Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-04 19:42:04, szerda
 
  CSÁK GYULA
Zsoldosok



1.
A második világháborúnak abban a szakaszában, amikor városunkban már hallatszott az orosz ágyúk moraja, és három ízben is bombáztak az amerikaiak, egyik céltalan kószálásom során találtam egy kezet. Úgy hevert a bokor alatt, mintha fél pár kesztyû lenne, de amikor megpiszkáltam a cipőmmel, kiderült, hogy valódi kéz. A csukló fölött szûnt meg, és gyûrûk csillogtak az ujjain: egy sima és két köves. Átfutott rajtam a gondolat, hogy lehúzom őket, de az a fura, felnőttes aggodalom gátolt meg ebben, hogy hullarablást követnék el... Valószínûbb azonban, hogy a kéz enyhén püffedt állapota riasztott. Mindamellett zsebkendőmbe csomagoltam és elvittem a doktor úrhoz, aki amúgy a leventeoktatóm volt.
Amint azt az alaki kiképzésen tanultuk: szabályosan jelentettem neki a rendkívüli eseményt, noha egyébként bejáratos voltam hozzájuk, mert a fiához jó barátság fûzött. Ámde fiával szemben is megkövetelte a katonás viselkedést. Visszagondolva személyiségére úgy tûnik, egyetlen gondolat ült az agyában, de az mélyen, mint a szeg: megfelelni a követelményeknek. Ezek mibenlétét viszont valószínûleg soha nem elemezte; a követelményeknek való megfelelésen azt értette, hogy teljesíteni a feljebbvalók utasításait. Ez nem azt jelentette, hogy szimplán szolgalélek lett volna. Önfegyelme és fegyelmező hajlandósága okán leginkább azokhoz hasonlított, akik számára nincs fontosabb a rendnél és élvezetesebb a rendcsinálásnál.
Amikor megmutattam neki a "leletet", nem várt módon zavarba jött. Egyértelmû jele volt ennek, hogy rám förmedt, amiért hozzá vittem az oszlásnak indult emberdarabot. Kellő tisztelettel felhívtam a figyelmét, hogy teljesen ép a kéz, úgyszólván sértetlen, csupán a letépődésnél mutatkoznak sebhelyek, de azok is mind behegedtek. Reggelenként már fagyok jelezték a tél közeledtét s a tetemnek ez valószínûleg hasznára vált.
Hümmögött és kékre borotvált állát masszírozva közölte, hogy ez nem tetem, legfeljebb tetem-darab. Olyan embernek ismertem, aki soha nem beszélt fölöslegesen és nem is tûrte az ilyen beszédet. Soha nem vitatkozott, mert állítása szerint "aki vitatkozik, előbb-utóbb engedményeket kénytelen tenni s az eredeti állásponttól eltérni mindig kockázatos", most mégis vitázni kezdett velem. amennyiben lehülyézett, amikor javasoltam, hogy temessük el a testet... "Az eredetileg hozzá kapcsolt részek nélkül ez a kéz most csupán egy tárgy. Legfeljebb úgy módosíthatjuk, hogy emberi »tartozék« és kórházakban sem temetik el a csonkolt részeket. Nnna..."
Homlokára tolta szemüvegét s leküzdve korábbi ellenérzését, közelebbről vizslatta a "tartozékot". Most már csak magának beszélve azon studírozott: vajon kihez tartozott valaha ez a kéz? Semmi kétség, hogy finom vonalú, és mûködőképes állapotában talán festett, zongorázott, verset írt... esetleg áldást osztott. Ezen a ponton ismét közbekotyogtam és figyelmeztettem oktatómat, hogy balkéz van a birtokunkban, márpedig általában jobbkezesek a papok, ámde ami ennél is lényegesebb: értékesnek látszók a gyûrûk, tehát valószínûleg az oroszok elől menekülő gazdagokhoz tartozhatott, csupán az a titok: miként került oda, ahol találtam, így, egymagában, minden továbbiak nélkül?
Leventemozgalmi előljáróm szerint nagy valószínûséggel óriási erejû robbanás tépte le és hatalmas légnyomás repítette, majd préselte a bokor alá. Társalgásunk befejezéseként azt mondta: ha már hozzávittem, hagyjam nála a kezet és majd értesít, miképpen dönt a sorsáról. Másnapra azonban egész családjával eltûnt. Bizonyára úgy gondolta, jó oka van rá, ha visszább húzódik a közeledő front elől. Hosszasan kutakodtam elhagyott házukban, de nem leltem, amit kerestem. Hol szégyenkeztem, hol dühöngtem, de nem találtam a "tartozék"-on levő gyûrûk nyomára.
A közelmúltban azután úgy bukkant elém egy darab abból a múltból, amiként a bokor alatt lelt kéz a láthatatlanból. A doktor úr fiával futottam össze, s megláttam ujjain a hajdani gyûrûket. Miután megcsodáltam az ékszereket és eredetük felől érdeklődtem, nyugodt volt barátom tekintete; a madarak néznek így, amikor nem félnek. Azt mondta, hogy a gyûrûk apjától öröklött apróságok.

2.
Budai kertvendéglőben délutáni sörömet kortyolgattam és kiegészítő élvezetként figyeltem, amint a fák árnyéka táncolt előttem az asztalterítőn. Mihamar más jelenség vonzotta azonban magára érdeklődésemet. Öregember őgyelgett az asztalok között, mintha keresne valakit. Ez azért volt különös, mert rajtam kívül senki nem ült a teraszon. Sárgatalpú vászoncipőt viselt s ettől puha, csaknem nesztelen és idegesítő lett a járása; zajtalan, tipikusan csavargójárás, gondoltam. Továbbá az otthonukból kitaszított emberek tétovasága áradt lényéből. Ráadásul észrevettem, hogy cipőfûzője kioldódott, vagy soha meg nem kötötte, mintha összhangot kívánna teremteni lábbelije fityegő pertlije és hanyagul nyakába tekert, hosszan lelógó, himbálódzó sálja között.
Váratlanul egyenesen felém fordult és asztalomhoz irányította táncos lépteit. Megállt mellettem, kissé meg is hajolt és nagyon udvarias hangon kérdezte:
- Megmondaná uram, hogy merre van itt a katonai kiegészítő parancsnokság?
- Nem tudom - feleltem enyhe meglepetéssel, majd miután tovább várakozott, fanyarul elmosolyodtam. Hogy jutott eszébe, hogy éppen tőlem kérdezze meg?
- Mert nincsen más személy a teraszon. Azonkívül úgy tájékoztattak, hogy valahol a környéken kell lennie. Elnézést. - Kissé ismét meghajolt, s úgy tûnt, mintha menni készülne, de mégis maradt és újabb különös kérdéssel hökkentett meg: - Mit szólna, ha felajánlanám önnek testőri szolgálataimat? A bizonytalan közbiztonság, ugye... - Foszlott bőrtokot emelt ki a zsebéből s magazinokból kivágott, agyonfogdosott képeket mutatott, amelyek őt ábrázolták dagadó izmokkal, továbbá egy angol nyelvû igazolást is a kezembe nyomott, amely arról tájékoztatott, hogy húsz évvel ezelőtt az Alpokban alkalmazták, emberrablók elől odarejtett milliomos-gyerekek őrzőjeként.
Zavaromban olyasmit motyogtam, hogy semmim sincsen és legfőképpen pénzem nincsen arra, hogy őriztessem ezt a semmit, de nem könnyen tágított
- No, és az élete? Az önnek nem érték?
- Nekem talán igen, de más mit akarhatna vele? Mi baj érhetne engem?
- Esetleg tévedésből gazdagnak nézik és kaphat egy golyót. Van róla sejtelme: milyen a golyó kemény, tompa puffanása?
- Önnek van?
- Tapasztalat nélkül nem lehet hitelesen beszélni róla - mondta összehúzott szemekkel, miközben elrakta imént mutatott dokumentumait. - A golyó kemény, tompa puffanásáról, arról, ahogyan kilökődik az emberből minden levegő és köhögési ingere lesz, azonkívül fülébe robban a lövés hangja, amely azonban körülbelül egy évszázaddal későbben érkezik hozzá, valamint a szédületérzésről, arról, hogy nem tud az ember hinni a történtekben, összekuszálódnak a szavai és a gondolatai, és elválnak egymástól és ösztönös cselekvés lép a gondolkodás helyébe s rámered az ember egy kavicsra vagy egy fûszál pengeélére, és megdöbben a felismeréstől, hogy ez az utolsó valóságkép, amit még láthat, ez a kavics, ez a fûszál és egyszercsak elsírja magát az ember, noha kicsi kölyökkora óta nem volt könny a szemében. - Emelkedő hangon beszélt, a végén csaknem kiabált, de hirtelen abbahagyta előadását a golyóról és a legelőször használt, úgyszólván nyájas modorban kérdezte, ma-gafelé rántva egy széket: - Megengedi?
- Ó, bocsásson meg, egészen lebilincselt, persze, foglaljon csak helyet! Már korábban akartam ajánlani. Pincér!

3.
Rövid ideig hallgattunk és közben azt a megállapítást tettem, hogy ez az ember különös keveréke a határozott, mozgékony, mégis fáradt, szomorú személyiségnek. Fehérbe tarkálló szakálla szélesen terült a mellére s noha kopaszodott, a fején lévő hiányt pótolta vastag szemöldöke és a tarkóján tömörülő, mélyen lenőtt s elhanyagolt jellegét hangsúlyozó hajzata. Mindezek ellenére belső magabiztosságot sugárzott szembogara, amely gúnyos fénnyel csillogott, akár fekete tintafolt a fehér zománcon.
- Szóval ön már megtapasztalta egyszer a golyót...
- Kétszer.
- Veszélyes helyeken járhatott.
- Háborúkban. Sok van belőlük a világon. Kicsik is, nagyok is. Mindig oda mentem, ahol többet fizettek.
- Direkt kereste a bajt?
- Most mondom, hogy pénzt kerestem! És találtam is! A zsoldos katonát mindenütt jól fizetik manapság. Azt hallottam, hogy Magyarországon is terveznek ilyen hadsereget. Azért keresem a kiegészítő parancsnokságot, hogy többet megtudja a dologról.
- Megbocsásson... kissé túlkorosnak tetszik ahhoz, hogy zsoldos vitéznek álljon.
- Kiképzőnek, tanácsadónak, vagy effélének viszont nagyon is jó lehetek. Éppen ezért, mert hiteles tapasztalataim vannak a háborúzásról. A golyóról.
- Többesszámban szólt róla az előbb.
- Egen... Kétszer sebesültem meg. Első alkalommal egy épület falához vágott a lövedék, ahonnan úgy mállottam le lassan, akár a vakolat egy darabja. Szerencsémre azonban éppen a szanitéc ölébe csúsztam. Jól képzett, remek fickó volt. Szorítókötést alkalmazott és javasolta, hogy szundítsak egyet, amíg visszajön a többi harcolótól. Több ízben, összesen talán háromszor visszaügetett, hogy ellenőrizze állapotomat. S ez nagy bátorságvizsga is volt. Küzdelem dúlt, idegtépő volt a lárma, tökéletes zûrzavarban hol futva, hol hasra vetődve tüzeltek a többiek s megszûnt a fogalom, hogy elől vagy hátul, de a szanitéc vállalta a kockázatot. Konyítok az egészségügyhöz, mert apám orvos volt s a második világháború legvégén egy ideig katonaorvosként dolgozott, ezért igazán méltányoltam az említett szanitéc emberi és szakmai ténykedését, ott, a távoli pokolban.
- Hogyan került abba a bizonyos... távolba?
- Ráfeküdtem a sors hátára és hagytam, vigyen amíg és amerre kedve tartja. Az Evangélium tanításai közül arról feledkeznek meg leginkább a keresztények, hogy hagyd a holnap gondját a holnapra. Én mindig csak a mának éltem, ami persze nem jelentette, hogy ne akartam volna utána járni ennek-annak. Megtervezetten, hosszú ideig kutattam például azt a rejtélyt, hogy a trójai falóban hány katona szorongott, és miképpen ettek-ittak? Vagyis, hogy milyenek a valódi háború részletei valójában?
- És mire jutott?
- Annak, aki az igazság kiderítésére adja a fejét, meg kell szoknia bizonyos riasztó képtelenségeket. Olyan részleteit ismertem meg a háborús katonasorsnak, amilyet kevesen ismernek. Persze, nem kizárólag szörnyûségeket. Mindig jóérzéssel tölt el például, ha az említett szanitécre gondolok. Úgy gondomat viselte, hogy nem sok fájdalmat éreztem. Erős lüktetés volt az egész. Amikor a mentőjárgányra tett, azzal búcsúzott, hogy vigyázzak a kisbabára, ha netán állapotos lennék, mert oldalsebet kaptam, de ha jól rászorítom az ujjammal a kötést, nem szülök meg, mielőtt a kórházba érnék. S azután a kórházban is elviselhetően alakult a helyzet. Úgyszólván kellemes visszaemlékezni arra a sebesülésre, de legfőként az említett szanitécre. Apám is elégedett lett volna vele, pedig ő szigorú ember volt.
Hirtelen felgyorsult szívdobogást éreztem egy különös gyanú felbukkanása és erősödése nyomán. Ahogyan elnéztem nagy, kerek fejét, amely mintha túlságosan súlyos lett volna, jobbra-balra bicsaklott a nyakán, meg ahogyan elnéztem fáradságra vagy kiéltségre utaló jegyeket mutató arcát, odvas fogait, úgy tetszett, jobban szüksége lenne az én általam nyújtott védelemre, mint nekem az általa felkínáltra, de valami más is feltûnt rajta. Ha képzeletemben leborotváltam róla óriási szakállát, roppant ismerősnek hatottak a vonásai. Méginkább lüktetni kezdett nyaki ütőerem, amikor úgy módosította ülőhelyzetét, hogy az asztalra könyökölt és megbámulhattam felcsúszott kabátujja alól elővirító, enyhén puffadt, vöröses, piszkos körmû kezeit s az ujjain egy sima és két köves gyûrût! Anyám arcára nem emlékszem annyira, mint a dagadt újjakon látható, hajdan agyoncsodált ékszerekre. Észrevette, hogy nézem a gyûrûket, majd arrafelé is böktem a fejemmel és kiszáradt szájjal kérdeztem, hogy honnan valók. S akkor mondta higgadtan, vagy inkább közönyösen, hogy apjától öröklött apróságok.
Felnevetett, megemelte gyûrûs kezét, maga is megnézte a csillogó köveket és gunyorosan villantva szemeit, megjegyezte: - Csak nem arra gondol, hogy loptam őket?!
"De, bizony, méghozzá tőlem" - feleltem rá magamban, hangosan pedig megmondtam az apja nevét, az övét, a magamét s megneveztem a várost, ahol együtt gyerekeskedtünk, meg azt a hónapot és napot, amelyen eltûntek a városból a második világháború végefelé. Most ő ámuldozott, azután a vállamra csapott és azt a hülyeséget kiabálta, hogy "Ember! Ember! Én meg már elveszettnek hittelek!"
Ismét szólítottam a pincért.

4.
Valamiért Bibulának becéztük az iskolában, de ez nem gúnyolódási szándékot rejtett, hanem inkább tiszteletet, vagy pontosabban: tiszteletérzést, bókolást, bizalomnyilvánítást, félelmet. Erős és kötekedő hajlamú gyerek volt. Figyelmeztettem egyszer, hogy ezért a tulajdonságáért sokan tartanak tőle, főként pedig nem szeretik, ha nem mutatják is, de csak vállat rándított és azt mondta: "Nem bánom, ha gyûlölnek, csak féljenek tőlem."
Ez azonban hamis, legalábbis pontatlan leírása volt személyiségének, mert nemcsak erejét fitogtatta, hanem humorát is, amiért olykor igazán szeretnivaló tudott lenni. Időnként olyan mánia jött rá, hogy úgy viselkedett, akár valami falubolondja. Összeszedett néhányat otthoni játékaiból és az utcán osztogatta - felnőtteknek. "Játszatok vele! - kínálgatta játékait. - Játszatok és nevessetek! Nekem az a küldetésem, hogy boldoggá tegyem az emberiséget, nevettetés útján. Megtanítalak benneteket nevetni. Húzzátok szét a szátokat, hunyorítsatok, mint én, és köhögjetek, fuldokoljatok a nevetéstől!"
Gyakran bementünk a kocsmába is, természetesen távolról sem italért, hanem az ott föllelhető publikumért. Emlékszem egyszer azt mondta neki egy híresen izgága, iszákos alak: "Ha legközelebb idejössz, öcsi, mást küldj magad helyett, mert nagyon unom a képedet!" Lesöpörte az asztalára helyezett játékokat, pofon ütötte Bibulát és kituszkolta az ajtón. Mellette lopakodva természetesen vele mentem és láttam az utcán, hogy sír. Hamarosan szétmaszatolta azonban könnyeit s rám parancsolt, hogy üssem pofon én is. Addig unszolt, amíg jelképesen arcul csaptam. Azt mondta: azért kívánta ezt a pofont, mert büntetni akarta önmagát, amiért a kocsmai durvasággal nem volt bátorsága szembeszállni. Azaz: bátorsága lett volna, de tudta, hogy kevés még az ereje az ilyen aljasságok megtorlásához. Homlokára helyezett tenyeremmel esküjét kellett vennem, hogy felnőtt korában móresre tanítja majd ezt az alakot.
Apja parancsára is, meg saját maga buzgalma által is késztetve keményen edzette a testét s persze sûrûn fitogtatta növekedő erejét. Jártuk a határt, hogy úgynevezett erőfüvet keressünk, amit ő belevarr a markába és akkor minden lakatot fel tud majd törni, bármilyen erős láncot el tud szakítani... Megjártuk a kerteket és szőlőt, gyümölcsöket loptunk. Egyszer kitalálta, hogy tetessem vaknak magamat, ő vezetgetett s megállította némelyik járókelőt, beajánlva engem nekik, aki ugyan vak vagyok, de mégis látó, főképpen a jövőbe látó és mindenkinek megmondom a jövőjét. Akik ismerték Bibulát, mint a leventeoktató doktor úr fiát, elnézően derültek a játékán, mások nagy ívben kikerültek bennünket, ha elébük álltunk, de akadtak naiv kíváncsiak, akik némi aprópénz ellenében meghallgatták jövőjükről szóló jóslataimat.
Mindezeken hatalmasakat derültünk akkor is, meg most is, amikor felidéztük híres eseteinket. Azután következett, hogy mi történt az elmúlt fél évszázadban, amióta nem láttuk egymást.
- Láttam a fény sebességét, ember! - csapott a vállamra. - Annyi minden történt velem, hogy ez is belefért!
- És csakugyan zsoldosként háborúztál? Golyókat kaptál? Hová mentetek, amikor eltüntetek otthonról?
- A végállomás Ausztria volt. Ott csapott le ránk a béke. Apám hadifogságba került, s ott halt meg. Anyám sokáig ott élt még, én pedig megpattantam, neki a világnak! Ne akard, hogy mindent elmondjak, mert kihûl a Nap, mire a végére érek. Végleg hazajöttem a halált várni és találkozhatunk, amennyiszer akarod s mindent elmesélek. De most halljunk valamit rólad is!

5.
Csapongó beszélgetésünkből az maradt meg emlékezetemben egységes egészként, aminek azt a címet adhatnám, hogy Bibula második sebesülése. Õ maga is ebben a tárgykörben hozta legjobb önmagát, gyerekkorunkból emlékezetes hol durva, hol humoros, hol szinte kedves egyéniségét s ez a története alakult a leginkább kerekre.
Huszonöt napot feküdt első sebesülése után a kórházban s akkor visszavezényelték harcoló egységéhez. Itt kapta a második lövést, ezúttal a fenekébe, de a golyó átfúrta a vastagbelet is. Az a szanitéc, aki első sebesülésekor azonnal megjelent és védőangyalként óvta, - az már meghalt azóta. Helyébe egy ifjú, tudatlan és beijedt koma került, aki legalább tíz percig gyûjtötte magában a bátorságot, hogy a sebesült Bibulához másszék, akit ezalatt iszonyú fájdalom gyötört. Ekkor bámult egy kavicsra, egy fûszálra, mint az élővilágban látható utolsó emlékekre. Később hatolt a tudatába, hogy kis híján belehalt a sokkba. Az új szanitéc nem tudta, mi a sokk, vagy ha tanulta is valaha, mostanra elfelejtette. Ráadásul elkontárkodta a fickó a flastromozást is, meg egyéb kezelési tennivalókat is és pár hét múltán lokálisan üszkösödni kezdett Bibula ülepe. Ezt követően sokáig hason kellett feküdnie, ami csaknem teljesen megfosztotta az alvástól, minthogy egész előző életében hanyatt fekve aludt. A kórházban az ápolónők pelenkától származó pörsenésnek mondták betegségét, hintőport szórtak a fenekére és vihorászva paskolgatták, miközben kórusban énekelték: "Nem - be-szar-ni! Nem be-szar-ni!" Hasonló stílusban tréfálkoztak a férfiápolók is.
Illetékes fejesek úgy döntöttek, hogy elegendő sebesülést kapott Bibula, és miután kiengedték a kórházból, átvezényelték az úgynevezett K-6-os parancsnokság egyik ellátó szakaszába. Mindent egybevetve: itt könnyû volt a katonaélet. Rendszeres időbeosztás, filmek, előadások, nagy kártyacsaták a kantinban és persze a biztonság is nagyobb. A zászlóalj tûzparancsnoksága beépült egy nagy domb ölébe s körülötte bunkerek, homokzsákok, tûhegyes drótakadályok. Megsebesülni, meghalni ugyan itt is lehetett, mert havonta legalább egyszer mozsárágyúk lövedékei csapódtak be, de hát békében is fejére eshet egy tégla az embernek. Voltak időszakok, amikor úgyszólván unatkozott Bibula, és visszavágyott a frontra.
- Magadfajtának nehéz megmagyarázni az ilyesmit. Azt, hogy hiányzik a kaland, az életre-halálra barátság, a veszély. A veszély színesebbnek, teljesebbnek mutatja az életet. Amikor félsz, hideglelősen borzongsz, nyeled a nyáladat, olyasmiket is meglátsz, amiket azelőtt soha, és nagyon együtt élsz az élettel. Másrészt persze én sem a hathuszassal jöttem, két golyót már kaptam, kár lett volna incselkedni a halállal. Így aztán tudomásul vettem, hogy az adott ábra szerint még szerencsésnek is mondhatom magam. Úgy fogtam fel, hogy vége az én háborúmnak. Teljesnek azért mégsem tekinthettem a boldogságomat, mert változatlanul nagy fájdalmak gyötörtek. Amint mondtam, nem tudtam aludni s gyakran a fájdalomtól félőrülten és káromkodva fészkelődtem a priccsemen s egyre sûrûbben derengett fel előttem a múlt, a sebesülésem, az üszkösödés, a szétrohadt fenék és mindezzel kapcsolatban persze az a zabigyerek, aki elfelejtett sokk ellen kezelni, meg általában majdnem elügyetlenkedte az életemet. Üldözött az emlékkép, hogy milyen végtelennek tetsző idő után mászott hozzám, hogyan remegtek ideges ujjai, miképpen rángatózott a szája és milyen tanácstalansággal meresztette a szemét.
Az volt a legnagyobb fájdalom forrása, hogy elszakadtak az izmok Bibula testében és úgy mûködtek az idegszálak, mint eleven villamosvezetékek. És volt még valami, ami annyira megalázta, hogy nekem is zavartan adta elő:
- Napjában háromszor, bármi történjék, akármit csinálok, abba kellett hagynom, félrevonulnom, letolnom a gatyámat, lehajolnom és bekennem a seggemet baktérium elleni kenőccsel. Nem volt kec-mec, ezt csinálnom kellett! És ami a legkínosabb volt, a kenőcstől nagy, sárga, zsíros foltok keletkeztek a nadrágom ülepén. Termelődtek a szellemes megjegyzések a környezetemben. Egyszer majdnem bicskát rántottam, amikor valaki együttérzőn, de viharos röhögéstől kísérve tudatta velem: "Így van pajtás, akkor jön rá az ember, hogy mennyire fontos a segge, amikor nem tudja használni."
Nem lett ugyan emberkerülő, de mérsékelten barátkozott. Gyakran lesétált éjjelente a drótakadályig, belebámult a sötétbe, nézte azt a láthatatlan helyet, ahol a háború zajlik, ahol a halál kísért és mind többször jutott eszébe az ügyetlen kis szanitéc. Mindinkább gyûlölte és megannyi változatban elképzelte, hogy miképpen bünteti meg.
Aztán egyszer azt hallotta, hogy azt is bevezényelték a frontról ide, az ellátó zászlóaljhoz. Valahol tehát itt van. Nem vadászott rá kifejezetten, de készült, hogy előbb-utóbb találkozik vele.
Akkor hallott a fiúról, amikor volt egységét, amelyben szolgálva a sebesülést kapta, hátravonták ugyancsak ide, a zászlóaljhoz, az ellátókhoz és ő is örvendezve rikoltozott az ismerősök sûrûjében, azután hosszan trécselt néhány közelebbi sráccal a kantinban. Ott jött szóba a közelmúlt, az ő sebesülése, meg mások sebesülése és néhány haver halála. Meg a kis szanitéc, akit valaki Szingaléznak nevezett el, s ez a név maradt rajta, annál is inkább, mivel kideríthetetlen eredetû, leginkább talán indiai volt sötétes bőre és olajos tekintete alapján gondolhatóan.

6.
"Na, és most merre van az én kis Szingalézem, aki miatt ótvaras a seggem?" - érdeklődött Bibula az asztaltársaságtól a kantinban.
"Ne ítélkezz fölötte - intette le kedvetlenül Bibulát egyik bajtársa. - Jól csinálja a kis Szingaléz. Egyre jobban. Az emberek változnak, alkalmazkodnak, beleszoknak..." "De nekem ótvaras a seggem!" - kiáltotta Bibula, és megfordulva mutatta nadrágján a sárga foltot.
"Akkor se pattogj. Vannak, akiket visszahozott az életbe. Mondjuk, hogy nálad eltolt valamit, elismerem. Valószínûleg soha nem kap vitézségi érmet, vagy effélét, dehát mégiscsak a tûzben vonaglik a szerencsétlen és teszi a dolgát."
"Nagy dolog a bajtársi együttérzés. Meghat a szívjóság."
"Neked is bajtársad vagyok és értelek. Dehát lásd be, hogy te kórházba, meg ide kerültél, ő pedig ott maradt és egyre jobban melózik. Bárkitől megkérdezheted - mutatott körül. - Ha rám hallgatsz, spongyát rá! Nem bántanám a te helyedben. Igen?"
"Nem akarom bántani."
"Oké!" Későbben Bibula mellé sündörgött egy vágott szemû cimbora és fél szájjal azt súgta: ha mégis akar Bibula egy kis leckét adni a Szingaléznek, számíthat rá, mert ő jobban érti dühét, mint az a másik. Tatárnak is szólították a tatárszemût s még előbbi szavaihoz tette, hogy szerinte is fontos a bajtársiasság, de az ő ajánlkozását is felfoghatják a bajtársi segítségnyújtás bizonyosságaként.

7.
Egyik napon aztán Bibula látókörébe került Szingaléz. A helikopterpályán utánpótlási anyagot rakodott be egy csoport, közöttük Bibula s majdnem elejtette az emelnivalót, amikor megpillantotta emberét, aki az ő, vagyis Bibula dzsipjének támaszkodva várakozott. Semmi kétség az azonossággal, de meglepte Bibulát, hogy mennyivel nyiszlettebb, mint amire emlékezett. Hosszú karú, póklábú, csenevész testû, keskeny fejû, csöndes és szomorú.
Miután végzett Bibula és nagyon lassan a dzsipjéhez ballagott, köszönés, vagy bármi egyéb helyett azt kérdezte Szingaléz: "Beszélhetnénk?"
Bibula nem felelt, hanem Szingaléz cipőjét bámulta. Beugrott, hogy amikor a lövést kapta, a kavics, meg a fûszál mellett Szingaléz cipője is úgy hatott, mint élete egyik utolsó látványa. Valódi bőr volt akkor is, most is, sehol egy kopás, egy ránc, egy piszokfolt, - akárha most került volna ki az üzletből.
A cipőjéről szúrósan a szemére koncentrált Szingaléznek, aki ettől mintha megijedt volna, hátrább lépett és talán védekező reflekszként orrához emelte a kezét. A legtörékenyebb kezek és csuklók, amelyeket Bibula valaha is látott. Az egész emberről az jutott eszébe: fajtiszta vízicsirke. Azokra a hajdani gyerekekre emlékeztette, akiknek bélyeg- és lepkegyûjteményük volt, akik barátok nélkül és nagyratörő tervek nélkül éltek, s akiket soha nem szeretett Bibula, de ennek az irányában most átfutó szánalmat érzett.
Még egy lépést hátrált Szingaléz és nagyon halkan szólt: "Igazán sajnálom..."
"Beszélj csak!"
"Mit mondhatok? Megtörtént."
"Mentségek?"
"Szóval... képtelen voltam a cselekvésre... Féltem. Tehetetlen voltam."
"És aztán?"
"Aztán, amikor hallottam, hogy sokk, meg az üszkösödés... iszonyúan éreztem magam. Nem aludtam, mert üldözött a rémkép, ahogyan láttalak, ahogyan ott fekszel, fájdalmasan kiabálsz..."
Megijedt Bibula, mert egy pillanatra úgy látszott, mintha sírásra görbülne a kiskatona szája, s az elviselhetetlen lett volna. Kicsi mozdulatot tett Bibula, mert már ott tartott, hogy vállára üt a srácnak és azt mondja: fátylat rá! - de ebben a percben történt valami s ettől megtört az ostoba varázs. Nyilván úgy gondolta Szingaléz, hogy kezet akar kínálni neki Bibula s gyorsan ő is elkapta az előremozduló kezet. Ámde Bibulát mintha áramütés érte volna, elkapta a kezet, majd köpött egyet Szingaléz orra előtt a földre, utána pedig azt mondta: "Hülye!"
Ámde a színjáték folytatódott, mert Szingaléz nem sértődött meg, hanem alázattal és megértéssel elmosolyodott és újra próbálkozott a kézfogással. Úgy tartotta előre kezét, mint egy kéregető hadirokkant. Nemcsak megértő, de szelíd és megbocsátó gesztus is volt a lényében, mint aki engedelmesen tûri a rámért ütéseket, mert megérdemli, vagy mert megbocsátja. Szinte angyalszárnyai nőttek, ahogyan hosszú karját előrenyújtva, görnyedten állt.
Bibula ismét köpött és ismét azt mondta: "Hülye!"

*

Az emlékezés úgy magával ragadta Bibulát, hogy hosszan, töprengve hallgatott, s úgy tûnt nekem, akárha onnan, arról a helyszínről és abból az időből térne vissza hozzám, a jelenbe, venné észre poharát és ürítené belőle fenékig az abszintot.
- Képzeld, milyen jól néztünk volna ki, ha csakugyan ő bocsát meg nekem és én érzek bûntudatot, meg szánalmat, amiképpen titokban történt is, ámbár csak egy pillanatra.
Ezt is elképzeltem és azt is, hogy esetleg zavarba kerülök majd fizetésnél, hiszen nyilvánvalóan magamra kell vállalnom, annál inkább, mert valószínûtlen, hogy Bibula erőszakkal fizetni akarna. Millió az egyhez hogy aprópénznél semmi több nincs nála, miközben, ha jól számolom az ötödik pohár abszintot issza. Mikor szokott ez erre a nevetséges italra? Méghozzá láthatóan annyira odavan érte, mintha úgy született volna, hogy a hasában már abszint lötyögött.
- Nem, ne-e-em barátom! - ingatta fejét Bibula. - A dolog úgy állt, hogy engem egy magamnak tett fogadalom kötelezett: el kell kapnom az ipsét! Ebből nem engedhettem. Méghogy nekem legyen bûntudatom?! Az a furcsaság történt velem, hogy nagyon gyûlöltem a kölyköt, mert éreztem, hogy nem sokáig leszek képes gyûlölni. Csúszni kezdett a kezemből kifelé, márpedig ezt nem engedhettem!

8.
Az ellágyulás csapdájától szabadulni akarván, bevágta magát Bibula a dzsipbe és elvágtatott, egyenesen a kantinba és természetesen abszinteket ivott, hogy begerjedjen. Azt érezte ugyanis, hogy teljesen lelohadt benne a bosszúállás szenvedélye. Egyszerûen semmi haragot nem érzett és ezt rosszabbnak ítélte, mint korábban a bosszúszomjat. Az eszével persze tudta, hogy mégiscsak el kell kapnia Szingalézt, de ez mindinkább rutinból végzendő, belső szenvedély által nem táplált feladattá lett.
Nagyon kapóra jött, hogy feltûnt a kantinban Tatár, aki korábban már ajánlkozott, hogy bajtársi segítséget nyújt Bibulának, ha ki akarja egyenlíteni a számlát Szingalézzel. Most ahhoz is bajtársi kezet nyújtott, hogy el ne hamvadjék a szándék. Sovány férfi volt, olyan girbe-gurba testtel, mint egy kificamodott almafatörzs, de roppant erős, inas és olyan zabolátlan bajkeverő, kötekedő, verekedő alkat, aki messze túlnőtt Bibulán ezekben a tulajdonságokban.
Õszintén mérges lett a hír hallatán, hogy Bibula már nem gyûlöli eléggé Szingalézt, és tüzelni kezdte, márcsak azért is, mert nem akart lemaradni egy jónak ígérkező balhéról. Minthogy meghallgatta már néhányszor Bibula történetét, most visszaidézte neki saját szavait.
"Emlékezz csak, amikor ott üvöltöttél a fájdalomtól, fetrengtél a véredben, a szarodban, az izzadságodban, és hiába üvöltöztél, nem bújt elő az a tetû. Amikor pedig végre hozzád mászott, mindent elszúrt a vadbarom, és ha nem is haltál meg, hát el kellett viselned a vihorászó ápolónőket, a máig tartó és ki tudja, még meddig tartó fájdalmat, meg a sárga kenőcsöt a seggeden! Miképpen hagyhatnád ezt zokszó nélkül?!"
Tudta, hogy addig kell ütnie a vasat, amíg meleg, ezért rögtön elő is állt a büntetés általa képzelt változataival s meg kell adni: voltak jó ötletei. Miután pedig egyikre rábólintott Bibula, addig nógatta, míg bele nem egyezett, hogy azonnal kezdjék meg az előkészületeket. Õ maga példaadóan serénykedett, mint akinek rakétát dugtak a fenekébe.

*

Nem akarnál te is egy abszintot? - szólt ki hozzám a történetből ismét Bibula.
- Isten őrizz! Azonnal meghalnék tőle.
- Mert én esetleg még egyet... ha engedi a büdzséd...
- Legfeljebb a gyûrûkkel fizetünk - tréfálkoztam tréfálkozva, amit Bibula természetesen tréfának fogott fel, s figyelmesen időt hagyva nekem, hogy intézkedjek a pincérnél a rendeléssel kapcsolatban, maga is tréfálkozó modort öltve megjegyezte: - Talán újdonságot mondok vele, de van egy olyan tulajdonságom, hogy időnként elgondolkozom egy-egy pillanatig. Ilyen pillanatban tettem fel magamnak a kérdést: vajon létezik-e különbség bosszúvágy és bosszúvágy között? Évek során érleltem a választ, amely szerint: létezik. Van hitvány, nemtelen és nemes bosszúvágy. S minden mártírnak meg kellene gondolnia, hogy őbenne melyik dolgozik. Mert én a hitvány változatot választottam, és ezt máig bánom.
Kissé elcsuklott a hangja, de menten túltette magát az érzelmi alásüllyedésen, amit az is elősegített, hogy éppen hozta a pincér az abszintot s Bibula mohón belenyalt. - Az igazságtalanság olyan rossz gazda - csámcsintott -, hogy még azt sem éri el, amire pedig bizton számít.
Ezt a veretesnek ható gondolatot nem értettem teljes mélységében, de lehet, hogy Bibula sem. Az alkohol hatása mindinkább meglátszott rajta; elhatalmasodóban volt benne a vágy, hogy úgy beszéljen, ahogyan a korhelyek nagyzolnak és hangoskodnak. S az önmagától gerjedő indulat vértolulást okozott és lassacskán bíborszínû lett az arca.

9.
A Szingaléz-büntetés terve azon a filozófiai tételen alapult, hogy aki gyáva, azt bátorrá kell tenni - megfélemlítés által... Ez Tatár fogalmazványa volt, de egyetértett vele Bibula is. A gyakorlati megvalósítás pedig egy olyan éjszakára esett, amikor Szingaléz éjjeli őrszolgálatba került. Ezt persze előre kiszámolták, meg azt is, hogy a 9-es fedezék homokzsákgyûrûje mögé szól a beosztása, a támaszpont északkeleti csücskében. Aznap reggel centiről centire átvizsgálták a kijelölt körletet, megismerkedtek a vakfoltokkal, a földbuckákkal s más menedékhelyekkel, ahová félelmében esetleg elhúzódhat.
A jelzett estén Tatár és Bibula árnyékként követték, egészen a drótakadályig. Figyelték, amint elrendezkedik a fészekben, ellenőrzi a fegyvereket, próbálgatja a rádiót, cigarettára gyújt, ásít, majd lekuporodik, puskáját a mellére öleli, akár egy játékmackót.
"Egy galamb... Nyárson sült galamb - suttogta a Tatár.
"Érzem a szagát. Hmmm..."
"Ne téveszd szem elől, hogy ez a dolog nem igazi. Ne éld bele magad túlságosan!" "Mi az, hogy igazi? - öklözte mellbe Tatár a fanyar és láthatóan kelletlenkedő Bibulát. Megérezte, hogy nagyobb lett az ütés, mint - esetleg - szándékolta, ezért hangjával próbálta durvaságát ellensúlyozni. - Kilenc hónap Fantáziaországban éppen elég idő ahhoz, hogy elmosódjanak bizonyos határvonalak..."
Bibula nem vitázott, hanem indultak a kantinba, hogy rátöltsenek, meg elkártyázzanak néhány órát. Azután még a moziba is benéztek, hogy hódoljanak a régi trükknek, a katonák többirányú kábításának, amitől nekihevültebben teszik mindazt, amit elvárnak tőlük cserébe. Telni kellett az időnek, mert a cselekvés órája éjfél után következett el.
Már korábbi napokban szakértelemmel vételezték és raktározták a terv kiviteléhez illeszkedő felszereléseket, s éjfél után felkerekedtek, bekormozták az arcukat, helyükre telepítették a harceszközöket és várták az egyezményes jelet. Minthogy macskaként mozogtak s nem beszéltek, a jel az volt, amikor Bibula felemelte öklét. Ettől Tatár olyan túláradón örvendeni látszott, mint egy kisgyerek. Felmutatta hüvelykujját, mint a pilóták szokták bevetés előtt s nem tudván türtőztetni magát, csikorgó fogai közt mormolta: "Most aztán fûtsünk be neki! Eljött számára a szenvedések órája!" S azzal elindult a neki kijelölt fészek felé.
Bibula egy szikla mögött rejtőzködött, ahonnan láthatta Szingalézt. A Hold még nem bújt elő, de jól kivehetők voltak Szingaléz sisakjának, vállának, puskacsövének körvonalai. Háttal állt, s ez fontos feltétele volt a terv sikerének; a szögesdrótra, meg a mögötte lévő semmire bámul, ahonnan az esetleges veszélyt várhatja; azt hiszi, a háta biztonságban van, csak a hasa és a mellkasa sebezhető.
Amikor elérkezett a megbeszélt idő, Bibula óvatosan meghúzott egy zsineget, és Szingaléz fedezéke közelében apró nesz keletkezett. Négy zsineg volt Bibula kezeügyében és négy Tatárnál. Mindegyik zsineg túlsó végén, Szingaléz közelében, a drótakadályon kívül, konzervdobozokat rögzítettek, amelyekben töltényhüvelyek zörögtek. Hamarosan hallatszott, hogy Tatár is rángatja a zsineget, s heves csörömpölést rendezett.
Pár perces csönd, majd ismét zörej. Lassan kezdték, aztán fokozatosan felgyorsították.
Fél óráig csendben voltak. Akkorra előbukkant a Hold. Majdnem kerek volt és szinte fehéren világított. Úgy tûnt, mintha sietne valahová a felhők mögött. Ismét manipulálni kezdtek a zsinegekkel, de most már nemcsak rángatták, hanem lassan közelebb is húzták Szingaléz fedezékéhez. Ez, valamint a drótakadályról visszaverődő holdfény játéka olyan hatást keltett, mintha kúszva közeledne valamilyen veszély, mintha szorulna egy láthatatlan hurok a fedezék körül.
Újabb negyedórás szünet után, miután eltûnt a Hold, Bibula rejtekhelyéhez kúszott Tatár, mert a továbbiakban pontosabb együttmûködésre volt szükségük, hogy a beszerzett súlyosabb és egy helyen tárolt eszközöket mûködtetni tudják. Tatár útnak is indította az első világítórakétát. Kis pattanás hallatszott a 9-es fedezéktől tíz méternyire. Azután sistergés. Azután mintha kettészakadt volna a koromsötét éjszaka.
Most megmozdult Szingaléz. Rövid, nyikkanó sírás hallatszott, ami leginkább a rémület ösztönös reflexének mondható, majd egy emberi árnyék látszott: futott pár métert, hasra vágódott, hengergőzött néhányat, végül csendben maradt, azután - a vakító fény kihunytával - eltûnt árnyékalakja. Kis híján Bibula is kiugrott, hogy odaszaladjon, mert részvétet érzett a nyomorult iránt, s vágyat érzett, hogy vigasztalja.
Ámde Tatár újabb harceszközökkel babrált, s Bibula keményen rászólt: "Elég!" Le is akarta fogni Tatár kezét, a sovány férfi azonban félrelökte és Szingaléz fedezéke felé dobott egy könnygázbombát. Harminc méterre voltak Szingaléz fedezékétől, és noha felfelé vitte a szél a gázt, az ő orrukba is belecsapott undorító bûze. Úgynevezett CS-gáz volt, amit civilesen csirkeszarnak neveztek, mert olyanná lett hatásától az ember, mint a csirkeszar.
"Fék!" - szólt Bibula parancsolón, de Tatár kezében már ott volt a következő gránát, gyorsan kibiztosította és elhajította. Ezzel csaknem egyidőben megrángatta a konzervesmadzagokat. Roppant elemében volt s Bibula figyelmeztetését, már-már könyörgését is elengedte a füle mellett. Sőt, amikor Bibula megpróbálta ismét lefogni, ököllel az arcába vágott, majd térden rúgta, amitől Bibula összeroggyant. Ekkor mindkét kezével megragadta és meghúzta azt a kötelet, amely a Szingalézre kiszabott büntetés végső és legfelsőbb fokozatát dobta be. Eredetileg ez Bibula találmánya volt: a kötél meghúzásával fehérre meszelt homokzsák emelkedett fel a 9-es fedezéken túl egy árokból, állványzat és csiga segítségével. Húzta a kötelet a lelkesen vigyorgó Tatár és csillogó szemekkel figyelte, amint emelkedett és libegett a homokzsák, akárha sírból emelkedett volna elő.
Szingaléz váratlanul tüzelni kezdett. Csak egyet lőtt és a nyomjelzős lövedék belefúródott a zsákba, amitől az égni kezdett. Játékos hevülettel feljebb rántotta, majd lejjebb eresztette Tatár a zsákot, hogy mozgó célponttá, s még félelmetesebbé váljon.
Szingaléz azonban már nem félt. Szinte méltósággal felemelkedett és állva lőtt egy sorozatot a fehéren világító homokzsákba, amelyet változatlan lelkesültséggel táncoltatott Tatár. Nyoma sem volt Szingaléz mozgásában a félelemnek. Szinte komótosan, higgadt megfontolással szemlélte a rángatódzó homokzsákot, megingatta fejét, mintha rosszallana valamit, azután közelebb lépett a célhoz és újra tüzet nyitott rá. Akár egy lassított felvételen: előbbre lépkedett a zsák felé s minden lépésnél tüzelt. Fegyvere csak akkor hallgatott el, amikor tárat cserélt. Amikor a kísértet-zsák tövébe ért, nekinyomta fegyvere csövét, hátrafordult és teljes erejéből Bibula nevét kiáltotta, majd tüzelt és szinte felrobbant a zsák.
"Klassz - mondta elégedetten a Tatár. A nekitámadni készülő Bibulát ismét térden rúgta, majd ellökte, hogy hanyattesett. Fejével a 9-es fedezék felé biccentett. - Félig sikerült a terv. A gyávából, íme, bátor lett, belőled viszont egy szar!"
Ledobta a kötelet, kimászott a szikla mögül és eltûnt a sötétben. Minden csöndes maradt még egy fél óráig, addig, amíg a hajnal derengeni nem kezdett és a málnaszínû felhőket mintha megette volna a kékülő ég.

10.
A párás hajnalon a színekről és a szagokról sejteni lehetett, hogy hamarosan esni fog. Többször is szólította Szingaléz a fájdalomtól összegörnyedt Bibulát, minthogy azonban feleletet nem kapott, egyszercsak megjelent sisakja a szikla mögött.
Nézték egymást és Szingaléz kérdezte suttogó hangon először: "Baj van?"
Legyintett Bibula, hogy semmi, de nem tudott felállni. "Fene tudja... talán talán eltört a térdem" - nyögte, és tûrte, hogy Szingaléz megvizsgálja és bekötözze a térdét, majd karját vállára emelje és áttámogassa a 9-es fedezékbe.
Ott hosszasan hallgattak, majd megint Szingaléz kezdte a beszédet. "Kurvára félelmetes volt. Igazán próbára tett. Hát akkor most már..." Megkereste és megszorította Bibula kezét. Mindkettejük számára jó érzés volt, hogy nem keveredett érzelgősség az aktusba.
Újabb hosszú hallgatás után ezúttal Bibula törte meg a csendet: "Alighanem hibázik az ember, amikor azt gyanítja, hogy semmi és senki nem létezik rajta kívül, hogy egyedül van a mindenségben. Hibás gondolat."
Szingaléz egyetértően bólintott.
 
 
0 komment , kategória:  CSÁK GYULA Zsoldosok  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3497
  • e Hét: 8789
  • e Hónap: 88347
  • e Év: 2029627
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.