Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-04 07:58:28, szerda
 
  Csáth Géza - Mesék, amelyek rosszul végződnek



ELSO MESE

A kisdiák buzgón tanult. Sorra vette a rendhagyó igéket, átismételte a ragozást, a hajtogatást. Majd a mondattant lapozta föl. Különös figyelmet fordított a mondathangsúly címu fejezetre, amelyet eddig nem tudott kitunore, csak jóra. Azután becsukta a könyvet, és másikat vett elo.
Megint neki akart fogni a szorgos munkának, amikor halk lépteket hallott a háta mögött. Hátranézett. Egy szép szoke leány ment arra, a diák - aki mégse volt annyira kicsiny, hogy egy leány szépségét meg ne tudta volna becsülni - megnézve a leányt, így szólt magában:
- Szép egy leány!
De tanulni kellett, mert másnapra a tanár nagy felelést helyezett kilátásba, és o nem törodött többé a szoke leánnyal.
Egy másik könyvet is áttanult, és éppen a harmadikba akart belekezdeni, mikor megint meglátta a szoke leányt. A szobából kifelé osont az ismeretlen leány, és a keze tele volt rablott holmival. A kezében volt a fiú kis puskája, órája - a legdrágább kincse -, ólomkatonái és más ilyen értékes dolgok. A fiú sokkal jobban szerette a puskáját, az óráját és ólomkatonáit, mintsem azokat csak úgy odaadta volna. Utánairamodott a leánynak, ki a lépcsokön lefelé iparkodott. Megfogta és rákiáltott:
- Tolvaj, tolvaj!
A leány ránézett gyönyöru kék szemeivel, de erre a fiú ereiben megdermedt a vér.
A leány mosolygott:
- Én a halál vagyok - mondta -, mennünk kell.
És kézenfogta a fiút.



MÁSODIK MESE

Józsefnek hítták. Felnott, és nem akadt Putifárnéja. Mit tehetett? Nogyulölo lett.
Megjegyzem, hogy József nem Budapesten élt. Komoly meggyozodésem, hogy Budapest megmentette volna Józsefet a nogyulölettol. Königsberg azonban nem tudta megmenteni. Mert o Königsbergben élt.
A Józsefek - íme az emberi tökéletlenség! - nem bírják el, hogy egy Putifárnál házibarátként szerepeljenek, de belebetegszenek, ha e lehetoség nem áll elo. József tehát nogyulölo lett. Hirdette az asszonyok megvetését, és vaskos kéziratcsomókban szürke elméleteket dolgozott ki az o kicsinységük mivoltáról. Emellett majd elolvadt, ha látott egy szép leányt. A leányok azonban nem siettek felé, mert József a saját hibáján kívül kopaszodni kezdett, és semmiképpen se lehetett mondani jó partinak. Egy József!!
És mégis, egy napon tuzbe dobta a kéziratait, kivasaltatta a cilinderét, a szalonkabátját, megfésülködött... és leánynézobe ment.
Ekkor ötvenkét éves volt. Más világ járt. Már senki se hordta a kleodemeródot, még öreg asszonyok sem, sot, a franciás fuzo is végképpen kiment a divatból. (Ezt csak azért mondom, hogy jellemezzem a kort.) Egy dolog azonban a régi maradt, mert a leány anyja így szólt:
- Ön igen idos, uram, a leányom nem lehet a felesége!
József hazament, levetette a szalonkabátját, kiszedte a kályhából a kéziratok fekete, hamuvá lett roncsait, és tollat vett elo. Beleütötte a hegyét a tintásüvegbe, s nagy betukkel felírta egy papírosra:
"A noi nem bunei." Írta és kiadja: József.
Azután késo éjszakáig írt.



HARMADIK MESE

A kis doktor, miután kitüntetéssel letette a harmadik orvosi szigorlatot, komolyan kezdett gondolkodni, hogy megházasodik. Miért kezdett gondolkodni errol? - kérdezheti minden józan ember. Nos igen, mert szeretett egy leányt, igen, egy leányt, akinek szabályos és kerek volt a válla, izmos a háta (csak kevés, de anatómiailag igen jól elrendezett hájjal), fekete a haja és fekete a szeme. Satöbbi.
Egy napon végre jegyet váltottak.
Ekkor történt, hogy a leány megszúrta a kezét. A kis doktor zsebkendojével szárította fel a vércseppet, mely a rózsás, szép ujjacska hegyén szivárgott ki, s azután lecsókolta még, ami maradt.
De ez mellékes.
A fontos az, hogy másnap észrevette a vért a kis doktor a kendojén. Egyet gondolt. Eloszedte a mikroszkópját. Letörölgette a nagyítólencséket, belefújt a fényes, sárga csobe, megigazította a csavarokat. Azután kivágta a vérfoltot, és egy apró üvegedénybe tette. Majd titokzatos kis üvegekbol öntözgetett hozzá, amelyeken ilyen furcsa - szeretném mondani, hátborzongató - fölírások voltak láthatók: C H O - NaOH - C H N S -. Így dolgozott a kis doktor. Pepecselt, áztatott, szárított fáradhatatlanul, és kukucskált a mikroszkóp csövébe. Azután újra kezdte. Hümmögött, izzadt. Végre kidülledt szemekkel bámult maga elé. A reggel is ott érte, amint a titokzatos nagyítógép mellett gondolkozott. De utoljára is határozott, mert másképp semmi értelme se lett volna a sok fáradságnak.
Lehúzta az ujjáról a jegygyurut, borítékba tette, hordárt hívatott és - visszaküldte.




NEGYEDIK MESE

Ott, ahol a tenger partjain kék köd ül - azért kék, mert a szárazföldi por ezt a ködöt soha be nem piszkítja: lévén a part csupa éles szikla -, állt egy szép, szoke fiú. Hatalmas vállú, szelíd tejarcú és aranysárga hajú. Csak a szemei voltak tüzes feketék. És ez ott, a kék köd vidékén igen különös. De egyébként is, mindenesetre különös.
Ez a szép fiú, amint ott állt a parton, és nézte a végtelen tengert meg a lenyugvó napot - melynek vörös sugarai a kék ködöt ibolyaszínuvé változtatták -, egyszerre csak valami érdekeset látott. Egy leányfejet, messze, benn a tengerben. Csábító, gyönyöru fej volt. Ragyogva, himbálva úszott ide-oda az opálszínu hullámokon. Mosolygott, és a szeme villáma beleütött a fiú szívébe. A szoke fiú összerázkódott, azután gondolkodás nélkül vetkozni kezdett. Ledobta ruháit. Egy párat nyújtózkodott, végigtapogatta a vállán és a lábszárain izmainak ruganyos, bátran feszülo kötegeit, és egy gyönyöru fejessel a vízbe ugrott.
- Be fogom érni a leányt öt perc alatt - mondta magában, amikor a hideg vízbol kibukkant, és szívdobogva, acélos inakkal úszni kezdett. Óriási csapásokkal hasította a bíborfényben ragyogó hullámokat. Eközben folyton nézte a fejet.
Nemsokára váltania kellett az úszást a bal karra. Ezért kissé bosszankodni kezdett.
- Mi az - szólott magához -, hiszen én egy óráig is kibírom egyik oldalamon.
Tényleg, már egy órája úszott. Azonban a leányfej éppen olyan messze volt, mint az elobb. Csalogatva, mosolyogva, himbálva úszott tova, befelé. A fiú pedig nézte, és megfeszített inakkal folytatta az úszást.
Már leszállt az est, és vak sötétség volt a tengeren, amikor még mindig látni vélte a leányfejet, és erejét kétségbeesetten összeszedve, úszott elore.
Az egész éjjel irtózatos fáradt úszásban múlt el.
- Utól kell érnem, ha az életem bánja is - mondta a fiú többször, magát bíztatva.
Csak a hajnalt várta, a biztos irány miatt. Már halálosan ellankadva hasította a hullámokat, amikor a hajnal megérkezett. Amint az elso sugár végigsiklott a tenger tükrén, mohón kereste szemeivel a leányfejet.
És a leányfej nem volt sehol.
Kereste, hol a part, azt se lehetett látni: köröskörül csak víz volt. Haragoszöld víz.
A fiú cinikusan így szólt:
- Ezt elhibáztam. Nem értem utól, és az életem is bánja!
És a hátára feküdt.



ÖTÖDIK MESE

A nagyapó már igen-igen öreg volt, de azért mégis nagyon tudott örülni, amikor tavasz lett. És naponként többször is gyerekes vidámsággal sétált végig a kerten, bicegve, görcsös botjára támaszkodva. Megsimogatta a bokrokat, amelyeken pattogzottak a rügyek, és merengve nézte a vén fákat, amelyeknek ragyás törzsében az élet eroi uzték-hajtották tova, föl az ágak felé a föld kövér, friss nedvességeit. Nagyszélu szürke kalapja alól mosolygott ilyenkor, mintha csak ezt mondta volna:
- Igen, élet, élet, nagyon szép mindez, ha az ember jól alszik, és sok kedves unokája van.
Nem gondolt a halálra, hiszen olyan jól érezte magát. Annyira benn élt az újraéledo természetben, hogy a halálról nem is gondolkozhatott. Mikor reggel megitta a kávéját, és elolvasta a vidéki újságot, nyugodtan, lassan elokereste a kerti kalapját, s ment gyönyörködni.
Május elseje volt; a nagyapó legkedvesebb virága, a vérvörös pünkösdi rózsa meghozta az elso kinyílt virágot. Ugyanezen a napon dédunokája született a nagyapónak. Hosszan, szeretettel gyönyörködött a virágban.
- Leszakítom - mormolta -, és elviszem Margitkának; megnézem a kismamát, és megnézem a dédunokámat.
Elovette a bicskáját, és óvatosan le akarta vágni a rózsaszálat. Félig elvágta már a szárát, amikor úgy érezte, hogy nagyon gonosz dolgot cselekszik. Megcsókolta a virágot, s megviaszolta a szárat, bekötözte tiszta vászonrongyocskával. Egész nap furdalta a lelkiismeret a tette miatt. Hiszen máskor is leszakított már virágot, de ez most lehetetlen és gonosz dolognak tetszett elotte. Reggelenként aggodalmas szívvel sietett megnézni a szegény virágocskát. Néha majdnem hangosan kérlelte:
- Ne haragudjon reá; csupa véletlen volt az egész: hogyan is gondolhatna egy reszketo öreg ember arra, hogy valakit megöljön.
A rózsa azonban nem gyógyult meg. Hiába volt minden ápolás, fáradtság.
Egy reggelen széthullottak a szirmok sárga, beteg száráról. S a levelek is.
Ebben nincs is semmi csodálatos. És abban sincs, hogy a nagyapó a következo tavaszon már a föld alatt pihent.
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE. Ezt a kis históriát - amely valójában hindu példabeszéd - A New York állambeli Scarsdale-ben élő Mr. Surendra Pateltő1 hallottam. Meglehetősen átdolgoztam, amiért elnézést kérek azoktól, akik ismerik eredeti formájában, amelyben Siva isten és hitvese, Parvati a két főalak.



Uriel arkangyal egyszer borús arccal járult az Úr elé. - Hát téged mi bánt? - kérdezte az Úr.

- Valami nagyon elszomorítót láttam - felelte Uriel, s a két lábfeje közé mutatott. - Ott lent.

- A földön? - mosolyodott el az Úr - Ó! Ott szomorúságban nincs hiány! No lássuk.

Lehajoltak mind a ketten. Mélyen alattuk toprongyos alakot láttak, amint lassan baktatott egy Csandrapur környéki dűlőúton. Nagyon sovány volt, karját és lábát fekélyek borították. A kutyák gyakran utánaeredtek, ugatták, ő azonban egyszer sem fordult meg, hogy szétcsapjon köztük a botjával, még akkor sem, amikor belekaptak a sarkába; csak ment, vánszorgott tovább, jobb lábával óvatosan lépegetve. Egy alkalommal egy sereg szép, jól táplált gyerek rajzott ki, arcán gonosz mosollyal, egy nagy házból, a kövekkel dobálta a rongyos embert, amikor feléjük nyújtotta koldustálkáját.

- Eredj innen, te csúfság! - kiáltotta az egyik. - Eredj ki a mezőre, és halj meg!

Ezt hallván Uriel arkangyal könnyekre fakadt.

- Ej, ej - mondta az Úr, és megveregette a vállát. - Azt hittem, keményebb fából vagy faragva.

- Igen, semmi kétség - felelte Uriel a szemét törölgetve. - De ez az ember mintha megtestesítené mindazt, ami megkeseríti a föld fiainak és leányainak az életét.

- Persze hogy megtestesíti - mondta az Úr. - Ez ugyanis Ramu, akinek ez a feladata. Ha majd meghal, más kapja meg. Megtisztelő feladat.

- Lehetséges - hagyta rá Uriel, s összeborzadva eltakarta szemét -, de nem bírom nézni, amint ellátja. Nyomorúsága sötétséggel tölti el a szívemet.

- A sötétségnek itt nincs helye - mondta az Úr -, úgyhogy kénytelen vagyok tenni valamit az ellen, ami okozza. Nézz ide, jó arkangyalom.

Uriel odanézett, s hatalmas gyémántot látott az Úr kezében, akkorát, mint egy pávatojás.

- Ha egy ilyen nagyságú, és minőségű gyémánthoz jut, Ramunak élete végéig lesz mit ennie, sőt nemcsak neki, hanem leszármazottainak is, hetedíziglen - jelentette ki az Úr. - Ez tudniillik a legkülönb a földön. Nos... nézzük csak... - Térdre ereszkedett, előredőlt, két áttetsző felhő közé tartotta a gyémántot, és elengedte. Aztán Uriellel együtt figyelték, hogyan zuhan lefelé, majd csapódik le annak az útnak a közepére, amelyen Ramu haladt.

A gyémánt olyan nagy és olyan súlyos volt, hogy Ramu feltétlenül meghallotta volna a puffanást, amellyel földei ért, az utóbbi néhány évben azonban sokat romlott a hallása, akárcsak a tüdeje, a háta és a veséje. Egyedül a szeme maradt ugyanolyan éles, mint volt huszonegy éves korában.

Ahogy erőlködve kaptatott felfelé egy emelkedőn, nem is sejtve, hogy valamivel távolabb óriási gyémánt fekszik csillogva-ragyogva a párás napsütésben, Ramu nagyot sóhajtott... aztán megállt, s rátámaszkodott a botjára, mert a sóhajt köhögőroham követte. Mindkét kezével markolta a botját, próbálva átvészelni a köhögőrohamot, s épp amikor már csillapodni kezdett, a bot - mely öreg és száraz volt, s majdnem olyan elnyűtt, mint maga Ramu - egy reccsenéssel eltört, s Ramu a porban találta magát.

Csak feküdt, nézett fel az égre, s azon tűnődött, miért ilyen kegyetlen az Isten. "Akiket a legjobban szerettem, azok mind meghaltak - gondolta -, de akiket gyűlölök, azok bezzeg nem. Olyan öreg és rút lettem, hogy a kutyák megugatnak és a gyerekek meghajigálnak. Az elmúlt három hónapban csak maradékokat ettem, és meg van tíz éve, de talán több is, hogy annak rendje-módja szerint ebédelhettem vagy vacsorálhattam a családommal és a barátaimmal. Folyvást vándorlok, rovom az utakat, otthonom nincs; ma éjszaka egy fa alatt vagy egy sövény tövében fogok aludni, nem lesz fölöttem tető, ami felfogja az esőt. Tele vagyok fekélyekkel, a hátam sajog, és ha vízhez érek, vért látok ott, ahol nem kéne lennie. A szívem éppoly üres, akár a koldustálkám."

Ramu nagy nehezen feltápászkodott, nem is gyanítva, hogy még mindig éles szeme elől alig húsz méter és egy napégette bucka rejti el a világ legnagyobb gyémántját, s felnézett a párás kék égre. - Uram, szerencsétlen vagyok - mondta. - Nem gyűlöllek, de attól tartok, nem vagy a barátom, se senki más emberfiáé.

Miután ezt kimondta, kissé megkönnyebbült, s felszedve eltört botja hosszabbik darabját, tovább botorkált. Ment, mendegélt, s egyre inkább elmarasztalta magát önsajnálatáért és zúgolódásáért.

Mert hisz azért van egy-két dolog, amiért hálás is lehetnék, elmélkedett. - Először is az idő gyönyörű, aztán meg bár sok tekintetben kétségkívül hanyatlottam, látni még ma is jól látok. Ha meggondolom, milyen szörnyű volna, ha vak volnék...

Hogy ezt bebizonyítsa magának. Ramu szorosan behunyta a szemét, és botjával tapogatva, vak ember módjára csoszogott tovább. A sötétség borzalmas volt, fojtogató és megtévesztő. Hamarosan fogalma sem volt már, hogy ugyanabban az irányban halad-e, mint eddig, vagy az út egyik széle felé tart, és egykettőre beleeshet az árokba. A gondolat, hogy mi történik akkor öreg, törékeny csontjaival, megrémítette, de konokul csukva tartotta a szemét, és folytatta útját.

Ez majd kigyógyít a háládatlanságból, vén szamár, mondta magának. A nap hátralévő részében sokszor eszedbe fog jutni, hogy ha koldus vagy is, legalább nem vagy vak koldus, és boldog leszel!

Ramu nem pottyant bele egyik árokba se, de miután túljutott a kaptatón, és elindult lefelé a másik oldalon, valóban jobb felé tartott, s így történt, hogy elkerülte a hatalmas gyémántot, amely ott fénylett a porban; bal lába öt centire sem volt tőle.

Vagy tíz méterrel odébb Ramu kinyitotta a szemét. Ragyogó nyári napfény árasztotta el, és mintha a lelkét is elöntötte volna. Vidáman szemlélte a poros kék eget, a poros sárga mezőket, az út vertezüst szalagját, amelyen bandukolt. Nevetve figyelte, hogyan repül egy madár az egyik fáról a másikra, és bár nem fordult arra, nem látta a közelében fekvő hatalmas gyémántot, elfeledkezett a fekélyeirő1 és a sajgó hátáról.

- Köszönöm, Istenem, hogy látok! - kiáltotta. - Köszönöm, Istenem, hogy legalább ezt meghagytad! Talán látok majd valami becseset az úton - egy régi palackot, amiért pénzt kaphatnék a bazárban, vagy éppen egy pénzdarabot -, de ha nem, a szememet akkor is legeltethetem, az akkor is jóllakik. Köszönöm, Istenem, hogy látok! Köszönöm, Istenem, hogy vagy!

Azzal nagy elégedetten útnak eredt megint, a gyémánt pedig ottmaradt. Az Úr ekkor lenyúlt érte, és visszatette annak az afrikai hegynek a méhébe, ahonnan származott. Aztán, mintha csak utólag támadna ez a gondolata (ha ugyan feltételezhető Róla az efféle utólagos gondolat), letört egy vasfaágat az afrikai bozótosban, és ledobta a csandrapuri útra, mint az imént a gyémántot.

A különbség az - mondta Urielnek -, hogy az ágat Ramu barátunk meg fogja találni, s hátralevő napjaiban ez lesz a botja.

Uriel bizonytalanul nézett az Úrra (már amennyire bárki - legyen az akár arkangyal - ráemelheti tekintetét erre a tündöklő arcra). - Megleckéztettél, Uram?

- Nem is tudom - felelte az Úr szelíden. - Ezt tettem volna?

Somogyi Pál László fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Csáth Géza - Mesék, amelyek ro  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4153
  • e Hét: 22192
  • e Hónap: 49438
  • e Év: 2114419
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.