Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-06 05:12:25, péntek
 
  KOHÁRI CSABA



Átaludt idő

Anyával a konyhaasztalnál ültem egy délelőtt meg egy délután, és néztünk ki a nagylyukú nejlonfüggönyön keresztül a kinti világra. Közben kávét ittunk, amit anya még a reggeli zaccból főzött.
Õ sem gondolta annak idején, amikor még vékonyka, fiatal lány volt, hogy egyszer - úgy harminc év múlva - a fiának a kétszer kifőzött zaccból fog kávét adni.
Próbálta megfejteni a dolgot, hogy miért alakult így az élete és mi késztette, kényszeríti a fiát a tovatûnő pillanat megragadására, rögzítésére a fényérzékeny anyagon.
- Talán, ha leírom az időt vagy ha lefényképezem, ha dobozba zárom, akkor talán nem tûnik el. Akiket megírtam azok mindig itt maradnak velem.
Ez ad egyfajta biztonságot a változás ellen. Magam sem látom egészen tisztán, de ez a valami...

Előttem a Petersens Photographic legújabb száma. Alkoholt kéne inni valahol, de a hideg utca nem kellemes ilyenkor, a hangfalakból jazz szól csendesen, harsányan és émelyítőn kellemesen a fél üveg Finnlandia után, meg a bor után amit Béla úrral ittunk az előbb.
Béla itt volt. Hazajött Amerikából az ünnepekre, pár napra, csak úgy, az íze kedvéért, meg hogy egyen már végre valami jót.
Az asztalon egy Pentax MX a vakuval meg a Canon is egy nagyfényerejû alapoptikával csak úgy, mert itt kell lenniük, hogy talán csináljak néhány fotót, a régi idők emlékére, meg kellenek ezek a fotók nekem , neki is.
Végül is nem mentem el kocsmázni vele. Talán mert már nyolc volt, pedig Beus mondta: - Most biztosan elterjedt rólad, hogy papucs lettél - és nevetett, így inkább megnéztem a Híradót, mert fontos tudni, hogy ki hogy öli meg egymást, ettem is, és a film alatt már aludtam egy jót csendesen.

Hajnalban ébredt, fél öt felé, és nyomasztották saját gondolatai, amik mérges, piszkos vízként kavarogtak a fejében.
- Elpusztít ez a Város - gondolta - Elhízok, elpuhulok teljesen.
Nem nézett bele a hajnali tükörbe, mert nem akarta látni a felpuffadt, bozontos, hájas arc komisz, kis ritka sörtéit a hajnali fürdőszoba konok félhomályában. És azt sem akarta látni, ha áll valaki a háta mögött.
Megfordult, de csak a csempe vigyorgott rá bambán a szemközti falról.
Már sejtette, hogy milyen az élet, volt már benne egy kicsit. Sorsa minden fordulásakor nyújtott és el is vett valamit, néha persze nem arányosan. Sosem arányosan.
Elvette a barátait, a régi életét, a hegyeket az ablak elől, az éjszakák csöndjét és a levegő illatát ami hajnalonként beszökött a városka házai közé a hegyekből virág és fenyőillattal telve.
Persze adott egy újat is. Egy kis reggeli rossz szájízt és köhögést negyed nyolckor a Wesselényi utca poros kutyaszarszagú járdáin, meg a Popular Photography 1964-es számait.
Állt persze este hét felé is a Wesselényi utca egyik sarkán, és a belőtt lányokat meg a srácokat nézte, akik próbáltak átevickélni az utca túlsó oldalára az anyagért. A dealer kurvákat is futtatott, aranyszínû Mercedessel járt, és nem sokkal volt idősebb náluk.
A ház sarkán levő kocsmából szolid alkoholisták tántorogtak ki az olcsó bortól részegen, hogy diszkréten hányjanak egyet a lefolyóba a járda szélén. A kocsma előtt az útjelző tábla alumíniumoszlopához kötve mindig volt egy kutya.
Marta az orrát a kipufogógázok összetett szaga, és sajnálta az ólomgazdag levegőben élő embereket, a gyerekeket akiket kocsiban toltak és a kutyákat. Állandóan száraz volt a torka, főleg a téli hónapokban amikor önnön bûzébe fulladt a Város, és köhögött egy kis oxigén után. József Attila jutott az eszébe.
Állt a hidegben az utcasarkon és valójában a Szentkúti templom barokk oltárát fényképezte a kegytemplom hideg sötétjében.

1992. 04. 7-én kedd volt, egészen hétköznapi szokásos kedd és fél nyolckor a zuglói kert felől ahol a szépen felásott földben néhány szőlőtőke tengődött szomorúan a szürke időben, a kollégium 235-ös szobájának nyitott alsó bukóablakán behallatszott egy madár reggeli éneke.
Gábor és Feri még aludtak a felső ágyon, Õk később jöttek be, akkor amikor ő már aludt. Tegnap volt újra szobaszemle (mint ahogy lesz majd a hadseregben is, és még nem is gondolja, hogy pár hónap múlva abban is részt fog venni), így az emelet tanári kara és a nagyon kifestett igazgatónő bejön majd szörnyülködni. Jokesz a nevelőtanár persze közölte, hogy most már el kell küldenie az értesítőket a szülőknek, hogy gyermekük szerkényében üres üvegek találhatók. Teli nem lehet, mert azt tegnap este megitták. A pezsgősüveg ott pihent Gábor szekrényében s szolidan húzta meg magát a piszkos edények és a zoknik között.
Gábor 21 éves lett.
- Semmi különös - mondta.
A szekrényen keresztül áthallatszott Demjén Rózsi hangja. A dekoratőrök már fenn voltak.
A lábán egy fél zoknival készülődött már fél órája a zuhanyzáshoz, és tudta, hogy ez a nagy hirtelenség nem vezet jóra. Balázzsal is megtaláltak tegnap éjjel minden nagyobb pocsolyát, amíg kiértek a Stopból a buszmegállóba ahonnan a 173-as vitte volna el őket, ha hagyják.
A nyomdaipariban is bebetonozták azt a kis zöld foltot a bőrfotelek előtt az aulában, ahonnan a nagyszünetben olyan kiváló időtöltés volt szinte hanyattfekve nézni be az első emeleti kerengőn sétáló lányok szoknyája alá. Körbekerítették lánccal is. Aztán hónapok múlva egy korai Heidelberget helyeznek majd el benne. Az életkedvet benne már csak Ditke jövő heti 5 napja tartotta. Szombaton majd túrázni mennek Bélával és Andrással a Mátrába, Balázs szólt, hogy sajnálja, de nem tud jönni, mert munkát talált, mint reprófényképész a belvárosban, a Corvin mögött egy kis utcában és már három napja ott dolgozik. Jó lehet Neki!
Még várta, hogy fog kapni Ditkétől levelet.
A szünetekben Barthától Az Erdélyi Fejedelemség születését olvasta, valamikor régész szeretett volna lenni, de predesztinálva volt valami egészen másra.
Az évben felvételizett Debrecenbe az orvosira - szociális munkásnak - persze, nem fogják felvenni, hogy évek múlva megpróbálja Miskolcon a kulturális antropológiát, de persze oda sem veszik fel, mint ahogy sehová sem. Õ még nem tudja, de Ditke két hónap múlva kidobja - a felvételikor -, és még azon a nyáron elviszik Rétságra lövész kutyának vagy tüzérnek, hiába bujkált előle.
A szakma, amit két évig tanul, az érettségi után már kihalt. Õk voltak az utolsó osztály, melyet indítottak.

Egy évvel azelőtt március volt, talán. A hó már elolvadt, csak a völgyekben maradt meg a fák között emlékeztetőnek a télből és kásás, kemény felszínén csak fagyott lábú madarak szökdécseltek a ráhullott magok és összetöpörödött bogyók után.
Orbán Márk atya fogadószobájában meleg volt, bár míg várt a nyitott kerengőben, fázósan fogta össze magán a kabátot a színes szentek szobrai között.
- Á, emlékszem, maga jön fényképezni a templomot - mosolygott kicsit zavartan az atya, a telefon alapján egy idősebb férfire számított, miközben beengedte a hûvös, rácsosablakos folyosóra.
Az atyának nagy, erős tenyere volt és meleg kézszorítása férfias és szilárd mint a hite, és emellett rajzolt és mûvészettörténetet tanított.
Daróczy Attila egyébként is ismerte. Igaz embernek tartotta, és üdvözölte, amit muszáj volt átadni.
- Inkább csak szigorú - mondta széles mosollyal az atya, és egy hirtelen mozdulattal egyedül hagyta őt az oltár előtt a táskáival meg az állványaival.
- Fotografáljon nyugodtan - hallotta még a hangját a sekrestyéből ahol az öreg barna szekrényekre voltak kiakasztva a fehér miseruhák. - Nekem most dolgom van, de csak maradjon nyugodtan. Majd dél felé magáért jövök.
A templomban iszonyatosan hideg volt. A freskókon vacogtak a súlyos barokk szentek és az aranyossazárnyú angyalkák is némán dideregtek az oltár két szélén.
Hátrament a sötétbarna, agyonkoptatott padok közt a bejáratig, felállította a nagy fekete állványt, szemben a főhajóval és a Pentacon Sixre felpattintotta a nagylátószögû Flektogont. Húzott még egy kicsit a szorítógyûrûn és felajzotta a nehéz gépet, hogy a tükör végre leereszkedjen a vászonredőnyzár és az optika hátsó lencséje közé.
Kezével be kellett árnyékolnia a keresőt, hogy lásson valamit a félhomályban. Az oldalsó ablakok színes szentjein át lágy, gyenge reggeli fénysugarak hullottak a hideg kőpadlóra, formát, kiterjedést adva a padoknak és a dermedt fehér meg sárga nehézillatú virágoknak amik a mellékoltárok márványvázaiban dideregtek.
Négy percig exponált teljes nyílással, hogy a 25 ASÁ-s Ilfordon megfelelő legyen a fedettség és a fényhiányban is kirajzolódjon a belső tér minden nehezen látható fázó alakja.
A súlyos faajtó másik oldalán, kinn a völgyben már belopódzott a fény, néhány tétova madár megrebbentette a szárnyát, de a bágyadt kis sugarak a méteres falakat, nem tudták átmelegíteni.
A templom a Cserhát egyik völgyében az esztergomi egyházmegye területén feküdt nem messze Mátraverebély falutól és a környező falvakból, városkákból, már évszázadok óta jártak a népek Nagyboldogasszonykor és Páduai Szent Antal meg Szent Anna ünnepén, hogy megfürdessék lelküket az Úr fényében és igyanak egy-egy kortyot a források csodatévő vizéből.
Az 1100-as évek elején Árpád-házi László király - (aki később a Szent előnevet kapta, mert elbánt a kunokkal, törvénykezett, meg az országban is rendet csinált ) - csatái közben e gyönyörû völgyben pihent meg és lovának patái meg lándzsája nyomán források fakadtak fel a földből.
Úgy 50-100 évvel később a verebélyi pásztor süketnéma fiának jelenik meg a Szûz a forrás menti hársfánál. A Szûz persze később is megjelenik a vidéken, igaz közben eltelik 800 év, a Mátrában egy mélyen vallásos hasznosi asszonynak, aki sokat szenved részeges férjétől, újra egy forrásnál, és Klára - így hívják az asszonyt akit szülei nem engednek apácának elhivatottsága ellenére sem, mert vigyáznia kell kisebb testvéreire - kápolnát épített azon a helyen.
1705-ben itt a Cserhát eldugott kis völgyében is épül egy kápolna egy kegyszobor számára, aminek az eredete ismeretlen, de a pásztó ciszterciták a klastromukból menekítenek ide.
Aztán 1758-ban elkezdenek építeni itt egy kéttornyú kegytemplomot, ami 5 év alatt el is készül, a vidék egyik földesura Almási János és az itt remetéskedő volt feldebrői plébános, Belláght Ádám buzgólkodásával. A század vége fel - 1772-ben - ferences testvérek telepednek le Szentkúton, és 1950-ig gondozzák is, de akkor a rendszer, amely nem viseltetik szívesen a vallásos megnyilvánulások iránt feloszlatta a rendet.
Melacho Péter 1928-ra elkészül a 27 méter hosszú és 17 méter széles templom felépítményeivel, ami a hét szentséget ábrázolja.
1934-ben Stefanek Albin elkészíti a falak festményeit, míg Hollós Endre az oltárképeket festi meg. A század végén az akkori pápa, VI. Pál "Kisebb Bazilika" rangjára emeli 1970-ben.
Azután a templomhoz tartozó egyik szárny épületben idősek szociális otthona mûködik. Egy negyedóra után előrejött az oltárhoz, és a faragott meg a festett szentek fényképezéséhez kezdett a sötétben a fény minden kis finom morzsáját felhasználva ami csak a levegőben billegett. Mert fény volt, csak meg kellett várni, hogy elegendő gyûljön össze a vászonredőnyzár két szárnya közt feszülő fényérzékeny anyag felületén. A szobrok időnként mintha megmozdultak volna, nem is csoda ilyen hidegben, ha megremegnek időnként, vagy arrébb helyezik ha pár centivel is megdermedt lábukat, de amint feléjük fordult a kamera nagy üvegszeme rögtön mozdulatlanná dermedtek nehogy kiderüljön a dolog.
Két exponálózsinórja is tönkrement mire végzett a négy tekercs filmmel és úgy érezte nem akar már többet fényképezni a hidegben. Már pakolt amikor Márk atya megjelent a mellékhajó ajtajában kezében egy pohár gőzölgő teáskannával.
- No, jöjjön. Végzett? Biztosan jól átfagyott idebenn. Jól fog esni egy pohár forró tea.
Fürgén előresietett az ebédlőig és a jólfûtött teremben a belső, hosszú faasztal szélén, egymással szemben már ott volt két pohár meg néhány doboz teafilter.
- Válasszon, melyiket szereti? - bökött állával a dobozokra. - Én maradok a gyümölcsteáknál, az előbb már úgyis ittam egyet.
A tea forró volt és citromos, végigperzselte a torkát és kellemesen elöntötte a meleg a belsejét.
- Áthûlt nagyon? Aztán mire kellenek magának ezek a fényképek?
- Barokk templomokat fényképezek, főként a belsejüket. Ezt tanultam, ezt szeretem csinálni, és nagyon szerencsés vagyok, hogy tehetem is.
- Hát igen - bólintott Márk atya -, szerencsések vagyunk, ha abban munkálkodhatunk amit szeretünk.
A templomokban minden örök - akarta még mondani, de nem tudta elmondhatja e mindezt egy papnak, egy szerzetesnek. - Évszázadok óta nem történt bennük komoly változás és a festett falak között ott lebeg valami a levegőben a földből és az égből is. Az egyszerû palóc asszonyok hite, a férfiak néma vasárnapi tiszteletteljes hallgatása és a hamisan énekelt szenténekek egy-egy foszlánya a mennyezeten a festett, kövér kis barokk angyalok között. A templom épülete valahol mindig egy szilárd, valós kapocs volt a múlt és a jövő között a jelenben, kézzelfoghatóan és titokzatosan. Földi és égi építmény. Híd a kettő között. Vagy egy nagy lajtorja. De mindig az alsó fokokon állunk.
Ezt szerette volna elmondani egyszerûen és nyíltan, de nem merte, ezért is bújt el a fényképezőgép széles fekete hátfala mögé, ahonnan megnyugtató biztonsággal szemlélhette a számára oly félelmetes világot.

Szeretett volna rágyújtani.
Piszokul vágyott már egy pipa megnyugtató kellemes ízei után, de itt, az utcasarkon állva nem lehetett.
Az irodában reggel a kihûlt, kesernyés fekete mellett, vagy a Mátra valamelyik mohos fatörzsén, vagy Balázs Pethényi utcai szobájában borozgatás közben ott lehet, míg Jan Garbarek muzsikál, de a Wesselényi utcában nem. Az a hely nem arra való.

Kék volt az éjszaka a városka felett. Öt óra felé már nem voltak csillagok, csak a sárgafényû utcalámpák szórták fényüket a behavazott háztetőkre és a rezgőlevelû jegenyefákra.
- Szent lesz ez a nap - mondta volna nagyapám. - Ma születik meg a Kisjézus.
Nagyapám nem volt hívő ember, de Máriát a Szûzet, meg a Kisjézust tisztelte és szerette, mint ahogy tisztelt minden asszonyt - kékkötényû, tündérnagyanyámat sem engedte egy napot sem dolgozni, mert az asszonynak az a dolga, hogy összetartsa a családot és nevelje a gyerekeket, hogy otthont csináljon a házból - a Jézuska az meg egy kis gyermek.
A Kisjézus közben békésen aludt a Szent Lőrinc templom apró jászolában a szalmán és a faállatkák némán lehelték.
A nehéz márvány oltár mögött, hideg, fekete magányba gubózva aludt egy pók is, mitsem törődve az ünnep hajnalával.
Az utcák még csendesek voltak.
Talán egy-egy hajnali autó berregett végig rajtuk fagyos hólét fröcskölve fel a járdákra meg a házak falára, és néhányan most mentek csak haza a hosszúranyúlt éjszakából lelkükben a tudattal, hogy holnap karácsony lesz. Estére majd összegyûlik a család, hogy elköltse az ünnepi vacsorát, bejglit esznek és bort isznak rá, beszélgetnek is majd talán, vagy csak nézik a tévét némán és elégedetten, eltelve a zsíros, nehéz ételek ízeitől.
- A sírra is ki kell vinni a fenyőfát - ébredt fel anyám hajnalban és kinézett a sötétbe a bepárásodott ablakon. Az üvegen át bevilágított a ház előtt álló lámpa sárga didergő fénye, a függöny árnyékát belerajzolva a parkettába.
A síron karácsonykor mindig kellett lennie egy fenyőfának, feldíszítve angyalhajjal, kis gyertyacsonkkal, ami még az előző karácsonyról maradt, talán valami repedt, apró dísszel is, hogy mamáéknak is legyen szép karácsonyuk.
Amíg ezt végiggondolta újra elaludt, mint ahogy aludt még a liszt, a mák, a dió és a méz is a konyhaasztalon a félhomályban.
Lassan reggeledett.
Az apró, ideges, fekete kutya már egy ideje ott toporzékolt az ajtó előtt, míg a fehér, bolyhos macska még némán aludt gondtalanul a padláson a nyárillatú finom szénában, békéseket szellentve a világba.

Aztán elmúlt az a karácsony is és az ember érezte, hogy rossz helyen volt időnként, rossz időben. Érezte, hogy egészen máshol kellene lennie és valami mást csinálnia, mint amit tesz éppen mint amit vállalt, amibe kényszerült, kényszerítette magát, vagy őt az élet, a sors, a körülmények, a család, a felelősség, az asszony, a gyerekek, a Valóság.
A feje fáj, és rosszul érzi magát a tehetetlenségtől, mely agyára, életére telepszik, de nem tud vagy már nem is akar szabadulni. Aztán jön a cigaretta, a kávé, az elhízás és a döglés esténként a színes, harsány mámor tévé előtt, mert könnyebb rossz szájízzel.
Hát újra két óra volt, és hajnal. Kínzó, gyötrő, fejfájós hajnal. Mint mindig.
Kinn az üvegen túl álmosan égtek a lámpák sárgán meg fehéren a hideg, nedves utca két oldalán. Kedve lett volna elsétálni az utcákon reggelig amikor is a ködök leköltöznek a hegyek közül a városka utcáira.
Már egy ideje nem élt egészségesen.
- Hízok és dohányzom - mondta Balázsnak a Krisztinán két hónappal ezelőtt az üvegeshez menet -, keveset mozgok és sokat idegeskedem, hogy kijöjjön az egyensúly, ami a halálig visz előre. Van négy gépem meg adósságaim.
- Ugyan, kinek nincsenek adósságai? - legyintett Balázs.
- A legtöbb a családom felé félresiklott életemmel.
- Miért?
- Hát nem lettem se tanító, se vigéc. Okos, szép meg gazdag sem vagyok, és tehetségről ne is beszéljünk. Kilátásaim nincsenek. Közalkalmazott napszámosként húzzuk az igát, meg az asszonyt gyötröm testi, lelki vágyaimmal.
- Hát végül is azért vannak, hogy elviseljenek. Nem?
Most alszik szegény - gondolta - míg én a Pentaxom kis fekete testét bámulom a hatvan wattos izzó fényében. Benn és kinn az ablak párás üvegén túl nem mozdult a levegő, csak az asszony egyenletes szuszogása hallatszott.
Föl kéne innen állni - gondolta - és kimenni a sötétbe, meg a hidegbe az állványnyal meg a géppel, aminek fekete vászonredőnyzárai mögött egy lejárt Agfapan 400 lapul csendesen.
- Miért? - kérdezte volna az anyja, ha fölébred a csörgésre és a cipők surranására a kopott linóleumon úgy hajnal kettő felé, amikor a zárat nyitja ki. - Hová mész kisfiam?
- Hogy az idő hosszú másodperceit égessem a filmre a sötétben - válaszolta volna szemtelenül. - Hogy száraz, szürke faágat fényképezzek, amint néma kiáltással görcsösen kapaszkodik a csillagtalan égbe.
- De hát minden rendes ember alszik ilyenkor - mondta volna az anyja, aztán persze megadta volna magát. - De hát azt csinálsz amit akarsz, nagy fiú vagy már. Aztán azért, ahogy menne be a szobába még hozzátenné: - Éjszaka van.
- De hát képek vannak a fejemben - mondaná már csak úgy magának -, amiket láttam már valahol az utcán, a sötétben. Elkészítésre és nagyításra vágyók. És gyötörnek, nyomasztanak, mert ki akarnak szabadulni.
Az utcán persze még voltak. Sokan, az éjszakához képest. Fiatalok akik a város diszkóiból és más italos, cigarettafüstös szórakozóhelyeiről tartottak hazafelé, és néma értetlen arccal nézték a fekete rudakat cipelő őrültet.
A temető falánál állt meg a fák alatt és hosszúkat exponált a Holdra. Négyperceseket.

"Az előbb még fél négy volt és kimentem az előszobába, hogy felvegyem a fûtést a falon legalább húsz fokra. Beuska halkan szuszogott én pedig elgondolkoztam, hogy volt idő amikor még belefértem a nadrágjaimba."
Mert volt idő amikor még volt egy fehér autó, egy idejétmúlt Volkswagen motorral, 95-ös ólommentessel járt és a motor halkan duruzsolt a hideg téli hajnalokon, még pirkadat előtt, a jégtócsás, zúzmarás reggeleken.
Akkoriban jóformán nem is fényképezett és nem is írt egyetlen újságnak sem. Tudta persze, hogy hiányzik valami nagyon hiányzik a napjaiból, de az más élet volt, az másról szólt. Így inkább néha elszívott egy-egy doboz finom cigarettát és eljárogatott a Cafehausba meg a Farakásba. De egy idő után mindegyik megváltozott, mint ahogy a barátok is eltûntek a valóság álcahálói mögé. Éjszakánként dideregve ballagott haza L.-től a temető fala mellett a hideg, csillagos ég alatt.
A temető szürke, vállig érő kerítésén túl némán álltak a sírkövek, meg feküdtek darabokra törve a járda oldalában a nagylombú fák között a holdfényben és őrizték márvány, meg betonlapjaik alatt a holtemberek sárga csontjait.
Ha nem járt arra senki, megállt pisilni a sarki benzinkútnál. Volt ott egy lámpaoszlop...

- Anyám az utolsó foltosszirmú rózsát állította az asztalra egy vázába, hogy Beusnak legyen, ha megérkezünk.
Szinte észre sem vettük, csak bementünk, zabáltam és bedöglöttem a tévé elé ahol Fábry Esti Showdere ment.
- Rohantunk, de nem értünk oda sehová és nem voltam kinn az őszi hegyekben már vagy két éve - mondta Balázsnak egy hét múlva a stúdióban filmvágás közben. Színes ruhában, kiscsizmában, háromlábú bottal gyerekek járkáltak két Sony monitoron.
- Tudom, ha valamit kapok az élettől vagy elveszek, azért adnom is kell cserébe. De a cseréim a sorssal szemben mostanában egyre szerencsétlenebbül sikerülnek.
Így tavasszal már nem ült ki a virágzó barackfák alá, hogy onnan nézze a méheket az almafa virágai között. A lapos, madáritató köveket is benőtte azóta a fû és Andrással meg Balázzsal nem fényképezték le a Várhegy oldalában lévő szőlőskertek holdfény árnyékát az októberi éjszakákon nagyfilmes géppel.
Õsszel már nem hallgatta a levelek neszezését a fákon a Mátra völgyeiben és hajnalonként nem ízlelte meg a levegőt, mely a hegyek kék csúcsairól hozza el a fenyők és a virágos hegyi rétek illatát.
Átaludta ezt az időt.
 
 
0 komment , kategória:  KOHÁRI CSABA Átaludt id  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 656
  • e Hét: 12401
  • e Hónap: 91959
  • e Év: 2033239
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.