Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-04 13:21:46, szerda
 
  FEKETE ISTVÁN
Vuk



Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erd
ő
be, hol hosszúra nyúlt az árnyék, ésa szelíd szem
ű
gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelézümmögtek a méhek, és cseng
ő
madárdal fuvolázott ezer hangon.Aztán halkult az ének, és amikor túl a dombon üszkös felh
ő
hamu maradt az ég
ő
fényhelyén, már csak a feketerigó nótázott tavaszos jókedvvel, de hát
ő
megrögzött korhely volt,aki nem tör
ő
dött az erd
ő
véleményével.Ekkor már meleg párákat lehelt a föld, és a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak apró szélgyerekekkel, kik valamelyik böjti viharból szakadtak itt, és jól érezték magukat a virágzó cseresznyefák koronájában.A völgyben - hol egy tó nyújtózkodott - mind hangosabban szóltak a békák, rekedtenkiabáltak a gémek, akik az alvóhelyért veszekedtek, és sziszeg
ő
szárnyakkal szálltak avadkacsák.Zümmögve-dongva szálltak nagy esti bogarak, és nyomukban árnyként szürke denevérek.A feketerigó is álomra készül
ő
dött. Fuvolája halkan szólt már, tétován, és szerte afészkekben az énekesek éppen szemüket akarták lehunyni, amikor felsikoltott a rigó hangjavészesen, szaggatottan, és meglapult minden élet a fészkek árnyán. A nagy csendbe csattogvavágott bele a rigó izgatott kiabálása, és az egyik bokor alól kiballagott Kag, aki réme volt akörnyéknek.Szemei zöldben égtek, és látszólag nem tör
ő
dött a rigóval, kinek hangja úgy szállt utána,mint az átok. Lassan futásba kezdett, és a rigó nem szállt utána. Csend lett az erd
ő
n és ezüstöshomály, mert a hold már felszállt a völgyb
ő
l, hol köd volt és sötétség.Kag meglapult a bokor tövén. - Megállj, füstös! Nem sokáig zavarod a vadászatomat! Csak ne lenne annyi gondom afiatalokkal, majd elrontanám a fütyül
ő
det...Felemelte orrát, mely nedves volt, és úgy megfogta a szálló szagokat, mint a lépvessz
ő
amadarat. “Iny jön - mondta magában. - Nem gy
ő
zött már várni. Türelmetlen az ilyenasszony. Mintha minden bokorban ott lógna a pecsenye..."Árnyék vált el az árnyéktól. Kag elengedte maga el
ő
tt asszonyát, aki bizony nem volt már az a kívánatos rókamenyecske, mint februárban, amikor szikrázott a hó, és Kag fél tucatrókalovagot mart véresre Inyért, aki aztán h
ű
ségesen követte a tóparti rókavárba... Nagy volt a szerelem, b
ő
séges a szaporaság. És most nagy a gond. Iny lesoványodott, szép bozontos sz
ő
rét elhullatta, és türelmetlen volt, ha Kag késett az ennivalóval. - Iny - szólt utána Kag -, itt vagyok... - Hol csavarogsz? Hol az élelem? - és Iny megmutatta fogait.Kag türelmes volt. Jó férj. Nem kis dolog annyi fiat nevelni! - Ne mérgel
ő
dj, Iny. Megvan, de már nem bírtam el, és a füstös is kiabált rám...Elrejtettem. Menj a nyomon, és hozd el. Én majd vigyázok.Iny földre tartott orral szaladt Kag meleg nyomán. Valami fehérség villant ki a homályból.Iny gyanakodva megállt, de mozdult a szél, és a legjobb illat tapadt orrához, amit csak kívánni lehetett.Felemelte a nehéz ludat, és lassan kocogott vissza a párjához. - Ne haragudj, Kag, valami bánt mindig, azért vagyok ilyen harapós. Sok a gond afiatalokkal - szólt, mikor a ludat letette. - Nem szabad mindig mérgel
ő
dni - mondta Kag -, tudhatod, hogy minden gondom tivagytok. Nehezen fértem a libához.
Ő
rzik
ő
ket. Lármát sem akartam. Várni kellett. Ez az egykerült a közelembe, de mondhatom, meg se nyikkant...Iny fáradtan, de szeretettel feküdt ura mellé. - Kicsit pihenünk, aztán visszük. - Nem - felelte Kag -, egyél bel
ő
le jócskán. Az a bajod, hogy üresség van agyomrodban... Én is szeretem a fiatalokat, de azért elpusztulni nem kell értük.
- Sokan vannak, Kag... nem lesz elég... - Egyél, Iny, ha hazavittük, én még fordulok egyet. Akár kett
ő
t is, de enned kell, mert már csak a csontjaid vannak.Iny magához rántotta a libát, és elharapta nyakát t
ő
b
ő
l, mintha késsel vágták volna el.Aztán csak a csontok roppantak néha. Mikor a fejéhez ért, Kag megszólalt: - Ne rontsd a fogad. Kemény a Gege feje nagyon.Iny aztán ura unszolására megevett még két combot és egy szárnyat.Kag hozzá sem nyúlt a pecsenyéhez. - Ráérek még - mondta -, két Csusszal találkoztam... nem vagyok éhes.Csusz a gyíkok nemzetségéhez tartozott, kik homokos helyeken sütkéreznek, és Kag bel
ő
lük ebédelt. Nem nagy falat, nem is a legjobb, de az éhes róka nem válogatós.Kag felkapta a libát. - Menjünk!S a két árny elindult a tóparti rókavár felé. Nehéz volt a liba, Kag letette. - Vigyem? - csúszott mellé Iny.Kag nem felelt. Fülei valami halk neszt fogtak fel. Megálltak mereven. A nesz elhallgatott.Kag egy kis kört szaladt földre tartott orral. Egy helyen megállt, és elnevette magát. - Unka van itt. Akarod, Iny?Unka a békák családjából való volt, és most remegve húzta magát a f
ű
közé, amint Kagszemének zöld lámpása kigyúlt felette. - Jóllaktam, Kag. Menjünk.Kag felkapta a békát, s mire az a brekegéshez ért volna, Kag már nyelte is lefelé.Iny elindult. Most
ő
járt elöl. A rókavár közelében meglapultak, mert az volt a törvény arókák között: “Úgy menj saját váradba is, mintha másé lenne..." Csend volt. A hold álmosan járt felettük. A tó vizében csobbant néha valami, ami lehetett hal, de lehetett Lutra is, a vidra,ki ilyenkor vadászott.A lassan mozgó szél tiszta erdei szagokat hozott. Iny besurrant az öreg rókavárba,melynek bejáratát apró bokrok fogták körül, dombján pedig egy óriási tölgy állott, melynek gyökerei szinte markukban tartották a kis homokhalmot.Régi rókatanya volt. Nem a legjobb, mert folyt benne mindig a homok - ami a fiatalok szemét rontja -, de könny
ű
munka volt a kitatarozása, és körülötte játék volt azélelemszerzés.Kag a bejáratnál letette a ludat, Iny pedig húzta befelé. A nagy liba egészen megtöltötte alyukat, de azért haladt. Kag a nyomában prüszkölve hasalt, mert a homok az orrára hullott. - Csendesen, Kag - suttogott a felesége -, alusznak...A keskeny folyosó tágabb lett, és a pitvaron túl, mint egy tekn
ő
, öblösödött a kamra, holegy fekete halomban halkan szuszogott a nyolc rókakölyök.Iny körülszaglászta
ő
ket. - Hát nem gyönyör
ű
ek? Nézd, Kag!Kag felült a kis barlangban, és vakaródzott, mert tudni való, hogy a rókákban temérdek a bolha. - Er
ő
s, fogas rókák lesznek. Meglátszik, hogy jó anyjuk van...Iny elérzékenyedett. - Melletted, Kag, könny
ű
jó anyának lenni. De nézd... nézd...A sz
ő
rös gombolyag mozogni kezdett. Egy kis orr kutatva emelkedett a leveg
ő
be, és bár szemei még alig nyíltak ki, átgázolva a többieken - akik vinnyogni kezdtek -, odamászott aliba véres nyakához, s rágni kezdte.Kag szemei büszkén csillogtak. - Ez ér a legtöbbet. Öregapja vére van benne, ki els
ő
volt a nemzetségben. Vuk lesz aneve, mint az öregapjának - mondta. - Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félrekell állni az útból, ha vadászatra indul. Segíts neki, Iny!

Iny apró falatokat tépett a kis vérengz
ő
nek, aki mohón nyelte a húsdarabokat.A barlang lassan megtelt a széttépett liba bels
ő
részeinek nehéz szagával, s erremegmozdult az egész halom kisróka.Iny alig gy
ő
zte szájuk elé adni a falatokat. Ropogtak a csontok, és a fiatalság szuszogvanyelte félig tollasan a liba utolsó darabjait.Kagnak szikrázott a szeme örömében. - Ezeknek aztán érdemes hozni valamit.Ekkor már csak egy láb volt a libából, melyet ide/oda húztak a kis rókák.Iny közöttük termett. - Elég volt! Menjetek aludni!A csontot kirántotta szájukból, és betuszkolta
ő
ket a barlang mélyedésébe, hol hamar megint szuszogó kis kupac n
ő
tt. Aludtak a rókafiak.Kag is elszundított egy pillanatra.Iny a csontokat szopogatta, aztán megérintette Kag hátát. - Kag, mennünk kell. Rövid a vadászatra való id
ő
. Világosra itthon kell lennünk, mertaztán már a Simab
ő
r
ű
Ember jár az erd
ő
n, aki azt hiszi, minden az övé, és gyilkolja a szabadnépet, messzir
ő
l marva átkozott villámlójával.Kag akkorát ásított, majd az állkapcsa ugrott ki. Fáradt volt. Egész nap élelem után járt.De hát nincs nyugta ilyenkor a rókaszül
ő
knek. A fiak csak esznek és alusznak. Kés
ő
bb már oktatni is kell
ő
ket, és akkor még kevesebb az id
ő
falat után járni. Iny már csúszott kifelé. - Én a víz felé megyek... - Én meg talán a falu alatt próbálok szerencsét. Régen jártam már arra.Iny elt
ű
nt a sásos gazban. Kag pedig leült még a dombon, és ásított megint. - Se nappal, se éjjel nem nyugszik a rókák népe ilyenkor; csoda, hogy el nem alszanak futtukban.A hold már magasan járt, és körülötte bágyadtan hunyorogtak a csillagok. A tó fel
ő
lharsogott a békák zenéje, és súlyosan illatos volt a leveg
ő
. Kag többször megrázta a fejét,hogy az orrába rakódott illatok meg ne rontsák szaglását. - Micsoda b
ű
z! - dohogott. - Nincs benne semmi élet...Kagnak hasznavehetetlen volt a virágillat. Valami most nagyot csobbant a tóban, utánarepül
ő
madár zaja. - Iny elhibázta - csóválta fejét Kag, és elhatározta, nem szól asszonyának, hogy hallotta ahiábavaló loccsanást. - Rosszul esnék neki - gondolta, és Kag gavallér volt az ilyendolgokban... - Nini - szólt csendesen -, Szú jön erre - és egyszerre elfeledte álmosságát.Lelapult. A domb aljában pedig gyanútlanul lépegetett apró lábaival Szú - a sün.Kag gondolkozott, töltse-e vele az id
ő
t, mert Szú nem adja olcsón a húsát. B
ő
réb
ő
l ezer tüske mered ezerfelé, és ha bajt érez, tüskés gombóccá válik, melybe behúzza fejét, lábait, éslehetetlen hozzáférni."Ha megrohannám, és elcsípném az orrát - gondolta Kag -, jó falat lenne, és mindjárt ittvan kéznél..."Szú még most sem vette észre a veszedelmet. Kag pedig, mint a villám, ugrott rá.De kicsi a Szú feje nagyon. Kag sziszegve ugrott odébb, mert talpait összeszúrták Szútüskéi, orra is vérzett, és a sün beburkolódzott tüskevárába.Kag szikrázott a méregt
ő
l. - Csak id
ő
m lenne, majd lehúznám rólad azt a híres b
ő
rödet! - lökött rajta, és alig tudtatürt
ő
ztetni magát, hogy újból megrohanja a kis gombócot.Szú a lökésre odébb gurult, de mozdulatlan maradt. Kag az orrát nyalogatta. - Mint egy éretlen kölyök - dohogott -, játszom itt Szúval, aki összeszurkál. Odabent megvárják a húst a fiatalok... Iny töri magát... én meg lopom az id
ő
t... Találkozunk még, Szú! - csikorgatta a fogát, és sebesen ügetett a falu felé, hol a tyúkólak táján mindig akadt valami.

Gyorsan haladt, árnyként. Néha megtorpant, és ilyenkor orrát meghúzta a leveg
ő
ben, fülei pedig megmerevedtek, és elnyelték a sóhajtásnál is csendesebb hangokat.A rét szélén meleg szimat ragadt orrára. Ráállt a kellemes illat vonalára, és pár lépés utánfelrebbent el
ő
tte valami madár. - Csak repülj - mosolygott Kag -, valamit csak hagytál nekem is - és a fészek apró tojásainyomtalanul vándoroltak Kag gyomrába.Valahol a falusi tyúkólak táján els
ő
t kukorékolt a kakas. - Megyek már! - ügetett Kag vidáman, mert a tojások nagyon jólestek. - Megyek, csak kiabálj, tarajos drágaságom! Bár odatalálok anélkül is - mosolygott.A kertek alatt meleg illatokat hordott a szell
ő
. Kagnak ez volt az igazi “illat". A tyúkólak fülledt leveg
ő
je úgy húzta, mint a mágnes.Ismét kukorékolt a kakas. Kag meglengette farkát. - Én ugyan máshova akartam menni, de ennyi szeret
ő
hívást nem lehet mell
ő
zni. Lyukbanlakom, de tudom, mi az illem... - és besurrant a kerítésen az udvar felé, ahonnét a kakasszólt. - Itt még nem jártam - suttogott Kag -, jó lesz vigyázni. Nem tudom,
ő
rzi-e a házatvalami Vahur, akik nem szégyellnek a Simab
ő
r
ű
eknek szolgálni. Gyalázat! Szép kisrokonság!A kertajtón csak akkora nyílás volt, hogy Kag kényelmesen átfért rajta. Megállt a nyílásel
ő
tt. Nem szeretett idegen nyílásokon átbújni. A veszély szorongását érezte ilyenkor. Túl azajtón váratlan rém leselkedhetett, és Kag mozdulatlanul meredt a lyukra. Rossz szele volt.Híres orrát hiába er
ő
ltette, nesz nem hallatszott, de volt valami feszültség a leveg
ő
ben, valamifelajzott várakozás, amit Kag nem értett, de tisztán megérzett.Lehasalt. Ekkor meglátta, hogy egy árnyék szinte a f
ű
növésének lassúságával n
ő
, és egynagy orr formáját veszi fel.Vahur leselkedett odaát, a gyalázatos áruló, aki meggyalázta a szabad népet, és aSimab
ő
r
ű
Embert szolgálta.Kagnak nem volt gondolkozni való ideje. Villámgyorsan megperdült, és kemény inairepítették a kerítés felé. Vahur szapora lábait hallotta. háta mögött. Kag az életéért futott,Vahur pedig a dics
ő
ségért, mert világraszóló dolog lenne az, ha Kagot reggelre gazdájaküszöbére fektethetné. Másként nézne rá az egész majorság. Gazdája csodálatos er
ő
s szemeiszeretettel tekintenének rá, és sima kezei lágyan simogatnák. A rokonság pedig holdvilágosestéken hangosan ugatná faluszerte Vahur dics
ő
ségét...Kag azonban nehéz falat volt. Már bejövet kinézte a helyet, merre lehet menekülni, holvan olyan rés, melyen a róka könnyen átcsúszik, míg Vahur okvetlen beleszorul...Vahur azonban kemény legény volt. Nem tör
ő
dött sajgó b
ő
rével, átszorította magát anyíláson, aztán hajrá!Kag nagy el
ő
nyt szerzett, de még nem volt biztonságban. A réten tejfehér köd hullámzott,mely elnyelte, de Vahur a meleg szimaton szélsebesen közeledett.“Csak a patakig... bírjam... - gondolta Kag -, csak a patakig!"A ködb
ő
l felszürkültek ekkor a f
ű
zfabokrok, és Kag hangos csobbanással ugrott a vízbe.De rögtön oldalt perdült, szaladt kicsit a vízben, azután kiugrott a homokpartra, és becsúszottegy f
ű
zfabokor alá, amely azon a parton volt, ahonnét Vahur jött.Vahur ekkor ért a partra. Hallotta a csobbanást, orra még tele volt Kag szagával - gondolkodás nélkül nyújtotta ki hosszú lábait, és átrepült a vízen. Kag csak erre várt. - Eredj, tökfilkó! - suttogta.Visszarohant el
ő
bbi csapására, melyen Vahur üldözte, és azon vágtatott a falu felé.Vahur er
ő
sen kinyitotta szemeit, mert már látnia kellett volna a rókát, amikor éles, tisztaillatok csaptak orrába, melyb
ő
l azonban hiányzott Kag félreismerhetetlen barlangszaga.“Lehetetlen - gondolta -, hogy elveszítsem" - és hosszú lábai olyan iramba csaptak,

melyet nem lehetett sokáig bírni.Megállt, és tétován körülnézett. Orrába csak a rétség h
ű
vös, élettelen illatai jutottak, ésmost már érezte, hogy Kag túljárt az eszén. Remegett a düht
ő
l. Félkört vágott a harmatosf
ű
ben. Semmi. Vissza a saját nyomán. Semmi. Átugrott az árkon, és ott újból megcsapta Kagszaga, mely azonban halványodott már, mert harmat ereszkedett alá. - Becsapott! - hörögte. - A vízen szaladt el... ilyen gyalázat! - ide-oda szaladgált a patakparton, míg rátalált a f
ű
zfabokor alatt Kag fekv
ő
helyére. Itt feküdt... pihent... én megrohantam ész nélkül...Sz
ő
re felborzolódott a méregt
ő
l, és Kagot darabokra tudta volna szedni.Elindult el
ő
bbi nyomain - melyen Kag visszarohant a falu felé, s amelyen az üldözés islefolyt - lassú ügetéssel.Vahur érezte Kag nyomait, de nem tör
ő
dött vele, mert azt hitte, az még akkor maradt ott,amikor Kag el
ő
le menekült, pedig a furfangos róka éppen azért szaladt az összetaposottcsapáson visszafelé is ugyanazon a vonalon, hogy Vahur új szimatot ne kapjon, és ha netalánkap is, azt higgye, hogy az még a régi.A faluban álmosan ugattak a kutyák, és Vahur szomorúan gondolt arra, hogy nem az
ő
dics
ő
ségét kiabálják... és még jó, ha nem tudódik ki a dolog, mert akkor nevetnének rajta, ésholdvilágos estéken gúnyosan kiabálnák egymásnak az újságot: “Hallottátok? Hau-hau!Hallottátok, hogy a furfangos Kag miként csapta be a rátarti Vahurt? Vahur szégyent hozottránk, pedig nagyra van a származásával, és lenéz bennünket, amikor gazdája vadászni viszi.Hol volt hát Vahur híres orra és ereje, melyre olyan büszke?... Kag vitte Gegét, melyet azorra el
ő
tt fogott meg, és amikor Vahur már majdnem elérte, eldobta zsákmányát, nekiugrott,és alaposan elverte. Vahur pedig sírva szaladt gazdájához - akivel olyan büszkén szokottsétálni." Ez persze nem igaz, de mire a hír végigszáll a falun, biztosan ezt kiabálják egymásnak a kutyák, akik semmivel sem jobbak, mint az emberek.Vahur, ha erre gondolt, elbúsulta magát.A kertek alatt a szomszéd nagy, fehér komondora jött vele szembe. - Hallottam a nagy futást, Vahur - lelkendezett -, mi volt az? - Te is hallottad? - álmélkodott Vahur. - Én is hallottam. Azért jöttem ki. Ha jól láttam,Kurra, a farkaskutya hajszolta Kagot, a tolvajt, de az túljárt az eszén. Ilyen, látod, ez a Kurra.Szólt volna! Nekem ez a mesterségem. De Kurra irigy, és most szégyenben maradt... Kérlek azonban, ne beszélj róla. Kurra nekem jó barátom... - Légy nyugodt, Vahur - szólt a komondor, és farkcsóválva elszaladt, mert már alig várta,hogy a nagy hírt elújságolja.És amikor a csillagok halványodni kezdtek, a hír már megjárta a falut, hogy Kurra milyenszégyenben maradt Kaggal, aki messze elhagyta, pedig Gegét, a nagy ludat is vitte a szájában - de úgy kell neki, miért nem szólt Vahurnak, a nagy vadásznak, akinek ez a mestersége...Vahur mosolygott, de kés
ő
bb már rosszallólag csóválta fejét. - Ez a Kurra..., ez a Kurra. De hát miért is nem szólt?... Itt vagyok, és végeredménybenez az én mesterségem...Szegény Kurra pedig nem is tudott a nagy szégyenr
ő
l, mert éppen a szomszéd faluban járt,hol menyasszonya volt...Kag, amikor visszatért el
ő
bbi csapásán, a kerítésnyíláshoz, hol Vahur megszorult, megállt.Fújt egy kicsit, mert nagyon kifáradt, aztán beszaladt a résen, és jóval odébb ismét kibújt akertb
ő
l, és tovaszaladt a kertek alatt. - Így! Most aztán keresd a nyomom, híres...A kakas megint kukorékolt. Kag mérgesen húzta el a száját. - Könnyen kiabálsz, te tarajos ökör... Vahur
ő
rzi a nyakadat. És majdnem bajba hívtál...Hopp! Jó, hogy itt vagy, Cin. Már majdnem csúnyát mondtam - és felkapta a kis egeret, kiálmosan ballagott hazafelé a mezei rokonlátogatásból. Kag lenyelte Cint, és egészen elfeledteharagját.Becsúszott egy másik kertbe, hol düledezett a kerítés, és az utakon is gaz n
ő
tt. Valamikor már járt itt Kag, és úgy tudta, a tyúkól oldalán hiányzik egy deszka...Óvatosan surrant a nagy gazban, és észre sem vette, már beért az udvarba, hol nem voltkisebb a gaz, és az egyik fa alatt állt a tyúkól.Kag megállt mellette. Jól emlékezett. Az oldalán még most is hiányzik egy deszka, de Kagnem szerette az ismeretlen réseket, így megállt el
ő
tte egy pillanatra.Felemelte híres orrát, és megdöbbent: friss vér mámorító illata szállt a leveg
ő
ben.Ugyanakkor mintha mozdult volna a sötét ólban valami...Kag felborzolta sz
ő
rét: - Megel
ő
zött valaki! - És tudta, hogy ez a valaki még bent van azólban. Az
ő
óljában... Kag olyan csendesen dugta fejét a réshez, hogy pók sem csinálnagyobb zajt, amikor végigszalad a falon. Nem volt veszély a leveg
ő
ben, és Kag szemeikitágultak, hogy megláthassa a vérszag okozóját.El
ő
ször egy tyúk fehér tollán akadt meg a szeme. A tyúk feküdt, és a nyakán mintha boalett volna. A boa oldalai emelkedtek: a boa lélegzett...Kag haragja nem ismert határt. A kis gyilkos már egészen az orra alatt volt, de úgy el voltmerülve a drága, meleg vér szívásában, hogy nem vett észre semmit.Csirik volt az, a menyét, ki csak azért öli meg a tyúkot, hogy nyakát átharapva, vérétkiszívhassa.A büntetés hamar utolérte. Kag éles fogai összecsattantak, és Csirikt
ő
l már nyugodtanalhattak a tyúkok...Csirik több darabban vándorolt Cin felé, akit különben nagyon szeretett, mert Csirik, haegeret látott, rá sem nézett másra. Annak már nemcsak a vérét szívta ki, hanem puha húsát issz
ő
röstül-b
ő
röstül megette. Most aztán találkoztak. Az emberek ezt úgy mondják, hogy a“halálban egyesültek".Kag úgy vélte, hogy ez az egyesülés helyénvaló. Jóllakott t
ő
le. Aztán kirántotta a tyúkot,melynek Kag szerint semmi baja nem volt - csak a torka véres -, és újra beszimatolt az ólba.Fent a rúdon ült néhány tyúk, és most jöttek csak rá a veszedelemre, mert zajonganikezdtek.Kagot idegesítette a lárma. - Fene a bolondját! Hát ki bánt benneteket? - és már be is akart ugrani az ólba, amikor azutcán lárma támadt. Kag megkövülve figyelt oda.Megzörgették az ablakot. - Komám! Ébredjen kend! Én vagyok itt kint, a bakter. Nagyon zajonganak a tikok, jólesz, ha kinéz kend, nem-e valami féreg jár köztük!Csend lett. A tyúkok is elhallgattak, és Kag már remélni kezdte, hogy még egyet leemel azül
ő
r
ő
l, amikor roppant a ház ajtaja, és lámpafény ugrott ki az udvarra. - Köszönöm, komám. Mindjárt mögnézzük... - és a fény elindult Kag felé.Várni nem lehetett. Kag felkapta a tyúkot, és becsúszott a gazba, mely összeborult utána,és eltakarta. Hallott még valami dühös kiabálást, de az alig ért utána, mert ekkor már a rétközepén ügetett, hol fehér ködpárnákat húztak magukra a diderg
ő
virágok.Az árokparton letette a tyúkot. - És még szidtam azt a szegény Csiriket. Hálátlanság. Nélküle üresen mehetnék haza, ésIny megmondaná a magáét. Jó fiú voltál, Csirik, de mintha szomjas lennél... - mosolygottkajánul, és jócskán ivott a patak h
ű
s vizéb
ő
l.Aztán felkapta a tyúkot, és átugrotta az árkot. Ekkor már csend volt a faluban. Álmosanvakkant egy/egy kutya, és a hold is lecsúszott valahol túl az erd
ő
n. Aztán üde örömmelhajnalra kondult a harang, és az apróbb csillagok álomra csukták szemüket. - Még elkésem - szuszogott Kag a tyúkkal az erd
ő
ben. Hiszen nem volt nehéz a tyúk, detolla az orrát csiklandozta, és vigyázni is kellett, mert a tyúk szagától nem érzett semmit.
Az erd
ő
fái ekkor kezdtek kin
ő
ni a homályból. A tó felé valahol lágyan csattogott afülemüle, és a májusi hajnal szürke égboltja lassan, észrevétlenül kékre vált.Kag loholt a tyúkkal.Hej nem így volt ez legénykorában! A tyúkot azóta már belül hordaná, Csirik felett, és jóíz
ű
en szundítana valamelyik bokor tövén. Most azonban els
ő
k a gyerekek, és Kagnak nyálacsordult a finom tyúkhúsért, melyet a szájában tartott, de amely messzebb volt t
ő
le, mint azok a vadkacsák, melyek fütyül
ő
szárnyakkal most suhogtak el felette. Kagnak a szül
ő
k törvényeier
ő
sen szívébe voltak vésve, és Kag szerette családját.De éhes volt, ezt sem lehet tagadni.Letette a tyúkot, és körülnézett. Éledni kezdett az erd
ő
. Hangos nótákat fütyült afeketerigó, és Kag szerette volna füléb
ő
l kirázni az éles hangokat. Ugyanis szívb
ő
l utáltaFüstöst, aki hangosan szidta, ha meglátta, és ebb
ő
l megtudhatta bárki, hogy merre jár Kag.Imitt-amott megmozdult egy ág kisebb madarak alatt, ezek azonban nem érdekelték. - Fél fogamra is kevesek vagytok - fordult másfelé -, meg úgysem érlek el benneteket... - sóhajtott aztán, és hasra vágta magát, mintha elkaszálták volna, mert Kalán ballagottegyenesen feléje, azzal az ostoba képével és nagy füleivel, mely a nyulaknál olyan felt
ű
n
ő
.Kalán megállt. Füleivel vitorlázott, és rövidlátó szemeit jobbra-balra meregette, minthasokat látott volna. Nem szabad azonban Kalán szemeit annyira lebecsülni. Valamit meglátott.Valamit, ami fehér volt, és sehogy sem illett a harmatos zöld színek közé: a fehér tyúkot.Kalán tojásforma fejében lassan a gyanú kezdett furkálni, amit fiileinek élénk billegetésével fejezett ki.Kag lapult, és remegett az izgalomtól. A f
ű
szálak között látta, hogy Kalán gyanút fogott,és tudta, hogy közelebb nem jön. Csak arra várt, hogy Kalán másfelé nézzen.Kagban már úgy meg voltak feszítve az ugrásra kész izmok, hogy majd elpattantak, éstalán meglökött valami f
ű
szálat, mert Kalán két lábra állt, hogy jobban lásson.Kag kilökte magát, mint az íj a nyilat, Kalánt pedig hatalmas hátsó lábai oldalt rúgták el,és amikor mind a négy lábával földre ért, irtózatos iramba kezdett.Kalánnak is kisfiai voltak. Nemcsak magáért, értük is futott. A cserjés széléig Kag voltel
ő
nyben, mert Kalán csak egyenesen futhatott, és már majd elérte, amikor a szálasöregerd
ő
höz értek, hol el
ő
vette a nyulak öreg tudományát: a zegzugolást.Villámgyorsan fordult hol balra, hol jobbra a fák között, és Kag fogcsikorgatva látta, hogya nyúl szemlátomást távolodik. Minden erejét és ügyességét el
ő
szedte. Hiába. Ekkor már fényes reggel volt. Kag megállt. - Nincs ma szerencsém - lihegte -, és még csak az kell, hogy valaki közben elvigye azsákmányt. Sietett vissza a tyúkhoz, melyet ismét felvett, és loholt vele a tóparti rókavár felé.Egy széles nyiladékon kellett átmennie, melynek szélén tegnap este ráparancsolt Inyre,hogy egyék a libából. Kag nem szerette a széles nyiladékot, melyen messze el lehetett látni, samelyen úgy ott maradt csapája a harmatos f
ű
ben, mintha írva lett volna.Megállt egy pillanatra, hogy körülnézzen, s ekkor hideg futott a gerincébe, mert az ember a legveszedelmesebb fajtája, a villámló fegyverrel járó vadász közeledett a nyiladékon. Nyomában kutyája. A vadász dúdolgatott. Kagot pedig a hideg rázta a bokor alatt.Téves lenne azonban azt hinni, hogy Kag most saját b
ő
rét féltette. Nem. Kag egy ugrássalelillanhatott volna a bokor alól, hová behúzta magát, ha veszély lett volna, és a szél is avadász fel
ő
l fújt, hát a kutya sem kaphatott róla szimatot. Másért félt Kag, éspedig nemhiába.A vadász hangosan dúdolgatott, és nótájában a “kisangyalom" szó többször el
ő
fordult.Mögötte békésen ballagott kutyája, mely azonban egyszer csak megállt. A vadász is megálltés azt mondta: - No, mi az, öreg pajtásom?A kutya minden porcikájában remegve állt, és az egyik bokor felé nézett. Kag pedig aztmondta magában: “Puff? De úgy kell az ilyen vigyázatlan ökörnek, mint én vagyok... “

Az erdész azt mondta kutyájának: - El
ő
re, Finánc!A kutya beugrott a bokor alá, és kihozta Iny tegnapi vacsoramaradványát, a lerágottlúdszárnyat. Csóválta farkát, és a szárnyat odatette gazdája lábához.“Vessz meg!" - káromkodott magában Kag, és szívesen elharapta volna a kutya torkát.Az erdész a füle tövét vakarta, és a “kisangyalom" helyett mást mondott, amit Kag nemértett meg, de jobb is, hogy nem értette... azután még azt is mondta: - Ez a molnár libája. Megállj, vörös gazember!A vörös gazember nemcsak hogy állt, de ott feküdt alig húsz lépésre a vadásztól, és haember lett volna, most két kézzel verte volna a fejét. - Keresd, öreg pajtásom! Keresd - simogatta kutyája fejét, és a kutya már haladt is anyomon, melyen az este Kag és Iny vitte a libát.Kag fogcsikorgatva nézett utánuk, míg csak el nem t
ű
ntek a tó felé hajló lejt
ő
n. Többször felugrott, hogy utánuk menjen, és megnézze, mit csinálnak, de ilyenkor mindig rémültenhúzta le magát, mert a vadász bármikor visszaérkezhetett, és bár Kag szívébe mélyen belevolt vésve a család szeretete, az élet szeretete még ennél is er
ő
sebb volt.Ekkor már kezdett felszáradni a harmat. A virágokon döngtek a méhek, és lábukon sárgagolyókat vittek virágporból. Nagyokat kiáltott a kakukk, és ahova besütött a nap, melegenrengett a leveg
ő
. A zöld küll
ő
úgy nyerített, mintha sebesen forgó kerék küll
ő
in kerepeltek volna, és lágyan szólt a búbosbanka, melynek hangjai mindig messzir
ő
l jönnek, szinte amúltból, és nem mondanak semmit, de ha már nem halljuk, szomorúan tudjuk, hogy elmúlt atavasz.Mindezekb
ő
l azonban Kag nem hallott semmit.
Ő
csak a szíve dobogását hallotta, és azthitte, soha nem lesz vége a várakozásnak. Szinte megnyugodott, amikor a domb mögül n
ő
nikezdett a vadász alakja, pedig az erd
ő
a megmondhatója, a rókák ennek nemigen szoktak örülni...A vadász hangosan dúdolgatott, s
ű
r
ű
n ismételgetve a “kisangyalom" szót, közbentöbbször megsimogatta kutyáját, mely ett
ő
l nagyokat vakkantott, és majd kibújt a b
ő
réb
ő
l. - Jól van, öreg Finánc. Megtaláltuk
ő
ket - mondta. - Szereti a gazdája az öreg kutyát. Nagy lesz az öröm a f
ő
vadász úréknál... - és szaporán szedte hosszú lábait végig anyiladékon, melyet csak azért vágnak ki az emberek, hogy a szegény rókáknak lépten-nyomon ilyen világos helyeken kelljen átszaladniuk, hol nem takarja
ő
ket és szándékaikatsemmi.Kag félig megnyugodva nézett a vadász után, ki már messze járt, de még idehallatszottdúdolgatása és kutyájának vakkanásai, mintha az öreg kutya jókedvében nevetett volna.Kag felkapta a tyúkot, és szélsebesen rohant a rókavár felé. Futtában aggódva látta, hogy avadász s a kutya csapája egyenesen oda visznek. Reménykedett, hogy mégis elkerülték házatáját, mely jól el volt rejtve.A rókavár közelében lelapult, mert a rókák nem rohannak vakon még saját otthonukba se.Szemei átkutatták a környéket, de sem gyanús nesz, sem mozdulat nem hallatszott. Óvatosancsúszott a barlang szája felé, melyet még nem látott, mert s
ű
r
ű
bokrok takarták. Orráhozekkor hozzáüt
ő
dött az ember csizmájának otthagyott szaga, és amikor felemelte fejét:megdermedt.A barlang szája el
ő
tt valami szörny
ű
séget zörgetett a szél, melyet az ember tett oda, hogymaga helyett
ő
rködjön, amíg visszajön. Kag remegve nézte a lebeg
ő
holmit, és tudta, hogy azember itt járt. Hallotta Iny motoszkálását a lyukban, hallotta a fiókák halk vinnyogását, denem tehetett semmit, mert a rém minden kis széllengésre megmozdult, rejtelmesen zörrent, ésazt mondta: nem szabad! Százszor is nekikészült, hogy átugorja a tilos holmit, de mindigmegtorpant, mert jött a szél, szárazon, tiltón zörrent a fehér rém, mely nem volt egyéb, mintegy újságpapír, melyet a vadász azért hagyott ott, hogy a rókavárból ne merjen kijönni semmi, amíg visszajönnek kutyákkal, puskákkal, ásóval Kag kis családjának elpusztítására.A vadász látta a befelé vezet
ő
nyomokat, és azt hitte, bent van az egész család. Odatette alyuk szájába a papírlapot, és sietett haza a jelentéssel, hogy megvan a régen keresettrókatanya, mely elnyelte a molnár libáit, az apró nyúlfiakat, és sok mindent, ami állítólag azember tulajdona volt.A vadász ravasz volt, és tudta, hogy a szegény róka inkább éhen hal a lyukban, minthogynekimenjen a titkosan zörg
ő
holminak, mely az ember fertelmes szagát szórta széjjel, és talán - így gondolta ezt Kag - rögtön megölné a szegény rókát, ha hozzáérne.Feltámadt a szél az erd
ő
n. A papírlap még jobban mozgott, de úgy látszott, nem tudhelyér
ő
l elmozdulni, azért Kag felágaskodott, és beszólt a kotorékba: - Iny! Iny, én vagyok itt...Iny meghallotta Kagot, és amennyire lehetett, el
ő
rejött a lyukban, de a homályban islátszott szemén a rémület. - Mi lesz velünk, Kag? Mi lesz velünk? Itt járt az ember. Odavagyok a félelemt
ő
l. Nemtudnál bejönni? - Hát nem látod, mi van itt - mérgel
ő
dött Kag -, hogy mehetnék? Hátha az ember erejevan alatta, és megfojt itt a szemed el
ő
tt?... Neked kellene kijönni, és kihordani a fiatalokat,mert az ember visszajön... - Nem lehet, Kag - nyöszörgött Iny -, félek, nagyon félek - és visszaszaladt fiaihoz, akik mit sem tudtak a nagy bajról, de anyjukról valami homályos rémület rájuk szakadt, éscsendben voltak.Kag felszaladt a vár kis dombjára, szaglálódott összevissza, újra leszaladt a bejárathoz, dehíres esze most cserbenhagyta, mert ott zörgött és hajladozott kegyetlenül a rém, amit azember állított
ő
rz
ő
nek maga helyett.Ekkor már zúgott a szél. Tavalyi sárga leveleket hordott a leveg
ő
ben; a száraz ágak összever
ő
dtek a fákon, és a gyenge levelek suhogva panaszkodtak a szél goromba fés
ű
jére,mely keményen végigboronált rajtuk.Kag a dombon figyelt, és amikor a szél megállt egy pillanatra, füleibe távoli hangok jutottak, melyekt
ő
l megborzongott, és gyomrában kesernyés rémület szaladgált.De még remélt. Hátha rosszul hallotta... Újból halkult a szél, és ekkor már tisztán hallottaaz ember hangját, a kutyák csaholását.Kétségbeesetten rohant a lyuk szájához. A vihar már a tet
ő
fokán tombolt. Keményenrángatta a papírlapot, mely kiszakadt a pálcikából, mellyel a vadász odat
ű
zte, és nagyugrásokkal repült az erd
ő
be.Kag ebben is cselt látott, és még mindig várt, de a hangok már közelr
ő
l hullottak fülébe.Legy
ő
zte félelmét, és berohant a kedves otthonba, melyet olyan nagyon szeretett. Iny a fiaik mellé állt, és amikor Kag bezuhant, ijedtében majd nekiugrott. - Vidd a fiatalokat. Vidd azonnal!... Itt az ember. - És a rém? - nyöszörgött Iny.Kag megmutatta félelmetes fogait. - A rém elrepült. Vidd a fiatalokat... nincs id
ő
... mert... - és szeméb
ő
l látszott, hogy haIny nem mozdul, megtépi.Iny kétségbeesetten állt meg fiainak meleg, lélegz
ő
kis halma felett. - Ezt vidd - ugrott oda Kag, és a legszebbet, Vukot adta Iny szájába. - A víz mellett teddle. A régi várnál. Rohanj!...Iny elt
ű
nt Vukkal, mint az árnyék. Kag pedig hol felugrott, hol lefeküdt remeg
ő
türelmetlenségében. Hol van Iny ennyi ideig?... Kiszaladt a lyuk szájába: jön-e már? Jött,mint a szél. Kag visszacsúszott, hogy helyet adjon neki. Iny remegve esett be a barlangba. - Kag... Kag... végünk... Itt... vannak! Dobbant a föld felettük.A dobbanások er
ő
sebbek lettek, és úgy érezték, elveszik el
ő
lük a leveg
ő
t, a napfényt.Fulladoztak. Az ember ereje már kinyújtotta értük karmait. Értük és fiaikért. Az elmúlás

vészes percegése zakatolt fülükben, és Iny nekiesett a földnek, hogy továbbásson, és - továbbéljen. Hullott a homok, tágult a kamra, de hát ez csak olyan kétségbeesett cselekedet volt,mintha a vízbe esett ember saját kalapjában akarna megkapaszkodni.A dobbanások már körülállták a rókavárat. Élesen, harcosan csaholtak a kutyák. Kag behúzódott a sarokba, és remegve várt, de most már félelme mellett gyilkos harag isvégigviharzott minden izmán, minden csontján.Az élet kívánása, fiainak megmentése dohogott benne, és az el
ő
bbi ideges kapkodásnak vége lett. Iny fiai el
ő
tt lapult, és csak az oldala s
ű
r
ű
emelkedésén látszott, hogy ha harc lesz,Iny kiveszi a részét bel
ő
le.Szemük a bejáratot leste. - Talán Csufit engedjük be el
ő
ször - hallatszott a vadász hangja. - Beeresztheti mind a kett
ő
t - morgott egy másik hang. - Fene tudja, hányan vannak benne. - Félek, f
ő
vadász úr, hogy megszorulnak. - Hát eressze akkor a Csufit. Csak valami baja ne legyen, mert ilyen kutyát nem találunk még egyet... - Ennek, f
ő
vadász úr, baja? Úgy hordja ki
ő
ket, mint a rongyot... Húzd ki,Csufi!Az öreg tacskó beszagolt a lyukba. Megérezte az ellenség szagát, és vad haraggal csaholvat
ű
nt el a rókavárban. Kegyetlen, kemény hangja mindjobban eltompult, amint mélyebbre jutott. A két vadász felhúzott puskával várt, mert sokszor megesik, hogy a kamrában - mely arókának ebédl
ő
je, hálója, és néha akkora, mint egy hatalmas kosár - a róka átugorja a kutyát,és kiszalad a lyukból. Ilyen esetre kell a puska.A tacskó mind mélyebbre jutott, és hangja már alig jutott fel a vadászokhoz.Kag látta elhomályosodni a folyosót. Csaholva jött lefelé az öreg hóhér, és Inynek mindenszál sz
ő
re az égnek állt. Az életük féltése már elhomályosodott bennük, és nem maradt másérzésük, csak marni, harapni, és megbosszulni a fiakat, melyeket hiába óvtak, féltettek,szerettek.Csufi berontott a kamrába, és éles hangját meghallották kint is. - Fogja már!... - nevetett a vadász.Csufi szeme még nem szokta meg a sötétséget. Kagot észre sem véve ugrott neki Inynek,akit vékonynak látott és könnyen megfojthatónak.Kag el
ő
tt most szabad lett volna az út, de Kag már veszve látott mindent és bajban akedves Inyt, aki h
ű
séges volt hozzá, szép fiakat adott neki, és akiért a legkülönb rókalovagok is irigyelték. Kag nem engedte asszonyát marcangolni.Csufit az els
ő
pofon Inyt
ő
l érte. A rókaasszony fiaiért harcolt, és bár Csufi halálosszorítással gy
ű
rte maga alá, Iny belémart, mint a t
ű
z, és Csufi görbe lábát nyomorékká rágta.Kag pedig - aki hatalmas róka volt - a nyakát fogta át, és húzta le asszonyáról, de fogai,azok a híres rókafogak, összezárultak Csufi tarkójában, ki azonnal elengedte Inyt, éssivalkodva kiabált segítségért.A f
ő
vadász meghallotta kutyája vonítását. - Ugye, mondtam! Gyorsan eressze be Fickót! Ha valami baja lesz Csufinak... - és úgynézett a vadászra, hogy az nagyon rosszul kezdte magát érezni.Kag nem engedte el Csufit, akit már elborított a vér, de az er
ő
s tacskó is mély sebeketejtett Kag mellén. Iny már alig tudott segíteni, és félhalottan is fiait védte, ha a küzd
ő
k arrasodródtak, s ilyenkor ereje utolsó foszlányával is belemart Csufiba.Ekkor ért le Fickó. El
ő
ször Inyre rohant, aki még egyet harapott Fickón is, aztán a többir
ő
lmár vajmi keveset tudott, mert a kutya fogai összetörték gerincét, és Iny élettelenül zuhantfiai mellé, akiket mindhalálig védelmezett. - Fickó!... - hörögte Csufi. - Fickó... segíts, mert megöl.Kag látta Inyt, a kedvest elpusztulni. A halálfélelem és a harag vad z
ű
rzavarrá olvadt benne, és Csufit végs
ő
erejével nekiszorította a falnak, és marta... marta...Ekkor jött segítségül Fickó. Kag tudta, hogy ez az utolsó harc. Otthagyta a tehetetlenCsufit, és összeakaszkodott Fickóval. A kutya elkapta Kag torkát, az pedig utolsó harapásávallehúzta Fickó fél pofájáról a b
ő
rt, aztán lassan lobbant Kagban az élet lángja, és amikor Fickómegrázta, végigropogtatva csontjait, Kag is elmúlt, csak a lába mozdult még, mintha futniakarna valami el
ő
l, ami el
ő
l nem lehet elszaladni.Azt már nem érezte, amikor Fickó húzta kifelé, mint ahogy Iny sem érezte. A véres pofájú,görbe lábú tacskó a két rókát kivonszolta. Elkeseredetten hallgatta a dicséreteket, és farkátcsak megszokásból csóválta, mert úgy érezte, minden csontja meglazult a harcban, melyreCsufi fizetett rá legjobban. Az öreg kutya mozdulni sem tudott. Hallotta, hogy szólongatjagazdája, de els
ő
lábai összetörten lógtak, és fejét mozdítani sem tudta. - El
ő
az ásóval - rendelkezett a f
ő
vadász -, talán csak megszorult valahol. Mért ishallgattam én magára. Ilyen marhaságot is csak maga tud tanácsolni... - De kérem, f
ő
vadász úr... - Hallgasson! Ezer peng
ő
ért nem adtam volna Csufit a testvéremnek se...A vadász elkeseredetten ásott, és azt gondolta magában, hogy a tüzes menyk
ő
vágjon megminden rókát. Ha a Csufi elpusztul,
ő
ugyan el
ő
nem hozakodik a kéréssel az el
ő
léptetésiránt, inkább elbujdosik. Pedig biztosra ígérte menyasszonyának karácsonyra az esküv
ő
t...A vadász ásott, izzadt, és közben nagyokat sóhajtott Csufi egészségéért, ami azonbanCsufin egyáltalán nem segített.Aztán napszámosok jöttek ásókkal, és lassan meglátszott az egész rókavár, melyet Kagolyan szeretettel vájt magának és a szép Inynek, aki most már megtört szemekkel nézett asemmibe, és felettük döngve járt a dögbogár.A katlanban megtalálták Csufit. Még élt. A f
ő
vadász, amilyen mérges volt eddig, mertreménykedett, olyan csendes és szomorú lett egyszerre. Nagyon szerette Csufit.Kölyökkorában a zsebében vitte haza, és azóta örök barátságot kötöttek. És most Csufielhagyja, ezt már látta. Hiába szólongatta a h
ű
barátot, az csak nyöszörgött. Néha felvetetteszemeit, és olyan kér
ő
en, olyan fájdalmasan nézett gazdájára, mintha azt mondta volna: - Ne hagyjatok kínlódni. L
ő
jetek agyon!... Aztán már csak az oldala mutatta, hogylélegzik. Kés
ő
bb az se... és Csufi felett is megjelent az enyészet dongója, aki jól tudja mikor jött el az
ő
ideje.A f
ő
vadász úgy nézett a vadászra, mint egy gyilkosra. - Lássa, Borsos, lássa... - mondogatta, és elfordult, hogy a szemét megtörölje, melybeállítólag egy szúnyog repült. Ekkor már dél felé járt az id
ő
, amikor tudvalev
ő
, hogy nemrepkednek szúnyogok...A vadász nem is mert feljebbvalójára nézni. Hallgatott, és csak akkor tekintett fel, amikor a f
ő
vadász szó nélkül otthagyta. Kés
ő
bb megtalálták a kisrókákat is. Heten voltak, merthiszen anyjuk csak Vukot tudta elrejteni, de élet már nem volt bennük, mert ásás közbenrájuk szakadt a föld.De az egyik mintha mozgott volna. A vadász letisztította róla a homokot, és belefújt aszájába, mire a kisróka kinyitotta szemeit. - Jól van - dörmögött -, talán te helyrehozod, amit apád elrontott... - és a rókát beledugtatarisznyájába. Arra gondolt, hogy felneveli, megszelídíti a kisrókát, és a f
ő
vadász úrnak ajándékozza.Aztán Kag, Iny, Csufi és a kisrókák a gödör mélyére kerültek. A szép rókavárat velük együtt betemette a föld. Az öreg tölgy a dombokkal együtt
ő
ket is lágyan gyökérmarkábavette, és halkan susogott a lecsendesedett szélben, mintha mi sem történt volna.A vadász hazafelé ballagott. Tarisznyájában lapult a kisróka, körülötte nevetett az erd
ő
, ésa bokrok alatt gyöngyvirágok csilingeltek.A vadász lehajtott fejjel járt, néha mormolt valamit, de a “kisangyalom" szót mintha elfelejtette volna. Vuk pedig lapult a tóparton a sásban, és várta anyját, aki nem jött.Hiányoztak testvérei, akikkel játszani szokott. A kisróka ébred
ő
ösztöne valami bajt súgott,különösen amikor a kutyák csaholását hallotta, de azt azért nem sejtette, hogy a szemek,melyek körülvették, örökre ellobbantak.Amikor a lárma elült, és melegen t
ű
zött rejtekére a nap, elaludt. Mikor felébredt, h
ű
vösebbvolt már, elállt a szél, és a leng
ő
sásszálak árnyékot vetettek. Mikor jön már az anyja? - gondolta Vuk, miközben gyomrában az ürességnek karmai n
ő
ttek. Néha árnyék szállt felette, melyekre lesve felpillogott, és összefutott a nyál a szájában,mert Tás, a vadkacsa szállt felette, akinek finom húsára Vuk úgy emlékezett, mint a falusigyermek a búcsúra.De másféle árnyékok is jártak odafent. Vijjogó, hegyes szárnyú, imbolygó árnyékok,melyek el
ő
l Vuk lehúzódott, mert bár sohasem mondták neki, tudta, hogy azok veszedelmesek.Ahogy f
ű
ev
ő
sem eszi meg a mérges növényt és a baromfi sem a mérges bogyót, úgy arókakölyök is, amint mozogni tud, és kinyílt a szeme, azonnal meg tudja különböztetni a jót arossztól, és megérti a rókabeszédet, mely hangokból, mozdulatokból tev
ő
dik össze.Vuk összehúzta magát puha vackán, és mind türelmetlenebbül várt. A tó felett gémek krákogtak, és a tóparti nagy fákon szállóhelyért verekedtek, mert er
ő
sen alkonyodott, és Unkanemzetsége is halkan belékezdett már az esti muzsikába.Vuk nem mert mozdulni. “Majd értem jönnek" biztatta magát, de ez a hite mindjobbanmeglazult, és valami hiányt érzett, melyet a nagy tölgyfa alatt nyugvó halottak nem tudnak már betölteni.Az árnyékok összefolytak, és a susogó sástengerre szürke sóhaját rálehelte az alkony Tásnépe s
ű
r
ű
n járt ekkor már Vuk felett, ki felemelte fejét, de le is vágta abban a pillanatban,mert egy er
ő
szakos dörrenés rázta meg az alvó vizet, és utána egy vadkacsa sápogott valahola leveg
ő
ben. Messze volt a lövés, a kisróka érzékeny füleibe mégis szinte beleordított akemény csattanás.Vuk remegve lapult, a szárnyazott vadkacsa pedig nagy ívben zuhant a sás közé, t
ő
le pár lépésre. Ett
ő
l is megijedt, de már nem annyira, és arra gondolt, ha anyja jön, megmutatja nekiTást, és anyja örül majd neki. Finom, jó húsa van - nyelt a kisróka, mert éhes volt már nagyon.De anyja nem jött. Elhalkultak a zajok, a vadkacsák fütyül
ő
szárnyai, a gémek lármája,csak Unka népe zenélt szorgalmasan százezer hangon, mely azonban csodálatosan eggyéfolyt össze.Vuk megmozdult. Az éhség karmai mintha tüzesek lettek volna, és Tás fel
ő
l ingerl
ő
,meleg illatot lehelt a szél. A kisróka remegett az izgalomtól. Él
ő
egérrel, vakonddal már játszva elbánt volna, de Tás túlságosan nagy volt. Elindult, megállt, újból elindult, és a végénnyüszítve, sírva fakadt. - Egyedül vagyok... kicsi vagyok... éhes vagyok... - vakogta halkan, aztán mindhangosabban: - Egyedül vagyok... kicsi vagyok... mit kell tennem? Éhes vagyok! - Ekkor egy mély hang kiáltott vissza a dombról, hol sötét volt, és nagy feny
ő
k sóhajtoztak: - Ki fia vagy odalent, kis vérem? - Kag fia vagyok... és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!Az idegen róka elindult a sásban, mely szétnyílt el
ő
tte, és nem csinált nagyobb zajt, mint asóhajtás. - Gyere felém, Vuk, Kag fia - szólt még halkan. Vuk elindult az idegen felé, de mert éhesvolt, fájt a szíve Tásért, kit otthagyott. Ekkor kigyúlt felette két él
ő
lámpás, két titokzatosrókaszem, és az idegen végigszaglászta Vukot, a remeg
ő
kisrókát. - Hát te hogy menekültél meg? - kérdezte. - Én nem menekültem - szipogott Vuk -, engem az anyám hozott ide, hogy várjak rá, de nem jön... Ebb
ő
l aztán megtudhatta Karak, a magányos róka, hogy Vuk még nem tudja, hogya nagy tölgyfa tövében már csak halottak vannak.“Ráér még megtudni" - gondolta Karak, és fennhangon azt mondta: - Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Az én nevem Karak, és rokonod vagyok.Velem kell jönnöd. Tudsz jól járni? - Messze még nem voltam, de azért jól tudok járni! - Akkor hát menjünk - indult el
ő
re Karak, de Vuk nem mozdult. - Nem értetted? Indulj, mert megrázlak! Vuk ismét szipogni kezdett: - És... és Tást itt hagyjuk? - Miféle Tást? Hol van? - mérgel
ő
dött Karak, aki azt hitte, valami gyermekmesér
ő
l vanszó.. - Valami dörgött a víz felett - magyarázta Vuk lelkendezve -, és Tás odaesett mellém.Most is érzem a szagát - és a nedves kis rókaorr pontosan mutatta az irányt.Karak is beleszimatolt a mozdulatlan leveg
ő
be, de nem érzett semmit. - Érzed a fenét! - morgott Karak. - Az én orrom sincs fából... - De érzem - makacskodott Vuk, ki nagyon éhes volt. - Meg is mutatom.Karak türelmetlen lett: - Hát mutasd. De ha csak a helye lesz ott, elverlek, azt el
ő
re mondom.Vuk apró lábai szorgalmasan zörögtek a tavalyi sáson, és Karak nagyokat lépett utána. Nemsokára Karak is felkapta fejét. Szell
ő
mozdult, melyben benne volt Tás illata.Megcsóválta fejét, és magában beszélt:“Az öreg Vuk vére! Még ki sem látszik az idei f
ű
b
ő
l, és ilyen orrt... Karak, vén róka...kincset kaptál, úgy vigyázz rá... “ - Megállj, fiam - szólt aztán. - Hiszen már a dombtet
ő
n éreztem Tás illatát, csak az orrodakartam próbára tenni. Látom, jó orrod lesz, de most engedj el
ő
re. Hátha elrepül el
ő
led.Tás azonban már nem repült. Pár perce múlhatott ki. Úgy látszik, nemcsak a szárnyábakapott a sörétekb
ő
l. Még meleg volt.Karak is éhes volt, de nem feledkezett meg Vukról sem, akinek jó darabokat adott, éscsodálkozott a kisróka hatalmas étvágyán.Unka népe zengve muzsikált, a tó felett surrogva jártak a denevérek, és a csillagok mélyena vízbe néztek, hol a saját képük ragyogott kimondhatatlan mélységben.A kacsának már csak a tollai voltak, és Vuk megelégedetten nyalta a szája szélét. Karak szagát megszokta, és mivel jóllakott, régi ismer
ő
snek találta. Karak nyújtózkodott. - Most már aztán indulunk. Éhes voltál, megetettelek, mennünk kell, mert messze lakom,és még más dolgom is van.Vuk apró lábai ötöt is léptek, amíg Karak egyet. Lassított az öreg róka, és megkérdezte: - Nem vagy fáradt? Pihenhetünk... - Nem vagyok - tiltakozott Vuk szuszogva -, de azért pihenhetünk egy kicsit - és lehasalta domboldalon, amelyen felfelé haladtak, s amelyb
ő
l itt-ott fehér k
ő
darabok dugták felfejüket, ragyogva a holdvilágban.Az út felfelé mind meredekebb lett, szaporodott a k
ő
, törpültek a fák, és nagyföldiszederbokrokat kellett megkerülni, melyek közt terjedelmes borókabokrok isterpeszkedtek. - Így nehéz menni Vuknak - szuszogta. - Hát hogyan szeretsz menni? - mosolygott Karak. - Ha a fejem lefelé van - magyarázta -, nehéz a fejem. Úgy látszik...A kisróka sohasem járt hegyet, ez pedig elég meredek volt. - Nem olyan sürg
ő
s - hasalt le Karak jószív
ű
en -, nem lakom már messze.Békés, nagy csendesség volt körülöttük. Alattuk feketedett az erd
ő
. Rejtelmesen susogott,és messze valahol a faluban éjfélre szólt a kakas. Talán éppen az, mely szegény Kagot
majdnem Vahur torkába csalogatta.A kisróka felemelte fejét. - De szép hangja van annak az... izének. Még sohasem hallottam.Karak nevetett. - Ha jó leszel, hozok neked olyan izét, de hang nélkül. Ha megfogja a róka Kurrit, mert aza neve, fene tudja, elveszti a hangját. Kag, az apád biztosan vitt nektek ilyen madarat, de azmár nem szólt, s így nem ismered a hangját. Piros hús van a fején, és Kata a felesége.Vuk gondolkozott. - Azt hiszem, ismerem - szólt -, de én inkább a combját szeretem... meg a mellét is. Afejét nem... - Ezzel magam is így vagyok - mondta Karak -, de azért nem veszünk majdössze. Nincs a lábadban fáradtság? - Már régen nincs - legénykedett Vuk -, és messze van az a Kurri? - kérdezte, mivelnehéz volt elszakadni a kakashoz f
ű
z
ő
d
ő
szép gondolatoktól. - Neked messze - lépdelt el
ő
tte Karak. - De most már hazaérünk - szólt, és Vuk mindenfigyelmeztetés nélkül is tudta, hogy a beszédnek vége.Vuk csendesen osont Karak nyomán. Átcsúsztak egy földiszeder s
ű
r
ű
indái alatt, ésamikor kiértek, Vuk el
ő
tt ismeretlen világ nyílt ki.Meredek sziklafalon fehérlett a holdfény, és mellettük mélység ásított. Leültek azárnyékban, és figyeltek, mert a rókák törvénye tiltja az elhamarkodott berohanást, még hasaját várukról van is szó.Mélységes csend volt. Karak megfordult. - Itt nem tudnál járni, mert még nekem is vigyázni kell. Majd viszlek.Vuk engedelmesen tartotta hátát, és Karak veszedelmes fogai lágyan átfogták.Az öreg róka óvatosan ment végig a keskeny párkányon. Vukban megh
ű
lt a vér, olyanmélység felett jártak, de azért elengedte magát, mert tudta, neki egyetlen dolga van most: amozdulatlanság. Egy helyen vége szakadt az útnak, és odébb egy méterrel folytatódott. Karak szinte átrepült a mélység felett, és Vuk lehunyta szemét, mert feje nekikoccant a sziklának.Amikor kinyitotta, egy hasadékba fordult be Karak, melyet sem alulról, sem felülr
ő
l nemlehetett látni, és letette Vukot. - Itthon vagyunk. Gyere utánam.A keskeny hasadék kitárult beljebb, és egy nagy barlangba értek, melyben húsz róka iselfért volna, és amelyb
ő
l még folyosók nyíltak jobbra-balra. A holdfény enyhén derengett, ésVuk csodálkozva nézett körül. - Gyönyör
ű
itt minden - mondta álmélkodva -, és én megütöttem a fejem. Itt nagyon jószag van. Mintha lenne itt valami... - Itt mindig van valami - büszkélkedett Karak, és el
ő
húzott egy fél nyulat, melyetmegosztott Vukkal, aki úgy jóllakott, hogy alig szuszogott. - Én szeretek itt lenni... - nyögte azután -, itt minden nagyon jó... mintha meg semütöttem volna a fejem... és most álmos vagyok.Karak mosolygott. - Hát csak aludj. Ide nem jöhet senki. Sem a Simab
ő
r
ű
Ember, aki mindent fel akar falniel
ő
lünk, sem Vahur, a kutya, az a gyalázatos, aki eladta magát. Ki ne menj, amíg vissza nem jövök.A barlang egyik sarkában jócskán volt száraz falevél, melyet a szél sodort be. Vuk elnyúltrajta, és félálomban még látta, amint Karak kisurran a nyíláson.Elmúlt az éjjel. A hold reszket
ő
derengése helyett el
ő
ször szürkeség kúszott be a nyíláson,majd él
ő
, ébreszt
ő
fényével a napsugár. Vukot ez sem ébresztette fel.Ekkor valami elfogta a világosságot, és Karak csúszott be a barlangba, szájában hozvaKurrit, akinek hangja ezúttal is elmaradt valahol az úton...A szell
ő
sem okoz nagyobb zajt, mint Karak, és Vuk nem is ébredt volna fel, de Kurri illata szétszállt a leveg
ő
ben, és Vuk orra álmában is mozogni kezdett.Karak jókedv
ű
en nézte a kisrókát, akinek szemei éberen kinyíltak, és azt mondta: - ...itt nagyon jó szag van... és Vuk éhes... - Egyél, fiam - nógatta Karak -, azért hoztam el Kurrit, aki énekelve méri az éjszakát. - Én szeretem Kurrit - szólt Vuk -, és tömte magába az eléje adott darabokat.Csönd lett. Néha roppant egy-egy csont, és kint a sziklák felett vijjogva kerengett két ölyv.Vuk fülelt. - Nem bántanak? - kérdezte Karakot, ki már a száját nyalogatta, mert jóllakott. - Nem. Ki
ő
madarak kiabálnak, kik a Cin népét lesik, és nekünk semmi dolgunk velük.A leveg
ő
kezdett felmelegedni. Kurriból alig maradt valami, amit Karak félrehúzott a barlang sarkába, mert már Vuk is csak nézte, de enni többet nem tudott.Az öreg róka ásított. - Aludjunk - mondta -, és aludj te is, mert most már n
ő
sz, és a feln
ő
tt róka inkább nappalalszik. Ha felébredsz is, mindig csendben légy, mert ha felversz: megharaplak... - és becsukta szemét.Aztán csak a horpasza mozgott a két rókának, és aludtak mélyen, míg a nap lassan jártfelettük.El
ő
ször Vuk ébredt fel - mert éhség n
ő
tt a gyomrában -, de nem mert mozdulni, mertKarak megtiltotta neki. A barlang száját nézte, mely el
ő
tt néha árnyékok libbentek el, és Vuk szerette volna tudni, miféle árnyékok azok. A barlang szája el
ő
tti k
ő
padra most odasütött anap, és Vuk szemei nagyok lettek és mohók, mert egy zöldhátú nagy gyík sütkérezett ott.Kag, az apja is hozott néha ilyen Csuszt. Azok kisebbek voltak, de a húsuk jó... és mostmozdulni nem lehet.Karak aludt mélyen, csak álmában mozgatta néha lábait, mintha futna.Vuk t
ű
n
ő
dött egy darabig, de Csusz bebújt az egyik hasadékba. A nap nem sütött már ak
ő
padra, és
ő
újra elaludt.Arra ébredt, hogy Karak megmozdult. Az öreg róka szemei már éberek voltak, és Vuk isúgy ugrott fel, mintha sohasem aludt volna. - Csusz volt itt - újságolta. - Zöld volt a háta... de nem mertem lármázni. Pedig a húsa jó... - Hagyd el, fiam - mosolygott Karak -, majd csak megélünk Csusz nélkül is. De megúgysem tudtad volna megfogni. Csusz gyors, és háta mögött a repedés... Már próbáltam én is - legyintett. - Nem érdemes vele vesz
ő
dni.Maga elé rántotta Kurri maradványait. - Gyere, fiam! Megesszük, ami Kurriból megmaradt, aztán majd csak hoz valamit az este.A kakas bizony csak pár harapás volt, de éhüket elverte.Közben kint lárma támadt. Emberi kiáltások, kolompkondulás és ostorpattogás. - Hallod a Simab
ő
r
ű
Embert? - dörmögött Karak. - Nem tud csendben lenni! Teleordítjaaz egész erd
ő
t, és azt hiszi, minden
ő
érte van. Megöl mindent, és mi csak t
ő
le félünk. Némelyik villámló bottal jár, és megöl, hogy közel se megy hozzád. Vigyázz t
ő
le! - Ide nem jön? - borzongott Vuk. - Nem tud - nevetett diadalmasan Karak -, mert otromba két lábán úgy megy, mint Kele,a gólya, aki Unkát keresi a réten, és a faluban lakik, ahol az ember. -
Ő
t nem bántja az ember? - Mit csináljon vele? Csak a lába van meg a nyaka, és azt mondják, büdös is. - És minket mért bánt az ember? - aggodalmaskodott a kisróka. - Megesz bennünket? - Fenét! Csak sajnálja t
ő
lünk, amit megeszünk, mert azt hiszi, minden az övé. Kurri is,Kalán is, Tás is meg a többiek. Az ember is azt szereti, amit mi, és megöl bennünket, hogytöbb maradjon neki. Meg a bundánk kell neki, mert sima b
ő
r
ű
, mint az Unka, és fázik, amikor kemény lesz a vizek háta. De azért van a sötétség, hogy ránk boruljon. Azért van nekünk négy lábunk, hogy el ne érjen, és orrunk, hogy messzir
ő
l megérezzük, ha jön, mert a jó rókaorr messzir
ő
l megérzi, olyan büdös. Irigy az ember, ezért utálja a rókák szabad népe.Er
ő
s, mint Mú, a marha, akinek még a tejét is ellopja, és mi nem bírunk vele, de kikerüljük,és elvesszük t
ő
le, amit lehet. Nincs orra, nincs lába, nincs szeme, nincs füle. Csak a nagyszája van, és ez a mi szerencsénk, mert másként már régen elpusztult volna a rókák szabadnépe. De azért óvakodj t
ő
le! T
ő
le és Vahurtól, aki elárulta a szabad népet, és orrátkölcsönözte neki. Most pedig körülnézünk egy kicsit, mert ezután velem maradsz. Anyádnekem adott.Vuk nagyot nézett. Valami szomorúság úszott a leveg
ő
ben. - És eljönnek hozzánk? - Nem jönnek. Majd elfelejted... és gy
ű
löld a Simab
ő
r
ű
t, aki elpusztította
ő
ket.Vuk leült. Keser
ű
lett a szája, és örökre meggy
ű
lölte az Embert. B
ő
re alatt végigfutottvalami hidegség, és a régi otthon emlékei ködösek lettek és fájók. Üres szél fújt el mellette,melyb
ő
l hiányzott Iny melege, Kag er
ő
ssége, testvérei játéka. Vuk csendesen ült, maga elénézett, és homályos érzéseiben az árvaság szomorúsága bujkált.Karak jólelk
ű
en meglökte orrával: - Gyere! Majd elfelejted. Élni kell. Megtanulni a szabad rókák furfangját, és megmutatni aSimab
ő
r
ű
Baromnak, hogy Vuk nemzetsége er
ő
sebb, mint
ő
k.Ekkor már a nap elment a dombok mögé, és h
ű
vös lett az árnyék. Karak átvitte Vukot aszakadékon, és a párkányon letette. - Itt már el tudsz menni.A dombtet
ő
n aztán megálltak. Lenéztek a völgybe, orrukat a gyenge szél elé tartották,mely él
ő
, meleg szimatokat hordott.Vuk apró kis emlékeib
ő
l kicsúszott már a bánat, és azt mondta: - Valami jön - és lelapult.Az öreg róka önkéntelenül követte, bár nem hallott semmit. Meglökte Vukot kérd
ő
leg, saz orrával az egyik bokor felé mutatott: - Ott!A bokor alján ekkor valami fehérség n
ő
tt ki a homályból. Karak látta már, hogy Nyaú az, amacska, ki otthagyta a falut, és a szabad néphez számította magát. Karak nem szeretett Nyaúval vesz
ő
dni, mert bár a húsa jó, de Nyaúnak veszedelmes karmai vannak, és már látottfélszem
ű
rókát, kit Nyaú tett csúffá.A macska olyan puhán mozgott, hogy Karak még most sem hallott semmit, de fehér mellénye ott imbolygott a bokor alatt, hol talán fészket keresett, de az is lehet, hogy Cintleste, aki a bokor alatt lakott.Feszült, nagy csend volt. Vuk kíváncsian tolta fel fejét, hogy többet lásson, de le is kaptaazonnal, mert Nyaú fújt egyet, és a következ
ő
pillanatban már egy vadkörtefáról nézett le akét rókára. - Akár mehetünk is - állt fel Karak. - Nyaú sötétben jobban lát, mint mi, és meglátta aszemed. Most már reggelig le nem jön a fáról. Tanuld meg, hogy a zsákmány el
ő
tt le kellhunyni a szemed, mert másképp észrevesz minden. Nem lesz enned, és gyönge maradsz, mintSzi, a kígyó, akinek nincs lába. A sötétben ég a mi szemünk, és zölden csillog, mint Zuszárnya, aki a virágokon lakik. Nyaú húsa pedig kit
ű
n
ő
, de ostoba voltál - és megrázta Vuk fülét, aki nagyon szégyellte magát. Pedig Karak magában örült, hogy nem kellett Nyaúvalverekedni, ki nem adta olcsón irháját.A domb alján megint lelapultak. El
ő
ttük folyt a patak csobbanás nélkül, és partjánönfeledten zenélt Unka népe. - Eredj, és próbálj Unkát fogni - szólt Karak. - Ha valami baj van, csak kiálts.Elindult a kisróka els
ő
vadászatára. Karak tudta, hogy még kicsi ehhez, de az öreg Vuk híres vérét akarta kipróbálni.A kis Vuk a rókák
ő
srégi mozdulatával csúszott el
ő
re, és Karak szeme ragyogott
örömében:Els
ő
lesz a rókák között!"Vuk csúszott, mint a szell
ő
, de még a harmatot sem verte le a f
ű
szálról. Apró lábaibanmegfeszültek az inak, és nem érzett mást, csak a vadászat
ő
si gyönyör
ű
ségét. Elfeledte aszomorúságot, elfeledte Karakot, Nyaút is, akiért nemrég kikapott, és egy vágya volt csak:megfogni Unkát, kinek nagy szája van, s ezért azt hiszi, muszáj énekelni.Vuk, amikor felért a partra, lehunyta félig szemeit, mert nem feledte el Karak tanítását.A patak vályújában mozgott egy kis szél, és Vuk sz
ő
re felborzolódott örömében, mert aszimatok közt ott volt Tás meleg, er
ő
s illata is. Nem is gondolt már Unkára. A vadászatizgalma vakmer
ő
vé tette a kisrókát. Igaz, Nyaút elugrasztotta, de most megmutatja Karaknak,hogy nem ügyetlen.Úgy ment a kisróka a parton, mint egy darab sötétség, melynek se hangja, se árnyéka.A szimatban mind több lett az élet, és több a melegség. Tás már nem lehet messze.Vuk szemei hol tágra nyíltak, hol megsz
ű
kültek. A parton lefelé csúszott, mert úgyhallotta még otthon, hogy Tás a vízen alszik.Unkák szorgalmasan énekeltek, s a víz szinte állni látszott, amikor Vuk megpillantottaTást, szinte az orra el
ő
tt. Nagy pillanat volt. A kisróka megdermedt, és úgy érezte, Tás jön feléje, pedig
ő
t vitte avér, a vadászat örök ösztöne, és amikor kinézte az alkalmas helyet, ahol Tás nyakátelkaphatta: megrohanta, mint a villám.Tás aludt éppen. Este jóllakott apró halakkal, és azt hitte, leszakadt az ég, amikor Vuk szinte ráesett. Szárnyai szétvágódtak, hogy felreppentsék a leveg
ő
be, de aztán hirtelenelsötétült el
ő
tte a csillogó víz fodra, mert Vuk elharapta a nyakát, és maga alá gy
ű
rte a sekélyvízben, amely Tásnak bölcs
ő
je volt valamikor.Tás már nem mozgott, és Vukon végigborzongott az elért zsákmány dics
ő
sége. Aküzdelem halk volt és rövid, Vuk mégis érezte, hogy a patak elhordja majd a hírt, hogy Kagfia, Vuk, aki még alig látszik ki az idei f
ű
b
ő
l, megfogta Tást. Tást, aki pedig éber, mint Hu, a bagoly, aki csak nappal alszik keveset, egyébként tanácsot szokott adni az erdei népnek ügyes-bajos dolgaikban.Igaz, hogy Nyaút elszalasztotta, de Nyaú még túlságosan nagy zsákmány lenne ilyen kisrókához. Vuk kihúzta Tást a homokos partra, és leült mellé, hogy kifújja magát, mert nehézvolt a kacsa nagyon. És nagy, komoly rókának érezte magát.“Mit szól majd Karak? - gondolta, és el
ő
re örült a dicséretnek. - Jön is már" - nézett fel a partra Vuk, hol mintha Karak lépteit hallotta volna. Lehúzódott, és ráfeküdt Tásra, hogy azöreg róka ne lássa meg mindjárt...Ekkor azonban idegen szimat vágott Vuk orrába, és a kisróka megremegett. Idegenrókabarlang szaga volt, tehát más róka sompolygott feléje a magas f
ű
ben."Miért nem jön Karak - gondolta -, hiszen hallhatná, hogy idegen jár a parton" - és nemkiáltott. Várta, hogy mi lesz.A másik róka ekkor már odaért. Megállt, és Vuk jól látta a felvillanó zöldes szemeket.Az idegen róka közelebb jött. Látta már, hogy kölyökkel van dolga, és rámordult Vukra: - Ki fia vagy, és mit keresel az én vadászterületemen?!A kisróka szemei szikráztak a düht
ő
l, és ráfeküdt Tásra, aki az els
ő
zsákmány volt, melyetmegvédett volna még az élete árán is. - Vuk vagyok, Kag fia, és Tást nem adom. Én fogtam. Az enyém.Felállt, és megmutatta apró fogait. A nagy róka dühösen nevetett: - Taknyos! De sokra vagy a nemzetségeddel! Az öreg Vuk csak mese volt talán, és apád iskiöltötte a nyelvét, amikor a görbe lábú hóhér megszorította. Ha el nem hordod az irhád,megfürdetlek, mintha Unka lennél, akinek kiáll a szeme, és csak a nagy szája van! Takarodj!Vuk még ekkor sem kiáltott Karakért, pedig az idegen róka már elindult feléje, hogy elvegye Tást, és
ő
t belelökje a vízbe, amely ennek a szégyennek éppen úgy elhordta volnahírét, mint az el
ő
bbi dics
ő
ségnek.Azonban mozdult a szél, s az idegen róka megállt.Szemei gonoszul keskenyek, szúrósak lettek, mint télen a csillagok. És mézédes hangonfolytatta: - Szóval te Kag fia vagy? A nagy Vuk unokája és Karak öccse, akinél én senkit többrenem tartok... és máris megfogtad Tást. Csodálatos! Bizonyára Karak tanított! Ugye? Karak ma az els
ő
a rókák közt... s ez a terület az övé. Én csak átszaladok rajta, és kérlek, említsdmeg neki, hogy a napokban készülök hozzá engedélyért...Vuk lejjebb állt, mint az idegen róka, és nem értette annak meghunyászkodását. Az el
ő
bbmég a vízbe akarta lökni... De ekkor Karak szemei gyúltak ki a parton, és megrohanta azidegent, aki szinte térdre esett, és Karak alaposan megtépte. - Hordd el a tetves b
ő
röd, Sut, amíg jó dolgod van! - mondta. - Olyan a nyelved, mintSzié, aki undorító, mert hideg, és madárporontyokon él. Megmartad volna ezt a kis kölyköt,ha meg nem érzed, hogy jövök, és akkor megfordult a nyelved, mely hideg és mérges, mintUnka hasa!Még egyszer megrázta Sutot, aki vinnyogva t
ű
nt el a sásban. De még visszakiáltott, éshangjában habzott a düh: - Megálljatok! Karak, te fogatlan kutya! Találkozom még az öcséddel, a híres Vuk unokájával, de kirázom a b
ő
réb
ő
l! A nyüvek kopasszanak meg benneteket, és Kró, a holló játsszon a szemetekkel! Megálljatok!Vuk alig tért még magához a sok esemény közt, amikor Karak már melléje csúszott. - Ne tör
ő
dj vele - mondta. - Ez Sut, akinek nincsen farka, mert megfogta a t
ő
r, amit azember állított neki, és utolsó a rókák között. Itt hagyta Tást? - El akarta vinni! - méltatlankodott Vuk. - Fogjon magának.Karak csak most értette meg, hogy a kacsát a kis Vuk fogta. Azt hitte, Sut dobta elijedtében. Szinte megdöbbent. Ez több volt, mint ami ekkora kisrókától kitelhetett. - Jól van, Vuk! - mondta. - Eljön még az id
ő
, amikor több leszel mindnyájunknál, éskérlek, gondolj majd akkor az öreg Karakra. De addig - persze - még sokat kell tanulnod - tette hozzá, hogy a kisróka el ne bízza magát.Vuk aztán még játszva összeszedett pár Unkát, amikor elindultak hazafelé. - Aludnod kell - mondta Karak -, nekem még dolgom van, de reggelre itthon leszek.Átugrott Vukkal a szakadékon, de mindjárt vissza is fordult: - Innét már beviheted Tást magad is. És egyél bel
ő
le, ha megéheztél.Ekkor már egészen öreg volt az éjszaka.Vuk leült a szakadék szélén, és belenézett a sötétségbe, mely ismer
ő
s lett neki. Minthasok-sok éven át járt volna benne, pedig Vuk csak azon a tavaszon született.Ám járták a fekete éjszakákat, Kag és a többi róka
ő
sök, és Vukban világos lett az örökség,mintha emlékekre emlékezett volna. Boldog-fáradtan húzta be Tást a barlangba, és azonmódelaludt mellette.Másnap, harmadnap és a következ
ő
napokon egyformák voltak a hajnalok és az éjszakák.És egyformák a hetek is. Vuk n
ő
tt, és rövid utakra már maga járt zsákmány után. Karak nemgy
ő
zött csodálkozni gyors fejl
ő
désén.“Szegény Kag, ha ezt látná" - gondolta.Közben megn
ő
tt a f
ű
a réten. A vetések erdeje úgy hullámzott, mint a tó vize, hol Lutra, avidra van otthon. A földön fészkel
ő
madarak kiröptették fiaikat, hiába kereste
ő
ket Szi, akihideg és gonosz, mint a csapda vasa, melyet Vuk messze elkerült, amikor azt mondta Karak: - Reggel nem jövünk haza, mert a barlang már nagyon meleg, és amúgy sem lehet pihennia kis fekete ugró népt
ő
l. Egész nap csak nem vakaródzhatunk...És akkor hajnalban beosont a két róka egy hatalmas búzatáblába, mely az erd
ő
mellett zizegett a szélben.A búzaszálak engedelmesen szétnyíltak, hogy le ne tiporják
ő
ket a rókák, de miel
ő
ttösszezárultak volna, megcsóválták fejüket, mert nem szerették az ideent suttogó, békésországukban.Új világ volt ez Vuknak, ki úgy ment Karak nyomában, mint a nagy róka kis árnyéka. Egyhelyen nagy, zöld level
ű
földibodzák ringatták magukat. Karak itt megállt. - Azt hiszem, ez jó hely lesz. Van egy kis árnyék is, és nem lát meg bennünket sem Csi, afecske, sem Rá, a szürkevarjú, kik mérgesen kiabálnak felettünk, ha észrevesznek, pedig misohase bántjuk
ő
ket.A földibodza éppen virágjában volt. Karak az orrát fintorgatta: - Büdös ez a csete nagyon, de nemsokára lehullik a szirma, és apró, zöld bogyók n
ő
nek helyette - aztán lehasalt az árnyékban, hol csak a búzaerd
ő
tiszta lélegzése járt.A bodza alatt kis tekn
ő
t kapartak maguknak, és ezzel birtokba vették a környéket.Jó hely volt ez nagyon. Igaz, az es
ő
megmosdatta
ő
ket néhányszor, és ilyenkor a szél iszúgva tántorgott a búzaerd
ő
ben, mely sziszegve siránkozott, de elmúlt a zivatar,megszárították magukat a napon, és a búzaszálak is felálltak újra, pedig fejük ekkor már aggódóan súlyos volt, mintha folyton gondolkodtak volna.Vuk megismerte már a falut, és végigjárta mind a helyeket, ahol valaha Kag járt. Sokszor úgy érezte, mintha nem el
ő
ször járna ott, hanem már régesrégen ismerné, pedig Vuk csak azon a tavaszon született.Megismerte Vahurt, a nagy vadászt, megismerte a zöld ruhás erdészt, aki a villámló bottal jár, de nem félt t
ő
lük, mert orráról már ekkor csodákat beszélt a rókák népe, és mindigidejében kikerülte
ő
ket. Nyomot maga után soha nem hagyott, és a vaskarú csapdákatmosolyogva kerülte el, mert tudta, hogy azokban a Simab
ő
r
ű
ereje lakik.Az emberek pedig egymást gyanúsították a tyúkok és kacsák ellopásával, és mérgesek voltak nagyon, mert az emberek nemcsak a rókáktól irigyelték az ennivalót, de egymástól is.Vuk pedig úgy élt, mint egy püspök, akinek állítólag mindennap finom liba- és kacsahúsvan az asztalán. Karak már csak sétált, mint egy cs
ő
sz, akinek pedig - ez tudvalev
ő
- a püspök után legjobb dolga van a világon.És meghízott Vuk mellett.Ekkor már nagyon meleg napok jártak. A búzaszálak bajusza olyan lett, mint az arany, ésderekuk is megkeményedett, ami pedig az öregség jele. Érett a búzaerd
ő
.Vuk ekkor már legénynek számított a rókák között.Suttal, a farkatlan rókával is találkozott, de az már nem merte megverni, mert Vuk megmutatta éles fogait. Sut csak mindenféle csúfságokat kiáltott feléje, amivel azonban Vuk nem tör
ő
dött, mert tudta, hogy Sut utolsó a rókák között.Egyik este az erd
ő
szélen portyázott Vuk, amikor egy házhoz ért, mely körül volt kerítve.A leveg
ő
ben Vahur szaga járt, de jól ki lehetett venni a baromfiólak nehéz illatát is. Azablakok még világosak voltak, és a ház mellett akkora két feny
ő
állt, hogy az apróbbcsillagok szinte a csúcsukon látszottak megpihenni.Vuk lehasalt. Karaktól tudta, hogy itt a vadász lakik, aki a tóparti otthont elpusztította, ésmost bosszúvágy nyargalt benne. - Eszedbe ne jusson odamenni - intette Karak -, mert elpusztulsz. Én ugyan csak messzir
ő
l láttam ezt a házat, de mondják az öregek, hogy csupa csapda az egész környék;Vahur egész családja
ő
rzi, és a Simab
ő
r
ű
villámló bottal járkál, hogy mindent elpusztítson, haneki úgy tetszik.Vuk megremegett belül, de a veszély nem riasztotta el. Bízott orrában, lábaiban,szemében. Nem, addig el nem megy innen, amíg a vadász eszén túl nem járt, és el nem veszt
ő
le valamit. Ez lesz az igazi dics
ő
ség! Kag fiának neveli a Simab
ő
r
ű
a kövér kacsákat, ésreggel oldalba rúgja Vahurt, aki nem jól
ő
rködött. A rókák népe err
ő
l mesél majd fiainak, és
azt mondják majd, hogy újra a nagy Vuk jár köztük.A ház körül lassan éjszaka és csend lett. Vuk hallotta Vahurt és családját járni, és látta,hogy az ablakok is lehunyják szemüket. Messze a faluban ugattak a kutyák, akiknek néhaVahur és fiai is kiáltottak valamit, de aztán elhallgattak.A szél a ház fel
ő
l fújt, és Vuk orrában pontosan benne volt, hogy melyik kutya hol fekszik.Körüljárta a kerítést, és több rést talált, melyeken könnyen becsúszhatott. De nem sietett. Arések idegenek voltak, és csapda lehetett a túlsó oldalukon, ámbár a vas hideg szagát seholsem érezte.Kés
ő
bb jól hallotta a kutyák szuszogását, és amikor Kurri els
ő
t kiáltott, besurrant az egyik nyíláson, amely a háztól legmesszebb esett.Túl a nyíláson megállt egy pillanatra. A homály derengésében titokzatos nagynak látszottminden, de mint valamikor, az els
ő
vadászaton Tás, úgy vonzotta a veszély Vukot.A kerítés mellett csúszott el
ő
re. Az istállóban mélyen dobbantak néha a lovak, és adisznóólban Csám horkolt, és azt hitte álmában, hogy
ő
t az ember szeretetb
ő
l eteti.A tyúkólon lakat volt, és az ablakán rács. Az eperfán - jó magasan - gyöngytyúkok aludtak. Vuk aprólékosan megnézett mindent, és még jobban meggy
ű
lölte a vadászt.“Mindene van - gondolta magában -, hát miért bánt bennünket?Arra persze nem gondolt, hogy a vadászat
ő
si ösztöne az emberben éppen olyan öreg, minta rókában, de Vuk még fiatal volt, és erre nem gondolhatott.Ekkor valami fehéret látott mozdulni az ólak mellett. Vuk lehasalt, mert a fehérségközeledett. Lehunyta szemét, és tudta már, hogy Nyaú lépeget feléje. Gondolkozott:megfogja-e? Nem csap-e lármát a macska, aki ugyan félt a rókától, de a veszély néhavakmer
ő
vé tette, és karmai ilyenkor gyorsak voltak; mint Zu, a fényes hátú bogár, ki anapsugárban táncol.Vuknak szerencséje volt. Nyaú, a vadász kedvenc angóramacskája, puha volt, mint amoha, és amikor Vuk elkapta, még nyikkanni is elfelejtett.Amikor Nyaú kinyújtózott, Vuk megforgatta füleit, melyekben azonban semmi gyanúsmozdulás nem akadt meg. A ház el
ő
tt szuszogtak a kutyák jóllakottan, és Vuk megvetetteezeket a szolgákat, akik szabadságukkal együtt elveszítették az orrukat és fülüket is.Felkapta Nyaút, és elindult kifelé. Miel
ő
tt kibújt volna a nyíláson, megállt, letette Nyaút,és figyelt, mert túl a kerítésen veszély lehetett. De csak a csend és kevés szél járt arra, melyek világosan megmondták, hogy nincs semmi baj.Vuk diadalmasan visszanézett. - Ostobák - mondta -, akkor jövök ide, amikor akarok!Meg akart fordulni, amikor a sarokban fellobbant két zöld lángocska, két figyel
ő
,mozdulatlan szem.Vuk szinte elfolyt a földön, és megremegett. A sarokban, valami rács mögött fel-felvillantkét ég
ő
rókaszem. Vuk nem tudta, mit tegyen. Sokat várni már nem lehetett, de mozdulni semtudott, mert az a két szem szinte megmarkolta.A rács vasát jól látta Vuk, és egyszerre megérezte, hogy rab róka figyeli, akit a Simab
ő
r
ű
zárt be, hogy majd, ha hideg lesz, b
ő
rét lehúzza, s abban büszkélkedjen.Vuk megborzadt, de aztán összeszorította fogait, és a gy
ű
lölet er
ő
sebb lett benne, mint afélelem.És elindult a rab róka felé. A rács hideg vasa megtorpantotta egy pillanatra, de a másik róka szemei már szinte kér
ő
en világítottak, és orra oda volt szorítva a rácshoz. És a két kisrókaorr összeért.Aztán szinte egyszerre leültek. A bizalmatlanság elreppent közülük, és megérezték a vér közösségét. - Olyan vagy, mint én - kezdte a rab róka -, és jó, hogy eljöttél. És mostszeretnék veled menni... de nem szabad. Kérlek, maradj velem.Vuk szinte remegett.
- Nem lehet, mert a Simab
ő
r
ű
és Vahur megölnének. Én szabad róka vagyok - mondta büszkén -, és Vuk a nevem. Talán már hallottál rólam?A rab szomorúan csóválta fejét: - Nem. Nem hallottam. Nem tudok itt senkivel beszélni. Az én népem már nem jár erre.Te vagy az els
ő
, akit látok, és szomorú leszek, ha elmégy. - Hogy kerültél ide? - kérdezte Vuk. - Nem tudom - suttogta a rab -, nem emlékszem már. Nagy lárma volt, és rám szakadt afészek, ahol születtem. A tóparton, ahol Tás lakik... Azóta itt vagyok.Vuknak felborzolódott gerincén a sz
ő
re, és felugrott. - Kinek a fia vagy? - kérdezte mohón. A kisróka gondolkodott. - Olyan régen volt... és csak álmomban jut néha eszembe. Sokat álmodom róla. Várj csak,talán hallottál róla. Én Iny lánya vagyok, de itt úgy hívnak, hogy Panna...Vukban felkavarodtak az emlékek. A régi barlang melege, homálya fogta körül, és eszébe jutott Iny, aki neki adta mindig az els
ő
darab húst.Vuk alig bírt magával. Felállt, és lábait feltette a rácsra, orrát bedugta a nyíláson, és úgysusogta: - Nézz meg jól, Iny - mert az a te neved -, és tudd meg, én is ott születtem a vízparton. Azén anyám is Iny volt, és én a te testvéred vagyok...Iny összekuporodott a rács mellett, és csak nyöszörgött. A szabadság megperzselte, és Vuk összekavarta gondolatait. - És most elmégy? Vuk, testvérem, ne hagyj itt!... Eddig is néha szomorú lettem, de nemtudtam, miért, de most, hogy látlak és elmégy... elpusztulok.Vuk körülszaladta a ketrecet, és látta, hogy abból nincs szabadulás ilyen rövid id
ő
alatt.Megállt újra Iny el
ő
tt. - Várj - mondta -, és gondolj rám. Beszélek Karakkal, aki mindent tud, és eljövünk érted - újra bedugta az orrát. - És ne szólj senkinek, hogy erre jártam. Érted?Iny szemei sóvárogva kapaszkodtak Vukba, aki a kerítést
ő
l még visszanézett, aztánfelkapta Nyaút, és kisurrant a nyíláson.Az erd
ő
ben szinte repült, és alig várta, hogy Karaknak elújságolhassa a nagy hírt.Karak már otthon volt, és dörmögve fogadta Vukot: - Mi van veled? Úgy jársz, mint Mú, az otromba, és utat csinálsz, hogy a Simab
ő
r
ű
megtudja, hol lakunk.Vuk ledobta a macskát, és alig hallgatott Karakra. - Megtaláltam Inyt!...Az öreg róka nagyot nézett: - Anyádat? - Nem, hiszen
ő
t megölte a Simab
ő
r
ű
. Inyt találtam meg, aki a testvérem. Az embernélvan, aki a villámló bottal jár. Él, de nem tud eljönni. Onnét hoztam Nyaút, és megígértemInynek, hogy visszamegyünk érte.És elmondta, hogy találta meg a kisrókát, aki már alig emlékszik a tóparti otthonra.Karak vakaródzott. - Odaveszünk - mondta. - Nagy szerencse kellene, hogy oda ne vesszünk. Csupaveszedelem ott minden. Úgy kellene Inyt kiásni. Vahurék meghallanák, s akkor végünk. Majdgondolkodom rajta, de most aludjunk, mert nemsokára világos lesz.Összegömbölyödött a két róka, de nem aludt egyik sem, mert Iny kiszabadításángondolkodtak. Világosság helyett azonban felh
ő
k jöttek, és kés
ő
bb megeredt az es
ő
. A kétróka hiába feküdt a bodza s
ű
r
ű
levelei alá. Ott is alájuk folyt a víz, hát csak dideregtek. Nagy kés
ő
n felsütött a nap. Fényes melegében lustán száradt a búzaerd
ő
, és elnyújtózkodva szárította magát a két róka. Kifeküdtek egy kis tisztásra, hol nem kelt ki a búza, és el is aludtak a napsütésben.A felmelegedett leveg
ő
ben elkezdett táncolni Zu népe, és erre megjelentek a fecskék is,kik a zümmög
ő
legyekb
ő
l reggeliztek.

Az egyik fecske ijedten elkiáltotta magát, mert alacsonyan repült, és észrevette az alvórókákat. - Itt vannak, itt vannak! - sikoltozott a fecske, és mire a rókák felébredtek, már egészcsomó fecske csapkodott felettük, egymást rémítgetve hangos vészkiáltásokkal. - A csete alá! - súgta Karak, és villámgyorsan kúsztak a földibodza takarója alá. - Ezért utálom Csit - mondta Karak. - Fene se bántja, és mégis árulkodik. Meg semoccanj, talán elmennek...De a fecskék még mindig zajongtak. - Itt voltak! Itt voltak! - kiabálták, és alacsonyra szálltak, hogy beláthassanak a földibodzas
ű
r
ű
jébe. A patakparton egy f
ű
zfán üldögélt Rá, a szürke varjú, és leskel
ő
dött, hogy holrabolhatna, amikor meghallotta a fecskék árulkodását. - Megnéztem, kire kiabál Csi népe. Talán valami négylábú tolvaj, akik felfalnak mindentel
ő
lünk. Megállj csak! - és elreppent arrafelé mérges károgással, méltatlankodva, holottmindenki tudta, hogy Ránál nagyobb tolvaj és rabló nincs a messze határban.Karak meghallotta a károgó varjút, és felszisszent: - Még csak ez kellett! Rá repül felénk. Ha meglát bennünket, holnap már nyakunkon azember. Húzd össze magad!A varjú már ott evezett a fecskék felett. - Káár - káár! Mi az - mi az - mit láttok? - Sicsü - sicsü - kiabálták a fecskék -, itt voltak! - Ne sivalkodjatok - ereszkedett lejjebbRá -, nem értelek benneteket!Rá úgy tett, mintha értené a fecskék nyelvét, holott tudott dolog az, hogy a vadon él
ő
népek csak a saját fajtájukat értik meg.Amint lejjebb szállt, a fecskék kitértek el
ő
le, mert Rának er
ő
s marka, nagy cs
ő
re van, éshússal él.A fecskék ekkor újra sivítani kezdtek, de már más hangon; tele félelemmel és ijedséggel,mert Karr, a kabasólyom sötét szárnya sziszegett feléjük, és a fecskék szétcikáztak ezerfelé.Karr azt sem tudta, melyikhez kapjon, s ez a kis torpanás elég volt a fecskéknek amenekülésre. - Zsivány... zsivány! - csivitelték még vissza, mert tudták, hogy már el nem éri
ő
ket.Karr dühös volt nagyon. Idegesítette Rá óbégatása is, aki még mindig károgva kereste azellenséget, és nem vette észre a sólymot. - Hol van, hol van? - károgott egyre, és már majd rászállt a bodzára, amely alattszívdobogva lapult a két róka, amikor Karr megfordult a leveg
ő
ben, és levágott a varjúra.Megtépte Rát, hogy az majd leesett a földre, aztán elsuhant a falu felé.Mire a varjú magához tért, a sólyom már messze járt. - Kár... kár... gyilkos... útonálló... segítség!... Káár... - és szuszogva nyilallt Karr után.Csend lett a rókák felett. - Elmentek - mondta Vuk. - Várj - mordult rá Karak -, ha ember van közel, biztosan észrevette ezt a zenebonát, ésmond valamit, amit mi nem értünk, de jót nem jelent.Füleltek egy darabig, és már Karak is nekinyújtózott, hogy kipihenje az izgalmakat,amikor szinte összerándultak, mert hirtelen emberi beszéd üt
ő
dött hozzájuk. - Látta a fecskéket, Borsos? - szólt valaki mély hangon. - Láttam, f
ő
vadász úr. Meg a varjút is. Itt van valami. - Van. Azt hiszem, ez a búzatábla többet tudna a falusi libákról, mint mi. - Rókákra tetszik gyanakodni? - Majdnem biztos vagyok benne. Holnap aratják ezt a táblát. Hívja ide hajnalban a többierd
őő
rt is. Körülálljuk. Talán sikerül beszorítani
ő
ket. - Igenis, f
ő
vadász úr. Aztán csend lett!
Hosszú id
ő
után Karak szólalt meg el
ő
ször: - A szél zörgesse csontjait Csinek és egész bandájának... és a tet
ű
k egyék meg Rát, azt a piszkos körm
ű
tolvajt. Most aztán nyakunkon a Simab
ő
r
ű
. - Úgy hallom, elmentek - vélte Vuk. Karak dühöngött: - Gyerekbeszéd! Elmentek, de visszajönnek, elhiheted. Más tanya után kell nézni. Egyszer még itt alszunk, de többször nem, mert baj lesz.Tervezgetéssel múlt a nap. Karak felsorolta az összes helyet, ahova még el lehetett menni. - De ilyen jó egy se lesz - dühöngött. - És Iny? - kérdezte Vuk olyan szomorúan, hogy Karak szinte elszégyellte magát. -
Ő
is sorra kerül, de ahhoz nagyon jó id
ő
kell. Olyan sötét, hogy még mi is csak tapogatva járunk. Olyan id
ő
, amikor fényes villanások morognak felettünk, és még alegnagyobb fák is jajgatva hajladoznak. Ezt azonban meg kell várni.Közben besötétedett, és a búzaerd
ő
n kemény szél suhogott végig. Vuk szaglászva nézte asuhogó búzaszálakat. Valahol messze gorombán mordult meg az ég, és túl az erd
ő
n aranyosostor vágott az égb
ő
l a földre.Vuk kérd
ő
leg nézett Karakra. - Ez még nem az igazi - mondta Karak, aki tudta, hogy Vuknak Iny jár az eszében. Azöreg róka borzongva gondolt az erd
ő
menti házra, és nem szívesen vitte b
ő
rét a vásárra.A szél azonban óriásira n
ő
tt, és hatalmas, fekete felh
ő
ket hengergetett felettük. Az erd
ő
b
ő
lodahallatszott az öreg fák remegése s a száraz ágak pattogása, amint letörtek a fáról, és ide-oda üt
ő
dve zuhantak a földre.A felh
ő
k egymás hátára szaladtak és összetorlódtak, mert a szél sziszeg
ő
ostorávalhajszolta
ő
ket, és amikor a sötétség már akkora volt, mint a rég összed
ő
lt rókavárak üregében, megeredt az es
ő
.A két róka némán nézte az id
ő
t. Vuk mind vidámabban, Karak pedig mind nagyobbszorongással. Nehezen határozta le magát a veszedelmes útra, és szívesen kitért volna el
ő
le,ha az id
ő
egy kicsit jobbra fordul.Az éjszaka azonban tombolva zúgott, és Karak sóhajtva mondta: - Mehetünk, de el ne felejtsd soha, hogy ennél többet még magamért sem tettem volna.Vuk közelebb csúszott az öreg rókához, és hangja komoly volt, mint azoké a rókáké, akik maguk járnak a zsákmány után, és egyedül parancsolnak barlangjukban. - Az én zsákmányom a tiéd, nemcsak most, de az lesz akkor is, ha meglassúdsz, s azöregség elvásítja fogaidat. - Ha megérjük - mondta futtában Karak, mert ekkor már útban voltak Iny kiszabadítására.A felh
ő
k felett s
ű
r
ű
n lobbantak fel ragyogó villanások, és amikor az erdei házhoz értek,már záporozva suhogott az es
ő
.A kerítés mellett lelapultak, mert a ház ablakszemei még égtek. A kutyák csendben voltak,és szagukat a szél összekavarta, hogy nem lehetett tudni, hol vannak.A két róka szeme a házon volt, és megdermedtek egy pillanatra, mert kinyílt az ajtó, ésnagy világosság csapott ki az udvarra.Ott állt a Simab
ő
r
ű
. A világosságot kezében tartotta és kikiáltott: - Finánc! Borzas! - és füttyentett. A két róka remegve várta, mi lesz.A füttyre el
ő
rohantak a kutyák, és farkcsóválva ugrálták körül az embert, akimegsimogatta fejüket. - Undorító! - mondta Karak. - A lábait nyalják... - Gyertek be ebbena ronda id
ő
ben - mondta az ember, és a kutyák megrázták magukat, hogy a vizet ne vigyék be az ember szobájába. Jól nevelt kutyák voltak.Ekkor még egy kutya t
ű
nt fel a világosságban. Nagy, fehér komondor volt. Farkátcsóválgatta ez is, de fejét szomorúan lehajtotta, mert az ember rámordult: - Hát a házat ki
ő
rzi? Takarodj! - és megfenyegette. Az öreg komondor eloldalgott, éssajnálta, hogy hízelgéssel nem vitte annyira, mint a többiek.
Ő
csak egyszer
ű
, falusi
komondor volt, aki
ő
rizte a házat, mint az apja, odaadta volna életét is gazdájáért, de kezetnyalni nem tanult meg.Így aztán kint maradt a viharban.A rókák jól látták, hogy óljába megy, és hallották, amikor az ember keményen bevágta azajtót. Nemsokára az ablakokra is sötétség kúszott, s aztán csak a szél zúgott körülöttük. Vuk felállt. - Körülnézek - mondta -, mert ismerem itt a járást.Karaknak eszébe se jutott tiltakozni, hogy öccse intézkedett, mert titokzatos volt neki ez aház, tele rémségekkel.Vuk elt
ű
nt a sötétben. Megnézte a réseket. Veszedelem sehol sem volt, és amikor amúltkori nyíláson becsúszott, a sarokban, mint kis lidércek, villantak fel Iny szemei. - Itt vagyunk Karakkal, aki segít minket - mondta Vuk, amikor Iny kidugta orrát a rácson,és szólni sem tudott, csak remegve járt-kelt a rács mögött. Mindjárt jövünk - mondta Vuk, ésmost már sebesen rohant vissza Karakhoz.Az öreg róka meg-megállva indult utána, és egy lépésre leült a ketrec el
ő
tt, melynek hidegvasszaga volt. - Ez itt Karak - susogott Vuk -, a legokosabb és legjobb a rókák között...Iny kidugta az orrát, és most már Karak is odalépett, mert bár nem szerette a hideg vasérintését, nem akart gyávának látszani. - Igen - mondta Inynek -, éppen olyan vagy, mint az anyád. Én is rokonod vagyok, demost sietnünk kell, amíg a csendet agyonveri az es
ő
- és ásni kezdett szapora lábakkal a rácsel
ő
tt. - Vuk, figyelj! - rendelkezett aztán. - Te pedig, Iny, azt tedd, amit én - hangja már újraa régi volt. Veszély nem volt a leveg
ő
ben. A kutyákat látta bemenni a házba, s az öregkomondor is behúzódott az ólba. A szél zúgása s az es
ő
csapkodása pedig minden zajtelkapott.A föld teteje kemény volt, de amint ezen túl volt, a lágy részben már jobban ment amunka. Iny pedig belül - szemben Karakkal - eszeveszetten dolgozott. - Csendesen - figyelmeztette néha Karak -, látszik, hogy hol nevelkedtél.Aztán Vuk vette át Karak szerepét, az pedig
ő
rködött. A lyuk mélyült rohamosan. Az es
ő
már elállt, csak a szél kínozta tovább a fákat, amikor kibújt a lyukból Vuk, és reszketve afáradtságtól mondta: - Lent is be van Iny zárva...Karak ugrott a lyukba, mely már olyan mély volt, hogy elnyelte. Vuknak igaza volt. Asodrony nemcsak a föld fölött, de alatta is
ő
rizte Inyt.Karak kétségbeesetten fúrta magát lejjebb. Talán csak vége lesz valahol ennek az átkozottrácsnak! Csupa föld volt, amikor kijött, és alig szuszogott. - Eredj! - mondta Vuknak. - Már nincs baj.Vuk látta, hogy az akadálynak vége szakadt, és minden er
ő
vel ásta magát most már befelé.Iny még a felén sem volt, amikor Vuk megérezte, hogy Iny már felette van.Megállt. Pihent egy kicsit. Iny lassan közeledett. A felh
ő
k ekkor már szakadoztak, éshalvány derengés n
ő
tt az udvaron.Karak ismét kapkodni kezdett. Leszólt a lyukba: - Mi lesz, Vuk? El
ő
re! Múlik a sötét...Vuk fejére ekkor hullott az els
ő
porszem, mert a lyuk átszakadt, és Inynek már nem sok dolga volt. - Siess, Iny, siess! Várunk! - és Vuk is kijött a lyukból.Mind világosabb lett. A két róka remegve ült az üreg szájában, mert Iny kaparása dohogvavert a földben, és a lecsendesedett szélben ezt jól lehetett hallani.Egyszer csak csend lett. Aztán halk súrlódás. Végül a két róka benézett a nyílás sötétszájába, ahol lassan, fáradtan, de csillogó szemekkel megjelent Iny feje.Ekkor a magasban elvált két felh
ő
, és a nyíláson ragyogva úszott át a hideg fény, azéjszaka lámpása, amelyet az emberek úgy hívnak, hogy holdvilág.
Az éjszakából kin
ő
ttek egyszerre a fák, az ólak, a ház fehér kéményei és a három róka,akik fáradtan, piszkos-földesen ültek szemben egymással, valami különös boldogságotéreztek, mely végigszaladt gerincükön, aztán vérükben kezdett táncolni. Nagy érzés volt ésszép, mint maga az élet.Iny szólni akart, de Karak megakasztotta: - Vuk megy elöl, aztán Iny, végül én...Vuk felugrott. A három róka elnyúlva rohant ki a szabad erd
ő
be, és nem okoztak nagyobbzajt, mint az árnyék, mely fáradtan loholt utánuk.Mert ekkor már éles volt az árnyék. A hold széles tányérja szabadon úszott. A felh
ő
k elfogytak, és a szél is elment a felh
ő
k után suhogó ostorával.Már kiértek az erd
ő
b
ő
l, amikor Vuk megtorpant, mert egy nyúl felsírt a réten. A háromróka megállt egy pillanatra, de aztán Karak felhördült: - Ki mer az én területemen vadászni?!A nyúl még jajdult egyet-kett
ő
t, aztán elhallgatott. De ez a hang már közelebb volt, ésebb
ő
l megtudták, hogy aki megfogta a nyulat, az feléjük jön.Karak oldalt szaladt egy kicsit, és ott lehasalt, hogy a tolvajt közrefoghassák. Ekkor már látszott, hogy valami jön, de le is lapultak azonnal, mert Kurra volt az, a farkaskutya, kinek öregapja farkas volt, és nem tudott leszokni a vadászatról.Karak látta már, hogy baj lesz ha Kurra szimatot kap a fiataloktól, mert Vuk és Iny kissétávolabb feküdtek. Vukot nem féltette, de Iny könny
ű
zsákmánya lett volna a hatalmasfarkaskutyának.Felállt hát nagy zörgéssel, és jól kinyitotta szemét, hogy Kurra megláthassa, aztán ráugrottaz útra, melyen jöttek, és vad rohanással inalt a vadász háza felé.Kurra megdöbbent egy pillanatra, de aztán a düh végigremegett minden csontján.Halálosan gy
ű
lölte a rókákat. Ledobta a nyulat - majd visszajön érte, gondolta -, ésutánavetette magát Karaknak, aki már elt
ű
nt a zegzugos fordulókban.Az egyik helyen Karak messze kirúgta magát oldalt, és egy fa mögé húzódott, mert tudta,hogy Kurrának remek orra van, és az tovább fog rohanni a csapáson, melyen az el
ő
bb hármanis jöttek.Kurra suhogó iramban száguldott el Karak mellett. Orra tele volt a rókák melegcsapájának szagával, s ez a csapa a vadász házához vezetett...Karak kissé idegesen, de mosolygott a bajusza alatt. - Ha egy kis szerencsénk van - dörmögött -, kitöröd a nyakad...Kiugrott a fa mell
ő
l, és visszarohant a fiatalokhoz. Kurra ekkor már az erdei házkerítésénél loholt, és fogcsikorgatva préselte be magát azon a kis nyíláson, melyen a rókák nemrégen kijöttek. Pattogva tört a kerítés. Erre már felébredt az öreg komondor is, és jóálmából felverve, iszonyú méreggel ugrott neki Kurrának. - Mit akarsz itt, mit keresel itt? - üvöltötte, és tépte Kurrát, akiben gy
ű
lölte a farkast. - Ne marj, te veszett barom! - ordította Kurra. Karakot keresem, a rókát, aki itt vanvalahol - és visszaharapta a komondort, de még mindig be volt szorulva a kerítés közé.A vadász felült ágyában. Megismerte, hogy idegen kutya ugat az udvarban. Talán veszettis. Kabátot rántott magára, puskát a kézbe, és óvatosan kisurrant az ajtón. Finánc, a vizsla iski akart menni, de azt visszaparancsolta: - Meg akarsz te is veszni? Künn nagy volt a zenebona.Kurra már kiszabadította magát, és - mert gyorsabb volt - tépte a komondort, ahol érte.Forgott a két kutya, mint a forgószél.A vadász már felemelte puskáját, és most csak azt várta, hogy az idegen kutya forduljonfeléje.És ekkor Kurra úgy érezte, hogy összed
ű
lt a világ. Nagy világosság rebbent fel el
ő
tte,utána tompa, nagy sötétség. A durranást már alig hallotta. És Kurrának már nem fájtsemmi....

Amikor a vadász jobban megnézte a kimúlt kutyát, megvakarta a fejét: - A Ponciusát ennek a dögnek! Hiszen ez a jegyz
ő
úr farkaskutyája! Nem volt ez veszett,csak kujtorgott a bestia. Ugye, Basa, öreg kutyám? - és megsimogatta a komondor fejét, kiegyszerre elfelejtette az esti gorombaságot, és hálásan csóválta a farkát. Most aztán eláshatomezt a dögöt - mérgel
ő
dött a vadász -, mert... isten ments, hogy a jegyz
ő
úr megtudja ezt azesetet. No hiszen! Majd ha keresik,
ő
fogja legjobban sajnálni: az a drága szép kutyaelveszett? Ejnye, ejnye, de kár érte! Biztosan a cigányok lopták el. Itt csavarognak, de háthiába szól a csend
ő
r uraknak...Így aztán kikapnak a csend
ő
rök is, akik elvárják, hogy a vadász nekik köszönjön.Kikapnak a cigányok is, akik csak tolvajkodnak az erd
ő
ben, csak szegény Kurra nem tudmindezekr
ő
l, mert
ő
már békében pihen a vadász szemétdombja alatt egy lyukas lábas és egyócska cip
ő
t
ő
szomszédságában.Amikor a lövés visszhangja végigordított az erd
ő
n, Karak majdnem bukfencet vetettörömében.Éppen azon tanakodtak, hogy mi lesz, ha Kurra visszatér, amikor a nagy kutyaugatástelharapta a puska csattanása.Karak felállt. - Mehetünk - mondta. - Kurra megfogta nekünk Kalánt, és itt hagyta, mert neki nincs már rá szüksége... Szegény Kurra! De hát így jár az, akinek hosszabb a lába, mint az esze. Kalána tied, Iny - udvariaskodott Karak. - Te hozod haza, tied a legnagyobb falat, és a nyakad iser
ő
södik - tette aztán hozzá ravaszul.Iny boldogan kapta fel Kalánt, és csakhamar elnyelte
ő
ket a búzaerd
ő
, mely ázottan és puhán záródott össze utánuk.A földibodza alá érve el
ő
ször is szétszedték a nyulat, és csak aztán jutottak szóhoz, bár fáradtak voltak nagyon. - Ezután velünk leszel, Iny - kezdte Karak. Megtanulhatod, amit az erdei népeknek tudnikell, mert nevelésed hiányos.Iny úgy tele volt a szabadság részegít
ő
örömével, hogy szólni is alig tudott. - Igen - mondta. - Soha el nem felejtem, amit értem tettetek, és... - Jól van - mondta Vuk, aki nem szerette a sok beszédet. - Holnap majd beszélünk róla,de most aludjunk, mert nemsokára jön a világosság, és a fáradtság még benne leszcsontjainkban.Halk zizegéssel aludt a búzaerd
ő
és a földibodza alatt elnyúlva a három róka.Csak Iny lábai mozdultak meg néha, mintha futna, és remegett az álomtól, melyben újravégigélte a szabadulást.A kalászokról egy-egy es
ő
csepp hullott a földre. A hold magasan járt, és szivárványosudvart rakott magának, mert elmentek a felh
ő
k, és nagyon egyedül érezte magát.Reggel pedig - mintha sohase lett volna feketén hörg
ő
villámos éjszaka - ragyogóanfelsütött a nap. A verebek kirepültek a faluból, és az érett búzából reggeliztek; Csi népecsivitelve köszöntötte a meleget és világosságot, amit a nap hozott, amikor felébredt a háromróka. Nem mozdultak, csak a szemük járt. - Ha el
ő
bb ébredünk, itt hagytuk volna ezt a helyet - mondta Karak. - A sötétség el
ő
tt aSimab
ő
r
ű
itt járt, és az csak rosszat jelent. Nem jót érzek... - Hát menjünk akkor innét - tanácsolta Iny. Karak csak ránézett, és Iny tudta, hogy nemt
ő
le kértek tanácsot. - Ha a Hideg Fény újra felszáll, elmegyünk innét, és más helyet keresünk. Csi népe istudja, hogy itt vagyunk. Rá is itt szemtelenkedett, jobb, ha elmegyünk.Vuk ekkor csendesen felemelte fejét. Fülei meredten figyeltek, és azt mondta: - Simab
ő
r
ű
jár odakünn...

De ekkor már mindhárman hallották, hogy emberek járnak a búzatábla mellett.Két ember. Nézték a búzaerd
ő
t, mely a földön feküdt, megfogták a kalászokat, melyek nedvesek voltak, és csóválták fejüket. - A fene ezt a ronda id
ő
t - dörmögött az egyik -, várni kell. - Talán délután megkezdhetnénk, tekintetes uram - mondta a másik, akinek nagy botjavolt, és pipaszár állt ki a zsebéb
ő
l. - Nem bánom. Délig sokat szárad. Csak izenjen az aratógazdának, hogy addig ne kezdjék meg, amíg a f
ő
vadász úr ide nem érkezik. Körülállják a táblát. Azt mondják, ebben vannak arókák... - Igenis.Végignéztek még egyszer a búzaerd
ő
n, aztán elballagtak a falu felé.A három róka mozdulni sem mert. A fecskék felettük bogarásztak, Rá is arra repült a falufelé, hol tolvajkodni szokott, s ha ezek észreveszik
ő
ket, kész a veszedelem.Hallották, hogy az emberek elmentek, s ez egy kicsit megnyugtatta
ő
ket, csak Vuk verte aföldet farkával nyugtalanul.Pedig a délel
ő
tt csendben telt el. Szikrázva égett felettük a nap, pattogva száradtak a búzaszálak, és a föld meleg párát lehelt, mely hullámozva táncolt a leveg
ő
ben. - Sohasem vártam így a sötétséget - suttogott Karak.Elmúlt dél is. A harangszó szétterült a határban, mint a megszolgált ebéd illata, s azárnyék meredek lett, mint a templomtorony.Éppen elszundítottak egy kicsit, amikor valahol a falu alatt dobogni kezdett a föld sok ember lépése alatt, és sokhangú beszéd mormolása ért a fülükhöz.Felugrottak mind a hárman. Vérükben remegve szaladt a veszély érzése, szemük keskenylett, mint a késpenge, és szinte nekirohantak a búzaerd
ő
nek, hogy minél messzebb legyenek az emberekt
ő
l. Már elindultak az erd
ő
felé, amikor onnét is felkiáltott valaki: - Készen vagyunk, Borsos? - Mindenki a helyén, f
ő
vadász úr!A z
ű
rzavaros hangok már közel értek. - Jó napot, f
ő
vadász úr! - kiáltott valaki. - Itt kezdjük, emberek! Na, Jézus segíts! - ésmegpendültek a kaszák. Alábújtak a megd
ő
lt búzaszálaknak, s azok zizegve, ájultan d
ő
ltek egymásnak, mert elszakadtak a földt
ő
l, amelyben születtek. - Elkéstünk - suttogott Karak -, de úgy kell nekem! Hiszen tudtam, éreztem... - és ahárom róka horpaszán jól látható, hogy ver a szívük.Vuk felállt. A halálfélelem szívéb
ő
l a gyomrába kúszott, s ezt már ki lehetett bírni. - Körülnézek - mondta -, mert így elveszünk. Ebben a zajban ránk jönnek, és észre semvesszük. Karak csodálattal nézte Vukot, amint az elt
ű
nt a búzaerd
ő
ben. Nem, erre Karak nemlett volna kapható. Az ember közelsége megbénította, és csak a végs
ő
veszély ugratta volnaki rejtekhelyér
ő
l, amikor azonban rendszerint már kés
ő
.Iny csendben feküdt.
Ő
ugyan megszokta az embert, de Karak remegése
ő
rá is átcsapott.T
ű
zött a nap, suhogtak a kaszák, és lassan múltak a percek.Végre megjelent Vuk. - Nem lehet elmenni - lihegte. - Mindenütt a Simab
ő
r
ű
. Villámló bottal... Várni kell! - éslehasalt.Lassan fogyott a búzatábla. Szaporodtak a kévék, és itt-ott daloltak a leányok.Szép nyári délután volt.A vadászok homlokukat törülgették, unatkoztak, és csak akkor kaptak a puskához, amikor valaki elkiáltotta magát: - Itt a róka!...Azon az oldalon éppen a f
ő
vadász állt. Puskáját készen tartotta, de nem látott semmit:Az aratók is megálltak. A f
ő
vadász közelebb jött. - Ki kiáltott?
- Beke Pista - mondta valaki. Pista vörös volt, mint a rák: - Csak a Marit akartam megijeszteni.A f
ő
vadász közelebb jött, és úgy nézett Beke Pistára, hogy az szívesen elsüllyedt volna pár percre. - Hát fiam, vigyázz magadra, mert én is megijesztelek, s attól meglátod a csillagokat... - Pedig nappal vagyon - mondta az egyik öreg arató, és újból megsuhintotta a kaszát.Ekkor már er
ő
sen délután volt. A búzatáblából nem állt nagy darab, s a vadászok lankadótürelemmel várták, hogy a rókák megjelenjenek. - Ha lett volna benne, már kiugrott volna mondta az egyik arató, amíg kaszáját fente. - Nem állja a róka ezt a nagy zsivajgást. - Lehet - mondta az erd
őő
r, aki ott állt -, de a f
ő
vadász úr még bízik.Uzsonnára már csak egy kis sarok maradt a nagy táblából, s ebben a kis sarokban, aföldibodzák alatt lapult a három róka. Már csak a szemükkel beszéltek. A halálfélelem h
ű
vösszele ott suhogott felettük, de mozdulni nem lehetett. - Ha ugorni kell, ne egy nyomon járjunk - suttogta végre Karak. - Valamelyikünk talánmegszabadul... - Várjunk - mondta Vuk -, még egyszer kileskelek... - Ne! - ijedt meg Karak és Iny is egyszerre. - Elveszel...Vuk azonban nem hallgatott rájuk. Az öreg Vuk vakmer
ő
szíve vert benne, és úgy érezte,inkább meghal, de ostobán, vakon nem ugrik a bajnak.Karak letette orrát a földre, behunyta szemét, és várta, hogy mikor dördül meg a halál.Vuk bátorsága csodálattal töltötte volna el, ha a félelemt
ő
l csodálkozni tudott volna.Az aratók kiértek az új renden is, és a gazda elkiáltotta magát: - Uzsonna, emberek!Az erd
őő
rök a f
ő
vadászra néztek, aki vállára dobta puskáját. - Nekem dolgom van a faluban - mondta. - Maguk vigyázzanak még egy kicsit, mert nemlehet tudni... - és elballagott a falu felé.Amikor elt
ű
nt a domb mögött, az erd
őő
rök is vállra vetették puskájukat. - A f
ő
vadász úrnak ilyenkor mindig dolga van... - mondta az egyik, és hunyorított. - ... azzal a kis finom, jégbe h
ű
tött sörrel... mondta a másik. - De a szép kocsmárosné se kutya, aki méri mondta a harmadik, és elballagtak a nagy faalá, hol az aratók uzsonnáztak. - Igazuk van - mondta az aratógazda. - Nincs itt már egér se, nemhogy róka. Tessék,erdész urak, ez a kis szalonna. No, ne vessék meg...Vuk minden porcikájában remegve csúszott vissza a bodzák alá. A menekülés kapujaszélesre tágult, és szemében az élet lobogott... - Elmentek... Utánam... gyorsan!... - lihegte. Karak és Iny dermedten néztek rá. - Gyorsan - sziszegte Vuk, de szemei szikráztak már, és a másik két róka megérezte, hogyengedelmeskedni kell. Felálltak, mint az álomjárók, és elindultak Vuk után. Remegveérezték, hogy világosul a búzaerd
ő
, fogy a rejtek takarása. Szemük kutatva tapogatott, ésamikor kiértek, Vuk el
ő
reugrott, mint egy vörös csóva...Az erd
őő
rök vidáman ették a szalonnát, tréfálkoztak a lányokkal, és csodálatostörténeteket meséltek a rókákról, akiket t
ő
rbe csaltak, amikor újra elkiáltotta magát BekePista: - Ni, a rókák!Mindenkinek megállt a falat a torkán. Az erd
őő
rök kapkodtak, felugráltak, de mindezfelesleges volt, mert a rókák már messze jártak. - Ki hitte volna, ki hitte volna? Hát ez nagy baj! - Miért lenne nagy baj? - mondta azaratógazda. - Mert ha a f
ő
vadász úr megtudja, hogy itt voltak a rókák, hát kitekeri anyakunkat... - Rókák? - mondta a gazda. - Hol voltak itt rókák? Látott itt valaki rókát? - és
végignézett az aratónépen, akik nézéséb
ő
l is értettek. - Én nem láttam - mondta Beke Pista. - Meg mi se - mondták a többiek. - No, csak azért mondom! Efel
ő
l hát nyugodtan alhatnak az erdész urak...Vuk ekkor ért az erd
ő
höz. Lassított egy kicsit, hogy Karak és Iny elérje, aztán együttsuhantak be a cserjésbe, mely s
ű
r
ű
volt, mint a nád, és h
ű
vös, mint az árnyék, mert a harmatalig tudott felszáradni benne.Ledobták magukat a földre. Azután sokáig hallgattak. Körülvette
ő
ket az erd
ő
nagycsendje, melyben csak a harkály kopogtatta a beteg fákat.Karak szólalt meg el
ő
ször. - Vuk - mondta -, a rókák népe rólad fog beszélni, és mától kezdve a magad ura vagy.Bátor vagy, mint a nagy Vuk volt, és nem kell tanácsot kérned senkit
ő
l. Ha akarsz, velünk maradsz, de ha új barlangot keresel magadnak, az is a te dolgod. Neked nem parancsol senki. - Iny és én veled maradunk - mondta Vuk. - Ha megengeded... - Bolond beszéd! - érzékenyült el Karak. - Persze hogy megengedem. Hiszen örülök, halátlak benneteket. De ezt úgyis tudjátok.Csend volt ekkor az erd
ő
ben.A három róka nézte egymást, és úgy érezték, mintha valami fogadalmat tettek volna.Aztán felállt Karak, és elindultak az erd
ő
mélye felé, hol mindig hamvas volt az árnyék, ésmindenféle titokzatos dolgok történtek, melyet ember szeme meg nem láthatott. Egy fiatalfenyvesben vertek tanyát, és azután szép napok következtek.Iny Karakkal járt, és tanulta az elmulasztottakat, Vuk pedig a maga utait rótta, és annyikellemetlenséget csinált Borsosnak, a vad
ő
rnek, hogy az már régen kiátkozta a rókák mindennemzetségét.Els
ő
volt, hogy elt
ű
nt szép fehér macskája. Utána következett Iny szökése. Azután pedighol egy kacsa, hol egy tyúk t
ű
nt el, hol pedig a libák fogyatkoztak meg a vad
ő
r udvarában.Borsos a haját tépte, és leskel
ő
dött éjjel-nappal, de hiába. Aztán telerakta a ház környékétrókavassal, melyeket Vuk gondosan elkerült, de a f
ő
vadász úr foxija nem volt ilyen óvatos, sazóta is sántít, pedig ez a dolog már két hete történt.Amit akkor Borsos kapott, arról jobb nem beszélni...Vuk pedig láthatatlan volt, mint éjjel a pókháló. Megn
ő
tt, meger
ő
södött, és nagyobb voltmár, mint a kétéves rókák, melyek irigyen tértek ki útjából.De ekkor már hideg
ő
szi napok jártak.A harmatból borostás dér lett, s az erd
ő
kivilágosodott, mert lehullt a lomb puha sátra, észörg
ő
avar lett bel
ő
le.Azóta más hangja van a szélnek. Eddig sóhajtott, suhogott, zúgott a zöld lombok lágyerdejében, de most sziszeg, mint a kígyó, és füttyöget, mint éjjel a tolvaj, mintha a Telethívná, mely ekkor már a hamvas hófelh
ő
kön utazott, és csak a szél tudta, hogy már elindult.Reggelenként a dér alatt kemény lett a f
ű
szál, és ropogott még a rókák lépte alatt is.Hát még az embereké alatt! Vuk hallotta meg ezt is el
ő
ször. - Simab
ő
r
ű
ek jönnek - mondta. Karak ideges lett. - Ilyenkor már zörgetik az erd
ő
t. Kihajtanak bennünket, és ott állnak villámló botokkal.Baj lesz... - Nem megyünk ki - mondta Vuk -, itt a s
ű
r
ű
ben nem lesz baj.A lárma közeledett, és körülvette azt az erd
ő
részt, melyben a rókák lapultak.Egyszer csak éles kürtszó vágott végig árkon-bokron, és zizegve, törve megindult a hajtás. - Meneküljünk! - ugrott fel Karak, és Iny már követte volna, de Vuk meg sem mozdult. - Ha innen kimegyünk, meglátnak. Nem megyek! Karak tanácstalan lett. - De itt meg ránk jönnek... - Majd meglátjuk. Menekülni még van id
ő
. Innét mi mindent látunk, de bennünket nem látsenki. Remegve húzódtak össze.A hajtás közeledett. Kiabáltak a hajtók, és a másik oldalon már kétszer is durrant a puska

- Elveszünk - vacogott a foga Karaknak.Vuk nem szólt. Fülei pontosan tudták, hol jönnek az emberek, és úgy érezte, kikerülik az
ő
rejteküket, melyre úgy ráhajolt ezer ág-bog, földiszeder, hogy lehetetlen volt oda belátni.A puskák s
ű
r
ű
bben durrantak, s a hajtók már közel zörgették a s
ű
r
ű
ségeket. - Hopp-hopp... Ne, róka, ne... ne, nyúl, ne! - kiabálták, és nem érezték meg, hogy a halálszinte úszott vidám hangjuk után, mely megremegtette a szabad erdei népeket. - Nem bírom tovább - ugrott fel Karak. Vuk eléje állt: - Ne menj el. Tudom, én vagyok a fiatalabb... de ne menj el. A villámló botok itt nemdörögnek... Karak még egyszer lefeküdt, de látszott rajta, hogy elvesztette már a fejét, ésamikor egyik hajtó a botjával rávágott a mellettük lev
ő
bokorra, kirohant a s
ű
r
ű
b
ő
l, mint avillám.A hajtó elordította magát: - Róka... róka! Megy el
ő
re!A puskások megrándultak a vágytól, hogy rókát l
ő
jenek. Szemük kutatva járta a s
ű
r
ű
t, decsak nyulak jöttek, melyek engedelmesen bukfencet vetettek, ha szólt a puska.Karak már meglassúdott egy kicsit, mert itt nagyobb volt a csend, és megállt, mert el
ő
tteaz egyik bokor mintha mozdult volna. Odanézett, de mindjárt ugrott is, mert villanást látott, sutána élesen dörrent a puska.Érezte, hogy valami belémart az oldalába, de nem sokat tör
ő
dött vele. Csak menekülni,menekülni!A puskás mérgesen töltött újra: - Fene ezt a bitang rókát! Elhibáztam! Közelebb kellett volna várni...Karak szédelegve rohant vissza, és észre sem vette, hogy a hajtók messze mögöttemaradtak. Leült. Olyan furcsa volt minden. Olyan nyugodalmas.A hajtók lármája már elült, s neki Vuk jutott eszébe s Iny Elindult arrafelé. - Itt vagytok? - kérdezte, és zörögve bújt be a kis nyíláson, pedig máskor csendesebben járt, mint a szell
ő
. - Itt - susogta Vuk, de mindjárt felállt, mert látta, hogy Karak támolyog, és kesernyésvérszagot hozott magával. - Megmart a Simab
ő
r
ű
? - kérdezte. - Igen, de majd elmúlik. Csak olyan nagyon fáradt ne lennék... - és mindjárt letette fejét aföldre. Nagy volt a csend. Iny fél
ő
n összehúzta magát, Vuk pedig nézte, nézte az öreg rókát, ésamikor egy kései száraz levél perdült eléje valamelyik fáról, tudta, hogy azt az elmúlásszárnya verte le.Karak nagyot sóhajtott, és vér buggyant ki a száján. Az öreg róka szemei ekkor félelmesennagyra nyíltak, mert meglátta az elmúlás közelségét.El
ő
ször mintha fel akart volna ugrani, de aztán békések lettek szemei, melyeknek csillogása lassan elveszett.Vukra nézett, fáradt-melegen még egyszer. - Én most elmegyek. Vigyázzatok magatokra és a rókák szabad népére... Itt nem jó...menjetek a barlangomba. Tietek.Oldala ekkor már s
ű
r
ű
n járt. Izmai néha megfeszültek, aztán elernyedtek, de mindigcsendesebb lett. Szemeire zöld hályog kúszott, s egyszerre csak a leveg
ő
ben szintemegpattant a csend. - Menjünk innen - mondta Vuk szomorúan. Karak elmúlt, és te hallod, Iny, amit mondok:ezt megbánja a Simab
ő
r
ű
.Iny borzongva nézett még egyszer Karakra, és utánakúszott Vuknak, ki jó messzeelvezette egy cserjésbe, és amikor este a köd még s
ű
r
ű
bbre fogta a sötétséget, elindultak Karak régi otthona felé.Vuk újra végigjárta az utat, melyen valamikor Karak fogai közt utazott, és szomorú keser
ű
ség kúszott a szájába. Karak nincs!A barlangban nem változott semmi. A bolhák elvándoroltak valahova, és másnap, amikor kivilágosodott, Iny csodálkozva nézte a fényes palotát. - Jó itt - mondta, de aztán elhallgatott, mert Vuk nem válaszolt, és Iny tudta, hogy Vuk Karakra gondol. Akkor éjjel együtt mentek vadászatra, és a falu négy tyúkkal lettszegényebb. A tyúkokat hajnalban a barlangba vitték, és amikor alig maradt bel
ő
lük valami, jóíz
ű
en elaludtak. Karakra talán egy pillanatig gondoltak, de hát a rókák is elég hamar felednek, akárcsak az emberek.Kés
ő
bb már külön utakon jártak, mert Iny is megismerte az erd
ő
t és a rókák népének minden furfangját. Nyúlánk, szép róka lett Iny. Veszedelmesen gyors és okos, akárcsak anyja volt. De közbeneljárt az id
ő
. Egyik délben, amikor felébredtek, különös világos volt a barlang. Vuk kinézett a párkányra, és szemei elnyíltak a csodálkozástól. Fehér volt az egész világ.Leesett az els
ő
hó. Csodálatos szép volt minden, és csendes, mint maga a fehérség. - Nézd, Iny - mondta Vuk, de nem tudott nevet adni a hónak, melyet megszagolt, és prüszkölt t
ő
le. Ekkor már tömött, bársonyos volt a bundájuk, és a legel
ő
kel
ő
bb rókák közészámítottak.A hó nem olvadt el. Nem nagyon szerették, mert a csapájuk megmaradt, és aki akart,olvashatott bel
ő
le, de kés
ő
bb különös érzéseket ébresztett bennük. Nem érték be egymással,hanem társakat kerestek, bár azok idegenek voltak.Egyik hajnalon Vuk a barlang peremén idegen csapát talált Inyé mellett, és ez nem tetszettneki. De még csak akkor csodálkozott igazán, amikor belépett, és Iny mellett egy idegen rókarágta vidáman a nyulat. Els
ő
pillanatban megrettentek, mert Vuk nagyon csúnyán tudottnézni, de aztán Iny kedveskedve Vukhoz lépett: - Ne haragudj, Vuk! Együtt fogtuk Kalánt, s együtt is esszük meg. Ez itt Bark. Jóismer
ő
söm, és sokat hallott már rólad.Barknak vidám, ravasz szemei voltak, és úgy harapta Kalán gerincét, mintha az papírbóllett volna. - Ez igaz - mondta -, én már többször értem meg, hogy a vizek háta keményrevált, de rólam azt sem tudják, hogy mi a nevem. Te meg alighogy meglettél, már tele vanveled az erd
ő
. Igaz, nekem nem Vuk volt az öregapám... De azért ne haragudj. Harapok mégegyet-kett
ő
t, s odébbállok. - Itt is alhatsz - mondta Iny melegen -, elférünk. Vuk komoly lett. - Bark tudja, mi a rend a rókák között. A világosság érjen mindenkit a maga vackán...Iny szemei szúrósak lettek: - Én az enyémet megosztom. Nekem ne parancsolj... - és elébe állt Vuknak.Bark azonban eltolta Inyt: - Minek veszekedni? Úgyis azt akartam mondani, hogy én is megosztom az én barlangom.Gyere velem, Iny... ha úgy gondolod...Iny egyszerre töpreng
ő
lett, s egyszerre szeretettel nézett Vukra: - Nem tudom. Igazán nem tudom. Eddig mindig Vukkal voltam. És Vuk nagyon okos... - Bark is jóravaló róka! - mondta Vuk. - És ide bármikor visszajöhetsz... - De Bark talán nem is igazán akarja... csak úgy mondta... - Én?! - kiáltott fel Bark, és szeme csak úgy ragyogott az örömt
ő
l. - Ha hiszel nekem,velem jössz. A barlang Vuké, de az enyém is van ilyen. Gyere, Iny!És Iny csak egy pillantást vetett Vukra, aztán elindult Bark után, mintha már régen annak nyomában járt volna. Vuk egyedül maradt. Néha hiányzott neki Iny, néha pedig örült, hogy egyedül van.Az id
ő
eljárt, és már öreg volt a hó is, amikor Vuk maga se tudta, miért, összevisszacsavargott az erd
ő
n. Egyszer csak felkapta fejét. Messze a szálasban két róka közeledettsebesen. Az egyik mintha menekülne. Vuk ideges volt ebben az id
ő
ben, s ez a látvány feldühösítette. Sz
ő
re felborzolódott, és amikor azok közelebb értek, kiugrott eléjük.Az els
ő
róka lelapult, de a második vicsorgó fogakkal ugrott Vuk elé: - Mit akarsz? Ki vagy? - Vuk a nevem, és ne hajszold a gyengébbet, mert... - de nem folytathatta. Az idegen rókaúgy ugrott neki, hogy felhemperegtek a hóban. De nem adta meg magát. Fogai csillogtak, ésforgott, mint a motolla. Aztán kicsúszott Vuk alól, és újra támadott. De most már nemváratlanul.Vukban fellángolt valami gy
ő
zelmes, nyugodt örökség, és miel
ő
tt még a másik haraphatottvolna, Vuk már a tarkóján fogta, és úgy vágta a mellettük lev
ő
fához, hogy az idegen csak hempergett a fájdalomtól. Vuk már nem bántotta. A másik aztán felállt és elkullogott.A harmadik róka még mindig lapult, de szemei nagyra n
ő
ttek a bámulattól, és amikor Vuk ránézett, ezekb
ő
l a szemekb
ő
l érezte meg igazán a gy
ő
zelem mámorát. - Csodálatos voltál, Vuk - kúszott felé a kisróka. Sokat hallottam rólad, és így nem vagyidegen. Én Csele vagyok, Bark húga. És most azt sem tudom, mit csináljak. Félek. Nemmerek hazamenni... - Amíg én itt vagyok, ne félj, Csele. Ki merne téged bántani? - Igen, de te elmégy, és én megint egyedül maradok. Alig tudtam most is megmenekülni.Köszönöm, Vuk! Te bátor vagy és er
ő
s, és olyan jó a közeledben lenni.Csele már ekkor Vuk el
ő
tt állt, és orruk összeért. A hold magasan járt az égen. A fák fagyos karjaikkal árnyékot szúrtak a hóba, és Hu, a bagoly is elhallgatott, mert megérezte,hogy valami édes pillanat repül át az erd
ő
n. - Barlangom nagy, és egyedül vagyok benne suttogta Vuk, és torka összeszorult.Csele még közelebb bújt, és reszketett örömében. - Vérzel, Vuk... Merre kell menni? - kérdezte aztán szégyenl
ő
sen. Orruk még egyszer összeért, s aztán elindultak Karak régi otthona felé.Ekkor volt legöregebb az éjszaka. Árnyékuk néha összeért, néha szétvált. Valami boldogreménység úszott utánuk, és úgy érezték, meleg van, mint amikor Unka népe muzsikál atóparton.A sziklapárkányon Vuk el
ő
rement. - Vigyázz, Csele, mert itt leeshetnél - aggódott, de Csele úgy repült át a szakadékon,mintha Csi szárnyait hordta volna.A barlangba besütött a hold, és Csele álmélkodva nézett körül. Szemei szinteelködösödtek, amikor azt mondta: - Ó, de jó itt nálad, Vuk... és olyan különös meleg, fényes minden...Vuk is úgy érezte, megváltozott körülötte minden. Nem találta önmagát, mert mindig a kisrókalányra gondolt, aki ott feküdt mellette, és fejét az
ő
nyakára hajtotta. - Nem vagy éhes? - kérdezte kés
ő
bb, de csak azért, mert szerette volna Csele hangjáthallani. - Nem tudom, Vuk - suttogta Csele -, kicsit álmos vagyok, és csak rád tudok gondolni.Kés
ő
bb, amikor elaludt, Vuk kiment a sziklapárkányra. Szeme égett, mint a mécs, melysose alszik el. Orrába az éjszaka h
ű
vös, szabad leveg
ő
je csapott. Felette csillogtak remeg
ő
,apró csillagok, alatta köd úszott a völgy ölében, s azon túl csendesen mormolt a patak.Körülvette a hideg tér, és elébe terült az id
ő
. De Vuk nem félt egyikt
ő
l se.Az id
ő
t majd végigjárja - érezte ködösen -, és fiai folytatják, ha
ő
beleszakadna ahomályos semmibe. A rókák szabad népe nem vész el.De ez még messze van.Most szép és jó minden, és Csele az
ő
barlangjában álmodik.Megfordult. A barlang szájában ott állt Csele, a párja. - Úgy megijedtem - mondta. - Egyedül ébredtem, és nagyon-nagyon hiányoztál.A faluban ekkor kondult meg a harang, és a csillagok is álmosabbak lettek, mert a
harangszóból megtudták, hogy közelget már a virradat.

 
 
0 komment , kategória:  FEKETE ISTVÁN Vuk  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2243
  • e Hét: 26904
  • e Hónap: 71976
  • e Év: 2013256
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.