Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-04 20:01:05, szerda
 
  KUTAS JÓZSEF
Levelek



Felejtő úton voltam.

Ez nem a múltnak mint rendszernek merev és következetes elutasítása volt, ahogyan a halálos kóron átesett beteg (látta már odaát a jelzőfényeket) tagad meg magától mindent, ami előző s immáron más életéhez köti; ha akartam volna listát készítek, mi az, amit a fiók hátsó részébe szándékozott süllyeszteni, és mi az, amitől egyszer s mindenkorra megválok.
Mi az, amit drága pénzen bekereteztetek, feltámogatom az íróasztal szélére; várjon rám, míg visszaérkezem.
Tehát nem nekirohantam a világnak, be a lengőajtón, aztán lesz, ami lesz az elvarázsolt kastélyban - én valóban terveztem a visszatérést. Csak időre volt szükségem, de azt nem árulták a pult alatt az aljas tekintetû fiatalemberek.
A vonat bevonszolta magát a völgybe: hûvös őszi szél harapta az állomás és a kitûnően látszó domboldal fáit, némelyikről egészen leette a húst; a porból s a pillanatból karcsú oszlopokat faragott, és velük könnyedén alátámasztotta a vékony üvegeket.
Ismertem a völgyet, a völgyben a falut. Tíz éve fordultam meg itt utoljára, de semmi sem változott. A rendszerváltás nem járt errefelé: féltette élére vasalt nadrágját vagy más okból, de a szívem megnyugodott a régi állapotok láttán, akár a tengerész a hazai víz szagától.
Leraktam a bőröndöt a lábam mellé, mielőtt bementem volna a restibe egy porció sörre.
Nagy, színes levelek lebegtek az ösvény kavicsszegélye felett, mint idegen világok ûrhajói, melyek vándorai az előzetes információszerzés során elkövetett hiba miatt alkalmatlan és törékeny dolgoknak álcázták magukat, viszont szépérzékük nem engedte meg számukra a tökéletes beolvadás végrehajtását.
Sárga, méregzöld, még cinóbervörös is akadt közöttük: nem akartak leszállni, lustán keringtek, köröztek, csapongtak a levegőben: egyik-másik olyan fenséges volt, hogy kis híján nevet adtam neki.
Ráértem - mindenféleképpen - bámészkodni. A nagy futás után a szeptember lejtőin kívántam pihenni (főnököm ezt kőkorszaki zsarolásként értelmezte, és csak akkor írta alá a szabadságos papírt, amikor a háziorvossal való igen közeli rokonságommal fenyegettem), és ebből a szempontból a völgy és a falu pompásan megfelelt.
Már bent ültem a gyanúsan fehérabroszú, négyasztalos helyiségben, ahol a szamárfüles feliratok szerint ebédelni is lehetett (a sört a Soproni Ászok szervírozzák a szomszéd plakátról), és fáradt szememet dörzsöltem, mintha fényesítettem volna, hogy koponyámból szolgálatkész dzsinn nézzen elő, amikor az egész úton bennem motoszkáló, szöszmötölő gondolat végre megtalálta az ajtó kilincset.
Mindig is kedveltem az analógiákat: társak, testvérek voltak ők az egyedüllét óráiban, partok, melyekről kéz integet, ablak, amely keretez egy kedves arcot.
A legenda szerint egyszer egy indiai királyfi elindult boldog embert keresni az országában: én magamat keresem. Nem először és valószínûleg nem is utoljára szántam rá magam erre a kalandra, ami ugyan a látszat szőlőhegyére való kivonulás a hétköznapokból, mégis több a semminél.
Indiai királyfim nem lelt boldog embert: a párhuzamok nem kell, hogy mindenben egyezzenek.
Ültem, ittam a langyos sört, hallgattam a szelet, mely kifosztotta a völgyet; különben sûrû, fénytelen csend volt, akár egy halott erdőben.
Belépett valaki az utca felöli oldalon.
A tulajdonos jogos rosszallásával figyelte mozdulatait: magas, sovány öregember volt, kopasz fejbúbjáról vékony, hosszú hajszálak hálója lengett farmerkabátos vállára.
Gyorsan, eltökélten járt: olyan ember nyugalmával vagy nemtörődömségével, aki a jól ismert táj veszélytelen tárgyai közt halad, ismerős sivatagban és feltérképezett útvesztőben, ha úgy tetszik.
Egyenesen a pulthoz ment, és a poharakat rendezgető csaposhoz fordult, akinek a sötét haja mélyen belógott az arcába, akár egy árnyék, mely mindenhová elkíséri.
- Jött levelem? - rekedt fahangja volt, mint egy manóé, aki az emberi nyelvet csak végszükség esetén és rosszkedvében használja.
- Jó napot, Pitykó bácsi.
- Jött-e levelem? - tudakolta az öreg.
A csapos kivett a mosogatóból egy pálinkáspoharat, előbb az öreg, majd a fény felé tartotta, és nem válaszolt. Arca kifürkészhetetlen, unott maradt, mint szerintem ebben az alvó völgyben bárkié, aki közmunkát végez.
A resti kopott üvegajtaján beszûrődő fény a kis helyiség különös avarjaként terült a felületekre: egy pókhálós kép volt a falon az őszi, elköszönő nap.
- Pitykó bácsi.
- A levelem.
- Pitykó bácsi. Már megint a kocsmába jött be. A posta az a másik ajtó.
- A levelem.
- Pitykó bácsi, értsünk szót. Én nem akarom elkergetni magát innen. Felőlem leülhet bármelyik sarokba, még oda, az úr mellé is, adok mai újságot, engem aztán nem zavar.
- A levelem.
- Aranyos Pitykó bácsi, higgye el, ez nem a posta. Tegnap is eltört egy poharat.
- A levelem. - Az öreg ugyanott állt, ugyanúgy ejtette ki a szavakat, a haja lecsüngött a farmerkabátra. Miért volt mégis olyan érzésem, hogy nem mindennapi színjáték részese vagyok? Hogy az a pár szó és mozdulat több egy beteg ember és a csapos egyszerû párbeszédénél?
A tegnap lámpát gyújtott mögöttem, és a fényben tisztán kivehetőek voltak a háttér árnyai, a hangokban az élet felbérel gonosztevői, a bánat, a "soha már" lényei ütöttek tanyát, akár az üres barlangban a szörnyek; kirázott a hideg.
Nesze neked, indiai királyfi!
Nem akartam visszaemlékezni, van-e posta valóban a kocsma mellett: ez esetben mindegy volt.
A széles, poros utat nem bontotta szét hangra, homokfelhőre és villanásra egy jármû sem, és az ég el is metszette a messzeségben a földutat az enciánkék éles szélével.
- Áthozzam magának?
- A levelem.
- Üljön le oda. Mindjárt itt vagyok. Ugye, nem haragszik? - Félig kiment már, mire felfogtam, hogy a kérdés nekem szólt, és egyedül hagyott az öreggel.
Szerencsére volt a korsómban sör, beledugtam az arcom, és az üvegtalp alkotta szeszélyes fényábrák szemlélésébe merültem.
A nagyváros, a főnök, a város felett a piszkos selyemszerû füst és félig ébren, félig halva töltött éjjelek emléke visszatért, és úgy éreztem magam - eltúlozva a történet jelentőségét természetesen -, akár a civilizáció elől menekülő, annak hatalmasságát gyûlölő és félő vén csapdaállító vadász, aki mindig a hát mögé tekinget.
Nem ült az öreg. Nem is támaszkodott.
Ott várt a pultnál, kezeit lelógatta a teste mellé - valószínûtlenül hosszú kezei voltak, és a kézfeje barna és sima, akár egy tinédzseré -, állát előreszegezte, és nézte a pergő festést a falon merev szemhéjjal.
Tudtam, hogy nem gondolkodik - ők már túl vannak a kérdéseken, a világ csak az oxigén, a víz és az élelem miatt érdekli őket, és az éjszaka is egyszerû lesz, akár az egyszeregy.
Nincsenek utak, se szakadékok, se fák, se virágok, se meztelen asszonyok, aki az utak mentén nőtt virágokba öltözködnek, és olyan szépen énekelnek, hogy a szegény vándor elfelejti a szakadékba vetni, a fára felkötni magát.
Elfogyott a söröm.
Kezdtem irigyelni az öreg Pitykó bácsit.
Ha nem állt volna ott a megvesztegethetetlen, akaratos pózban, eszembe se jutott volna csapolni magamnak egy sört - egyszer dolgoztam két hétig Kőbányán, tudtam, hogy megy ez -, így azonban minden teketória nélkül kiszolgáltam magam.
A sör hideg volt, keserû, és rögtön a fejembe szállt. Közelebb húztam a bőröndöt, nehogy megszökjön, és az egyik széket magamnak is megmagyarázhatatlan módon támlával fordítottam az asztallapnak, ami Krúdy óta a magányos ívó egyezményes jele, hogy vár valakit. Vagy valakire.
- Mindennap kap levelet, Pitykó bácsi?
Villámgyors, szemmel csaknem követhetetlen remegés futott végig rajta, és még jobban kihúzta magát. Fehér hajszálai rezegtek, mintha rejtőzött volna mögöttük valaki, és onnan kukucskált kifelé; nem voltam biztos benne, jól cselekedtem-e.
Aztán megszólalt mégis az öreg: a falnak, a falba beszélt egyenletes, szép hangon, mintha mesét mondana, amit rajta kívül senkinek sem volna szabad meghallania, s a csiszolt mondatokból valóban arra következtettem, finomított történet hallgatója vagyok, kívülálló és tehetetlen, mint a hajótörött, akivel fecsegő habok játszanak.
Hazafelé a vonaton - elûztem mindenkit a fülke közeléből, és a kalauz is a pártomra állt kivételesen - egyszóval újra mondtam a mesét, az öregről szóló cseppet sem különös históriát, ismételtem a szavakat, míg azok szép gömbölyûre koptak, akár a késben a kövek, és ahogy a villanypóznák fürge öltésekkel fércelték össze az őszi szürkületet, az indiai királyfira gondoltam, aki a boldog ember keresése közben egyszer se nézett tükörbe.
Pitykó bácsi özvegyember volt. Feleségét tizenöt évvel ezelőtt veszítette el, máig tisztázatlan körülmények között, mert egyik napról a másikra nyoma veszett, eltûnt a faluból. Pitykó bácsi kereste egy darab ideig, erdőn, mezőn, tavak és üregek mélyén, a körzeti megbízottal - akkor még így hívták - a szó szoros értelmében elkergette a környékről, annyit járt a nyakára, utódja pedig a legkézenfekvőbb megoldást választotta.
Feljelentette Pitykó bácsit hivatalos közeg zaklatásáért. Pitykó bácsit figyelmeztették. Az öreg bezárkózott a házába, öreg kutyák és ezer éves fák közé, rejtély, hogyan és miből élt.
Ám egy napon levelet hozott Pitykó bácsinak a posta. A postás, ideges természetû, gyáva ember nem merte felvinni Pitykó bácsinak a levelet a hegy aljába, ahol az öreg lakott a víz mosása mögött, rábízta az új körzeti megbízottra.
Ám az hirtelen megbetegedett. A levél a takarítóasszonyhoz került, aki ismerte Pitykó bácsit, és vállalkozott a kézbesítésre. Felfelé az úton, a meredek kaptatón rosszul lett, és még abban az órában meghalt.
A levélnek nyoma veszett. Hogy Pitykó bácsi honnan tudta meg, létezett egyáltalán, éppoly titokzatos, mint az öregember élete a felesége eltûnése után, de egyszer felbukkant a kocsma előtt (soha sem volt posta az állomás épületben), és követelte a levelét. Ott állt órákon keresztül, szárazon, mégis hatalmasan, mint egy százéves fa, melybe belecsapott a villám, de elemészteni nem tudta, csak megérinteni az elmúlással, türelmesen és szótlanul akár maga az idő.
Felhajtottam a harmadik korsó sört is.
Odakint beborult; vad szélrohamok követték egymást, és a levegőben kékesszürke, fojtó por gomolygott, akár a háborúban.
Levelek már nem látszottak sehol: a csupasz fák ágai úgy úsztak a homály e zûrzavarában, mint sötét ruhás halottak a zajló vízen.
A csapos észrevétlenül tért vissza, köténye lobogott utána, haját félrefújta a szél, és meglátta a szemét, mely szinte világított a furcsa, korai éjszakában.
Felém kacsintott.
- Jó a sör - mondtam halkan, és tekintetemmel az öreg felé intettem, aki kőoszlopként vigyázta a hátsó kijáratot.
- Itt a levél, Pitykó bácsi - és a csapos újai közt egy csapzott boríték tûnt fel.
Az öregember átvette, és köszönés nélkül kicsörtetett.
- Tegnap nem én voltam itt, tüdőszûrésre kellett mennem - magyarázta a csapos, és mosolygott - , a helyettesem pedig megijedt Pitykó bácsitól. Kiabált vele, erre az öreg összetört a fején egy poharat. Három öltéssel varrták össze. A fejét, nem a poharat. - Lehajtotta a székemet, leült. Kényelmes mozdulatokkal rágyújtott. - Úgyse jön ide senki. Nem újságíró véletlenül? Érdekli a sztori? Mert akkor elmondom...
Soha nem tartott még ilyen sokáig az út vissza a város felé. Mintha valami ismeretlen hatalom nyújtotta volna meg a síneket, ugyanő meghosszabbította az alagutakat és a hidakat, megnövesztette az éjszakát, s kitágította szvetterét, az időt, én pedig, egyre apróbb és sötétebb pont, az életről, mint idegen országról gondolkoztam, s arról, vajon Pitykó bácsi intézi-e a beutazni vágyók vízumkérelmeit.
Mikor leszálltam a Déli pályaudvaron, és taxi után kiabáltam, forró fuvallat sodort fel a peron betonszegélyére egy nyaláb könnyû falevelet.
Õsz van hát itt is, hazamehetek.
 
 
0 komment , kategória:  KUTAS JÓZSEF Levelek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 5292
  • e Hét: 5292
  • e Hónap: 84850
  • e Év: 2026130
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.