszem, akkor már nem igazít útba senki. Négy zárt ajtó után sikerült kinyitnom az ötödiket, amely aztán nem akar becsukódni. Szemnek, orrnak kicsit szokni kell a nem színtelenül, se nem szagtalanul kavargó füstóceánhoz. Kofák, napszámosok, nincstelen kisparasztok szirtellenek ki belőle. Csupa olyan nemzetfönntartó elem, aki nem tudja, hogy ő az. (Aki kisgazdának hívja magát, az leginkább a másodikat kultiválja, ha már vonatra szorul.)

Ahogy belépek, csakugyan egyszerre megmerevednek, mint a szirtek. Csak a lábukat vetik széjjelebb, hogy kevesebb legyen a hely.

De hát nekem eszemben sincs leülni. Tudom, hiszen hallom, olvasom eleget, hogy én nem vagyok nemzetfönntartó elem, ennélfogva ahhoz képest is viselem magamat. Nekivetem a hátam az ajtónak, amely rosszul záródik, és fölfogom a hideget, amely beszivárkodik rajta. Ezt ugyan még nem javallta nekem egyik orvosom se, de legalább ezzel tagadhatatlan szolgálatot teszek a nemzetnek.

Egy kicsit várják, hogy mi lesz, de mikor látják, hogy nem lehetek valami zenebona ember, nem törődik velem senki. Az első, aki megszólal, egy tömpe orrú kofa. Azt mondja:

- Hát csak nem akar nyár lönni.

Ez olyan észrevétel, aminek a helyességét nem lehet kétségbevonni. Egy ködmönös öreg azzal járul hozzá az előtte szóló véleményéhez, hogy bizony foga van az időnek.

- Kilenc fog vót máma - mondja egy báránybőrsipkás tatár kán. - Hallottam, ahogy az alorvos jelöntötte a fölorvosnak az ispitában.

Kórházjárt embertől mégiscsak illendő megkérdezni, hogy mi keresete volt ott.

- Tán heptikéje van kendnek? - hajolt előre a kofa. Nagy bivaly ember a tatár kán, a kofa is tudja, hogy ennek sose lesz a tüdejével baja, de bizonyosan tud valami érdekes tüdővész-esetet, azt szeretné elmesélni.

De a tatár kán rázza a fejét:

- Nem a', csak a formátlan üdő mögkörnyéközte a lábamat.

Ez úgy értendő, hogy a kánnak megfagyott a lába, és ez valóban olyan téma, mint az akadémián a székelyek eredete. Hogy a faggyúgyertya jobb-e a fagyott lábnak, vagy a hordóskáposzta, az csakugyan nagyon meggondolni való. Jánosszállásig csak annyi van eldöntve, hogy okos ember nem mén vele orvoshoz, mert az mindjárt le akarja vágni.

Jánosszálláson azonban hátba üt valaki az ajtóval, és szidja a marha istenemet.

- Gyün a kalóz - morogja valaki, és ez öreg globetrotter lehet ezen a tájon, mert a fiatalabb nemzedék már kalahuznak tiszteli a jegyeket követelő gentlemant, aki az én gyerekkoromban még a kondoktor címet viselte.

A lámpás ember rám világít, és egy kicsit megszégyenli magát.

- Mért nem adnak kendtök helyet ennek az úrnak? - mondja mérgesen.

A nemzet nevében a kofa válaszol:

- Aki úr, az mönjön az urak közé!

Látom, hogy mindenki egyetért a kofával, és én magam is érzem, hogy igaza van.

- Úr a fene - mondom - hiszen én csak esernyőcsináló vagyok. De azért énmiattam ne legyen semmi violencia, hoztam én magammal ülést.

Azzal fogom a kis faládámat, és ráülök. Az emberek kezdenek rám barátságosabban nézni. A ködmönös ember összébbhúzza a lábát. Ez annyit tesz, hogy ha van magához való esze az esernyőcsinálónak, ide is leülhet.

Én azonban önérzetes férfi vagyok még esernyőcsinálónak is. Ügyet se vetek az útitársaimra. Szivart veszek ki a nagykabátom zsebéből. Ez növeli a szimpátiát, mert ha úr volnék, akkor tárcából venném elő a szivart. A szivar törött, de azért szívom, mert így kívánja a becsület. Meleg részvét áramlik felém mindenfelül.

- Ehhöz is marha tüdő köll ám, hallja - mondja őszinte elismeréssel egy juhászféle atyámfia. - Ezt még én se győzném szusszal.

- Pedig a kend dohánya is fán termett - mondom neki félvállról, orientálódván az illat után.

- Jól mondja - vette ki a pipát a szájából. - Meggyfalevél.

Most már aztán egészen rendben vagyunk. A nemzet érzi, hogy itten közéje tartozandó emberrel van dolga, és a tatár kán föláll.

- Egészen elmacskásodott a lábam - azt mondja -, üljön mán ide az én helyemre.

- Már hogy ülnék - mondom -, csak maradjon kend a helyén, és tegye föl a fájós lábát ide a ládám szélire.

- Hiszön van itt hely - mondják három felül is, s hozzáteszik azt is, mint ilyenkor szokás, hogy sok jó ember elfér kis helyen.

A kofa erőszakoskodott legjobban, hát őmellé ültem, és meghallgattam a heptikás Mári esetét. Ugyan csak odáig értünk, hogy a Márinak volt egy muszkája, és azért kapta a száraz betegséget, mert akkorára Csengelére értünk, és megint bejött a kalauz.

- No, embörök, ki vösz bőröndöt? - lóbált meg egy kopott bőrtáskát. Valami nemesi címer is volt rajta, ezüst griff madár, ki tudja, melyik zászlós úr járt vele valaha első osztályon Károly-feredőre?

Az emberek nem mutattak túlságos érdeklődést a tisztes ócskaság iránt, csak a juhász kérdezte meg, hogy hát aztán mire való ez.

- Hát arra, hogy ha utazik kend, ebbe töszi a ruháját, hogy össze ne gyűrödjön - magyarázta a kalauz.

- No, akkor nem vöszöm mög - határozta el a juhász -, mert akkor becsuknának.

- Hát mán mért csuknák be kendöt?

- Hát mán hogyne csuknának, ha abba tönném a ruhámat, én mög meztelen járnék?

A kalauz kiment, mivel így csúffá tette a juhász, de úgy látszik, a bőrönd mégis ébresztett némi történelmi reminiszcenciákat a lelkekben. Egy eddig nem hallott reszketős hang kiszólt az egyik sötét sarokból:

- Ugyan az az Appóni él-e még?

Némi vita árán tisztázódott, hogy él még az Appóni, és azt Apponyinak kell mondani, és olyan görbe orra van neki, mint a kisteleki korcsmárosnak. Valamint az is kiderült, hogy a kérdés fölvetője szőregi szerb ember, és szerb karácsonykor töltötte be a nyolcvanhatodik esztendejét.

- No hát akkor volt ideje ilyen szépen megtanulni magyarul - dicsérte meg a tatár kán.

- Aj - csikorgott az öreg hang -, minálunk szerb mind tudja magyarul, magyar mind tudja szerbül.

- Hát megvannak szép békességben, ugye? - kérdem az öreg testvért.

- Magyar is megvan szegény, szerb is megvan szegény, hát mi bajuk volna egymással?

- No - mondom -, azért negyvennyolcban a szőregi szerbek is csak ráfogták a kaszát a magyarokra.

- Aj, az nem úgy volt - nyöszögte az öreg. - Én tudok, mert én voltam már akkor kanászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: "gyinnek rácok, megölnek benneteket", rác bakter mondta: "gyinnek magyarok, megölnek benneteket". Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást.


Az nem baj, hogy én harmadik osztályon szoktam utazni, mert abból nem lesz háború. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járó nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utazni.




Majális

Vasúti bakterház, levelesedő izabella-szőlővel befuttatva. Feltételes megálló a legutolsó klasszisból. Jegyet itt nem adnak, csak harmadik osztályút, halljakendteknek valót. Urak, tekintetestől fölfelé, itt még föltételesen se állnak meg. A hátteret és az oldalteret virágzó almafák szegik be, amelyeknek szeméből kicsit későn ment ki az álom az idén. Az előtér a pályatest, most jelent meg rajta a pályaőr, hóna alatt a kis piros zászlóval. Megvolt a jelzés, nyolc perc múlva itt a vonat, le kell ereszteni jobbról-balról a sorompót. Az országút felől mezítlábas, fiatal menyecske liheg, négyesztendős-forma gyereket húz maga után, mind a kettő fehér, mint a vászonzacskó, egy kis zöld árnyalattal. Lehet, hogy tüdőbajosok, de az is lehet, hogy ha nem hajába főtt krumplin vitaminozták volna át a telet, akkor nem volnának tüdőbajosok.

- Nem kell úgy szaladni - csöndesíti őket az őr, és megnézi az óráját. - Van még hat perc.

- Jajis... jajis... - fuldokolja az asszony. Alighanem jajistenemet akar mondani. - De még jegyet is... Jajis...

- Az is meglesz - mondja a bakter, és átemeli a gyereket a sorompón, csak úgy félkarjával.

Pedig nem gyerekember már a piros zászlós bakter. Szürke a haja, és egy kicsit rogyott a tartása. De az ilyen kis anyagyász se teher. Lehelyezi mellém a padra, és kezébe adja a piros zászlót. Átsüti egy kis suta mosolygás az arcát.

- Hozom neked a jegyet. Addig te legyél a bakter.

Az országút felől, a fák mögül nagy kurjongatás hallatszik. Nem tudom kivenni a hangból, lányok-e, fiatal gyerekek-e, de akármicsodák, fiatalok és jókedvűek, jó hallgatni a zsibongásukat. Jókedvűek, mert a "harminckettes bakát" kultiválják. Csakhogy ők nem gyalog masíroznak, hanem valami autófélén. Olyan üzleti-forma kocsi, valami teherszállító alkalmatosság. A fiúk lehetnek tízen-tizenketten, intézeti uniformisuk van és hetyke kis sapkájuk.

- Városi deákok - mondja a menyecske. Nem nekem mondja, csak éppen hogy mondja, ha akarom, én is meghallhatom. Attól függ, nagyralátó úrféle vagyok-e, vagy csak olyan szegény vándorló. Nem vagyok úrféle, se nagyralátó. Megbólintom a fejem, és magamévá teszem a menyecske véleményét.

- Azám, majálisoznak. Kiszabadultak szegénykék egy kicsit a napra.

- Jó nekik - mondja az asszony, és egy kicsit bánatosan húzza végig szélkifújta kezét kis kölyke ritkásszőke haján -, milyen piros a képük!

Szeretnék neki valami biztatót hazudni arról, hogy majd lesz még ilyen piros az ő kis vászonzacskójának a képe is, de rosszkor fogok hozzá. A gyerek köhint egyet-kettőt, a piros zászló kicsúszik a kezéből, feje odabillen az anyja ölébe, egy darabig rázza a köhögés, s ahogy fölemelkedik, kis nyálpecsét marad a fehér kötényen. Olyan piros, mint a zászló.

Az őr éppen akkor jön ki a jeggyel, mikor a gépszekér hozzákoccan egy kicsit a sorompóhoz. Egy jókiállású legényke, nagyocska már, olyan vigyázóféle lehet, leugrik az ördögszekérről, és odadobban az őr elé:

- Nem ereszt át bennünket? Maguk tán már akkor lezárják az utat, mikor a vonat még éppen csak hogy elindult Pestről?

- Ami szabál, szabál - von vállat az őr.

- De attól csak átereszthet bennünket?

- Nem lehet, fiatalúr. Hiszen már látszik a vonat.

- Ugyan! Addig mink háromszor is átmegyünk!

- Értse meg, hogy nem lehet - mondja az ember nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan.

A gyerekek eddig csöndesen várták a kocsi tetején a diplomáciai tárgyalás biztosra vett eredményét. Most haragos csipogásba törnek ki.

- Nem kell annyit dumálni, gyerünk!

- Csö-önd! - kiált rájuk a vezérük.

De a jövő nemzedéke már nagyon föl van lelkesedve. Összevissza kiabálnak.

- Hát mit okoskodik ott az a tata!

- Nekünk akar parancsolni?

- A zanyád!

- Majd elhelyeztetem, ha főnök leszek!

Ez nagyon jó tréfa, közderültséget kelt, érdemes megismételni. Az őr ugyan nem nevet, de nem is haragszik. Öreg ember már ő arra, hogy az ilyen cselefendi beszédet meghallgassa. Néz mereven a vonat elé, amely meglehetősen ambíciótlanul közeledik.

- Ez is vonat? - kiáltja az egyik gyerek, és megdudáltatja az autót. - Fogadjunk, hogy a mi kocsinkkal az árokba lehetne fordítani!

Ebben mindenki egyetért, de egy másik kis sihedernek még eredetibb ötlete támad.

- Tudjátok mit? Lőjük le a kalauzt, akkor mindjárt gyorsabban megy a vonat.

- Nem a kalauzt, te szamár, hanem a mozdonyvezetőt - indítványozza a másik.

- Vagy ezt a tátit, amért nem eresztett át bennünket.

Persze, csupa ártatlan locsogás, ami nem töri csontját se vonatnak, se kalauznak, se bakternek. Tudom ezt én is, s eszemágában sincs öreges mordsággal vasra veretni a jókedvű kis csikókat, akik nem tisztelik a tekintélyt, ha az csak az öreg vasúti bakter vászonzubbonyát hordja. Csak éppen eltűnődöm azon, hogy milyen nagyot fordult a világ az én gyerekkorom óta. Ugyan lehet, hogy nemcsak fordult, hanem fejlődött is, én azt is beismerhetem. Nekünk ilyen korunkban fogalmunk se volt róla, hogy át is lehet helyeztetni valakit, ha nem jár kedvünkben, s hogy a kalauz lelövésével növelni lehet a menetsebességet. Nem emlékszem rá, hogy mielőttünk valaha is kiejtették volna ezt a szót, hogy tekintélytisztelet, de azért a mi szemünkben a vasúti bakter csakolyan tekintély volt, mint az állomásfőnök. Mindenki az volt, akiről tudtuk, hogy kötelességet teljesít.

Lehet, hogy reakciós ember vagyok, amikor ilyeneket gondolok, az is lehet, hogy az öregségem acsarog a fiatalokra, akik jókedvűek, piros képűek, danolósak - akárhogy van, érzem, hogy melegem van és kiabálhatnékom. Csak énnekem idő kell hozzá, míg rászánom magam arra, hogy most aztán igazán kimutatom a haragomat - s akkorra itt a vonat. Egy pillanatra megáll, a magyar állam két szolgája köszönti egymást, s mire észbekapok, a vonat már el is indul.

- Hát az úr - néz rám a bakter. - Nem ezzel akart menni?

- Nem, dehogy - rázom a fejemet, mert borzasztó szégyellném, ha az őr észrevenné a gyámoltalanságomat -, én nem ezzel akartam, de hát ezzel a szegény asszonnyal mi van?

A piros zászlós ember is csak most jön rá, hogy a másik utasa is lemaradt. A menyecske a pad előtt guggol, arcával a gyerekre bukva, aki lecsukott szemmel dől a padnak, kis sápadt feje oldalt szegve, mint a halott fecskefióké.

- Menyecske, menyecske! - rázom az asszonyt.

Az őr szalad a tócsához, amely a talpfák közt borzolódik a szélben, két marka közt hozza a hideg májusi esővizet, loccsant belőle az asszony arcába is, a gyerekébe is.

- No, mi az, jó asszony?

A menyecske megborzong, egyszerre nyitja föl a szemét a gyerekkel, összemosolyognak, aztán összekapaszkodnak.

- No, nincs már semmi baj se - mondja az őr, s csak most jut eszébe, hogy a sorompó még mindig nincs fölhúzva. A városi fiatalok csöndben könyökölik végig, mint ahogy fönt a sürgönydrótot a tollászkodó madarak.

- Mi volt az, bácsi? - kérdi a vigyázó.

- Egy szegény béresasszony, Örzsi nevezetű, szívszorításos a gyereke.

Lassan mondja, mert az epilepsziáról nem való hangosan beszélni. Meg minek szomorítani még azzal is az Örzsi nevezetűt, mikor elég annak a maga baja?

- Andris bácsi - kérdezi a menyecske, de olyan ijedten, hogy alig érteni a szavát -, mikor mén most mán a másik vonat?

- Az? - vonja meg a vállát a bakter. - Az majd éjfél után. De addig még időzhet itten, menyecske. Lesz itten ágy is maguknak.

- Nem lehet - mondja az asszony, és fölnyalábolja a gyereket. - Addig gyalog is beérünk a városba. Nagy természete van az uramnak, így is agyonver, hogy megkéstem.

A madarak is összebújnak a sürgönydróton, a gyerekek is a sorompón. A vigyázó előlép.

- Mink bevinnénk magát, asszony, ha megférne velünk.

Az asszonynak megretten a szeme.

- Nagy alkalmatlanság lenne az a fiataluraknak.

- Dehogy! Ne törődjön maga azzal! Előbb bent leszünk, mint a vonat! Legalább nem veri meg az ura! - csipognak összevissza, s már segítik is föl az asszonyt a kocsira.

Hiába, nem futja a helyből, akárhogy összeszorulnak. Egy fiúnak le kell maradni. Hogy ne egymagában tévelyegjen be a fátylasodó mezőkön, lehuppan mellé a másik is. Most már hárman fogódzunk össze.

- Ti-it, ti-it, tit! - süvölt az autó sípja.

A bakter fölhúzza a sorompót, és a kis piros zászlóval tiszteleg a rozoga kocsinak, mint a legkomolyabb expresszvonatnak. Én pedig tisztelgek a tollammal az öreg vasúti bakternak, mint a nagy államgépezet legparányibb kerekének.

Nem lesz itt, emberek, semmi hiba, csak mindenütt helyén legyen a váltó és sorompó, és helyén legyen esze és szíve az ország minden bakterának.



Nem ette meg a farkas...

Vagy inkább azon kezdjem, hogy a meteorológiai tudomány szerint az enyhe télnek három típusa van? Az egyik az, mikor a légnyomás délen magas és északon alacsony. A másik az, mikor a légnyomás nyugaton magas és keleten alacsony. A harmadik az, mikor hazánkat sűrűn látogatják a depressziók, és olyan jól érzik magukat benne, hogy biztatni kell őket, ahogy az ötömösi ember szokta a ragadós vendéget:

- Vackolj, asszony, feküdj, lány, öcsémuram is majd csak elmögy mán.

Sajnálom, hogy a szinoptikus térképek izobár-vonalait is ide nem rajzolhatom, mert azokba aztán végképp belezavarodna a nyájas olvasó, és én nagyon imponálnék neki, mert azt hinné, hogy értek a meteorológiához. Pedig, a szó köztünk maradjon, amit az enyhe tél három típusáról írtam, abból csak egyet értek, és azt se értem. Amit értek, az az, hogy a sűrű és hosszú depressziókból enyhe tél lesz. Amit pedig nem értek, az az, hogy akkor mért nincs minálunk örök tavasz? Hiszen ami a depressziót illeti, az nemcsak sűrűn látogatja hazánkat, hanem már itt is lakik nálunk néhány esztendő óta. Ez olyan szemmel látható igazság hogy még a Meteorológiai Intézet se mondhat mást, pedig igazán nem beszéltem vele össze.

A régi világban a meteorológia is könnyebb tudomány volt, mint most, nem hiába, hogy akkor még légtünettannak hívták. Még én is hallottam gyerekkoromban, hogy mi szokta okozni a száraz esztendőt. Az, hogy a magyar boszorkányok Szent Mihály napján fognak egy békát, azt eladják a törökországi boszorkányoknak, azok leássák a magyar kutykuruttyot tizenhárom öl mélységbe, fölébe tesznek egy fél téglát, s míg azt egy ártatlan hajadon véletlenül tovább nem rúgja onnan, addig minálunk nem esik se eső, se hó. Hát ez egzakt tudomány volt, és sokkal könnyebben megértette a magamformájú tudatlan ember is, mint az izobárokat meg a ciklonokat és anticiklonokat. De ebben a mai elistentelenedett világban ez a tudomány is megbukott a többivel együtt. Boszorkányokat utóvégre még lehetne találni, de már ha exportüzletre adják magukat, nem békát exportálnak, hanem ártatlan hajadonokat. Azt hiszem, a békára nem is adnának kiviteli engedélyt, mert azt itthon kell tartanunk nemzeti érdekből. Ha már mi magyarok avégre vagyunk a földön, hogy mindig mivelünk etessék meg a békát, legalább annyi örömünk legyen meg, hogy a magunkét nyeldessük.

Így aztán a régi egzakt meteorológiából nem maradt meg egyéb, mint a címül írott tantétel, az, hogy "nem eszi meg a farkas a telet". Ami annyit jelent, hogy csinálhatnak a tisztelt izobárok, amit akarnak, okos ember nem ád rájuk semmit, hanem a farkashoz igazodik mint légtünettani tényezőhöz. Engem legalább arra oktattak azok a népek, akikkel a tavasz beköszöntése napján mozit játszottunk a tundrákon. Mármint itt a szomszédban, túl a Tiszán, öt virzsínia-szivarnyira Szegedtől. Ősök mozgolódását jelentette egy derék főbíró Csanád északkeleti sarkából, néhai magyarokét, akik rozsdás kardokat, törött zablákat tologattak fel a földből - szegények azt hitték, olyan világ van itt most, hogy érdemes érte feltörekedni. Megvolt bennem a jószándék, hogy szót értsek velük, s elmagyarázzam nekik, milyen jó most annak, aki alszik, de hogy mire mentem volna velük, nem tudom. Szép szelíd tavaszban indultam ki közéjük, napos domboldalra álmodtam magam a megolvasott sarkú vendégszobában, piros cickórók közt hevertem, és kék pille szállt a mellemre, s mire kinyitottam rá a szemem, itt volt a tél, amit nem evett meg a farkas.

- Akár szánkón mehetnél haza - takargatott a gazdám mindenféle csuhákba és csuklyákba.

Igen, az szép lett volna, csengős tarantász vagy rénszarvasfogat illett volna a tébolyult buránához, amelyben a kárhozatból kiszabadult lelkek hátborzongató üvöltéssel tördösték a fákat, és szaggatták a tetőket; igen, akkor Sztrogoff Mihálynak éreztük volna magunkat, és meg se álltunk volna férfiszívünk szerelméig, akinek tán még a neve is eszünkbe jutott volna, ha jemcsik ül a bakon. De ebben a tartományban nem járatos a tarantász, itt csak motoros áll rendelkezésre, és a közlekedési technikának ez a vívmánya sokkal előbb megállt a végcélnál, sőt sokkal többször megállt, mint a menetrend kívánta. Mindenütt megállt, ahol a burána távíró- és telefon-oszlopokat döntögetett a sínekre, csak úgy játékból, eldobott gyufaszálak módjára, és ezt sok-sok kilométeren keresztül megcselekedte. Eleinte csak a vasutasok ugráltak le mozit játszani, de aztán, hogy az éjszaka is ránk feketedett, a nemzeti munkaerő is igénybe vétetett.

- Aki nem akar itt virradni, az ne sajnálja teste fáradságát a közjótól - hordozta körül a véres kardot a jemcsik, aki a motorost igazgatja.

Nem lehetne mondani, hogy a nemzet túlzott lelkesedéssel karolta volna fel az eszmét. Aki úrféle volt a motoroson, az még csak vállalta a váratlan téli sportot, de a nemzet ősibb rétege a passzív rezisztencia elvét követte.

- Nem vagyunk mink martonosi embörök - szólt ki egy öreg magyar a szőr közül. Nemcsak a tulajdon szőre közül, hanem a birkáé közül is, amely sapka alakjában tartózkodott tatár fején.

Ha martonosi ember lett volna köztünk, az okvetlenül bicskát rántott volna erre az aposztrofálásra, amelyben némi lecsökkentése foglaltatik a martonosi nemzet elmetehetségének. Martonos addig, míg Magyarországhoz tartozandó volt, Szegedről délre találtatódott a Tisza partján. Ugyan, most is ott találtatódik, de abból most már se neki nem sok haszna van, se nekünk. Más volt az akkor, mikor le is hajóztunk, föl is hajóztunk, s lefelé a víz vitte a hajót a szegedi portékával, fölfelé meg ember vontatta a parton a martonosi portékával. Hát ebben az időben történt - úgy mondják -, hogy a martonosi ember megkiáltotta a hajókormányost:

- Hé, mennyiért visznek be Szögedébe?

- Ha beül kend a hajóba, akkor ötven krajcár, de ha húzi kend a parton, akkor csak húsz krajcár - kiáltotta vissza a kormányos.

- No, akkor inkább csak húzom - gyürekezett neki a martonosi ember a vontatókötélnek, s kiguberálván a húsz krajcárt, igen örült neki, hogy ő most megtakarított harmincat.

A történet elmondását csendes derültség fogadja. Nagy egyetértés támad a tekintetben, hogy nem vagyunk martonosi emberek. Megváltottuk a jegyet, ezzel megadtuk a motorosnak a magáét, az most már az ő dolga, tud-e menni vagy nem.

- De hát, értsék mög kendtök, hogy akadály van az útban - rimánkodik a vasutas.

- Nono - mondja egy tutajbajuszú szittya -, arra való a segél-mozdony, hogy fölszabadítsa az utat.

- Jó, jó, de az se repülőgép, hanem sínön jár, ű se bir haladni az oszlopoktul.

- Ráérünk a szalonnaaggatástul - ásítja valaki a sarokból.

- De röggelre möggebednek kendtök a hidegtül - tesz próbát a vasutas az ijesztgetéssel.

Egy csikorgós hang visszamordul:

- Hát azt gondolja, otthon melegebb van? Ott is csak a maga büdössége melegíti a szögény embört.

A vasutas mérgesen kimegy. A belül maradók közt nem mérgeskedik senki. Csöndesen beszélgetnek a nyomorúságról. Kitül, mikor, mit vitt el a végrehajtó. De indulatoskodás nincs. Mindig az volt a világ sora, hogy szűr vágta a fát, ködmön hordta rakásra, kaput-rokk melegedett mellette.

Az úrfélék visszaszállingóznak a kocsiba, havasan, vizesen, jégtűk hegyétől égő arccal, ki káromkodva, ki nevetve. A motor kattogni kezd, a vonat megindult.

- Így már ügön - mondja a báránybőrsapkás tatár. - Néha az úrnak is löhet hasznát vönni, fene bele.

Fenyegető csönd támad. Az úrfélék azt méregetik, hányan vannak amazok. A nem úrfélék azt lesik, mer-e valaki pisszenni a kaputrokkosok közül. Nem pisszen senki. Az úrféléből kevesebb van. Aztán a körülmények se nagyon alkalmasak a polgárháborúra. Sose lehet tudni, a tántorgó oszlopok közül mikor zuhan rá valamelyik a kis játékvasútra.

- Hopp! - kiáltja el magát a vonatvezető, és kétségbeesetten fékez. Abban a pillanatban dől ki recsegve egy oszlop, keresztül a síneken.

A motor megáll. A vasutasok leugrálnak. Az egyik visszajön, és bekurjant az ajtón.

- No gyerünk, embörök!

Nem mozdul senki. Most már az úrféle se akar martonosi ember lenni. Azért se. A tutajbajuszú kárörömmel mondja:

- Hát itt alszunk, no.

Egy rongyos ember végigvágja magát az utolsó padon, ahová már csak haldokolva ér a lámpafény.

- De bizisten, jobb itt, mint otthon. A nyoszolyát még újesztendőkor fölvágtam tűzre, mikor megszaporodott az asszony. Azúta a földön fekszünk.

Tarisznyát igazít a feje alá, és kinyújtja a lábát komótosan. Valami komája lehet, aki nevetve rászól:

- Úgy nézöm, Misa, nem hibádzik itt neköd más, csak az asszony.

A sarokból, ahol a nyújtózkodó láb megkoppant, nyöszörgés hallatszik. Csecsemőgyerek nyöszörgése.

- Nene - húzza vissza az ember a lábát -, észre se vöttem, hogy ott is van valaki.

- Csak én vagyok - mondja egy alázatos, ijedt asszonyhang. - Tessék csak, kérem szépen, már idább húztam egy kicsit.

A kalauz odavilágít a lámpájával. Mindenki odanéz. Az asszony is úrféle lehet, mert kalapja van. De más úrféle már nincs rajta. A nagykendője alatt butyrot szorongat, amelyik mozog.

- Ez is újesztendőre született - mondja, és bocsánatkérően mosolyog hozzá. De úgy mosolyog, hogy kicsordul a könnye. - A kórházba viszem szegénykét, de nem tudom, megéri-e a reggelt.

- Ejnye-ejnye - tápászkodik föl a rongyos ember. - Nem sértöttem tán mög az asszonyságot? Nézze, inkább ide üljön, mert ott az ablakon nagyon sivít be a szél.

Föláll, kinéz az ablakon, aztán fölveti a fejét:

- No?

Ezt nem az asszonytól kérdezi, hanem a magaformájú nemzettől. A báránybőrsüveges a markába köp.

- No, csülökre, embörök!

Még egy-két kilométeren birkóznunk kell az oszlopokkal, de oda se nézünk neki. Nem érezzük semmi súlyukat, hogy egyszerre veselkedünk neki, úrfélék és parasztok.



A magyar paraszt


I
A Somogyi-könyvtár ősnyomtatványai közt van egy-két nyalábra való nagy könyv, Herman Schedelius képes világkrónikája; az első világtörténelem, amit Anton Koberger nyomtatott Norinbergában, abban az évtizedben, amelyben Mátyás király meghalt. Igen szép illusztrációk is vannak benne, egypár száz fametszetű portré, s azok közt mindjárt a könyv elején van egy gomborrú férfiú, aki egész bizonyosan Noé pátriárka, mert az van aláírva. Igen ám, csakhogy ez a gomborrú férfiú aztán végigvonul az egész köteten, hol mint Hannibál, hol mint Celestin pápa, hol mint Amurates török császár, akár azért, mert Anton Kobergernek nagyon tetszett a gomborrú ember, akár azért, mert kevés volt a kliséje, s olyan klisével köszönt, amilyen volt neki. Hát én is ilyenformán vagyok, mint ez a rég megboldogult könyvkiadó. Körülbelül harminc éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különböző címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt. Ezért keveredtem én valahogy paraszt-szakértő hírébe, s nyilván ezért tisztelt meg a Cobden-Szövetség és a Közgazdasági Egyetem után a szegedi Rotary-Club azzal a megbízással, hogy tartsak előadást a magyar parasztról.

Megvallom, nem minden zavar nélkül kezdem az előadást, először személyi okokból. A Rotary-Club olyan komoly hely, ahol nemcsak a hallgatóság áll okos emberekből - hiszen akik hallgatnak, azok mindig okos emberek, különösen Magyarországon -, hanem az előadók is rendesen okos emberek szoktak lenni. Számokkal, statisztikákkal dolgozó szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdászok, szociológusok, akiktől én sokkal többet tanultam, mint amennyit ők tanulhatnak tőlem. Igaz, hogy vidéki múzeumigazgató mindenről jó, mint a szalonnafölső; de hát a szalonnafölsőt azért mégse lehet besorolni a magyar gyógyszerkönyvbe. Van bennem annyi önismeret, hogy én nem vagyok haszonra való okos ember, de szerencsére ezt nem is fogja rám senki. Akik rám bízták ezt a mai feladatot, azok bizonyára tisztában voltak vele, hogy nem vagyok más, csak a magyar irodalom szegedi kubikosa, s hiszem, ehhez szabták az igényeiket is. Nem várnak tőlem konkrét javaslatot a parasztkérdés megoldására, ami nálam okosabb embernek sem sikerült eddig, s talán rendszeresen felépített előadást se várnak. Nem kívánnak tőlem többet, mint hogy egy kicsit elbeszélgessek a magyar parasztról, tudós allűrök nélkül, nem fölülről nézve a témát, hanem benne állván, mint érdekelt fél, aki parasztnak született, s ha a sorsa úgy hozta is, hogy most kultúrpalotát igazgat, szívében halálos holtáig megmarad parasztnak.


A magyar parasztról csakugyan volna mit beszélni. Attól félek, el is késtünk vele, s nem azt beszéljük, amit kellene. A magyar parasztról évszázadokon keresztül csak törvények beszéltek; szigorú, kegyetlen, olykor véres törvények, mint másfelé is Európában a parasztról. Csak 150 évvel ezelőtt vetette fel a kérdést elsőnek Tessedik Sámuel, a szarvasi evangélikus pap, természetesen németül, hogy mi a paraszt Magyarországon, és micsoda lehetne? Sajnos, nem felelt neki senki azok közül, akik akkor a kezükben tartották a nemzet sorsát, hiszen a paraszt nem számított bele a nemzetbe, nem volt "tagja a magyar szent Koronának".

A mi életünkben a kilencvenes években merült fel a parasztkérdés, csakhogy ekkor még nem ennek hívták, hanem mezőgazdasági munkáskérdésnek, és erre a kérdésre szuronyokkal és golyókkal feleltek, mint ahogy hallgatással Tessedik Sámuelére.

Igazi probléma csak a világháború óta lett a parasztból; azzá tette az őstermelőkonjunktúra, amikor ő volt felül, és maradt most, az általános pusztulásban, amikor ő esett alulra, s mindnyájunkat magával rántott. A magyar élet legnagyobb problémájának nyugtalanító mélységeit azonban eltakarjuk önámító és felületes politikai és irodalmi frázisokkal. Egyfelől megtesszük a magyar parasztot a teremtés koronájának, akinek nincs párja a világon - ezt leginkább tósztokban és vezércikkekben szoktuk mondani. Másfelől megállapítottuk a magyar parasztról, hogy földéhes, úrgyűlölő, együgyű, ravasz, önző és kultúrára nem nevelhető, és ezt sokszor ugyanazok hangoztatják úri négyszemközt, akik a szószékről leborulnak a magyar paraszt nagysága előtt. A parasztból a népszínmű árvalányhajas maszkát, a kabaré és a vicclap figurát csinált, de a komoly irodalom nem akarta befogadni. Mikor én a parasztregényem kéziratát letettem a kiadó elé, a kiadó, az üzletember, aki nem a maga szemével néz, hanem a közönségével, megcsóválta a fejét:

- Kedves igazgató úr, hogy gondolja ezt? Kétkötetes regényt a parasztról?

- A Reymont regénye kétakkora.

- Igen, a lengyel parasztról. Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt?

Ez a "kit érdekel?" régi veszedelme ennek az országnak, ahol az emberek és társadalmi osztályok egymás felé fordított tüskékkel nézik egymást, mint a vadgesztenyék az ágon. Azzal rontjuk el az életünket, hogy nem ismerjük, mert nem akarjuk egymást ismerni. Bizonyára gazdasági okokból került szembe a polgári társadalom az ipari munkássággal, de ezt az ellentétet az mérgesítette el, hogy a polgári társadalom nem kereste az utat a munkásság lelkéhez, s gyanúval nézett arra, sőt ki is közösítette magából, aki megpróbálta a hídverést. Félek, hogy eljön az idő, és az nagyon rossz idő lesz, amikor a magyar középosztály megint elkésve fog rájönni arra, hogy milyen jóvátehetetlen mulasztást követett el akkor, amikor talán nem is önzésből, csak kényelmességből vagy közömbösségből, meghagyta a magyar parasztot abban a testi-lelki elhagyatottságban, amelyben 150 évvel ezelőtt találta Tessedik Sámuel. Merem állítani, hogy a magyar paraszt ma is olyan felfedezetlen és ismeretlen, mint az ő idejében volt, s amilyen felfedezetlen és feldolgozatlan a magyar tudományosságban a magyar paraszt lakóhelye, a magyar Alföld. Ha nem így volna, miért kellett volna a szegedi egyetem égisze alatt megalakítani az Alföldkutató Bizottságot, amely ugyan ma, anyagi elhagyatottságában inkább mindennél előbbrevaló gyakorlati célért, a mezőgazdaság emeléséért küzd, de amelynek igazi hivatása az, hogy felderítse az Alföld flóráját, faunáját, őstörténetét, klimatológiáját, nyelvét, folklórját, szociográfiáját, mert mindezt eddig fehér folt képviseli a magyar tudományosság térképén, mint régi Afrika-térképeken az emberevők országát. A magyar tudományosság - s ezt nem szemrehányásul, hanem dicséretül mondom - a múltban tudósokkal tanulmányoztatta a lappok, vogulok, cseremiszek és egyéb haldokló rokonaink életét, de soha senkinek nem jutott eszébe kutató expedíciókat szervezni a domaszéki, kötönyi, kömpöci, horgosi magyarok nyelvének, folklórjának, mitológiai foszlányainak, sajátos lelkivilágának, különös társadalmi életének tanulmányozására, holott ezek is egy haldokló kultúrához tartoznak már.

Ez az ismeretlen paraszt nagyon sokféle, s ez okozza, mint előadónak, tárgyi zavaromat, ez az embarras de richesse, a témám gazdagságának bősége. Pesti paraszt-előadásaim alkalmával sokkal könnyebb helyzetben voltam, mert ott mint "messziről jött ember" beszélhettem. Ebben a társaságban, ahol sok ismerője van a parasztnak, nem kerülhetem meg a kérdés lényegét azzal, hogy anekdotáim apró gyufaszálaival próbáljam megvilágítani azt az őserdőt, amelynek a neve: magyar paraszt.

Pedig nagy kísértésben vagyok, mert ásatásaim közben nemcsak a cirokföldekben alvó hunoktól, hanem napszámosaimtól, a hun utódoktól is sok dolgot tanultam, amelyek közjóra volnának értékesíthetők. Például Domaszéken azt tartják, hogy ha az eke által kivetett kőbaltával fejbeütögeti magát az ember Luca napján, akkor meglátja a föld alatt elrejtett kincseket. Milyen nagyszerű dolog volna, ha ezt a pénzügyminiszter úr tudná, vagy ha a 33-as bizottság tagjai ütögetnék egymás fejét az őskori baltákkal! Vagy például nem kellene-e figyelmeztetni a pesti humoristákat, hogy Gajgonyán mit tartanak rossz bornak? Hiszen Pestről elvégre nem kell ilyen messzire eljönni rossz borért, de a gajgonyai magyarok mégis méltók a figyelemre. Nem a boruk, hanem a humoruk miatt. Gajgonyán ugyanis azt szokták mondani a rossz borra:

- Hallod koma, ha ezt beleöntenéd az ökörbe, úgy möghűlne ijedtiben a vére, hogy péntöki napon mög löhetne önni hal helyött!

Igen, reggelig elbeszélgethetnék arról, mennyi színt, mennyi metaforát, mennyi hasonlatot tanulhatnának a paraszttól a költők, mennyi józanságot a törvényhozók, és mennyi kifejezésbeli világosságot a törvényszövegezők! De fegyelmeznem kell magamat, és szorosabbra vonni tárgyam körét. Az őserdőt nem mutathatom be töviről hegyire egy előadás keretében, nézelődéseinkben most csak az őserdő sűrű, apró gyöpére, a kisparasztra szorítkozunk. Arra a kisparasztra, aki a mi vidékünkön "célszörű szögény embörnek" nevezi magát, s akinek a közmondása: "Varjúnak varjú a fia." Ami annyit jelent, hogy ő megnyugszik Isten rendelésében, neki szegény ember volt az apja, nagyapja, minden ivadéka fölfelé, tehát természetes, hogy az lesz lefelé is. Nézelődésünkből tehát ki van zárva az urakkal egy tálból cseresznyéző gazdag gazda, aki urat akar nevelni a fiúból, tehát középiskolába is beadja, ahol a gyerek megbukik földrajzból. Ugyan még öt másik tárgyból is megbukott, de nem tudni miért, csak a földrajz miatt hördül föl az apa.

- Hát ezt érdemlöttem én! - kiáltja elkeseredetten. - Hogy mögbuktassák a gyerököt még a földrajztanbul is!

- De bátyám - próbálja csendesíteni az igazgató -, köll az a mai világban!

- Micsoda?

- Hogy tudja az ember, hol van az a Róma, meg az a London, meg az a Genf!

- Köll, ugyé - robbant ki az apai szív keserve. - Hát azt gondolja az úr, csavargót akarok én nevelni a gyerökömbül?


Pár esztendővel ezelőtt tanyai vizsgán jártam. Fülledt virágszaga volt az iskolának, mint az úrnapi sátornak, piros és kék pántlika libegett a kislányok hajában, tiszta ing ünneplősködött a fiúkon, és Buborék Tallas Andriska nekiszilajodva olvasta a Mátyás királlyá választásáról szóló történetet.

- Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel...

- Megállj! - akasztotta meg a tanító úr a háromaraszos hun utódot - nézd meg csak jobban azt a szót.

Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát:

- Felkönt lelkedeséssel...

A tanító úr összecsapta a két kezét.

- Jaj, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet?

Dehogynem tudta, szegény kis szittya! Úgy elővette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra.

- Fölkent leselkedéssel - vágta ki fennkölt lelkesedéssel.

A tanító úr megint össze akarta csapni a két kezét, de attól féltem, hogy az Andriska buksi feje is közéjük kerül, azért megfogtam a karját.

- Hagyja, kedves tanító uram! Nem ez a kis bórembukk a hibás, hanem azzal kellene megetetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet approbálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendős pulykapásztor, mi az a fennkölt, és micsoda teremtett állat az a lelkesedés? Majd ha követválasztás lesz, kedves tanító úr, akkor igen. Gondolom, olyankor még errefelé is fennkölten lelkesednek a népek.

Most követválasztás van. És én véletlenül megint itt csellengek ős-hámozó szerszámaimmal. Belelátok a kellős közepébe a fennkölt lelkesedésnek. Elmondom, milyen az, ha csak felibül-harmadábul is. A többit lenyeleti velem a keserűség és a szégyen. Ha volna az a külön magyar Isten, akinek nevét annyit veszik szájba hiába mostanában, annak elmondanám négyszemközt, és számon kérném tőle, mi végre teremtette ezt a fajt. De az öreg magyar Isten, a Numi Tarom, ott maradt valahol az Urálban. S itt nincs kinek eléje borulni, átölelni a térdét, és följajveszékelni hozzá:

- Uram, ne haragudjál mireánk örökké, támassz nekünk megváltót, aki emberivé és élni érdemessé teszi a magyar életet...


Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Hüvelycsik Palkónak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép időhatározó mondatot. Hüvelycsik Palkó szemlátomást megrökönyödik, nyári piros almaképét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.

- Nos? - sürgeti a tanító úr. - Mi lesz azzal az időhatározó mondattal?

Megvan már, mondja is a gyerek:

- Nagyon meleg van.

Csakugyan a tanító úr is izzad, a vizsga-elnök úr is, el kell ismerni, hogy Palkó egészen helyesen meghatározta az időt. De nehéz a tanító urat kielégíteni. Haragosan legyint:

- Szamár vagy, Palkó. No, Egri Verka, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.

Verka mindkét keze két ujjának a billegésével jelzi, hogy őbelőle kikívánkozik egy szép időhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:

- Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.

Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belőle, hogy Verka nemcsak az időmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az "összes törökök" sokkal többen vannak, mint ahogyan ő gondolja...


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet teltünk, amelyikben a gyerekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek "az egyik szomszédja Kína, a másik Ausztrália". Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.

Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos időben úgy tisztelik őket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul hagyták gyerekeikre a feltört legelőt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hármon keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentől vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de erről se tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizettem.

Az alku könnyen ment, csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengőt, én ajánlottam neki hármat, amire ő kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzből kifogytam, ötvenest kínáltam neki.

- Nem bírunk itt azzal, uram - csóválta a fejét. - Én még ebben az esztendőben nem láttam ekkora pénzt.

- Hátha fölváltanák valamelyik szomszédban?

- Itt? - húzta félre a száját, mosolygósra is, harapósra is. - Aratásig az egész határban nem szed össze ennyi pénzt.

Fél nap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklisembert kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielőtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlő fejedelmünk képét:

- Ki ez, fiam?

- Tudja az Isten - vont vállat. - Alighanem a király, ugye bizony?

- Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az?

- Tudja az Isten - mentegette magát -, nemigen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve.

Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. Egy öregebb gazdát megkérdeztem, hallotta e már, hogy ki lesz most a követ?

- Hallotta a ménkű.

- Hát eddig ki volt a maguk követe?

- Tudja a ménkű.

- De csak látta valamikor öt esztendő alatt?

- Látta a ménkű.


A dűlőutakon egy-egy akácfán plakátot zörget a szél. Egyéb hirdetőoszlop itt nincsen, mint amit az Isten teremtett, de ez tán alkalmasabb is. Először azért, mert nem kell ráraggatni a plakátot, rá lehet tűzni egy akácfatövisre is, másodszor azért, mert levenni is könnyebb róla. Csak úgy az ülésből, az ostornyéllel.

- Minek bántja azt a papírt, Illés?

- Ráakasztom otthon a cseresznyefára. Jó zörgős papír ez, majd riogati a verebet. Egyéb haszon úgy sincs belőle.

- Erre maguknál nem fizetnek a szavazásért?

- Nemigen. Tegnap ugyan ingyen lehetett volna inni a csárdában, de ebben is huncutság volt.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy az ilyen paletát vasárnapra köllene tenni, nem hétköznapra, mikor rendes embernek nincs ráérő ideje. Ez csak a csárdásnak jó, mert a sok pénzt is zsebre vágja, meg a bora is megmarad. A szegény embert mindenből kisemmizik.

Ezt némi keserűséggel mondja Illés. Nagyon fáj neki, hogy az egy pohár bortól elütik. Arra még nem jött rá, hogy az életből is ilyenkor semmizik ki.


A plakátragasztó olykor kortes is. A hóna alatt vannak a plakátok, a belső zsebben az aláírási ív. Amazért húsz fillért kap darabonként, emezért egy pengőt nevenként. Különben csakolyan paraszt, mint a többi, csak egy kicsit neki van hevülve. A leheletén úgy érzem, nem annyira a lelkesedéstől, mint inkább egy kis szíverősítőtől.

- Melyik pártnak az embere maga?

- Én? Izé... Hogy is csak... Nézze, mán megint elfelejtettem. Merre vagy mán, no, fene beléd! - Tapogat a feslett fenekű belső zsebben.

Előkerül az ív. Lebetűz róla egy nevet.

- De hát milyen párti az az úr?

- Mindegy az, kérem, nagyon fáin ember.

Az egyik napszámosom kiszól a gödörből:

- Tegnapelőtt másik úrra mondta kend, hogy nagyon fáin ember.

- Hát az is az vót - bólogat a kortes. - De az csak nyolcvan fillért reszkérozott egy aláírásért.

- Ez mindig ilyen nagy hazafi vót - mondják az embereim, amikor a kortes elhalad.

- Hazafi? - veszem föl a szót.

- Hát. Elkorhelykedte már házát, földjét.

Szó szót ér, s kiderül, hogy ezen a tájon milyen különös kritériumai vannak a hazafiságnak. Aki nagy hazafi, az részeges, káromkodós, munkakerülő, garázda ember. De éppen azért mindenfelé tudja a járást, ráérő ideje is van, a cifra beszédhez is ért, ennélfogva ő a legkantárosabb legény az igehirdetésre.


Vagy ötszáz szavazó van ebben a járásban, de nem tudom, van-e köztük tíz olyan, aki meg tudná mondani, kit ajánlott követnek, vagy kire adja majd a voksát. Öt futtató van, de senki se kérdezi, melyiknek milyen az elve. Az egyik is úr, meg a másik is úr, mi különbség lehetne köztük?

Terror? Nekem nem panaszkodott róla senki. Lehet, azért, mert én is úr vagyok, s az egyik urat, a szó köztünk maradjon, csakúgy a fenének kellene megenni, mint a másikat. De meg független polgárok ezek, tetszik tudni. Nem függenek ezek a világon senkitől, csak az éhségtől, meg az ínségtől, hát mi szükség volna itt terrorra?

- Maga kire szavaz, földi? - kérdem a kocsisomat, ahogy szorongok mellette az ülésdeszkán.

Megcsapkodja a gebéi fületövét, aztán békességesen mondja:

- Hát majd aki a bírságot leveszi rólam.

- Micsoda bírságot?

- Az öt pengőt. Majd elmondom, ha a nagy homokba beérünk, ott nem zörög a kocsi.

Nem, itt csak zizereg a kerékagyig érő homok. És mondja az ember szép folyamatos keserűséggel, amin megérzik a sok gyakorlat.

- Hát az úgy volt, tudja, hogy azt mondja nekem a komám tavaszon, vigyem be a hét malacát a vásárra, mert az ő lovai szántanak, vagyis hogy a legényfia szánt velük. Hát beviszem, mondok, miért ne vinném, úgyis üres kocsival megyek. Fölrakjuk a malacokat, nem férnek. Ejnye-hejnye, mit csináljunk, kapja magát a koma, azt mondja, ha az ő kocsiját rákapcsolnánk az enyimre, férnének a malacok. Így is tettünk, be is értünk a városba, odagyün a csöndér, megállít, hogy hohó, hogy mertem én két kocsit összekapcsolni, mikor az tilos? Tilos? Mondom, hát honnan tudjam én azt, hogy tilos? Közhírré volt téve, azt mondja. Megengedem, mondom, de én harminc kilométerre vagyok ide, az én tanyámon nem dobolták ki. Nem ér az a beszéd semmit, azt mondja, azzal fölírja a nevemet, és megfenyeget azzal, hogy errül majd kihoznak nekem öt pengő bírságot. No, én el is csendesedtem erre, de a koma megszólalt, hogy micsoda igazság ez, mikor nem is az enyimek a malacok. Hát kiéi? - kérdezi a csöndér. Hát az enyimek, ha tudni akarja, okosítja föl a koma. Hogy hívják magát? Így, meg úgy, megmondja a koma a nevét. No, akkor maga is öt pengőt fizet - acsarkodott rá mérgesen a csöndér, és fölírta az ő nevit is. Ki is hozták pünkösdkor a palétát, vagy az öt pengőt köll megfizetnem, vagy elviszik a tehenem. De hát mibül fizessek, uram, mibül? Szerencse még, hogy ez a követválasztás van, valamelyik az öt közül majd csak leveszi rólam a bírságot, oszt arra rászavazok. Gyí, Bogár, a nehézség cifrázza ki a füled gombját! Csilla, ne, a kórság essen beléd!

Elhallgatott, csak az aranycsillámú futóhomok sírt a kerekek alatt éles, sikoltó, ezeresztendős sírással.


Egy hétig éltem itt, a holt lelkek zugában, inkább szárazon, mint vizen. Száraz kolbászon, szalonnán, kenyéren, mert két-három dűlőben nem bírtak adni egy pohár tejet, vagy egy-két tojást. De ezt ki lehet bírni, beletanultam gyerekkoromban; hanem mikor a Harmatvizem kifogyott, akkor szédelegni kezdtem. Hiszen kút van minden tanyán, de a vize hol sárga, hol szürke, hol édes, hol olajos, s ránézni is betegség annak, aki meg nem szokta, megszokni pedig csak az tudja, aki bele nem halt. Amelyik kútnak jó vize van, azt kétórányiról is felkeresik, s azt kánikulában éjszaka vasvillával őrzi a gazdája, hogy reggelre ki ne merigessék.

Eligazítottak egy ilyen áldott kúthoz, engedelmet kértem a gazdától, adta is jó szívvel, maga merítette meg a vödröt. S csak amikor kimulattam magam, akkor kérdezte meg tőlem:

- Tán az úr is abban a járatban van?

- Mi járatban?

- Hogy követ akar lenni.

- Nem - mondom -, az nem nekem való mesterség.

- Kár - mondta a gazda, de nagyon szívből.

- Miért kár? - lepődtem meg.

- Mert kiegyesülhettünk volna.

- Nem értem.

- Pedig én nyomon beszélek, hallja. Azt határoztuk itten a szomszédokkal, hogy egy kiló sóért meg egy liter petróleumért adjuk a szavazatot.

A pusztai boltba is bevetődtem. Útszéli tanyának a végéből van elkerítve, akkora, mint egy városi sifonér. Egy bekötött fejű, mezítlábas parasztasszony ül a küszöbön, meg egy nagy fehér kuvasz. Nem a kutya mordul rám, hanem az asszony. Valami vándorlónak néz.

- Mit akar itten?

- Szivart szeretnék venni - de már akkor elő is veszem a pénztárcámat. Hadd lássa a jó asszony, hogy igaz úton járok.

Fölugrik és matatni kezd a pulton, amelyen meglátszik, hogy valaha asztal gyanánt szolgált, s mint ilyen, boldog világbeli disznóboncolások nyomait viseli magán.

- Portorigó van, meg cigerillosz.

- A portorikót kérem. - Nézem, mennyi van. - Adja ide mind, lelkem.

Leszámoltam neki öt pengő valahány fillért. Úgy nézett rám, ahogy az angyalokra nézhettek valamikor, mikor még gyakoribb volt a közlekedés ég és föld között.

- Mikor csinált ekkora üzletet? - mosolyogtam rá.

- Húsvétra - mosolygott vissza. De megint csak elfelhősödött az arca. - Még ezen a héten csak a kortesek nyitottak rám ajtót. Pedig látja, van itt minden. Nem vesz még valamit? Édesfa, szentjánoskenyér, csokoládé, ostya, díszgomb - olvasta a fiókok felírását.

- No, akkor még leginkább díszgombot adjon - támogattam a magyar kereskedelmet.

Csodálatos díszgombok voltak, bronzpléhből, akkorák, mint a régi négykrajcáros, és a közepükön üvegrózsa csillogott. Gyermekkoromban hordtak ilyent a kabátjukon az úriasszonyok, de csak a nagyon öregek.

Most már egészen megnyílt a főnöknő szíve. Leültetett egy gálicos ládára, s kéretlenül szolgáltatta a statisztikai adatokat a pusztai kereskedelemről. Két év alatt háromnegyed kiló kávét adott el. Fehércukrot eladott tizenkét kilót, de a múlt esztendőben, az idén csak hármat.

- Hát mit vesznek mostanában a népek?

- Sót, petróleumot, gyufát.

- Meg dohányt, ugye?

- Dehogy, azt nem. Mostanában már nem. Krumplilevélből csinálják a dohányt. Az uram is.

- Ura is van magának?

- Hát hogyne. Ő vezeti a kontóskönyvet.

- Az is van?

- Csakis az van. Nem bírnak az emberek készpénzzel fizetni. Hitelbe veszik a sót, petróleumot, a gyufát. Majd aratás után fizetnek búzában.

Olyan bizalommal volt hozzám, hogy meg is mutatta a kontóskönyvet. Sok benne az adós, de a kontó kevés. A legnagyobb összeg 12 pengő 46 fillér. De ez annyi tételnek a végösszege, hogy két oldal van velük telerúnázva. Só meg gyufa skatulyánként. Ebben az esztendőben január 8. óta.

- Ez nagygazda, kérem - magyarázta a boltosné. - Vízkeresztkor, mikor disznót adott el, 23 pengő múlt évi tartozást fizetett ki. Mondja is mindig az uram, hogy ha tíz ilyen volna, a fejünk se fájna.

- Az ám, ni - kérdeztem -, hol az ura? Derék ember lehet, szeretnék vele beszélni.

Sajnálkozva csóválta meg a fejét.

- Tegnap kellett volna gyünni, tudja, mert most már elígérkeztünk.

- Kinek, jó asszony?

- Nem is tudom én a nevit, valami pesti lehet, valami Bicegi vagy Pecegi vagy mi a csuda. Az este halt meg az uramnak a testvérnénje, itt lakott velünk, de mán reggel is látszott rajta, hogy az utolsóban van. Osztán hogy éppen akkor járt itt a kortes, az uram megegyezett vele arra az esetre, ha halomás talál történni.

- Miben egyeztek meg? - kérdeztem hüledezve.

- Hogy ha a kortes megcsináltatja a koporsót, akkor az uram rászavaz arra a pesti izére. Az este meg is történt a halomás, ezt ment be az uram megjelenteni.

Nagyon elégedetten mondta ezt, látszott rajta, hogy ezt még jobb üzletnek tartja, mint amit velem csinált.

- Azt mondja az uram, sokkal biztosabb ez, mint a készpénz - magyarázta, amikor elkezeltem tőle. - A múltkor is, nem is tudom, hányban volt a választás, nagyon megjárta a készpénzzel az unokatestvérem, itt a harmadik dűlőben, tán hallotta is hírét, mert még nóta is van róla. Harminc pengőt kapott a szavazatjáért, mert nagyon rátarti ember az, csizmadia mesterséget is tud, de nemigen uzoválja, mert nem vesz már új csizmát senki. Hát elég az hozzá, hogy harminc pengőt kapott, de a választás után muszáj volt neki visszafizetni, mert másképp tán be is csukták volna. De a koporsót, azt hiszem, csak mégse szedik ki a föld alul, akármilyen huncut ez a világi nép.


Hát ilyen közelről az a fennkölt lelkesedés, amellyel képünk viselésével megbízunk valakit, aki azt bizonnyal méltósággal fogja viselni. Sorsunk intézője lesz, törvényt fog hozni életünkről és halálunkról, és kérkedni fog vele, hogy őt fennkölt lelkesedéssel választották meg a független polgárok. S lesznek, akik elhiszik neki, s talán ő maga is elhiszi magának.

Én azonban, aki nem vagyok politikus, és sohase fogok törvényt hozni, én sohase találkozhatok többet fennkölt lelkesedéssel úgy, hogy ne látnék magam előtt egy kiló sót, egy liter petróleumot és egy koporsót. Akkora koporsót, amelybe belefér az egész magyar élet.


II
Az a népvizsga, amit én rendeztem, nem volt virágszagú és nem volt napsugaras. Az én Pétereim, Antalaim, Szilvesztereim görnyedt hátú, korán őszülő, hamar ráncosodó parasztok, akikről a legtudósabb fiziognómus sem mondja meg, harmincévesek-e vagy ötvenesek. Megátalkodottak, mint a tokmányba szorult kaszakő, ahogy ők mondják magukról. Kevésbeszédűek maguk közt is, s bizalmatlanok az úrféléhez, akiről leginkább csak keserű tapasztalataik vannak, s nekik ez a bizalmatlanság a természetadta fegyverük, mint a nyúlnak a futás. Engem azonban nem szoktak úrfélének nézni a parasztjaim. Az ő nyelvüket beszélem, köröm közül kosztolok, napot, esőt, szelet, havat állok, mint ők, s a legnagyobb szélben is rá tudok gyújtani a pipámra. S ebből látják, hogy az ő fajtájuk vagyok, s megered a szavuk. Nem a cukor teszi, illetve nem a cigaretta; nem az édeskedés, se a helyretyutyuzás, nem is értek egyikhez se, hanem a belső megérzés.

Próbát akartam tenni, mi maradt meg a felnőttekben abból, amit kiskorukban adott nekik az iskola. S hogy mi veszett el belőle, s mit tett hozzá a háború, az újság, a rádió, a piac, a vasút, az autóbusz. Nem egy helyen tettem próbát, hanem hármon, más-más alföldi vármegyében. Falusi emberekkel és pusztalakókkal, akikhez öt és nyolc kilométerre van legközelebb falu, s tizenöt-húsz kilométerre már várost érnek. Huszonhét embert kérdeztem ki, tizennyolc évtől ötvenig; a nevét mindegyik alá tudja írni a napszámos-nyugtán, sőt némelyik olyan olvashatatlan aláírást produkál, hogy azzal akár miniszteri tanácsos is lehetne. Hárman közülük sose jártak iskolába, katonakorukban tanultak írni-olvasni; voltak, akik egy-két osztályt végeztek, nagyobb részük kijárta a négy elemit, a fiatalabbak megtoldották még ismétlőiskolával is.

Megmondtam az öreg deákjaimnak, hogy abból a vizsgából, aminek alávetem őket, nem lesz adó. Felelhet mindenki bátran, amit tud; aki nem tud, annak se kötöm hátra a sarkát, különben is ők a hatalmasabbak, mert az ő kezükben van a csákány meg az ásó, az enyémben csak plajbász, az is olyan kicsi, hogy alig van rajta fogás. Azt is megmondtam, hogy kiírom az újságba, mit tudnak az errefelé lakó emberek a világi dolgokról, tehát már csak becsületből is fogja marékra az eszét mindenki.

Nem hiszem, hogy valamelyik olyasmit gondolt volna rólam, mintha rosszban sántikálnék. Lehet, hogy egyik-másik megriadt egy pillanatra, mert iskolát még nem játszott velük senki, de aztán ezek is csak belenyugodtak, hogy így is eleget kell tenni a napszámért. Hogy aztán otthon mit meséltek rólam a szülének vagy a menyecskének, az más kérdés. De azért nem bizonyos, hogy kifiguráztak volna. Hiszen igen csak azzal végződik minden ásatásom, hogy az utolsó hét végén a búcsúkézfogáskor az embereim megválasztanak követnek. Persze csupa olyan emberek, akiknek nincs választójoga - hiszen, ha volna, akkor nyilván meggondolnák a dolgot. Felesek, harmadosok, kapások, kubikosok, napszámból élő kétkezi munkások. A parasztság "negyedik rendje", Dózsa György népének egyenes folytatása. Az Úristen magyar domíniumában az égig nyurgult díszfák, a csenevész gyümölcsösök, az elszegényedett búzamezők mellett a gazdátlan, sűrű, apró gyöp.

A föladott kérdések közt nem volt egy se, amelyik a legtávolabbról is hajazott volna a napi politikához. Van annyi eszem, hogy nem viszem a népemet olyan sikamlós területre, ahol magam sem járok. Olyasmit sem kérdeztem tőlük, hogy hányszor találkoztak a birtokos jelzővel, mióta kikerültek a tanító úr keze alól; se azt, hogy miért hívják a parasztot az országházában nemzetfönntartó elemnek, könnyű ilyesmit olyan messziről mondani, de itt az árokparton nagyon meggondolandó. Lehet a magyarjaim közt valami hirtelenharagú is, aki előrántaná a bicskát, ha szemtől szembe ilyent mondanának neki.

Kérdéseimet az úgynevezett "elemi műveltség" köréből szedtem. Amit, úgy képzelné az ember, a huszadik század gyermeke tanulás nélkül, az utcán is fölszedeget a műveltség félhomályában. Itt azonban csak országutak vannak, mint utcák, azért a részletkérdések föltevése előtt bizonyos általános kérdésekkel próbáltam tájékozódni. Beszélt-e már velük úriember olyan kérdésekről, hogy mitől lesz az eső, hogy merre van az a nagy búzatermő Argentína, s hogy hol terem a vas, amiből a kaszát csinálják? Nem, ilyenről még senki se beszélt velük. Szoktak-e olyan előadásokra járni, ahol ilyeneket lehet tanulni? Nem szoktak. Miért? Mert itt nincsenek ilyen előadmányok. A községházán se volt kiadva. Elmennének-e, ha lenne? Hát aki ráér, úgy lehet, elmenne. De hát azért nem adnak semmit, aztán meg az asszonyok kinevetik az embert, hogy "kendből már megint deák lött?". Járnak-e a templomba? A falusiak elmennek húsvétkor, karácsonykor, hiszen azért keresztények. A pusztaiakhoz meg minden vasárnap kijön egy falusi tisztelendő, de nagyon sebesen végez, mert ebédre ő is otthon akar lenni. Jártak-e már nagy városban? Ojjé, a háborúban, ette volna meg a fene, aki kitalálta. Szoktak-e újságot olvasni? Télen, ha valamit vesznek a boltban, és az újságba van takarva, azt elolvassák. Az ám, de hátha az háromesztendős újság? Nem baj az, avul is, javul is. Aztán meg a kalendáriumot is elolvassa, akinek van. Van-e köztük olyan ember, aki könyvet is olvasott már? Egészen elejétől végig? Nem, ez huszonhét ember közül még eggyel se esett meg. Voltak-e már színházban? Egy ember jelentkezik, arról is kiderül, hogy olyan szerecsent látott, akiről a Paprika Jancsi lepofozta a kormot. Moziban ki volt? Két ember azt is megpróbálta, de már nem emlékszik rá, mit látott, mert egy kicsit italosak voltak. Rádió? A falusiak mindnyájan hallották már a kocsmában, huncut ember lehetett, aki kitalálta.

- Ki volt az a Napóleon? - ezt adom föl világtörténelmi tételnek. Végre is, az én napszámosaim már tudnak a jazigokról, és ha a sora kijön, a gepidafejű istenit szidják egymásnak. Hát csak tudhatnak valamit a világhódítóról is. Ha máshonnan nem, gyermekkoruk meséiből.

Huszonhatan soha a hírét se hallották. A huszonhetedik, a fiatalok közül való, tudott annyit, hogy létezett valami Napólom nevezetű illető, ő olvasott róla a világlapban.

- Mit olvasott?

- Azt már nem tudom.

- Mi volt az a Napolóm? Császár, király, suszter, hóhér, vagy micsoda? Költő? Tudja, mi az a költő?

- Aki versszerkesztő. Olyan vőfélyféle. De a Napólom nem az volt.

- Hát mi lehetett?

A fiú elgondolkozott.

- Alighanem vezér.

- No látja, hogy tudja. Aztán mi nemzet volt?

Erre már gondolkozás nélkül válaszolt:

- Hát magyar.

Tudom, erre azt lehet mondani, mi köze a magyar parasztnak Napóleonhoz? Hát a francia paraszt talán többet tud a mi Szent Istvánunkról?

Egész bizonyos, hogy nem. Sőt talán Napóleonról se tud többet. De az engem nem vigasztal meg azért, hogy Attilára is ezt a választ kapom:

- Valamiféle király volt.

Hogy milyen, azt nem tudják. A hármaskoporsó meséjét igen. S a konzekvenciát is egyformán vonják le belőle. Hogy nagyon sarcolhatta a népeket ez az Átila, ha még aranykoporsóra is telt neki.

- Mit tudnak Szent Istvánról?

Azt, hogy augusztus 20-ra esik, s hogy akkor ünnep van. Hogy kije, mije volt Magyarországnak Szent István, arról egy igét se.

Hát Mátyás, akit fennkölt lelkesedéssel választottak királlyá? Az öregek erről sem tudnak semmit. Ők csak azt tudják, hogy mióta az meghalt, oda az igazság.

Az Alföld paraszttömegeinek, ameddig én járatos vagyok, nincsenek történeti mondái, hagyományai. Számukra az egész magyar történelem kezdete, vége, teljessége: Kossuth Lajos és a negyvennyolc. De a névnél nincs tovább ez se. Mi volt az a negyvennyolc, mit csinált Kossuth Lajos? Ezekre a kérdésekre vállvonás a felelet. Meg az, hogy az nagy ember volt, most is sok olyan kellene. Mért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte mondani az igazat a nagy uraknak.

Arról, hogy fölszabadította a jobbágyot, ezek a jobbágyok nem tudnak semmit. De én se tudom, hogy csakugyan föl vannak-e szabadítva?

- Mióta laknak a magyarok Magyarországon? - Gondolom, ez egész helyénvaló kérdés, harminchat évvel a világraszóló millennium után, honfoglaláskori temető áskálása közben. Íme a feleletek:

- Azt csak a jó Isten tudja.

- Mióta a világ megvan.

- Árpád kormányzata óta.

Az általánosságok után egy konkrétum:

- Hát én nem tudom, hallja, de én az öregapámtól úgy hallottam, hogy ő kisgyerek korában került ide Tótkomlósról, de itt már akkor is magyarok laktak, az első gazdája valami Bunford nevezetű volt, maga talán hallotta is hírét.

De nem kell azt gondolni, hogy az élő nagyok jobban járnak, mint a halhatatlan halottak. Elővettem az alkotmánytant is, s népem nyelvén tettem fel a kérdést:

- Ki most az országban a legnagyobb úr?

Egy öreg ember azt felelte - elsőnek -, hogy "a császár". Kinevették, és megmondták neki, hogy "arról már lemázsáltunk", már nincsen császár. Az öreg kun azonban nem hagyta magát.

- Császár mindég van, mert anélkül nem lehet ország, csakhogy néha titokban tartózkodik az irigyei miatt. Az a császár, akinek a képe a pénzen van, mert anélkül nem gilt a pénz. A fehérhátú bankóra is emlékezhettek, hogy azért nem volt gilt, mert nem volt rajta a császár.

Kiveszek a zsebemből egy ezüst ötpengőst, és megmutatom az öreg államjogásznak az averzét.

- Kicsoda ez?

- Ha a pénzen van, az a császár.

A huszonhét ember közül huszonöt tudta, hogy akinek a képe a pénzen van, az Horthy Miklós kormányzó. Egy ember volt, aki azt hitte, hogy az a "Betlehem gróf".

Megkérdeztem azt is, mi az az állam. A feleletek elég értelmesek voltak. Aki az adót szedi. Aki a katonát szedi. A miniszterek. A követek. A jegyző, a csöndér, a szolgabíró, a finánc. Egy figuráskedvű ember, bizonyos Illés nevezetű, azt mondta, hogy én is állom vagyok.

- Miért, Illés fiam?

- Mert dolgoztati az embört, maga mög csak nézi.

Lepisszentették, hogy bolond beszéd ez, mert én úgy dolgoztatok, hogy fizetek is érte. Illés lovagiasan kijelentette, hogy nem komoly beszéd volt az övé, csak a szó volt vele több. Én pedig az állami tekintély érdekében azt füllentettem, hogy az államéból fizetem a napszámot.


A következő kérdés az volt, hogy szabad-e embert ölni? A felelet: hogy háborúban még muszáj is. De mikor nincs háború? Mikor az ember mén csöndesen az országúton, vagy ül a pohár bora mellett a kocsmában, vagy alszik az ágyában, szabad-e akkor embert ölni? Kapzsiságból, régi bosszúból, hirtelen haragból, vagy virtuskodásból? Természetesen akkor se szabad, úgy se szabad. Mért? Mert Isten tiltja, mert az emberi érzés nem engedi?

- Mert becsukják az embert érte.

Választ kértem arra is, gondolnak-e valamit, ha fölnéznek a csillagos égre? Hallottak-e már arról, hogy azok a csillagok is olyan világok, mint a mi földünk, s azokon is élők élhetnek? Nem gondolnak semmit, nem hallottak semmi ilyenfélét. Napfogyatkozást láttak-e már? Sokan láttak. Mitől van az? Egy ember hallotta, olyankor megeszi a markoláb a napot, a többinek még ennyi járatossága se volt a kozmogóniában. Miből készül a sör? Két ember úgy hallotta, hogy árpából, a többi: "még nem gondolkozott rajta". Mit tudnak Amerikáról? Sok mindent. Hogy ott meg lehet gazdagodni. Hogy ott szerecsenek laknak. Hogy a Jóska sógor onnan borzasztó sok pénzt küldött haza. Hogy ott terem az amerikai mogyoró. Hogy ott százemeletes házak is vannak. De hogy ország-e, vagy világ az az Amerika, hogy le vagy fel van-e, hogy messze kell oda menni, azt egyetlen ember se tudta.

- Arra való a vasút, hogy megmondja - vágja ki magát a figuracsináló Illés, különben legügyesebb és legszorgalmasabb munkásom, aki a Murman-vasutat is segített építeni a muszkáknak.

Fizikából azt kérdeztem, mi hajtja az órát, gondolkozott-e már ezen valaki? Nagyobbrészt azt felelték, gondolkozott a fene. De volt, aki a sétálót nevezte meg primum movens-nek - magyarul sétáló az inga neve; - volt, aki a kerekeket. Itt is Illés volt az, aki fején találta a szöget ezzel a válasszal:

- Mi hajtja az órát? A nehézség.

Persze ez alatt a nehézség alatt nem a gravitációt értette.

Azt nem bánom, ha azt mondja valaki, hogy nem mind ilyen a magyar paraszt. Én is ismerek kivételt, fájdalom, nagyon keveset. Én is tudok olyan parasztot, meg is nevezem, Bozó Ambrus Károly a neve, mindszenti ember, aki körülbelül abban az időben, mikor Klebelsberg Kunót a felsőházban a grófok mint tékozlót támadták, ezzel tett le egy marék avar régiséget az asztalomra:

- Szegény ember vagyok, de nincs szívem érte pénzt kívánni. Hiszen tudom én, hogy ebben az országban semmire se sajnálják a pénzt, csak a kultúrára.

Fájdalom, én nagyon kevés ilyen parasztot ismerek, de nagyon örülök neki, ha mások sokat ismernek. Csak azt ne mondják nekem, hogy jól van így, ahogy van, nem is kell a parasztnak több tudás, elég, ha írni-olvasni, meg egy kis számolásra megtanítja az iskola, a többit kipótolja a paraszt vele született nagy intelligenciája, amelyre mindnyájan száz példát tudunk. Aki ezt mondja, annak én azt felelem: minek akkor az egész nagy és költséges népnevelési apparátus, ha eredménynek ennyi is elég? Minek akkor a négyosztályú, a hatosztályú, az ismétlőiskola? Hiszen írni, olvasni, számolni sokkal rövidebb idő alatt is meg lehet tanítani a gyereket!

Nem szeretném, ha valaki félreértene, és ha tanító ember, aki úgy érzi, hogy én itt az ő mesterségét bántottam meg, azt megnyugtatom, hogy nem lehetett ilyen szándékom, hiszen kevés olyan pedagógiailag terhelt család van az országban, mint amilyenből való én vagyok. A testvérbátyám, aki polgári iskolai igazgatónak ment nyugalomba, tanyai tanítóságon kezdte. Egy fia középiskolai tanár, három tanító, két leánya tanítónő, és három-négy unokája is ezen a pályán van indulóban. A húgomnak is van valami pedagógiai diplomája, a sógorom polgári iskolai igazgató, s a két leánya tanítónő. S ha még megvallom, hogy éntőlem is csak az Isten őrizte meg a pedagógiát, gondolom, senki se mondhatja rám jó lélekkel, hogy bántani akarom azokat, akik "a nyersanyagból, amit Isten ád, segítenek embert teremteni". Én sokkal több tanyai tanítót ismerek olyant, akinek szobrot emelnék, mint akinek a kezére nem adnék gyereket. (Három tanítót meg is tudok nevezni, akiknek mint régész hálával tartozom: az egyik Hock Lajos volt dorozsmai, a másik Kiss István kétegyházi, a harmadik Jaksa János pusztaszeri tanító.)

Nem a tanítót okolom én, nem az embereket, hanem a rendszerben kell valami hibának lennie, talán nem is egy helyen. A mi iskolarendszerünk annak idején német mintára készült, s ha a városban bevált is valahogy, a tanyákon nem tudott eléggé alkalmazkodni. Nem megfelelőek a könyveink, sok hiábavaló terhet ró a tanítóra s tanulóra a tanterv, és nem jó a tanítás időbeosztása. Mi lenne abból, ha ahelyett hogy reggel nyolctól délután négyig bezárjuk a tanyai gyereket az állítmánykiegészítő alanyesetek és a közös nevezőre hozandó törtek közé, s megtanítjuk, hogy ki tudja írni római számokkal a honfoglalás esztendejét - mondom, mi lenne abból, ha az úgyis koránkelő tanyai gyereket az őszi és tavaszi hónapokban reggel hattól, héttől délelőtt kilencig, tízig iskoláznók, s aztán hazaengednők apja, anyja segítségére? Azt hiszem, az lenne, hogy a paraszt megbékülne az iskolával, amelyben ma inkább elkeserítőjét látja, s a gyerek kis fejében talán több maradna nagy korára, ha kevesebbet, de nekivalóbbat töltögetnénk bele, s fel tudnók benne ébreszteni a kultúra iránt való állandó fogékonyságot, amelyet eddig nem tudtunk neki megadni.

Igaz, hogy eddig nem sokra ment volna vele, ha meglett volna is benne, s talán jobb is nem szomjazni, mint olyan szomjúságot érezni, amelyet nem lehet kielégíteni. Pedig ma olyan a helyzet. Amint a paraszt kikerül az iskolából - s félek, ez a szabadulás ma több örömmel tölti el, mint szomorúsággal -, a kulturálatlanságnak olyan száraz sivatagába kerül, amelyben még harmathoz se jut. Ebben az országban nem készül könyv a paraszt számára, hacsak politikai propaganda nem, meg vőfélykönyv és álmoskönyv a kalendárium mellé. Ebben az országban nem készül újság a paraszt számára, mert ami félig-meddig olyan is, mintha neki volna szánva, véres riportjaival, politikai frazeológiájával, akármilyen irányú legyen az a politika, nem neki való, s nem vezet, csak félrevezet; nem mintha a szándék volna rossz, csak a kivitel nem jó. Nem tudunk a paraszt nyelvén, s így nem férkőzhetünk hozzá se szívéhez, se értelméhez. Ebben az országban a paraszttal csak március tizenötödikén, vagy képviselőjelöltek bemutatkozásakor, vagy miniszterjáráskor van meg a nagy összetestvéresülés, de senki se gondoskodik arról, hogy a városi kultúra folyamából állandóan, el nem apadóan, tiszta erek csörögjenek ki a pusztákra, a szomjú lelkek százezrei számára. Tudom, hogy az utóbbi időkben megszervezték az iskolán kívüli népmívelést, s több helyen szerzett tapasztalatból tudom, hogy általában igen derék emberek állnak annak szolgálatában, sajnos, több jószándékkal, mint cselekvési lehetőséggel. Anyagi eszközöket alig bocsátanak rendelkezésükre, a legtöbb helyen még csak fuvart se kapnak, s azt kívánják tőlük, hogy apostoli tevékenységüket az apostolok lovain gyakorolják. Természetes, hogy ilyen körülmények közt komoly, tömegnevelő eredményeket elérni nem lehet. S természetes az is, hogy szemrehányást tenni ezért nem lehet se nekik, se a parasztnak, aki nem azért kultúrátlan, mert nem nevelhető rá a kultúrára, hanem azért, mert még eddig csak szemre próbálkoztunk meg vele.

Előadásomban, magam is érzem, sok volt a keserűség, és könnyből támadt a mosolygás szivárványa is. Bántani nem akartam senkit, se természetem nem olyan, se a mai idők nem arra valók - amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs kitől számon kérni az úgynevezett nemzetfönntartó elem testi-lelki elhagyatottságát. De én csak el akartam jajdítani magam, hogy emberek, népünk hatalmasai, vigyázzatok, itt több baj van, mint ahogy ti tudjátok, járjatok utána, hol a hiba, és segítsetek rajta! Mert nem az ország házában van a magyar jövendő, hanem itt, a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a városoktól, és itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai se világítanak benne. És ne felejtsétek el, hogy nem lehet önfeláldozó hazaszeretetet követelni sorsdöntő években attól a néptől, amelyet Eötvös József törvényének hatvannegyedik esztendejében se tudtatok odáig vinni, hogy ismerje hazája ezeréves történetének elemeit, s lássa abban a maga szerepét!



Földhözragadt János története

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi, vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa-kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfakereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy "sör-e, bor-e, pálinka-e?", és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ó, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha, semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

- Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy "hej, ha nekem ilyen volna!". Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

- Hát aztán mennyi földet igényel kend? - kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

- Vén ebre már kár a korpa - mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép mondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy "aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát". De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vak-szik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet - de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

- Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való.

- Kell-e a munkás, uram? - köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

- Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

- Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokleformtörvény a neve - de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

- Sok baj van kendtekkel, János - tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet.

János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most ez egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.



Földhözragadt Jánosék 1932-ben


I
Földhözragadt Jánosnak 1924-ben volt egy kis bérlete a ladányi dűlőben. Húsz holdacska, városi bérlet. Szép fehér homok, már annak, aki nemcsak menyecskében szereti a fehéret, hanem homokban is. Nem lehet mondani, hogy semmi se termett volna meg benne. A kígyószisz ölesre megnőtt, a gyújtoványfű kötésig ért, és a gilicetüsök akkora szuronyokat növesztett, mint a glédics tövise, akivel Krisztus urunkat megkoronázták. De a rozs bizony soványolta a fehér homokot, és a kukorica is lemaradt benne.

Hanem azért János nem panaszkodott, mert mi jusson panaszkodna az, akinek úgy fölvitte Isten a dolgát, hogy a maga szegénye lehet? Aztán meg, az igazat megvallva, hiába is panaszkodott volna. Ha azt mondta volna a városnak, hogy Isten ellen való vétek ezért a hitvány posza homokért holdanként három mázsa évi bért szedni, akkor a város azt mondta volna neki:

- Hja, édes cselédem, késő bánat ebgondolat! Nem vagy vak, láthattad a magad szemivel, mivel házasodsz össze huszonöt esztendőre. De mikor földárverés van, mind meg vagytok keveredve, és rálicitálnátok a Dárius királyra is. Most már, ha vállaltad, nyögjed, belesegíthet az asszonyod is, meg a gyereked is, van elég.

S ha János azt sóhajtotta volna, hogy a gyerek enni is kér, meg az adó is harapdálja a jövedelmet, akkor a város azzal tromfolt volna vissza:

- Olyan ára van a gabonának, hogy olyant az öregapád öreganyja se hallott. Annyi bankót kapsz érte, hogy lapáttal szelelheted. Jut is, marad is belőle.

Jánosnak ezt senki nem mondta, de mint belátó ember, tudta magától is, hogy ezt mondhatnák neki. Az édes jó Istenbe vetette tehát reménye horgonyát, tanyát épített a homok leghaszontalanabbján, és egész házanépével dolgozott látástul vakulásig. Nem is lehet mondani, hogy éhenhaltak volna, csak mire kiporciózta a városnak is meg az államnak is a magáét, akkorra nem maradt több a befaló falatnál. Pedig a tarhonyacsináló teknőből megint bölcsőt kellett csinálni, megjött az ötödik gyerek is, mert Isten úgy rendelte, s János jó katolikus ember volt, aki nem avatkozik az Isten dolgába.

Az ördög azonban, aki sose nyughat, beleavatkozott a Jánoséba. Nem olyanformán, hogy pálinkával, kártyával vagy cafra asszonnyal kísértette volna meg - János már a dohányról is letett, mióta az idők megnehezedtek; el is adta a tajtékpipáját is, pedig Kossuth atyánk volt rajta kifaragva, és annak az árát is beleinstruálta a gazdaságba: Vett rajta egy szamárcsikót.

Az ördög úgy vetette a kelepcét, hogy belebújt a János malacába - már az újtestamentumban is igen szeretett disznókban tanyázni a Gonosz -, és elösztökélte a zsadányi dűlőbe, ott is a földhözragadt Pál herésébe. Ott találta meg János a malacot, és amint fülönfogta, azt mondta Pálnak:

- Ej, de jó kis heréd van.

- Az ám - felelte Pál -, jól jár vele, aki lekaszálja.

- No - rebbent meg János -, tán fölköszönsz a bérlettel?

- Én föl.

- Pedig ez jó kis homok. Barna homok. Nem olyan istenverte fehér, mint az enyim.

- Ez ügön - bólintott Pál. - Ezt nem bánja mög, aki átvöszi. Tíz hold itt többet ér, mint tifelétök húsz.

- Hát te?

Pál elmondta, hogy szerencsét próbál a városban. Nagy rokonsága van ott. A bátyja rendőr. A sógora vámos. A kereszttestvére szolga a telekkönyvnél. Azt ígérték neki, fölkarolják. Kicsinálják, hogy bejusson valahova iskolaszolgának. Ezt kihúzott derékkal mondta, mintha már a gyerekeket regulázná. Próbálta a tekintélyt.

- Akinek Isten a barátja, könnyen üdvözül - állapította meg János meggyőződéssel, de irigység nélkül.

- Csak evvel a rongyos bérlettel vagyok bajban - kushadt vissza Pál az álmok világából a valódilagos életbe. - Olyant keresök, aki átvögye.

- Nem tanálsz? - János markolászta a homokot, egyik tenyerirül a másikba eresztette, az ujjai közt morzsolgatta, szaglászta. - De csak szép homok. Szinte olyan vakondok-szín.

- Sok péz ám ez, hé - vakargatta Pál az állát. - Az idei árenda még nincs kifizetve, mög egy kis tavalyi hátralék is van. Le köll tönni a jövő félesztendei árendát is előre.

- Mi summa az együtt?

- Van vagy 1300 pöngő. Mög az én kauciómat is mög köll téríteni az illetőnek.

- Hogy szaporodott így föl?

- Pörösködtünk a várossal. Árendaleszállításért. Mög is ítélte a bíróság. De két esztendeig tartott a pör, addig föl volt függesztve a sarc. Az üdvégy erre is pézt kóstál. Így oszt megnőtt az adósság. Jobb hízó az, mint a disznó.

Nem lehet mondani, hogy Pál a maga lábából kihúzandó tüskét nagyon igyekezett volna a Jánoséba szúrni. János magától gabalyodott bele a barna homokba. A maga húszholdas fehér homokját átíratta valakire, szintén a Földhözragadt nemzetségből valóra. Kapott érte valamicske készpénzt, azt leolvasta Pálnak. A kaució meg a barna homokon levő kunyhó fejében. Az csak olyan fűtetejű viskó volt, nem olyan gazdaemberes, mint az övé. De a homok barna volt, s János kiszámította, hogy nem kétszer, hanem háromszor többet ér az övénél. Még az 1300 pengős teher átvállalásával is. Majd megmutatja ő, mit lehet a barna homokból kihozni, csak a nevén legyen. Úgy plajbászolta ki János, hogy esztendő múltán a szomszéd tíz holdját is átveheti. Özvegyasszony volt a szomszéd, nem tudta a gyeplőt tartani. Az ő asszonya más, latolgatta János az esélyeket. Őt magát akármi érné - az ötvenen túl volt már akkor János, és "hatvan felé hazafelé" -, az ő asszonya asszony a talpán, és megőrzi a barna homokot az öt gyereknek, fejenként négy holdat.

Azonban az első tíz hold átírásából se lett semmi.

- Míg a hátralék ki nincs fizetve, addig nincs átírás - mondja a város. - Ami szabály, szabály. Nekem mindegy, ki fizet, de még a teherből ki nem mosdik a föld, addig Pál szavatol az árendáért.

Pál is azt mondta, János is, hogy így is jó. Pál regulázta a városi gyerekeket, és János fizette a sarcot. Mikor mennyit bírt. Az első évben százötven pengőt egy summában. Tízet, húszat, harmincat apránként. A malacból, a kunyhóból, a csirkéből. A második évben is majd annyit. A harmadikban már csak felét. A negyedikben semmit, mert nem volt miből. Az 58 pengős búzán bérelt föld 6 pengős búzát termett.

- Nincs, oszt nincs - nézegetett föl János a mennyben lakó Istenhez, aki csak a világot teremtette, de hogy az emberek azt nem találták tökéletesnek, ők meg kiegészítésül gazdasági válságot teremtettek.

- A nincsből is lenni kell, mert másképp hogy tartom én el magamat? - mondja a város mint földesúr. De nem Jánosnak mondta, hanem Pálnak. János nem szerepelt a nagy könyvekben, amelyekben föl vannak fektetve a bérlők, mint koporsók a hullaházban. - Állj elő, földhözragadt Pál!

Az iskolaszolga elő is állt, s mint afféle városi ember, aki uraknál bennfentes, ki is törülközött a bajból. Mit szukszulják őt, mikor ötödik esztendeje az a bizonyos nevezetű János élvezi a bérletet?

- Hát akkor álljon elő az a bizonyos János, a haszontalan, és feleljen meg! - rendelte a város.

János megfelelt. Írásokat húzott elő az ingderékból, és bebizonyította velük, hogy ő csak árendába kifizetett 700 pengőt, hát még az a tömérdek adó! Ő maga se hinné, hogy ennyi telt tőle, nem is érti, miből telt, de hát higgyenek az urak a saját írásuknak.

Igen, ami igaz, az igaz, az urak egy szóval se mondták, hogy János hazudik. Fizetett, de nem magáért, hanem Pálért. Az átvett terhet törlesztette, de azt is csak felibül, harmadábul. A magáéra még semmit. Hát hogy állunk, János?

- Tavaly leégett a tanya, újra kellett építeni. Az asszony két esztendeje fekszik valami minekismondjákban, ügön, méhrágásban.

- No jó, ez nem számos. De van tán valami értéke? Ló? Tehén? Disznó?

- Csak disznó van, kérem.

- No látja.

- Most már nem látom, mert tegnap ástam el őket az árokba.

- Hát akkor nincs egyéb hátra, mint a kilakoltatás. Megértette?

- Mög - ejtette le a fejit Földhözragadt János, kibotladozván az ajtón. Pedig nem értette meg. Hogy őt kivethessék a barna homokbul, amit öt esztendeje öntöz a maga verejtékével, meg a családjáéval? A leégett házbul, amit újra gyúrt, mint a fecske a levert fészkit? Nem lehet az, ha Isten van az égben.

Pedig lehet az. A fecske fészkit is leverik, pedig arról mindenki tudja, hogy Isten madara.

Csak az emberi fészekleveréshez többen kellenek. Kell hozzá egy bírósági végrehajtó. Kell a végrehajtó védelmére egy, két, három, négy rendőr, aszerint, milyen naturájú a kilakoltatandó emberfecske, csíp-e, rúg-e, harap-e, vagy csak jajveszékel. Kell a város tiszti ügyészségének egy embere. Kell egy közigazgatási funkcionárius, aki átveszi a kiürítendő területet, s hogy a zsellér vissza ne térhessen, ami a köztekintélyt köznevetség tárgyává tenné, levéteti és biztonságba helyezteti az ajtót és az ablakokat. Kell egy községi bíró, aki mint népjóléti intézmény bedugja valahová a megfödéltelenítendő jobbágyokat, és helyet keres a cókmókjaiknak. Kell egy bérautó sofőrrel, amely a hatalom képviselőit kihozza a pusztára, 50 kilométerre a várostól, és a rendcsinálás után visszaviszi őket. Kell végre egy városi fogat, két napra, egy kocsissal és két arra teremtett férfiúval, aki a cellecullát majd fölrakja a kocsira, a végrehajtó intésére, és leszedi róla, a községi bíró parancsára.

Hát ez a sok hadinép mind kiérkezett a barna homokra. Rendőr csak egy, annak se volt egyéb dolga, csak a szemét törülgetni. Mert nincs az a szőrös szívű ember, aki azt száraz szemmel megállhatta volna, amikor a méhrákos anya felült a vackán, belemártotta az ujját a tükör alatt a szenteltvíztartóba, és először magára vetett egy keresztet, aztán az urára, aki a kanapé sarkában gubbasztott, aztán a gyerekekre, akik álltak karajban a szoba közepén; a nagyja csüggedt topogással, az apraja feszült kíváncsisággal szopván az ujját.

- Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében...

- Nini - mondom -, hiszen itt nem öt gyerek van, hanem hét.

- Kettő velencei - magyarázta a rendőr.

Igen, tudom már, gyámságba vett lelenc-gyerek. Mint gazdasági befektetés. Nem hoz annyit, mint a disznó, de nem olyan lutri.

- Ezeket hova lakoltatják? - kérdem az urakat.

A vállukat vonogatják, és kivonulnak tanácsot tartani a pitvarba.

- Teljes lehetetlenség - mondja a gazdasági felügyelő, akinek az volna a hivatása, hogy átvegye az impériumot a kiürítendő putri fölött. - Biztos vagyok benne, hogy a polgármester úr mindnyájunkat elcsapna, ha megtennénk.

Ebben mindenki egyetért. A végrehajtó úr nem győzi a szemüvegét fujkálni, és sürgetni a városi delegátusokat, hogy találjanak valami emberi megoldást.

A felügyelő kiinti Jánost.

- Mennyi volt az idei termés?

- Harminckét mázsa - nyögi az ember.

Gyors fejszámolás következik.

- Elég maguknak fogyasztásra, meg vetőmagnak tizenhét métermázsa.

- Nagyon ölég - csillan föl a remény az emberfecske tört szemében.

- Akkor annyit meghagyunk, tizenöt mázsát pedig beszállítunk - mondja a felügyelő.

- Egy esztendeig aztán nem követelünk magától semmit - teszi hozzá az ügyész -, addig majd csak összeszedi magát.

A hálálkodást itt tán még rosszabb hallgatni, mint a jajgatást. A községi bíró szava felharsan.

- Zsákjai vannak-e kendnek?

- Csak lyukasak.

- Hát szörözni köll. Kölcsönbe. Sebösen.

Hatan hatfelé szaladnak a szomszédokhoz. Segít nekik a rendőr is, a kocsis is, a sofőr is.

Ránk homályosodik, mire Istennek ajánljuk egymást. A szentjánosbogarak gyújtogatják az egyelőre adómentes mécsest a cserjéken.

- Mibe került ez a rendcsinálás? - kérdem az urakat.

Azt felelik, körülbelül száz pengő. A végrehajtót kivéve, senki se kap kiszállási díjat. Csupa dologi kiadás a száz pengő.

- Ki fizeti ezt?

- Természetesen a végrehajtott, Földhözragadt János. Ennyivel több lesz a terhe.

- Gondoljátok, hogy jövő ilyenkorig azt is kinyögi a többivel?

- Dehogy. A többit se, az istenadta.

Csönd lesz. Megint én szólalok meg.

- Ti mindnyájan jó emberek vagytok. Azok is, akik nektek parancsolnak. Hát akkor ki itt a rossz?

Halkan, vonakodva felelnek. Azzal, amivel mindig, mindenütt a magyar élet egész vonalán szokás.

- A rendszer...

Igen, a misztikus, a megfoghatatlan, a torkonragadhatatlan, a legyőzhetetlen Rendszer, a ködből való rettenetes kőszikla.


II
Valér szőlőkötözéskor töltötte be a húszat, és már kétszer volt úgy, ahogy nem kellett volna. Mikor az anyja észrevette, hogy harmadszor is kutyanyomba hágott, úgy megmérgesedett rá, hogy majd agyonvágta a szőlőkaróval.

- Hát erre neveltelek én tégöd, te szöm nélkül való, te! Eltisztulj elülem, mert kitaposom belüled azt a rossz lelködet!

Lehet, hogy ha a lány visszaszólt volna, vagy csak a vállát rángatta volna, akkor nem marad el a lélekveszedelem. De Valér nem tett egyebet, csak lehajtotta a fejét, és nyugodtan csúszkált tovább a tőkék közt, mindössze a kötözőháncsot harapta jobban a foga közé. Nagy csillapodás pedig az anyaszívnek az ilyen engedelmes gyerek, és az is igaz, hogy ilyen jó dolgos lány az egész dűlőben nincs, mint Valér. Napszámba is azért szeretik mindenfelé, mert nem nyihározza el a napot, mint a többi nagylány, végzi, amire fogadták, akár vigyázza a gazda, akár se. Hát bálozni szeret, mikor annak az ideje van, de azért fiatal, hogy élje világát. Mostanában a többi fiatal is csak ilyen, csak az egyiknek jobban szolgál a szerencse, mint a másiknak, s Valér nem tehet róla, hogy ő mindig így kihúzza a lutrit.

Éjszaka aztán, ahogy hányta-vetette életük sorát az asszony, az is eszébe jutott neki, hogy nini, hiszen Valért is az ő nevire írták be az anyakönyvbe. Csak akkor esküdött meg az emberivel, mikor a gyerek iskolás lett. A tanító szemre hívatta az embört, és a lelkire beszélt, hogy mit csúfoskodnak.

Ezen aztán el is múlt az asszony haragjának a habja, és vasárnapra egészen megülepedett a harag. Gond és törődés lett belőle. Ahogy ültek az eperfa alatt, a tapasztóföldön, és legeltették a pulykákat, újra elővette a lányt. De most már nem sivalkodós méreggel, hanem keserű töprengéssel.

- Majd beszélök a kenőasszonnyal, de mire mönyünk vele? Még a múltiért is adósok vagyunk neki egy véka babbal, mög egy oldal szalonnával. Mán avval ijeszgetött, hogy mögmondja apádnak. Akkor pedig szaladhatunk ketten háromfelé. Ha mögtudja, hogy hova lött tavaly a bürge, akirül azt hiszi, hogy cigányok sinkófálták el.

Valér eljajdította magát. Az anyja ráripakodott.

- Most mán mit rísz? Ha nem nevetgéröztél volna, most nem volna mit siratnod. A fene belétök, no, nem látjátok, hogy a szomszédé szöbb!

Ezt a feddést a pulykákhoz intézte az asszony, akik oktalanul nem érték föl ésszel, hogy haszonra való kárt is lehet tenni.

Valér kihessegette a pulykákat a heréből, s azalatt erőt vett magán. Visszaült az anyja mellé, és nyugodtan mondta:

- Pali elvönne.

- El? - kapta föl az anya a fejét.

- El. Ha kiházasítanának kendtök. Nem kíván ögyebet, csak bútort.

- Az ágyunkat odaadhatnánk. Én mögalszok a kuckóban is, apád mög a vackon.

- Palinak politéros bútor köll. Tücski Verával azt kapna. Ugyan az majd földet is jussol.

Az asszony lehorgasztotta a fejét, és elkezdte kapargálni a nagy lábaujjával a homokot. Számolt. Ágy, asztal, négy szék, kanapé, sublót, sifonér, amiért pénz kellene. Mire végigszámolta, mindig belezavarodott.

- Majd ha a dinnyével bemönyünk a városba, szót értünk a bútorossal. Csak apád előtt addig kukk!

Úgy számított az asszony, hogy ha árát adják a dinnyének, és rá tudja venni az urát egy kis italra a duttyánban, attul engedelmesebb lesz.

De ezzel az úttal az ördögnek tartoztak. A város negyven kilométerre van, este tizenegykor el kell indulni, hogy a lószaggató utakon idejében érjenek a piacra, még le nem romlanak az árak. Ebben nem is lett volna hiba, a baj az volt, hogy idő előtt értek be. A hold még fönt volt az égen, de a hajnal már szőkült.

- Hol a lámpás? - kérdezte a városban a rendőr.

Az ember tudta, hogy még aratás előtt letévedt valahol a lámpás a kocsiról, de gondolta, ha már kétszer nem szóltak érte, majd csak elnézik harmadszor is.

Megijedt, de nem mutatta. Fölintett az ostorával a holdra.

- A lámpás? Ahun van a'! Ögyéb nem köll, hiszön mán ótogatik azt is, aki eddig égött.

Ez való szent igaz volt, de a rendőr, maga is tanyai sarjadék, azt tartotta, hogy a parasztot fegyelmezni kell.

- Ami szabál, az szabál - mondta dölyf nélkül, de tekintélyesen.

Az ember tudta, hogy ez mit jelent, s akkorát húzott a megfordított ostornyéllel a ló farára, hogy egyszerre két ostornyél lett belőle. Ezzel jól járt, mert idejében lehűtötte a mérgét, s így állatkínzásért nem kapott bírságot. A lámpátlansággal elkövetett kihágásért csak öt pengőre fegyelmezték - éppen amennyit a dinnyéért kapott, másfél fillért kilónként.

Az ember ilyenformán még szerencsés embernek érezhette magát, de az itallal való vidámodás esete nem következett be, s az asszony csak kerülő úton közelítette meg a pányvával. Mikor az ember hazafelé menet azzal búcsúzott a várostól, hogy "süllyessze el az Isten", az asszony azzal tette magáévá ezt a kívánságot, hogy "azzal együtt, aki a fundamentumát lerakta".

- De - tette hozzá - legalulra a bútoros kerüljön.

Az ember ugyan nem kérdezte meg, miért, de az asszony mondta kérdetlen is. Kétszázöt pengőt kért az istentelen azért a semmi bútorért, forduljon el tőle a csillagos ég halála óráján is.

- Pedig - fordította józanra a szót, mikor kiátkozódta magát - igön benne van már Valér az üdőbe. Nagyot taszítana rajtunk, ha más ruházná mán. Ez a Pali mög különösen ügyes gyerök, kendnek is segítsége löhetne.

Az ember nem mondott se bűt, se bát, arra alkalmat kellett várni. Az pedig akkor jött meg, mikor az eperpálinkát kifőzték. Hogy történt, hogy se, az ilyesmit nehéz kitudni, az üstház kigyulladt, s a pálinkafőző tanyája leégett. De azért nem lehetne mondani, hogy a pálinkafőző kibúsulta volna magát a világból. Inkább nagyon is rendesen viselte magát, tíz liter pálinkát a maga jószántából megajánlott a Valér apjának, aki meghitelt rá a biztosítók előtt, hogy nem történt semmi gondatlanság. Ki is fizették a pálinkafőzőnek az ezerötszáz pengőt, s ebből futotta a tíz liter eperpálinka.

- Ha én nem károsodtam, ne károsodjon más se - mondta a jó ember.

A Valér anyja pedig azt mondta az urának, hogy nem szégyen tanulni az okos embertől. Az ember egy darabig balról jobbra rázta a fejét, de a pálinka meg az asszony szövetségre léptek, s addig biztatták az embert, hogy utoljára fölülről lefelé ingatta a fejét.

- No, lányom - mondta másnap reggel az asszony Valérnak -, most már csak azért imádkozz, hogy valami förgetegös időt adjon az a nagyon jó Úristen.

Ebben a tartományban azonban nagyon száraz nyár uralkodott az idén. Négy egész hét beletelt, míg a felhők olyan parancsolatot kaptak, hogy a Valérék tanyájának vegyék az utat. Már reggel meglátszott, hogy zenebona idő lesz, s délre az utolsó szögig mindent kihordtak a szobából, konyhából, kamrából. Háromszor térült-fordult a kocsi a Paliék tanyájáig meg vissza a nagyobbja holmival, az apraját elvermelték a tarlón. A padlásról lehordták a gabonát, a szalonnát, a babot, a használatban nem levő szerszámokat. Az asszony adogatott le mindent, az ember állt a létrán, Valér legalul szedegetődzött, s időnként ki-kiszaladt az országútra, hogy nem hurcolász-e arrafelé valami hivatlan vendéget az ördög. De az idő nem ténfergésre való volt. A forgószél nagy homokzsákokat táncoltatott, s az ég gálicszínűre zöldült.

- Jég lössz - törülgette az ember a homlokát az ingeujjával. Nem tudta, hogy ideges, csak azt érezte, hogy olyan meleg van, mint a pokolban. - Van-e még valami?

- Ni-incs! - visította vissza az asszony.

- Hát akkor ezt terítsd szét! - kiáltott föl az ember, és fölnyújtott egy szakajtó ocsút. - Mingyárt hozom a zsírt is!

A zsír csak olyan szappanba való avas hulladék volt egy rossz fazékban.

- Ezt oda tödd a szalonna-akasztó horog alá!

Olyant villámlott, mintha kétfelé repedt volna az ég. Az asszony ijedten vetett keresztet, éppen leereszkedőben a padlásról.

- Ügyeközz, ügyeközz - siettette az ember -, még az ajtókat, ablakokat is le köll szödni.

Míg az asszony meg a lány azzal vergődtek, az ember egy-két hasáb fát hajigált szét a házban. Közben eszébe jutott, hogy valami üvegféle se ártana. Kiáltott Valérnak.

- Hozd be a kukoricábul azt a két repedt poharat, mög a képeket!

Három képük volt mindössze. A Szentháromság, Kossuth apánk meg a "szolgálati időm emlékére". Egy nyalka negyvenhatos baka, amelyiknek a feje valamikor őt formázta. Most már nemigen vélt volna őrá senki, a legyek is elpiszkolták nagyon az üvegjét - akár az esztendők az eleven arcot.

Az ember a három kép közül ezt akasztotta vissza a falra.

- No, hála Istennek - fordult ki az ajtótlan ajtón -, hun az a szalma? Hamar, hamar, mert mingyárt itt az eső sűreje.

Öt csóvát dugdosott be a nádtetőbe, s mire az utolsót meggyújtotta a tanya mögött, akkorára már elöl lobogott a máglya. Nádropogásba, égrecsegésbe belehasított egy tébolyult állati hang. A fiasmacska nyávogása.

Az ember ráordított az asszonyra.

- A szentségöd ne lögyön! Hát azt a szögény pára jószágot föntfelejtötted!

Csak úgy, létra nélkül ugrott föl a padlás szájába, ahol már akkor ott futkosott az öreg macska, szájában a tehetetlen kölykivel.

- Tartsd a kötőd! - kiáltott Valérra az ember, és lehajította a macskát. - Hozom a többit is!

Mire leugrott velük, már körüllobogta a láng a padlás száját.

- No, szaladjatok! Ne féljetök, ezt mán nem oltja el a felhőszakadás se!

Nem is lett felhőszakadás. A villám sűrűbben hullott, mint az eső. Igazán nem lehetett volna alkalmasabb égiháborút leimádkozni. Mire az ég kitisztult, akkorára úgy leégett a tanya, mint a parancsolat.

- A villám - mondták a szomszédoknak.

- Nagyon löhetségös - bólintottak rá a szomszédok -, mingyárt gondoltuk, hogy itt üthetött le valahun.

Volt ugyan olyan is, aki hozzátette, hogy "szöröncsés embör kend, sógor", de ebben nem volt semmi rossz szándék se. Különben se lehet semmit se tudni addig, míg a biztosítók igazságot nem tesznek.

Az egyik igazlátó csakugyan okoskodott is, hogy ő itt nyomát se látja a villámnak.

- Ejnye - mondta neki az ember -, de sasnak való szöme van az úrnak.

Ő úgy értette, hogy a sas vágja ki a szemét az akasztófán, de a városi értetlen igen nekiörült, hogy ilyen elismerés érte a szemét, és mindjárt barátságosabban nézelődött. Különösen, mikor a társa az elszenesedett ocsút is megtalálta.

- Hát bizony, ezeknek szegényeknek a búzájuk is odaveszett.

- Mindön, mindön - törülgette a szemét az asszony. - Szalonna, zsír, bútor, mindön az égvilágon.

Megtalálták a zsírégés foltját is, a szétpattogzott üvegeket is. A megismert igazság ellen nem lehetett tusakodni. Nyolcszáznegyvenhárom pengőt fizettek ki a biztosítók.

Így aztán Valért pap adta ösze Palival, ami nagy ritkaság mostanában ebben a tartományban. És új tanyát is lehetett építeni, pedig a házaknak mostanában inkább az a szokásuk, hogy összedűlnek, mint az emberek.


III
Az irigység se mondhatja, hogy Julis rossz asszony volt, addig, míg az ura megvolt. Csakhogy az ura nem volt tovább az övé másfél esztendőnél, akkor elkívánta tőle a császár. Hogy miért kívánta el, azt se Julis nem tudta, se az ura. Honnan is tudhatta volna, mikor alighanem a császár se tudta?

Így rendelte az Isten, aki csakúgy rendeli a háborút, mint a jégesőt vagy a sertésvészt, vagy a kolerát. Okvetetlenül jót akar vele, mert a jó Isten csak jót akarhat. Fogyasztja a bűnbe merült világi népeket, hogy kevesebben maradjanak, könnyebben élhessenek, és nagyobb töredelmességgel tisztelhessék az Urat.

Ezt az öregasszonyok beszélték így, akik már túl vannak az ördög incselkedésein, és jóba foglalják magukat, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Ők vannak ezen a tájon arra rendeltetve, hogy istenfélelemre intsék a népeket, és gyomlálgassák a lelkek dudváját. Valamikor volt ugyan templom erre is, vagy ötszáz esztendővel ezelőtt, nagy darázskövekből rakták a fundamentumát, s azok még most is kilátszanak a homokból, már amit káposztáskőnek el nem hordtak belőlük az emberek. Lelkiatya azonban errefelé nem tartózkodik; aki vasárnaponként kihozza az Isten igéit a homoki vadak közé, az tizenöt kilométerrül rázatja idáig magát. Hétköznapokon be kell érni a fejetlen baráttal, aki mindennap bemutatja ugyan a misét az ó-templom omladékai közt, de csak éjfélkor, s olyankor is csak a csontoknak, akik ott alusznak a kövek alatt Isten irgalmában, de Úrfelmutatáskor mind talpra állnak, hogy leborulva tisztelhessék a szentséget. Az ezelőtt való emberek közt még volt is egy-kettő, aki látta, amint a fejetlen barát fölmutatja az Urat, de mostanában már csak egy béres hitelt rá, hogy ő, mikor egyszer kint éjszakázott a halmon, hallotta a csengettyűszót a föld alól.

Mi igaz belőle, mi se, azt csak Julis tudta volna megmondani, míg jobban szolgált az emlékezete. Mert mi tagadás benne, Julis is hallhatta a csengettyűszót azon az éjszakán, ha akarta, mert ő is ott virradt meg a halmon. Ne vegye érte ítéletbe senki, mert nem rossz végrül ment ő oda. Már akkor hatodik esztendeje se híre, se hamva nem volt az urának, pedig a császárok már rég kimulatták magukat, és hazaeresztették a népeket. Járta Julis sokat a városi urakat, sírt-rítt rajtuk, hogy mi lesz most már őbelüle meg a gyerekbül, de azok csak a vállukat vonogatták, és utóvégre se tudtak mást mondani, mint hogy hadiözvegy lesz belüle. Nem mérgeskedtek a városi urak, azt nem lehetne mondani, az öregebbje még meg is cirógatta Julist, s volt, aki mézeskalácsot is adott neki, hogy vigye ki a gyereknek. Nemcsak, hogy a tíz hold bérletben meghagyták, hanem még hadisegélyt is szavaztak meg neki, mostani pénzben öt pengőt minden hónapra.

Nagy megnyugvás volt az a Julisnak, hogy a városi urak így felkarolták, és nem eresztették szélnek, mint a megkopasztott varjút, hogy repüljön, ha tud. Julisnak valóságosan repkedett a lelke az örömtül, ha kapált, ha kaszált, ha a tanyát foltozta, ha a gyereket nyírta. Ember módjára vitte a gazdaságot, és eszébe se jutott neki, hogy ember nélkül van.

Neki nem jutott eszibe, akkor, mikor ébren volt, de a halott nem hagyta magát. Álmában kezdett megjelengetni Julisnak, aki csodálkozott is ezen, mert úgy tudta, hogy csak öregek szoktak álmodni, azok ráérnek. Hol szépet, hol csúnyát álmodott az urával, eleinte csak hébe-hóba, de aztán éjszakárul éjszakára, úgyhogy utoljára már rettegett lefeküdni.

Egyszer, aratás táján, olyan álma volt, hogy az ura ül a padkán, abban a katonaruhában, amelyikben elment, de a vállán nem puska van, hanem kasza, a lábán meg katonabakancsból kanyarított papucs. A kanapén meg mind ott ültek azok a nagy főkapitányok, akik a népeket töretni szokták, és tökhajból való korona volt a fejükön, és úgy nevettek, hogy azt borzasztóság volt hallani. Megkérdezte tőlük, mit nevetnek, és azt mondták, azt nevetik, hogy csókolgatja ő az ura papucsát. Erre Julis is elkezdett nevetni, s csak akkor fakadt sírva, mikor azon vette észre magát, hogy csakugyan csókolgatja az ura lábát, ahogy ott térdel előtte a földön.

Nagy forróságra ébredt föl, de a halál hidege verte ki, amikor meghallotta, hogy valóságosan papucsban csoszog valaki az ereszet alatt. Kiugrott az ágybul, kidugta a fejit az ablakon, második kakasszó táján lehetett, már akkor világosodott. Hát egy ember feszegette a bekapcsolt konyhaajtót.

Julis sose volt félős természetű, bátran rászólt:

- Mit akar itt kend?

- Én vagyok, Julis - mondta az ember csendesen, és megindult az ablak felé.

Az asszony mindjárt megismerte a járásárul, hogy ez az a sánta béres, aki a második dűlőből is az ő kútjára jár vízért, mert azt mondja, az sokkal jobb italú, mint az övéké. Babcséplésben, szénaforgatásban, miben szokott is segíteni Julisnak, mikor ráért.

- Hát téged mi hurcolász itt ilyen korán?

- Röttentő melegség van, és igön elszomjaztam. De még nem is ittam, visszaejtöttem a kezembül a vödröt ijedtömben, ahogy azt a nagy lármát hallottam.

- Micsoda lármát?

- Azt mán te tudod. Te voltál olyan lármával, hogy azt hittem, ölnek fiastul. Azért nyitogattam az ajtót, mondok, mögnézöm mán, ki bánt bennetöket.

Julis elmosolyodott, hogy ő ilyen utca hírivel aludt, és elmondta, mit álmodott.

A béres elgondolkozott.

- Vannak ilyen különös látományai az embörnek. Neköm is voltak mán tefelüled.

- Mifélék?

- Mindönfélék. Mikor a templomhögyön alszok. Azt mondják, ott a fejetlen barát mögmutati az embörnek az élete sorát. Hátha neköd is mondana valamit az urad felül.

Julisnak nem volt kedve a dologhoz. De addig kísértette a halott is meg az élő is, hogy egy este csakugyan rázárta a gyerekre az ajtót, és kiment lelket látni a templomhegyre. Akkor lehetett az, hogy csengettyűszó hallatszott a föld alul. Más egyéb jelensége ugyan nem volt a fejetlen barátnak, de azért ez is segedelem volt tőle. Mert attul fogva a halott elszokott a háztul. Igaz, hogy a béres meg odaszokott. De úgy, hogy aztán el se ment többet.

Hamar beismerkedtek egymással. Kevés beszédű, jó dolgú ember volt a béres, a gyerek se volt neki útjában, az is húzott őhozzá - összejegyesedtek. Már egyszer meg is hirdette őket a pap a faluban.

Egy hét múlva lett volna az esküvőjük, mikor Julis bentjárt a városban a hadisegély végett. Jódarabig várni kellett, mert az asszonyok előtt a rokkantakat igazították el a városi urak. S ahogy Julis ott elnézte ácsinkózás közben a féllábúakat meg a félkezűeket, különös gondolata támadt. Szinte örült magának, hogy őbenne ennyi élelmesség van.

Mikor sorra került, megkérdezte az illető városi urat, aki az igazolásokat osztogatta, hogy a béresnek jár-e hadisegély?

- Miféle béresnek? - nézett nagyot a városi úr. - Hadirokkant?

Nem, azt nem állította Julis. De sántának az is sánta. Rosszabb járása van, mint némelyiknek azok közül, akik segítséget húznak.

A városi úr nagyot nevetett. Sok együgyűség megfordult előtte, de ilyennel rég találkozott.

- Aztán mi közöd neked ahhoz a sánta béreshez, hogy úgy prókátorkodsz érte?

Amikor Julis megmondta, hogy az lesz neki az ura, a városi úr elkomolyodott. Írásokat szedett elő, egyikbe is firkált, másikba is, aztán tudtára adta Julisnak, hogy elsejétől kezdve nem jár neki hadisegély.

- Nem jár? - esett le az asszonynak az álla. - Hát mért nem jár? Hiszön nem töszök én semmi rosszat.

- Nem ám, de férjhez mégy. Aki férjhez megy, azt tartsa el az ura, ne nehezkedjen az államra. Ha jól keressük, neked már erre a hónapra se járna segély.

Mérgesen beszélt a városi úr, nem úgy, mint akik a följebbvaló esztendőkben voltak városi urak. Igaz, hogy Julison se akadozott már úgy meg a szem, mint ezeknek előtte; nem jó húsban volt, noha a gömbölyűsége ellen nem lehetett panasz.

De hogy ríva fakadt az ijedségtől, megesett rajta a városi úr szíve.

- No azért ne virginálj itt, asszony, hanem eridj haza, és gondold meg a dolgot. De ha arra szánod magad, hogy férjhez mégy, azt minden okvetetlen bejelentsd, mert másképp bajba kerülsz.

Se holt, se eleven nem volt Julis, mire hazakerült. Szerencsére a béresnek helyin volt az esze, s a Julisét is helyreigazította. Kis pénz az a hadisegély egy esztendőben, de tíz esztendő alatt sokra mén. Hát még húsz-harminc esztendő alatt!

- Csak nem löszöl bolond, hogy letöszöl arrul, amihöz jussod van!

Nem, Julis nem volt olyan bolond. Nem a hadisegélyrül mondott le, hanem az esküvőről. Senki se hibáztatta érte, mindenki helybenhagyta, hogy nem könnyelműsködött. A másik is csak így csinálja, meg a harmadik is, meg a tizedik is. Ha hadisegély nincs, akkor az ember se biztos, de aki hadisegélyt húz, az mindig talál olyant, aki egy kenyérből szeg vele.

- Ebet kapni, csak korpa legyen - ez tanyai szokás-mondás. De olyan tökéletes igazság, mintha a hét görög bölcs mondta volna.

Három esztendeig élt Julis egy kenyéren a sánta béressel, akkor az elmúlt tőle. A sánta lábával nem tudott elszaladni a bika elül, agyongázolta. Julis most már három gyerekkel maradt ember nélkül. Egyik kicsi, másik pici, s baj, gond mindenféleképpen. Ha magukra hagyja őket, mikor dologba mén, elveszelődnek, mint a fészekből kiesett verébfiók. Ha szárnya alá szedi őket, mint a kotlós, nem végezheti munkáját. Muszáj volt segítséget venni a házhoz, kínálkozott is egy vőfélyfajta ember, télen jókeresetű, s mivel úgy vert a hír, hogy megváltoztatják a segélytörvényt, Julis úgy gondolta, hogy addig el lehetnek egymással hit nélkül is.

Hát ez a számítás nem nagyon vált be, s Julis még örült is neki, hogy így nem hitölhettek meg. Legalább másfél esztendő múlva kiadhatta a nyargalót a vőfélynek, aki lakodalom nélkül is mindig részegeskedett.

Mire Julis negyvenesztendős lett, akkorra ötödször maradt gazda nélkül a tanya. Ezt már nem az asszony unta meg, hanem ő elégelte be az asszonnyal. Kihizlaltatta magát vele, akkor odább állt. Julis nem sokba vette volna, csak ott ne hagyta volna felében a pásztát, amit azért fordíttatott meg vele, mert be akarta ültetni szőlővel.

Nem olyan világ járt, hogy napszámost lehetett volna tartani. Julis maga fohászkodott neki a fordításnak a hites urától való gyerekkel, az elsővel, aki már suhanc-sorba ért. De bizony nem sokat ért a munkája. Nem esett még kezire az ásó, Julisnak meg már nem való volt ez a kemény munka. Akkor azt mondta neki a szomszédja, jó hatvanas, de még magabíró öregember:

- Hallod-e, Julis, ilyen asszony köllene neköm, mint te vagy, neköd mög olyan embör, mint én vagyok. A te bérletöd is tíz hold, mög az enyim is, ketten húsz holdon olyan gazdálkodást folytathatnánk, hogy egyikünknek se fájna a feje.

Julis egy kicsit vonakodott.

- Én nem bánnám, mert tudom, hogy ketten többre mönnénk a nagyobb földön. De én ötödmagammal vagyok, tudja kend.

- Nem tösz semmit, mind haszonra való lössz az egy-két esztendő múlva. Bárcsak neköm is annyi volna, de neköm csak ezt az egy legényt adta az Isten.

Meghányták-vetették, hogy megesküdjenek-e, ne-e. De már akkor úgy nőtt az adó, mint az árvíz, pedig az árendát se bírták fizetni. Úgy határozták, hogy Julis ne köszönjön le a hadisegélyről. Több pénz ugyan most se lett, mint tíz esztendővel ezelőtt, de nagyobb pénz lett.

Hát így áldás nélkül fogtak bele a racionális gazdálkodásba.


A történet végét azzal az adótiszttel mondatom el, aki az idén az összeírást végezte ezen a tájon. Arról beszélgettünk, hogy itt már lassanként több lesz az orozva-költ gyerek, mint a törvényes. A tanító is erősítgette, hogy a háború óta itt valóságos őskori matriarchátus keletkezett. Annyira megszokták már anyjáról nevezni a gyereket, hogy azt is így adják be, aki törvényes házasságból született.

- Szodoma és Gomora ez, kérem - legyint az adótiszt. - Bemegyek egy tanyára, szép kis tanya, jókarban a ház, tisztára meszelve, sárgával elhúzva az alja. Egy fiatal legény ostornyelet faragcsál az ereszet alatt. Kikeresem az ívet, a tanya száma szerint, s kérdem a legénykét, jó helyen járok-e.

- Nem tom - húzogatja a vállát -, ottan van az illetékös.

Az udvar sarkában, az ólak mögött egy öregasszony ruhát lötyköl egy teknőben. Apró gyerekek zsivajognak körülötte.

- Ki az a nénike? - kérdezem. - Anyád, öreganyád?

- Dehogy - rázza a legény a fejét. - A Julis.

- Jó, jó, de miféle Julis? Kicsodád neked a Julis?

- Az asszony.

Rámeredek, mint a kapubálvány. Megkergült ez a kölyök?

- Csak nem azt akarod mondani, hogy a feleséged?

- De olyanforma.

- Meg vagytok esküdve?

- Nem, csak úgy élünk együtt. Az apámmal is úgy élt.

- Hát hol az apád?

- Möghalt a múlt esztendőben. Öreg volt mán, hatvanhat esztendős.

- És te összeálltál az ő asszonyával?

- Össze. Ű is mondja, hogy az lössz a legokosabb, mert akkor nem köll a birtokot szétválasztani.


Szodoma és Gomora? Én azt hiszem, rosszabb, mert fájdalmasabb. A Holt-tenger egy bujálkodó csordát nyelt el, amely nem hallgatta meg, amit az Úristen angyalai által üzent neki. De ezek közt nem járnak angyalok az Úristen üzenetével, ezeknek csak az emberek csinálnak törvényt.


IV
Ez a történet még az idei télen kezdődött, a nagy havak idején, mikor a téli isten tovább és irgalmatlanabbul uralkodott, mint máskor. Ebben pedig senki se keresse az egy igaz Istennek évszakok szerint való szétválasztását, istentelen pogányok módjára, de ami igaz, az igaz, másfajta kormányzata van a nyárnak is meg a télnek is. Isten melegéről sohase beszélnek a népek, de Isten hidegéről mindenek tudják, hogy az majd megveszi az embert. Szerencsére nem veszi meg, mert az embernek van magához való esze. Az Isten mindenkinek adott valamit, hogy oltalma legyen az ő hidege ellen. Nyilván megbánta, hogy teremtette, de ha már megvan, segít ellene mindazoknak, akiket e világra helyhezett. Az ürgére meg a földibogarakra mély álmot bocsát, az égi madaraknak sűrűbb tollat növeszt, a pulit meg a vadnyulat melegebb subába öltözteti, s az embernek észt adott, hogy éljen vele. Él is, hát hogyne élne, mégpedig többféle módon. Van, aki szalmával fűti be a kemencét, van, aki az erdőről lopogat gallyat - ugyan lehet a szomszéd rőzséjéből is, mert az közelebb van, de hamarabb ki is tudódik. Továbbá azt már a régi ősember is kitalálta, hogy a melegnek nagyon szökdöső természete van, ennélfogva télire száraz fűvel, falevéllel, mivel beduggatta a barlangja száját. Ennyit a mostani ősember is tud: ő is bebörtönözi a meleget a maga vályogbarlangjába, betapasztván az ablakot, amire télen semmi szükség sincs. (Ugyan nyáron is csak arrul jó, hogy a legyek leginkább az üvegen szeretnek rezsgeni, s ott legkönnyebb őket agyoncsapkodni a törülközővel.) Korosabb emberek azt is uzoválják, hogy Szent Mihály napkor felhúzzák a csizmát, és nem vetik le Szent György napig, mert az öreg lábakban mindjárt megalszik a velő, ha hideg éri őket. Ez azonban mostanában már inkább csak elmélet, s az élet a tanyák közt is erősebb az elméleteknél, sőt az egészségügyi tradícióknál is. Az olyan tanyán, ahol csizma csak egy pár van, de láb nyolc pár, muszáj jogaiban megrövidíteni az öreg lábak aluszékonyságra hajlandó velejét. Vannak olyan esetek, amikor fiatalabb lábak is igényt formálnak a csizmához, amelynek közjóra kell világítani, mint a petróleum-lámpának.

Itt van például a gyerek, aki már iskolás, mégpedig harmadikos. Termetre kicsi, de amúgy nagy fogalmú. Öröm hallgatni, amikor elszavalja, hogy "törpet törppel" hogy osztunk. Öregapó ugyan, aki mint afféle öregember, aggatódzó természetű, nem tudja, hogy mi a nehézségnek kell a törpét elosztani, mikor az anélkül is kicsike, de azért titokban ő is büszke rá, hogy ilyen nagy műveletben van része az unokájának. Ennélfogva maga jószántából megajánlja a gyereknek, hogy az ő csizmáját rántsa föl reggel, ha oskolába mén.

- Mert lössz röggelre olyan hó, majd möglátjátok, hogy a kutyaól nem látszik ki belüle. Tán jobb is lönne a kutyát a konyhába hálatni, most még ki löhet mönni érte.

- Majd én! - ugrik föl a gyerek, és hiába mondja az anyja, hogy mit mászkál ebbe a sötét éjszakába - délután hat óra, de január, Vízkereszt körül -, nem lehet vele bírni.

- Hagy mönjön, no - szólt ki az apja a dunna alul -, ű mán könnyebben ugrik, mint mink.

A gyerek be is játssza magával a kutyát, meg is vackol neki az ajtó mögött, aláteríti az apja rossz katonaköpenyegét. Mert a nyitott kéményen besodorja a szél a havat, máris csicsog a konyha földje az ember lába alatt.

- Jójcakát, Nyughass!

A Nyughass nem is vakkantott egyet se egész éjszaka, hanem a gyerek már öt órára fölköhögte magát. Ugyan akkor már úgyis kelteni kellett volna, négy kilométer az iskola, ilyen kis gyereknek mégiscsak távolást van az, különösen így télen, indulni kell idejében.

- Ne soká szuszkolódj, oszt jól fölöltözz - nyúlt ki az anya az ágyból, meggyújtani a sublóton a gyertyavéget. - Mondtam ugye az este, hogy mit esetlenködsz avval a kutyával? De neköd hiába beszél az embör, most oszt majd kahogsz húsvétig.

A gyerek álmos volt feleselni, melegített egy kis vizet a szájában, azzal meglötykölte az arcát, a kutya alul kihúzta a rossz köpönyeget, magárakapta nadrágnak, kabátnak, beleugrott az öregapó combtőig érő csizmáiba, és ezzel jól fel volt öltözve. A csizma az álmot is kivitte a szemibül. Úgy örült neki, hogy a királyfiak bizonyosan nem tudnak úgy örülni, mikor egy ezredet ajándékoz nekik az apjuk.

- Mögállj mán no, hát a könyér? - lépett ki az anyja az ágyból. Két karajt vágott neki. Az egyiket ebédre, azt belecsúsztatta a gyerek a köpönyegzsebbe, a másikba mindjárt beleharapott.

A küszöbről megint visszaszólította az anyja.

- Nem hallod, milyen ítéletüdő van odakint? Majd leszödi a szél a házrul a tetéjt. Gyere, hagy kötöm be a fejedet.

Leoldotta a maga vállárul a rossz kötött-kendőt, amiben hált, s belebugyolálta a gyereket. Kilátott azért belüle, mert a kendő lyukadozott volt.

- No, Isten hírivel, gyerököm!

A gyerek nem örült a kendőnek. El is határozta, hogy mire beér az iskola-dűlőbe, leszedi a fejéről. Ne csúfolja lánynak a többi gyerek.

Hanem a csizma, az igen. Nagyon tetszett neki, ahogy lötyög a vékony lábaszárán, és ahogy megbeszédesedik a konyha ragadós sarában.

- Platty-platty, platty-platty...

A csillagok még igen molnár-szeműek voltak, amint elindult a tudomány útján, de azért nem lehetett az utat látni, pedig sütött a hó mindenfelé. Éppen azért se út, se tartomány semerre. Még a fák is úgy megsubásodtak az éjszaka, hogy azokra se lehetett ráismerni. A tanyák is egyformák voltak a kertekkel, csak a kútágasokon tudott eligazodni, mikor a havat a szeme közé nem vágta a szél.

Ha tudta volna, hogy minden kisgyerek a tudomány vértanúja, akinek azért kell hajnalban, a csillagok szemefénye mellett nekimenni a téli Isten haragjának, hogy megtanuljon törpet törppel osztani, akkor talán elkeseredett volna. De ő csak azt tudta, hogy mellig ér neki a hó, és nagy passzió abban bukdácsolni. Jó melege is lett tőle; észre se vette, hogy a csizma rég nem lötyög már a lábán, mert kibélelte a hó, s a kendőn is, a köpönyegen is befoltozta a lyukakat.

Az út kisebb felét, az erdő széliben, két óra alatt tette meg. A nagyobban gyorsabban haladt, mert ott már utat nyomoztak neki a magaformájú kis emberbogarak, akik előtte haladtak azon tudományok megszerzésére, amelyek bizonyára élvezetesebbé teszik előttük a kanászi és béresi pályát.

Az iskolába úgy gurult be, mint egy hóból gyúrt sündisznó.

- Hát te, te? - csapta össze a kezit a tanító úr. - Bújj ki hamar abbul a köpönyegből!

A tanító úr nem tudta, hogy a köpönyeg alatt a dermedő kis testen nem tartózkodik egyéb néhány vászonfoszlánynál, amely régen tarthatott igényt a fehérnemű névre. Amikor megtudta, akkor egy darabig keresgélt a sifonérjában, de nem talált benne alkalmasabbat a porköpönyegénél. Abba csavargatta a gyereket, odaültette egy kis székre a kályha mellé, és teát itatott vele. Délután pedig, mikor hazabocsátotta a többivel, azt üzente tőle:

- Anyádnak pedig mondd meg, hogyha ilyen időben még egyszer így elereszt az iskolába, akkor agyonvágom.

Ilyen idő pedig többször is volt még, ennélfogva az anya néhányszor elsikkasztotta a gyereket az iskolából, s amikor lehetett, a tanító úr is elsikkasztotta az iskolamulasztást. De nem lehetett mindig, mert parancs jött a felsőbbségtől, hogy a nemzeti lét nagy harcában a kultúra a legfőbb fegyverünk stb., ennélfogva keményen kell fogni az iskolamulasztókat.

De hát hol vagyunk már ettől? Most a nyári Isten uralkodik, aki megérlelte a termést, és a végrehajtók, akik betakarítják a termést.

Az egypár-csizmás tanyából huszonkilenc libát takarítottak be a hivatalos helyre. A fehér falka idegenül tévelygett ott a nyárfák alatt, s engem is körülzsibongott, ahogy napáldozatkor odavetődtem.

- No, bolondkák, no - hessegettem el őket -, mit akartok éntőlem? Énutánam hiába jöttök, mert én nem tudlak hol hálatni benneteket.

Egy rongyos fiúcska sírdogált a libák után.

- Ki hajtotta be őket?

- A végrehajtó urak.

Megkérdeztem a végrehajtókat, azt mondják, nyomon beszél a gyerek.

- Muszáj behajtani az adót, uram - mentegetődztek -, mi lenne az országból adó nélkül?

- Hát persze hogy muszáj - mondom -, engem is abból fizetnek, ameddig lehet. Mennyi az az adó?

- Huszonkét pengő, kérem.

- Nem sok arra huszonkilenc libát lefoglalni?

- Nem sok - bizonyították az igazukat. - Mert az árverésig kosztolni kell őket. A mai világban az árverés eredménye is bizonytalan. Aztán a végrehajtási költségeket is fedezni kell.

Erre nem szólhattam semmit. Az asszony se szólt, mikor estetájt bejött a libákat kiváltani. Leszámolt az asztalra tíz pengőt, tízfilléresekben, húszfilléresekben, ötvenfilléresekben, kitől mit tudott összekéringélni.

- Tessék.

A végrehajtó urak megcsóválták a fejüket.

- Ez nem elég, asszony. Ez csak az adót futja, meg az árendát. De van ám itt tizenkét pengő iskolabírság is. Hát azzal mi lesz?

Azt az átkot, ami erre következett, hallgatni is rossz volt. Le nem írhatom, élő szóval se mondanám utána az asszonynak. A lényege ez volt:

- Az iskolabírság? Hát azt majd ülje le a kölyöknek az apja, aki létrehozta! Én nem akartam, én akkor is mondtam, hogy akasztani köllene azt a szögény embört, aki gyerökkel vétközik az Isten ellen!


V
Tudok olyan parasztot is itt a környéken, akinek éppen az idén szolgált a szerencse. Éppen ebben az esztendőben, amelyik már az induláskor se érdemelte meg, hogy rátegyék a nevét a kalendárium táblájára.

Ehhez a karrierhez nekem is van egy kis közöm. Nem nagyon dicsekedni való, az is lehet, hogy fegyelmit kapok érte, ha eljár a szám. De tán mégis közhaszonra szolgál, ha elmondom. Kiderül belőle, hogy a gondviselés nem válogat az eszközökben. Még a városi úr is tehet jót a szegény emberrel, igaz, hogy leginkább csak akkor, ha eszeágában sincs jót tenni.

Az embert, akinek üllőül szolgáltam szerencséje megkovácsolásában, Vincének hívták. A Földhözragadt nemzetségből való, de papi családból származik. Már olyanformán, hogy ebben a tartományban a keresztapa sokkal jobban beleszámít a családba, mint a vérbeli rokon. Nagybátyával, unokatestvérrel, sógorral, nem mindenki tartja az atyafiságot, de a keresztapa főszemély minden rendes családban. A Vince keresztapja pedig főszemély volt az egész határban. Püspök, mégpedig annál érvényesebb püspök, mert maga tette meg magát annak. Először csak léleklátó volt, holtak felidézője és jövendőmondó. Szerényen indult, a honoráriumot is csak naturáliákban kívánta, lisztben, babban, tojásban, borocskában. Ahogy beletanult a mesterségbe, oltárt szerkesztett a tisztaszobájuk sarkában, s jövendőmondás előtt meg is gyóntatta a benne hívőket, leginkább asszonyokat, s akkor már pénzben fizettette meg a stólát. Híres embereknek ellenségei is szoktak támadni, ő is rájuk talált, s azok csak úgy emlegették, hogy: a vén huncut. Kiprédikálta az ellenségeit, mégpedig név szerint, s ez rendkívül megszaporította a hallgatóságát. Most már nem fértek a hivők a szobába, az udvaron kellett nekik az igét hirdetni, s itt történt, hogy egyszer a prédikátornak fehér galamb szállt a vállára. Ezt mindeneknek szemei láthatták, de azt senki se hallotta, hogy mit sugdosott a fehér galamb a szent ember szőrös fülébe. Ő azonban nem csinált titkot belőle. Sohase hallotta ugyan hírét Mohamednek, de azért ugyanazt cselekedte, amit ő. (Legfeljebb az a különbség volt köztük, hogy a próféta kölessel szoktatta magához a galambot, ő meg csak polyvával.)

- A Szentlélök Úristen azt nyilatkoztatta ki néköm, hogy én vagyok az ő kiválasztott püspöke.

Mohamedet is a galamb hozta bajba, a tanyai prófétát is. A rendőrök lefülelték, beletették az újságba, sőt a Csillagba is bekerült egy-két esztendőre. (Ezt a csillagot nem az Isten teremtette, hanem az emberek építették csillagformájúra, hogy több örömük teljen benne azoknak, akiket belecsuknak. De lehet az is, azért csinálták sokágúra, hogy többen megtérjenek benne. Ezt a szójátékot Jókai csinálta a Csillag-börtönre, mikor mint illusztris vendégnek, neki is megmutogatták. Íróembernek sohase árt az, ha az ilyesmit belül is megismeri.)

A vajákos ember tekintélyét - idekint így hívják a kuruzslót - roppant megnövelte az az idő, amit odabent töltettek vele a városi urak. Miért tették lakat alá, holott nem bántott senkit, se senkiét? Csakis azért, mert féltek tőle a városi urak, mint Isten emberétől. Most már az ellenségei is elhallgattak, sőt úgy lehet, gyónni is eljártak a tanyai püspökhöz. Ezt a címét többé nem vonta kétségbe senki. Nem is lehetett, mert most már gyógyítani is tudott, különösen trachomát. Nem kínozta el lápisszal, mivel a beteg szemet, mint a tanult doktorok, csak ráolvasott és beleköpött, mint a régi francia királyok, akik azonban csak akkor tudtak orvosságot köpni, ha a korona a fejükön volt. Ezért újra becsukták a püspököt, nem is egyszer, s attól egyre nagyobb lett a tekintélye, s természetesen a tekintéllyel a vagyona is. Mint egész jómódú ember halt meg, a háború után, s a tanyán még akkora temetést nem láttak, mint az övé. Még a kiskunok földjéről is jöttek gyászkövetek a koporsóját kísérni.

Hát ez a nagy sámán volt a keresztapja Vincének. (A nevét, amely szinte álló szedés volt a szegedi lapokban, az ivadékaira való tekintettel nem írom ki.) Keresztfiára azonban nem hagyott egyebet a keresztnévnél, amelyet nyilván rá való tekintettel kapott. Csetlő-botló szegény ember lett belőle, a háborúban kitanulta a hóhérságot is, de nem szolgált neki a szerencse, hogy békében is uzoválhatta volna. Fogott egy kis bérletet a várostól, azon kínlódott ötödmagával, míg ki nem lakoltatták belőle a sok árendahátralék miatt. Akkor beszegődött egy másik szegény emberhez kapásnak, de ezt inkább csak címnek, mint jellegnek tekintette. A kapálást elvégezte helyette az asszony, meg a két serdültebb gyerek, ő pedig inkább lopásra adta magát. A mai világban ez se sokat érő állás, de ha nem csurran, mégiscsak cseppen valami. Lovat, tehenet lopni már nincs honnan, legföljebb apró jószágra lehet még gazt vetni, tojásra, gyümölcsre, mire, meg amit éjszakára kint felejtenek a tanyaudvaron, abban a hiszemben, hogy a jó emberét úgyse bántja senki.

Most jön a gondviselés szerepe, amely engem szemelt ki e szegény kis tolvaj szerencséjének eszközévé.

A tavaszon történt, ugyan még inkább csak olyan kistél volt, olvadoztak a havak a földeken, s egy kis istenkísértéssel már meg lehetett próbálni az ásatást. Nem is sok istenáldás volt a munkánkon, nem találtunk egyebet három csontváznál, azok is csak olyan célszerű szegény emberek lehettek, míg a föld fölött jártak; egy-egy vaskésnél egyebet nem vittek magukkal a föld alá. Ők maguk többet értek, mint amijük volt, szép nagy fejű, széles vállú verekedő emberek, nagy örömére lehettek Áttila nagyurunknak. Én magam e tekintetben nem vagyok szakmabeli - nem a verekedést értem, hanem a csontokat -, de mondok, hadd örüljön nekik Bartucz Lajos kollégám odafönt Pesten, becsomagoltam a koponyákat meg a hosszú csontokat. A csomagokat aztán belegyömöszöltem egy zsákba, s a zsákot Antallal, a városi kocsissal beleágyaltattam a kocsisaroglyába.

Ez a csontszedés nem ezen a tájon történt, messze innen, mire ideértünk, már az ég alján vöröslött a nap, és mérges szelet sziszegett vissza a földre. A bundában is vágta a csontomat, s Antal egyetértett velem abban, hogy a csárdában, amely cifrapettyes füstkendővel kecsegtetett bennünket befelé, jó volna valami melegítőt szedni magunkba.

Az igazi kísértés azonban nem ez volt. Hanem az óltetőn ült egy nagy szürke macska, és nézett a napba azzal a különös titokzatossággal, amelyik estefelé mindig fölvillan a legcivilizáltabb macskák szemében is. Én addig, míg a magam ura voltam, bolondja voltam a macskának, mivel azonban a házamnépénél nem áll gráciában, sohase fogadhattam családtaggá. Azonban mindig könnyebb volt a lelkemnek, ha egy macskát megsimogathattam - lehet, azért is, mert akkor mindig hazafiatalodtam a Daru utcába. Az öreg Gabó ott minden éjszaka a lábamon aludt.

Kinyújtottam a kezemet az óltetőn gubbasztó szürke szfinksz felé, de az nem akart barátságot vállalni velem. Fújt egyet, és továbbszaladt.

- No, te bolondka - törődtem bele a kudarcba, és a csárda-ajtó felé fordultam. Akkor vettem észre, hogy egy rongyos ember áll az ajtóban.

- Mögfogjam? - oldalgott oda hozzám.

- Sose veszkődjön vele - mondom. - A maguké?

Ezt nem azért kérdeztem, mintha a macska tulajdonjogi helyzete érdekelt volna. Csak éppen, hogy a szó több legyen vele. Jó szóért jó szó jár.

- Pszt! - figyelmeztetett az ember. - Nem az a beszéd, hogy kié a macska, hanem az, hogy köll vagy nem köll. Ötven pézér mög is nyúzom. Maga a városban pöngőért adhati a bűrit, ha van fogalma hozzá.

Nem nézhetnek mindenkit Rudolf trónörökösnek, vagy végrehajtónak, olyannak is csak lenni kell, akit bőrszedőnek néznek. De azért nem kevélyedtem el, nagyon udvariasan tértem ki az üzlet elől. A vállalkozó hasonló udvariassággal megbillentette a sapkáját, és elballagott a kopasz jegenyék felé, amelyekről már kezdett csepegni a köd. Én pedig benyitottam a csárdába, Antallal együtt. Antalt nem enyhítő körülmény gyanánt nevezem meg: ő is városi ember ugyan mint kocsis, de más szolgálati ága van, mint nekem. A múzeum neki nem ügyköre. A hivatali mulasztást egyedül én követtem el. De ez csak akkor tudódott ki, mikor beértünk a múzeum elé, s nem volt mit leemelni a saroglyából. A zsák eltűnt az ősök csontjaival együtt. (Természetesen csak a csontokért vonhat felelősségre a fegyelmi választmány, ha nem akarja nekem elnézni a dolgot. A zsáknak van leltári száma, tehát az olyan, mintha el se veszett volna.)

Most már ha én irodalmat írnék, akkor itt meg kellene rajzolnom a Vince alakját, amint hátán a zsákkal szalad az estében az angyalhullásos szántóföldeken és megint jegessé dermedt kukoricatarlókon keresztül. Nem esne nehezemre úgy leírni, mintha a két szememmel láttam volna. Egész bizonyos, hogy csurgott a nyakából a félelem és a remény verejtéke. Ilyen kifizető prédája nem volt egész télen. A zsák nem túlságosan nehéz, de tele van. Gömbölyűségeket érez a hátával. Kenyerek volnának, városi fehér cipók? Azokkal a szalonna is vele jár. Talán ruhaféle is. Hosszúkásak is zötyögtek benne. Hű, az irgalmát neki, az szalámi lesz! Valaki kiáltott. Már nyomában volnának? Négykézláb csúszik az árokpartig, ott lehasal a sárba. A zsákot hagyja fölülre, hogy el ne ázzon. Kutya ugat valahol. Nem haragosan. Nem hát, ez az ő pulijuk. Hála Istennek, akkor itthon van. Kidugta a fejét az árokból, s csak most veszi észre, hogy a gyöngés holdvilág is kisütött azóta. Kiül az árokpartra, no gyere, zsák, most már kimutathatod, mit tudsz!

De hát ez mind csak találgatás volna. S én most történelmet írok, nem mesét. A történelemnek szavahihető forrása a Vince felesége. Nem gyerekasszony már, megállapodott ítéletű fehércseléd ez a Franci néni. S ő vitte szét először a hírt a tanyák közt, hogy az ura március 9-ére virradó éjszaka a lelkekkel viaskodott. A napot azért tudja, mert éppen Szent Franciska napja volt. Azt nem állítja, hogy ő látott valamit, pedig a mécsest is meggyújtotta, mikor az ura olyan hadakozással volt, hogy az ágy is leszakadt alatta. Egyebet nem látott, csak Vincét, ahogy ült a letört deszkákon - pedig előtte való héten szögezték meg az ágyprémet -, és kimeredt szemmel mutogatott az ajtóra.

- Ott vannak! Ott vannak! - suttogta, és húzta szemére a dunnát, hogy ne lássa őket.

- Kik vannak ott, édös uram?

- A kísértők. Hárman. A, hogy zörgetik a csontjukat!

Így ment ez egész első kakasszóig, akkor elcsöndesedett az ember. De még reggel is olyan sárga volt, mint a kikerics, s nagyon fájlalta a derekát. A kezefején két helyen is véres karmolás látszott. Először azt gondolta, hogy a leszakadt ágydeszkák karcolták meg, de az asszony a fejét csóválta.

- Jelönése vót kendnek.

- Löhetségös - gondolkozott el Vince. - Úgy, mint körösztatyámnak vótak, Isten nyugtassa.

Húsvétra már fényes délben is tudott lelkeket látni Vince. Föl is hagyott a régi mesterséggel, mert meggyőződött róla, hogy ezzel sokkal jobban jön ki. A nyáron már kifizette a régi árendákat, s ha az Isten megsegíti, most az őszön újra bérel húsz holdat. Majd az asszony megmunkálja a gyerekekkel. Ő ilyesmivel nem foglalkozik többet, mert neki más hivatás jelöltetett ki. Mindenre születni kell, s ő, most már tudja, arra született, hogy néhai keresztapja nyomdokaiba lépjen, s nagy vajákosa legyen ennek a tudománynak, amelynek egyetlen lelkipásztora négy-ötszáz esztendő óta a fejetlen barát az ó-templom omladékai alatt.


VI
Kérdem a házigazdámat, az erdőőrt, hogy van-e ebben a tartományban temető.

- Van - azt mondja -, az erdő főnyiladéka egyenesen annak visz. Tán az ántikrisztust akarja látni az igazgató úr? Mert azt mondják, az ott őgyeleg mostanában.

Meglepett a dolog, mert úgy tudtam, hogy az ántikrisztus vagy nyolcszáz esztendővel ezelőtt őgyelgett utoljára a földön. Azelőtt Nero császárnak hívták, meg Decius császárnak, utoljára pedig Frigyes császárnak. Ez a császár akkoriban uralkodott a művelt Nyugaton, mikor minálunk a kutyafejű tatárok élték világukat. A művelt Nyugat éppen őmiatta nem mozdíthatta értünk a kisujját se. Sok istentelenségéből ráismert az akkori pápa, hogy ez a császár az a valóságos ántikrisztus, akiről az írás beszél. Rosszabb még a kutyafejű tatárnál is, tehát legelőször ezt kell kipusztítani a világból.

- Ez nem az lesz - nevetett az erdőőr, miután így lefordítottam neki a világtörténelmet az ő nyelvére. - Ez egy mezítlábas rongyos öregember, nagy kopasz homloka van neki, és már többeknek megjövendölte, hogy itt a világ vége.

Egy öregasszony vizet merített az udvaron, az is belevegyeledett a beszédbe. Jussa volt hozzá, mert éppen ő volt az a bizonyos, akire a mezítlábas ántikrisztus ráadta az ijesztet. Benézett a kerítésen, és egy ital vizet kért az Isten nevében. Ő odaadta neki a vödröt, azt majd kiitta egy hajtásra, és aztán megkérdezte szokás szerint, hogy "no, mire végzik kendtök?" Az asszony erre elkezdett sopánkodni, hogy a szárazság miatt nem lehet szántani, s ha a jó Isten le nem tekint ránk, és egy kis esőt nem ád, akkor jövő ilyenkorra nem lesz kenyér.

- Könyér lössz - bólintott a kopasz homlokú ember -, csak olyan nem lössz mán jövő ilyenkorra, aki mögögye.

Azzal az ember tovább ment, az erdő iránt, s az asszony csak most vette észre, hogy egy kis koporsót visz a hóna alatt. Hogy mi lehetett abban a koporsóban, azt senki élő ember nem tudhatja. De az szent bizonyos, hogy az illető nem lehetett egyéb, mint az ántikrisztus.

- De hát mi bizonysága van róla, lelkem, hogy az volt?

- Hát az, hogy mög tudta mondani a világ végit. Másoknak még ögyebet is mondott. Hogy hatvanéves háború lössz, és abban mög köll halni mindönkinek, hogy lögyön kinek föltámadni az ítélet napján.

Nagyon rákívántam a prófétára, aki majdnem olyan misztikusan viseli ugyan magát, mint a népszövetség, de valószínűleg kevesebb fizetést húz érte a népektől. Most már elszántabban vágtam neki az erdő főnyiladékának. (Én ugyan csak főútnak mondanám, de nem akarom magam lenézetni az erdőőrrel. Bizonyosan van annak oka, hogy őt hivatalos nyelvre tanították a szakiskolában. Növekszik tőle az önérzet. Mindjárt rengetegnek érzi magát a homoki erdő, ha azt hallja, hogy őneki főnyiladéka van.)

Jól szolgált a szerencse, mert kitaláltam az Isten kertjébe, amely egy-kétszáz apró fakereszttel van beültetve. Az ántikrisztust se kellett keresgélnem, ott ült a kis koporsón a vasfeszület tövében.

Köszöntem neki, fogadta. S ahogy az idevaló illemtan kívánja, én adtam föl a kérdést.

- No, mire végzi, bátya?

- Könyerezök, nézze.

- Látom. De hála Istennek, hagymája is van hozzá, úgy nézem.

- Van. Itt teröm a sömlyékben. Vadhagyma.

- Vöröshagyma, fokhagyma?

- Nem, csak olyan vadhagyma. Nincs ennek se íze, se bűze, de telik vele az embör.

Az írás szerint az ántikrisztus minden jóban dúskál. Nem tudtam, hogy a vadhagyma is a világ javai közé számít.

- Hát az miféle koporsó, amin ül?

- Ez? Nem koporsó ez, kéröm. Ez a köszörűkűnek a vályúja vót addig, még nem érvényösítöttem a küvet.

- Mit csinált vele?

- A pulinak a nyakába kötöttem, mikor belehajítottam a csordakútba.

- Ejnye, ejnye, hát hogy lehetett már olyant tenni.

- Nézze, borzasztó sajnáltam, mert röttentő okos jószág vót. De már annyi esze nem vót, hogy a vadhagymát is mög tudta vóna önni, mással mög nem tudtam tartani. Hát, mondok, mit kínlódjon, szögény pára. Osztán mög ebzárlat is van, előbb-utóbb úgyis csak szöröncsétlenül járt vóna.

- De azért mégse lett volna muszáj éppen a csordakútba dobni.

- Nem iszik mán abbul senki, kéröm. Kiveszött mán errül a csorda régön. Se kávája, se vályúja mán a kútnak se.

Torkán akadhatott a vadhagyma, alig bírta kikrákogni.

- Neköm is a tehenem vitték el először. Úgy két esztendejeformán löhet. Jól mondom, ugye? Mikor a Boris möghótt.

Meg kellett mondanom, hogy nem idevaló ember vagyok én. Nem tudom, mikor halt meg Boris, se azt, ki volt, mi volt.

- Dehogynem tudja. Nagy haláleset vót az. Kihírösztölték azt még az újságlapokban is. Ehun-e.

Előkotort valahonnan az inge derekából egy régi újságlevelet.

- Maga tán tud írást?

- Tudok.

- No akkor mögtanálja benne. Ott alulformán lössz.

Nagyon alulformán volt. Kis rendőri hír, amivel éppen csak a szó több: "Tűzhalál a becsületért." K. Mátyás alsótanyai gazdálkodót falopáson érték a város erdejében, és letartóztatták. Felesége annyira szívére vette a szégyent, hogy kétéves lányával együtt belebújt az égő kemencébe, bele is égett.

- Én szödtem ki a csontjaikat a szénvonóval - hajtogatta össze az ember az újságot. - Mert három nap múlva kieresztöttek. Möggyőződést szöröztek rúla, hogy nem én vótam a falopó, csak az üllető az én nevemet mondta be.

Fordulnak elő ilyen esetek a világi életben. Csak nem mindenki olyan szerencsés, hogy három nap alatt tudódjon ki az ártatlansága. Azért jobb volna az ilyesmit kártyán kivetni, mert az gyorsabban megy.

- De hát akkor maga se erre a tájra való, ha alsótanyai? Mi keresete van itt? Bérlő még?

- Az mán régön elmúlt, kéröm. Először elvitték a tehenet. Aztán a disznót. Aztán mög mindönt az égvilágon, amit löhetött. Nem mondom, haladékot is adtak, az adóra is, mög az árendára is, de hát mit ért az? Möntül nagyobb vót a hátralék, annál többet fiadzott az adó is, mög az árenda is. Erre osztán kitöttek a tanyábul. No jó, mindég a magam szögénye vótam, de most beálltam másénak. Beszegődtem bérösnek. Gondoltam, magányos embör úgyis mögél. Én most is éltem vóna, de a gazdát is ellicitálták. Ördög Lila Józsefnek hívták, Feketeszélön, tán üsmerte is.

- Aztán ide szegődött be?

- Gondoltam, szöröncsét próbálok. Szerviában is jártam mán. Hitván világ van most mindönütt. A kúdúsnak annyit se vetnek, mint ezöknek előtte a kutyának.

- Úgy nézem, itt mégiscsak megtelepedett.

- Hát addig, még a vadhagyma ki nem fagy a fődbül. Hozzá való könyér csak mégis akad, mert itt töhetősebbek a népek, mint másfelé.

Nagy lélegzetet kell venni arra, hogy itt tehetősek a népek. Aztán azt is csak meg kell tudnom, mennyire vagyunk a világ végéhez.

- Hát az ántikrisztusnak hallotta-e már hírét, bátya?

Behajtja a bicskát, amivel a vadhagymát hozzáporciózta a kenyérhez. Most látom, hogy nem bicska az, hanem borotva. Nyugodtan felel, egy kis elgondolkodás után.

- Nem vélök rá. Nem vót vele találkozásom.

Elmondom neki, hogy őt keverték ilyen nagy hírbe. S hogy hatvanéves háborút is jövendöltettek vele. Csak annyit mond rá, megvonva a vállát:

- Fantáziásak a mostani népek.

A jó Isten nem veszi nekem rossz néven, hogy sokkal simogatóbb szemmel néztem a rongyos ántikrisztusra, mint a nevezetes császárokra néztem volna, akiknek halhatatlanság jutott életben-halálban. Azon tűnődtem, mi lesz, ha a vadhagyma elfogy. A borotva vet-e véget egy senkitől nyilván nem tartott életnek, vagy a fagy, valahol az árkok fenekén. A jó Isten azonban nemcsak a császárok életét tartja nyilván. Két fegyveres pusztázó csörgött be a temetőbe. Rendőrök a tanyai központból.

- Gyerünk, tatám - mondták barátságosan az ántikrisztusnak. - Hát kend az a híres?

Aztán nekem magyarázták:

- Rémítgeti a népeket mindönfelé. Pedig anélkül is mög vannak most kompolyodva.

- Kap egy-két hónapot, ugye?

- Löhetségös, hogy majd csak újesztendőt köszönteni szabadul ki.

Újesztendőkor még nagyon hideg van. Csak akkor kezd el uralkodni a téli isten. A semlyékek még álmukban se teremnek vadhagymát. Azon tűnődöm, hogy meg kellene kérdeznem valami jogászembert, mit foghatnék rá az ántikrisztusra, hogy legalább föltámadás napjáig biztos födele, kenyere legyen.


VII
Milyen szép nyaram volt ez nekem, Istenem, milyen szép! Persze, azért a másé is lehetett szép, nem vagyok én olyan lekisebbítős ember, aki azt hinném, hogy a más pipája nem szelelhet úgy, mint az enyém. Olyasmit azonban igenis gondoltam néha, hogy ezt a szép hosszú nyarat most nekem köszönhette a többi világ. Jupiter összefüttyentette az Olimpuszon a meteorológiai szakosztályt, nemcsak Apollót mint chefet, hanem mindenféle pedintereit, és azt mondta nekik:

- Nézzétek, gyerekek, ténfereg odalent az istentelenek közt egy öreg szittya, ilyen meg ilyen nevezetű. Tán ösmeri is valamelyiktek?

Pán megvakarta a szarva tövit:

- Úgy gondolom, faragtam én annak valamikor fűzfasípot.

- Az lehet - simogatta Jupiter a szakállát. - Nem is lett belőle tökéletes ember. No, mi az ott hátul? Ti is tudtok róla?

Hátul, ahol a nimfák, driászok, hamadriádok, fákban, füvekben, virágokban lakozó kis csipp-csupp istenek pipiskedtek, csakugyan volt valami mozgolódás. De az istenek közt is van betyárbecsület, nem árulkodtak semmit, csak úgy magukban cihegtek.

Jupiter rágyújtott - idelent olyankor úgy mondják, hogy szárazrajra villámlik - aztán fújta a füstöt, amiből a felhők lesznek. (Sokan talán csodálkoznak ezen. Számomra semmi meglepő nincs benne, hogy az Olimpuszon ilyesmi történik. Én már rég megtanultam ásatás közben az embereimtől, hogy pipának mindig kellett lenni a világon, mert másképp mivel múlatták volna a régi öregek az időt? Sőt én már arra is rájöttem, hogy Jupiter valami ámbrafélével tömeti a csibukját, s abból árad a földre az, amit az emberek ózonnak hívnak. Néha persze a torkára is szalad a füst, s abból lesz a mennydörgés. Olyankor elfogyott az ámbrája, s "vegyes külföldit" kénytelen szívni.)

- Arról van szó, gyerekek, hogy ez a mi tökéletlen öreg szittyánk most föl akar karolni bennünket. A mi utolsó nagy fiunkról ír könyvet, Diocletiánus imperátorról, aki most azért nincs körünkben, mert, mint tudjátok, a jó múltkoriban megint lekívánkozott a földre, szerencsét próbálni, Wilhelmus imperátor képében. Hiába beszéltem neki, hogy ne szerencsétlenkedjen, elég volt, hogy egyszer megégette a kása a száját, hagyja a világot menni a maga útján, úgyse lehet azt többet megállítani, mióta az én kezemből kigurult - nem ért neki semmit. No mindegy, ez az ő dolga, miránk csak annyiban tartozik, hogy mink is benne leszünk abban a regényben, ami őróla készül. Mármost, hogy lesz-e köszönet benne vagy nem, azt én nem tudom. De mindenesetre illendőnek tartanám, hogy kedvében járjunk ennek az öreg barbárnak, aki felújítja az emlékezetünket, mikor már a kakas se kukorít utánunk. Neki se sok van már hátra, mégse vigyáz magára, egyre a Kharon kutyája ugat ki belőle. Azt gondoltam, gyerekek, annak örülne legjobban, ha valami szép hosszú nyarat rendeznénk neki, amiben egyet se köhentene. Hadd markolásszon belőle össze annyi fényt és meleget, amin kibírja, még a teliben tart.

Hát ráhelyeselt a gyülekezet arra, amit Jupiter mondott; mert akármit beszél Homerosz, az Olimpuszon is alkotmányos világ van. Nap, hold, szél, eső, szivárvány, harmat mind engedelmességet fogadott, s állta is végig, csak azért, hogy én kegyesen bánjak a halhatatlanokkal e halandó világban.

Ó, de szép nyár volt, de szép! Se posta, se telefon, se újság, se rádió, semmi abból, amit az emberek az istenektől loptak el. Ember se nagyon. Csak én meg az istenek! Akik voltak és akik lesznek. (Már tudniillik, akiket én teremtek, ha az olimpuszi internáltakkal nem tudok kidűlőzni.)

Először a nagy víz mellett töltöztem fénnyel és meleggel, s amit ott összeharácsoltam, azzal elmentem a nagy csöndbe. Az alföldi erdőbe, amit a szelek ültettek a homokba, valamikor az ántivilágban, vadmadarak hazájának, nyulak parkjának, szegénylegények oltalmának, szóval paraszterdőnek. Az okos emberek aztán, a városi urak, csináltak belőle úri erdőt, amelynek állaga van, nyiladéka van, sőt hozama is van, mint üzemnek. Nagy dolog ez a mai világban, mikor az üzemeknek csak viszemei vannak.

Hát itt éltem én az istenekkel együtt az erdőőrék tiszta-szobájában, amelyben valamikor Kállay Albert, az öreg kegyelmes pihente ki a főispáni gondokat. Persze ő azokkal a medvebőrös díványon is megfért, ami mostanára már mítosszá finomult. Nekem már ággyal kellett beérnem, olyannal, amelyikben a vállával meg a derekával olvassa meg az ember, hogy hány szál deszka tartja a száraz kukoricahajjal töltött matracot. Most derült ki, milyen jó az, hogy annyi néhai istent hurcolok magammal, lehetett őket szidni személyválogatás nélkül. Azt hiszem, a pogány isteneket szidni még csak nem is káromkodás.

Nem panaszképp mondom, mert a nappalok kárpótoltak az éjszakai sanyarúságokért. Volt tíz olyan napom egyfolytában, hogy élő emberrel nem váltottam szót. Reggeltől estig csak a fák zúgtak, gyereküket altató fiatal anyák módjára a nyárfák, tempósan a tölgyek, otthonos duruzsolással az akácok, elfogódottan a fenyvek, mint akik tudják, hogy ők csak jöttmentek ebben a tartományban. És vakogtak a bakcsók, vijjogtak a kékvércsék, burrogtak a vadgalambok. Ki-ki folytatta a maga mesterségét, anélkül hogy beleszólt volna a másikéba. A varjak meg egyenesen kedvemben jártak. Mindig akkor hullajtották el egy-egy tollukat, mikor pipapucolóra volt szükségem. A tölgyek is jóval voltak hozzám, sőt énrajtam keresztül az ezerhatszáz évvel ezelőtti magas uraságokhoz is. Mindig olyankor potyogtatták a kis makk-szakajtókat az ölembe, mikor már úgy belefájósodott a fejem a hőseimbe, hogy át akartam őket engedni a hóhérpallosnak, mint minden bonyodalmak megoldójának. Mire a kis szakajtókat kék plajbásszal, piros plajbásszal kifestettem szép talitarkára, akkorra mindig jókedvem lett, és amnesztiát adtam azoknak, akiket a gonosz császárok halálra ítéltek - be kell vallanom, hogy az én jóváhagyásommal. Sőt mint gavallér ember a szebb nemből való hősnőimet meg is itattam az iszalaglevélről csorgatott harmattal a pohárrá ékesített makkszakajtóból.

Tíz nap múlva azonban megváltozott a világ az én paradisómban. Nemhogy engem csuktak volna ki belőle, hanem megjelentek benne a végrehajtók. A paraszt befejezte a maga aratását, most jött az övéké. Félig-meddig hivatalos hely volt a szállásom, ott éjszakáztak meg a végrehajtók is, akikről személyük szerint nem mondhatok semmi rosszat. Kötelességüket teljesítették. Estetájt érkeztek be a hivatalos útjukról, nyolcra már körülfogták őket a kárhozottak. A végrehajtottak vagy a végrehajtandók. Mély árnyékba bújt szemű, hajlott hátú öreg parasztok, mint az apám, csak még fáradtabbak; kisírt szemű, leszegett fejű parasztasszonyok, mint az anyám, csak még szomorúbbak; apjuk kezét, anyjuk szoknyáját szorító kis bamba kölykök, amilyen én lehettem, mikor végrehajtót bámultam mint az úri társadalom reprezentánsát, csak elhagyatottabbak, még öregebb képűek, még sápadtabbak, még ijedtebbek.

Nem kérdeztem én tőlük semmit, csak hallgattam, amit mondtak maguktól. Sokat beszéltek. A hallgatag magyar paraszt sohase volt olyan beszédes, mint most. A sündisznó is hallgatag teremtése az Istennek, de én már hallottam sírni is. Valamelyik tavaszon, mikor a Tisza kiöntötte őket egy parányi zátonyon az éhenhalás szárazára. Soha többet nem felejtem el azt a hangot.

Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása a nyugalmam szigetéről. Az kibírhatatlanabb volt még a városi jajszónál is, másfelé kellett bujdosnom az erdőmből. S így késtünk bele a köhögős őszbe az isteneimmel együtt, akiknek most muszáj ambrózia helyett acitofozánon élni, mert én is azt szürcsölök. A Földhözragadt Jánosok elébe tolakodtak az Olimpuszon fényeskedőknek. Jussuk volt rám szegezni beesett szemüket a beíratlan kéziratpapíromról.

- Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi eresztésünk vagy: beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esztendőben.

Nem egészen fogadtam szót. Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnák rám, lázítok. Így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég erős pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása. Nem találtam ki semmit, de egy-két színt vettem abból a forrásból, ahol az életem eredt. Én is voltam szájból mosakodó kisgyerek, csakhogy én édes vizet vehettem a számba. A mai földhözragadtnak étele, itala, mosdóvize, törülközője csupa keserűség. Én is bukdácsoltam a hóban a csillagfényes téli hajnalokon, de én hihettem, hogy elérem a csillagokat. Mit hihet a mai egy-inges kis rongyos, akit apja, a béres, még a maga karrierjével se biztathat?

Az a kérdés mármost, hogy én, aki kétségbeesett optimista vagyok, mi szándékban voltam ezekkel az írásokkal, amikbe nem hazudtam bele semmi optimizmust. Lehet, akadtak is, akik számon kérték tőlem - hosszú idő óta nincs hozzám bejárata a postának. Aki politikát keres bennük, azt megnyugtathatom, hogy engem attól ne féltsen. A politikából én csak annyit tudok, hogy azt az öreg Madarász József valamikor úgy fordította magyarra, hogy országlászati észlészet, s hogy az azóta az országot is elfogyasztotta, meg az észt is. Azt is tudom, hogy valamikor a jobbágyot a kuruc is fölakasztotta a kéménybe, meg a labanc is, aztán alágyújtottak, és addig füstölték, míg ki nem izzadta a sarcot. Akkor ezt hívták politikának. Most más világ van, már nincs jobbágy, csak szabad ember van, s azt senki se köti föl a füstre. Most az a politika, hogy: mindent szegény emberért. Soha ilyen büszke nem lehetett a szegény ember, mint most, mert ő a sarkcsillaga mindenféle politikának. Az ilyen magamformájú, szánakozó szívű ember szinte félti a politikusokat, hogy mi lesz velük, ha annyira talpra tudják állítani a világot, hogy nem lesz benne szegény ember?

Hát mondom, mikor úgyis minden őkörülötte forog, akkor igazán semmi szükség se volt rá, hogy én is fölcsapjak a földhözragadtak pártfogójának. Nem gondoltam olyan bolondságot, hogy fordíthatok a sorsukon valamit, csak a magam lelkén akartam könnyíteni. Ahogy mifelénk mondják: ha az ember sóhajtani nem tudna, hát megfulladna. Az én igénytelen cikksorozatom csak ilyen sóhajtás volt. Hallom, sokkal nagyobb érdeklődéssel találkozott, mint ahogy én számítani mertem volna - köszönöm azoknak, akik velem sóhajtottak. Ezeknek az írásoknak ők adták meg az igazi értelmét. Ekkora nyomorúságban, mint a mienk, már az is vigasz, akármilyen sanyarú, ha szánni tudjuk egymást.

Mint mikor egyik koldus a maga baját egy pillanatra megfelejtve, kezet nyújt a másiknak:

- Testvér, te is olyan nagyon megütötted magad? Kapaszkodjunk egymásba, hátha föl bírunk tápászkodni?



HISZEK AZ EMBERBEN



Hiszek az emberben

Pár gyalogjáró szót szeretnék mondani a szabadság lényegéről, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a bíborkárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az első hetekben eléje aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, mégpedig azért, mert ő mondja. Ebben a stílusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt tenni, amit én akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. S valóban mindeddig ennyit jelentett a hit a tömegek és a szabadság a királyok számára, és azért kellett Európa felének elpusztulni és elrothadni, mert a németek elhitték Vilmos császárnak - éspedig azért, mert ő mondta -, hogy meg fogják hódítani a világot, és mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit ők akartak, kizárólag azért, mert nekik úgy tetszett.

A hitről most nem beszélek - hiszen az angyalok hetébe értünk, és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezők énekén - ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermeke, nem lehet azonos a királyok szabadságával? Szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. Ez a szabadság a kőkornak szabadsága, amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszéjével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat királyokká vagy vademberekké tenne - nincs különbség a kettő közt, a királyok az őskor kegyetlen és ravasz törzsfőnökei, azok személyes bátorsága és olykor értelmessége nélkül -, ez a szabadság az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilágnak vadonná válását, ahol üvöltő farkasok marcangolják egymást. A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon!

Én tudom, hogy nem illik fütyürészni, mikor a lélekválság harangját húzzák, és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót virrasztanak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szívet szorongat most a félelem amiatt, ami van, és a forradalom sok őszinte híve mögött is ott ül a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. Én tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még előttünk, és azt mind végig kell járni ennek a fájdalmas generációnak, amelynek vezekelnie kell, mert vétkes a háborúban, amelynek útjába egy szalmaszálat se gördített ötödfél esztendőn keresztül. Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések, és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat még, és a saját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk - és én mégis hivő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget. Még sokan vannak, akik rabszolgamunkát végeznek, de a nyílt rabszolgaság már megszűnt. Még vannak királyok, akik azzal mulatják magukat, hogy halomra öletik egymással az embereket, de a legyőzött ellenség koponyájából már nem csinálnak ivóserleget. Még megbírságolják a parasztot, aki lelövi a nyulat, amit az Isten kizárólag az úri nimródok számára teremtett, de már nincs meg a törvény, amely pár száz évvel ezelőtt jogot adott a földesúrnak, hogy köszvényes lábát az elfogott vadorzó párolgó vérével gyógyítsa. Még vannak szennyes és bűzös börtönök, de már eltűntek az akasztófák, amelyek hajdan minden község határát díszítették. Még akadnak, akik azt hiszik, van közük hozzá, ki hogyan szokott érintkezni az istenével, de már nincs sárga folt, és rég nem ropognak az inkvizíció máglyái. A nemi erkölcsöt még sok barbár törvény teszi immorálissá, de sok tiszta, szelíd öröme van a meghitt családi otthonnak, amelyeket az elmúlt idők nem ismertek. Mindennapi életünkben még sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés, az élet mégis mélyebb, emberibb és élni érdemesebb, mint volt az elomlott századokban, és főképpen sokkal messzebb horizontokra nyújt kilátást. Minél magasabbra kapaszkodik az emberiség, annál határtalanabb lehetőségei nyílnak meg számára a boldogulásnak, és ha egyelőre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé most az út vezet, egészen bizonyos, hogy azon túl is jönni fognak még új ormok, új perspektívákkal. Tagadom, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a leomlott babiloni toronyról szól: a torony áll, a torony épül, évezredek óta minden nemzedék tovább rakja egy emelettel az emberiség házát, amely egyszer talán hídul fog szolgálni a kihűlő földről a testvércsillagzatokra.

Aki a jövendő opálos álmaival a mai helyzet rémképeit állítja szembe, annak én egy újsághírrel felelek. A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakoly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol a Behring-szoros körül új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak se látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése, a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből, amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyelőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és reszketést érezzük. Mindez elkerülhetetlen és mindezt el fogják bírni azok, akik a háborút elbírták, amelynek a rémségei nagyobbak voltak és tovább tartottak. A komor hegytorlaszok, amelyek köztünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztők, de egy-egy repedésükön keresztül átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütött vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők - az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttünk van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal, és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben.



















 
 
0 komment , kategória:  Móra Ferenc Tápéi furfang  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák