Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
Bereti Gábor
  2018-06-14 08:39:28, csütörtök
 
  Bereti Gábor

Nem most

Nem most,
ha majd a sorsán időző óceán, súlyával
a szél sikoltó robajából kilép,
s a Nap vöröslő korongjában úszva
föllobognak hajának fehér tincsei,
és már senki sem lesz,
akit az égben keresve megtalálhat,
P. Klee a föld torkához hajol, és
hallgatja majd a mélyben szálldosó,
könnygyökérzetű felhők suttogásait.
S míg hallgatózik,
akár a Hold ezüstös bőrét
a vékony, csontnyi árnyak,
testét lassan ellepik a széteső jövő
kazlas, sárgás színei.
E zizegő hangok közül néhány szót
még megjegyez,
s mormolni fogja, félve, ahogy
arcán a tenger önmagát ismételgeti.
Nem most,
majd akkor, visszanéz,
s tekintete a fű zöldes cérnáival
kivarrt mezők felett,
utoljára még sétára indul.
 
 
0 komment , kategória:  Bereti Gábor  
Bereti Gábor
  2018-05-13 10:59:58, vasárnap
 
  Bereti Gábor

Mi az ott?

Virágoztak, éreztem az olajfák illatát.
Az éj, akár egy ablak, nyitva volt.
Lusták lettek benne a csillagok, hagyták,
suhogjanak felém a szárnyak, a végtelenből
csillogón, ezernyi arcoddal villóddzon az
ígéret, s míg várok reád, tűnődjek, miféle
ünnep lehet ott, a horizont szélén, ahol
messzi még a hajnal, de már elterülő,
hatalmas, fekete hajú füsttel égnek, apró,
narancs és vöröslő szélű lángjaikkal azok
a lampion-lidércek, azok a fáklyák, akár
a berobbantott olajkutak, s én miféle
káprázatban, miféle üstökösbe zártan
élek itt, várva a kátrány és a vérsötét
űrön át, valódi fénnyel érkező arcodat,
miközben hosszú, burnuszos magánnyal
körém ülepszik, mintha az égből, a
nyitott éjen át áradna, darazsak fullánkos,
fájdalmas, örvénylő, sáskazöld csendjével
ez az emelkedő és süllyedő, foszladozó
és sűrűsödő, homokfátylas zihálás, a
globális rabszolgaság lehelete.
A messzeségben lángrózsák lebegtek.
- Mi az ott? - kérdeztem kiáltva, de egy
tátott, fekete száj elnyelte hangomat. Az
éj nyitva állt. Éreztem a fenyegető
némaság áradó, jégpengés illatát. Aztán
megroppant, s mint az idő végtelenjéből
visszafelé tartó, tűzcsipkés oxigén, amely
kigyúlva ég a halak kopoltyúján,
a kiáltásom, akár egy sikoly, rám talált:
visszhangos volt, kérdő és érthetetlen.
 
 
0 komment , kategória:  Bereti Gábor  
Bereti Gábor
  2018-05-12 08:45:16, szombat
 
  Bereti Gábor

Viaskodom veled, magammal

Az ég vékony kékjét magamra húzom.
Magamra húzom a végtelent.
Ahogy elpuhul a tél, tudom, tavasz jön,
s elgondolom, mi volt, s hogy de jó lennél
megint.
Pedig félek is tőled, mert a szemedből olvasok.
S mikor a csendből, akár egy kiejtett szó
kilépsz, már érzem a bűnt: kapkodó
ölelést hozva magával az idő lazult kövein
átbujdosik, át a szerelem, a szerelmet utánzó
paták dobogásán és járja köröttem szédítőn,
dübörögve.
A hangodat keresem, ölteném magamra,
hogy erős lehessek, hogy szállhassak
magasra, hogy állhassak én is a tornyon.
A sötétből kilépsz hirtelen.
Innen már gyorsan válnak valóra álmaink.
Az üszkösödő
hallgatásból szavak szíjával parancsolsz.
Ostoros sóhajod fülemben csattan, vért
sarjaszt bőrömön: messziről, ismeretlen
mélységből nézel rám, követsz kagylós
tekinteteddel - szemedben az
öröklét útjait keresem.
Rést üt a fény. Az éjszaka falában megáll.
Arcod a sziklán. Arcom a
porban. Kezem közt fürdesz játékos
mosolyban.
Kérdezel: Bottal biccent az idő? S én
válaszolok: Dallal felel a szív.
Már mindegy. Az Édes édes bőrű almája
átharapva.
De nem ettől félek. Ilyenkor mindig azt
képzelem, hogy bujkálva a sáskákkal
lyuggatott levegőben, az égből menekülve
érkezel. Egy cseppnyi kék sietve még
elfoszlik utánad. Egy pohárnyi könnybe
hullasz, s akár egy elveszített kortynyi
vér, lágyan a hajnal színeihez oldódsz.
Ez igaz? kérded. Hangoddal fülemet,
kérdező nyelveddel betöltöd a számat.
Te ismered legmélyebb titkaim -,
s hallgatsz róluk, amíg hallgatsz.
Ilyenkor mindig azt képzelem, hogy
egy nőalak az égből egy hím-oszlop
elől menekül, hogy az életéért vonaglik,
ezért szájjal egyesül.
Szoknyáddal magad ne fedd el, kérlek.
Nadrágod lehúzva lendülj fel, kéred.
Attól félek, amit a szemedből olvasok.
Udvarában a Hold. S a holdudvarban
egyedül állsz.
Kihullik belőlem a félelem. A mohos
levegőbe gyűröm kiáltásaim. Arcomat
egy holdsugárral hasad sötétlő aljához
öltöm. Ölellek. Így jó?
Közben mormolod: "Körénk
szivárog lebegőn a múlt, s tüzesen,
feketén, üvegtollú varjak szállnak,
jönnek az üres időből."
Azzal vádolsz, amit érzel: "A hangod, a
pillantásod, akár a nyílvessző. Forró,
mint a halál. Vörös, duzzadó mosolyoddal
úszol, belém hatolsz ahogy a folyékony
levegőbe.
Hiába kérsz, hangod elszakad.
Hiába szólsz, éneked eltörik."
Érzem remegésed. De érzed-e, hogy a feléd
szálló, szédelgő, vacogó dalokban, a
roncsok közt már másfajta láng imbolyog.
Érzed, igen, hogy a hozzád induló sóhajok
némelyike túl lobban rajtad, kérdezvén, ha
jő a hajnal, mire szán engem az idő?
Mástól, mástól, félünk már mind a ketten.
Ölellek. Így jó, suttogod.
A végtelent arcomra húzva fekszem.
Mire megvirrad, már egyedül vagyok.
 
 
0 komment , kategória:  Bereti Gábor  
Bereti Gábor
  2018-05-11 10:13:51, péntek
 
  Bereti Gábor

Juharlevélre

A messzeség nevet. Övé a holnap.
Zsibbadnak arcomon felhők árnyai.
A Hold havas fényében ázik, ázik nyarunk.
Kabátban áll minden virág, száraz fény
zörög, s a kövek között víz-bőrben
gyík oson, szél köhög. Édes mosoly,
kamaszpír didereg ajkadon. Egyszerre
villan az összes évszak, telt kebled
csókolom. Hajad örvényes éje széthasad:
kihull belőle minden -, elfogy és megmarad.
Zúg a gleccserbe zárt hóvihar.
Az ölelés utcájában most egyedül vagyok;
elnyelt fények közt ragyog az első délután;
nevetésed csillan, s újra rám csobog;
elragad, belém karol, leránt és
eltipor: mindent visszhanggá tarol a
förgeteg. Egy pillanat; az idő, akár a képzelet
összefolyt. Könnyet és mosolyt görgetett.
Nevet a messzeség. Egy sárgult juharlevélre
emlékül írom föl neved.
 
 
0 komment , kategória:  Bereti Gábor  
Bereti Gábor
  2018-05-10 08:34:22, csütörtök
 
  Bereti Gábor

Didergés vagyunk

A rend üres szívében
szemem riadva széttekint;
reményünk mások kezében, súgom,
s hangom fénnyel, s árnnyal int.
Csupán didergés vagyunk,
vézna, fuldokló, tört szavak,
vérző csillagunk földben ragyog és
elveszünk, ha így marad.
 
 
0 komment , kategória:  Bereti Gábor  
Bereti Gábor
  2018-05-09 08:31:32, szerda
 
  Bereti Gábor

Lassan, ahogy

Lassan, ahogy a sorban felgyulladó
gyertyák lobbantak, szavaid
imbolygón szabdalták nehéz,
látható sötétséggé az éjt,

Mintha megérkeztem volna,

csábítva szívemet, lángokkal
érintetted arcom, hogy hosszú,
magányos bolyongásaim után
hajlékodban szerelemre találjak

- egyetlenegy éjszakára.
 
 
0 komment , kategória:  Bereti Gábor  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 184 db bejegyzés
e év: 1959 db bejegyzés
Összes: 8527 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 6334
  • e Hónap: 25397
  • e Év: 455373
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.