Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-04 19:22:34, szerda
 
  CSÁK GYULA
Gyöngéden simogatni



Abban az időben akármerre néztem, szomorúság nézett vissza rám. Noha titkolni próbálták anyukámék, tudomásomra jutott, hogy Benedeket, a kutyánkat el kell pusztítani, mert rosszindulatú daganat van a hasán.
Kifelé készülődött az életből Soma is, és ez még inkább növelte bánatomat. Vak tengerimalac volt Soma, egy biológia órán loptam az ápolónőképzőből. Két másik, hasonló állatkával kaptuk valami kísérleti gyûjtőhelyről, s az volt velük a cél, hogy felboncoljuk őket. Somát azonban hazacsempésztem, és egy fûrészporos ládába költöztettem. Négy éven át lakott ott. Nyáron szeretett napozni, télen meg Artúr mellé húzódott (a kályhánkat neveztük Artúrnak), de legboldogabb olyankor volt, ha az ölembe fészkelődhetett. Dörmögött, és csókolgatta a kezemet. Időközben azonban megöregedett s láthatóan a halált várta. Kuporgott a fûrészporos láda sarkában, és enni sem akart.
Mindezek tetejébe jött az esemény, amit úgy könyveltem el: a "falevélügy". Postai boríték érkezett a címemre Németországból, s benne egy száraz, töredezett falevél. Egyetlen betû se volt mellette, de így is nagyon érthető volt a mondanivalója. A végső szakítást jelentette azzal a fiúval, akinek én adtam a falevelet, amikor elutazott vendégmunkásnak. Azt írta később, hogy bekeretezte és a falra akasztotta, meg hogy mindennap nézegeti, mert most az a levél helyettesít engem is, a hazáját is, és mindent, amit szeret. Néhány korábbi levelünkben azonban vitatkozni kezdtünk valamin, és azzal fenyegetőzött, hogy visszaküldi nekem a falevelet, és azt majd úgy tekintsem, hogy mindennek vége köztünk. Be is következett.
Akkor gondoltam először arra, hogy énnekem meg kell halnom. Meghal a kutyánk, meghal a malacom, a szerelem is meghalt számomra - nincs más menekülésem.
Segédápolónőként dolgoztam egy olyan kórházi osztályon, ahol tíz-tizennégy éves nyomorék gyerekeket kellett kiszolgálnom. Szépnek találtam ezt a munkakört, de sokszor nagyon meggyötörtek a gyerekek. Vagy túlságosan szerettek, vagy túlságosan gyûlöltek, és egyik érzésüket sem tudtam jól kezelni. Felhalmozódott bánataimat erre a munkahelyi gondomra vezette vissza anyukám, és azt javasolta, hogy próbáljak más munkát keresni. S azon a napon, amelyen megérkezett a száraz falevél, meg is állapodtunk szüleimmel, hogy bejelentem a felmondásomat.
Szüleim a konyhában ültek, én pedig a szobába húzódtam, hogy megírjam a felmondólevelet. Annyira rossznak éreztem azonban az idegállapotomat, hogy bevettem egy Belloidot. Bíztam nyugtató hatásában, ezért elhatároztam, hogy előbb németországi barátomnak írok. A napok múltával ugyanis mindinkább elfogadhatatlannak éreztem, hogy végleges a szakításunk.
Sehogyan se tudtam azonban elkezdeni az írást. Próbáltam a felmondólevelet fogalmazni, de az sem indult be. Csak néztem az üres papírt, aztán meg a falat bámultam. Egyszercsak észrevettem, hogy másznak a szögek a falon. Mind fölfelé mentek, azután hirtelen oldalt kanyarodtak.
Annyira megijesztett a látvány, hogy bevettem újabb három Belloidot. Kisvártatva mohón kortyolni kezdtem a vizet, és még huszonöt darab tablettát lenyeltem. Gondoltam én arra, hogy ettől talán meg is halok, de nem bántam. Szüleimet azonban óvni akartam, ezért elköszöntem tőlük, azt hazudva, hogy randim van egy barátnőmmel.
Az utcára érve már nagyon elszerencsétlenedtem. Kiszáradt a szám, és óriásinak éreztem a nyelvemet. Sokfajta bölcsességet hallottam és olvastam a halálról, s most az a mondás jutott az eszembe, hogy a halál perceiben erősödik az élnivágyás. Szó szerint ez történt velem. Riadtan villamosra kapaszkodtam, rohantam a körzeti orvoshoz, és előadtam neki a történteket. Azonnal mentőt hívott, és beszállítottak az öngyilkosok kórházába.
Középkorú, igen rosszkedvû, de még inkább rossz modorú doktornőhöz kerültem, aki utasított, hogy vetkőzzek le. Igen ám, de ott bámészkodott a mûtősfiú meg két vihorászó medikus, ezért megtagadtam az orvosnő utasítását. Erre azt kiabálta, hogy akik ostobának születnek, azok ostobaként halnak meg, végül azonban kiküldte a fiúkat. Miután megvizsgált, valami fekete folyadékot itatott velem, és befektetett egy olyan kórterembe, ahol rajtam kívül még tizenöt, aznap beszállított nő feküdt.
Ez a társaság minden addigi kínjaimat újabbakkal tetézte. Iszonyú éjszakám volt velük. Szemernyit nem aludtam, ugyanis szünet nélkül magyarázott, vitázott, siránkozott három-négy szobatársam. Többen mesélni kezdték szánalmas történeteiket. Most fogtam fel annak az apukámtól hallott mondatnak az értelmét, hogy a titkolt fájdalmak nem olyan szörnyûek, mint a közös nyomorúságok. Meg az is eszembe jutott, hogy jobb lett volna meghalnom, az állítólagos túlvilágra menekülnöm, ahová nem követtek volna ezek a népek. S mindennek tetejébe egyik öregaszszony szidalmazni kezdett, mert szerinte mi, húszévesek lejáratjuk az öngyilkosság tekintélyét. Divatnak tekintjük és minden apró szeszélytől vezérelve rögtön eljátszszuk az öngyilkolósdit, ezért azokat sem tekintik "valódiak"-nak az orvosok, akik pedig komolyan gondolták.
Attól kezdtem félni, hogy élve maradok ugyan, de megbolondulok.
Reggel végre elbocsátottak, de előbb alá kellett írnom egy papírt, melyen a hivatalnok szerint az állt, hogy lemondtam az öngyilkossági szándékomról. Azért kértem a hivatalnokot, hogy mondja meg: mit írok alá, mert csak odafirkantottam a nevem, hogy minél hamarabb kívülre kerüljek. Erre azonban még jóval későbben kerülhetett sor.
A kórház pszichológusnőjéhez küldtek, aki mindenáron különleges magyarázatokat igyekezett föllelni a tudatomban. Amikor közöltem vele, hogy szerelmi bánatból tettem, gúnyosan mosolygott és tagadóan ingatta a fejét. Azt mondta, nem hiszi, mert ennél intelligensebbnek lát. Õneki is volt már szerelmi bánata, nem is egy, de nem gondolt öngyilkosságra. Elmúlt már negyven, de bízik egy jó házasság lehetőségében. Ezt a fejtegetését azzal hárítottam el, hogy nem akarok tájékozott lenni az ő magánügyeiben, viszont az enyéimet hagyja meg nekem. Ezután hosszasan firtatta, hogy milyen a családi környezetem. Rögeszméje lett ugyanis, hogy ott a bajok forrása. Hiába bizonygattam, hogy az én szüleim a legjobb szülők a világon, be akarta magyarázni, hogy a tudatom alatt igenis a szüleimmel van a bajom. Olyan méregbe gurultam, hogy azt kiáltottam: ővele van bajom, mivel olyan ostoba, hogy agyáig ér a talajvíz! Ekkor végre kizavart a szobából.
Repültem haza. Azt hazudtam otthon, hogy a barátnőméknél aludtam, de nagyon keveset, és most szeretnék lefeküdni. Somát és a kutyánkat kerestem, és szegény anyukám némi tusakodás után megvallotta, hogy elpusztultak az éjjel. Ekkor olyan zuhatagban szakadt rám a sírás, ahogyan legszeretettebb embertársait gyászolja valaki. Anyukám is pityeregni kezdett, de erős a gyanúm, hogy ő nem kedvenc állatainkat siratta, hanem engem sajnált. És ez így volt rendjén, mert egy anyának mindig van könnye...
Kábultam ébredtem, és értetlenül bámultam az udvarra, ahol egy idegen férfi dolgozott apukámmal. Úgy mondta anyukám, hogy vízvezeték-szerelő a fiatalember, és azért van itt, mert bevezetjük végre a vizet a lakásba. Valamilyen motorra spóroltak anyukámék, és azt szerelik most a férfiak.
Pár napig otthon maradtam, ámbár csöppet sem éreztem betegnek magam, de szívesen segédkeztem anyukámnak a háztartásban, leginkább a főzésben, tálalásban. Nálunk étkezett a szerelő is, és harmadik napon félig tréfásan megkérdeztem tőle: vajon a vízvezeték-szerelés lenne az a munka, ami hosszabb ideig tart bárminél? Erre komoly arccal azt válaszolta, hogy az ő elve szerint mindent alaposan kell csinálni, ha már felvállalta az ember. Aztán máig szó szerint emlékezetembe véste, amit hozzáfûzött: "Nem elég akarni a jót, hanem azt is kell tudni, hogy mi a jó! Nagy hibájuk az embereknek, hogy nem ügyelnek erre, ezért olykor a jót is rosszul csinálják."
Nemcsak ezek a szavak, de az őket megszólaltató hang is kellemesen visszhangzik bennem.
Pontosabban: inkább a hang tett rám nagyobb hatást, mert a mondottak értelme homályos maradt előttem. Azonkívül azt sem egészen értem, hogy olyan durvára dolgozott kezekkel, mint amilyen ennek a fiatalembernek van, miképpen lehet a karomat és a hajamat olyan gyöngéden simogatni...

1997
 
 
0 komment , kategória:  CSÁK GYULA Gyöngéden simogatni  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1814
  • e Hét: 10603
  • e Hónap: 90161
  • e Év: 2031441
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.