Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/12 oldal   Bejegyzések száma: 112 
szeretettel
  2012-04-07 09:10:33, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
ÜGYVÉD-SEGÉD KOROMBÓL
1884



Igen, igen, valamikor én is okos embernek készültem. A prókátorság képezte törekvésemnek célját.

Apám mindig azt mondogatta nekem.

- Pompás egy mesterség! Az ember hazudik egy keveset, és kap érte sok pénzt.

Bárcsak hallgattam volna apámra, most nem kellene újságírónak lennem, ahol az ember, őszerinte éppen megfordítva, sokat hazudik, s kevés pénzt kap érte.

Hanem amit most elmondok, az szóról szóra igaz. Beláthatja különben is mindenki, mert hisz fegyelmi vétség. Ha az ember komponál valamit, hát nem ilyet komponál magáról.

Egy öreg ügyvédhez adtak be adjunktusnak. Még a régi prókátorok fajából származott, furfangos és nagy rabulista volt. Minden pörre azt mondta, meg lehet nyerni, s a klienseket hatalmasan tudta szóval tartani.

- Fölviszem még a királyig is. Megérzi ezt a pört még Bécs városa is.

Persze hogy az ilyesmi roppant gyönyörködtette a feleket, sőt még magamat is, ki édesdeden hallgattam az öreg hebehurgyaságait. Különben nem volt rossz ember, s én tulajdonképpen csak azért haragudtam rá, mert váltig lebeszélt, ne kínozzam eszemet az aktákkal. Menjek el úrnak a vármegyéhez.

Csakhogy én egészen oda voltam nőve az ő füstös, poros kancelláriájához, de nem az akták, hanem a többi adjunktus pajtások és érdekes vizavink miatt.

Az átellenes ház ablakában naphosszat egy szép barna leány volt látható íróasztalom mellől, amint szép fejét fölvetette vagy lehajtá a könyv fölé. Az öreg, gazdag Todorovics Istvánnak volt a leánya. Az apja ügyeit mi vittük. Tömérdek követelése volt mindenfelé.

Ez volt az én mágnesem akkoriban, s beszélhette nekem a principális akár órahosszáig:

- Hagyj fel ezzel a pályával, öcsém. Mert lusta, feledékeny ember vagy. A lustaság, feledékenység nagy hiba akármi pályán, de itt még rosszabbra vezet. A lusta, feledékeny és pontatlan ember, mi közöttünk tisztességes sem lehet.

- De már azt nem hiszem el, kedves bátyám. S azért is megmutatom...

- No, majd meggyőződöl róla.

Egy napon azt a hímen-hírt hozta a helyi lap, hogy Todorovics Borcsa kisasszony ma váltott jegyet Danay Ferenc nagykereskedővel.

Tisztán emlékszem, hogy a principális éppen ez nap utazott el fürdőre, aminek máskor mindig örülni szoktam. Most pláne engem tett meg helyettesének az adjunktusok között s mégis levert, szomorú lettem egyszerre. Pedig hiszen nem volt egyebem, csak vizavim. Sohasem beszéltem vele. Nem fakó ügyvédbojtár kellett annak, vidám, hetyke katonatisztek és uracsok rajongták körül... S íme, mégis egy prózai kereskedőhöz megy férjhez! Hát nem borzasztó dolog ez! Oh, csak közbejönne még valami!

Hát persze, hogy közbe is jött.

Nehány nap múlva az apja nyitott be az irodánkba, dúlt arccal, izgatottan.

- Hol van az ügyvéd?

- A főnök úr fürdőre utazott.

- Ki helyettesíti?

- Én - szóltam kevélyen.

- Ön? Tehát mondja meg nekem az úr, de tüstént, mi kell ahhoz, hogy az apa a gyermekét kitagadja? Milyen lépések kívántatnak? Azt akarom ugyanis, hogy egy bizonyos személy adósságot ne csinálhasson, és ha mégis csinál, fizetnem ne kellessen.

- Igen egyszerű dolog - feleltem. - Az ember olyan értelemben nyilatkozik a hivatalos lapban, a »Budapesti Közlöny«-ben.

- Mibe kerül? - rivallt rám kurtán.

- Az ügyvédi díjjal együtt körülbelül húsz forint - dadogtam majdnem ijedten.

- Itt van a pénz - s lecsapta nyers modorban az asztalra. - Csinálja ön meg a szükségeseket nevemben, de haladéktalanul.

- Igenis kérem, de ki ellen?

- Ej, hát nem tudja? - Todorovics Borbála ellen.

Elsápadtam, mert még valóban nem tudtam semmit. Hanem egy félóra múlva aztán meghozta a szakácsné a hírt a piacról, hogy a kisasszony megszökött az éjjel egy hadnaggyal, útközben meg is esküdtek volna egy faluban, revolverrel kényszerítve a papot az áldásra.

Ezt a hírt, mely az egész várost gyorsan föllármázta, még jobban megerősítette másnap egy főnökömhöz érkezett levél, melyet távollétében én voltam jogosítva feltörni.

Borbála írta a levelet, kéri a principálisomat, hogy mint a család jó barátja, vesse magát közbe, és eszközöljön bocsánatot részére, s mindenekelőtt küldjön számára kétszáz forintot azonnal Bécsbe, mert Bécs felé vannak útban férjével. (Hm, tehát megesküdtek útközben?) Hogy igen-igen boldogok, de a pénz szörnyen sürgős, nélkülözhetetlen, mert nagy zavarban vannak stb.

A levelet átvittem rögtön a szüleihez, s közöltem velök, megkérdezve, mitévő legyek?

- Nekem nem lányom többé - kiáltá vadul az öreg Todorovics. - Ha éhen látnám haldokolni, akkor sem adnék neki egy krajcárt.

- Fölrúgnám a nyomorultat - sipított közbe Todorovicsné asszonyom. - Egy szót se többé. Csapja ön ezt a hitvány irkafirkát a szemetes kosárba!

Mit tehettem egyebet, mint visszamenni, és sajnálkozni otthon, keresetszerkesztés közben, a szép szökevény sorsán.

De nem sokáig sajnálkozhattam. Egy óra múlva, halk kopogás neszére kellett megfordulnom, a félig nyitott ajtóban Todorovicsné állt, s titokzatosan intett kezével, hogy jöjjek ki. A többi segédek, akik szanaszét körmölgettek az asztaloknál, észre sem vették.

- Itt van ez a két százas - suttogá az asszonyság odakünn -, küldje el annak a leánynak, de írja meg, hogy ezt az apja tudtán kívül küldöm, és hogy az szörnyen haragszik, soha ki nem engesztelheti többé. De lelkem öcsécském, ne szóljon ám erről az uramnak egy szót sem.

Alighogy hozzálátok a levélíráshoz, újra megnyílik az ajtó, s elém toppan zordonan maga az öreg Todorovics. No, lesz itt mindjárt cifra szcéna! Ez bizonyosan megtudta, hogy mit keresett itt a neje.

- Mi tetszik kérem?

Kinyitotta tárcáját, s odavetett két mosolygós százast az asztalomra, olyan mérgesen, hogy a szél nyomban levitte az asztal alá; onnan kellett előkeresnem.

- Itt van ez a pénz - szólt csendesen, majdnem szomorúan -, küldje el. Hiszen tudja hova. Meg ne mondja a feleségemnek. Mert az kikaparná a szememet, ha tudná. De igaza van! Ilyet tenni, ilyet tenni...

S a saját szavaitól újra felbőszült, tüzes karikákat hánytak szemei:

- Írja meg neki, de írja meg, hogy az anyja engesztelhetetlen s hogy kitagadtuk mindenből.

Ökleit fölemelte, s fenyegető hangon folytatta:

- Embert kell ölnöm. Vért szomjúhozom. Csak volna valaki, akit megegyek. Igaz, elvégezte ön, amivel megbíztam? El van már expediálva, mi?

- Igenis el van már intézve, elküldtem a hivatalos lapba.

Nem mertem neki nemet mondani, pedig még eddig semmit sem csináltam; ott hevert a pénz a fiókban. Tegnap egy kicsit soká mulattunk a korcsmában, s nem volt kedvem este dolgozni. De hát baj is az! Hiszen a nyomdában is késhetne egy-két napig.

Megelégedettebben, csendesebben látszott távozni, de estefelé, mire postára adtam az egy névre szóló két pénzes levelet, megint előjött, lehorgasztott fővel, megtörve.

- Ismét alkalmatlankodom önnek. De lássa, úgy bánt valami... nagyon bánt. Tudja mit kérdezek, kedves öcsém?

- Tessék!

- Nem lehetne-e azt az írást valahogy visszavenni?

- Milyen írást?

- Amit elküldött.

- Igen, igen, amit elküldtem. Tudom már, a kitagadást.

- Azt, azt - suttogá. - Nem sajnálom a költségeket. Elhamarkodtam, mérges voltam. Hát lehetne-e valamiképp visszavonni?

(Gondolom, hogy lehetne, mikor még el sem küldtem. De miképp valljam be neki most már?)

- Talán még lehetséges - feleltem fojtott hangon.

- Tegye meg, kérem azt a szívességet. Örökké hálás leszek. Számítsa fel, mibe kerül.

- Oh, kérem, csekélység. A sürgöny, lovas ember, aki a távirda-állomásig viszi, s több efféle.

- Csak számítsa fel, de bő krétával ám, mert nem akarom a pénzt kímélni... nem, nem. Csak el ne késsünk - kiáltott föl aggályosan. - Mit gondol kérem?

- Nem hiszem... nem képzelem - hadartam zavartan, de azért nolens-volens, le kellett ülnöm az asztalhoz, s megcsinálni az expensnotát, komoly, gondolkodó; becsületes arccal.

...Mert hát ilyen a szüle és ilyen a prókátor.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:09:33, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
NINCS TÖBBÉ »EGYHANGÚSÁG«
1884



Azaz dehogy nincs - már maga az is kezd egyhangú lenni, hogy lapok, emberek, hat hét óta nem írnak, nem beszélnek egyébről, mint a választásokról.

Én ezennel ünnepélyes ígéretet teszek, hogy ez a legutolsó.

Eluntuk a zajt. Pedig eddig rendén volt; mert még a zajnál is bosszantóbb a mély csönd.

Tessék megpróbálni egy olyan kerületben lakni, ahol egyhangú választás van kilátásban. Tudni, hogy habzik a tenger, pezsg az élet, hogy zsivaj, nyüzsgés van mindenütt az országban, s csak egyetlen ponton sima, gyűretlen a víz felszíne.

Jelöltek járnak-kelnek, majd itt, majd ott bukkan fel egy új pretendens. Magasan száll a lelkek ára. Öt pecsétes levelek szaladoznak keresztül-kasul a postákon őrült egymásutánban. Cigánybandákat jönnek megfogadni vidám kortesek ötödik-hatodik vármegyéből. Felvillanyozó hírek kergetik egymást, izgató események történnek egyre-másra s valamennyi - másutt. A korcsmárosok borait megveszik a szomszéd kerületbeli korcsmárosok, s szomorú nyikorgással szállítják a szekerek a súlyos, rozsdás abroncsú hordókat.

De már ezt mégis lehetetlen megszívlelni. Igaz, hogy a választóközönség fejei kimondták: ellenjelöltet ebben a kerületben nem illendő dolog állítani, mert becsületesebb embert a volt képviselőnél úgysem kaphatnának.

De hát minek olyan nagyon becsületes? Kívánja ezt valaki?

Abból, hogy becsületes, meg nem él a kortes és nem lakik jól a nép.

Lőn hát, hogy a múlt választások kortesei összeröffentek, s elhatározták, hogy jó volna egy ellenjelölt, ha csak akkora is mint a kisujjam.

Bógáti Nagy István azt mondta:

- Keríteni köll egyet, ha magától nem támad.

Csiszlik Ferenc, a sánta molnár helyeslőleg bólintott erre a fejével.

- Mégpedig antiszemita ember kellene.

- Mi is az antiszemita, Ferkó sógor? - kérdezte a templombíró. - Mert mindig hallom emlegetni.

- Hát az olyan ember sógor, aki a zsidóra dühösebb - mint köllene. Azt nevezik antiszemitának.

S ezzel Csiszlik Ferenc uram ötvenszer jobban megmagyarázta az antiszemitizmust, mint valamennyi lapnak a nagyképű vezércikke.

Dictum-factum, a kortesek jól meghányták-vetették a dolgot, s elindultak a környéken követjelöltet keresni.

Csak Rezes István, a kovács ellenkezett még útközben is.

- Nem ér az semmit atyafiak. Hiszen mindnyájan az eddigi követet akarjuk.

- Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram.

- Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégiscsak a volt követ lesz meg.

- No persze, hogy ő lesz meg - de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. Az szent házassághoz is két személy kívántatik igaz-e, hát a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, hogy válasszon valaki egy ember közül? Aztán van ennek még másik oldala is...

A kortesek betértek majd minden kastélyba útközben, de bizony mégsem akadt ember: mindenki azt mondta, abszurdum az eddigi jelölt ellen föllépni, népszerűséggel és pénzzel is jobban győzi, mint más.

Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserűen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá:

- És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell.

S most már beszálltak az udvarházak lakóihoz. Tömérdek bocskoros nemes lakta a kerületet labodával, gyommal fölvert kúriákban, hol csak egy fűből magasabbra, kövérebbre nőtt dudorodás mutatja, hogy valaha keréknyom volt. De mikor volt az! Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái!

S mégsem akadt köztük ellenjelölt!

- Hát mármost mit csináljak? - vakarta a fejét Kócsy Gábor.

- Mit-e? - kiáltott fel egy fényes ötlettől felvillanyozva Csiszlik Ferenc. - Fogadjunk jelöltet pénzért. Ezer forintért kapunk egyet.

- De hát miből fizetjük ki őkemét?

- Hát abból a pénzből, amit az otthoni jelölt ad őellene.

- Hüm! Ez az igaz. Arany a kend esze, Csiszlik uram!

Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel. Kikeresték maguknak a legszebb szavút, a legokosabb fejűt, a legtermetesebbet, egyszóval, aki a legjobban imponáljon a népnek, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta, sebjét ötven forintjával számítva lészen kárpótlandó.

Így lett a mi kerületünkben nem egyhangú választás.

A kortesek végiglakomáztak három hetet, s játszva fizették ki a fogadott jelölt kialkudott díját abból a tekintélyes összegből, amit az igazi jelölt megeresztett.

Hát bizony ilyen bolond dolgok is estek a mostani választáson.

Hogy hol s ki ellen?

Meglehet, kitalálják. Én nem írom ki. Pedig nem vagyok megfogadva, hogy ki ne írjam.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:08:23, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
HOGY LETTEM ÉN MEG?
(Egy képviselő előadása után)
1884



Ki hogy bukott meg? Ezt a témát variálják panaszosan az elesett jelöltek. Hja, ahány bukás, annyi történet! Ki győzné azt mind összeszámítani? Ahány fazék, annyiféleképpen törik szét! Egyiknek a füle szakad le, másiknak a feneke horpad be. Cserép lesz valamennyiből. (Azazhogy a kormánypárti fazekakat esetleg még össze is drótozhatják.)

Nehány bukási esetet magam is tudok: néhányat már meg is írtam.

Az egyik jelölt azért bukott el, mert pénze nem volt, a másiknak volt, de nem költötte elég bőven. A harmadik jelölttel az a véletlen történt, hogy amikor a legerősebb községére került volna a szavazás, akkor abban a községben kiütött a tűz, s az emberek mind szétszaladtak oltani.

Egy úriembert az buktatott meg, hogy a zsidókat nem szidta. Hanem hát logika nincs ilyenkor. Mert egy másiknak meg (foglalkozására nézve budapesti prókátor) éppen az lőn halála, hogy a zsidók ellen eresztette ki az elokvencia ostorát mondván:

- Minden pénz őnáluk van. És miképp szerzik? Dolgoznak talán! Dehogy! A néptől rabolják könnyedén. Nézzék meg a kezeiket, nem kérgesednek meg azok a munkában, mint a kendteké...

Mire fölfelelt az egyik tekintélyes parasztember gúnyosan:

- Helyes a beszéd. De úgy nézem, hogy a tekintetes úr keze is nagyon fehér ám.

És ezzel el volt vetve a jelölt sorsa fölött a kocka, s egyszersmind rá volt mutatva önkéntelenül, hogy a jól öltözött antiszemita plánta, hova ereszti majd egykor a mellékhajtásait...

Egy, nem tudom már hanyadik jelölt, meg azért lőn vesztes, mert mikor a programbeszédjét ment tartani, a segítségére utazott hazafit, amint éjjel a kerületbe érkeztek, alig hogy lefeküdnének, egy sürgöny arra szólította, hogy rögtön térjen vissza, mert a felesége haldoklik, minélfogva az sietve összecsomagolt, s elhamarkodásában begyömöszölte bőröndjébe a jelölt cipőit is.

A jelölt felébredt reggel, hogy a választók elé menjen, de a cipőit nem találta. A küldöttség érte jött, de mit volt tennie, csak nem mehetett közibök mezítláb?

A faluban lakott ugyan egy csizmadia, de az baloldali volt, és semmi áron nem akart rajta segíteni.

De folytathatnám akár két óra hosszat is a tarkábbnál tarkább történeteket, miért bukott meg Károlyi Tibor, vagy még sokkal fantasztikusabb a Suszterics Ignác esete.

(Csakhogy erre már azt mondhatnák a lányos apák: Loquamur latine.)

De miért időzném a sötét képeknél, hiszen az különben is könnyen megesik az emberen, hogy megbukik - sokkal hasznosabb lesz az utónemzedéknek, ha ellentétül inkább azt beszélem el, miképp lettem meg képviselővé.

Őszinte ember vagyok, és nem szeretek nagyzolni. Körülbelül nincs is más jogcímem a képviselőségre, mint ez. No, meg az, hogy diplomám nincs, s most már minden hitvány hivatalhoz diploma kell. Természetes, hogy olyan pályára kell húzódnom, ahova nem kell diploma.

Hát felmentem a függetlenségi párti végrehajtó bizottsághoz, amelynek egyik nagybátyám is tagja.

Ott ültek négyen-öten egy zöld asztalnál, előttük számtalan levél és távirat feküdt.

Nagybátyám igen csodálkozott, mikor meglátott, s nem igen nyájasan kérdé:

- No, mit akarsz, gyerek?

- Egy kerületet! - mondám.

- Micsoda? Te kerületet akarsz?

S arca egyszerre zordon kifejezést öltött fel.

- Hát megbolondultál?

- No, hát csak azt gondoltam, hogy úgyis semmi dolgom a nyáron át, hát föllépek valahol.

- Föllépsz? Hm! Ez már más. Te csak föl akarsz lépni?

S mennyei derű ömlött el arcán. A végrehajtó bizottság tagjai mind felugráltak, s nyájasan szorongatták a kezeimet. Nagybátyám két széket is rántott alám udvariasan.

- Okosan teszed, édes öcsém. No, ülj le, fiacskám. Itt van ni, Madarász Józsi bácsi előtt ez a nagy mappa. Ahol azok a kékceruzás keresztek vannak, az mind szabad föld. Válassz magadnak ebből a nagy Magyarországból tetszésed szerint. De azt előre megmondom, hogy csak a keresztes helyeket választhatod. Ahol a kék zérus van, azok a könnyű kerületek az érdemesek számára. Azok a mieink. Richtig, mennyi pénzed van, kedves öcsém?

- Pénzem? - kérdém csodálkozva. - Egy fia sincs. Hiszen éppen azért akarok képviselő lenni, hogy pénzem legyen.

- Oh, te oktondi! Hát mit rabolod az időnket? Ha pénzt akarsz, te bolond, akkor eredj most választónak, ne jelöltnek.

- Hiszen ha volna választójogom!

- Mit, és te mégis ide mersz jönni? Takarodsz innét mindjárt!

S most már csakugyan dühbe jött a nagybátyám.

- De kedves Gyuri bácsi, hiszen én csak azt akartam, hogy a nevem egy kicsit forgalomba jöjjön.

- Vagy úgy? No, hát azt megtehetjük. Van egy pár olyan mameluk-kerület, hogy Kossuth se kapna benne harminc voksot. Hát oda betehetlek, hogy a mi népünknek is legyen kire szavazni, ha éppen örömük telik benne. Hanem most már pusztulj íziben...

Eltávoztam, leverten sóhajtozva a grádicsokon, »istenem, hogy mégis minden pálya nagyon nehéz«.

Negyed napra, amint kimegyek reggelizni a »Fiume«-ba, olvasom a »Nemzet«-ben, hogy nagybátyám kibukott a kerületéből. Egy kormánypárti győzte le háromszáz szavazattal.

Hallatlan ez! Egy rokon eleste mindig megdöbbenti az embert.

Úgy kell neki, gondoltam az első percben. Szívtelenül bánt velem!

De később sajnálni kezdtem: hiszen saját magán sem bírt segíteni, hát mit várhattam volna tőle én? Hej, nehéz dolog a parlamentbe jutni, nehéz dolog!

Eh, még jobb, hogy nem léptettek föl. Legalább nem kellett beszédet tartani és csavarogni ide-oda.

Másnap megint a »Fiume«-ba mentem reggelizni, ami nagyon természetes, mert ott kontóra adnak. Igaz, hogy a fizetőpincér már egy idő óta nagyon görbe szemekkel nézeget rám.

Hanem ma csodálatos előzékenységgel fogadott. Elémbe jött az ajtónál, s arca merő mosoly volt.

- Jó reggelt, nagyságos uram. Mint szolgált az éjjeli nyugalom nagyságodnak?

- Ne vicceljen, Kázmér. Hiszen tudhatja, hogy reggel mentem innen haza.

- Tessék besétálni kérem az extra szobába. Egy úr várja ott a képviselő urat.

- Kit? Kit? Engem?

- Igenis, a képviselő urat egy öregúr.

- De hát hogy mer maga szemtelenkedni, Kázmér?

- Mivel, kérem alássan?

- Hogy képviselőnek csúfol engem.

- Hiszen benne van a lapokban.

- Hol? - mondám nevetve, mialatt Kázmér elém tolta az összes napilapokat, ahol kövér betűkkel állott, hogy a kutymándi kerületben hatszáznyolcvannégy többséggel levertem a kormánypárti jelölteket (a kormánypárttól nyert kerület). Az ellenzéki jelölt hallatlan vesztegetésekkel jutott ehhez a többséghez.

Azt hittem, álmodom, megdörzsöltem szemeimet, igaz volt. Öröm-reszketve néztem meg minden lapot; mindenütt ott volt a távirat.

Tehát csakugyan törvényhozó vagyok.

Kevélyen nyitottam be, a szolgák hajlongását észre sem véve, a különszobába.

Nagybátyám ült ott, s éppen egy anisettet szürcsölgetett. Talán attól volt az ábrázata olyan keserű?

- No jó, hogy jössz, te kölyök - kiáltá felém dühösen. - Hát hallott már valaki ilyen bolond szerencsét? A kutymándi választók ránk írnak, hogy adjunk nekik valami ellenjelöltet a forma végett. Értelek, gazemberek, gondolám, meg akarjátok tartani a formát, mert azt hiszitek, hogyha ellenjelölt lesz, több pálinkát kaptok az igazi jelölttől. Megírtam egy levélben, hogy léptessenek fel hát téged, s íme fölléptettek, s meglettél. Hát nem a bolondulásig nevettető ez? Én pedig megbuktam...

- Fogadja részvétemet, bácsi.

- Csukd be a szádat, és nyisd ki a füledet. Mert most már emberré akarlak tenni. Képviselő vagy, de nem fogsz az maradni, mert nem voltál választó. Azért hát szaladj át a kormánypártra, nyilatkozz azonnal a lapokban, hogy te szabadelvű párti vagy. Akkor megmaradsz. S a nagybátyádnak is hasznot és szívességet teszel.

- Hogy-hogy?

- Mert három év múlva keresve se találnék ostobább mamelukot náladnál, akit könnyebben megbuktathassak.

Így történt a dolog szóról szóra. Tessék kérem, szerkesztő úr, becses lapjában kinyilvánítani, hogy én a szabadelvű párt híve vagyok, s hogy tekintve a politikai konstellációkat, az a rendületlen meggyőződésem, hogy édes hazánk csak a Tisza Kálmán erélyes vezénylete alatt emelkedhetik azon színvonalra, mely az európai kultúrállamok közt megilleti.

Ha lehet, tessék kérem, hogy szembetűnő legyen, »ciceró«-val szedetni.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:07:15, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
A KÖNYVEKRŐL
1884



BEVEZETÉS

Szegeden ösmertem egy urat, aki minden nyáron bejárt egy darabot a világból, s tömérdek úti kalandot hozott haza télire.

Kermely Istvánnak hítták a »nagy utazó«-t, de neve aligha kerül valamikor a híres Kiszeláké mellé. Minden nyár elején, mikor a békabrekegés megkezdődött a tápéi sásokban, fellármázta, a várost, hogy ő most az Indiákra a Misszissipihez vagy nem tudom hova utazik; elbúcsúzott a rokonoktól, barátoktól érzékenyen nagy könnyhullatások között, s így indult el a szatymazi szőlőjébe. A szolgája, egy taliga útikönyvet és kalauzt szállított utána. Így ment el a derék ember, s haza sem jött egész az utolsó lapig. Tudniillik, míg egészen keresztül nem tanulmányozta a könyveit a szatymazi nádfedeles viskójában. Akkor aztán visszatért többnyire ősz végén, elfáradva és mégis megpihenve, benyomásokkal gazdagon. Mikorra ötödször elbeszélte tapasztalatait, ő maga is szentül hitte utazását. Ezer csoda, hogy semmi baja nem történt azokon a gonosz spanyol országutakon.

Végre azonban, úgy akarta a sors, éppen egy ilyen szatymazi veszteglés alatt ütötte meg a szél szegény Kermely Istvánt, s most bizonyosan a másvilágon is azt hiszi magáról, hogy Madagaszkár szigetén halt meg - mert éppen arról olvasott utoljára.

Kényelmes olcsó utazási rendszer ez, s ha nem ajánlom utánzásra, az csak azért van, mert könyvek kellenek hozzá, amit pedig venni a magyar embernek nem természete. De különben is sokkal okosabb, ha az ember helyett valami barátja vagy ismerőse utazik, s az tapasztal neki külső országokban egyet-mást.

Nekem legalább így szokta átadni a könyvkiadóm évenkint az összes élményeit. Engedje meg az olvasó, hogy azokat (mert az enyémek) úgy beszéljem el, mintha nem én volnék én, hanem (amihez egyébiránt semmi kedvem) mintha én volnék az én könyvkiadóm.

I. HÁT MÉG A KIRÁLY IS?

Tehát először is megérkeztem Bécsbe, s ott a híres ballplatzi palota felé vettem utamat, hogy meglátogassam egyik írómat, aki a király udvarában nagy ember, de az én boltomban a kisebbek közül való. Mert hisz a könyvét, melyet tavaly írt, alig vették meg négyszázan.

A könyvkiadója előtt mindenki, még egy miniszter is csak »szerző«. Megörült amint meglátott, s nyájasan ültetett le egy székre, melyről egy csomó iratot takarított el előbb. Köröskörül az asztalokon, állványokon mindenütt státusz-titkok hevertek.

- Hát hogy fogy a könyv? - kérdé némileg fátyolozott hangon. (Mert minden szerző elfogult, mint a szerelmes, mikor könyve felől kérdezősködik.)

- Elfogyott egészen - mondám.

- Lehetetlen az - felelte elpirulva. - Hogyan történhetett?

- Úgy, hogy a magazin alatt, ahol a könyveket tartom, fölszakadt a csatorna, s az összes példányok elrothadtak!

- Persze - szólt lehangoltan. - S ezt annál inkább sajnálom, mert nekem nincs a munkámból egyetlen kötet sem.

- Pedig én elküldtem a kikötött szerzői példányukat.

- Igen megkaptam, de szét kellett ajándékozni, utoljára nem maradt csak egy.

- S ezt is odaadta?

- Éppen ez a baj.

- Hja, az utolsó példányt nem volna szabad kiadni a kézből.

Az író örömsugárzó büszke arccal vágott közbe:

- Attól függ kinek. Maga a király őfelsége kérette Mondel által, hogy el szeretné olvasni.

- Ah! - szóltam kimondhatlanul elszomorodva. - Tehát még ő is... még a király is nem veszi a könyveket, de kölcsönkéri...

- Igen, igen - felelt erre ő mosolyogva. - A mi királyunk egészen magyar ember!

II. JÓKAI A KÜLFÖLDÖN

Bécsből Lipcsébe utaztam, s ott egy német kiadó-kollégámat látogattam meg, akivel Jókai könyvei felől beszélgettünk.

- Jókait itt nagyon szeretik - mondá. - Rengeteg pénzt visz ő ki tőlünk a könyveiért.

- Dehogy visz, dehogy. Éppen az ellenkezőn bosszankodom. Jókai majdnem ingyen engedi át a könyveit, lelketlen ügynökök elkérik tőle a fordítási jogot, s ők, igaz, néha nagy összegekhez jutnak e réven, de maga Jókai vajmi keveset lát az önök márkáiból.

- Minek engedi át az ügynököknek?

- Nincs hozzá elég ereje, hogy ő valakitől valamit megtagadjon.

- Pedig kár. Elmondom önnek, hogy jártam én egyszer egy Jókai-féle regénnyel, az »Egy asszonyi hajszál«-lal.

- Nos?

- Megvettem: egy ügynöktől rá a jogot néhány száz márkáért. Jókai sajátkezű engedélye volt nála. Kinyomattam négyezer példányban, és szétküldtem Németország-szerte. Nehány napra rá egy tescheni kiadó visszaküldi a könyvemet, hogy van őneki ugyanebből a regényből egy sokkal olcsóbb kiadása (pláne már a harmadik kiadás). Ő egy másik ügynöktől szerezte meg már évek előtt a kiadási jogot. No, megjártam - gondolám -, a könyv a nyakamon marad, s mintegy másfélezer forint költség. De már ezt nem hagyom annyiban, bepörlöm Jókait, amiért megkárosított... Hanem szerencsére sok dolgom volt akkoriban, s nem értem rá levelet íratni Jókainak. Így múlt el vagy három hét, midőn egy napon eszembe jut, s parancsolom az üzletvezetőnek, írja meg azonnal a kártérítést követelő levelet.

- Miféle ügyben? - kérdé az csodálkozva.

- Ej, hát az »Egy asszonyi hajszál« dolgában.

- Minek?

- Ön egy értelmetlen férfiú, Fridrik úr. Nem látja ön be, hogy ezzel a könyvvel milyen szerencsétlenül jártunk. Befűthetünk az összes példányokkal.

- Az bajos lenne, uram - felelte Fridrik úr -, mert még a múlt héten az összes példányok elfogytak.

Ilyen népszerű ember az önök Jókaija minálunk!
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:06:05, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
AZ ŐRÜLT SZOLGABÍRÓ
1884



Egy úriasan, de hanyagul öltözött ember kuncsorog egy idő óta a pártkörök kapuiban. Hol a koporsós függetlenégi körben, hol a Lloydnál, hol a Kálvin téri kietlen magányban.

Kietlen magánynak mondom azért, mert noha kevesen kártyáznak itt is, ott is most, de egy-két asztal egyebütt mégis csak teng. Gibic most természetesen nincs. Ilyen luxusra most nem telik. Hiszen akik el nem mentek, azokat egyenesen a partnerség tiszte tartotta itt, mivelhogy az olyan örökös kötelezettség, melyet felbontani nem szabad; ha négy emberből áll az asztal, egy még elmehet, mert marad három, de a harmadik nem mehet el, ha a kettő maradni akar. Nobile officium. S egy képviselőnek nem szabad inkorrektséget elkövetni. Itt van rá az elrettentő példa: Füzesséry és Dobránszky.

Hanem a Kálvin téri körben egy asztal sincs. Ott még a végrehajtó bizottság is elszéledt korteskedni. Hát nekik nem is kell itt székelni, mint Podmaniczky- vagy Mocsáriéknak, kik reggeltől estig izzadnak véres verejtékkel, hogyan találjanak embert a felajánlt »biztos« kerületekbe. Nem akar már itt képviselő lenni senki.

A habaréki végrehajtó bizottságnak mi dolga lenne itt? Azokból ugyan nem kér saját jószántából senki. Pedig a habaréki jelölt ér legtöbbet - választói szempontból.

Hanem a hanyagul öltözött, dúlt tekintetű, kuszált hajú ember megfordult a Kálvin téren is, s ott a lépcsőzetnél leste a felmenő vagy lemenő volt és leendő képviselőket.

Néhány napja gyakoribb érintkezésem lévén reporteri minőségemnél fogva a klubokkal, feltűnt nekem a különös ember, kit egyszer itt, másszor ott pillantottam meg a szolgával beszélgetve.

- Kicsoda ez az úr? - kérdezem tegnap a szolgától.

- Egy szerencsétlen tébolyodott - mondá részvéttel.

- Furcsa mánia tőle, hogy mindig éppen képviselői klubokban látom.

- Hm - szólt a szolga nevetve -, mert éppen képviselőséget árul.

- Jó kelendő portéka! Mennyiért adja, így »házhoz hozva«?

- Ezer forintért kínálja.

- Annyit megér!

- Azt állítja, hogy a hóna alatt van a kerület...

- Kezd érdekes lenni a rögeszméje.

Tréfából szóba álltam vele, amint odatámaszkodott a kapuoszlopzatnak.

- Kit vár, uram?

- Az emberemre várok - mondá halkan és végignézett.

- Miféle emberére?

- Akit a gondviselés nekem rendelt.

- Azt hallom a körszolgától, hogy ön kerületet árul.

Ónszínű arca kiderül, s élénken vágta fel fejét.

- Igen, uram. Talán tudna rá vevőt? - kérdé egész értelmesen és természetes hangon.

- Minden bizonnyal - szóltam pajkos mosollyal. - Attól függ, komoly-e a portéka?

- A legkomolyabb, uram. Biztos kerület. Itt van a hónom alatt mindenestül.

Aha. Jön már a fixa idea.

- Hogyan, a hóna alatt?

- Itt, ebben a csomagban.

Odanéztem, s valóban egy viaszkosvászonba takart csomag volt a hóna alatt, olyanforma, aminőt a képviselőségben megboldogult Steinacker Ödön szokott hordani. Talán éppen ugyanaz?

- A dolog úgy áll, uram - szólt most egyszerre -, hogy én szolgabíró voltam két év előtt, de kicsaptak, ez egészen megrendített, mert családom van, két kis gyermekem, ártatlan, kedves feleségem...

A szemeiből könnyek kezdtek peregni s hangja fuldoklóvá vált.

- Gyerünk innen beljebb, a bolthajtás alá, ott a kövön majd megmutatom önnek...

- Mit?

- A kerületet. Igen, igen, uram, az emberek azt hiszik, hogy őrült vagyok, pedig csak egy szerencsétlen elzüllöttel van dolguk. Igaz, hogy az eszem sincs a helyén... Szegény családom, szegény gyermekeim... Na íme, itt van!

Felbontotta a köteget, melyben mintegy húsz-harminc aktacsomó volt.

- Nézze ezeket...

- Látom, pörös akták!

- De milyen akták - mondá súgva, száját egészen fülembe hozva -, ezek mind sikkasztási akták a kerületünkben lakóközségi jegyzők és bírák ellen. Hatalomban voltak ezek az emberek mind, összegyűjtöttem ellenök a bizonyítékokat, de nem bántottam őket. Akinek ezek az akták a kezében vannak, az úr. A jegyzők, bírák mind ludasok, s viszik a népet annak, akié az akta. Ezekkel vezettem őket. Kincs ez, kincs. Én odaadom ezer forintért. A kisebbik gyermekemnek torokgyíkja van. Odaadom igenis. Mert tetszik tudni, ha én ezeket az aktákat felhasználom, ma nem érnének semmit, de így sokat megérnek. Tizenkét jegyző, kilenc bíró... mind bűnös... Egy kis vagyonkát gyűjtöttem bennük a családomnak. Csak adna az isten egy jó vevőt.

Bizonyos álmélkodással hagytam ott az állítólagos volt szolgabírót a kövön szétrakott irataival, s még maig is azon gondolkozom, hogy hátha mégsem őrült ember az.

Ma megint szétnéztem mind a három klubban. Sehol sem találtam elzüllött emberemet.

Úgy látszik, vásárt csinált, hát tán mégse bolond. Ámbátor, ha bolond is, lehetetlen, hogy egy másik bolondra akkor is ne akadjon - ezekben a veszett időkben.

A portékán alkalmasint túladott.

Csak azt szeretném tudni, hogy ugyan ki vette meg?
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:05:01, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
CZIROK MÁTYÁS ÉS SZOMOR MISKA
1884



Két tündöklő név ez most, tisztelt olvasóközönség! Nem kell őket lenézni azért, hogy egyik sem végződik »y« betűvel.

Czirok Mátyás és Szomor Mihály a leghíresebb két kortes a mi vármegyénkben. Anya még nem szült e téren kiválóbb szakférfiakat.

Jó barátok együtt, végtelenül szeretik egymást, de egymás iránti szeretetük is abból áll, hogy folytonos ellenségeskedésben legyenek egymással.

Egy faluban születtek, együtt növekedtek fel: imponáló daliás termetben mindkettő. Ez kell a kortesnek, hogy hasson.

S mert egymás játszótársai voltak, olyan egyformákká lettek idők múltával mindenféle tulajdonokban, mint két tojás - ha ugyan illendő, törékeny tojásokkal hasonlítani össze két ilyen kemény legényt.

Foglalkozása is egy lett mind a kettőnek: a néppel való bánásmód.

Jövedelmező hivatal ez, minden három esztendőben egyszer. Ők legalább jól tudják hasznát ennek a nyersanyagnak.

A három éven belül mellékes foglalkozásképp Czirok Mátyás uram ködmönöket varr az asszonyok számára, Szomor Miska pedig szűröket a férfiaknak. Az egyik szűcs, a másik szűrszabó.

Jó mesterember mind a kettő, csak lusták egy kicsit.

Hanem mikor azután üt a cselekvés órája (furcsa óra, hogy három évben üt egyszer), akkor talpra ugrik mind a kettő, s olyan izgékonyak lesznek, mint az eleven ezüst.

Czirok Mátyás és Szomor Miska egy kerületben szoktak manipulálni, mert ők elválhatlanok egymástól.

»Tág a világ« - gondolná más két ilyen ember. Lám az öreg Czincz két vármegyét kormányoz az Alföldön. De őket nem bántja a nagyobb szerep vágya.

Együtt maradnak az egymás gyengítésére. Mert ők érzik, hogy épp e kölcsönös gyengítés által elért mesteri egyensúlyban van az erejük.

Ha Szomor egyedül maradna, a kerület egészen kormánypárti lenne, mivelhogy Szomor is kormánypárti. De az akkor nem érne Szomornak semmit! És így lenne Czirokkal is a dolog, ha egyedül áll a terrénumon. Hogy Cziroknak becse legyen, ahhoz Szomor kell és vice versa.

Volt már úgy is, hogy Czirok volt a kormánypárton és Szomor az ellenzéken. A kormány fogta magát, gondolt egy nagyot, és megvette Szomor uramat is: ha mind a két nagy népszónok vele van... biztos a kerület jövőre. Legalább a választáskor nem kell majd költeni semmit. De mihelyest meg volt véve Szomor, azonnal átcsapott ellenzékinek Czirok. Mert hát ez a megélhetési taktika. A hatost sem fogadnák el pénznek, ha a sas is, meg a király képe is egy oldalra volna nyomtatva...

A vételáron hihetőleg megosztozott a két imposztor, s megint csak érdekes választás következett be.

Mert a közönségnek csak az olyan választás érdekes, amely a jelölteknek kínos.

Hogy mi adja Szomornak és Cziroknak azt a nagy hatalmat a kerületben? - fogják kérdeni önök.

Hja, ha én azt tudhatnám! Magam is utána szaladnék az ilyen tulajdonságoknak.

De úgy gondolom, az kell hozzá, hogy az ember már gyerekkorában a környék valamennyi gyerekeit földhöz verje, legénykorában a környék valamennyi szép menyecskéjét elcsábítsa, férfikorában pedig a környék valamennyi férfiát az asztal alá igya.

Tessék ezt utánok csinálni - és akkor hiszem, hogy meg lesz az a tekintély, amellyel ők vájkálnak a nép bizalmában.

Czirok és Szomor egyébiránt akár van követválasztás, akár nincs, folytonos akcióban van egymás ellen.

S ez akció ébren tartja időközben is a pártokat a kerületben. S aszerint ingadoznak a kedélyek, amint vagy Szomor, vagy Czirok jut diadalra.

De vigyáznak ám, hogy ez is bizonyos tempóra menjen, mint az órainga. Hol erre hajlik, hol arra, mert hogy fölbillenve maradjon, az az üzletnek ártana!

Például a minap közösen fogadtak szekeret, amely a székvárosba szállítsa őket. Mindenik a jelölthez ment a zászlókért, egy kis »előleges költségért«.

Útközben amint vígan csevegve ülnének a szekér szénából rakott hátsó ülésén, egyszerre elkezd Szomor jajgatni.

- Mi bajod, öreg cimbora? - kérdezi Czirok részvéttel.

- A mellemben érzek valami fájást, s a vérem őrülten kering az ereimben.

- Talán megcsömörlöttél?

- Nem ettem semmi olyast, hanem kezdek gyanítani valamit - hebegi elsápadva. - Oh, de az szörnyű lenne!

- Mi az? - faggatja Czirok gyöngéden.

- Nem, nem mondhatom meg.

- Nekem sem, legjobb barátodnak. Ej, Miska, Miska!

- Hát neked csak bevallom mégis - lihegé, borzalmassá vált arcát a füléhez vive. - Engem egypár hét előtt egy kutya harapott meg Otrokocson...

De bizony, nem hallgatta azt tovább Czirok uram, hanem leugrott villámgyorsan a veszett ember mellől, még azt sem mondva, hogy »befellegzett«. Inkább bekutyagolok gyalog, gondolá, s úgy is tett. Szomor uram pedig kedélyesen elvágta magát az ülésen, s egész a székvárosig folyton nevetett, elgondolván, hogy most egypár órával megelőzi ellenfelét, hamarább viszi haza, s tűzdelteti fel a zászlókat a házakra, mint amaz.

Az eset híre hamar terjedt el, s az ellenzék sokat vesztett renoméjában amiatt, hogy a képviselőjén az a csúfság történt. Mégis csak Szomor uram a furfangosabb, okosabb, azzal tartsunk, atyafiak!

Hanem iszen sokáig nem hagyja a csorbát Czirok Mátyás, s lőn, hogy e napokban egy közös értekezleten, mielőtt még a komoly tanácskozásokra kerülne a sor, Czirok uram odalép Szomorhoz, s félrehúzza egy szögletbe.

- Te Miska - súgja -, csináljunk valami virtust ezeknek a parasztoknak.

- Mit?

- Hát az jött eszembe, amit az újságban olvastunk tavaszkor, hogy a királyfinak egy olyan németje van, aki a gombostűt is megtalálja, akárhová dugják el. Hát én is ilyen valamit akarnék produkálni.

- Nem bánom, Matyko, ha tudsz hozzá.

- Tud biz a kánya. Hanem ha teszem azt, arra fogadnék, hogy egy eldugott tojást megtalálok, hát megtalálnám, ha ugyanis...

- Az is valami, Matyko pajtás! De hadd hallom az »ugyanis«-t is.

- Ha ugyanis te a kalapod alá dugnád. Itt van a zeheri molnár, az úgyis mindenre fogad. Vagy tíz liter bor csöppen belőle.

- No, nem bánom, csináld meg, legalább lefőzzük a molnárt. Mert az is kortesnek szánta magát, most lévén a tanulói években.

Czirok kiállott ennélfogva hencegni a mediumra:

- No, molnár, fogadsz-e velem, hogy te, aki a lisztünket olyan ügyesen tudod eltüntetni, el nem dugsz úgy egy tojást, hogy rá ne akadjak?

De már erre hogyne fogadott volna a zeheri molnár. Áll a tíz liter bor! Hiszen neki úgyis meg kell ragadni minden nyilvános szereplést, Igazi nyereség rá nézve, ha ezekhez a nagy mintákhoz dörzsölődhetik!

A fogadás iránt egyszerre érdeklődni kezdett mindenki.

Cziroknak is ki kellett mennie az udvarra, azalatt bent a tanácskozás folyt, hová rejtsék el a tojást?

- Ide tedd, az én kalapom alá! - mondá Szomor. - Itt ugyan nem keresi!

Bejött végre Czirok, s nagy szimatolózva kikeres minden ziget-zugot, a molnár és az érdeklődők feszült izgatottsága közt. Benyúl a vánkosok alá, átkutatja a korpás szakajtót, kirázza a szegre akasztott patkós csizmákat, szóval minden képzelhető helyet kipuhatol, míg végre egészen belefárad, s Szomorhoz lépve, nagy sóhajtva felkiált:

- Vesztettem pajtás!

S elkeseredésében, mintha már mindenről lemondana, odacsap a derék Szomor fejére - mire annak arcán, egyszerre húsz sugárban, kezd folyni alá a tojás sárgája és fehérje, megfestvén általános hahota közt bajuszát, szakállát és az újdonatúj cifra kortes-dolmányt.

Így adta vissza Czirok a tromfot.

Amivel megint az ellenzék kerekedett felül a kerületben.

Ilyen itt a világ - írja levelezőnk záradékul -, élő tanúság arra, hogy nemcsak a borral, de a kedélyeskedéssel is lehet politikát csinálni.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:03:54, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
MI MINDEN KELL A JELÖLTNEK?
1884



Képzeljék önök, kivel találkozom tegnap az utcán? A mi vidéki ismerősünkkel, Nádaskyval.

De hol a potroh, hol a toka? Gonoszul meg van soványodva a szegény ember, szemei dülledtek, haja szurtos, arca pedig nem látott már borbélyt vagy három hete.

- Ah ni, ön az, tisztelt barátom? Mikor jött?

- Éppen az imént szálltam le a vasútról.

- De ön egészen rosszul néz ki.

- Természetesen, a sok izgatottság.

- A külsejét is elhanyagolja. Ej, mi lelte önt, aki mindig úgy szokott kinézni, mintha Andrássy Gyulának akarna mintául szolgálni.

- Kinek öltözködjem? - mondá fanyarul. - Nem lát engem napvilágnál senki.

- Hogy-hogy?

- Hát úgy, hogy minden huszonnégy órában kétszer tartok beszédet a néphez: virradatkor, mielőtt elszélednének a mezei munkára és estszürkületkor, miután hazaérkeznek. Nappal pedig alszom, és álmodom az éjszakák folytatását.

- Eszerint ön is föllépett?

- Természetesen. S éppen azért szaladtam be a reggeli vonattal, hogy ellássam magam a szükségesekkel.

- Nos, arra csakugyan kíváncsi vagyok, mik egy jelöltnek a szükségletei.

- Jöjjön hát velem. Végezzük együtt a teendőimet, s aztán legalább együtt ebédelhetünk, ha ráérünk.

- És melyik programmal lépett ön fel?

- Az olcsóbbikkal.

- Azaz kormánypárti.

- Igen. Mint választó ellenzéki volnék, de mint jelölt nem győzném meg. De íme, itt a zászlókereskedés, menjünk be. Bementünk, s barátom négyszáz zászlót rendelt.

- Nem volna elég kevesebb?

- Nem, nem! A zászló fontos dolog, minden házhoz jusson. Mert ebből varrják az ablakfüggönyöket, s a szoknyákat a parasztlányoknak a választás után.

A kereskedő olyan arccal beszélt a jelölthöz, mintha tőle függne a mandátum. »Úgy megcsinálom, kérem, hogy sikere lesz. Tollakat nem tetszik, kérem? Mert az sokat tesz! A toll tetszik a menyecskéknek. A férfiak tehát szívesen tűzik fel. S ha egyszer a kalapjukon van belebőszülnek a lelkesedésbe. Ezek a kárminpirosak igen kedvesek. Sokszor tapasztaltam, hogy választásokon az győz, akinek szebb a tolla, mert a széptollú embernek előnye van, kérem alássan...«

Rendeltünk hát tollat is ezer darabot. Nádasky kivette a tárcáját, tele volt bankjegyekkel és üres váltópapirosokkal.

- Ahol tehetem - szólt keserű mosollyal -, ezekkel fizetek.

- Pedig majd fölveti a készpénz is.

- Az vissza nem tér többé, ha kiadom. De ezeket a váltókat, ha megleszek, reménylem beváltja a szabadelvű párt. Ni, jó hogy eszembe jutott, éppen oda kell mennem.

- A klubba?

- Igen, a végrehajtó bizottságtól buzdító leveleket viszek a kétes vagy ingadozó választókhoz.

Kocsira ültünk, s elhajtattunk a szabadelvű körbe.

Minden olyan elhagyottnak, ócskának látszik itt, pedig minden új, csak maga a szabadelvűség ócska. Újak az arcuk (csupa jelöltek, kik mind kérni jöttek valamit), új a Vizsolyi arcképe a falon és új a berendezés. Az asztalokból és székekből kivittek egy csomót az előszobába. Úgy látszik, kevesebb tagra számítanak esztendőre.

A zöld szobából valóságos dohszag árad ki.

A kártya-asztaloknál, a dunai termekben, mindössze egy pár ember üti a tarokkot. Halkan, vontatottan társalognak. Látszik, hogy itt vannak ugyan, de az eszök a vidéken kóvályog.

Mindjárt megösmertük, hogy ezek a végrehajtó bizottság tagjai lesznek.

Nádasky beszélt velök, s csakhamar kijött derült arccal.

- Megvannak a levelek - mondá.

- Miféle levelek?

- Amelyekben ajánlanak a pártnak, mint olyan rendíthetlen hazafit, aki dísze lesz a kerületnek, s akihez kétely nem férhet.

- Hány levél az?

- Húsz!

- Lehetetlen! Hiszen öt percig sem tartott.

- Mert csak aláírták. A szöveget én magam írattam meg otthon a sógorommal.

- Hát most meg már hova megyünk?

- A postán adok fel ezer forintot, a főkortesemnek, hogy valahogy ki ne józanodjék a kerületem, míg hazaérek.

Elmentünk a postára. Onnan elhajtattunk a Nyúl utcába, ahol egy régen emeritált képviselő lakik, akinél programbeszédeket lehet rendelni. Egy nagy programbeszéd harminc forint, a kisebbek tíz forintjával. Nádasky megvett ezekből egy hosszút és hét rövidet. A rövidebbeket a falvakban, a hosszút a mezővárosban fogja elmondani.

- De mármost csak készen vagyunk, reménylem.

- Hogy volnánk készen? Most még elszaladok egypár csecsebecsét venni a kerületi orvos kisasszonyainak. A Hatvani utcában nehány tajtékpipát szerzek be a derecskei nemeseknek. Minden pipa egy vótum. Azután betekintek az országos kaszinóba, ahol valami új alakban játsszák a pikétet. Megtanulom, a elviszem a kerületbeli papoknak: nekik az lesz a legkedvesebb ajándék, mert látják, hogy a haladás embere vagyok.

Mindezeket végigcsináltam vele, egészen eltikkadtunk a fáradtságtól, szomjúságtól és éhségtől.

- Hát kell-e még valami? - kérdem gúnyolódva.

- Hogyne kellene. Okvetlenül meg kell még keresnem Németh Albertet.

- Ugyan minek?

- Egypár adomát akarok tőle, amit a vacsorák fölött fogok elmondani.

- Engedje meg, de az ön elkészülése legalábbis túlságos...

- Oh, nem! Még hátra van a legfontosabb. Németh Alberttől visszajövet még egy revolvert is vennem kell útközben. Hisz érti ugye... arra az esetre, ha meg nem választanak.

 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:02:48, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
LIKAVA VÁRA
1884



Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt kitüntette őket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.

Így jött be valami Douch nevű kalandor gróf, kit legott nagy birtokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgyse törték oda magukat valami nagyon.

Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült, s melynek a háta mögött még magasan meredezik a Chots hegy komor orma.

Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerősebb.

Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében, s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát...

Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók beütései ellen. A negyedórányira fekvő Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.

Douch halála után a korona tulajdonába jutott a vár és a hozzá tartozó nagy uradalom. Később Albert király özvegye behítta a cseheket kiskorú fiának, Lászlónak védelmére, s ezeknek mindjárt átengedett asszonyi ésszel nehány felsőmagyarországi várat, köztük az erős Likavát.

A híres Giskra, a csehek vezére, ült be most Likavára, s onnan tőn rablóportyázásokat messze vidékekre. A likavai vár pincéiben halomra rakva álltak a lopott kincsek.

Hanem Giskra uramra is rájött a dér. Mátyás király kiverte Likaváról és mindenünnen egész pereputtyostól, s a maga címereit (a gyűrűt tartó holló) faragtatta ki a nyugoti kapu homlokzatára.

A király gyakran fordult meg Likaván. A körülfekvő erdőkben és fenyvesekben sok volt a vad, s a híres király szerette fölvenni a béke idején a vadászruhát.

Mátyás halála után természetes fiáé, a maradék nélkül kimúlt Corvin Jánosé lett a vár és uradalom, de azután megint kézről-kézre vándorolt.

I. Ferdinánd mint ellenkirály Pekry Lajosnak ajándékozta, ki most már a saját címereit és nejéit, egy orosz hercegnőét, rakatta fel a belső várkapura 1534-ben. Aztán Krusith Jánosé lett, ki korán elhalt, s csinos özvegyet hagyott maga után.

Az özvegy Pálffy Katalin kezével járt a vár, ki azt Illésházy Istvánnak nyújtotta.

Azonban örökös ebből a házasságból sem született, minélfogva Illésházy István egyik rokonát, Illésházy Gáspárt fiának fogadta, s így lett Likava Gáspáré, ki megint a maga címerét vésette a kapuk fölé.

Gáspárnak két fia maradt: György és Gábor. Gábor ült be Likavára gazdának, de nemsokára adósságokba keveredett, s elzálogosította birtokát Thököly István uramnak, aki akkoriban a leggazdagabb főúrnak tartaték a Felvidéken.

Most aztán fényes világ virradt Likavára. Thököly nem kímélt semmi költséget, s igazi fejedelmi pumpával ékesítette fel a várat. Kerteket csinált ott nagy költséggel. A külvárhoz egy gazdag forrást csatolt odáig nyúló, három ölnyi széles és boltozatos bástyák segélyével, mert bosszantotta, hogy vízhiányban szenvednek ott fönn a várban.

E bástyaépítésről egész regék szállongnak a környéken.

Thököly - úgy mondják - összeszedette az egész vármegyéből a tojásokat, s homok helyett tojásfehérjét használt az építésnél, s a cement készítésére nem vizet, hanem bort fordított volna.

Hanem hát én ennél okosabb embernek tartom Thököly István uramat. A tojást még nem mondom, de hogy a bort őseink is megbecsülték - arra van a históriában elég kútforrás.

Annyi azonban bizonyosnak látszik, mert több író említi, hogy ez a forrást felvezető bástya hatvanezer rénusi forintba került, ami akkor roppant összeg volt, s ebből aztán könnyű kimagyarázni azt a közmondást, hogy Likaván vétek a borba vizet tölteni.

Még egy ura volt a várnak aztán, a híres Thököly Imre; de ettől elvette a királyi fiskus, s ma is a kincstáré a likavai uradalom.

Hát a vár?

Azt lerontatta II. Rákóczi Ferenc, ki nem szerette a várakat győzelmi útjában, nemcsak maga előtt, hanem még meghódolva sem - maga mögött.

»Minden ilyen helyen inkább szeretnék egy kenderáztatót« - szokta mondani a fejedelem, többre becsülvén a síkon az ütközetet, mint a »szaporátlan munkát«, az ostromokat.

 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 09:01:41, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
NEM IGAZ A KORRUPCIÓ!
(Kormánypárti tárca)
1884



Egy erdélyi megye főispánja (ki a legnagyobb fejedelmük vezeték és keresztnevét viseli) arra a tapasztalatra jött, hogy a tiszti ügyész, a mindenki által szeretett Feri bácsi, hivatalos ügyei sehogy se lehetnek rendben.

A rend alatt pedig megyei fölfogás szerint nem azt értik, hogy a hivatalnok elvégezze a neki beosztott ügydarabokat: majd elvégződnek azok maguktól is, mikor az érdeklettek halála után kiselejtezik az archívumból.

A rend relatív dolog. S a vármegye végre is nem szolgákat választ, hanem urakat, kiktől csak egyet kíván, azt, hogy ne nyúljanak semmihez. Sem az aktákhoz, sem a rájuk bízott pénzhez.

Mert lecsapják a restóráción az olyan embert, aki mindenbe beleüti az orrát, és körmére ütnek az olyannak, aki tiltott helyre nyúl.

Feri bácsiról pedig azt suttogták, hogy nem tud számolni, sokat költ, kártyázik, vénember létére, de tán ki sem mondom, megnyalja a sót is (s ezt mindig drágábban mérik az öregnek), hogy a saját vagyona már szétesőben van, még az a tubák színű kabát se övé már, amit most rajta látnak, sőt - de ne szólj szám, nem fáj fejem - bizony isten nem jó dolog sül ki, ha egyszer számon találják tőle kérni a közpénzeket.

A suttogások eljutottak a főispáni fülekbe is (a főispáni füleknek különösen meg van az a szokásuk, hogy a suttogást jobban hallják, mint a kiáltásokat).

Egy nap tehát magához hívatja.

- Az a gyanúm van, hogy az ön ügyei nincsenek rendben.

- Magam is azt gondolom - dadogta Feri bácsi elhalványodva.

Azt rebesgetik, hogy ön a közpénzekhez nyúlt.

Lehajtotta fejét bűnbánattal, s hosszú ősz szakállán könnyek peregtek alá.

- Harminc napot engedek, azalatt rendbe hozhatja. Elmehet.

Szárazon, ridegen mondta ezeket a szavakat őméltósága. Pedig azelőtt milyen nyájas, barátságos szokott lenni mindég! Nem, úgy mégsem kellene vele bánni, régi famíliából való emberrel! Hiszen ha elköltött is a vármegye pénzéből valamit, bizony nem rosszakaratból tette. Aztán kicsoda, micsoda az a vármegye? Hol van az elevenen? Fáj az annak, hogy egypár forint elment ide-oda?

Ilyenféle megyei gondolatok közt telt el a harminc nap. Persze nem hozta rendbe az ügyeket. Lehet is az? Ha pénze volna se tehetné, mert nincs olyan talentum a világon, ha holta napjáig turkálna is a fölhalmozott akták között, hogy azoknak a rengeteg bonyodalmát szétszedve megállapítsa a bepótlási összeget. Ami lehetetlen, az lehetetlen!

A főispán most még határozottabban lépett fel.

- Üljön le, írja meg tüstént a lemondását.

Leült sóhajtva egy székbe, s reszkető kezekkel megírta az ő becsületes makacs betűivel, hogy lemond.

- A közgyűlésig még huszonkét nap - szólt őméltósága az iratot átvéve -, addig még kegyelmezek. De akkor aztán könyörtelenül becsukatom. Addig tegyen meg minden lehetőt.

A szegény vádlott csak a fejét rázta kétségbeesetten.

- Hát nincsenek önnek jó barátai? Hiszen egész életében barátkozott.

- Éppen azért nincsenek. De ha volnának is, higgye meg, méltóságos uram, lehetetlen azokon az aktákon elmenni élő embernek. Ami lehetetlen, az lehetetlen! Olyan nagy rendetlenség van ott!

- No, majd elküldöm én a titkáromat. Az okos ember, ért mindenhez!

Miattam ugyan küldheti, gondolta magában Feri bácsi, s mikor délelőttönként bement régi szokástól vezettetve a hivatalba csibukozni, s ott találta szorgoskodva a titkár urat, még csak azt sem kérdezte tőle: hogy megy a munka? Ő már készen volt a magáéval. Ott zörgött a kabátja zsebében egy pisztoly, majd elvégzi ez az utolsó hivatalos jelentést a vármegyéhez. Amit a titkár csinál, az mind nem ér semmit.

Az idő gyorsan fogyott (mintha azzal is a vármegye diszponálna). A sikkasztási eset híre kiszivárgott a közönség közé. Beszélték a kaszinóban, a kávéházban és mindenütt. Suttogás kelt a háta mögött, amerre ment. Némelyek átmentek az utca túlsó oldalára, ne kelljen nekik ráösmerni. S ha mégis összebukkant ismerőssel, annak ott volt arcán a kedvetlen csodálkozás: »Nini, ez még él?«

Az ügyész szíve összeszorult a közgyűlés előtti napok egyikén:

»Isten neki! - sóhajtá. - Elengedek a vármegyének két napot. Még csak holnapután kellene magamat főbelőnöm. Megteszem ma.«

S ezzel az elhatározással indult haza, mikor a postaház melletti sikátorból egyenesen eléje lép váratlanul a főispán.

- Hahó, hahó gonosz ember! - kiáltja vidáman, Feri bácsi mindkét kezét megrázva.

Az ügyész ránézett, hogy talán megbolondult.

- Hát mért tett maga engem bolonddá, öreg csont?

- Mivel, kérem alássan? - hebegte az szelíden.

- Azzal, hogy sikkasztott. No, várjon, kópé, ezt még megkeserüli. Odaküldöm bolondjába a titkáromat, az nagy igyekezettel rendbehozza az aktákat, s kisül, hogy még a megye tartozik magának ezerötszáz forinttal. Maga ravasz ember, bátya. Vallja be, azért tette, hogy az én emberem hozza rendbe az aktáit.

- Nem lehet az! - hebegé zavartan.

- Hogyne lehetne! Együvé rakta a közpénzeket és a saját jövedelmét sohasem számolta mennyit vett ki, s mennyit lett volna joga kivennie...

- Nem az, nem az... - motyogá elvörösödve az örömtől -, hanem a másik, az lehetetlen, lehetetlen...

- De kiszámította azt az én titkárom pontosan.

Feri bácsi kétkedve intett a kezével.

Inkább választotta a halált, mintsem elhiggye, hogy azokat az aktákat rendbe lehetne hozni.

Pedig biz azok rendben voltak. Mindenki megkapta a magáét, a titkár a lelkiörömét, amiért egy emberéletet megmentett, az öregúr az ezerötszáz forintot és a hivatalát; Tisza Kálmán pedig megkapta a főispántól ezt a történetkét.

Jó lesz neki válaszul valamelyik sikkasztás iránti interpellációra.

Mert tekintettel arra, hogy sok becsületes hivatalnokról sül ki, miszerint sikkasztó, hadd süljön ki egyszer már egy sikkasztóról is, hogy becsületes ember.


 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
szeretettel
  2012-04-07 08:59:31, szombat
 
  MIKSZÁTH KÁLMÁN
AHOL A VÍZ IS VIRÁGZIK
(Életképek)
1884



Mikor fiatalabb voltam (mert voltam ám én is fiatalabb), egy alföldi emberrel kerültem össze a vác-bécsi vonalon egy vasúti kupéban.

Megismerkedtünk, s minthogy se én nem voltam soha az Alföldön, sem ő a Felföldön, elkezdtük mindenikünk a saját országát dicsérni.

- Ön még nem volt az Alföldön? - szólt csodálkozva. - Hogy bírt úgy fölnevelkedni, uram?

- Hát csak megnőttem. Hanem, hogy ön sohase látta a mi Felföldünket, az igazán sajnálatos, Hisz ön akkor nem ösmeri, nem látta Magyarországot! Tündér völgyeinket mosolyogva, kevély várainkat mogorván búslakodva.

- Ej! Hagyjon nekem békét a magok rom-falaival. Különb falak azok ott minálunk. Egy-egy háromezer holdas tábla rengő aranykalászból.

- Igen. Amikor a Tisza meghagyja.

- Mit bántja a Tiszát! A Tiszát nem adnám oda a Dunáért sohasem. Mi az a Duna a magyaroknak? Legfeljebb az Attila hármas koporsóját mossa mélyen alul, de a mi Tiszánk meg puha derékalja szerelmes legényeknek, lányoknak. Minden nóta ott terem, s onnan röpüli be az országot. Néha az igaz, hogy megbolondul a Tisza, de máskor meg olyan kedveskedő jó víz, hogy még ki is virágzik...

- Hát a mi kavicsos földünk odafent? Arany, ezüst, kőszén van a belsejében.

- Hát a mi saját madaraink, a túzok, kócsag?

- Hát a mi erdeinkben a temérdek vad?

- Bolondság! Nálunk terem a legbecsesebb. A huszár a király számára.

- Elhiszem önöknél szebbek a férfiak, de a leány meg nálunk terem a huszár számára.

Addig-addig folyt ez a versengés, míg egyszer csak meghódoltunk mindenik a másiknak.

Ő azt ösmerte el, hogy mégis valami az, hogyha a földet elunom művelni kívülről, elkezdem belőlről.

Én pedig azt ösmertem el, hogy az mégis tündér ország, ahol a víz is kivirágzik.

Hanem egyben nem bírtunk megegyezni, hol ér többet az ember, hol eredetibb, hol okosabb, hol poetikusabb.

- Ej, hátha ebben is kapacitálhatnánk egymást.

- Hogyan? Hiszem ön agyon licitálja az embert a jelzőkben.

- Tudok én egy módot. Úgyse alhatunk a kupéban, mert bundánk nincs. A jelzők nem érnek semmit, mert a jelzők nagyítanak, de nem színeznek. Csak az események színeznek. Beszéljük hát el felváltva a jellemzőbb eseményeket. Hiszen minden vidéken vannak oly történetek, amelyek egészen a vidéket és annak embereit mutatják.

- Helyes. Tehát elkezdem én - szólt az alföldi ember élénken.

Szivarra gyújtottam s fejemet elhelyezvén a pakktáskámon, kényelmes fekvő helyzetbe tettem magamat.

- Kész örömmel hallgatom. Tessék elkezdeni.

- De előre mondom, hogy ne kívánjon valami érdekes históriákat tőlem.

- Az ördögbe is, tele van a táskám regényekkel és beszélyekkel. A szerelem egyforma, uram, úgy a Felföldön, mint az Alföldön. Arra nem vagyok kíváncsi. De hiszen ön jól tudja, mit akarok.

- Nagyon jól van. Az első történetemnek ez lesz hát a címe:

I. MIRE JÓ A DIALEKTUS?

Most már ott nyergeli a Tiszát az új pompás híd Szegednél. A daruhoz és a kócsaghoz még egy saját külön madarat kapott az Alföld, mely ott rebbentgeti szárnyát a híd hatalmas oszlopain. Ennek a madárnak a neve főnix.

Úri állapot ez most. A modern híddal bizonyosan bejött a modern vámszabályzat is. Minden gyalog ember fizet a hídon ennyit, s minden szekér ennyit. Könnyű ezen eligazodni.

Hanem valamikor régen, a német időkben, midőn még a régi hajóhíd állt, melyet minden érkező hajó előtt szét kellett szedni (s addig megszűnt a közlekedés a két part között), az volt a városi statútum, hogy a szegedi polgár nem tartozik vámot fizetni. Jól esett a cíviseknek is, ha megtehették magokat nemesembernek.

Nagy privilégium volt ez, de nem nagy bölcsesség! Mert ötven-hatvanezer lakossal bíró városban nem ösmerhetnek a vámszedők mindenkit. Lehetetlen volt tehát az ellenőrzés. A vidékbeli emberek is ingyen jártak a hídon, azon titulus alatt, hogy ők is szegediek. Ilyen rendszer mellett csak az fizetett vámot, aki éppen akart, s a híd alig jövedelmezett valamit.

A nemes magisztrátus évtizedeken törte a fejét, miképp lehetne elejét venni a visszaéléseknek? Új meg új szabályzatok hozattak. Az egyik lángész is kigondolt valamit, a másik is, de mind nem ért semmit, mert a szegedi embert azért mégsem lehetett a gyakorlatban felösmerni a vidékbelitől. Nem fizettek ott vámot csak éppen a torontáli rácok!

Volt azonban a vámszedők közt egy Nagy István nevezetű, aki egy napon azzal állított be a polgármesterhez, hogy ő kitalálta az új vámügyi rendszabályt, amely mellett most már tízezer forinttal lesz a városnak több jövedelme évenkint.

- Ne bolondozzék, Nagy István uram - mondá a polgármester. - Kegyelmednél különb emberek se bírnak azon segíteni.

- Már én pedig kieszeltem a dolgot. Tessék velem küldeni a városi komissziót. Bebizonyítom, hogy a legszebb szerével, a legegyszerűbb módon tudódik ki mindég, ki a szegedi ember, és ki nem az?

Mit volt tenni egyebet, mint kiküldeni a komissziót, lássuk hát mi van a Nagy István uram fejében?

Mikor aztán a bizottság és a vámszedő odaállt a hídfőhöz, az első volt, aki jött, egy tarkakendős parasztasszony.

- Hová való kend? - kérdé szokásosan Nagy István.

- Szögedére.

- Hm, jól van! Mondja meg hát nekem asszonynéni: mivel eszik kendteknél a levest?

- Kanállal - felelte az asszonynéni.

- Igaz. Átmehet kend!

Hetyke leány jött, letakart fehér kézikosárral módosan lépegetve a kivágott karmazsin cipellőkben.

- Hova való?

- Szögedére.

- Jól van, húgom. Mivel eszik nálatok a levest?

- Kanaóval - felelte bátran.

- Ühüm. Akkor hát fizetsz, fiam, két krajcárt.

A tanácsbeliek pedig nagyba csodálkozának ezeken, amint megérteni kezdik, hogy a vidékbeli népek úgy a Makó-, mint a Dorozsma-tájékiak más-más, a szegeditől teljesen elütő dialektusban beszélnek. A kiejtésükben van benne a származási bizonyítványuk, csak elő kell azt tudni keresni a vámszedőknek. Nagy Istvánt felette megdicsérik vala.

- Parva sapientia regitur mundus - mond a polgármester fejcsóválva.

S azontúl meghagyatik az összes vámszedőknek, hogy idők örök emlékezetére, ezzel a megszólítással examinálandó minden járókelő.

- Nagy István uram azt kérdezteti, mivel eszik kendteknél a levest?

És ebben benne volt az új tökéletes vámszabályzat is, meg a megtisztelő jutalom is a Nagy István furfangos talentumának.

II. RÓZSA SÁNDOR REDIVIVUS

Még nagyon fiatal ember voltam, mikor híre futott Szegeden, hogy Rózsa Sándor kegyelmet kapott, nemsokára hazajön.

A felesége is hallotta ezt a hírt, s odaszaladt a nagybátyámhoz (egy fiskálishoz) egész színéből kikelve.

- Igaz-e, kérem alássan, hogy az uramat hazaeresztette a király?

- Beszélik - mondá a nagybátyám -, de én bizony nem hiszem. Nehezen megy az ilyen!

- Én is azt gondolom, kérem alássan, hogy egyéb gondja is van a királynak!

- Mondja csak, Rózsáné, maga talán már nem is szeretné, ha hazajönne?

A menyecske elpirult, s szemérmesen rángatta helyre a cifra kacabáj széleit.

- Ha hazajön, itthon lesz, tekintetes uram, ámbátor...

- Persze hogy azóta van már valami »ámbátor«.

Nem értette meg a dévaj célzást, hanem nagy komolyan folytatta, ahol elhagyá:

- Ámbátor, ha egyszer leesik a zsindely a fedélről, nem érdemes többé fölvinni.

- Újjal szokás pótolni, ugyebár?

És hamiskásan kacsintott hozzá a nagybátyám. Mert nagy selyma volt az öreg, s Rózsáné asszonyom még megérdemelte a csiklandozó szót. Azokhoz a harminc-negyven év közötti asszonyokhoz tartozott, akiknek illik a heccelés. Nagy fekete szemeiben még csillog a tűz, arcán még a hamisságnak is volt valami nyoma, de már elmúlóban, az ajkak már bágyadtak, a homlok már színtelen, de a fehér halánték, a gödrös áll és az üde nyak még ingerlő.

Rózsáné asszonyomról hallottam később, hogy tisztességes asszony, van ugyan valami »embere«, aki arra az esetre volna kiszemelve, ha a férjével baj történnék, hanem ez nagy titok, nem is igen tud arról bizonyosat senki.

Eközben azonban csakugyan megvalósult a hír; hogy a félelmetes Rózsa Sándor szabad lett. Már jön is hazafelé, útban van. Az újságokban mindennap olvashattunk róla valamit. Éppen mintha valami generális térne vissza; mindenütt megbámulják, megcsodálják.

Olyan felfordított világ volt az akkor, hogy a jó hír gyorsabb volt a rossz hírnél, s a jót hitték el az emberek, nem a rosszat.

Rózsa Sándorról is azt beszélték, hogy tetőtől talpig becsületes ember lett: valóságos gavallér.

Pesten elment audienciára a miniszterelnökhöz is. Még tán kezet is fogott vele a miniszterelnök.

Ami rosszat tett valaha őkegyelme, azt most mind elfelejtették, ami jót tett, azt most mind megtoldották. Bolondos mérőserpenyővel dolgozik a közvélemény!

Végre aztán itthon termett Rózsa Sándor. A vasútnál várták az ismerősök, nyájas, barátságos szóval fogadták. Ő maga is nyájas volt, derült és nyílt, hanem amikor a feleségével összeölelkezett, elborult egy kicsit az arca:

- Ejnye, de hideg csókod van!

Az asszony pedig igyekezett kedvére járni mindenben, elvezette a házába, sürgött-forgott körülötte nagy örömmel, feltálalta a kedvenc ételeit, puha ágyat vetett neki, de Rózsa Sándor mégis csak gyanakodva fürkészte:

- Ejnye, de erőltetett mosolyod van!

Egypár nap múlva hallom az utcán menve, hogy Rózsa Sándor a »Hétválasztó«-ban kávézik. A többi cívisek is ott szoktak. Ő is felvette azt az életmódot. Cívis lesz belőle: már a ruhája is az. Kék mándli van rajta a »bon jour«-ok formájára, csizmába gyűrt zsinórtalan nadrág s nyakig permuttergombos mellény.

Legott bementem, hogy láthassam. Egy sarokasztalnál ült egyedül, értelmes, férfias arcát tenyerére nyugasztva. Egy virgina-szivart szítt, s mereven nézett maga elé, mintha a füstöt bámulná. Mogorvának látszott, s ajkai körül mintha keserűség lenne elöntve.

Sok kíváncsi szem fordult feléje, de ő nem látszott törődni senkivel. Nem okozott neki örömet a »hírhedtség«, mint más hasonló fajtájúaknak, kik minden mozdulatokban érezni látszanak a saját nevezetességüket.

Elhatároztam, hogy megszólítom.

- Mikor jött haza, Sándor bácsi? - kérdém, »jó napot« kívánva neki előbb.

Megbillentette kerek magyar kalapját, s közönyösen felelte:

- A múlt héten.

- Tudtam, hogy megjön. A felesége ott járt minálunk tudakozódni. Mert a bátyám neki az ügyvéde.

Egy akaratlan mozdulatot tett a könyökével, s felém fordítá ónszínű arcát, s élesen nézett meg.

- Nehezen várta már Sándor bácsit - folytatám csak azért, hogy még valamit mondhassak.

Megfogta a nagy öblös csészét idegesen, s egyszerre hörpentette ki belőle a feketét, aztán mérgesen vágott egyet tenyerével a márvány asztalra, hogy csak úgy táncolt a pohár, meg a tálca.

- Azt gondolja az úr - szólt aztán s hangja dörgővé, gúnyossá vált... - Azt gondolja az úr - folytatá és megfenyegetett az öklével. - Azt gondolja ugye (egész testem lúdbőrzeni kezdett a hidegtől), hogy csak az az okos ember, aki tükörből fésülködik?

S azzal megvetőleg elfordult tőlem, s az előbbi bús mogorvasággal nézett ki az ablakon.

Tudtam, hogy megint betyár lesz, s tudtam azt is, hogy miért lesz.

III. A KÖZSÉGI BIZONYÍTVÁNY

Az első történettel azt akartam bemutatni önöknek, hogy milyen találékony az alföldi ember, a másikkal: milyen originálisan fejezi ki magát beszéd közben, a harmadik történetem arról fog szólni, milyen praktikus és furfangos.

Pöre volt a makói Kostyán Ferencnek a tekintetes vármegye előtt. - Hogy miről szólt a pör, nem tartozik szorosan ide.

Valami gazdag rác paraszt pörölte, csak úgy gondolom, hogy szőregi illetőségű. Pedig hogy hova való illetőségű, az már szorosan ide tartozik.

Egy ideig libegett-lebegett a pör, míg végre eldőlt, mégpedig hogy Kostyán Ferenc uram lőn a vesztes. - Pedig ő szentül meg volt győződve, hogy az ő igazságának kell esnie felülre.

Hogy miért vesztette el a pört, megvolt a »bírói indokok« közt. A bírói serpenyőt egy községi bizonyítvány billentette a rác paraszt javára, melyben mindaz, ami az ő javára bizonyít, mint valóságos szent igazság vagyon bizonyítva, aláírva és megpecsételve a nemes község elöljárósága által. Bíró, törvénybíró, mezőbíró és két esküdt vallja hitelesen, miszerint stb.

- No, ez bolond egy komédia! - káromkodék Kostyán Ferenc uram. - Hogy mertek ezek ilyen írást kiállítani.

De hát hiába való már itt minden szó: ami egyszer eldőlt, az eldőlt. - A vármegye nem olyan, mint a menyecske; ha az egyszer »nem«-et mond - abból már nem csinál »igen«-t semmi.

De Kostyán uram ez egyszer eltelt méreggel, és meg akarta magát bosszulni.

Elhajtatott Szőregre (mondom, hogy nem merek jótállni a falu nevéért, mert feleséges, gyermekes ember vagyok), ott meginvitálta a tanácsot egy kis karcosra a kocsmába, s előadá, hogy egy bizonyítványra van szüksége.

Azok a fejükkel bólintgatták, hogy rendben van a dolog, s tovább hörpentgették a karcost.

- El is hoztam magammal az írást.

- Bizony okosabb is - mond a bíró -, mert a nótárius kezében köszvény van. Mindig más betű szalad ki a pennájából, mint aminőt akar.

- Mármost nincs is hátra egyéb, hogy felolvassam és megmagyarázzam kegyelmeteknek?

- Minek az? - ellenveté a mezőbíró koccintva. - Hiszen becsületes emberek vagyunk, vagy mi?

Aláírták szépen, illő rendben a bizonyítványt, s Kostyán Ferenc uram szépen zsebre rakta, de csak azért, hogy másnap odamellékelje a »följebbezéséhez«, ilyenformán:

Tekintetes megyei törvényszék!

Én a jelen pörben egy községi bizonyítvány alapján lettem elmarasztalva. Hogy milyen vékony fundamentumra állapítá a tekintetes törvényszék a maga bölcs szentenciáját, arra nézve van szerencsém ugyanazon nemes községből a következő másik bizonyítványt bemellékelni.

Alázatos tisztelettel

Kostyán Ferenc, gombkötő,
makói lakos.

A másod-alispán, aki akkoriban elnöke volt a törvényszéknek, hangos hahotával olvasta fel a községi okmányt, mely így szólt szóról szóra, s mai napig is ott őriztetik a megyei levéltárban.

Községi bizonyítvány

Mely szerint mi alólírottak hitelesen valljuk és bizonyítjuk, hogy a Kostyán Ferenc uram elleni pörben egy hamis bizonyítványt állítottunk ki, minélfogva kérjük a tekintetes vármegyét, szíveskedjék alólírottak számára egyenkint huszonöt botot kiutalványoztatni stb.

A vármegye nem utalványozta ki a huszonöt botot, sőt inkább elvette bíró uramtól azt az egyet is, amit viselt, elrendelvén, hogy a szőregi bíró ezentúl bot nélkül, tehát csorbított tekintéllyel, tartozik viselni tisztét.

IV. A CSÖKÖNYÖS MACSKA

A macskák, mint azt minden okos ember tudja, néha meggondolják magukat, s elmennek vándorolni, hogy aztán úti tapasztalatokkal visszatérhessenek a tűzhelyhez.

Egy szegedi macska is így rándult el az árvíz előtt. Hogy hova ment, nem mondta, nem tudjuk, hanem az bizonyos, hogy mire megjött, a tűzhelyből vízhely lett; a ház nem állott, csak a zsindely-fedél ült ott nem messze a vizen.

A szél odább akarta vinni, de aztán meggondolta magát, »minek nekem ez a rongyos fedél«, s ott hagyta.

A macska megösmerte a fedelet, s úszkáló gerendán, deszkajárdákon át kimódolta, hogy odajuthatott, ahol aztán leült a legtetején, s búsan nézte onnan a tengert, melynek szürke vize az ő képét is mutogatta.

Másnap arra ment a ledőlt ház gazdája, családját költöztette csolnakon más városba, ahol letelepedjék. Keserves könnyhullatással eveztek el a szülötte földről.

A macska akkor is ott ült a fedélen. De a gazda nem vette észre. Fájt a szíve, nem volt rá ereje odanézni, hanem a gyerekei megösmerték.

- Nini a cicánk... a fehér cicánk!

A gazda visszafordult, s ő is meglátta a fehér cicát a könnyein keresztül.

- Gyerekek - szólt tompán s elvörösödött. - Ez a mi macskánk. Megjött és ott ül a födelen.

Megállította a csónakot, és megtörülte kérges kezével a homlokát.

- Anyjuk, mondok valamit. Annak a macskának lelke van. Az a macska még bízik, anyjuk. Ne hagyjuk el.

- Magunkkal vigyük szegénykét?

- Nem, de mi maradjunk vele.

Úgy is lett. A macska nem hagyta el a régi tűzhelyet, a gazda nem hagyta el a régi macskát.

S most azóta valami új szegedi kőházban boldogul élnek, ha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁNAZ ELZÜLLÖTT BÁ  
     1/12 oldal   Bejegyzések száma: 112 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3852
  • e Hét: 3852
  • e Hónap: 83410
  • e Év: 2024690
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.