Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-05 09:59:59, csütörtök
 
  MARK TWAIN
Ádám és Éva naplója



Fordította Thaly Tibor
ÁDÁM NAPLÓJA

Első rész

Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül. Egy új teremtmény bukkant fel mellettem - a hosszú hajú!

VASÁRNAP

Amíg eszméletlen voltam, alighanem furcsa dolgok történtek velem, mert észrevettem, hogy bal mellemen valami forradás van. Egyáltalában nem fáj. De már pusztán az a körülmény, hogy az új teremtmény első bemutatkozása nem járt baj nélkül - nem sok jóval biztat a jövőt illetően.

HÉTFŐ

Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt.

Ma borús idő van. Keleti szél süvít. Valószínűleg esőt kapunk... Kapunk? Miért beszélek többes számban? Mi kapunk? Mi az, hogy mi? Hol ragadt rám ez a többes szám? Most jut eszembe, hogy az új teremtmény szokott így beszélni.

KEDD

Az új teremtmény folyton beszél. Főként azzal foglalkozik, hogy a dolgoknak nevet adjon. A nagy vízesést - amit úgy szeretek - elnevezte Niagarának. Nem értem, miért. Azt állítja, hogy ez a zuhatag pontosan olyan, mint egy Niagara, tehát nem is lehet más nevet adni neki. Mondhatom, gyenge indok.

Jómagam már semmit sem nevezhetek el. Az új teremtmény maga ad nevet mindennek, ami az útjába kerül, mielőtt én még szóhoz jutnék. Megokolása mindig ugyanaz: pontosan olyan! Itt van például egy új madár, a Dodó. Azt mondja, csak rá kell nézni, mindjárt tudhatjuk, hogy Dodó, mert pontosan olyan, mint egy Dodó. A név rajta is fog ragadni. Mégis fárasztó és hiábavaló lenne, ha ezeken a dolgokon bosszankodnék, pedig mit jelent az, hogy pontosan olyan, mint egy Dodó? Én talán olyan vagyok, mint egy Adó? Azért is Ádám lesz a nevem, a madarat pedig Drontónak fogom hívni, és kész...

SZERDA

Az eső ellen kalibát építettem, de nem tudom békességben, egyedül használni. Az új teremtmény egyszerűen betolakodott. Amikor megpróbáltam, hogy kiszorítsam, arca, amelyet a keze fejével dörzsölgetett, nedves lett, és olyan hangokat adott, mint némely állatka, amikor bajban van.

Csak ne beszélne annyit. Szakadatlanul fecseg. Mindez talán úgy hangzik, mintha mindenáron akadékoskodnék vagy ócsárolni akarnám ezt a szegény teremtést. Eszembe sincs! Csakhogy eddig még nem hallottam emberi beszédet, ezért bántja a fülemet minden új és szokatlan hang, amely álmodozó magányom ünnepélyes csendjét zavarja. Az új hang túl közel is van hozzám, szorosan a vállam mögött vagy a fülem mellett, előbb az egyik, aztán a másik oldalon. Eddig inkább olyan hangokat szoktam meg, amelyek távolabbról jönnek.

PÉNTEK

A dolgok elnevezése vígan folyik tovább, nem tehetek ellene semmit. Közben az új teremtmény olyan logikát árul el, amely ellentmond az enyémnek - tehát nem is lehet helyes.

Nagyon jó nevet találtam ki erre a tájra. Szép és dallamos hangzású név: Édenkert. Titokban ezt a nevet tovább is használtam magamban, bár az új teremtmény kijelentette, hogy itt minden - az erdő, a szikla és az egész természet - nem annyira kerthez hasonlít, inkább olyan, mint egy park. Ezért aztán - anélkül hogy jóváhagyásomat kikérte volna - új nevet adott a tájnak: Niagara-park. Én ezt erőszakosnak és önkényesnek tartom. Táblát is állított fel:

A GYEPRE LÉPNI TILOS!

Ez csak ellenem irányulhat!

SZOMBAT

Az új teremtmény túl sok gyümölcsöt eszik. És ami a legaggasztóbb: főleg az almát kívánja meg, különösen, amióta hallotta, hogy némelyik alma fogyasztása tilos. Úgy látszik, különösen szereti a veszélyes dolgokat, bár azt állítja, a sok gyümölcsöt csak a karcsúsága kedvéért falja. Jellemző a logikájára, hogy a karcsúság kedvéért kockára tenné még a Paradicsomot is.

VASÁRNAP

Ma rajtakaptam az új teremtményt, amint éppen göröngyökkel dobálta a tiltott fán csüggő almákat.

HÉTFŐ

Az új teremtmény kijelentette, hogy az ő neve Éva. Bánom is én! Azt mondja, Évát kiáltsak, ha hívni akarom. Értésére adtam, hogy akkor az új név teljesen fölösleges. A "fölösleges" szó szemmel láthatóan imponált neki, és megnövelte tekintélyemet a szemében. Ez a szó csakugyan hatásos és hasznos - ezentúl gyakran fogom használni.

Azt mondja az új teremtmény, hogy különbözik az állatoktól és tőlem is. Nem egészen pontosan olyan, mint én - éppen ezért Éva. Ez azonban meglehetősen kétes dolog - de nekem egyébként is teljesen mindegy. Miattam lehet, ami akar, csak ne akaszkodjék a nyakamba, és ne akarjon mindig társalogni!

KEDD

Az egész területet elcsúfította ocsmány táblákkal és undok elnevezésekkel.

Azt mondja, hogy a Parkunkból nagyszerű üdülőhelyet lehetne csinálni, csak volnának vendégek! Micsoda badarság! Mindig ilyen dolgokat talál ki. Szavak, örökké csak szavak, minden értelem nélkül! Mi az, hogy "üdülőhely"? Ám jobb lesz, ha meg se kérdezem. Lehetőleg sohasem szabad neki kérdéseket feltenni, mert nyilván ég a vágytól, hogy valakinek valamit - lehetőleg minél részletesebben és minél hangosabban - megmagyarázhasson.

PÉNTEK

Újabban a fejébe vette, hogy ne sétáljak a vízesés felett. Pedig mit ártok azzal? Azt mondja, minden alkalommal, ha ezt teszem, reszket a félelemtől. Szeretném tudni: mi köze hozzá? Eddig is ezt csináltam. Olyan jólesik beleugrani a hűvös vízbe. Hiszen azért van itt a vízesés - legalábbis eddig azt hittem. Ő meg azt akarja elhitetni velem, hogy a vízesés kizárólag a festői hatás kedvéért van a világon, akárcsak a rinocérosz és a masztodon. Édesnek és bájosnak mondja őket, mint mindent, ami tetszik neki. Én egyáltalán nem tartom őket "édesnek" és "bájosnak". Sürgős környezetváltozásra volna szükségem, mert attól tartok, itt lassan eldurvul a nyelvem, elszegényedik a szókincsem!

SZOMBAT

Múlt kedden megszöktem, két napig kóboroltam, és végül egy elhagyott helyen új kunyhót építettem. Amennyire csak lehet, eltüntettem a nyomaimat. A hosszú hajú mégis felkutatott és megtalált egy állat segítségével, amellyel jó barátságban van (farkasnak nevezi). Amikor meglátott, megint azokat a kellemetlen, jajgató hangokat hallatta, és megint nedves lett a szeme!

Nem volt mit tenni, vissza kellett térnem vele a régi kalibánkba. De az első adandó alkalommal ismét kivándorlok, most már végleg és örökre!

Állandóan bolondos problémáival foglalkozik. Szeretné például kitalálni, hogy az oroszlán és tigris nevű állat miért eszik füvet és virágokat, holott a foguk olyan éles, hogy egymást is széttéphetnék. Micsoda badarság! Hiszen akkor megölnék egymást, és máris itt volna az, amit tudomásom szerint "halálnak" neveznek. A halálnak - úgy hallottam - eddig nem volt szabad belépnie a Parkba. Ez bizonyos tekintetben sajnálatosnak is mondható, hiszen...

VASÁRNAP

Csakhogy ez a nap is elmúlt!

HÉTFŐ

Lassanként belátom, a hétköznapokat csak azért teremtették, hogy az ember a vasárnap unalmát kiheverje.

Tagadhatatlan, hogy ez eredeti ötlet, mert erre előttem még senki sem gondolt. Mindez vigasztal és felbátorít arra, hogy naplómat tovább folytassam.

A hosszú hajú megint felmászott a tiltott fára. Göröngyökkel dobáltam, amíg csak le nem jött. Azt mondja, azért ment fel, mert éppen senki sem figyelt oda. Azt hiszi, ez kielégítő mentség! Milyen különös logika! A "mentség" szóra nagyot nézett. Ez csodálatot keltett benne. És irigységet is. Valóban jó szó.

Azt mondja, én nem tudok olyan jól mászni, mint ő, és csak azért ellenzem a dolgot. Végül is vele együtt fel kellett másznom a fára, hogy bebizonyítsam, belőlem sem hiányzik az ügyesség, de a bátorság sem.

KEDD

Azt meséli, hogy őt az én testem egyik bordájából alkották. Ezzel a mesével az a célja, hogy létezésének és egyéniségének a felelősségét reám hárítsa. Én nem érzem ugyan a bordám hiányát, viszont oldalamon ott van a sebhely, és ez gondolkodóba ejt. Annyi bizonyos, hogy minden részlet, amely Éva származására és múltjára vonatkozik, meglehetősen zavaros. Már ez maga is igen jellemző rá.

SZOMBAT

Tegnap beleesett a tóba, amikor nézegette magát benne. Mindig ezt teszi, ha idegen állatok nem figyelik.

Majdnem megfulladt, és utána elmesélte nekem, hogy ez igen rossz érzés. Szívből sajnál minden teremtményt, amely a vízben kénytelen élni. Ezeket ő "halaknak" nevezi. Tudniillik a világért sem akarja abbahagyni azt az undok szokását, hogy a dolgokra neveket akasszon. Minden erőlködése persze teljesen kárba veszett, hiszen hiába hívja nevükön a dolgokat, akkor sem jönnek. Ebből a tényből azonban szánalmas logikájával nem tudja levonni a tanulságot. Teljesen mindegy neki, hallgatnak-e a dolgok a nevükre vagy sem - csak hívja őket továbbra is fáradhatatlanul.

Tegnap este egy csomó halat fogott ki a vízből, és az ágyamba rakta őket, hogy felmelegedjenek. Sokáig figyeltem az állatokat, és egyáltalán nem vettem észre, hogy most jobban éreznék magukat, mint azelőtt. Csak sokkal nyugodtabbak lettek. Ha besötétedik, kidobom őket az ajtó elé. Nem akarok többé velük aludni, mert olyan hidegen nedvesek és kellemetlenül sikamlósak. Senkinek sem lehet kedve ezek közt aludni, különösen, ha az ember ilyen ruhátlan.

VASÁRNAP

Szerencsésen kibírtam valahogy.

KEDD

Most meg egy kígyóval barátkozott össze! A többi állat igen örül ennek, mert eddig velük foglalkozott, és sohasem hagyta őket békében. Én magam is örülök, mert a kígyó tud beszélni. Így én egy kis nyugsághoz jutok.

PÉNTEK

A hosszú hajú furcsa dolgot mesél nekem. Állítólag a kígyó biztatja, egyen a tiltott fa gyümölcséből, mert akkor nagy és felemelő tapasztalatokhoz juthat. Megmagyaráztam neki, hogy ennek egészen más következménye is lehet. Mert eljönne erre a világra a "halál". Ezzel sajnos nagy hibát követtem el, mert csak bogarat tettem a fülibe. Szeretné megmenteni a beteg ölyvét és friss húst adni a bánatosan sompolygó oroszlánoknak és tigriseknek. Azt tanácsoltam, hogy kerülje a tiltott fát, eszébe ne jusson hozzányúlni. Erre azt felelte, hogy semmi közöm hozzá. Utóvégre nem vagyok az ura és parancsolója. Nyilván ezzel akart viszonyunk rendezésére késztetni. Én azonban úgy tettem, mintha a parancsolásra vonatkozó megjegyzést nem is hallottam volna.

SZERDA

Olyasmi történt, amit az emberiség sohasem fog kiheverni! A napokban ismét megszöktem. Egész éjjel olyan gyorsan nyargaltam, ahogyan a lovam csak bírta. Reméltem, így kijutok a Parkból, és más országba kerülök, még mielőtt a szerencsétlenség ránk szakad. Tervem sajnos nem sikerült. Körülbelül egy órával napkelte után virágos réten lovagoltam át. Állatok ezrei legelésztek itt békésen, vagy aludtak, vagy szokásuk szerint egymással játszadoztak. Ám egyszerre borzalmas ordításban és morgásban törtek ki. Egy pillanat alatt a síkság csatatérré változott, az állatok vadul marcangolni kezdték egymást. Rögtön tudtam, mi történt: Éva evett a tiltott fa gyümölcséből, és a "halál" megjelent a Földön. A tigrisek a lovamra ugrottak és széjjeltépték! Csak nagy üggyel-bajjal tudtam megmenekülni.

CSÜTÖRTÖK

Remek helyet találtam a Parkon kívül, és egypár napig pompásan éreztem magam. Ám a hosszú hajú itt is felhajszolt, és ennek a tájéknak is tüstént nevet adott, mert "pontosan olyan, mint" satöbbi. Pedig nekem egészen más mondanivalóm lett volna számára, de ő végeredményben mindent elrontott. Sajnos egyáltalán nem tudtam rá haragudni. Bár különösen hangzik, de éppen ebben a pillanatban eszméltem rá, hogy érzéseim Évával szemben megváltoztak. Egészen boldog voltam, amikor megjelent, és hozott néhányat azokból a sokat vitatott almákból. Örömmel kaptam rajtuk, mert errefelé ilyenek nincsenek. Nem volt más választásom, olyan éhes voltam, hogy meg kellett ennem az almákat - persze elveim fenntartásával. Más régebben tapasztaltam, hogy az elvek szépek és jók lehetnek, ám az éhség nem ismer semmiféle elveket.

Az utóbbi időben néha olyan gondolatom támadt, hogy van valami vonzó Éva egyéniségében. Különösen egyes testrészei érdekelnek - éppen azok, amelyek az enyémtől különböznek. Hát nem furcsa? Most is ezekre gondoltam, amikor hirtelen eltakarta levelekkel és lombos gallyakkal. Megkérdeztem tőle, mit jelent ez az újabb bolondság, és letéptem testéről a zöldséget. Erre vörös lett, és remegni kezdett. Még sohasem láttam senkit így elpirulni és reszketni, még engem is kellemetlenül érintett. Azt mondta, rövidesen meg fogom tudni, miről van itt szó.

Bizony ebben nagyon igaza volt. Roppant éhes voltam, a félig megrágott almát mégis félretettem, pedig a legszebb alma volt, ami valaha is a kezembe került (pláne ilyen előrehaladott évszakban). De eldobtam az almát, és hozzáláttam, hogy én is betakarjam magam zöld ágakkal. Amint láttam, hogy Éva most meztelenül áll előttem, egészen kijöttem a sodromból. Csodálkoztam a saját hangomon, ahogy leszidtam Évát, és ráparancsoltam: szerezzen még leveleket, és ne mutogassa magát ilyen szemérmetlenül! Szót fogadott nekem, azután a síkságra osontunk, ahol a vadállatok az előbb egymásnak rontottak. Erről a helyről néhány szép állatbőrt hoztunk magunkkal, és megparancsoltam Évának, varrjon egypár ruhadarabot, hogy legyen mit felvennie ünnepélyesebb alkalmakra, ha a nyilvánosság elé kell lépnie. Mindez elég kellemetlen és kényelmetlen, de Éva, úgy látszik, örül neki. Boldoggá teszi még a legkisebb reménye is annak, hogy csomagolását cserélgetheti.

De azért Éva olyan társnő, aki egyre inkább a kedvemre való. Most már magányos és lehangolt lennék nélküle, különösen, mióta elvesztettem a régi birtokomat. Azt mondja, elrendelték, hogy az életfeltételeinket magunk teremtsük meg, és dolgoznunk kell. Így hát Éva éppen jókor jött. Majd ő dolgozik, és én irányítom, tanácsokkal látom el.

Egy évvel később

KEDD

Amikor ma megjöttem több hónapos vadászatról, messze északról, Éva egy új kis teremtményt mutatott nekem. Azt mesélte, hogy a bozótban fogta, de közben elpirult, mintha valami titka volna ezzel a szerzeménnyel kapcsolatban.

SZERDA

Káinnak nevezi a teremtményt. Különös szerzet, amelyet sehová sem tudok besorolni, pedig már meglehetősen ismerem az egész állatvilágot. Egy és más tekintetben mintha rám hasonlítana, akár a rokonom is lehetne. Éva legalábbis ezt állítja, és titokzatos célzásokkal utal rá, de véleményem szerint ez a feltevés csak tévedés lehet. Erre vall már az a különbség is, ami a nagyságunk, a méreteink tekintetében mutatkozik. Nem, ez inkább valami új állatfaj lehet, alighanem valami halféle. Ám amikor próbaképpen a vízbe dobtam, azonnal lesüllyedt. Éva rögtön utána ugrott, és kihúzta a vízből, még arra sem hagyott időt, hogy kísérletem eldöntse azt a kérdést, amit tisztázni akartam vele. De még így is azt hiszem, halféle lehet. Évának mindegy, hogy milyen fajta, végtelenül szereti, és semmiképpen sem akarja újabb kísérletre átengedni. Mindez számomra teljesen érthetetlen. Általában sok minden érthetetlen az új teremtmény körül. Amióta a házban van, Éva természete lényegesen megváltozott. Nem érdeklik többé a kísérletek, pedig azelőtt nagyon ragaszkodott hozzájuk. Még egyetlen teremtményi sem szeretett annyira, mint ezt, de megmagyarázni nem tudja. Nincsen egészen az eszénél, ezt újabban tapasztaltam. Néha fél éjszakán keresztül hordozza a teremtményt, mert sír, alighanem a vízbe kívánkozik. De mikor a segítségére akarok sietni, hogy a tóba dobja, Éva kikapja a kezemből, a hátát veregeti, és szájával komikus hangokat hallat, hogy megnyugtassa. A gondtól és az aggodalomtól egészen megzavarodott, olyan bolondul viselkedik.

VASÁRNAP

Úgy látszik, vasárnap sem akar dolgozni. Többnyire lustán heverészik a bőrökön, és örül, ha a teremtmény mászkál rajta. Tréfás hangokat ereget ki a száján, mert azt hiszi, a kis micsodának örömet szerez vele. Néha úgy csinál, mintha meg akarná enni az uszonyát, amitől ez a kis hal mindig kacagásban tör ki. Eddig még sohasem tapasztaltam, hogy egy hal nevetni tudna, és ezért bizonyos kételyek merültek fel bennem.

SZERDA

Nem hal! Ezt most végre minden kétséget kizáró módon megállapítottam. Persze azért még mindig nem tudom, hová sorozzam. Ha boldogtalan, valósággal pokoli ordításban tör ki, ám ha az ember tüstént odaadja neki, amit akar, akkor elégedetten gagyog magában. Legtöbbször a hátán fekszik, és négy lábát a levegőbe rugdalja. Más állatoknál ezt még nem láttam.

Amikor Évának elmondtam, hogy az új teremtmény nekem milyen nagy "problémát" jelent, csak az új szót csodálta meg, anélkül hogy az értelmét felfogta volna. Szerintem tehát probléma vagy csodabogár. Ha meghal, szétszedem és megvizsgálom, hogyan és miből állították össze. Hiába, ilyen kétségeim még sohasem voltak.

Három hónappal később

KEDD

A probléma egyre rejtélyesebb lesz. Már elrabolja az álmaimat. Most már nem fekszik csendesen a hátán, hanem négy lábon mászkál. Mégis lényegesen különbözik a többi négylábútól, mert az első lábacskái jóval rövidebbek. Így aztán a feje és a törzse ügyetlenül helyezkedik el, ami nagyon csúnyán fest.

Egyébként felépítése és szerkezete meglepően hasonlít az enyémhez, de helyzetváltoztatási módja bizonyítja, hogy nem a mi fajtánkhoz tartozik.

A rövid első lábacskák és a hosszú hátsó lábak arra mutatnak, hogy talán a kenguruk családjából eredt. Igen ám, de a mozgásmódja a kengurukétól is különbözik, hisz nem tud ugrálni, mint az igazi kenguru. Úgy látszik, a kenguruknak egy nagyon különös alfaja, amelyet eddig még nem is katalogizáltak. Tekintve, hogy én fedeztem fel, úgy érzem, jogom van arra, hogy a felfedezés dicsőségét örök időkre a magam számára biztosítsam; ezért az új teremtményt saját családi nevemmel ruházom fel. Kaengurorum Adamiensisnek nevezem.

Abban az időben, amikor Éva a bozótban fogta, egészen fiatal példány lehetett, hisz azóta szüntelenül növekszik. Most már körülbelül ötször akkora, mint eredetileg volt. Ha elégedetlen, sokkal nagyobb lármát csap, mint régen, a ricsaj körülbelül húsz-huszonötször akkora. Erőszakkal nem lehet elhallgattatni, sőt ez csak elmérgesítené a dolgot. Ezért kénytelen vagyok az erőszak módszerével felhagyni, mert különben kínos helyzetbe kerülnék vele szemben. Éva úgy szelídíti meg, hogy beszél hozzá, és mindent oda ad neki, amit kér - azt is, amit két perccel előbb még erélyesen megtagadott tőle.

Különös lenne, ha ez fajtájának egyetlen példánya volna, de úgy látszik ez az eset forog fenn. Már hónapok óta erőlködöm, hogy még egy példányt szerezzek belőle gyűjteményem számára, vagy azért, hogy az elsőnek játszótársa legyen. Akkor az első példány bizonyára nyugodtabb és szelídíthetőbb lenne.

Három hónappal később

SZERDA

Az ádámi kenguru nem akarja abbahagyni a növekedést, ami véleményem szerint igen különös és nyugtalanító. Nem ismerek kengurut, amelynek ilyen hosszú időre volna szüksége a kifejlődéséhez. A fején most már prém is van. Nem valódi kenguruprém, inkább olyan, mint a mi hajunk, csak sokkal finomabb és puhább. És nem fekete, hanem vörös. Csak legalább még egy példányt tudnék fogni! Sajnos nincs rá semmi kilátás - kétségtelen, hogy ez egy új fajtának egyetlen példánya. Ezt most egészen biztosan megállapítottam. Tegnap ugyanis egy igazi kengurut fogtam és hazavittem. Azt hittem, a mi példányunk nagyon magányosnak érzi magát, és bizonyára örül majd a kenguru játszótársának, hiszen eddig rokonok nélkül nőtt fel. Ha már ilyen elhagyatott közöttünk - olyan idegenek között, akik semmit sem tudnak az ő fajtája erkölcseiről és szokásairól -, kell hogy egy kenguru láttára bizonyos rokoni örömet érezzen, még akkor is, ha kissé távoli ez a rokonság. Kiderült azonban, hogy alaposan melléfogtam. Mihelyt megpillantotta a kengurut, olyan félelem fogta el, mely elárulta, hogy ilyenfajta állatot még sohasem látott.

Legszívesebben visszaadnám a szabadságát. Erről azonban Éva hallani sem akar. Ez a megoldás kegyetlenségnek látszik, ami egészen távol áll Évától. (Az utóbbi időben gyökeret vert bennem az a gyanú, hogy Éva jóval többet tud a rejtélyes lény eredetéről, mint amennyit nekem bevallott.)

Öt hónappal később

VASÁRNAP

Mégsem kenguru! Nem. Most már ugyanis hátsó lábain egyenest tudja magát tartani, miközben Éva ujjaiba kapaszkodik. Pár lépést botorkál, aztán ismét elesik. Valószínűleg egy medvefajta! A medvék egyébként veszedelmesek, ezt megfigyeltem, amikor elnézegettem a vadállatok küzdelmeit. Ezért most már hamarosan intézkednem kell: nem sokáig engedhetem meg az állatkánknak, hogy szájkosár nélkül szaladgáljon.

Két héttel később

CSÜTÖRTÖK

Megvizsgáltam a száját. Egyelőre még nem veszélyes, mert csak egy foga van. De annál nagyobb lármát csap, főleg éjszaka. Jobbnak láttam, hogyha kiköltözködöm. De reggelenként, reggeli után, mindig átmegyek egy kicsit, és megnézem, hogy újabb foga kijött-e már. Amikor az egész szája megtelik fogakkal, akkor legfőbb ideje lesz, hogy elküldjük. Különben túlságosan veszélyessé válhat.

Három hónappal később

PÉNTEK

Éppen most tértem vissza egy hosszú és unalmas vadászkirándulásról. Nekem nem volt szerencsém. Ellenben ez az Éva! Hihetetlen, mit ért el távollétem alatt! Anélkül hogy birtokunkat elhagyta volna, egy második példányt fogott be! Micsoda szerencséje van! Én akár száz évig is kóborolhattam volna az erdőben anélkül, hogy egy második példányra bukkanjak. Éva, amikor a részletek felől faggattam, megint elpirult, és nem felelt semmit, csak titokzatosan mosolygott.

VASÁRNAP

Összehasonlítottam az új példányt a régivel. Semmi kétség, hogy ugyanahhoz a fajtához tartoznak. Az egyiket a kettő közül szívesen kitömném, hogy gyűjteményembe sorozzam, de Éva valamilyén okból hevesen ellenzi. Ezt a tervemet tehát fel kell adnom, amit tudományos szempontból igen sajnálatosnak tartok.

Borzasztó veszteség lenne, ha ez a faj kihalna, és nyoma sem maradna az utókor számára, nem igaz?

Az idősebbik teremtmény sokat szelídült az utóbbi időben. Tud már nevetni, és fecseg, mint egy papagáj. Miután több papagájunk van, kétségtelen, hogy szavait azoktól tanulta, hiszen az utánzás képessége feltűnően ki van fejlődve benne.

Arra is gondoltam, hogy ez talán egy újfajta papagáj, aztán úgy láttam, hogy ez nem lehet, bár ennél az állatnál semmi sem lepne meg. Már sok mindenre gondoltam az első naptól kezdve, amikor még halnak tartottam. Ez az új állatka éppen olyan csúnya, mint az idősebb volt eleinte. Sárgásvörös a bőre, ugyanolyan csúf kis feje van, de egyelőre nem akar rajta prém képződni. Éva Ábelnek nevezi.

Tíz évvel később

A mi fajtánk! Ezt már régebben sejtettük. Kicsiny, fejletlen alakjuk tévesztett meg sokáig.

Szinte hihetetlen. Most már megszoktuk a gondolatot. Azóta egypár kislány is beállított.

Ábel jó kisfiú, de Káinnak rossz a természete.

VASÁRNAP

Az elmúlt évek hosszú sora után be kell vallanom, hogy eleinte alaposan félreismertem Évát. Jobb vele élni a Parkon kívül, mint a Parkban őnélküle tengődni. Eleinte mindig arra gondoltam, hogy túl sokat beszél. De most mégis sajnálnám, ha ez a hang elnémulna, és soha életemben többé nem hallhatnám.

Most már bizonyos hálával gondolok arra az almába harapásra, amely bennünket összehozott, és megtanított rá, hogyan kell az ő jó szívét és kedves egyéniségét megérteni.

(Itt végződik Ádám naplójának első része)


ÉVA NAPLÓJA

Első rész

VASÁRNAP

Ma már egynapos vagyok. "Tegnap" érkeztem. Legalábbis így rémlik nekem, és valójában is így kell lennie, mert ha "tegnapelőtt" is léteztem volna, én azt bizonyára nem éltem végig, különben emlékeznék rá. Ámbár az is lehet, hogy mégiscsak létezett egy "tegnapelőtt", csak én nem vettem észre. Mindegy, a jövőben jobban fogok figyelni, és ha újabb "tegnapelőttel" találkozom, majd feljegyzem magamnak.

Legjobb lesz, ha az emlékezéseimet a "mával" kezdem, különben csak összezavarom a dolgokat.

Az az érzésem, hogy ezek a feljegyzések valamikor nagyon fontosak lesznek a történetkutatók számára. Már-már afféle kísérleti alanynak képzelem magamat. Úgy is van: kísérleti alany vagyok. Ebből a szempontból senki sem jöhet számításba annyira, mint én.

Erről máris meggyőződtem. Kísérleti alany vagyok, semmi több.

Igen ám, de ha kísérleti alany vagyok, akkor csupáncsak én lennék az? Nem, ezt alig hiszem. Mindenki ebbe a csoportba tartozik, és csak kis része a nagy kísérletnek. De én vagyok az egésznek a főhőse, mondhatnám, a középpontja. A többi csak kiegészítője. Vajon biztosítva van-e az én kivételes helyzetem? Vagy pedig örökké aggódnom kell miatta, és vigyáznom kell reá? Valószínű az utóbbi. Egy hang azt súgja nekem, hogy pozícióm ára az örökös éberség. (Fiatalságomhoz képest ezt elég jól megfogalmaztam!)

Ma már minden szebb, mint tegnap. Hogy tegnapra minden elkészülhessen, a nagy sietségben nem rendezték el véglegesen a hegyeket, egyik-másik síkság pedig még tele van szórva mindenféle törmelékkel és hulladékkal, úgyhogy elég sivár látvány volt. Hiába, ilyen nagyszerű mesterművet nem lehet csak úgy kutyafuttában elkészíteni. A mi szép és nagy világunk azonban igazi mestermű, és majdnem tökéletes, annak ellenére, hogy mindössze egy hét alatt készült. Mégis néhol túl sok a csillag, máshol meg kevés. De ezen bizonyára lehet még segíteni. Tegnap este meglazult a Hold, elkezdett csúszni, majd eltűnt a szemhatáron. Ez persze nagy kár, borzasztó veszteség, és fáj a szívem, ha rágondolok. A díszletek és dekorációk közül egyik sem fogható hozzá, olyan szép, olyan tökéletes. Jobban oda kellett volna erősíteni. Jaj, csak visszakaphatnám!

Hogyan tudhatnám meg, hogy most hol van? Akihez került, bizonyára óvakodni fog attól, hogy elárulja. Ezt egészen biztosan tudom, mert magam is azt tenném. Azt hiszem, általában elég becsületes vagyok, és az is világos előttem, hogy lényem legfőbb vonása a szép után való vágyakozás és rajongás - különösen, ha csillagokról van szó. Egy Holdat azért mégsem lehetne rám bízni! Ez már merészség volna, különösen, ha az a Hold valaki másé, aki nem tudja, hogy nálam van. Ha fényes nappal akadnék rá, akkor persze visszaadnám, mert az ember sohasem tudhatja, nem nézett-e valaki oda, amikor felemelte. De ha sötétben találnám meg, akkor kigondolnék valami ürügyet arra, hogy ellophassam. Hiába, a Holdat nagyon szeretem, olyan szép és romantikus. Öt-hat darab kellene belőle, akkor sohase mennék aludni. Mindig egy mohapadon hevernék, és a Holdakat bámulnám.

A csillagok is egészen helyesek, jó volna, ha nekem is lenne egypár belőlük, a hajamba aggatnám őket. Az ember el se hinné, milyen messzire vannak, pedig látszólag olyan közel ragyognak. Tegnap este, amikor először tűntek fel, egy rúddal le akartam szedni néhányat, a rúd azonban túl rövid volt, amin roppant csodálkoztam. Megpróbáltam göröngyökkel ledobálni őket, míg végre teljesen kimerültem. Csak egyetlenegyet találtam el - talán mert balkezes vagyok, és nem tudok jól dobni. Bármelyikre céloztam, nem tudtam eltalálni. De azért majdnem sikerült, mert negyvenszer-ötvenszer is láttam, hogy a fekete göröngy a csillagcsoport közepébe repült, és hajszál híján eltaláltam valamelyiket. Ha több a kitartás bennem, végül mégiscsak szereztem volna egy csillagot.

Elhullattam a csillagok miatt jó néhány könnyecskét, ami fiatal koromat tekintve nem is csodálatos. Amikor megnyugodtam, fogtam egy kosarat, és elindultam a világ szélének arra a pontjára, ahol a csillagok majdnem érintik a földet. Ott majd puszta kézzel is könnyen leszedhetem őket - gondoltam -, és már azért is jobb lesz úgy, mert óvatosan foghatom meg, anélkül hogy eltörném. Csakhogy sokkal messzebb volt, mint gondoltam, és ezt a tervet is fel kellett adnom. Annyira elfáradtam, hogy alig tudtam egyik lábamat a másik elé rakni. Nagyon fájtak a lábaim, mert hólyagosra jártam szegényeket.

Túl messze voltam már ahhoz, hogy hazamehessek. Sajnos az idő is hűvösre fordult. Szerencsére néhány tigrissel találkoztam, közéjük lapultam, és remekül éreztem magam kellemes melegükben. Mivel a tigrisek földieperrel táplálkoznak, a leheletük is kedvemre való volt. Eddig még nem találkoztam velük, de csíkozásukról mindjárt felismertem őket. Bárcsak volna egy tigrisbőröm, micsoda remek ruha kerülne ki belőle!

VASÁRNAP

Lassanként jobban megismerem a távolságokat. Eleinte mindennél fontosabb volt számomra, hogy ami csak tetszik, tüstént megszerezzem magamnak, elragadtatva kapkodtam minden után. Ami tetszett, gyakran túlságosan messze volt, vagy itt volt ugyan a közelben, de tüskék választottak el tőle. Hej, be keserű tapasztalatokat szereztem! Erről jut eszembe az első aforizmám, amelyet egészen magam találtam ki! "Megszúrt kísérleti alany kerüli a tüskét." Ez elég figyelemreméltó megállapítás, különösen, ha számításba vesszük, hogy milyen fiatal vagyok.

Tegnap este bizonyos távolságról követtem a másik kísérleti alanyt, hogy megállapítsam létének célját. Ezt azonban nem sikerült felderítenem. Úgy sejtem, ez egy férfi. Bár férfit még sohasem láttam, pontosan olyan volt, mint egy férfi, és ezért meglehetősen biztosra vettem, hogy férfiról van szó. Észrevettem, hogy ez a lény jobban érdekel, mint a többi kétéltű - ha ugyan ez kétéltű. Mégis annak vélem, mert csapzott haja és kék szeme van, és általában pontosan olyan, mint egy kétéltű. Alig van csípője, lefelé keskenyedik, mint a répa. Ha szétvetett lábakkal megáll, úgy legyökerezi magát, mint egy daru, ezért tartom kétéltűnek, bár az is lehetséges, hogy valami szobor.

Eleinte féltem tőle, és mindig elszaladtam, ha felém fordult, mert attól féltem, hogy rám rohan. Aztán észrevettem, hogy meg akar előlem szökni, és ez természetesen sértette a hiúságomat; órák hosszat futottam utána, mindig húsz méter távolságban, ez idegesítette és dühös lett. Végül felmászott egy fára, és én túl buta dolognak tartottam, hogy lessem, amíg lejön. Otthagytam és hazamentem.

HÉTFŐ

Ma ugyanúgy történt. Újra felkergettem a fára.

SZOMBAT

Még mindig a fára menekül. Úgy tesz, mintha ott pihenne. Persze ez csak kifogás. Hiszen nem a szombatot, hanem a vasárnapot rendelték pihenőnapnak. Úgy látom, az a legkomolyabb szenvedélye ennek a teremtménynek, hogy jól kipihenje magát. Én belefáradnék, ha folyton csak pihennem kellene. Már az is kifáraszt, hogy itt kell ülnöm és a fát figyelnem. Csak azt az egyet szeretném tudni, hogy tulajdonképpen minek van itt. Még sohasem láttam, hogy bármit is csinált volna.

Tegnap este visszahozták a Holdat! Olyan boldog voltam!

Ez már aztán igazán becsületes dolog. Sőt túlságosan becsületesnek tartom! Nemsokára ugyan ismét eltűnt, de már nem aggódom érte. Ha ilyenek a szomszédok, nem kell aggódnom, újra visszahozzák.

Szerettem volna hálámat valamilyen figyelmességgel kimutatni, például egypár csillagot küldhettem volna nekik, itt ugyanis a kelleténél több van belőlük - vagyis több, mint amennyire nekem szükségem van. Észrevettem ugyanis, hogy a kétéltű nem sokat törődik a csillagokkal - fütyül rájuk!

Közönséges az ízlése, és csöppet sem szeretetreméltó. Tegnap alkonyatkor óvatosan lekecmergett a fáról, és olyan pöttyös halakat akart fogni, amilyenek a Tóban játszadoznak. Göröngyökkel kellett megdobálnom, hogy békében hagyja őket, erre dühösen visszamászott a fára. Azt hiszi talán, azért van a világon, hogy más teremtményeket fogdosson? Vagy egyáltalán nincs szíve? Nem érez semmi részvétet a kisebb lények iránt? Lehetséges, hogy ilyen alávaló? Hogy csak kegyetlenségre van teremtve? Elképzelhető. Káromkodott, amikor egy göröngy a fejét érte. Rettentően megörültem neki! Ez volt ugyanis az első eset, hogy olyan szavakat hallottam, amelyeket nem én ejtettem ki. Bár a szavait nem értettem meg, arckifejezése elég értelmesnek tűnt fel. Érdeklődésem újra felébredt iránta, amióta rájöttem, hogy tud beszélni, mert beszélgetni - azt nagyon szeretek. Egész nap beszélek, még éjjel is álmomban, és amit én mondok, az mindig érdekes. Ha lenne valakim, akivel beszélgethetnék, akkor kétszer olyan érdekes tudnék lenni, és - ha éppen kívánná - kétszer annyit beszélnék.

Ha a kétéltű férfi, akkor nem lehet nőnemű. Ez már nyelvtanilag sem lehetséges. Ennélfogva jogosan feltételezhetem, hogy Ő hímnemű. Jól van, ezentúl férfinak nevezem, és annak is tekintem, legalábbis addig, amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Ez helyesebb, mint ha mindig bizonytalanságban élnék.

KÖVETKEZŐ VASÁRNAP

Egész héten át követtem, hogy végre ismeretséget köthessek vele. Nekem kell beszélnem, mert Ő nagyon félénk és tartózkodó, ami egyébként nem zavar engem. Úgy látom, tetszik neki, hogy én itt vagyok. Gyakran emlegettem neki ezt a szót: "mi", mert szemmel láthatóan hízeleg neki, hogy őt is belefoglalom.

SZERDA

Már nagyszerűen megértjük egymást, és napról napra jobban összemelegszünk. Jó jel, hogy már nem igyekszik elkerülni engem. Úgy látom, mintha örülne a jelenlétemnek. Ez engem is boldoggá tesz. Igyekszem hasznossá tenni magamat, hogy fokozzam az elismerését. Egypár nap óta az állatok és tárgyak elnevezésének a munkáját teljeseri levettem a válláról. Szemmel láthatóan nagyon hálás ezért, mert a szellemi munka nem erős oldala, s így most könnyítek a terhein.

Nem tud valami okos elnevezést kigondolni, még a legjobb akarattal sem, de azért nem éreztetem vele, hogy ezt a gyengeségét észrevettem. Amint megjelenik egy új teremtmény, azonnal elnevezem, nehogy kínos helyzetbe hozzam. Ezzel már sok baklövéstől megóvtam.

Az én fantáziám nem olyan szegényes. Abban a pillanatban, amikor először meglátok egy állatot, már tudom, hogy mi lesz a neve. Nincs rá szükségem, hogy sokáig gondolkozzam. Mintha sugallatra tenném, már kiáltom is a megfelelő nevet, és valóban ezt csak sugallatnak lehet nevezni, mert egy másodperccel előbb még eszem ágában sem volt arra a névre gondolni. Egy állat alakja és viselkedése, úgy látszik, elég nekem ahhoz, hogy már tudjam, mi legyen a neve.

Amikor például felbukkant a Dodó, Ő azt gondolta, hogy Drontó lesz a neve - a szemében láttam, hogy ezt gondolta. Rögtön tudtam, hogy rossz név, de én kíméletes vagyok. A legnagyobb tapintatossággal jártam el, nehogy megsebezzem a büszkeségét. Egészen természetes hangon, mintha kellemes meglepetés érne, és örömömben ujjonganék, nem pedig Őt akarnám oktatni, felkiáltottam: "No de ilyet! Ott jön a Dodó!"

Aztán elmagyaráztam neki - persze akkor sem oktató formában -, honnan is tudtam, hogy az egy Dodó. Egy kissé sértődöttnek látszott, hogy én már ismertem ezt az állatot, Ő pedig még nem ismerte, mégis nyíltan csodált engem. Ez nekem persze nagy örömet szerzett, és még elalvás előtt is boldogan gondoltam rá. Lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy bennünket boldoggá tegyenek, különösen akkor, ha tudjuk, hogy rászolgáltunk.

CSÜTÖRTÖK

Az első bánatom! Tegnap elkerült engem. Úgy látszik, nem akar velem beszélni. Először el sem akartam hinni, és csak valami félreértésre gondoltam, mert én nagyon szívesen vagyok együtt vele, és szeretem, ha beszél. Miért haragszik rám, mikor én semmit sem vétettem ellene? Végre megértettem, hogy ez valóban így van, és elhúzódtam. Leültem az erdőben egy magányos helyen - éppen ott, ahol először pillantottam meg Őt azon a reggelen. Akkor még nem tudtam, hogy Ő kicsoda, és ügyet sem vetettem rá. Most nagyon búsultam, mert minden - még a legcsekélyebb dolog is - rá emlékeztetett, és ettől igen nehéz lett a szívem. Azt sem tudtam, tulajdonképpen mi ez, hiszen egészen új érzés volt számomra. Ehhez hasonlót még sohasem éreztem, ezért volt olyan rejtélyes, hogy nem tudtam megérteni.

Amikor besötétedett, nem bírtam elviselni a magányt, és az új kalibához mentem, amit magának épített, és megkérdeztem, mit vétettem ellene, és miképpen tehetném jóvá, hogy ne haragudjon többé rám. De Ő kikergetett az esőbe. Ez az én első nagy bánatom.

VASÁRNAP

Újra rendbe jött minden, és én megint boldog vagyok! Bizony, keserves napokat éltem át. Az éjszakákról nem is akarok beszélni. Nem szívesen emlékszem vissza erre, és hacsak lehet, még a gondolatát is elkerülöm.

Megpróbáltam leütni egypár almát az ő részére, de akárhogy fáradoztam is, nem sikerült - nem tudok jól dobni. Miután láttam, hogy hiábavaló, abbahagytam. De azt hiszem, a puszta jó szándék is örömet szerzett neki. Ezek tiltott gyümölcsök, és azt mondta, hogy csak kellemetlenségem lehet belőle. De azt se bánom, ha neki örömet szerezhetek vele. Akkor még a szenvedést is szívesen elviselem. Arra is kíváncsi vagyok, miféle következményei lehetnek a dolognak?

HÉTFŐ

Ma reggel megmondtam neki, engem hogy hívnak. Reméltem, hogy ez érdekelni fogja, de egészen hidegen hagyta. Nem furcsa? Ha velem bizalmasan közölné a nevét, számomra egyáltalában nem volna közömbös. Sőt ellenkezőleg, úgy érezném, hogy nevének a csengése a legszebb zene a füleimnek. Sajnos igen keveset beszél. Alighanem azért, mert nem elég értelmes, és szenved miatta, sőt szeretné eltitkolni. Pedig az értelem nem sokat jelent, az érzések a döntőek. Csak meg tudnám neki magyarázni, milyen gazdag az az ember, akinek a szíve jósággal és szeretettel van tele.

KEDD

Bár nagyon keveset beszél, a szókincse mégis igen nagy. Ma reggel különösen találó szót használt. Nyilván észrevette, hogy milyen ügyes kifejezés, mert később még kétszer is használta, mintha megszokott szavajárása volna. Engem ugyan nem tudott megtéveszteni, de mindenesetre bebizonyította, hogy megvan benne az értelem szikrája. Ha ápolnánk ezt a szikrát, bizonyosan kifejlődne.

Csak tudnám, honnan vette azt a szót? Nem emlékszem rá, hogy valaha is használtam volna.

A nevem csakugyan egyáltalán nem érdekli. Igyekeztem eltitkolni csalódásomat, de attól tartok, nem sikerült teljesen. Elmentem hát, leültem a mohapadra, és belógattam a lábam a vízbe. Mindig ide jövök, ha társaság után vágyakozom, egy lény után, akit nézhetek, és akivel beszélgethetek. A Tó felszínén bűbájos fehér alak tükröződik - tudom, hogy ez csak egy kép, de mégis ott van, és ez is jobb, mint a teljes egyedüllét. Ha beszélek, ő is beszél, ha búsulok, ő is szomorú. Megvigasztal, hogy velem érez.

Sohasem fogom elfelejteni azt a szomorúságot, amely elfogott, amikor a kép első ízben eltűnt. Soha-soha nem felejtem el. A szívem nehéz volt, mint az ólom. Hangosan zokogtam: "Ő volt a mindenem, és most eltűnt! - Elkeseredésemben azt kívántam, bárcsak megszakadna a szívem. - Nélküle az élet elviselhetetlen." Arcomat a kezembe temettem, és nem találtam vigaszt bánatomra.

Amikor egy kis idő múlva felpillantottam, megint ott volt a tükörképem, fehéren, fényesen, szépen - olyan szépen, hogy a karjai közé vetettem magam.

Ilyen tökéletes boldogságot még soha életemben nem éreztem. Elragadtatás volt, eksztázis, azóta már nem kételkedem benne. Sokszor távol marad, néha csak egy órára, máskor egy egész napra, de én csak várok rá, és nem kételkedem többé benne. Azt mondogatom magamban, talán dolga van valahol, vagy más helyeken kóborol, de egész biztosan el fog jönni.

És mindig így is volt: ha eltűnt, idővel újra megjelent. Csak éjjel nem jön soha, amikor sötét van, mert félénk jelenség. De ha süt a hold, ismét itt van. Én nem félek a sötétben, de ő fél, bár idősebb, mint én. Csak utána születtem. Gyakran felkeresem. Ő az én vigaszom és menedékem, ha az élet nehézzé válik számomra, és sajnos ez gyakran megesik.

SZERDA

Az egész délelőttöt a területünk szépítésével töltöttem. Először is nagytakarítást rendeztem. Valójában szándékosan kerültem Őt, mert reméltem, hogy majd elhagyottnak érzi magát, és eljön hozzám. De nem jött.

Délfelé abbahagytam a munkát. Hogy kikapcsolódjak, méhekkel és lepkékkel bolondoztam, örültem a virágoknak, az ég ajándékainak, amelyek befogadják és visszaragyogják Isten mosolyát. Letéptem sok virágot, csokrokat és füzéreket kötöttem belőlük, és evés helyett - ma almadiétát tartok - feldíszítettem magamat. Ő azonban nem jött.

Eh, nem kár érte. Úgysem ad semmit a virágokra. Csak zöldségnek nevezi, a különböző fajtákat sem ismeri - és még büszke arra, hogy így gondolkozik.

Fütyül rám, a virágokra, a gyönyörű színekben úszó esti égboltra. Fütyül mindenre. Mindig csak kunyhókat akar építeni, ahová elbújhat a jóságos, tiszta eső elől. Megkopogtatja a tököt, megvizsgálja a szőlőfürtöket, megtapogatja a fákat és gyümölcsöket. Mindent csak azért, hogy lássa, mennyire szolgálhatják az ő jólétét és vagyonát...

CSÜTÖRTÖK

Ma véletlenül felfedeztem, hogy száraz fák dörzsölésével tüzet lehet gyújtani. Először feltaláltam, aztán elneveztem, mindkettőre igen büszke vagyok. Tulajdonképpen egy darab fából - nagyon tetszett nekem - fésűt akartam készíteni, azért dörzsöltem olyan sokáig egy másik fához, hogy szép sima legyen. Ki tudná leírni ijedségemet, amikor átlátszó kék füstfátyol szállt fel, és különös szaggal telt meg a levegő! Mindent eldobtam és elszaladtam. Azt hittem, hogy egy szellem, és nagyon megijedtem. Amikor körülnéztem, észrevettem, hogy senki sem üldöz. Elfulladó lélegzettel támaszkodtam egy sziklának, pihentem egy kicsit, és vártam, hogy tagjaim reszketése elmúljon. Akkor óvatosan visszakúsztam, felkészülve arra, hogy a legcsekélyebb gyanúra újra megugorjak. Amikor már majdnem ott voltam, óvatosan félrehajtottam egy rózsabokor ágát - igéző látvány lehettem, kár, hogy Ő nem látott! A szellem már nem volt ott, tehát közelebb léptem, és felfedeztem a fán az eltűnt szellem szürkés-vöröses nyomát. Hogy kitapintsam, rátettem az ujjamat. "Juj!" - kiáltottam fel és visszakaptam. Szúró fájdalmat éreztem. Ujjamat a szájamba dugva, ugrálni kezdtem. Sokáig ugráltam így, és csak annak örültem, hogy Ő most nem lát ebben a kínos helyzetben. Fájt az ujjam, de csakhamar megfeledkeztem balesetemről, mert felébredt bennem a kíváncsiság, és nekiláttam, hogy a dolgot közelebbről megvizsgáljam.

Mi lehet ez a szürkésvörös valami? Egyszerre a neve is eszembe jutott: a Tűz!

Valamit létrehoztam, ami az előbb még nem volt. A föld megszámlálhatatlan kincseihez én is hozzáadtam valamit. Amikor ez világossá vált előttem, egyszerre büszke lettem a felfedezésemre, és rögtön Őhozzá akartam rohanni, hogy elmeséljem Neki a dolgot, és elismerésben részesüljek. De meggondoltam magam, és feladtam az egészet. Nem fog vele törődni, rá se hederít! Csak azt fogja kérdezgetni, mire használható ez, és akkor mit is feleljek? Ha semmire sem jó, még akkor is szép, és nekem ez is elég.

Sóhajtottam egyet, és nem kerestem fel Őt. Felfedezésem valóban hasznavehetetlen, nem lehet vele kunyhót építeni, gyümölcsfákat nemesíteni, sem tököt trágyázni. Haszontalan, buta, bolondos játék. Csak megvetne érte, és gúnyos megjegyzéseket tenne rá.

Újra munkához láttam. Amikor már egy jó nagy halom tüzes port készítettem, beleráztam egy csomó száraz avarba. Így akartam hazavinni, hogy megőrizzem magamnak. A szél belefújt. Erre az a valami dühösen felemelkedett, és felém nyalt. Én eldobtam és elszaladtam. Amikor visszanéztem, az a finom kékes szellem megint ott volt, felágaskodott, szétterült, és mint egy felhő, úgy gomolygott. Rögtön tudtam a nevét is - füst -, pedig esküszöm, még a hírét sem hallottam soha. Csakhamar sárgán és pirosan világító fáklyák lövelltek ki a füstből, és abban a pillanatban már el is neveztem őket "lángok"-nak, és teljesen igazam is volt, pedig ezek voltak az első lángok, amiket életemben valaha is láttam. Nekiestek a fáknak, felszaladtak a magasba, és csodásan szikráztak, ragyogtak, világítottak az egyre növekedő füstfelhőben! Tapsolnom kellett elragadtatásomban, nevetnem és táncolnom kellett, olyan új, csodás és remek volt az egész.

Rohanva jött Ő, megállt, csak bámult, és hosszú ideig nem tudott szólni. Akkor megkérdezte: vajon mi lehet ez?

Miért is tette fel a kérdést ilyen egyenesen! Most már természetesen felelnem kellett. Meg is tettem. "Ez a Tűz" - mondtam. Talán az én hibám, hogy neki bosszankodnia kellett, mert én megint tudtam valamit, amit Ő nem tudott? Pedig nem akartam ingerelni, igazán távol állt tőlem. Egy idő múlva megkérdezte:

- Hogyan került ez ide?

Megint egy leplezetlen kérdés, amelyre őszinte választ kellett adnom:

- Én csináltam.

A tűz közben továbbvándorolt. Ő odament a széléhez, a leégett területen megnézte a földet, aztán megkérdezte:

- Mi ez?

- Üszök - feleltem.

Egy darabot a kezébe vett, mintha közelebbről meg akarná vizsgálni, de közben meggondolta és eldobta. Aztán elment. Úgy látszik, semmi nem érdekli.

Én viszont szenvedélyes érdeklődéssel figyelem a tüzet. Először jött a finom szürkésvörös por, aztán a tűz. Most az üszök. Aztán a parázs, persze rögtön felismertem.

Szerencsére megtaláltam egypárat az almáim közül. Előkapartam a parázs alól, és örültem neki, mert fiatal vagyok, és bámulatos az étvágyam. Amikor kezembe vettem, nagy csalódás ért, mert az almák felrepedeztek, és látszólag megromlottak. De csak látszólag, mert valójában így sokkal jobban ízlett, mint az előbb. Valami isteni dolog ez a tűz! Most már meggyőződtem róla, hogy egy szép napon kiderül, milyen hasznos felfedezés ez.

PÉNTEK

Hétfőn este szürkületkor megláttam Őt, de csak egy pillanatra. Reméltem, hogy majd megdicsér, mert a birtokunkat kitakarítottam és feldíszítettem. Mindezt a legjobb szándékkal tettem, és egész nap keményen dolgoztam. De Ő ezzel sem volt megelégedve, gyorsan megfordult, és magamra hagyott.

Még valami miatt bosszankodott. Ismét le akartam beszélni, hogy csapdákat állítson. A tűz révén ugyanis egy új érzést ismertem meg, és ez világosan különbözik a szerelemtől, az aggodalomtól és más érzésektől, amelyeket eddig felfedeztem. Most ismertem meg a félelmet! A félelem valami borzasztó! Kívánom, bárcsak ne fedeztem volna fel, mert azóta szorongások kínoznak, nem vagyok többé szüntelenül boldog, gyakran reszketnem kell, és majdnem összeesek. Mégsem sikerült Ádámot eltéríteni a szándékától.

Ő még nem ismeri a félelmet.

(Itt végződik Éva naplónak első része)

ÁDÁM NAPLÓJA

Második rész

SZOMBAT

Talán örökösen szem előtt tartsam, milyen fiatal - valóságos gyermek? Ezért talán elnézőbb legyek vele szemben? Igazán túlbuzgó. Csupa érdeklődés, igyekezet és vállalkozó kedv. Számára a világ nem egyéb, mint merő csoda, titok, öröm és rejtély. Ha egy új virágot talál, majd kibújik a bőréből, simogatja, becézgeti, és a legszebb neveket adja neki. Bolondja a színeknek. Itt vannak a barna sziklák, a sárga homok, a szürke moha, a zöld lomb és a kék ég. Mindehhez hozzájárul még a gyöngyházszínű alkonyat, a lilás hegyek árnyéka, az aranyos felhőszigetek, amelyek napnyugtakor bíbortengerben úsznak, a sápadt Hold, amint bárányfelhők csipkéi között vitorlázik, csillagok, amelyek drágakövek módjára szikráznak a nagy világmindenségben. Persze ahogy én látom, az egésznek a legcsekélyebb gyakorlati értéke sincs, de Ő egyszerűen elveszti a fejét csak azért, mert szép színesek és impozánsak.

Miért nem tud megnyugodni és néhány percig csendben maradni? Olyan kellemes, békés jelenség lenne. Akkor talán örömet szerezne, ha láthatnám, igen, akkor örülnék neki. Mert lassanként ráeszmélek, hogy feltűnően jóképű teremtés, karcsú, kecses, nyúlánk, mégis telt és izmos. Mondhatom, roppant kívánatos. Amikor egy nap a sziklán állt, fehéren, mint a márvány - a nap jól megvilágította, és egyik kezével beárnyékolta a szemét, mert egy madár után nézett - igen, akkor vettem észre, milyen szép!

HÉTFŐ DÉLBEN

Az nem lehet, hogy ezen a planétán Őt valami ne érdekelje. Engem egyes állatok teljesen hidegen hagynak, nála ez kizárt dolog. Annyira gyenge az ítélőképessége, hogy egyáltalán nem tud különbséget tenni. Minden állatnak egyformán örül, mindegyiket kedveli, és minden új állatot szeretettel üdvözöl. Amikor a hatalmas brontoszaurusz a kertünket taposta, úgy tekintett rá, mint egy remek új szerzeményre; nekem úgy rémlett, hogy ez valóságos sorscsapás, ő meg csak nevetett. Íme, ez tipikus példája annak, hogy nézeteink mennyire különböznek. A szörnyeteget meg akarta szelídíteni. Én át akartam engedni neki a földünket, mindent ott akartam hagyni. Ő meg azt reméli, hogy szép szóval meg tudja szelídíteni, és azután aranyos játékszerünk lenne. Mondtam neki, hogy egy hét méter magas és huszonnyolc méter hosszú állat nem éppen ölebnek való, és küllemben sem illik a kertünkbe, mert a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy egy szép nap ráül a kunyhónkra, és szétlapítja anélkül, hogy valami álnokságot forgatna a fejében. Csak bele kell nézni a szemébe, láthatjuk, hogy bizony néha szórakozott.

De hiába. Ő a fejébe vette, hogy a szörnyeteget átneveli háziállatnak, és erről nem is tudom lebeszélni. Egy tejgazdaság alapítását tervezi, abban akarja a brontoszauruszt hasznosítani. Azt kívánja tőlem, hogy én fejjem meg.

De én nem mentem bele. Igazán merészség volna, és még létránk sincs hozzá.

Akkor megint újabb ötlete támadt, és meg akarta nyergelni, hogy a környéket jobban megismerhesse. Az állat húszméteres farka éppen a földön hevert, mint egy kidőlt fa, egész hozzáférhetően. Felfelé kezdett kapaszkodni rajta, de itt elszámította magát, mert amikor a meredekebb részhez érkezett, nem volt már támasztéka, és lecsúszott; talán pórul is járt volna, ha nem állok mellette. Ez talán meggyőzte? A legkevésbé sem. Nem győzi meg semmi, csak a tények. Ki nem próbált elméletek nem hatnak rá, tudni sem akar róluk. El kell ismernem, hogy a felfogása egészséges, igen, én belátom, sőt meg is tudna győzni, csak hosszabb időt kellene töltenem vele együtt, hogy felfogását jobban elsajátíthassam.

Végül még egy különös ötlete támadt: azt eszelte ki, hogy a kolosszust meg kell szelídíteni, és ha már barátságos érzelmeket tanúsít irántunk, akkor beállíthatjuk a folyóba, és hídnak lehetne használni. Sajnos kiderült, hogy Ő a szelídítést eltúlozta. Amikor ötletét meg akarta valósítani, a kísérlet túlságosan jól sikerült. Amikor már letelepítette a szörnyeteget a folyóba, és a partra mászott, hogy a hátán átsétáljon, akkor a híd utána cammogott, mint egy óriási árnyék. Éppen úgy, mint a többi állat, mert mindegyik ezt teszi. Mindegyik!

És én úgy érzem, engem nagyon elhanyagolnak!

(Itt végződik Ádám naplójának második része)

ÉVA NAPLÓJA

Második rész

PÉNTEK

Kedd, szerda, csütörtök és ma - már négy napja, hogy nem is láttam. Elég hosszú idő ez, ha az ember egyedül van. De azért mégis jobb egyedül, mint unt kölöncnek lenni egy másik ember nyakán. Én nem tudok meglenni társaság nélkül. Ez számomra feltétlen életszükséglet. Valószínűleg ezért is teremtettek, azt kell hinnem, hiszen szüntelenül társaság után vágyakozom. Ezért is barátkoztam össze az állatokkal. Az állatok csodálatos lények, szebbnél szebb jellemvonásokat fedezek fel bennük, és még a modoruk is kitűnő. Sohasem bosszúsak, sohasem éreztetik velem, hogy terhükre vagyok. Mosolyognak, csóválják a farkukat (ha van), és mindig hajlandóak egy kis vidám csevegésre vagy kirándulásra vagy bármire, amit indítványozok. Úgy látom, igazi gentlemanek. Az utóbbi napokban nagyon jól mulattam velük, néha még a magányomról is megfeledkeztem.

Magány, egyedüllét - hahaha! -, erről valójában nem is lehet beszélni. Mindig egész csorda vesz körül, sokszor az egész legelő tele van velük, és meg sem lehet őket számolni. Ha köztük van az ember, és felhág egy sziklatömbre, hogy jobban szemügyre vehesse őket, akkor egyebet sem láthat, csak prémes, pöttyös, csíkos nyüzsgést és hullámzást - aki nem ismeri közelebbről, még tengernek is vélhetné. És hátravannak még a madárcsapatok, amelyek csattogó szárnyaikkal valóságos vihart kavarnak. És ha a nap rásüt erre a tollas világra, akkor az egész csapat a szivárvány színeiben ragyog.

Nagy kirándulásokat tettünk, és jó darabot láttam a világból. Úgy hiszem, majdnem az egészet. Tehát én vagyok az első és egyetlen turista.

Igazán lenyűgöző látvány lehetett, amikor útnak indultunk. A képet semmihez sem lehet hasonlítani. Hogy az út kényelmesebb legyen, többnyire tigrisen vagy leopárdon lovagolok. A szőrük selymes, és a hátuk jól illik alám. Magam is nagyon szépnek találom. Hosszabb utakra jobban szeretem az elefántot, a tágasabb kilátás miatt. Ormányával emel a hátára, de leszállni már segítség nélkül is tudok. Ha elhatározzuk, hogy tanyát verünk valahol, letérdel, és én egyszerűen lecsúszok a hátáról...

SZERDA

Az állatok és a madarak egymáshoz is nagyon barátságosak. Mindegyik tud beszélni, és szólnak is hozzám, csak az a kár, hogy valami idegen nyelven beszélnek, és én egy szót sem értek belőle. De ha én beszélek, ők remekül megértik, főleg a kutya meg az elefánt. Ez megszégyenítő rám, hiszen azt bizonyítja, hogy sok tekintetben túltesznek rajtam.

Ez kissé lehangol, mert én akarok a legokosabb lenni valamennyi kísérleti alany közül.

CSÜTÖRTÖK

Sok ismeretet elsajátítottam már, és bátran elmondhatom, hogy a műveltségem most már tökéletes. Eleinte természetesen nem így volt. Kezdetben roppant tudatlan voltam. Hányszor bosszankodtam, hogy nem tudom meglesni a vizet, amint folyásával ellenkező irányban hazafelé igyekszik. Most már nem törődöm vele, mert most már értem. Rengeteg kísérlet kellett hozzá, amíg sikerült megállapítanom, hogy a folyó csak sötétben folyik visszafelé. Ezt abból állapítottam meg, hogy a Tó sohasem ürül ki, ami egészen természetes, hiszen éjszaka a folyó visszafolyik, és újra feltölti. Mindig az a legbiztosabb, ha az ember kísérletekkel bizonyítja be sejtelmeit; akkor már nem sejti, hanem tudja az ember. Feltevésekkel és gyanításokkal sohasem juthatunk pozitív eredményre. Van persze olyan dolog is, ami egyáltalán fel sem deríthető, de az ilyesmi feltevésekkel és találgatásokkal még kevésbé oldható meg. Türelemmel és további kísérletek segítségével megállapíthatjuk, hogy olyan dologgal állunk szemben, ami örök titok marad. Hát nem csodálatos, nem nagyszerű? Éppen ez teszi a világot érdekessé. Ha már egyetlen felderíteni való rejtély sem maradna, bizony minden nagyon unalmas volna. Maga a vágy, hogy felfedezzünk valamit - még akkor is, ha nem sikerül -, éppen olyan érdekes, vagy talán érdekesebb, mint a feladatot eredményesen megoldani. Itt van például a víz rejtélye; sokáig érdekelt, amíg nyomában voltam, de amikor megtaláltam, vége volt a szenzációs érzésnek, és ez úgy lehangolt, mintha elvesztettem volna valamit.

Számos kísérlet árán sikerült megállapítanom, hogy a fa úszik... akárcsak a száraz falevél, a toll és még sok más tárgy. A kísérleti tárgyak nagy mennyisége juttatott arra a következtetésre, hogy bizonyára a sziklatömb is úszik. De itt már be kellett érnem a feltételezéssel, mert egyelőre nem látom a módját, hogyan lehetne ezt a feltevést kísérlettel bebizonyítani.

Helyesebben szólva, eddig még nem találtam meg a módját, de előbb vagy utóbb bizonyára meg fogom találni, és akkor ennek a szenzációs érzésnek is vége, ami nagyon elszomorít. Ha ugyanis idővel mindent felfedezek, akkor nem marad számomra több szenzáció, pedig olyan nagyon szeretem. Nemrég egy este alig tudtam elaludni.

SZOMBAT

Eleinte hiába törtem a fejem, sehogy sem tudtam megállapítani, tulajdonképpen mi végett teremtettek. Most már úgy hiszem, tudom: azért teremtettek, hogy ennek a gyönyörű világnak felfedezzem a titkait, hogy boldog legyek, és hogy mindezt megköszönjem az összes javak alkotójának, aki ezeket kigondolta. Feltételezem, hogy van még sok felfedeznivaló, legalábbis remélem. S ha nem hamarkodom el a dolgot, hanem szépen beosztom a munkámat, ezek a felfedezések még hetekig is eltarthatnak. Ha az ember feldob egy tollat a levegőbe, az elvitorlázik és eltűnik a szemünk elől. De ha egy göröngyöt dobunk fel, annak eszébe sem jut elvitorlázni és eltűnni, hanem visszaesik a földre. Sokszor megismételtem ezt a kísérletet, és az eredmény mindig ugyanaz maradt. Szeretném tudni: miért? Bizonyos vagyok benne, hogy valójában le sem esik, csak úgy látszik. És miért látszik úgy? Valószínűleg optikai csalódás. Úgy vélem, hogy vagy az egyiknek, vagy a másiknak optikai csalódásnak kell lennie, de melyik az a kettő közül? Talán a toll vitorlázása, de lehet, hogy a göröngy esése. Nem tudom bebizonyítani. Csak egyet állíthatok biztosan, hogy a kettő közül valamelyik csalás, és mindenki válassza ki magának, hogy melyiket tartja annak.

Figyelmes vizsgálattal megállapítottam, hogy a csillagok nem állandóak. Elolvadnak. Saját szememmel láttam, hogy éppen a legszebbek közül egyik-másik elolvadt, és lefutott az égről. Ám ha az egyik elolvadt, akkor ez bármelyikkel megtörténhet. Ha viszont mindegyik olvadékony, akkor egyszer megeshet, hogy valamennyi elolvad egyszerre; ugyanazon az éjszakán. Ez a szerencsétlenség - érzem - be fog következni. Ezért minden éjjel virrasztani szeretnék, hogy nézzem és őrizzem, amíg csak ébren tudok maradni. Így legalább emlékezetembe vésem a ragyogó égi mezőt. Ha majd egyszer eltűnnek, akkor legalább gondolatban vissza tudom képzelni az égre a pompás csillagok miriádjait, újra felragyogtatom és könnyeim káprázatában duplán látom őket.

(Itt végződik Éva naplójának második része)

A BŰNBEESÉS UTÁN

VASÁRNAP

Ha visszagondolok rá, úgy tűnik fel a Park, mint egy álom. Nagyon szép volt, leírhatatlanul szép, varázslatos. És most vége. Nem láthatom többé soha.

A Park elveszett ugyan, mégis elégedett vagyok, mert így találtam meg Őt. Szeret engem, amennyire ért hozzá, és én szenvedélyes szívem egész tüzével szeretem Őt. Azt hiszem, ezt fiatalságom és nemem teljesen érthetővé teszi. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem, akkor veszem észre, hogy nem tudom, és valójában nem is akarom tudni. Ebből következik, hogy a szeretetnek ez a fajtája nem az ésszerű meggondolás eredménye, mint az a szeretet, amit a többi állat és kétéltű iránt érzek. Azt hiszem, a dolog a következőképpen áll: egyik-másik madarat a csicsergéséért kedvelem, de Ádámot nem az énekéért szeretem. Nem, nem! Minél többet énekel, annál nehezebben tudom megszokni. Mégis gyakran kérem, hogy énekeljen, mert meg akarom tanulni, hogy mindent szeressek, ami Őt érdekli. Biztos vagyok benne, hogy meg is fogom tanulni, mert eleinte nem bírtam elviselni az énekét, most pedig már kibírom valahogy. Bár olyan hangja van, hogy a tej is megsavanyodik tőle, de nem baj! Meg lehet szokni a savanyú tejet is.

Talán az intelligenciája? Azért szeretem? Nem, nem. Ámbár nem lehet neheztelni rá, hogy az intelligenciája csak olyan, amilyen, mert hiszen nem tehet róla. Isten teremtette ilyennek. De különben is, gondolkodása mélyén bizonyos bölcsesség lappang. Idővel majd kifejlődik, bár nem hiszem, hogy az ilyesmi gyorsan mehetne végbe. Különben sem sürgős. Nekem jó úgy is, ahogy van. Nem a jó modoráért, finom tapintatosságáért szeretem. Ezen a téren is messze van a tökéletestől, de nekem így is megfelel, és el kell ismernem, hogy bizonyos fejlődést, előrehaladást mutat. Nem is a szorgalmáért szeretem. Úgy érzem, hogy ebben a tekintetben szándékosan visszatartja magát, csak azt nem értem, hogy miért. Ezt titokban tartja előttem, és ez az egyetlen bánatom. Minden más dologban kíméletlenül őszinte. Biztos vagyok benne, hogy eltekintve ettől az egy dologtól, semmit sem titkol előttem. Elszomorít, hogy titka van, ez sokszor álmomban is kísért, de gondolni sem akarok rá. Nem is a műveltsége miatt szeretem. Nem, nem! Ő ugyanis autodidakta, és így tudása elég figyelemreméltó, bár hemzseg a tévedésektől. Nem is a lovagias lényét szeretem. Ó, nem! Rosszat gondolt rólam, de azért sem szidom. Gondolom, ez a nemével jár, a tulajdonságai közé tartozik, amiért nem lehet felelőssé tenni. Persze erről nem szóltam neki, inkább a nyelvemet harapnám le. Ez viszont női tulajdonság, és nem is büszkélkedem vele, mert nem én alkottam magamat.

Miért szeretem hát? Úgy látom, csak azért, mert férfi. Azért szeretem, mert alapjában jó! De máskülönben is szeretném. Ha szidna és megverne, akkor is szeretném. Valószínűleg ez is női tulajdonság bennem. Erős és jóképű - no, ezért szeretem. De nem. Csodálom, és büszke vagyok rá, de enélkül is tudnám szeretni. Ha csúnya volna, akkor is szeretném. Dolgoznék érte, fáradoznék és imádkoznék érte, és az utolsó leheletéig az ágya mellett ülnék.

Igen, végeredményben megállapítom, hogy csak azért szeretem, mert az enyém, és mert férfi. Más okot nem látok rá.

És azért van az, amit már az előbb is említettem: a szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen azt kell mondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja, honnan jött. Megmagyarázhatatlan. És így van jól.

Ez az én felfogásom. De én csak egy asszony vagyok, méghozzá az első asszony, aki ezeket a kérdéseket vizsgálni kezdte. Kiderülhet, hogy tapasztalatlanságomban és tudatlanságomban tévedtem.

Negyven évvel később

VASÁRNAP

Félve írok le egy gondolatot, amely az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat. Leányaim - ha egyszer kezükbe kerül ez a napló - gondolatomat nagyon szentimentálisnak fogják tartani. Remélem, hogy Ádámmal együtt halok meg. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen forrón, ilyen sóvárogva kívántam volna valamit. A gondolat, hogy Ádám előttem hal meg, elviselhetetlen számomra. Ha nem lehetséges, hogy együtt vegyünk búcsút az élettől, akkor Isten először engem szólítson el. Mert Ádám erős, és én gyenge vagyok. Neki nincs az én erőmre olyan nagy szüksége, mint nekem az övére...

Különös, hogy ezekben a sorokban felismerem a szentimentális gondolatokat és égő esküket, amelyek olyanok, mint szerelmünk első napjaiban voltak. Úgy látszik, hogy a szerelem lényege keveset változik, és nem csodálkoznék, ha a lányaim éppen ilyen változatlanul élnék át, és a többi asszony is, akik utánuk következnek...

Ádám ezt írta Éva sírjára:

AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A PARADICSOM!
 
 
0 komment , kategória:  MARK TWAIN Ádám és Éva naplój  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1315
  • e Hét: 19938
  • e Hónap: 65010
  • e Év: 2006290
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.