Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-05 06:38:25, csütörtök
 
  BÍRÓ ANDRÁS



Egy huszonnégyóra
avagy: Képzelt riport a Mesterrel

Korán reggel ébredek.
Ma nincs előadás az egyetemen, lapomnak pedig tegnap már leadtam a riportomat. Mivel üssem agyon a napot? Nekivágok a városnak. A Nagykörútra érve a sarki újságostól veszek egy Pesti Napló-t. 1932. április 24-e áll a fejléc alatt. A címlapon öles betûk: Árvíz a Tisza mentén. A többhasábos tudósítás alcíme: A helyzet aggasztó és súlyos.
Fönt, a harmadik oldalon, egy Adolf Hitler nevû, német politikus fényképe. Alatta a képaláírásban olvasom, ő is indulni akar a közelgő elnökválasztáson, de most derült ki, hogy nem német állampolgár... Ha tehát elnök és kancellár akar lenni, akkor gyorsan meg kell szereznie a német állampolgárságot. Ahogy kefebajszos képét, erőszakos vonásait elnézem, biztosra veszem, hogy meg is szerzi.
A hatodik, hetedik oldal alján, Krúdy Gyula tárcáját közli a lap. Egy rókavadász elbeszélése. Rajongásig szeretem Krúdy írásait. Leülök hát a legközelebbi padra. Amint belemerülök, körülöttem elvész a világ. Már nem hallom a villamos csörömpölését, az autók dudálását, az utca zsivaját. A tárca zsongító világba emel, egy képzelt társadalom meseszép hölgyeinek, gáláns ködlovagjainak társaságába. Az írás végére érve fölnézek... Tévednék? Vagy mégsem? Valóban ő az?
Az imént lépett ki a Dohány utcai Otthon-kör ajtaján. Testhez simuló, háromnegyedes fekete felsőkabát takarja szálfamagas alakját, kezében puha kalap, a másikban ezüstgombos sétapálca, lábán a cipője felső részére simuló kamásli. Kalapját egyetlen mozdulattal illeszti fejére, majd elindul.
Magam sem tudom, mi történik velem. Föl kell állnom, meg kell ismernem őt! Három lépést teszek felé, és lám, fölfigyel rám. Meghajlok előtte.
- Mester! Engedje meg, hogy bemutatkozzam...
Nem szól, csupán bólint.
Mondom a nevemet és említem lapomat, amelynek rendszeres, külső munkatársa vagyok.
Krúdy szelíden, bátorítóan tekint rám. Elgondolkodva mondja: - Igen, igen, a nevét ugyan nem ismerem, kedves kollégám, de a lapját, annál inkább. Évekkel ezelőtt kértek tőlem egy tárcanovellát, írásomat közölték is, ám a honorárium oly csekély volt, hogy a további felkérést, sürgősebb dolgaimra való hivatkozással, elutasítani voltam kénytelen. A lappal való további kapcsolatom, a magasabb honorárium kilátásba helyezésétől függ...
Most rajtam lenne a sor, de nem tudok kinyögni semmit.
- Tisztelt kolléga - siet a segítségemre -, miben lehetnék szolgálatára?
- Szeretnék a Mesterrel egy interjút készíteni.
Krúdy mosolyog. Szánakozóan néz rám.
- A legritkább esetben adok interjút. Ez ugyanis szellemi erőfeszítésembe kerül. Az olvasók magvas, olykor meghökkentő kijelentéseket várnak az írótól. És mi a vége? Az interjú jól-rosszul megírva kerül az olvasók elé. Én viszont szellemi munkámért honoráriumot nem kapok. Az, természetesen, az interjút készítő kollégát illeti. Úgyhogy volt szerencsém...
- De, kérem Mester... Én az előbb helytelenül fejeztem ki magamat. Én nem is interjút, hanem egy riportkészítés lehetőségét kérném...
Mint aki hirtelen föleszmél valami jelre, vagy mire, a Mester megigazítja kalapját. Így folytatja:
- Ez viszont bizonyos értelemben, több, mint amire megelőzőleg kért... Más értelemben viszont, ez nem kíván tőlem erőfeszítést, mivel eközben a munkámra, az írásra koncentrálhatok... Tudja mit? Nekem kevés az időm. Ha elfogadja az ajánlatomat, akkor csak bólintson. Önnek, mostantól, ha beleegyezik, egy huszonnégy óráig társaságomban kell időznie. Kérdeznie azonban nem szabad, elmenni mellőlem a határidő lejárta előtt, ugyancsak nem volna tanácsos. Ezt követően elkészítheti a riportját. Nos, áll az alku?
Megrémülök. Egyhuszonnégy óra Krúdy úrral...? Nos, bizony, ez pénzbe kerül. Zsebembe nyúlok, kotorászni kezdek.
- Nos, igen - fogja le karomat a Mester -, amíg társaságomban tartózkodik, mindent én fizetek. Ön a vendégem! Indulhatunk?
- Boldogan -, nyögöm ki, mire vendéglátóm az út túlsó oldala felé fordulva fölemeli jobb karját. Most látom, hogy a túlsó oldalon négy vagy öt konflis várakozik. Az első kocsis, néhány másodperc múlva odaáll szorosan a járda széle mellé.
Vendéglátóm maga elé engedne, de nem fogadhatom el: - Mester, csak ön után...
Beszáll. És micsoda királyi mozdulatsorral zajlik ez a beszállás! Utánozni próbálom. Vesztemre. Cipőtalpam lecsúszik a konflis vaslépcsőjéről s nagyot csattan az aszfalton. Képem rákvörös lehet, gondolom, és igyekszem magamat túltenni ügyetlenségemen. Végtére, ha pironkodva is, de ott ülök a Mester mellett. Bizonyosan mindenki minket néz. Ahogy a konflis elindul az Oktogon felé, mintha a járókelők megállnának és úgy bámulnának ránk. Vagyis inkább a Mesterre, hiszen őt a lapokban megjelenő arcképeiről és könyveinek borítóin látható portréiról minden mûvelt pesti ismerheti... Hová megyünk?
A Mestertől megkérdeznem tilos. Pedig nagyon furdal a kíváncsiság. Itt ülök a nagy író mellett és nem szabad kérdeznem. Mit is írjak meg majd lapomnak? Ezt a nagy hallgatást? Meg lehet-e írni? Ez az ember számomra nagy kérdőjel. Ül magába mélyedve, kissé elhúzódva tőlem és hallgat. Jó lenne tudnom, mi jár a fejében? Mire gondolhat?
A Margit hídon csattognak a lópatkók, mikor felém fordul: - Reggelizett már?
- Köszönöm kérdését, még kora reggel.
Mellényzsebéből most előhúz egy ezüst zsebórát. Régi, családi darab lehet a múlt századból. Lapját fölpattintva, csupán csak ránéz és máris kattan a fedlap, majd elsüllyeszti a helyére.
- Akkor bizonyosan éhes. Rövidesen dél van. Mikor szokott ebédelni?
- Mikor, hogy... - mondom tétován - Van, amikor el is marad. No, nem azért, mintha pénztelen lennék, de, a Mester nyilván nálamnál is jobban tudja, a munka olykor elsodorja az embert. Van úgy, csak este jut eszembe, hogy nem is reggeliztem.
- Ó, a fiatalság tudatlansága! Az étkezések időpontja nagyon fontos. Az ember csak úgy képes szellemi munkát végezni, ha tele van a gyomra. És az sem mindegy, hogy mivel! Az ember soha ne tagadja meg magától a finom falatokat...
- Igen, ismerem a Mester írásait... Az ember, ha csak olvassa az ételek leírását, nyomban elkapja az éhség.
Amíg így bizonykodom, a margitszigeti kolostor romjainál vagyunk. Mély hallgatásba merülünk. Egyébiránt csupa szem és fül vagyok. Kezdek éhes lenni.

Ülünk a Nagyszálló éttermében, annak is az egyik kitüntető helyen álló asztalánál. Három pincér sürgölődik körülöttünk. Könnyû megállapítanom, Krúdy úr e helyen törzsvendég. És mint a jelekből kitûnik, fönt, az egyik emeleti szobában van a szállása, a családjával együtt. Étkezni azonban Krúdy úr mindig magányosan szokott. A főúr eléteszi a reggel érkezett postáját. Három-négy levél, két-három levelezőlap. Előbb ezeket olvassa, majd a zsebéből előhalászott bicska pengéjével gondosan felhasítja a borítékokat. Az ételes pincérrel eközben megbeszéli ebédünk fogásait, amelyből engem kihagy. Az italos kecskeméti barackot szolgál fel, majd elénk teszi a korsó söröket. A sörhab tornyosan remeg. Krúdy úr korsója után nyúl és fölemelve felém bólint.
Éppen csak belekóstol. Szalvétával gondosan letörli a bajuszára telepedett habot. De lám, mi történik itt? Nem a levest hozza a buzgó pincér, hanem tintásüveget, hozzá egy tollszárat. Látom, a toll vágott hegyû. És máris csúsztatja elé a hófehér, merített papírokból álló csomót.
Krúdy dolgozni kezd. Tempósan ír. Föl sem néz, meg sem áll. Mintha itt se lenne. Nyilván, a fejében már meg van írva az egész mû. Hát persze, eszmélkedem, az Otthon-körben kialakulhatott benne a téma. A fiákerben kocsizva pedig véglegesen megfogant benne. Vajon mit ír? Mi lehet a címe? Olyan szögben ülök, hogy nem bírom elolvasni. Gyomornedveim követelni kezdik a húslevest, amelyben tyúkcomb meg giga is leledzik. Jobb híján, iszogatom a sörömet.
Kopottas öregember jelenik meg az étterem ajtajában. A kapus azonnal odalép hozzá. Sutyorognak darabig. A kapus odainti az egyik pincért. Felénk néznek. A pincér fejét rázza. Nem, nem lehet! Ez van a fejrázásában.
Krúdy a maga apró gyöngybetûivel éppen teleír egy lapot. Aztán belekezd a második oldalba. De, mint aki a másvilágról érkezik, tétova mozdulattal nyúl a söröskorsója után és belekortyol. Az ajtó felé pillantva, azonnal felmérheti a helyzetet, mert odainti a pincért, aki odasietve meghajol.
- Szóljon neki, hogy várjon...
A pincér máris fordulna, de Krúdy kiegészíti mondandóját: - Addig is, adjanak neki egy nagyfröccsöt, a kontómra...
Még tíz perc telik el, mire a Mester pontot tesz írása végére. Csak éppen összehajtja a két lapot, s mire fölnéz, már a pincér társaságában jön a kopott ruhás férfi, aki nem más, mint az egyik budapesti napilap küldönce. Kefehajú, szétálló fülû ember, aki simléderes sapkáját gyûrögetve járul elénk az italosfiú oldalán.
- Pénzt, nem hoztál, fiam? Húsz pengőt várok tőletek.
- A szerkesztő úr holnap ilyenkorra ígérte. Én fogom hozni, nagyságos uram.
- Jól van, de igyekezz korábban jönni, mint ma. Na, eredj... A fröccsöd megkaptad?
A kefehajú szerkesztőségi küldönc hajlong és hátrál. Ott jut eszébe valami. Előre tesz néhány lépést az asztalunk felé.
- És a folytatást magkapom, ugye? A szerkesztő úr várja...
A Mester nem szól, csak int, oly mozdulattal, hogy sok a szöveg, odakünn tágasabb. Mindezt finom eleganciájával teszi. Nincs benne csipetnyi lekezelés sem.
Végre, az Újházi tyúkleves itt gőzölög a tányéromban. A tyúkcomb a testes galuskákkal, zöldségfélékkel és mindenféle fûszerrel, ami ebbe jár. És, mivel Krúdy úrnak vadas ételeket van kedve fogyasztani, elébb a sült fácánt szolgálják fel, majd a vadas mártásos őzgerincet. Befejezésként ízes palacsintát szolgálnak föl és tejszínes feketekávét.

Délután három felé jár az idő, amikor a Mester ültő helyében kissé elbóbiskol. Hanem, amint kászálódni kezdek, hogy a mosdóba távozzak, Krúdy felhorkan: - Hová, hová?! Nem szökünk meg!
- Hová gondol, Mester? Csak ide a mosdóba...
Krúdy int a pikolófiúnak azzal, hogy kísérjen el, és ügyeljen rám. Visszatérve, a pikolófiút megdicséri és aprópénzt csúsztat a kezébe. Amaz buzgón hátrál és hálásan kacsint rám.
Krúdy ismét dolgozni kíván. Lám, az erre rendszeresített pincér máris eléteszi a papírköteget, a kalmárist, a tollat.
Új Krúdy-tárca születésének vagyok tanúja. S amíg a Mester dolgozik, az italos fiú elémteszi sörömet s jó félóra múltán, amikor kiürül, kérés nélkül váltja le az üres korsómat, telire.
A Nagyszálló étterme ezenközben kiürül, majd a serénykedő pincérek és pincérnők a vacsorához kezdenek teríteni. A diszkrét edénycsörömpölések és az evőeszközök halk fémcsengése erre engednek következtetni.
Ezúttal egy cingár, micisapkáját kézzel gyûrögető fiatalember jelenik meg az ajtóban. A kapus ismerheti, mert asztalunk felé mutat, de lám, máris szalad hozzánk egy pincér az üzenettel, hogy a fiú a Mester írásáért érkezett a ... laptól.
Krúdy bólint és magához inti a fiatalembert.
Gyöngybetûs írását összehajtogatja, gondosan kopertába csúsztatja, majd lenyálazza és beragasztva nyújtja a fiúnak.
- Jól vigyázz, fiacskám, ezt a május ötödikei számba kérte tőlem a szerkesztő úr. És itt nagy megtiszteltetés ér. A Mester felém fordulva mondja:
- Májusi csodák - a gyomor örömeiben. Ezt a címet adtam, mit szól hozzá?
- Találó, igen találó. Csak nem a mai ebédünket írta meg, Mester?
Krúdy titokzatos mosollyal néz vissza rám, mintha ezt kérdezné tekintetével: És, ha az írtam volna meg? Majd elolvassa barátocskám. Aztán akkor rájön, vagy mi a szösz...
Amint a szerkesztőségi szolga után becsukódik a szárnyasajtó és alakja elvész a forgóajtóban, a Mester megigazítja nyakkendőjét, majd feláll.
- Kérem türelmét, a mosdóba megyek. De el ne inaljon ám, amíg távol vagyok!
Visszatérése után ismét szundikálni kezd. Két könyökével az asztalra támaszkodva, fejét kissé lehajtja két tenyerébe temetve. Egy-két perc multán már hallhattam szelíd horkolását.
Mire ébred?
A főpincér áll mögötte. Sejthető, hogy miről van szó, mert az étterem ajtajában az imént egy süldő gyerek jelent meg, izgatottan magyarázva valamit az ügyeletes ajtóállónak.
A főpincér azonban csak állt. Szólnia neki sem volt szabad.
Vár, amíg a Mester felébred.
Krúdy egy rövidke idő után, mintha megérezné a főpincér jelenlétét, kicsinyt föllódítja fejét, és lám, bár szeme csukva, mégis kérdez: - Üzent valaki?
- Szerkesztő úr, kérném, a csónak a szokott helyen várakozik. Méltóztassanak indulni. Előtte csupán egy kérdés: most méltóztatik-e kiegyenlíteni a számlát...?
- Holnap, kérem, holnap kiegyenlítem - szól atyaian, és ezzel kivonulunk a Nagyszálló étterméből.
A Mester előtt az italos és ételes, előttük a pikolófiú halad. Egészen a forgóajtóig "törik előttünk az utat". Odaérvén az ajtóhoz, Krúdy úr egyetlen pengőt nyom az ételes pincér markába a "Köszönve a kiszolgálást, kérem osztozzanak" szavakkal, és máris künn vagyunk a szálloda előtti placcon, ahol két vagy három konflis és talán ugyanennyi fiáker várakozik.
- Gyalog sétálunk a csónakig - szól a Mester, majd felém fordulva folytatja: - Ugye nem árt meg Önnek sem, ifjú barátom, egy kis séta?

Erősen alkonyodott. Mire a partot elértük, szinte ránk szakadt az este. Onnan föntről látni lehetett Óbuda pislákoló, egyre sûrûbben kigyúló fényeit, ahogy a polgárok az estebédhez készülődve villanyt gyújtanak ebédlőjükben, konyhájukban.
Odalent a csónakból egy kamasz figyelmeztet, vigyázzunk, az öreg csónakos pedig illendően köszönve sürget, igyekezzünk, mivel vihart jósolt a rádió. Sikerül bokaficam és vízbeesés nélkül elhelyezkedni a ladik hátsó padján. Középen ülve az öreg evez komótosan, hátul pedig a kamasz kormányozza a lélekvesztőt. Fantasztikus látvány innen, az estéli Dunáról, Óbuda képe! A Mester hallgat. Érzem, benne már megfogalmazódott a mondanivaló, talán egy esti csónakkirándulás hangulata, valamiféle édesbús szerelmi történet, esetleg egy epekedő leány öngyilkosságának motívumaival.
Amikor partra szállunk a sötétben, nem is látom, hogy a Krúdy adott-e valami díjat az átkelésért, de az öreg morrantásából megsejtem, hogy igen elégedett a borravalóval.
Nem merem kérdezni sétánk végcélja felöl, szinte félek megszólítani a Mestert. Egy utcácskába érünk, aztán egy szélesebbe, majd megint besétálunk egy kanyargós utcába, amelynek vége terecskévé tágul. Végül is a Mester lenyomja egy nehéz tölgykapú ajtókilincsét. Akkor ocsúdok föl, ez egy korcsma-féle vendéglő!
A híres Kéhlibe lépünk be. A boltozatos kapualj alá érve, hallani a teremből kiszûrődő kellemes zenét. A jobbra eső ajtóból perdül elénk egy pincér:
- Mély tiszteletem, Mester, erre méltóztassanak... A kerti részt majd csak május elsején nyitjuk meg, de idebent a szerkesztő úr törzshelye természetesen üres...
- Köszönöm, Józsikám, kérem ezeket a holmikat tegye a ruhatárba... - mondja, s máris vonul el Józsi a Mester kabátjával, kalapjával, ezüstgombos botjával...
Italos, ételes, pikolófiú azonnal itt terem és lám, a tulaj is ide lép asztalunkhoz.
- Söröket kérnék és dolgozni szeretnék...
Csak ámulók. Nem akarom hinni. Nekem nehezülnek a szempilláim, szinte eldőlök, húzna az ágy, de az messze van tőlem. A Mester pedig megint írni akar... Hozza a pincér a hófehér papírosokat, a díszes fatartóba illesztett tintásüveget, aminek üvegdugóján egy angyal figura elröppenni készül, aztán a pennát is kezébe adja ez a pincér a vágott hegyû tollal.
A pincérek elvonulnak, a zene most igen halkan játszik, és lám, mintha a vendégek is sejtenék, hogy mi megy végbe itt, a társalgást szelídebbre fogják. A harmadik oldal közepén véget ér a legújabb Krúdy-mû! A Mester ezt akkurátusan összehajtogatva belső zsebébe teszi.
Végre vacsorázunk! Ezúttal fenyőpálinka az aperitif, amelynek végeztével bográcsgulyás kerül az asztalra. De régóta nem ettem ilyet! És, nehogy kifogás alá essék az ízekkel kapcsolatban, díszes tartóban kerül asztalunkra éppen hatféle fûszer. A Mester még egy kis paprikát töröttborsot szór belé s a kistányéron odakészített fokhagymagerezdek egyikét saját kezûleg aprítja belé. Elégedetten kanalaz. Úgy elmerül az ízek bûvöletében, hogy rám nem is figyel. Mintha ott sem lennék. Az odaintett Béla pincérrel viszont bizalmasan társalog. Hanem eközben Béla pincér egyszerre csak óvatosan elővarázsol a zsebéből egy kopertát és bizalmasan adja át a Mesternek.
- Harminc pengő van benne. Tegnap este hozta ide a kiadótól a Skultéti úr. Tetszik tudni, az a bicegő öreg. Villanyossal jött. Én, a magaméból adtam neki egy pengőt, de ez a harminc itten hiánytalan ám...
Krúdy megköszöni, belső zsebébe illesztve a borítékot. Mellényzsebéből, hol az apró csörög, két fényes pengőt szed elő és Béla kezébe nyomja, aki diszkréten meghajol és lelép. A következő percben már ismét asztalunknál van, és miután elénk teszi a Hortobágyi-palacsintát, csak ennyit kérdez: - Az ilyenkor szokottat hozhatom?
Krúdy bólint és rám néz: - Maga fáradt, ifjú barátom!"
Képtelen vagyok tagadni. Igen, beismerem, fáradt vagyok.
- Pedig - folytatja -, aki író akar lenni, és abból megélve még a családját is eltartani, annak bírnia kell a munkát... Bizony, az éjszakát itt kell töltenie velem!
Béla pincér szakértően bontogatja asztalunknál a pezsgősüveget, ami aztán pukkanva egyet, poharunkba lövelli buzogva kellemes nedveit. A zene kissé felerősödik, az étterem vendégei mintha hangosabban beszélgetnének. Mindez, gondolom, Krúdy Gyula miatt van így.
Amíg ő novellát, tárcát, regényrészletet ír, halkra fogják a beszélgetést. Amikor asztala felől pukkan a pezsgősüveg, hát szabad a vásár!
Feketekávét próbálok rendelni a pincértől, de a Mester meghallja és leint: - Szó sem lehet róla! Feketekávét? Micsoda csúfság egy ilyen legénynek! Béla, kérem, egy kancsó vöröset hozzon. Most ez dukál! - Amíg Béla vissza nem tér a kancsó vörösborral, tovább söpröm be agyamba a fontos tanácsokat: - A mai vacsorát, ugyebár, sörrel kezdtük. Ittunk egy kicsinyke pezsgőt ugyan, de ez vezette be a vörösbort. Tanulja meg, kérem, a mondást: Sörre bor, mindenkort! Sört, a borra, hagyd másokra!
A bor kitûnő. A cigányzenekar is érti a dolgát. Közben asztalunkhoz jő egy házaspár, a mester legutóbbi könyvét teszik elé, hogy dedikálná. Igen, nagyon szívesen. A kalamáris, a toll ismét az asztalon... Erre aztán mások is bátorságot kapnak. Könyv ugyan nincs, de előkerül egy névjegy, jegyzetfüzet-lap, levélboríték, amelynek üres a háta, autogramot adni arra is lehet. Lehet? A Mesterre szépen nézve és megkérve, kinyílik a nagy író szíve. Aztán egy kis csöndesség után a cigányprímás is diszkréten odasompolyog asztalunkhoz.
Még arra emlékszem, a Dankó-nótákat húzta. Krúdy úrnak csakis a Dankó Pista komponált dalokat volt szabad húzni és persze, a nyírségieket, ha nem is Dankó komponálta őket. De aztán nekidőlök székem háttámlájának, talán lebukik fejem és alszom. Mélyen és mindent felejtve. Még arról sem tudok, hogy odakünn dörög, villámlik, eső paskolja a várost...

Napfényes reggelre ébredek. És eszcájgok, tányérok csörömpölésére meg a székek, az asztalok húzgálására. Mi még megvagyunk, mind a ketten. Krúdy úr az asztalra hajol. Elébb azt hiszem, hogy szundikál. De nem! Ír és ír, körmöl. Írja azokat a szép és andalító, búsongó és bízó sorait, azokkal a gyöngybetûkkel, amelyek soha meg nem halnak, amíg magyarul beszélnek és írnak, olvasnak itt a földön.
Hogyan is mondta ő az egyik korai nyilatkozatában? Valahogy úgy, amióta az eszemet tudom, én mindig író akartam lenni, hiszen írónak is születtem!...
Egy ásítást elnyomva lép asztalunkhoz Béla pincér.
- Szerkesztő úr, kérem, tisztelettel, ha megkérhetném. Az eső különben elállt.
- Értem, kedves Béla - záróra... És ez az, amit még hallani sem szeretek, ezért aztán ezzel az ifjú barátommal máris szedelőzködünk és elmegyünk...
- Mester! A kabátja, kalapja, botja, itt van a kezemben. Fölsegíthetem?
- Igen, köszönöm , hûvös a reggel. Jól fog esni egy kis séta.
Nem sétálunk nagyon messzire, de közben kerülgetjük a tócsákat, pocsolyákat. A sarkon túl tucatnyi fiáker meg konflis várakozik.
- Én most magát ugyanoda viszem, ahol tegnap felvettem. Na, csak ne is szabadkozzék... - mondja a Mester, aztán egész úton hallgat. Én is hallgatok.
Miért is zavarnám csak egyetlen kérdésemmel is? Bensejében ott társalog talán Rezeda Kázmér a fonnyadni készülő Fruzsinával, aztán Szinbád is elmerenghet a múló időn, meg azon, hogy ha eliramlik is az élet s véle együtt az ifjúság, azok a szép beteljesületlen álmok valahol, talán a síron túl, egy másik, másmilyen, de igaz világban, valósággá válnak.
Célunkhoz érve, Krúdy csak ennyit mond: - Na, szálljon ki és vigyázzon magára! - és int, hogy szót se szóljak.
Darabideig még nézek utána, amíg a lovak patkócsattogása el nem vész az utcazajban, majd a sarki újságárustól veszek egy Pesti Napló-t. Krúdy tárcája olvasható az ötödik oldalon: Egy pikolófiú álma. A hetedik oldalon pedig, a külpolitikai hírek közt kisbetûs közlemény: "Hitler Adolfnak mához egy hétre ünnepélyes keretek között adják át a német állampolgárságot igazoló okmányt..."
Micsoda világ! De hiszen sejtettem, hogy megadják neki - csitítom magamat, és visszalapozok az újságban, hogy elolvassam a Mester írását.


 
 
0 komment , kategória:  BÍRÓ ANDRÁS Egy huszonnégy  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2450
  • e Hét: 2450
  • e Hónap: 82008
  • e Év: 2023288
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.