Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-07 10:07:33, szombat
 
  J. D. Salinger: Kilenc történet



Lenn a dingiben
Szinnai Tivadar fordítása

Vénasszonyok nyara volt, délután négy óra pár perc. Sandra, a szobalány, dél óta már tizenötödször vagy huszadszor fordult vissza a tóra néző konyhaablakból, ajkát összeszorítva. Ezúttal szórakozottan kioldozta és újra megkötötte kötényét, olyan szorosra, amennyire terebélyes csípője csak engedte. Szobalányi uniformisát ekképp felfrissítvén, visszatért a lakkozott asztalkához, és leereszkedett a székbe, szemközt Mrs. Snell-lel. Mrs. Snell csak az imént végzett a takarítással és a vasalással, s most szokása szerint ott üldögélt egy csésze tea mellett, mint mindig, mielőtt az utca végében levő buszmegállóhoz ment. Fején kalap. Ugyanaz az érdekes, fekete filckalap, amelyet nemcsak az idei nyáron viselt, hanem már az előző három nyáron is, rekord hőhullámokon és az élet megannyi változásán át, sok-sok vasalódeszka és tucatnyi porszívófej fölé hajolva. Bélésén még ott díszelgett a Carnegie Kalapszalon címkéje, kifakulva bár, de (mondhatni) gőgösen.

- Nem fogom emészteni magamat miatta - jelentette ki Sandra már ötödször vagy hatodszor, félig önmagának, félig Mrs. Snellnek. - Elhatároztam, hogy nem fogom emészteni magamat. Minek is?

- Igaza van - mondta Mrs. Snell. - Én se tenném. Igazán nem. Nyújtsa csak ide a táskámat, kedveském.

Viharvert bőrtáska volt, de belsejében a címke éppen olyan előkelő, mint amilyennel Mrs. Snell kalapja dicsekedhetett. A polcon hevert, és Sandrának fel sem kellett állnia, úgyis elérte. Az asztal fölött átnyújtotta Mrs. Snellnek, aki kinyitotta és elővett egy csomag mentolos cigarettát, valamint egy doboz gyufát a drágább fajtából.

Mrs. Snell rágyújtott, majd teás csészéjét ajkához emelte, de tüstént vissza is zökkentette a tányérra.

- Ha ez nem hűl ki gyorsabban, még lekésem a buszomat! - Sandrára pillantott, aki rosszkedvűen és révetegen bámult a falon sorakozó rézserpenyők irányába. - Ugyan, ne gyötörje már magát! - mondta Mrs. Snell parancsoló hangon. - Mit ér vele, ha gyötri magát? Vagy megmondja a mamájának, vagy nem, és kész. Mire jó itt emésztenie magát?

- Nem emésztem magam - felelte Sandra. - Eszembe sincs emészteni magam. De őrjítő, hogy ez a kölyök milyen nesztelenül csúszkál-mászkál a házban mindenfele. Maga észre se venné, tudja. Úgy értem, senki se veszi észre tudja? A minap éppen babot fejtettem, pont itt, ennél az asztalnál, és majdnem a kezére léptem. Itt ült, pont az asztal alatt.

- Akkor se emészteném magam miatta.

- Úgy értem, az embernek meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondja, amikor ez itt ólálkodik - mondta Sandra. - Ez az őrjítő.

- Még mindig nem bírom meginni - mondta Mrs. Snell. - Bizony rémes. Hogy meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondaná az ember, meg minden.

- Őrjítő, komolyan mondom. Egész nap egy frászban vagyok. - Sandra néhány képzeletbeli morzsát pöckölt le az öléből, majd felhorkant: - Egy négyéves kölyök!

- Jóképű kölyök - mondta Mrs. Snell. - Az a nagy barna szeme, meg minden.

Sandra megint felhorkant.

- Éppen olyan orra lesz, mint az apjának! - Felemelte csészéjét, és könnyűszerrel ivott belőle. - Igazán nem tudom, mért akarnak itt maradni egész októberben! - mondta zsörtölődve, s letette csészéjét. - Úgy értem, eszébe se jut egyiküknek sem, hogy ilyenkor lemenjenek a vízre, még a közelébe se szagolnak! Az asszony se megy le, az úr se megy le, a gyerek se megy le. Senki se megy le most. Ki nem vinnék azt a hülye csónakot a vízre. Igazán nem tudom, mért dobtak ki érte annyi pénzt!

- Én meg azt nem értem, hogy bírja inni azt a forró teát! Én meg se tudom kóstolni az enyémet!

Sandra haragosan bámult a szemközti falra.

- Boldog lennék, ha végre már visszakerülnék a városba. Nem tréfálok. Utálom ezt a hülye helyet. - Gyűlölködő pillantást vetett Mrs. Snellre. - Magának persze oké, maga egész évben itt lakik. Itt megvan a társasága, meg minden. Magának aztán tökmindegy.

- Megiszom, ha belehalok is - mondta Mrs. Snell, és a faliórára nézett a villanytűzhely fölött.

- Mit csinálna maga az én helyemben? - kérdezte Sandra hirtelen. - Szeretném tudni, mit csinálna? Ne kerteljen.

Ez olyan kérdés volt, hogy Mrs. Snell úgy belebújt, akár egy hermelinbundába. Tüstént letette teáscsészéjét. - Hát először is - mondta -, én nem gyötörném magam miatta. Tudja mit csinálnék? Keresnék magamnak egy másik...

- Én nem gyötröm magam - vágott szavába Sandra.

- Tudom, tudom, de én bizony azt csinálnám, hogy kapnám magam...

Az ebédlő lengőajtaja kinyílt, és Boo Boo Tannenbaum, a ház asszonya lépett a konyhába. Huszonöt éves, filigrán asszony volt, vékony, mintha nem is volna csípője, s elhanyagolt, fakó, töredezett haját bizony elég nagy füle mögé fésülte. Halásznadrágot, zárt nyakú fekete pulóvert, térdharisnyát és papucscipőt viselt. Eltekintve furcsa nevétől, és attól, hogy bájosnak egyáltalán nem volt mondható - ami felejthetetlen és módfelett értelmes, kicsi arcát illeti -, szédítő és lehengerlő nő volt. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett és kinyitotta. Mialatt szétterpesztett lábbal és térdére tenyerelve a frizsiderbe kukucskált, fogain keresztül dallamtalanul fütyörészett, s fenekét, az ütem kedvéért, kissé gátlástalanul, ingaszerűen ide-oda mozgatta. Sandra és Mrs. Snell hallgatott. Mrs. Snell szép kényelmesen eloltotta cigarettáját.

- Sandra...

- Igen, asszonyom - Sandra nagy figyelemmel nézett rá Mrs. Snell kalapja fölött.

- Nincs több uborka? Szeretnék levinni neki egy kis uborkát.

- Ő ette meg mindet! - jelentette ki Sandra határozottan. - Tegnap este ette meg, mielőtt aludni ment. Csak kettő maradt.

- Ó! Jól van, majd veszek, ha lemegyek az állomásra. Gondoltam, talán ki tudom csalni vele abból a csónakból. - Boo Boo becsukta a frizsider ajtaját, az ablakhoz lépett, és kinézett a tóra. - Nincs szükségünk még valamire? - kérdezte az ablakból.

- Csak kenyérre.

- A maga csekkjét az asztalra tettem, Mrs. Snell, a hallban. Köszönöm.

- Oké - mondta Mrs. Snell. - Hallom, Lionel állítólag megszökött. - Kurtán felkacagott.

- Bizony, úgy néz ki a dolog - mondta Boo Boo, s kezét nadrágzsebébe csúsztatta.

- De legalább nem szökik nagyon messzire - mondta Mrs. Snell, s megint felkacagott.

Az ablaknál Boo Boo kissé változtatott testtartásán, hogy ne fordítson teljesen hátat a két nőnek az asztal mellett.

- Nem - mondta, s egy hajfürtjét a füle mögé tolva, szenvtelenül hozzátette: - Kétéves kora óta rendszeresen elcsavarog. De sohasem nagyon messze. A legtávolabbi pont, ahova eljutott, legalábbis a városban, a Mall volt, a Central Parkban. Néhány utcával odébb. A legkurtább csavargása pedig, amikor nem ment messzire, a házunk kapuja volt. Ott ténfergett, hogy apjától elköszönjön.

Az asztalnál a két nő nevetett.

- A Mall az a hely, ahova egész New York görkorcsolyázni jár - magyarázta Sandra bennfentesen Mrs. Snellnek. - A srácok, meg minden.

- Ó! - mondta Mrs. Snell

- Még csak hároméves volt. Épp egy esztendeje történt - mondta Boo Boo, s pantallója zsebéből egy csomag cigarettát vett elő, meg egy skatulya gyufát. Rágyújtott, a két nő meg átszellemülten figyelte. - Óriási izgalom volt. Az egész rendőrséget mozgósították.

- És megtalálták? - kérdezte Mrs. Snell.

- Persze hogy megtalálták! - mondta Sandra megvetően. - Hát hogy képzeli?

- Éjjel negyed tizenkettőkor találtak rá, édes istenem, ha jól emlékszem, február kellős közepén! Sehol egy gyerek. Csak huligánok, sejtem, meg egész mintakollekció az ott kódorgó perverz palikból; ő meg csak üldögélt szépen a zenekari pavilonban a padlón és egy golyót gurítgatott ide-oda egy deszkarepedésben. Félig halálra fagyott, s úgy nézett ki, hogy ...

- Szent Habakuk! - mondta Mrs. Snell. - Hogy tehette ezt? Úgy értem, mért szökött el hazulról?

Boo Boo egyetlen rosszul sikerült füstkarikát fújt az ablaküvegre.

- Akkor délután valamelyik gyerek a következő fantasztikus, szemenszedett hazugsággal lépett hozzá: ,,Büdös vagy, kölyök." Legalábbis azt gondoljuk, azért tette. Nem tudom, Mrs. Snell. Nekem ez kicsit magas.

- És mióta csinálja? - kérdezte Mrs. Snell. - Úgy értem, mióta csinálja?

- ét, két és fél éves korában - kezdte Boo Boo az életrajzok hangnemében - a mosogató alatt keresett menedéket a bérházunk alagsorában. Lenn, a mosókonyhában. Valami Naomi, egyik kebelbarátja, azt mondta neki, hogy kukacot őriz a termoszában. Legalábbis ennyit tudtunk kihúzni belőle. - Boo Boo sóhajtott egyet, s eljött az ablaktól, hosszú hamuval a cigarettáján. Egyenesen a rácsajtó felé indult. - Még egyszer megkörnyékezem - mondta a két nőnek mintegy búcsúzásképpen.

Nevettek.

- Mildred - fordult Sandra még mindig nevetve Mrs. Snellhez -, most már szedje a lábát, ha nem akarja a buszt lekésni.

Boo Boo betette a rácsajtót maga mögött.

Megállt a ház előtti pázsit enyhén ereszkedő lejtőjén, háttal az alacsonyan lógó, vakító késő délutáni napnak. Vagy kétszáz lépésnyire előtte fia, Lionel ült apja kis vitorlásának hátsó padján. A kikötött dingi fő- és orrvitorlájától megfosztottan ringatózott a vízen, pontos derékszöget zárva be a stég végével. Mögötte vagy ötvenlábnyi távolságban elveszett vagy ott felejtett vízisí lebegett, fenekével felfelé, de egyetlen sétahajót sem lehetett látni a tavon; csupán a helybeli átkelőhajó fara látszott, útban a leechi kikötő felé. Boo Boo-nak furcsa módon nehezére esett Lionelt szakadatlanul szem előtt tartani. A nap nem volt különösképpen meleg, mégis úgy ragyogott, hogy minden távolabbi kép - például a fiú, meg a hajó képe - mintha vibrálva megtört volna, akár egy bot a vízben. Pár perc múlva Boo Boo elengedte a képet szeme elöl. Szétmorzsolta a csikket, ahogy a katonák szokták, aztán elindult a stég felé.

Október volt, s már nem csapta meg arcát a stég deszkáiról visszaverődő hőség. Ahogy lépegetett, halkan a ,,Kentucky bébi"-t fütyörészte. Amint a stég végébe ért, lekuporodott - a térde ropogott - a stég jobb oldali peremén, és lenézett Lionelre, aki egy evezőhossznyira sem volt tőle. Lionel nem pillantott fel.

- Hahó! - mondta Boo Boo. - Jó barát! Kalóz! Sötét gazember! Visszajöttem.

Lionel még most sem pillantott fel, de mintha hirtelen valami arra késztette volna, hogy tengerésztudományáról bizonyságot tegyen. A süket kormányrudat egészen jobbra lendítette, aztán tüstént visszarántotta maga felé. Szemét egyes-egyedül a dingi fedélzetére szegezte.

- Én vagyok itt - mondta Boo Boo. - Tannenbaum altengernagy. Született Glass. Ellenőrizni jöttem a csónakfórokat.

Ez már nem maradt válasz nélkül.

- Te nem vagy tengernagy. Te úrinő vagy - mondta Lionel. Mivel rosszul vette a levegőt, minden mondat közben legalább egyszer meg kellett állnia, s ezért gyakran a hangsúlyos részeknél hangja inkább elfulladt, mint felerősödött. Ám Boo Boo nemcsak a szavait figyelte, hanem a hangját is.

- Ki mondta azt neked? Ki mondta, hogy nem vagyok tengernagy?

Lionel felelt valamit, de nem lehetett érteni.

- Na ki mondta? - faggatta Boo Boo.

- Apu.

Boo Boo még mindig guggoló helyzetben, bal kezét hátradugta lábai V betűjén keresztül, s megérintette a stég deszkáit, nehogy egyensúlyát elveszítse.

- Apád pompás fickó - mondta -, de akkora szárazföldi patkányt, mint ő, nem ismerek. Szent igaz, hogy amikor a kikötőben tartózkodom, úrinő vagyok - nem vitás. De az igazi hivatásom, első- s utolsósorban, és mindig a szent...

- Nem vagy tengernagy - mondta Lionel.

- Hogy tetszett mondani?

- Nem vagy tengernagy. Úrinő vagy egész életedben.

Rövid hallgatás következett. Lionel ezt arra használta fel, hogy újra megváltoztassa hajója menetirányát, s most már két kézzel ragadta meg a kormányrudat. Terepszínű sortot viselt, és hozzá tiszta fehér, rövid ujjú, kivágott trikót, mellén festett mintával, mely Strucc Jeromost ábrázolta, amint éppen hegedül. Lionel bőre szép barna volt, s haját, mely szinte pontosan olyan színű és fogású volt, mint az anyjáé, feje búbján kicsit kiszívta a nap.

- Sokan hiszik, hogy nem vagyok tengernagy - mondta Boo Boo, és erősen figyelte Lionelt. - Csak azért, mert nem szoktam vele hencegni. - Egyensúlyát megőrizve pantallója oldalzsebéből cigarettát és gyufát vett elő. - Soha senki nem tudott még rávenni, hogy a rangomról diskuráljak vele. Különösen olyan kisfiúk nem, akik rám se néznek, ha szólok hozzájuk. Inkább fokozzanak le vagy tegyenek ki az egész nyavalyás flottából! - Nem gyújtott rá, hanem hirtelen felpattant, és túlzottan feszes vigyázzállásba helyezkedve, jobb keze hüvelyk- és mutatóujjából gyűrűt formált, ajkához emelte, s gyerekek módjára, akik papírtölcsérbe dúdolva muzsikálnak, olyasféle hangot adott, mint a kürtszó. Lionel tüstént felpillantott. Bizonyára tisztában volt vele, hogy a kürtjel csak hókuszpókusz, mégis szemmel láthatóan felrázta, még a szája is tátva maradt. Boo Boo háromszor szólaltatta meg a kürtjelet egymás után - a takarodó és az ébresztő furcsa keverékét. Aztán ünnepélyesen tisztelgett a túlsó part felé. Amikor végül újra lekuporodott a stég peremére, arcán végtelen sajnálkozás tükröződött, mintha nagyon fájna a búcsú valami nemes tengerészhagyománytól, mely a széles tömegek és a kisfiúk előtt mindörökre titok marad. Egy pillanatig a tó keskeny látóhatárára szegezte tekintetét, majd mintha hirtelen ráeszmélt volna, hogy nincs egészen egyedül. Tiszteletet parancsolóan pillantott Lionelre, akinek még mindig tátva volt a szája.

- Ez egy titkos kürtjel volt, amelyet csak a tengernagyoknak szabad meghallaniuk. - Rágyújtott a cigarettára, és vékony, hosszú füstszalaggal fújta el a gyufát, ahogy a színpadon szokták. - Ha valaki megtudná, hogy az én hibámból te is hallottad azt a kürtjelet...

Megrázta fejét. Szeme sarkából újra a látóhatárt fürkészte.

- Csináld még egyszer!

- Lehetetlen!

- Miért?

Boo Boo vállat vont.

- Először is túl sok alacsonyabb rangú tiszt őgyeleg erre. - Megváltoztatta testtartását, és most már keresztbe tett lábakkal kuporgott, ahogy az indiánok. Felhúzta térdharisnyáját. - Na jó, elmondom neked, mit fogok tenni - fűzte hozzá tárgyilagos hangon. - Ha elárulod, mért szöksz meg folyton, elfújom neked az összes titkos kürtjelet, ahányat csak ismerek. Áll az alku?

Lionel tüstént a fedélzetre meredt megint.

- Nem - mondta.

- Miért nem?

- Csak.

- Mért csak?

- Mert nem akarom - jelentette ki Lionel, s a nyomaték kedvéért megrántotta a kormányrudat.

Boo Boo jobb tenyerével ernyőzte el arcát az izzó nap elől.

- Azt mondtad nekem, hogy egyszer s mindenkorra felhagysz a szökésekkel. Amikor beszélgettünk róla, azt mondtad, hogy felhagysz velük. Meg is ígérted.

Lionel felelt valamit, de nem lehetett kivenni, mit.

- Hogyan? - kérdezte Boo Boo.

- Nem ígértem meg.

- De igen, megígérted. A leghatározottabban.

Lionel újra a csónakra bámult.

- Ha tengernagy vagy - mondta -, hol a flottád?

- Igen, a flottám. Örülök, hogy megkérdezted - mondta Boo Boo, és nekilátott, hogy leereszkedjék a dingibe.

- El innen! - parancsolta Lionel, de azért nem gorombán, szemét továbbra is lesütve. - Senki sem szállhat be!

- Nem szabad? - Boo Boo lába már a csónak orrát érintette, de engedelmesen visszahúzta a stég magasságába. - Egyáltalán senkinek? - Megint indián módra kuporodott le. - Miért nem?

Lionel válasza félreérthetetlen volt, de most sem elég hangos.

- Miért? - kérdezte Boo Boo.

- Mert nincs megengedve senkinek.

Boo Boo egy teljes percig hallgatott, de közben szemét a fiún tartotta.

- Sajnálattal hallom - mondta végre. - Pedig nagyon szeretnék beszállni a hajódba. Olyan árva vagyok nélküled. Nagyon hiányzol nekem. Egyedül ténferegtem a házban egész nap, nem volt kivel beszélnem.

Lionel nem lökte arrébb a kormányrudat, csak a fából készült fogantyú rostjait vizsgálgatta.

- Beszélhetsz Sandrával - mondta.

- Sandra nem ér rá - felelte Boo Boo. - De különben is, veled akarok beszélni, nem Sandrával. Be akarok szállni a hajódba, és beszélgetni veled.

- Onnan is beszélhetsz.

- Hogyan?

- Odafentről is tudsz beszélni.

- Nem. Nem tudok. Túl mesze vagy. Közelebb kell ülnöm hozzád.

Lionel arrább lökte a kormányrudat.

- Senki se szállhat be - mondta.

- Tessék?

- Nem szállhat be senki.

- Jól van, akkor mondd meg onnan, mért szöktél meg? - kérdezte Boo Boo. - Miután megígérted, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyod.

Búvárszemüveg hevert a dingi fedélzetén, közel a hátsó üléshez. Lionel válasza az volt, hogy jobb lába ujjai közé csippentette a szemüveg pántját, aztán ügyes, gyors lábmunkával lepöckölte a szemüveget a hajóról. Nyomban elsüllyedt.

- Gyönyörű - mondta Boo Boo. - Igazán épületes dolog. Webb bácsid szemüvege. Ó, el lesz ragadtatva! -, s nagyot szippantott cigarettájából. - Valamikor Seymour bácsidé volt.

- Nem érdekel.

- Látom. Látom, hogy nem érdekel - mondta Boo Boo.

Különös szögben tartotta a cigarettát ujjai közt; veszedelmesen közel a csuklójához, hogy szinte megperzselte. Hirtelen megérezte a forróságot, s leejtette a cigarettát a tó színére. Aztán kivett valamit az egyik oldalzsebéből. Kis göngyöleg volt, körülbelül akkora, mint egy csomag kártya, fehér papírba burkolva, s zöld szalaggal átkötve. - Kulcscsomó - mondta, s érezte, hogy a fiú figyeli. - Pont olyan, mint apué. Csak ezen sokkal több kulcs van, mint apuén. Ezen tíz kulcs van.

Lionel előrehajolt a padon, és eleresztette a kormányrudat. Mindkét kezét kinyújtotta, mint aki el akar kapni valamit.

- Dobd - mondta. - Kérem szépen.

- Maradjunk csak a helyünkön egy percre, Napsugaram. Gondolkodnom kell egy kicsit. Hátha kedvem szottyan, hogy ezt a kulcscsomót bedobjam a tóba?

Lionel szájtátva bámult rá, aztán összeszorította ajkát.

- Az enyém! - jelentette ki, de már kevesebb meggyőződéssel.

Boo Boo lepillantott rá, és vállat vont:

- Nem érdekel.

Lionel lassan visszacsúszott a helyére, s miközben anyját figyelte, hátranyúlt a kormányrúdhoz. Szeme a helyzet tökéletes megértését tükrözte, s anyja előre tudta, hogy így lesz.

- Tessék! - Boo Boo ledobta a kis csomagot. Pontosan a fiú ölébe pottyant.

Lionel megnézte, először az ölében, aztán felkapta, megnézte a tenyerén is, majd karját oldalt kinyújtva, belehajította a kulcscsomót a tóba. Utána rögtön felnézett Boo Boo-ra, de szemében már nyoma sem volt a dacnak, hanem könnyek borították el. A következő pillanatban szája vízszintes 8-as formába torzult - keserves sírásra fakadt.

Boo Boo most óvatosan feltápászkodott, úgy, mint akinek a lába elzsibbad a színházban, s leereszkedett a vitorlásba. Egy szempillantás alatt elhelyezkedett a hátsó ülésen, ölében a kormányossal, ringatta, a tarkóját csókolgatta, és határozott hangon hozta tudomására:

- Tengerészek nem szoktak sírni, bogaram. Tengerészek sohasem sírnak. Csak akkor, ha a hajójuk elsüllyed. Vagy ha hajótörést szenvednek, tutajon hánykolódnak, meg minden, s nincs más innivalójuk, csak a...

- Sandra... azt mondta Mrs. Snellnek... hogy apu egy... mocskos, nyamvadt... zsidrák!

Boo Boo alig észrevehetően megrezzent, de mindjárt letette öléből a fiút, maga elé állította, és hátrasimította homlokából a haját.

- Azt mondta? Igazán? - kérdezte.

Lionel szorgalmasan bólogatott. Még mindig zokogva, egyre közelebb húzódott anyjához, s végül megbújt Boo Boo térdei közt.

- Nohát, ez nem is olyan nagyon borzasztó - mondta Boo Boo, karja és lába kettős szorításában tartva Lionelt. - Ennél rosszabb dolgok is előfordulhatnak. Tudod egyáltalán mit jelent az, hogy zsidrák?

Lionel nem akart vagy nem tudott rögtön megszólalni; akárhogy is, megvárta, míg könnyeinek csukló köhögésbe fúló utóárja kissé lecsillapodik. Akkor tompán, de értelmesen lehelte Boo Boo nyakának meleg fészkébe:

- Hát az, aminek olyan hosszú nyaka van - mondta -, és olyan foltos.

Boo Boo kissé eltolta magától a fiát, hogy jobban lássa. Aztán kezét hirtelen mozdulattal Lionel nadrágjának fenekébe dugta, amivel a fiút alaposan megriasztotta, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is húzta a kezét, s Lionel ingét csinosan eligazítva visszadugdosta.

- Most megmondom neked, mit fogunk csinálni! Bekocsizunk a városba, vásárolunk uborkát meg kenyeret, az uborkát a kocsiban megesszük, aztán kimegyünk az állomásra apu elé, aztán hazahozzuk és rávesszük, hogy vigyen el minket egy kicsit vitorlázni. A te feladatod lesz, hogy segíts neki a vitorlákat bevonni. Oké?

- Oké - mondta Lionel.

Hazaindultak. Nem ballagtak, hanem versenyt futottak. Lionel győzött.



Öt perccel az eszkimó háború előtt
Lénárt Edna fordítása

Ginnie Mannox már ötödik hete minden szombat délelőtt együtt teniszezett az East-Side-i pályán osztálytársnőjével, Selena Graffal. Mindketten Miss Basehoar intézetébe jártak. Ginnie nem titkolta, hogy Selenát a Basehoar-iskola legnagyobb mamlaszának tartja - az intézet állítólag bővelkedett az effajta díszpéldányokban -, de Selena páratlan erénye volt, hogy minden alkalommal vadonatúj teniszlabdákat hozott pléhdobozban. Az apja gyártotta őket, legalábbis valami köze volt hozzá. (Egy este az asztalnál, a Mannox família épülésére Ginnie felidézte, hogyan zajlik le egy vacsora Grafféknál; szerepelt benne egy tökéletes szobalány is, aki szabályosan a vendégek baljára kerülve egy pohár friss paradicsomlé helyett pléhdobozban teniszlabdát szolgál fel.) Kezdett azonban Ginnie idegeire menni az az új szokás, hogy amikor teniszezés után kocsival leteszi otthon Selenát, az utolsó centig neki kell fizetnie a viteldíjat. Elvégre Selena ötlete volt, hogy busz helyett taxival járjanak haza a pályáról. Az ötödik szombaton aztán, amikor a taxi a York Avenue-n észak felé indult, Ginnie szóvá tette.

- Ide figyelj, Selena...

- Mi van? - kérdezte Selena, aki buzgón kotorászott a kocsi aljában. - Nem találom az ütőm huzatát! - nyögte.

Bár meleg májusi nap volt, mind a két lány nagykabátot húzott a sortja fölé.

- Betetted a zsebedbe - mondta Ginnie. - Te, ide figyelj...

- No, hál' istennek! Az életemet mentetted meg!

- Figyelj már! - Ginnie nem tartott igényt Selena hálájára.

- Mi van?

Ginnie úgy döntött, hogy most aztán kipakol. A taxi közeledett Selenáék utcájához. - Nem vagyok hajlandó ma is kiguberálni az egész viteldíjat - közölte. - Ha nem tudnád, nem vagyok milliomos.

Selena először meghökkent, aztán megsértődött. - Hát nem fizettem ki mindig a felét? - kérdezte ártatlanul.

- Nem - felelte kurtán Ginnie. - Az első szombaton még fizetted a felét. Valamikor a múlt hónap elején. Azóta egyetlenegyszer sem. Ne hidd, hogy smucig vagyok, de heti négy ötvenből kell kijönnöm. És nekem abból...

- De teniszlabdát azt mindig én hozok, nem igaz? - kellemetlenkedett Selena.

Ginnie olykor legszívesebben megfojtotta volna Selenát. - Utóvégre is az apád gyártja őket, úgy tudom - felelte. - Neked ingyenbe van, nekem meg kell fizetnem minden vacak...

- Jó, jó - mondta Selena nagy hangon, mintegy lezárva az ügyet, hogy felülkerekedjék. Unott arccal turkálta végig az összes kabátzsebét. - Csak harmincöt centem van - közölte fagyosan. - Elég?

- Nem. Ne is haragudj, de egy dollár hatvanöt centtel jössz. Számon tartok minden...

- Akkor fel kell mennem, hogy kérjek a mamától. Nem ér rá hétfőig? Elhozhatom a tornára, hogy boldog légy.

Selena magatartása minden kíméletet lehetetlenné tett.

- Nem - felelte Ginnie. - Este moziba megyek, kell a pénz.

Gyulölködő némaságba burkolózva bámultak ki a lányok kétoldalt az ablakon, míg a taxi meg nem állt Selenáék háza előtt. Selena, aki a járda felőli oldalon ült, kiszállt. A taxi ajtaját kissé nyitva hagyta, és olyan kihívóan, olyan hanyag eleganciával sétált be a kapun, mint valami látogatóba érkezett hollywoodi nagyság. Ginnie égő arccal fizette ki a viteldíjat. Aztán összeszedte a teniszholmiját - ütőt, törülközőt és egy széles karimájú kalapot -, és Selena után indult. Ginnie csak tizenöt éves volt, de majdnem 170 cm magas, 40-es teniszcipőt viselt, és amint félszegen, kissé sután mozogva gumitalpain, belépett az előcsarnokba, veszélyes játékos benyomását keltette. Selena is inkább a lift jelzőlámpáját figyelte görcsösen.

- Összesen egy dollár kilencvennel jössz - szögezte le Ginnie, miközben hosszú léptekkel a lift felé tartott.

Selena megfordult. - Felhívom becses figyelmedet, hogy a mamám nagyon beteg.

- Mi baja?

- Tulajdonképpen tüdőgyulladása, és ha netán azt képzeled, hogy szívesen zaklatom a pénzed miatt... - Selena a lehető legnagyobb nyomatékkal vetette oda befejezetlen mondatát.

Az igazat megvallva Ginnie-re ez hatott kissé, bármi is volt benne az igazság, de azért nem érzékenyült el tőle.

- Nem tőlem kapta el - jegyezte meg, és követte Selenát a liftbe.

Selena csengetésére egy néger szobalány engedte be a lányokat, azaz éppen hogy csak kinyitotta az ajtót, és úgy hagyta. Selena, úgy látszik, nem állt vele besszélő viszonyban. Ginnie egy székre dobta teniszfelszerelését a hallban, és követte Selenát. A nappaliban Selena visszafordult: - Légy szíves, várj meg itt. Lehet, hogy fel kell ébresztenem a mamámat, meg mit tudom én.

- Jó - felelte Ginnie, és lehuppant a díványra. - A büdös életben nem gondoltam volna; hogy ilyen undok vagy - jegyezte meg Selena, aki dühében ugyan az "undok" szót használta, de annyi mersze már nem volt, hogy meg is nyomja.

- Most legalább tudod - felelte Ginnie, és belelapozott egy Vouge-ba. Jó magasan az arca elé tartotta mindaddig, míg Selena ki nem ment a szobából, akkor aztán visszatette a rádió tetejére. Kritikus szemmel méregette a szobát, gondolatban átrendezte a bútorokat, kidobta az asztali lámpákat, kiszórta a művirágcsokrokat. A berendezést, úgy ahogy volt, pocséknak találta - drága volt, de émelyítő.

Hirtelen férfihang harsant fel a lakás másik részéből: - Eric, te vagy az?

Ginnie rögtön sejtette, hogy ez csak Selena bátyja lehet, akit még sose látott. Keresztbe rakta hosszú lábát, gondosan megigazította sportkabátja szélét a térdén, és várt.

Szemüveges fiatalember robbant be a szobába, pizsamában és papucs nélkül, a száját nyitva felejtette.

- Ó. Azt hittem Eric az, a szentségit - mondta. Szánalmas testtartással, megállás nélkül haladt át a szobán, valamit szűk mellkasán dédelgetett. Leült a dívány másik végére.

- Épp az előbb vágtam el ezt az átok ujjamat - dohogta. Úgy nézett Ginnie-re, mintha számított volna rá, hogy ott találja. - Vágtad már meg az ujjad? Egészen csontig, meg minden? - kérdezte. Hangos beszéde egyenesen könyörgoen hangzott, mintha Ginnie válasza megszabadíthatná attól a különös érzéstől, hogy egyedül csak vele történt ilyesmi.

Ginnie csak bámult rá. - Hát csontig éppen nem, de azért már megvágtam magam - felelte. Soha életében nem látott még ilyen furcsa külsejű fiút vagy férfit - nehéz volt megállapítani, hogy mi is voltaképpen. A haja olyan borzas volt, mintha egyenesen az ágyból kelt volna ki. Pár napos ritkás, szőke szakálla volt. Szóval, olyan - balfácánnak látszott. - Hogy vágtad meg? - kérdezte Ginnie.

A fiú sebesült ujját vizsgálgatta, vértelen ajka kinyílt. - Mi?

- Hogy vágtad meg?

- Tudom is én, az isten verje meg! - A mondat hangsúlya elárulta, hogy reménytelen homály fedi a választ a feltett kérdésre. - Kerestem valamit abban az átok szemétládában, és tele volt borotvapengével.

- Te vagy Selena bátyja? - kérdezte Ginnie.

- Aha. Jesszusom, mindjárt elvérzek. Maradj itt. Még vérátömlesztésre lesz szükségem, a fene enné meg.

- Tettél rá valamit?

Selena bátyja kissé elhúzta kezét mellkasáról, és Ginnie okulására felfedte sebét. - Csak egy kis rongy vécépapírt - felelte. - Elállítja a vérzést. Mint mikor az ember megvágja magát borotválkozás közben. - Ginnie-re pillantott. - Hát te ki vagy? - kérdezte. - Dilis húgom barátnője?

- Egy osztályba járunk.

- Aha. Téged hogy hívnak?

- Virginia Mannox-nak.

- Te vagy Ginnie? - mondta, és a szemüvege mögül rásandított. - Te vagy Ginnie Mannox?

- Igen - felelte Ginnie, és keresztbe vetett lábát letette a földre. Selena bátyja ismét az ujjával foglalkozott, ez volt érdeklodésének egyetlen és igazi tárgya. - Ismerem a nővéredet - mondta szenvtelenül. - Állati sznob.

Ginnie kihúzta magát. - Micsoda?

- Jól hallottad.

- A nővérem nem sznob.

- Nem a fenét - válaszolta Selena bátyja.

- Nem az!

- Nem a fenét. Ő a királynő. A hülye sznobok királynője.

Ginnie figyelte a fiút, ahogy ujjával fölemeli a vastag vécépapírréteget, és alája kukucskál.

- Nem is ismered a nővéremet.

- Nem a fenét.

- Hogy hívják? Mi a keresztneve? - tudakolta Ginnie.

- Joan... a Sznob Joan.

Ginnie hallgatott. - Hogy néz ki? - tette fel hirtelen a kérdést.

Semmi válasz.

- Hogy néz ki? - ismételte meg Ginnie.

- Hát csak fele olyan jóképű lenne, mint amilyennek képzeli magát, akkor is állati mázlija volna - válaszolta Selena bátyja.

Ginnie titokban úgy gondolta, hogy a válasz egész szellemes - A nővérem még sosem említett téged - mondta.

- Nem élem túl! Ezt igazán nem élem túl.

- Különben is menyasszony. - Ginnie nem vette le szemét a fiúról. - Jövő hónapban lesz az esküvője.

- Kivel - kapta fel a fejét a fiú.

Ginnie gyorsan kihasználta a kínálkozó helyzetet.

- Te úgyse ismered.

A fiú ismét a kötésével babrált. - Minden részvétem az övé - közölte.

Ginnie felhorkant.

- Még mindig őrülten vérzik. Mit gondolsz, tegyek rá valamit? Mi kell az ilyesmire? Ultraseptyl jó volna?

- Inkább jód - mondta Ginnie. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy az adott körülmények között válasza túl udvarias, ezért hozzátette. - Ultraseptyl egyáltalán nem jó rá.

- Miért nem? Mi a rossz benne?

- Az, hogy nem jó rá, és kész. Arra jód kell.

A fiú Ginnie-re nézett. - De a jód csíp, mi? - kérdezte.

- Csíp, mint a fene.

- Naná hogy csíp.

- Senki se szereti.

A fiú egyetértően bólintott. - De nem ám! - mondta.

Ginnie egy pillanatig figyelte. - Ne piszkáld! - szólt rá hirtelen.

Mintha áramütés érte volna, Selena bátyja gyorsan visszahúzta ép kezét. Kicsit kiegyenesedett helyesebben kicsit kevésbé görnyedt össze. A szoba másik végébe meredt. Dúlt vonásait lassan feloldotta valami álmatag kifejezés. Ép mutatóujjának körmével ételmaradékot piszkált ki két metszőfoga közül. Aztán ismét Ginnie-hez fordult. - Bujkojtál? - kérdezte.

- Mi?

- Ebédet bujkojtál máj?

Ginnie a fejét rázta. - Majd eszem otthon. A mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek.

- Van a szobámban egy fél csirkés szendvics. Akarod? Még hozzá se nyúltam.

- Köszönöm, nem. Igazán nem.

- Hiszen mostanáig teniszeztetek, a szentségit! Nem vagy éhes?

- Nem azért - felelt Ginnie, és keresztbe rakta a lábát. - De a mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek, és ha nem vagyok éhes, szörnyen begurul.

Selena bátyja, úgy látszik, elfogadta ezt a magyarázatot, mert bólintott, majd elfordította a fejét. Aztán hirtelen ismét Ginnie-hez fordult. - Mit szólnál egy pohár tejhez?

- Kösz, nem... de azért nagyon köszönöm.

A fiú szórakozottan elorehajolt, és megvakarta meztelen bokáját. - Hogy hívják azt a tagot, aki elveszi? - kérdezte.

- Mármint Joant? Dick Heffnernek - felelte Ginnie.

Selena bátyja még mindig a bokáját vakargatta.

- Korvettkapitány - fűzte hozzá Ginnie.

- Na bumm.

Ginnie kuncogott. Figyelte, hogy vakarja a fiú vörösre a bokáját. Mikor aztán körmével egy pörköt kezdett leszedni a lábikrájáról, nem nézte tovább.

- Honnan ismered Joant? - kérdezte. - Ugye még nem is voltál nálunk?

- Volt a nyavalya.

Ginnie hiába várt a folytatásra.

- Hol találkoztatok?

- Házibulin.

- Házibulin? Mikor?

- Mit tudom én! Negyvenkettő karácsonyán. - Két ujjával cigarettát halászott elő pizsamája felső zsebéből. A cigaretta olyan volt, mintha rajta aludt volna. - Te, dobd már ide azt a gyufát - mondta.

Ginnie a mellette álló asztalról egy doboz gyufát nyújtott oda. A fiú úgy gyújtott rá, hogy a cigarettát ki sem egyenesítette, aztán az elhasznált gyufaszálat visszarakta a dobozba. Fejét hátrabillentette, óriási füstfelhőt eresztett ki lassan a száján, majd az orrán át visszaszívta. Ilyen "franciás" belégző "módszerrel" cigarettázott, ami valószínuleg nem zsúrmutatvány volt, inkább arról árulkodott, hogy ez a fiatalember saját szórakoztatására egyszer-másszor bal kézzel is megpróbált már borotválkozni.

- Miért sznob Joan? - kérdezte Ginnie.

- Miért? Mert az. A fene tudja, hogy miért.

- Értem. De miért mondod, hogy az?

A fiú elgyötörten fordult Ginnie-hez.

- Ide figyelj. Nyolc rohadt levelet írtam neki. Nyolcat! Egyetlenegyre sem válaszolt.

Ginnie habozott. - Hát talán sok dolga volt.

- Aha! Sok dolga. A fene azt a kis stréber formáját.

- Muszáj ennyit káromkodnod? - kérdezte Gin.

- Muszáj, az istenfáját!

Ginnie kuncogott. - Különben is, mióta ismered?

- Elég régen.

- Na és felhívtad már telefonon, meg minden? Szóval sose hívtad még fel?

- Ne-em.

- Jaj istenem, hát ha még csak fel se hívtad...

- Nem tudtam, a szentségit!

- Miért nem?

- Nem voltam New Yorkban.

- Ja? Hol voltál?

- Én? Ohióban.

- Ja? Egyetemista vagy?

- Á. Csak voltam.

- Katona voltál?

- Á - kezében a cigarettával megkopogtatta a bal mellét. - A ketyegőm - mondta.

- A szíved? Mi baj van vele?

- Mit tudom én, mi a nyavalya van vele. Gyerekkoromban izületi gyulladásom volt. Fenemód fáj a...

- Na és nem kellene leszoknod a dohányzásról? Szóval nem kellene leszoknod a dohányzásról meg minden? Az orvos azt mondta az én...

- Á, mondanak azok minden marhaságot.

Ginnie rövid tűzszünetet tartott, egész rövidet. - Ohióban mit csináltál?

- Én? Egy rohadt repülőgépgyárban melóztam.

- Igazán? - kérdezte Ginnie. - És szeretted?

- És szeretted? - utánozta a fiú. - Imádtam. Egyenesen rajongok a repülőgépekért. Olyan aranyosak.

Ginnie most már annyira belebonyolódott a témába, hogy fel se vette. - Meddig melóztál ott? Mármint a repülőgépgyárban.

- Mit tudom én, a szentségit. Harminchét hónapig.

Felállt, és az ablakhoz lépett. Lenézett az utcára, közben hüvelykujjával a gerincét vakargatta.

- No, nézd csak őket. Állati hülyék - jegyezte meg.

- Kik?

- Mit tudom én. Mindenki.

- Majd megint vérezni kezd az ujjad, ha így lefelé tartod - szólt rá Ginnie.

A fiú megfogadta a tanácsát. Bal lábát feltette az ablakülésre és sebesült kezét vízszintes combján nyugtatta. Még mindig az utcára bámult. - Mindenki arra az átok sorozásra megy. Nemsokára kitör a háború az eszkimókkal. Tudsz erről?

- Kikkel?

- Az eszkimókkal... Nyisd ki jobban a füledet, a szentségit.

- Miért az eszkimókkal?

- Mit tudom én. Honnan a nyavalyából tudjam, hogy miért? Most majd az öreg fiúk mennek. Hatvan körüli tagok, Csak hatvan év körülieket vesznek be - magyarázta. - A szolgálat rövidebb lesz majd, ennyi az egész... Na bumm.

- Neked különben sem kéne menned. - Ginnie csak az igazságot akarta leszögezni, de még a mondat végére sem jutott, már tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania.

- Tudom - vágta rá a fiú, és levette lábát az ablakülésről. Kissé kinyitotta az ablakot, és kipöckölte cigarettáját az utcára. Aztán megfordult, az ablakkal mára végzett. - Te. Tégy nekem egy szívességet. Ha jön az a tag, mondd meg neki, hogy pár perc múlva kész leszek. Csak megborotválkozom. Jó?

Ginnie bólintott.

- Szóljak Selenának, hogy siessen? Tudja, hogy itt vagy?

- Persze hogy tudja, de még mennyire - felelte Ginnie. - Nem sietek, köszönöm.

Selena bátyja bólintott. Aztán még egy utolsó hosszú pillantást vetett sebesült ujjára, mintha azt szeretné tudni: elég jó állapotban van-e ahhoz, hogy megtegye vele a visszautat a szobájába.

- Miért nem teszel rá ragtapaszt? Nincs ragtapaszod?

- Á! Nem érdekes. Ne vedd a szívedre. - Kisétált a szobából.

Pár pillanat múlva visszajött, és hozta a fél szendvicset.

- Edd meg. Jó.

- De igazán, én nem...

- Vedd el már, a szentségit. Nincs megmérgezve.

Ginnie elfogadta a fél szendvicset. - Hát, köszönöm szépen - mondta.

A fiú megállt előtte és ránézett. - Csirke - mondta. - Tegnap este vettem egy átok csemegeboltban.

- Klasszul néz ki.

- Hát akkor edd meg.

Ginnie beleharapott.

- Jó, mi?

Ginnie nagy nehezen gyűrte le a falatot. - Nagyon - közölte.

Selena bátyja bólintott. Szórakozottan körülnézett a szobában, közben horpadt mellé vakargatta. Na, azt hiszem ideje, hogy fölöltözzem... Jézusom! Csöngetnek. Na, minden jót. - Eltűnt.

Mikor Ginnie magára maradt, nem állt fel, csak körülnézett és egy jó helyet keresett, ahová a szendvicset kidobhatná, vagy rejthetné. Aztán hallotta, hogy valaki jön a hallon át. A szendvicset sportkabátja zsebébe dugta.

Harminc év körüli, középtermetű fiatalember lépett a szobába. Szabályos vonásai, rövidre vágott haja, öltönyének szabása, selyemnyakkendőjének mintája nem sokat árultak el róla. Lehet, hogy egy képesújság szerkesztőségében dolgozik, vagy csak szeretne ott dolgozni. Lehet, hogy egy színdarabban játszott Philadelphiában, amit most vettek le a műsorról. Lehet, hogy ügyvédi irodában dolgozik.

- Hello - köszöntötte Ginnie-t barátságosan.

- Hello.

- Nem látta Franklint?

- Borotválkozik. Azt üzeni, várja meg. Rögtön kész.

- Borotválkozik? Atyaúristen! - A fiatalember a karórájára pillantott. Aztán leült egy vörös damaszthuzatú fotelbe, keresztbe tette a lábát, és tenyerébe temette arcát. Mint aki teljesen kikészült vagy túlerőltette a szemét, kinyújtott ujjai hegyével dörzsölgette lehunyt szemét. - Ma volt életem legszörnyűbb délelőttje - mondta, és levette tenyerét az arcáról. Kizárólag a gégéjéből eregette a hangokat, mintha ahhoz is fáradt volna, hogy a rekeszizmát mozgásba hozza.

- Mi történt? - nézett rá Ginnie.

- Hát... hosszú história. Ilyesmivel csak azokat untatom, akiket legalább ezer éve ismerek. - Üres tekintettel, rosszkedvűen bámult az ablak felé. - Ezentúl nem állítom magamról, hogy ismerem az emberi természetet. Elhiheti nekem.

- Mi történt? - ismételte meg a kérdést Ginnie.

- Úristen! Egy ember, akivel hosszú hónapok óta megosztom a lakásomat... Nem is akarok róla beszélni... Ez az író... - tette hozzá elégedetten, feltehetően az a kedvenc anatéma jutott az eszébe, amelyet valahol Hemingwaynél olvasott.

- Mit csinált?

- Hogy őszinte legyek, nem is szívesen bocsátkozom részletekbe - mondta a fiatalember. Figyelemre sem méltatva a légmentes cigarettásdobozt, saját csomagjából vett elő egy cigarettát, és öngyújtójával rágyújtott. Nagy keze nem volt sem erős, sem biztos, sem érzékeny. Mégis úgy használta, mintha egy nem könnyen irányítható önálló esztétikai elv vezetné. - Elhatároztam, hogy nem is gondolok rá. De olyan irtózatos dühös vagyok. Szóval, megjelenik ez a kis szörnyeteg a pennsylvaniabeli Altoonából, vagy valami ilyesféle helyről. Látszik rajta, hogy majd éhen hal. Vagyok olyan jóindulatú és rendes, valóságos irgalmas szamaritánus, befogadom a lakásomba, ebbe az abszolút mikroszkopikus méretű kis lakásba, amelyben magam is alig bírok mozogni. Bemutatom valamennyi barátomnak. Hagyom, hogy az egész lakást teleszórja a rémes kézirataival, csikkekkel, retekkel, meg mindenféle vacakkal. Bemutatom valamennyi New York-i színigazgatónak. Cipelem a koszos ingeit a mosodába, aztán meg haza. És mindennek a tetejébe... - A fiatalember elhallgatott. - Hála jószívűségemnek és rendességemnek folytatta -, reggel úgy öt-hat körül kisétál a házból, egy sort sem hagy hátra; és mindent, amire csak azt a mocskos kezét rá tudja tenni, fölpakol és elvisz. - Szünetet tartott, szippantott a cigarettájából, és vékony csíkban sziszegve eregette ki száján a füstöt. - Nem is akarok beszélni róla. Igazán nem. - Ginnie-re nézett. - Tetszik a kabátja -, mondta, és már fel is állt. Odalépett Ginniehez, és sportkabátjának hajtókáját két ujja közé fogta.

- Príma anyag. A háború óta nem láttam még valódi, finom teveszőrt. Szabad kérdeznem, hol vette?

- Anyám hozta Nassauból.

A fiatalember eltűnődve bólintott, majd lassan a szék felé hátrált. - Nassau egyike azon kevés helyeknek, ahol valódi, jó minőségű teveszőrt lehet beszerezni. - Leült. - Sokáig volt ott?

- Mi? - kérdezte Ginnie.

- Sokáig volt ott, mármint a mamája? Azért kérdezem, mert az én anyám decemberben volt ott. Meg januárban is egy ideig. Általában én is vele megyek, de ez az év olyan zűrös volt, hogy képtelen voltam elszabadulni.

- A mamám februárban volt odaát.

- Remek. Nem tudja véletlenül hol lakott?

- A nagynénimnél.

A férfi bólintott. - Szabad kérdeznem hogy hívják? Gondolom, maga Franklin húgának a barátnője?

Ginnie csak a második kérdésre válaszolt. - Egy osztályba járunk.

- Csak nem maga a híres Maxine, akit Selena gyakran emleget?

- Nem.

A fiatalember nagy hirtelen nadrágja felhajtóját kezdte dörzsölni a tenyerével. - Mindenütt tele vagyok kutyaszőrrel -, panaszolta. - Mama Washingtonba ment víkendre és a bestiát nálam parkolja. Helyes kis dög. Csak ronda szokásai vannak. Van kutyájuk?

- Nincs.

- Tulajdonképpen az a privát véleményem, hogy városban kutyát tartani kegyetlenség. - Befejezte a dörzsölgetést, hátradőlt, és megint az órájára pillantott. - Ez a fiú még életében nem volt pontos. Cocteau A szép és a szörnyeteg című filmjét akarjuk megnézni, és ez az a film, ahonnan nem szabad elkésni. Illetve, ha elkésik, oda az egésznek a varázsa. Látta?

- Nem.

- Feltétlenül nézze meg. Nyolcszor láttam. Egyszerűen zseniális! Már hónapok óta próbálom rávenni Franklint, hogy nézze meg. - Lemondóan rázta a fejét. - Az ízlése, sajnos. A háború alatt ugyanazon a rémes helyen dolgoztunk mind a ketten, és ez a fiú erőszakkal elcipelt a világ legelképesztőbb filmjeihez. Gengszter filmeket, vadnyugati filmeket, musicaleket láttunk...

- Maga is a repülőgépgyárban dolgozott? - Szólalt meg Ginnie.

- Ott, édes Istenem. Hosszú-hosszú évekig. Ne is beszéljünk róla, nagyon kérem.

- Magának is rossz a szíve?

- Nem, hál' istennek. Hadd kopogjam le. - Kétszer megkopogtatta a szék karfáját. - Olyan a szervezetem, mint a...

Amikor Selena belépett, Ginnie gyorsan felállt s elébe ment. Selena átöltözött, sortból ruhába bújt, ami Ginnie-t rendes körülmények között felbosszantotta volna.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak - mondta Selena minden meggyőződés nélkül. - De meg kellett várnom, amíg a mama felébred... Hello, Eric.

- Hello, hello.

- Különben sem kell már a pénz - szólt fojtott hangon Ginnie, hogy csak Selena hallhassa.

- Micsoda?

- Gondolkoztam a dolgon. Mert ugye te hozod mindig azokat a teniszlabdákat, meg minden. Erről egészen megfeledkeztem.

- De hát azt mondtad, hogy mivel nekem ingyenben van...

- Kísérj ki - mondta Ginnie, s már ment is előre. Erictől el sem búcsúzott.

- De hiszen azt mondtad, hogy moziba mész ma este, meg hogy kell a pénz, meg minden - mondta Selena a hallban.

- Nagyon fáradt vagyok - felelte Ginnie. Lehajolt és összeszedte a teniszfelszerelését. - Ide figyelj! Vacsora után felhívlak. Van valami programod ma estére? Esetleg átjövök hozzád.

Selena nagyot nézett. - Na jó.

Ginnie kinyitotta az ajtót, odament a lifthez és csengetett. - Megismerkedtem a bátyáddal - közölte.

- Igazán? Jó pofa, mi?

- Mi a foglalkozása? - kérdezte Ginnie közönyösen. - Dolgozik, vagy mit csinál?

- Most mondott fel. Apa szeretné, ha visszamenne az egyetemre, de nem akar.

- Miért nem?

- Mit tudom én? Azt mondja, túl öreg már, meg minden.

- Hány éves?

- Mit tudom én. Huszonnégy.

Kinyílt a liftajtó.

- Majd felhívlak! - szólt oda Ginnie.

Mikor kilépett a kapun, Lexington felé indult, nyugati irányba, a buszmegállóhoz. A Harmadik Avenue és Lexington között a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért, és megtalálta a fél szendvicset. Kivette, és lassan leengedte a karját, észrevétlenül el akarta dobni az utcán, aztán mégis visszaengedte a zsebébe. Néhány évvel ezelőtt három napig törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg egy húsvéti csibétől, amit döglötten talált a fűrészporon, a szemétláda fenekén.



Alpári történet Esmének, szeretettel
Bartos Tibor fordítása

Néhány napja légipostán esküvői meghívót kaptam Angliából, április 18-ra. Ez véletlenül olyan esküvő lesz, hogy sokért nem adnám, ha jelen lehetnék, és az első pillanatban, amikor megkaptam az értesítést, gondoltam, még jókor indulnék el, akár repülőgépen - most az egyszer semmi sem drága. Azóta keresztbe-hosszába megtárgyaltuk az ügyet félelmetesen józan feleségemmel, s végül úgy döntöttünk, hogy mégsem megyek. Már csak azért sem, mert teljesen elfelejtettem, hogy anyósom az április második felét velünk szándékszik tölteni. Igaz, ami igaz, Grencher mamát minden szent évben egyszer látom, és bizony múlik az idő a feje fölött. Hiába, ötvennyolc lesz. (Ő sem titkolja.)

De ha már egyszer így történt, akkor is - ott vagyok, vagy itt vagyok, mindegy - én a magamét megteszem, hogy az esküvő fényéhez hozzájáruljak. Neki is fogtam, és néhány oldalon egybegyűjtöttem leleplező adataimat a menyasszony felől, közel hat éve támadt ismeretségünk alapján. Ha feljegyzéseim néhány kellemetlen percet szereznének a vőlegénynek, akihez sosem volt szerencsém, annál jobb. Örömszerzésről itt szó sincs. Inkább oktató jelleggel készült ez az írás, és épülésre szántam.

1944 áprilisában valami hatvan amerikai önkéntes közt én is az angliai Devonban részesültem angolok által vezetett különleges, inváziós kiképzésben. Most, hogy visszaemlékszem, úgy tetszik, mind a hatvanan eléggé magunknak való alakok voltunk, nem akadt egy se, aki társaságban jól érezte volna magát. Szabad időnk levélírásban telt, és szolgálaton kívül váltott szavaink a véletlenül épp nem használt tintásüveg sorsa felett döntöttek. Ha pedig sem levelet nem írtunk, sem foglalkozáson nem voltunk, akkor is külön utakon járt mindegyikünk. Az én utam derűs napokon a kies környék szépségeinek rendszeres felfedezésére vitt. Esős napokon pedig kerestem magamnak egy száraz zugot valahol, és leültem olvasni, néha egy köpésnél nem messzebbre a pingpongasztaltól.

A kiképzés három hétig tartott, és egy csatakos szombati napon ért véget. Úgy volt, hogy még aznap este hét órakor vonatra teszik az osztagot, és Londonba viszik, ahol, a rémhírek szerint, hozzácsapják az egyesített gyalogsági és ejtőernyős hadosztályokhoz, és majd minket vetnek be elsőnek a partraszállás napján. Délután háromra már minden holmimat összepakoltam a katonaládámba, a gázálarctokot is, tele könyvvel, amelyeket még hazulról hoztam. (Magát a gázálarcot néhány héttel ezelőtt kihajítottam a Mauretania egyik kabinablakán, abban a biztos tudatban, hogy ha az ellenség mégis gázt használna ellenünk, úgysem bírnám idejében magamra tépni ezt a büdös vacakot.) Emlékszem még, hogy hosszú ideig álltam a barakkunk végében, és néztem ki az ablakon, a vigasztalanul szakadó esőbe. A harci kedv nem tombolt bennem, én legalább nem vettem észre. Hátam mögött bajtársiatlanul percegtek a töltőtollak a tábori posta sok ív levélpapírján. Hirtelen céltalanul sarkon fordultam, magamra kaptam esőkabátomat, kasmírsálamat, fölhúztam a kesztyűmet, sárcipőmet, és föltettem az inváziós sapkámat (amelyről még ma is elmondják, hogy egészen eredeti módon viseltem: más csak a feje tetején, én mind a két fülemen). Aztán karórámat a latrina órájához igazítottam, és nekivágtam a lejtős, macskaköves úton a városnak. A körülöttem csapkodó villámokkal mit sem törődtem. Vagy föl van írva az ember a nagykönyvben, vagy nincs. Bánom is én.

A város szívében, egyszersmind legpocsétásabb terén megálltam egy templom előtt, hogy elolvassam, mi áll a hirdetőtáblán - részint, mert a feketén-fehérrel szépen kirajzolt számok felkeltették a figyelmemet, másrészt, mert a katonaságnál három éve éltem a hirdetőtáblák kábulatában. A hirdetmény szerint negyed négykor gyermekénekkari próba lesz. Az órámra pillantottam, aztán megint a hirdetőtáblára. Egy felrajzszögezett papírlapon azoknak a neve volt olvasható, akik az énekkari próbán megjelenni kötelesek. Ott álltam az esőben, végigolvastam a névsort, aztán beléptem a templomba.

A padsorokban vagy egy tucat felnőtt foglalt helyet, többjük ölében talpával felfelé fordított, gyermek méretű sárcipő. Elmentem mellettük, s a legelső sorban telepedtem le. A dobogón három tömött széksorban helyezkedtek el a gyerekek vagy húszan, legtöbbjük lány, koruk hét és tizenhárom közt váltakozott. Karvezetőjük tweedbe öltözött hatalmas asszonyság, éppen arra oktatta őket, hogy éneklés közben jobban tátsák ki a szájukat. Ki hallott már olyan kismadárkáról, kérdezte, amelyik csak fújja, fújja, fújja szívhez szóló danáját, és a csöpp csőrét ki se nyitja? Mindjárt kitetszett, hogy olyan madárkáról még senki sem hallott. A gyerekek csak bámulták az asszonyt merev, homályos fényű tekintettel. Azzal folytatta, hogy szeretné, ha minden kis tanítványa átérezné, amit énekel, ne csak a szavakat szajkózná a szájacskájával. Megadta a hangot a sípján, s a gyerekek, mint rosszul táplált súlyemelők, fölemelték zsoltároskönyvüket.

Zenei kíséret nélkül énekeltek, pontosabban: zenei beavatkozás nélkül, dallamos és érzelgésektől mentes hangon, olyannyira, hogy nálam emelkedettebb szellemű ember kipróbálhatta volna, milyen is a lebegés. A legkisebbek közül egynéhány késleltette ugyan az ütemet, de éppen csak annyira, hogy más, mint a szerző édesanyja, nem talált volna benne hibát. Ezt a zsoltárt még nem hallottam, de erősen reméltem, hogy lesz vagy tíz-tizenkét szakasza.

Míg az éneket hallgattam, végignéztem a gyerekeken, de csak egyikük arcát vettem jobban szemügyre, amelyik a legközelebb ült hozzám, az első sor legszélén. Olyan tizenhároméves-forma kislány volt, a homloka domború, egyenes lenszőke haja éppen hogy befedte a fülét, a tekintetét oly unottan hordozta körül a templomban, hogy már arra gondoltam, a szegleteket olvassa. Hangja határozottan kivált a karénekből, nemcsak azért, mert ő ült legközelebb hozzám. Édesen csengő, biztos szopránja szinte természetesen vezette a kórust. Úgy látszott mégis, hogy a kisasszonyt némiképp untatják tulajdon énekesi képességei, vagy talán az idő álmosította el, vagy a templom - mindenesetre kétszer is megfigyeltem, amint a szakaszok közt ásított. Nagyon jól nevelt ásítások voltak, csukott szájjal, és mégis. Az orrcimpái elárulták.

Amint a zsoltárt befejezték, a karvezető nyomban hosszas magyarázatba fogott azokról az illetlen emberekről, akik a lábukat és a szájukat nem tudják féken tartani igehirdetés közben. Ebből úgy vettem észre, hogy ha a próbának nem is, de az éneklésnek vége, és mielőtt még a tanítónő fülsértő hangja tökéletesen eloszlathatta volna a gyerekek énekének varázsát, felálltam, s otthagytam a templomot.

Az eső még jobban szakadt. Végigmentem az utcán, s benéztem a Vöröskeresztes Pihenő ablakán, de a katonák, láttam, kettes-hármas sorban tolongtak a kávéspult előtt, s a vastag üvegen át is kihallatszott a pingponglabda pattogása a másik teremből. Átmentem a túlsó oldalra, és egy civil teázóba léptem be, amely üresen fogadott, csupán a középkorú pincérnő nézett rám úgy, mint aki jobban szereti a száraz vendéget. Átázott esőkabátomat a lehető legtapintatosabban lógattam föl az egyik fogasra, aztán leültem, és teát rendeltem fahéjas pirítóssal. Először szólaltam meg aznap. Majd átkutattam az összes zsebeimet, még az esőkabátomat is, és összeszedtem egy csomó elévült, de újraolvasható levelet. Egyik a feleségemtől jött, amelyben elmondja, mennyire romlik a kiszolgálás a Schrafft-étteremben, a nyolcvannyolcadik utcában; a másik az anyósomtól, amelyben arra kér, hogy legyek oly kedves, és küldjek neki kasmírfonalat, amint ,,a táborból elszabadulok".

Még meg sem ittam az első csésze teát, mikor megérkezett az a kisasszony, akit olyan jól megnéztem magamnak az énekkari próbán. A haja csuromvíz volt, mind a két füle karimája kilátszott alóla. Csöpp fiút vezetett kézen fogva, le nem tagadhatta volna, hogy az öccsét. Úgy vette le róla a sapkát, két ujja közé csippentve, mint valami kísérleti ritkaságot. Sereghajtójuk egy megbízható külsejű asszony volt, fején elázott filckalap - nyilván a nevelőnő. Az énekes kisasszony már ki is választotta az asztalt, míg a kabátját levetette - az én szempontomból ítélve jól választott, mert vagy négy-öt méterre ült le nevelőnőjével együtt éppen szemben velem. Az ötévesforma kisfiú azonban nem helyezkedett el olyan könnyen. Kibújt a posztókabátjából, ledobta, aztán, mint afféle született rosszcsont, elkezdte huzigálni-tologatni a székét, ki-be, s fapofával figyelte, sikerül-e felbosszantani nevelőnőjét. A nevelőnő fojtott hangon kiosztott neki két-három parancsot, hogy üljön le, és valami olyasmit, hogy most már ne produkálja magát, de addig nem mászott föl a székre, amíg a nénje rá nem szólt. De már kapta is a szalvétát, és a fejére borította. Megint a nénjének kellett levenni, és illendően az ölébe teríteni.

Amikor a teát behozták, az énekes kisasszony rajtakapott, hogy belebámulok az asztaltársaságukba. Visszabámult, azzal a szegletolvasó pillantással, aztán hirtelenül finom mosolyt dobott felém. Furcsán sugárzott ez a mosoly, mint a ritka-finom mosolyok is csak néha. Visszamosolyogtam, sokkal kevésbé sugárzón, mert felső ajkammal rejtegetni igyekeztem a szénfekete kincstári próbatömést két metszőfogam között. A következő pillanatban pedig már azt vettem észre, hogy a kisasszony, irigylésre méltó biztonsággal ott áll az asztalomnál. Kockás szőttes ruhát viselt, skót kockásat, ha jól emlékszem. Nagyon tetszett nekem, nem tudom miért, hogy egy fiatal lány skót kockás ruhát visel ilyen szomorú, ilyen jaj de csatakos napon.

- Azt hittem, hogy az amerikaiak utálják a teát - jegyezte meg.

Megjegyzése nem volt olcsó szellemesség, sokkal inkább úgy hangzott, mint valami filozófiai vagy statisztikai megállapítás. Azt feleltem, hogy némelyikünk mást sem iszik, csak teát, s mindjárt meg is hívtam egy csészére.

- Köszönöm - felelte. - Egy röpke pillanatra talán helyet is foglalhatnék.

Felálltam és odahúztam egy széket a számára, szembe velem. Előkelő könnyedséggel helyezkedett el a szék sarkán, kecses, szép tartással. Visszamentem, majdhogynem visszasiettem a helyemre, oly nagy kedvem volt, hogy a beszélgetést folytassam. Mégsem jutott semmi eszembe, amikor leültem. Ismét rámosolyogtam, továbbra is takargatva a szénfekete tömést. Végül megjegyeztem, hogy borzasztó, milyen idő van odakinn.

- Igen, borzasztó - felelte, és hangjából tisztán kiérzett, hogy nem barátja a közhelyeknek. Mindkét tenyerét az asztal lapjára helyezte, mint a szellemidézők, aztán marokba kapta, de még láttam tövig rágott körmeit. Katonás kinézésű karórát hordott, akkorát, mint egy hajóskapitány kronométere. A számlapja teljesen elborította vézna csuklóját. - Ott volt az énekkari próbán - állapította meg tárgyilagosan. - Láttam magát.

Ott voltam csakugyan, válaszoltam, és hozzátettem azt is, hogy a hangja tisztán kihallatszott a kórusból. És hogy szép hangja van, még azt is.

Bólintott. - Tudom. Hivatásos énekesnek készülök.

- Igazán? Operaénekesnek?

- Isten ments! Dzsesszt fogok énekelni a rádióban, és kalapszámra keresem a pénzt. Ha pedig harmincéves legyek, nyugalomba vonulok, és Ohióban fogok élni egy farmon. - Tenyerével megtapogatta csuromvizes fejét. - Ismeri Ohiót?

Elmondtam, hogy csak vonaton utaztam keresztül rajta egynéhányszor, ezért nem ismerem igazán jól. Megkínáltam egy szelet fahéjas pirítóssal.

- Köszönöm - utasított el. - Különben is csak csipegetni szoktam, mint a madarak.

Nekiláttam a pirítósnak magam, s közben megjegyeztem, hogy vad vidékek is vannak Ohióban.

- Tudom. Egy amerikai már felvilágosított. Maga a tizenegyedik amerikai, akivel találkozom.

Nevelőnője erősen integetni kezdett, hogy azonnal menjen vissza az asztalukhoz - vagy inkább, hogy hagyja már békén azt a férfit. Vendégem ehelyett nyugodtan elfordította a székét néhány centivel, hogy az asztaluktól várható újabb jelzéseket a hátával fogja fel. - Azt a titkos kiképzőiskolát látogatja, ugyebár, a hegy tetején? - érdeklődött hűvösen.

Vele szemben is kötelezett a katonai titok, azt feleltem tehát, hogy egészségi okokból kellett Devonshire-be jönnöm.

- Ugyan - intett le -, én sem ma bújtam ki a tojásból.

Nem, erről szó sincs, mondtam. Egy pillanatra belebújtam a teáscsészémbe. Egyszerre észrevettem, hogy ügyelni kezdek a viselkedésemre, s már a széken is merevebben ülök.

- Ahhoz képest, hogy amerikai egészen értelmesnek látszik - tűnődött vendégem.

Rápirítottam, hogy ez miféle fellengős beszéd, gondolja csak meg jobban, s látni fogja, mennyire nem helyénvaló.

Elpirult, s ezzel rám nézve is kötelezővé tette azt a higgadt társasági modort, melynek szabályait megsértettem. - Helyesebben - mondta -, akiket én láttam amerikaiakat, azoknak a legtöbbje állat módjára viselkedett. Lökdösik egymást, mindenkit sértegetnek és... Tudja, hogy mit csinált az egyik?

Megráztam a fejem.

- Egyikük üres whiskysüveget dobott be a nagynéném ablakán. Szerencse, hogy az ablak nyitva volt. Maga talán ezt valami nagyon értelmes dolognak tartja?

Nem különösebben, gondoltam, de a véleményem megtartottam magamnak. Csupán annyit mondtam, hogy a világon sok a katona, legtöbbje távol az otthonától, és otthoni körülményeik sem föltétlenül a legjobbak. Ezt pedig, gondolom, mindenki megértheti.

- Lehet - felelte vendégem meggyőződés nélkül. Aztán ismét megtapogatta ázott fejét, és néhány összetapadt tincset megpróbált ráigazítani a fülére. - A hajam csurom víz - állapította meg. Szörnyű látvány lehetek. - Rám nézett. - Egészen hullámos a hajam, amikor száraz.

- Igen, az így is látszik, csakugyan.

- Göndörnek ugyan nem göndör, de hullámos - mondta. - Nős?

Bólintottam.

Bólintott. - Erős érzelmi szálak fűzik a feleségéhez? Vagy talán bizalmaskodó a kérdés?

Azt feleltem, majd szólok, ha az.

Följebb tolta kezét-csuklóját az asztalon, s még emlékszem, milyen kedvem lett volna valamit tenni azzal a hatalmas vekkerrel a karján - talán azt kellett volna ajánlanom, viselje a dereka körül.

- Nem vagyok különösebben társas lény - mondta, s rám nézett, hogy megértem-e, amit mond. Én azonban nem mutattam se értést, se nem-értést. - Pusztán azért jöttem ide az asztalához, mert oly rendkívül magányosnak látszott. Különben rendkívül értelmes arca van.

Igaz, válaszoltam, nagyon magányosnak éreztem magamat, és örülök, hogy ide jött.

- Mostanában tudatosan nevelem magam a részvétre. Nagynéném szerint ugyanis elviselhetetlenül hideg a természetem - közölte, s tenyerével ismét megtapintotta a feje búbját. - A nagynénémmel élek. Rendkívül kedves asszony. Mióta anyám meghalt, lehetőségeihez mérten mindent megtesz, hogy se Charles, se én semmiben ne lássunk hiányt.

- Ennek örülök.

- Anyám rendkívül intelligens asszony volt. Sok tekintetben határozottan érzéki. - Újult érdeklődéssel pillantott rám. - Mondja, csakugyan olyan elviselhetetlenül hideg a természetem?

- Egyáltalán nem - feleltem. - Sőt, éppen ellenkezőleg. - Aztán bemutatkoztam, s megkérdeztem a nevét.

Habozva válaszolt. - Keresztnevem Esmé. Azt hiszem, egyelőre be is kell érnie ezzel. Nevem ugyanis nemesi név, és nem szeretném, ha meghatódna tőle. Az amerikaiakat általában meghatja az ilyesmi, hiszen tudja.

Nem hinném, hogy meghatódnék, válaszoltam, de ami azt illeti, lehet, hogy egyelőre jobb lesz, ha rangrejtve marad.

Ebben a pillanatban meleg leheletet éreztem a nyakamon. Ahogy megfordultam, hajszál híján összedörgöltem az orromat Esmé kisöccsével. Rám sem hederített, hanem mindjárt a nénjét szólította meg fülsértő éles hangján: - Miss Megley azt mondja, hogy azonnal gyere, és idd meg a teádat. - Azzal, mint aki dolgát jól végezte, leült nénje és énközém, tőlem jobb kézre. Érdeklődőn néztem rá. Remekül festett barna shetland nadrágjában, tengerészkék szvetterében, fehér ingben és csíkos nyakkendővel. Két nagy zöld szemével visszabámult. - Miért csókolóznak a filmeken oldalról? - rivallt rám.

- Oldalról? - Ez a kérdés nekem is fejtörést okozott gyerekkoromban. Azt feleltem, hogy nyilván azért, mert a színészeknek nagy az orruk, és nem bírnak elölről.

- Charlesnak hívják - mutatta be Esmé az öccsét. - Korához képest rendkívül értelmes.

- De mekkora nagy zöld szeme van! Igaz, Charles?

Charles gyanúsan nézett rám, mint ahogy kérdésemért nem is várhattam jobbat, aztán fészkelődni kezdett a széken, előrecsúszott és lefelé, míg egészen lenn nem volt az asztal alatt, csak a fejét feszítette neki a széknek, birkózó-híd-stílusban. - Nem igaz, mert sárga - mondta recsegő hangon, föl a mennyezetnek. Majd fölemelte az abrosz sarkát, és helyes kis fapofájára borította.

- Néha rendkívül értelmes, néha rendkívül buta - mondta Esmé. - Charles, ülj rendesen!

Charles meg sem mozdult. Úgy látszott, lélegzet-visszafojtással próbálkozik.

- Apánk nagyon hiányzik neki. Észak-Afrikában mé-szá-rol-ták le.

Legmélyebb sajnálatomat fejeztem ki.

Esmé bólintott. - Apánk imádta. - Tűnődőn rágcsálta a hüvelyujja körmét. - A megszólalásig hasonlít anyámra... már tudniillik Charles. Én meg apámra ütöttem. - Tovább rágcsálta a körmét. - Anyám rendkívül szenvedélyes asszony volt. Extrovertált típus. Apám viszont introvertált. Mindazonáltal, legalábbis a felületen, jó házasságnak látszott. Hogy egészen őszinte legyek, apámnak intellektuálisabb társra lett volna szüksége, mint anyám. Apám ugyanis rendkívül zseniális ember volt.

Feszült figyelemmel vártam a magyarázat folytatását, de hiába. Majd lepillantottam Charlesra, aki most arccal oldalvást feküdt a széken. Mikor látta, hogy ránézek, lehunyta a szemét, álmosan, szendén, és kiöltötte a nyelvét. Hosszát tekintve végtagnak jó lett volna. Azután akkora füttyöt eresztett meg, hogy az én hazámban vad tiltakozásnak beillett volna baseballmérkőzésen, amiért a bíró nem vesz szemüveget. Az egész teázó szinte belerendült.

Csak Esmé nem. - Hagyd ezt abba - mondta. - Egy amerikaitól látta büfében, s azóta, ha unatkozik, utánozza. Hagyd abba, mondom, különben mindjárt mész vissza Miss Megleyhez.

Charles kinyitotta nagy zöld szemét, jeléül, hogy a fenyegetést tudomásul vette, egyébként nem nagyon izgatta magát. Ismét behunyta a szemét, és tovább pihent, arccal a széken.

Megemlítettem, hogy félretehetné arra az időre - mármint a baseballfüttyöt -, mikor a nemesi rangjával élni kezd. Ha ugyan van rangja neki is.

Esmé hosszan, szinte elmekórtani alapon vizsgálta az arcom. - Elég száraz humora van - állapította meg végül lemondóan. - Apám azt mondta, hogy nekem egyáltalán semmi humorérzékem. Azt is mondta, hogy ilyen humortalanul neki sem lehet vágni az életnek.

Nem vettem le róla a szemem, míg cigarettára gyújtottam, s megjegyeztem, hogy a humorérzéknek nem sok hasznát látja az ember, ha egyszer belekerül a csávába.

- Apám szerint igenis hasznát látja.

Ez hitvallás volt, nem ellentmondás, így aztán gyorsan módosítottam álláspontomat. Bólintottam és megjegyeztem, hogy édesapja nyilván távlatilag gondolta, én viszont pillanatnyilag. (Ez legalább roppant mélyértelműen hangzott.)

- Charles módfelett nélkülözi - mondta Esmé pillanatnyi hallgatás után. - Módfelett szeretetre méltó ember volt. Sőt mérhetetlenül csinos is. Nem mintha a külső olyan sokat nyomna a latba. Mindazonáltal. Rendkívül átható tekintete volt, holott az ilyen tekintet nem szokásos velejárója a melegszívűségnek, és a... granadirózusságnak.

Bólintottam. Aztán megjegyeztem, hogy ha nem csalódom, édesapja hatalmas szókinccsel rendelkezett.

- Hogyne - helyeselt Esmé. - Hiszen levéltáros volt... persze csupán műkedvelő jelleggel.

Beszélgetésünk e pontján türelmetlen érintést, majdhogynem ütést éreztem a felsőkaromon, Charles felől. Hozzá fordultam. Elég tisztességesen ült már a széken, attól eltekintve, hogy egyik térdét maga alá gyűrte. - Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? - rivallt rám. - Ez ám a találós kérdés!

Gondterhelten tekintettem a mennyezetre, és hangosan elismételtem a kérdést. Aztán, mint akit fülön fogtak, közöltem Charlesszal, hogy nem tudom.

- Egy is elég, ha jó hosszú! - bömbölte a csattanót.

A válasz legnagyobb tetszésre magánál Charlesnál talált. Majd megfulladt a nevetéstől. Esmé oda is ment mögéje, hátba ütögette, mintha köhögési roham jött volna rá. - Most már elég legyen - mondta, azzal visszaült a helyére. - Ezt a találós kérdést elmondja mindenkinek, akivel csak találkozik, és mindannyiszor majd megfullad. Nyáladzani is szokott nevetés közben. Most már aztán elég legyen, légy szíves.

- Kevés ilyen jó találós kérdést hallottam, annyi biztos - állapítottam meg, s közben a lassan-lassan fölépülő Charlesra sandítottam. Bókom jutalmául megint lefelé csúszott a székén, és beborította arcát az abrosz sarkával. Úgy kukucskált ki mögüle, szemében úgy ragyogott a vidámság, mintha még tartogatna a tarsolyában egypár jó találós kérdést.

- Lenne szabad érdeklődnöm, mi volt a foglalkozása, mielőtt a hadseregbe lépett volna? - kérdezte Esmé.

Még nem volt szigorú értelemben vett foglalkozásom, feleltem, mert csupán azelőtt egy félévvel fejeztem be az egyetemet, mindenesetre szívesen hízelgek magamnak azzal, hogy hivatásos novellista vagyok.

Udvariasan bólintott. - Megjelenik? - kérdezte.

Jól ismert és mégis kínos kérdés volt, nem szoktam rá csak úgy egykettőre felelni. Elkezdtem magyarázni, hogy az amerikai szerkesztők olyan banda...

- Apám gyönyörűen írt - szakított félbe Esmé. - Jó néhány levelét őrzöm az utókor számára.

Az ötlet kitűnően hangzik, helyeseltem. Véletlenül éppen hatalmas, kronométerféle karórájára pillantottam ismét, és megkérdeztem, vajon ez is az édesapjáé volt-e.

Ünnepélyesen nézett le a csuklójára. - Igen, az övé volt - válaszolta. - Közvetlenül a londoni kiürítés előtt adta nekem, mielőtt Charlesszal együtt vidékre költöztünk volna. - Kezét társasági biztonsággal vette le az asztalról, és megjegyezte: - Természetesen pusztán momentóról van szó. - Azzal másfelé terelte a beszélgetést. - Rendkívüli módon megörvendeztetne, ha egyszer kizárólag a részemre írna egy novellát. Megátalkodott olvasó vagyok.

- Szívesen írnék - feleltem -, ha tudnék. Sajnos nem vagyok valami nagyon termékeny.

- Nem ragaszkodom hozzá, hogy termékeny novella legyen. Csupán az a fontos, hogy ne legyen gyermekes. - Egy pillanatig elgondolkodott. - Rendkívül kedvelem az alpári történeteket.

- Milyeneket? - kérdeztem előrehajolva.

- Az alpáriakat. Rendkívüli érdeklődéssel viseltetem az alpáriasság iránt.

Szerettem volna tőle további részleteket megtudni, azonban hirtelen Charles csípését éreztem a karomon. Fölszisszentem, s odafordultam hozzá. Ott állt mellettem. - Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? - kérdezte, egy csöppet sem barátságtalanul.- Egyszer már kérdezted tőle - figyelmeztette Esmé. - Maradj békén, légy szíves.

Charles ügyet sem vetett nénjére, hanem rálépett a lábamra, és még egyszer föltette a sorsdöntő kérdést. Észrevettem, hogy a nyakkendőjén a bog félrecsúszott. Megigazítottam neki, mélyen belenéztem a szemébe, és mint egy gondolatolvasó, azonnal kitaláltam: - Egy is elég, ha jó hosszú!

Jóformán ki sem mondtam, már visszaszívtam volna. Charles szája tátva maradt. Mintha én téptem volna föl, úgy éreztem. Aztán leszállt a lábamról, és vérig sértve visszamasírozott az asztalukhoz, hátra se nézett.

- Most dühöng - állapította meg Esmé. - Indulatos természet. Anyám hajlott a kényeztetésére. Apám volt az egyetlen, aki nem kényeztette.

Egyre Charlest figyeltem, most hogy leült a helyére, s a csészét két marokra fogva inni kezdte a teáját. Azt reméltem, hogy majdcsak megfordul, de nem.

Esmé felállt. - Il faut que je parte aussi - mondta mélyet sóhajtva. - Beszél franciául?

Én is felálltam, sajnálkozón és zavartan. Kezet szorítottunk - a keze csakugyan ideges kéz volt, a tenyere nyirkos. Angolul közöltem vele, mennyire örültem a találkozásnak.

Bólintott. - Gondoltam - mondta. - Koromhoz képest meglehetősen közlékeny vagyok. - Újból megtapintotta a fejét. - Borzasztóan sajnálom, hogy a hajam ilyen állapotban van. Szörnyű látvány lehetek.

- Ugyan! És különben is, kezdenek már visszatérni a hullámai.

Gyorsan megtapintotta a fejét megint. - Gondolja, hogy a közeljövőben eljöhet ide ismét? - kérdezte. - Mi tudniillik minden szombaton itt vagyunk énekkar után.

- Mi sem szolgálna nagyobb örömömre - feleltem -, azonban sajnos csaknem bizonyos, hogy nem lesz rá módom.

- Más szóval, nem nyilatkozhat a hadmozdulatok felől - állapította meg Esmé. Egyáltalában nem úgy állt ott, mint aki indulóban van. Keresztbe rakta a lábát, s a cipője orrát vizsgálgatta. Bemutatónak egyáltalán nem hatott rosszul, mert fehér harisnyát viselt, és a lába, bokája szép volt. Aztán hirtelen fölnézett rám. - Mondja, nem haragudna meg, ha írnék magának? - kérdezte, s arcán pirosság látszott. - Leveleim a koromhoz képest rendkívül...

- Nagyon megörvendeztetne. - Ceruzát, papírt vettem elő, felírtam rá a nevemet, rangomat, sorszámomat, tábori postaszámomat.

- Majd én írok először - mondta, mikor a papirost átvette -, hogy semmiképp ne érezhesse magát kompromittálva. - Ruhája zsebébe tette a címet. - Viszontlátásra - mondta, és visszament az asztalához.

Még egy teát rendeltem, és tovább figyeltem a két gyereket, míg a bosszús Miss Megleyvel együtt föl nem kerekedtek. Charles haladt a menet élén, és siralmasan sántított, mint akinek az egyik lába jó fél méterrel rövidebb. Rám sem nézett. Miss Megley ment utána, végül Esmé. Integetett. Félig felálltam a székről, úgy integettem vissza. Ez a pillanat furcsa módon elérzékenyített.

Alig egy perccel később Esmé visszajött a teázóba, és a kabátja ujjánál fogva húzta Charlest maga mögött. - Charles egy búcsúcsókot szeretne adni - mondta.

Rögtön letettem a csészémet, és nagyon szépen köszöntem, mégis megkérdeztem, vajon biztos-e ez?

- Biztos - mondta Esmé, nem valami derűsen. Eleresztette Charles kabátja ujját, és erélyesen felém lökte. Charles odajött, arcáról sugárzott a pulykaméreg, és egy nyálasat cuppantott a jobb fülem alá. Miután a parancsot teljesítette, sarkon fordult, és már húzta is a csíkot az ajtó felé, mely keményebb, férfiasabb világba nyílik. Én azonban elkaptam az övét hátul a kabátján, visszahúztam, és megkérdeztem tőle: - Hány macska farka kell, hogy az égig érjen?

Felderült az arca. - Egy is elég, ha jó hosszú - sivította és már száguldott is kifelé, mint akire rájött a bolondóra.

Esmé ismét keresztbe tett lábbal állt. - Semmiképpen nem fogja elfelejteni, hogy azt az elbeszélést megírja nekem? - kérdezte. - Nem ragaszkodom hozzá, hogy kizárólag nekem szóljon. De...

Szó sincs róla, hogy elfelejteném, biztosítottam. Igaz ugyan, mondtam, hogy még senki részére nem írtam elbeszélést, viszont úgy látszik, itt a legfőbb ideje, hogy egyszer elkezdjem.

Bólintott. - Írja úgy, hogy rendkívül alpári legyen és megrázó - tanácsolta. - Egyáltalán, ismerős az alpáriság fogalmával?

Nem teljesen, feleltem, mindenesetre kezdem alaposabban megismerni ezt meg azt a formáját mostanában, és igyekezni fogok, hogy a követelményeinek minden tekintetben megfelelhessek. Kezet szorítottunk.

- Milyen kár, hogy ilyen konszolidált körülmények közt találkoztunk.

- Igen - mondtam -, igazán nagy kár.

- Viszontlátásra - búcsúzott Esmé. - Remélem, hogy képességeinek háborítatlan birtokában tér vissza a háborúból.

Megköszöntem a jó kívánságot, majd néhány búcsúszó után szememmel kikísértem a teázóból. Lassan, tűnődőn ment kifelé, s a haját tapogatta, száraz-e már.

Most pedig a történet alpári, illetve megrázó része következik, s ennek megfelelően változik a szín. Változnak a szereplők is. Én nem tűnök le a színről, de most álöltözetbe bújok (bizonyos okoknál fogva, amelyeknek magyarázatába nem bocsátkozhatom), méghozzá oly fondorlatos álöltözetbe, hogy a legagyafúrtabb olvasó sem állapíthatja meg személyazonosságomat.

Mindez éjjel fél tizenegy körül történt a bajorországi Gaufurtban, jó néhány héttel a fegyverszünet megkötése után. X. törzsőrmester emeleti szobájában tartózkodott, abban a civil házban, ahová még fegyverszünet előtt szállásolták kilenc más amerikai katonával együtt. Összecsukható kerti széken ült, kis koszosforma íróasztalnál, előtte valami fűzött amerikai regény, melynek olvasásával bajosan, lassan haladt. Benne volt a hiba, nem a regényben. Igaz, hogy a földszinten lakó katonák már előtte lecsaptak a különszolgálattal havonta érkező könyvekre, de X. akkor sem boldogult volna jobban, ha a könyvküldeményeket ő fölözheti le. A fiatalembert ugyanis a háború nem hagyta meg képességeinek háboríthatatlan birtokában, annyira nem, hogy egy órája már háromszor olvasott minden bekezdést, s most a mondatokkal kezdte ugyanezt. Hirtelen becsukta a könyvet. Egy pillanatra ellenzőt formált a kezéből, hogy az asztal fölött lógó meztelen villanykörte bántó, harsány fénye ne zavarja.

Cigarettát húzott ki az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott, miközben az ujjai szépen, egyenletesen rángatóztak. Kissé hátradőlt ültében, és nem érezte a szájában gomolygó füst ízét. Már hetek óta egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Fogínye a nyelve legapróbb érintésére vérezni kezdett, pedig csaknem szüntelenül próbálgatta - néha órákig is eljátszott ezzel a kis játékkal. Most is fújta a füstöt, és játszott. Aztán hirtelen, és szokás szerint minden átmenet nélkül úgy érezte, mintha az agya kiugrott volna a helyéből, és billegne, mint egy nagy csomag a feje fölött, a poggyásztartóban. Nyomban meg is tette, amit az elmúlt hetekben tenni szokott az egyensúly helyrebillentésére: mindkét kezét erősen a halántékához szorította, és nyomta egy percig. A haja piszkos volt, és nyírás is ráfért volna. Háromszor vagy négyszer megmosta az alatt a két hét alatt, amit a majna-frankfurti kórházban töltött, de a hosszú, poros úton a dzsipen vissza Gaufurtba, megint összekoszolódott. Fegyverszünet vagy nem - Z. tizedes, aki érte jött a kórházba, még mindig harciasan vezette a dzsipet, s a szélvédőt ráhajtotta a motorházra. Németországban ezrével állomásoztak új csapatok. A szélvédő harcias lehajtásával Z. tizedes éppen azt akarta szemléltetni, hogy nem tartozik közéjük, hogy neki az európai hadszíntér takonypócaihoz semmi köze nincs.

Mikor levette kezét a halántékáról, az íróasztal lapját kezdte bámulni, mely lerakodóhelyül szolgált legalább két tucat olvasatlan levelének, s legalább öt-hat bontatlan csomagjának. Átnyúlt ezen a csődtömegen, s a falnak támasztott könyvek közül egyet maga elé vett. Goebbels írta: Die Zeit ohne Beispiel. Egy harmincnyolc éves hajadoné volt, azoknak a lányáé, akik néhány héttel ezelőtt még itt laktak, ebben a házban. Kisebb tisztséget viselt a nácik pártjában, ahhoz azonban elég magasat, hogy a hadseregparancs értelmében kihallgatás nélkül letartóztassák. X. maga tartóztatta le. Most, aznap, hogy a kórházból visszatért, már harmadszor nyitotta ki ezt a könyvet, s harmadszor olvasta el az előzéklapon látható rövid bejegyzést. Ezt írták oda tintával, németül, apró, reménytelenül őszinte kézírással: ,,Jóságos Isten, pokol ez az élet." Se magyarázat, se előzmény, semmi. Ezek a szavak, egymagukban az üres oldalon, egymagukban a szoba beteges csendjében a cáfolhatatlan vádirat klasszikus megformulázásának tetszettek. X. néhány percig a lapra bámult, s minden erejével azon igyekezett, hogy a vád alól kihúzhassa magát. Aztán felkapott egy ceruzavéget, s nagy buzgalommal, mint az utóbbi hetekben bármit is, odaírta a bejegyzés után, angolul: ,,Atyák és nevelők! Azon töprengek, mi is a pokol. Én azt tartom, hogy a szeretetlenség kínja." Éppen Dosztojevszkij nevét akarta a bejegyzés alá odakanyarítani, mikor azt látta - s a rémület átjárta egész testét -, hogy amit leírt, csaknem teljesen olvashatatlan. Becsukta a könyvet.

Gyorsan valami mást kapott fel helyette az asztalról - bátyja Albanyból írt levelét. Már azelőtt ott hevert az asztalán, hogy a kórházi felvételre jelentkezett volna. Kivette a borítékból, s lelkesedés nélkül elhatározta, hogy végig fogja olvasni, de csak az első oldal közepéig jutott vele. ,,Most, hogy ennek a k. háborúnak vége, biztosan bőviben vagy az időnek, és igazán összepakolhatnál a srácoknak egypár szuronyt vagy horogkeresztet..." - itt beletört a bicskája. Összetépte, aztán csak bámulta a papírkosárba hullt szeleteket. Csak most vette észre, hogy amatőr fénykép is volt a lapok között. Valakinek a lába valami gyepen - ennyit látott belőle.

Karját az asztalra fektette, arra hajtotta fejét. Tetőtől talpig fájt az egész teste, mintha a fájdalom zónái mind összeköttetésben volnának. Olyan volt, mint a villanyégőkkel kivilágított karácsonyfa - ha az egyik körtével baj van, az áramkör megszakad, és vége.

Az ajtót kopogtatás nélkül kivágták. X. felemelte a fejét, megfordította s látta, hogy Z. tizedes áll a küszöbön. X. vele járt a dzsipen a partraszállás napja óta, s azóta öt hadműveletben vettek részt együtt. A földszinten lakott, és fel szokott jönni X.-hez, ha valami rémhírt felszedett, vagy a nyomorával akart kipakolni. Fényképen mutatós, nagydarab, huszonnégy éves fiatalember volt. A háború alatt lefényképezték egy nemzetiszín érzelmű magazin számára a hürtgeni erdőben - szolgálatkészen állt modellt, mind a két kezében egy-egy pulykával.

- Levélírás? - kérdezte. - Hű a szentségit, gyászolsz? - Jobban szerette a szobában a mennyezetvilágítást.

X. megfordult a széken, és amint beljebb tessékelte, figyelmeztette, hogy a kutyára rá ne lépjen. - Mire?

- Alvinra. Épp ott a lábadnál, Clay. Gyújtsd már meg azt a rohadt villanyt.

Clay kitapogatta a mennyezetvilágítás kapcsolóját, felkattintotta, egy lépéssel átment a köpésnyi, cselédszobaforma helyiségen, és leült az ágy szélére, vendéglátójával szemben. Frissen fésült téglavörös haja még csöpögött a víztől, mert annyi kellett hozzá, hogy a fésű átjárja. A fésű is ott kandikált barátságosan kifelé khakiszínű inge jobb zsebéből, a töltőtolla mellől. A bal zsebe fölött a Gyalogsági Tűzkereszt jelvényét viselte (tulajdonképpen nem lett volna joga hozzá), az Európai Hadszíntér szalagját, öt hadműveleti bronzcsillaggal (az egyetlen ezüstcsillag helyett, amely megfelelt volna az öt bronznak), és a Békebeli Szolgálat-szalagot. Nagyot sóhajtott. - Mária Jézus! - Oka semmi: kincstári stílus. Egy csomag cigarettát húzott elő az inge zsebéből, kipöccintett egyet, aztán visszatette a csomagot, és rágombolta a zsebet. Rágyújtott és bambán körülbámult a szobában. Tekintete végül a rádión állapodott meg.

- Hé - mondta. - Piszok jó műsor jön pár perc múlva. Bob Hope meg a többiek.

X. új csomag cigarettát bontott, és megjegyezte, hogy épp az imént kapcsolta ki a rádiót.

Clayt nem zavarta ez a megjegyzés. Elmélyülten figyelte X.-et, hogyan igyekszik cigarettára gyújtani. - Jézus - kiáltotta a szurkolók izgalmával -, látnád csak azt a szaros kezedet! Öregem, tiszta nyavalyatörős a formád, tudsz róla?

X.-nek végre sikerült rágyújtania. Bólintott és elismerte, hogy Claynek olyan szeme van, mint a sasnak.

- Nem vicc, hallod. Majdnem eltaknyoltam, amikor a kórházban megláttalak. Tiszta hullaformád volt. Mennyit fogytál? Hány fontot? Tudsz róla?

- Nem tudok. Kaptál levelet, amíg odavoltam? Mi az újság Lorettáról?

Loretta volt Clay szerelme. Úgy tervezték, hogy az első adandó alkalommal összeházasodnak. Loretta elég rendszeresen írt, levelei a hárompontos felkiáltójelek és a hebrencs állítmányok zivataros stílusparadicsomából adtak hírt. Clay mind a háború végéig fennhangon olvasta fel X.-nek Loretta leveleit, még a legbizalmasabbakat is - pontosabban, annál fentebb hangon, minél bizalmasabb volt a levél. Szokása szerint minden felolvasás után megkérte X.-et, fogalmazza meg vagy eressze híg lére a választ, vagy szúrjon bele néhány hatásos francia vagy német szót.

- Ja, tegnap kaptam tőle levelet. Lenn van a szobámban. Majd megmutatom - mondta Clay közömbösen. Az ágy szélén ült, kihúzta magát, visszatartotta a lélegzetét, és hosszú, öblös böfögést eresztett meg. Visszazöttyent a helyére, arcán csupán részleges megelégedettség látszott. - A hülye bátyja leszerel a tengerészettől a csípője miatt - közölte. - Tudod, neki van az a csípője, a hülye állatnak. - Megint fölegyenesedett, s újabb böfögést próbált, az eredmény azonban nem ütötte meg a mértéket. Az arcán egy pillanatra felvillant az érdeklődés. - Ja, mielőtt elfelejtem. Holnap ötkor kell felkelnünk, mert Hamburgba vagy valahová megyünk kocsin. Eisenhower-zubbonyokat faszolunk az egész különítménynek.

X. ellenségesen nézegette Clayt, és kijelentette, hogy neki nincs szüksége Eisenhower-zubbonyra.

Clay meglepetten, sőt egy kicsit sértetten bámult rá. - Egész jóképű zubbonyok. Jónak látszanak. Hogyhogy?

- Csak. Mért kell ötkor fölkelnünk? Vége van a háborúnak, vagy mi az isten?!

- Nem is tudom... Ebéd előtt vissza kell érnünk. Valami új űrlapokat kell kitölteni mindenkinek ebéd előtt... Kérdeztem Bullingot, hogy miért nem lehet azt ma este kitölteni, ha már egyszer ott rohadnak azok a francos űrlapok az íróasztalon. De a büdös állat nem akarja kinyitni a borítékot ma este.

Egy pillanatig néma csöndben utálták Bullingot.

Clay újult, sőt feszültebb érdeklődéssel nézett X.-re, mint az előbb. - Hé - szólt -, tudsz róla, hogy a pofádnak ez az egész innenső oldala folyton ugrál?

X. tudott róla, és igyekezett arca rángását a kezével elfedni.

Clay egy pillanatig bámulta, aztán lelkesen közölte vele, mint valami kivételesen jó hírt: - Megírtam ám Lorettának, hogy idegösszeomlásod van.

- Igazán?

- Meg hát. Állatian érdeklik az ilyen marhaságok. Fő tárgya neki a pszichológia. - Clay cipőstül végignyúlt az ágyon. - Na és, tudod, mit mond? Azt mondja, hogy az nem létezik, hogy valaki csak úgy a háborútól lerobban idegileg. Azt mondja, hogy biztos, hogy egész életedben nem voltál egész normális.

X. ellenzőt formált a szeme fölé - úgy érezte, belevakul a mennyezetvilágításba -, aztán megállapította, hogy Loretta éleslátása mindig üdítően hatott rá.

Clay rápillantott. - Ide figyelj, te állat - mondta -, Loretta tégedet a seggébe rak pszichológiából, ha arról van szó.

- Lennél olyan kegyes, és levennéd azt a sajtos lábadat az ágyamról? - érdeklődött X.

Clay továbbra is ott nyugtatta a lábát még egypár dacos nem-te-mondod-meg-nekem-hova-tegyem pillanatig, aztán egy lendülettel lerakta a padlóra és fölült. - Már úgyis megyek le. Walker szobájában be van kapcsolva a rádió. - De azért csak nem állt föl az ágyról. - Ja. Épp most meséltem ennek az új marhának, ennek a Bernsteinnek lenn. Emlékszel, amikor Valognes-ba bevonultunk, és azt a kétórás ágyútüzet kaptuk, és arra a rohadt macskára, amelyik fölugrott a motorházra, én meg beleeresztettem egyet, ahogy ott gubbaszkodtunk a tölcsérbe? Emlékszel?

- Emlékszem hát... nehogy nekem most megint elölről kezdd ezt az egész históriát a macskával, Clay! Nem akarok róla hallani, a szentségit!

- Nem, csak azt akarom mondani, hogy megírtam Lorettának. Na és az egész pszichológiai évfolyam megvitatta. Ott az előadáson. A professzor meg a többi állat, mind.

-Örvendek, csak nem akarok róla hallani, Clay.

- Nem, de tudod, hogy mit mond Loretta, miért eresztettem bele a macskába? Azt mondja, azért, mert pillanatnyi elmezavar lett úrrá rajtam. Nem vicc. Az ágyúzástól, meg minden.

X. az ujjaival beletúrt a piszkos hajába, aztán megint ellenzőt formált a szeme fölé. - Nem lett rajtad úrrá semmiféle elmezavar. Csupán a kötelességed teljesítetted. Hősiesen végeztél a kandúrral, mint az minden bajtársadtól elvárható lett volna az adott körülmények között.

Clay gyanakodva nézett rá. - Mi az istent beszélsz te itt össze?

- Az a macska ugyanis kém volt. Rá is kellett, hogy lőjél. Ravasz kis német törpe volt, olcsó szőrmebundában. Ilyenformán sem vadállati módon, sem kegyetlenül, sem aljasul, de még csak...

- A kutya úristenit! - ordította Clay dühösen. - Hát sohase bírsz komoly lenni?

X.-nek hirtelen fölfordult a gyomra, megfordult a széken, és fölkapta a papírkosarat - még épp jókor.

Mikor fölegyenesedett, és ismét a vendége felé fordult, látta, hogy zavartan álldogál félúton az ágy és az ajtó között. X. már éppen mentegetőzni akart, de aztán meggondolta, és a cigarettájáért nyúlt.

- Gyere le, hallgasd meg Hope-ot a rádióban - ajánlotta Clay. Nem lépett ugyan közelebb, de megpróbálta tartani a barátságos hangot. - Gyere, meglátod, hogy jót fog tenni. Komolyan.

- Menj csak, Clay... Én inkább elbabrálok a bélyeggyűjteményemmel.

- Tényleg? Van bélyeggyűjteményed? Nem is tudtam, hogy...

- Ne hidd, csak vicc.

Clay lassan megindult az ajtó felé. - Később átmehetnénk kocsival Ehstadtba - mondta. - Tánc lesz. Kábé kettőig eltart. El akarsz jönni?

- Kösz, nem... Majd inkább körültáncolom a szobát.

- Na jó. Jójcakát. Javulj meg, a szentségit. - Az ajtó becsapódott, aztán nyomban újból kinyílt. - Ja. Bedughatok az ajtó alatt egy levelet, amit Lorettának írtam? Hagytam benne helyet valami német marhaságnak. Megcsinálnád?

- Meg, csak most már hagyj békén, a fene egyen meg.

- Jó - mondta Clay. - Tudod, mit írt anyám? Azt írta, hogy örül, hogy mink ketten az egész háborúban együtt voltunk. Hogy egy dzsipben, meg minden. Azt mondja, hogy amióta együtt járunk a leveleim kezdenek marhára intelligensek lenni.

X. felemelte a fejét, ránézett, és nagy erőfeszítés árán kinyögte: - Kösz. Írd meg neki, hogy kösz.

- Meglesz. Jójcakát! - Az ajtó becsapódott, most már végleg.

X. sokáig bámulta az ajtót, aztán székestül odafordult az íróasztalhoz, fölemelte táskaírógépét a földről. Helyet szorított neki a rendetlen asztallapon, félretolta a nagy halom bontatlan levelet és csomagot. Arra gondolt, ha most régi New York-i barátjának megírna egy levelet, talán javulna valamit a közérzete. A papírt azonban nem sikerült a gépbe fognia, olyan vadul reszketett a keze. Egy darabig lógattaa kezét, aztán újra megpróbálta, végül fogta, és összegyűrte a levélpapírt.

Tudta, hogy ki kellene vinnie a papírkosarat a szobából, mégis inkább rátette a két karját az írógépre, a szemét lehunyva azon pihentette a fejét.

Néhány lüktető perccel később arra lett figyelmes, hogy egy zöld papírba burkolt, bontatlan kis csomagra kancsalít. Nyilván lecsúszott a halom tetejéről, amikor az írógépnek helyet szorított. Látta rajta, hogy többször is újra címezték. A kis csomagnak csak az egyik oldalán vagy három régi tábori számát betűzte ki.

Érdeklődés nélkül bontogatta a csomagot, még a feladót sem nézte meg rajta. Égő gyufával szakította át a zsinórját. Jobban érdekelte, hogyan ég végig a zsinór, egészen a körméig, de aztán mégis kinyitotta.

A dobozban tintával írott rövid levelet talált s alatta valami selyempapírosba burkolt apró tárgyat. Kivette a levelet, és elolvasta.

...... ........... .....Devon...... ........... ...........
...... ...........út 17 sz.
1944. június 7.

Kedves X. őrmester,

remélem, megbocsátja, hogy harmincnyolc napomba került, míg levelezésünket megkezdtem; szolgáljon azonban mentségemül, hogy nagynéném toroki streptococcusban szenvedett, és kis híján elpusztult, ilyeténképpen sok súlyos kötelezettség háramlott joggal a nyakamba. Mindazonáltal gyakorta gondolok Önre, és az egymás társaságában eltöltött rendkívül kellemes délutánra 1944. április 30-án 3h 45 és 4h 15 között, arra az esetre, ha történetesen elfelejtkezett volna róla.

Az invázió mindnyájunkat lázas izgalommal és nagyrabecsüléssel töltött el, és leghőbb reményünk, hogy hamarosan berekeszteni segítse a háborút, és ezt az életmódot, amelyet enyhén szólva nevetségesnek neveznők. Mind Charles, mind én magam nagyon aggódunk Maga miatt, és merjük remélni, nem volt a Cotentin-félszigetet elsőként megrohamozók közepette. Avagy igen? Kérem, írjon olyan gyorsan, ahogy lehetséges. Feleségét legmelegebben tiszteli

őszinte híve
Esmé

P. S. Vagyok oly bátor és becsatolom karórámat, melyet akár tulajdonában tarthat mind a viszály végeztéig. Nem állt módomban megfigyelni, vajon viselt-e órát rövid kapcsolatunk során, ez azonban rendkívül vízhatlan és rázhatlan, sőt több hasonló erénye közt kívánatra a gyaloglás sebességét is rögzíti. Meg vagyok győződve afelől, hogy e nehéz napokban nagyobb hasznát láthatja, mint én valaha is, és mint szerencsés talizmánt tőlem elfogadja.

Charles, akit jelenleg írni és olvasni tanítok, és akiben rendkívül tehetséges kezdőt üdvözlök, az előbb elhangzottakhoz néhány szót kíván hozzátenni. Kérem, írjon mielőbb, amint ideje és hajlama engedi.

HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ

HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ

SOK PUSZI CHARLES

Hosszú idő telt el, míg X. a levelet félretette, s még több időbe telt, míg Esmé apjának karóráját kivette a dobozból. És mikor végre mégis kivette, kiderült, hogy az üvegje útközben eltört. X. kíváncsi volt, vajon az óra szerkezete nem sérült-e meg, ahhoz azonban már hiányzott a bátorsága, hogy felhúzza és meghallgassa. Ott ült, és hosszasan tartogatta a kezében. Hirtelen az álmosság csaknem révült érzése lett úrrá rajta.

Az igazán álmos embernek, Esmé, mindig lehet némi esélye, hogy visszajut kép... hogy visszajut képességeinek há-bo-rí-tat-lan bir-to-ká-ba.



Szemem zöld és csacska szám
Semlyén Éva és Semlyén István fordítása

Amikor a telefon megcsördült, az ősz hajú férfi némi kis alázattal a hangjában megkérdezte a fiatal nőt, mit szólna hozzá, ha nem venné fel a kagylót. A nő feléje fordította az arcát, s úgy nézett rá, mintha valahonnan távolból jönne a hangja, fél szemét - amerről a lámpa égett - szorosan lehunyta, nyitott szeme valószínűtlenül kitágult, és olyan kék volt, hogy már szinte lilának tetszett.

- Nos? - sürgette az ősz hajú férfi, mire a nő felkönyökölt a jobb karjára, elég gyorsan ahhoz, hogy mozdulata nem tűnjék közömbösnek.

- Istenem! Tudom is én! Ahogy gondolod - felelte, bal kezével kifésülve a haját homlokából.

Az ősz hajú férfi azt mondta, hogy bánja a pokol, s bal kezét a fiatal nő feltámasztott könyöke alá csúsztatta, majd ujjai megindultak felfelé, és befészkelték magukat a nő meleg felsőkarja és melle közé. Jobb kezével a kagyló után nyúlt. Hogy nyújtózkodás nélkül elérje, kissé fel kellett emelkednie, s közben tarkója a lámpaernyő szélét súrolta. Sajátos, élénk fény hullt e pillanatban hízelegve inkább fehér, mint deres hajára. Bár borzas volt, látszott, hogy nemrég nyiratkozott, vagy legalábbis igazíttatta a haját. Tarkóján és halántékán rövidre volt nyírva, ahogy szokás, de kétoldalt és fent valamivel hosszabbra hagytaa haját, ezzel mintegy ,,disztingvált külső"-t adva magának.

- Halló - szólt bele öblös hangon a kagylóba. A nő könyökére támaszkodva figyelte. Szeme, az élénkség és érdeklődés legkisebb szikrája nélkül, épp hogy csak nyitva volt, s tulajdonképpen csak önnön nagyságát és színét tükrözte.

Síri férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén, az alkalomhoz mérten meglehetősen nyersen és hevesen: - Lee? Csak nem aludtál már?

Az ősz hajú férfi futó pillantást vetett bal szeme sarkából a fiatal nőre. - Ki az? - kérdezte. - Te vagy az, Arthur?

- Én... Aludtál?

- Ne, dehogy. Csak fekszem és olvasok. Valami baj van?

- Biztos, hogy nem aludtál? Becsületszavadra?

- Persze hogy nem, szó sincs róla - mondta az ősz hajú férfi. - Ami azt illeti, négy tetves óránál átlag sohasem...

- Azért hívtalak fel, Lee, hogy nem láttad-e véletlenül, mikor ment el Joanie? Nem láttad véletlenül, Ellenbogenékkal ment el?

Az ősz hajú férfi újabb pillantást vetett balra, de tekintete elsiklott a nő fölött, aki úgy figyelte most, mint egy fiatal, kék szemű ír rendőr. - Nem, nem láttam, Arthur - mondta; tekintete a szoba távoli, homályos végébe veszett, ahol a fal a mennyezettel találkozott. - Nem együtt jöttetek el?

- Nem, az úristenit, nem. Szóval, te egyáltalán nem is láttad elmenni?

- Nem, tényleg nem láttam, Arthur - mondta az ősz hajú. - Ami azt illeti, a kutya-égvilágon semmit sem láttam egész este. Még be se léptem az ajtón, már nyakig benne voltam egy istentelen hosszú tárgyalásban, azzal a francia... vagy bécsi pacákkal... vagy tudom is én mi a franc az a pacák. Azt hiszed, van egyetlenegy is ezek között a nyamvadt külföldi tagok között, aki ne hegyezné a fülét, ha egy kis ingyen jogi tanácsot kaphat? Miért? Mi történt? Eltűnt Joanie?

- Szentséges ég, ki tudja? Fogalmam sincs. Hiszen tudod, milyen, ha leszopja magát és begerjed. Tudja a fene. Lehet, hogy csak...

- Felhívtad Ellenbogenékat? - kérdezte az ősz hajú.

- Fel. Nincsenek még otthon. Tudja a fene. Abban se vagyok biztos, a szentségit neki, hogy csakugyan velük ment el. Egyetlenegy dolgot tudok. Egyetlenegy rühes dolgot tudok. Elegem van ebből a pokolból. A legkomolyabban. A legkomolyabban, most az egyszer. Elegem van. Öt éve, az úristenit!

- Ugyan, Arthur, ne szívd mellre a dolgot - mondta az ősz hajú. - Először is, amennyire én Ellenbogenékat ismerem, bedobták magukat egy taxiba, és átmentek pár órára a Village-be. Biztos befutnak mind a hárman.

- Az az érzésem, felcsípett magának valami hólyagot. Ez az érzésem. Mindig kiszúr valami hólyagot, és aztán smárolnak a konyhában, ha leszopta magát. Torkig vagyok vele. Istenemre, ez egyszer komolyan gondolom. Öt rohadt...

- Honnan beszélsz Arthur? - kérdezte az ősz hajú férfi. - Otthon vagy?

- Otthon, a szentségit. Otthon, otthon, édes otthon...

- Ugyan, félvállról kell venni az... Be vagy rúgva, vagy mi?

- Tudja a fene. Honnan a pokolból tudnám?

- Jó, jó, ide hallgass! Kapcsolj ki, ne izgulj - mondta az ősz hajú. - Hiszen ismered Ellenbogenékat, az istenbe is. Mert mi történhetett? Biztos lekésték az utolsó vonatot. Biztos befutnak pár perc múlva mind a hárman, sziporkázva, tele kabaré...

- De hiszen kocsival voltak.

- Honnan tudod?

- A gyereklánytól. Magasröptű beszélgetést folytattam vele. Irtó rokon lelkek vagyunk. Mint két teknősbékatojás.

- Na jó. És akkor? Maradj nyugodtan a fenekeden, és ne izgulj - mondta az ősz hajú férfi. - Minden pillanatban betáncolhatnak hozzád mind a hárman, hidd el. Hiszen ismered Leonát. Tudja az ördög, hogy miért... de ezek mind magukkal hozzák New Yorkba azt az istenverte connecticuti jókedvüket. Hiszen tudod.

- I-igen, igen. Tudom. Bár a fene tudja.

- Hogy a csudába ne tudnád! Vedd elő a jobbik eszedet. Ellenbogenék biztos erőszakkal cipelték magukkal Joanie-t...

- Figyelj ide. Joanie-t soha senkinek nem kellett magával cipelnie. Ne etess ilyen cipelési mesékkel.

- Senki se akar téged cipelési mesékkel etetni, Arthur - felelte nyugodtan az ősz hajú.

- Tudom, tudom! Ne haragudj. Az ember egészen belezavarodik, az úristenit. Isten bizony, nem aludtál még?

- Megmondanám, Arthur - mondta az ősz hajú. Szórakozottan kihúzta bal kezét a nő felső karja és melle közül. - Nézd, Arthur. Akarsz egy jó tanácsot? - kérdezte. Ujjaira tekerte a telefonzsinórt közvetlenül a kagyló alatt. - Most komolyan kérdem. Akarsz egy jó tanácsot?

- Hát... Fene tudja. A szentségit, hogy mennyit zavarlak. Mért nem vágom el inkább a...

- Hallgass rám egy pillanatra - mondta az ősz hajú. - Először is komolyan mondom, bújj be az ágyba, és nyugodj meg. Keverj magadnak egy jó nagy pohár itókát, és bújj be...

- Itókát? Ne gyerekeskedj! Egy egész üveggel benyakaltam az este. Italt! Már úgy beseggeltem, hogy alig bírok...

- Jó, jó. akkor feküdj le - mondta az ősz hajú. - És nyugodj meg, hallod? Mondd meg őszintén, van annak értelme, hogy csak ücsörögsz, és emészted magad?

- Tudom, tudom. Nem aggódnék én, az istenit, de nem lehet megbízni benne! Bizony isten. Bizony isten nem lehet. Csak annyira lehet bízni benne, mint egy... mit tudom én miben. Áá, mire jó az egész. Tisztára belehülyülök.

- Nézd, ne gondolj most rá. Rá se ránts. Tedd meg nekem ezt a szívességet, és verd ki az egészet a fejedből - mondta az ősz hajú. - Hiszen csak felfújod, komolyan mondom, úgy felfújod ezt az egész...

- Tudod, mit csinálok: Tudod, mit csinálok? Kisül a szemem, de tudod, hogy szinte minden átkozott este, amikor hazaérek, mit csinálok? Akarod tudni?

- Arthur, figyelj rám, ez nem...

- Várj egy pillanatig. Megmondom neked, hogy a franc egye meg. A szó legszorosabb értelmében nem merek benyitni egyik mellékhelyiségbe sem a lakásban... Bizony isten. Esténként, amikor hazajövök, minden pillanatban azt várom, belebotlok valami bújócskát játszó liftesfiúba. Kifutófiúba. Zsaruba...

- Jó, jó. Mondom, rá se ránts, Arthur - ismételte az ősz hajú. Szeme ezúttal jobbra villant egy hamutartón egyensúlyozó cigarettára. Nyilván kialudt, így hát nem nyúlt utána. - Először is - folytatta a kagylóba -, sokszor, nagyon sokszor mondtam már neked, Arthur, éppen itt követed el a legnagyobb hibát. Tudod, mit csinálsz? Megmondjam neked, mit csinálsz, Keresed az alkalmat, komolyan mondom, keresed az alkalmat, hogy gyötörhesd magad. Az igazság az, hogy valósággal te hajszolod bele Joanie-t... - Elhallgatott. - Pokoli szerencséd van, hogy olyan rendes kislány. Komolyan. Nem bízol ennek a kislánynak a jó ízlésében... se az eszében, az úristenbe is, ezért...

- Az eszében? Ne gyerekeskedj. Nincs annak egy gyűszűnyi esze sem. Ez egy állat!

Az ősz hajú férfi orrlyuka kitágult, mintha mély lélegzetet akarna venni. - Állatok vagyunk valamennyien - mondta. - Tulajdonképpen állatok vagyunk valamennyien.

- Egy frászt! Én nem vagyok állat. Lehet, hogy én vagyok a huszadik század legnagyobb marhája, agancsos balfácánja, de állat nem vagyok. Ne akard ezt beadni nekem. Nem vagyok állat.

- Nézd, Arthur. Így nem jutunk...

- Esze! Jézusmáriám, ha tudnád, milyen viccesen hangzik ez. Azt hiszi magáról ,,intellektuel", a szerencsétlen. Ez a legviccesebb, a legröhejesebb az egészben. Elolvassa a színházi rovatot, és nézi a tévét, amíg valósággal belevakul, s ettől már intellektuel. Tudod, kit vettem el? Akarod tudni, kit vettem el? Elvettem a legnagyobb ma élő New York-i színésznőt, regényírót, pszichoanalitikust, egy állati univerzális zsenit. Csak még éppen nem fedezték fel, nem tudott kibontakozni. Ezt persze nem tudtad, mi? Olyan vicces ez, az úristenit, hogy a torkomat tudnám elvágni. Bovaryné a Columbia Továbbképző Tanfolyamon. Bovaryné...

- Mi?

-Bovaryné tévé-ismeretterjesztő kurzust végez. Istenem, ha tudnád, mennyire...

- Jó, jó. De értsd meg, így semmire se megyünk - szakította félbe az ősz hajú. Megfordult, és szájához emelt két ujjával jelezte a nőnek, hogy cigarettát kér. - Először is - mondta a kagylóba -, nem értem, hogy egy ilyen állati intelligens tag, amilyen te vagy, hogy lehet ennyire tapintatlan. Hogy lehet egy ember ennyire tapintatlan? - Kihúzta a vállát, hogy a nő elérje mögötte a cigarettát. - Komolyan mondom. Ez jellemző az egész magánéletedre, ez jellemző a...

- Esze! Uramisten, belepusztulok! Atyaúristen! Hallottad már valaha, hogyan jellemez valakit? ... mármint egy férfit? Ha egyszer nem lesz jobb dolgod, tedd meg nekem azt a szívességet, és kérd meg, jellemezzen neked egy férfit. Minden férfit, akivel csak összeakad, ,,szörnyű vonzó"-nak tart. Lehet az a legvénebb, a legpocakosabb, a leggöthösebb...

- Hagyjuk ezt, Arthur - mondta az ősz hajú férfi élesen. - Így semmire sem megyünk. Semmire az égvilágon. - Átvette az égő cigarettát a nőtől, aki maga is rágyújtott. - Egyébként - mondta az orrán át fújva a füstöt -, hogy ment ma a dolog?

- Micsoda?

- Azt kérdem, hogy ment ma a dolog? - ismételte az ősz hajú. - Hogy ment a tárgyalás?

- Ó, az úristenit. Tudja a fene. Szarul. Mikor még csak vagy két perc volt hátra, hogy megadják nekem a szót, Lissberg, a felperes ügyvédje becsempészte azt az ütődött szobalányt egy halom mocskos, poloskafoltos lepedővel, bizonyítéknak. Az úristenit!

- És aztán? Elvesztetted? - kérdezte az ősz hajú, és nagyot szippantott a cigarettájából.

- Tudod, ki elnökölt? Az a vénasszony Vittorio. Mi az ördög baja van annak az alaknak velem? Ki se nyitom a számat, máris lehurrog. Egy ilyen alakkal nem lehet értelmesen beszélni. Lehetetlen.

Az ősz hajú férfi hátranézett, hogy lássa, mit csinál a nő. Éppen a hamutartóért nyúlt, és kettőjük közé tette. - Szóval, elvesztetted vagy mi? - szólt bele a kagylóba.

- Hogy?

- Azt kérdem, elvesztetted?

- El. Éppen erről akartam veled beszélni. Nem volt semmi esélyem, akárhogy ugráltam. Gondolod, hogy Junior a falra mászik? Nem mintha nagyon izgatna, de te mit gondolsz? Falra mászik?

Az ősz hajú férfi bal kezével leverte cigarettája hamuját a hamutartó peremére. - Nem hinném, Arhur, hogy feltétlenül a falra mászik - mondta halkan. - Sok minden szól melletted, de hogy nem lesz elragadtatva, az biztos. Emlékszel, milyen sokáig tárgyaltuk annak a három szállodának az ügyét? Maga az öreg Shanley kezdte az egész...

- Tudom, tudom. Junior legalább ötvenszer elmondta. Egyik legszebb mese, amit életemben hallottam. Szóval, elvesztettem ezt a rohadt ügyet. Először is, nem az én hibám. Először is az a holdkóros Vittorio megállás nélkül piszkált egész tárgyalás alatt. Aztán jön az a félkegyelmű szobalány, és kirámolja a poloskafoltos lepedőket...

- Senki se mondja, hogy a te hibád, Arthur - mondta az ősz hajú. - Azt kérdezted, hogy Junior a falra mászik-e? Én csak egyszerűen a magam szerény...

- Tudom, tudom... Fene, aki tudja. A hadseregbe, az ördögbe is, akármikor visszamehetek. Említettem már?

Az ősz hajú férfi ismét a nőre nézett, talán, hogy megmutassa, milyen türelmes, sőt sztoikus önuralom ül az arcán. De a nő nem vette észre. Véletlenül felborította a térdével a hamutartót, és a hamut most fürge ujjakkal söpörte össze egy kis halomba; egy másodpercnyi késedelemmel viszonozta a férfi tekintetét. - Nem említetted még, Arthur - mondta a férfi a telefonba.

- Hát igen. Lehet. Nem is tudom még biztosan. Nem mondom, bolondulni nem bolondulok az ötletért, és nem megyek, ha nem muszáj. De lehet, hogy mennem kell. Tudja a fene. Ott legalább elfelejtek majd mindent. Adják csak vissza a sisakomat, azt a jó széles íróasztalomat, meg azt a drága nagy moszkitóhálómat, nem is lesz olyan...

- Szeretnék egy kis értelmet verni a kobakodba, öregfiú. Érted, mit mondok? - kérdezte az ősz hajú férfi. - Dörzsölt vagy, intelligens tag vagy, mégis abszolúte úgy beszélsz, mint egy gyerek. Tréfán kívül. Felfújsz egy csomó bagatell dolgot, s hagyod, hogy ez a sok frinc-franc nyavalya elhatalmasodjék fölötted, és abszolúte képtelen légy bármilyen...

- Ott kellett volna hagynom. Érted? A nyáron kellett volna otthagynom, amikor leesett a tantusz. Tudod, miért nem hagytam ott? Akarod tudni, miért?

- Arthur. Az ég szerelmére. Így nem megyünk semmire.

- Várj egy percig. Hadd mondom el, miért. Akarod tudni, miért nem hagytam ott? Pontosan meg tudom mondani. Mert sajnáltam. Ez a színtiszta igazság. Sajnáltam.

- Nézd, én nem tudom. Végeredményben nem is tartozik rám - mondta az ősz hajú. - De azért úgy látszik, elfelejtesz valamit, úgy látszik, elfelejted, hogy Joanie utóvégre felnőtt asszony. Én nem tudom, de mintha...

- Felnőtt asszony? Bolond vagy? Felnőtt gyerek, az úristenit. Hallgass ide, borotválkozom - ezt érdemes meghallgatni -, borotválkozom - és egyszer csak hallom, hogy kiált valahonnan a francból, a lakás másik végéből. Megyek, megnézem, mit akar, abbahagyom a borotválkozást, csupa rohadt hab az arcom. Tudod, mit akart? Meg akarta kérdezni, hogy okosnak tartom-e? Esküszöm az élő istenre. Elképesztő nő, én mondom neked. Figyelni szoktam álmában, nem beszélek a levegőbe. Elhiheted nekem.

- Hát ezt már te tudod... úgy értem, ez nem tartozik rám - mondta az ősz hajú férfi. - A lényeg az, a franc egye meg, hogy nem teszel semmi konstruktív...

- Nem illünk egymáshoz, és kész. Egyszerűen erről van szó. Állatian nem illünk egymáshoz. Tudod, ki kellene neki? Egy nagy süket melák, aki időnként kapja magát és se szó, se beszéd ájultra veri, aztán nyugodtan tovább olvassa az újságját. Ez kellene neki. Én ehhez átkozottul gyenge vagyok. Már akkor tudtam, amikor összeházasodtunk, bizony isten tudtam. Nézd, te dörzsölt fickó vagy, eszed ágába se volt soha megnősülni, de mielőtt az ember rászánná magát a házasságra, átvillan néha az agyán, vajon hogy is lesz majd azután. Én ügyet se vetettem rájuk. Én ezekkel a rohadt villanásokkal sohasem törődtem. Gyenge vagyok. Ennyi az egész, dióhéjban.

- Dehogyis vagy gyenge. Csak nem veszed elő a jobbik eszedet - mondta az ősz hajú férfi, és egy újabb cigarettát vett át a nőtől.

- Hogy a csudába ne volnék gyenge. Hogy a csudába ne volnék. Az isten verje meg, azt csak tudom, hogy gyenge vagyok-e vagy sem. Ha nem lennék gyenge, azt hiszed, hagytam volna idáig fajulni a dolgokat? Nincs is mit beszélni róla. Hogy a csudába ne volnék gyenge... Istenem, egész éjjel nem hagylak aludni. Miért nem teszed le azt a rohadt kagylót? Komolyan mondom, tedd le.

- Eszem ágában sincs letenni, Arthur. Szeretnék segíteni rajtad, amennyire emberileg lehetséges - mondta az ősz hajú férfi. - Te vagy a magad legnagyobb...

- Semmibe se vesz. De még csak nem is szeret, istenemre mondom. Ha jól meggondolom, végső fokon én se szeretem már. Tudja a fene. Hol így van vele az ember, hol úgy. Váltakozik. Ingadozik. Az úristenit! Minden alkalommal, amikor elhatározom, hogy az asztalra csapok, úgy jön ki a lépés, hogy házon kívül ebédelünk, találkozunk valahol, s akkor megjelenik abban a rohadt hófehér kesztyűjében, meg minden. Tudja a fene. Vagy például eszembe jut, hogy is volt, amikor először lekocsiztunk New Havenbe a Princeton-meccsre. Ahogy letértünk a Parkwayről, durrdefektet kaptunk, pokoli hideg volt, és ő tartotta a zseblámpát, amíg én azt a rohadt vacakot rendbe hoztam... Tudod, mire gondolok. Fene, aki tudja. Vagy aztán, ha eszembe jut - az úristenit, milyen kínos -, ha eszembe jut az a rohadt vers, amit akkor küldtem neki, mikor kezdtünk együtt járni: ,,Arcom rózsás, halovány, Szemem zöld és csacska szám." Milyen kínos, az úristenit, ez mindig rá emlékeztet. Nem mintha Joanie szeme zöld volna, Joanie szeme olyan, mint egy átkozott tengeri kagyló a szentségit, de mégis... Tudja a fene. Nincs is értelme erről beszélni. Teljesen belehülyülök. Tedd le már a kagylót, kérlek, miért nem teszed le? Komolyan.

Az ősz hajú férfi a torkát köszörülte: - Nincs szándékomban letenni a kagylót, Arthur - mondta. - Éppen csak...

- Egyszer vett nekem egy ruhát. A saját pénzén. Meséltem már?

- Nem, de...

- Fogta magát, és bement Triplerhez vagy kihez, és megvette. Ott se voltam. Tényleg, vannak azért ilyen átok kedves dolgai. A vicces az egészben, hogy nem is vett rossz számot. Éppen csak be kellett a nadrágot venni egy kicsit hátul és megkurtítani. Tényleg, vannak azért ilyen átok kedves dolgai.

Az ősz hajú férfi hallgatott egy pillanatig. Aztán hirtelen a nő felé fordult, aki egy futó pillantásból is rájöhetett, hogy mi megy végbe a vonal túlsó végén. - Figyelj ide, Arthur. Ez nem vezet semmi jóra. A legkomolyabban. Hallgass rám. Tréfán kívül. Vetkőzz le, és bújj ágyba, légy jó fiú. És nyugodj meg. Le merném fogadni, Joanie két percen belül befut. Azt akarod, hogy ilyen állapotban találjon? Azok a hülye Ellenbogenék biztos beállítanak vele együtt. Semmi szükséged arra, hogy az egész banda ilyen állapotban lásson, mi? - Elhallgatott. - Figyelsz, Arthur?

- Istenem, egész éjjel nem hagylak aludni. Mást se teszek csak...

- Dehogyisnem hagysz aludni - mondta az ősz hajú. - Erre még csak ne is gondolj. Már mondtam neked, átlag négy óránál többet sohasem alszom egy éjszaka. Szeretném, ha emberileg egyáltalán lehetséges, szeretném, ha segíthetnék rajtad, öregfiú. - Elhallgatott - Arthur? Hallod? Ott vagy?

- Hallom, itt vagyok. Nézd, most már mindegy, elrontottam az egész éjszakádat. Átmehetnék hozzád egy pohárkára? Nem haragudnál?

Az ősz hajú férfi kiegyenesedett, szabad kezét a feje búbjára tette: - Mármint hogy most?

- Most. Persze, ha nincs ellene kifogásod. Csak egy percig maradnék. Éppen csak le szeretnék ülni egy pillanatra... tudja a fene. Jöhetek?

- Hát jönni jöhetnél, de alig hinném, hogy ez most jót tenne neked, Arthur - mondta az ősz hajú férfi, kicsit lejjebb csúsztatva tenyerét a fején. Úgy értem, nagyon is szívesen látnálak, de hogy őszinte legyek, jobb volna, ha most otthon ülnél a fenekeden, és megnyugodnál mire Joanie betáncol. Őszintén mondom. Mert ugyebár nyilván ott akarsz lenni, amikor betáncol, nem? Igazam van, vagy nincs igazam?

- Hát... fene tudja. Bizony isten, nem tudom.

- De én igen, én biztosan tudom - mondta az ősz hajú férfi. - Ide figyelj. Mi volna, ha most bedobnád magad az ágyba, s megnyugodnál, és majd később, ha szükségét éreznéd, felhívnál újra? Úgy értem, ha még szeretnél egy kicsit beszélgetni. És ne emészd magad. Ez a fő. Hallod. Megteszed?

- Meg.

Az ősz hajú férfi még egy pillanatig a fülénél tartotta a kagylót, azután letette.

- Mit mondott? - kérdezte nyomban a nő.

A férfi felvette cigarettáját a hamutartóból, helyesebben szólva kiválasztotta az elszívott és félig szívott cigaretták tömkelegéből. Szippantott egyet, és így szólt: - Át akart jönni egy pohárra.

- Úristen! S mit mondtál neki? - kérdezte a nő.

- Hallottad - mondta az ősz hajú, és ránézett. - Hallhattad, nem? - Elnyomta a cigarettáját.

- Remek voltál. Csodálatos voltál, igazán - mondta a nő felnézve rá. - Istenem, kutyául érzem magam.

- Hát igen - mondta az ősz hajú férfi -, kínos helyzet. Nem tudom, mennyire voltam csodálatos.

- Az voltál. Csodálatos - bizonykodott a nő. - El vagyok kenődve. Egészen el vagyok kenődve. Nézz rám.

Az ősz hajú férfi ránézett. - Hát igen, elég lehetetlen helyzet, nem mondom. Komolyan mondom, olyan fantasztikus az egész, hogy még...

- Jaj... drágám! - szólt közbe hirtelen a nő, és előrehajolt. - Vigyázz, megégeted magad! - Ujja hegyei fürgén végigsöpörtek a férfi keze fején. - Nem. Csak hamu. - Hátradőlt. - Csodálatos voltál, igazán - mondta. - Istenemre, abszolúte kutyául érzem magam!

- Hát igen, nagyon kínos helyzet, nagyon kínos. Az öregfiút nyilván erősen megviseli...

A telefon hirtelen megszólalt.

- Az úristenit! - mondta az ősz hajú férfi, de felvette a kagylót még a második csengetés előtt. - Halló - szólt bele a kagylóba.

- Lee? Már aludtál?

- Nem, dehogy.

- Figyelj ide, gondolom érdekel. Joanie éppen most futott be.

- Micsoda? - kérdezte az ősz hajú férfi, és leárnyékolta szemét bal kezével, bár a lámpa a háta mögött volt.

- Igen. Befutott. Vagy tíz másodperccel azután, hogy beszéltem veled. Gondoltam, felhívlak, amíg kinn van a klozeten. Figyelj ide, millió hála, Lee. Úgy értem... Tudod, mit akarok mondani. Nem aludtál még, mondd?

- Nem, nem. Éppen azon.... Nem, nem - felelte az ősz hajú férfi. Tenyerét továbbra is szeme elé tartotta. Megköszörülte a torkát.

- Hát tudod, az történt, hogy Leona persze megint leszopta magát, és rájött egy fene nagy sírógörcs, Bob meg azt akarta, hogy Joanie menjen el velük valahova egy pohár italra, és gereblyézzék el az ügyet. Fene, aki tudja. Tudod, hogy van ez. Csuda bonyolult mese. Mindenesetre, most már itthon van. Micsoda átkozott hajsza! Isten a tanúm, az egésznek ez az átkozott New York az oka. Arra gondolok, hogy esetleg, ha minden jól megy, veszünk talán egy kis telket valahol Connecticutban. Nem kell nagyon messze legyen, de elég messze ahhoz, hogy normálisan élhessünk. Joanie tényleg bolondul a növényekért, meg minden. Egészen oda lenne, ha volna egy kis saját vacak kertje, meg minden. Érted, mit akarok mondani? Úgy értem, rajtad kívül kit ismerünk mi New Yorkban? Egy csomó idegbajoson kívül? Előbb vagy utóbb menthetetlenül kikészül az ember. Érted, mit akarok mondani?

Az ősz hajú férfi nem válaszolt. Keze fejével beárnyékolt szemét lehunyta.

- Akárhogy is, beszélek erről vele ma éjjel. Vagy talán holnap. Még részeg. Nézd, alapjában véve átok rendes kölyök, és ha van rá lehetőség, hogy egyenesbe jöjjünk, csak nem leszünk olyan átkozottul ostobák, hogy meg ne próbáljuk. Aztán, ha egyszer ezen túljutok, megpróbálom azt a tetű poloskaügyet is gatyába rázni. Gondolkoztam rajta. Kíváncsi volnék, Lee, mit gondolsz, ha bemennék Juniorhoz, és személyesen beszélnék vele, meg tudnám...

- Arthur, ha nem haragszol, úgy vélem...

- Nézd, nem szeretném, ha azt hinnéd; csak azért hívtalak vissza, meg minden, mert aggódom azért a rohadt állásért, meg minden. Aggódik az ördög. Úgy értem, alapjában véve nem is lehetne kevesebbet törődni vele, mint amennyit én törődöm, a szentségit. Csak éppen arra gondoltam, ha nagyobb fejtörés nélkül rendbe tudnám hozni a dolgot Juniorral, kötni való hülye lennék, ha...

- Figyelj ide, Arthur - szakította félbe az ősz hajú férfi, és levette kezét az arcáról. - Pokolian megfájdult a fejem. Tudja a nyavalya, mi jött rám. Nem haragszol, ha most abbahagyjuk? Reggel majd folytatjuk, jó? - Fülelt egy pillanatig, azután letette a kagylót.

A nő máris fecsegni kezdett, de a férfi nem válaszolt. Felkapott egy égi cigarettát a hamutartóból - a nőét -, és a szájához emelte, de kicsúszott az ujjai közül. A nő megpróbálta elkapni, mielőtt még kiég valami, a férfi azonban rászólt, hogy maradjon veszteg, az istenit, mire a nő visszahúzta a kezét.



De Daumier-Smith kék korszaka
Szíjgyártó László fordítása

Ha volna valami értelme - mint ahogy nincs - ilyesmivel kezdeni az elbeszélést, szívesen ajánlanám az alábbi történetet, ha van egyáltalán valami értéke, s különösen ha akadnak benne pikáns részletek, néhai mostohaapám, a pikantériát kedvelő Robert Agadganian - vagy ahogy fiatalabb korában mindenki nevezte, engem is beleértve: Bobby - emlékének, aki egy-két viselt dolgát bizonyára megbánva, mégis egyetlen zokszó nélkül hunyt el 1947-ben, trombózisban. Vállalkozó szellemű, rendkívül vonzó, nemes lelkű férfiú volt. (Miután hosszú éveken át makacsul megtagadtam tőle e regényes jelzőket, élet-halál kérdésnek tartom legalább most elismerni róla.)

Szüleim nyolcéves koromban, 1928 telén váltak el, s anyám tavasz végén már férjhez is ment Bobby Agadganianhez. Egy év múlva, mikor a Wall Streeten beütött a nagy krach, Bobby mindkettőjük egész vagyonát elvesztette, kivéve - úgy látszik - valami bűvös varázspálcát. Mindenesetre az történt, hogy Bobby, a bekracholt tőzsdés és bukott bon vivant úgyszólván egyik napról a másikra új alakban kelt életre: mint a magánkézben levő amerikai képtárak és szépművészeti múzeumok valamiféle társulásának nem éppen szakképzett ügynöke és becsüse. Meglehetősen vegyes összetételű triónk néhány hét múlva, 1930 elején, New Yorkból Párizsba költözött, mert Bobby úgy látta, hogy ott nagyobb sikerrel űzheti új foglalkozását. Tízéves, hideg, hogy ne mondjam, jéghideg természetű kölyök lévén, a nagy változást - legalábbis tudtommal - minden különösebb megrázkódtatás nélkül vészeltem át. Csak akkor készültem ki, mikor kilenc év múlva, három hónappal anyám halála után, visszahurcolkodtunk New Yorkba, de akkor aztán rémesen.

Emlékszem egy jellemző esetre, mindössze egy-két nappal azután történt, hogy Bobby meg én New Yorkba érkeztünk. Állva utaztam egy zsúfolt buszon a Lexington Avenue-n, a sofőrülés melletti zománcozott rúdba kapaszkodva, fenekemmel a mögöttem álló pasas fenekének préselődve. Jó néhány háztömb mellett elrobogtunk, s a sofőr többször is erélyesen ránk szólt, akik ott az elülső ajtó közelében szorongtunk, hogy ,,húzódjunk a kocsi belsejébe!". Néhányan közülünk megpróbáltak engedelmeskedni a felszólításnak. Néhányan azonban nem mozdultunk. Az ingerült sofőr - kihasználva az alkalmat, hogy az egyik jelzőlámpa pirosra váltott - végül is nagy lendülettel hátrafordult az ülésén, s mivel éppen én álltam mögötte, rám nézett. Tizenkilenc éves kamasz voltam, sapka nélkül, csúnya pattanásokkal teli, alacsony homlokom fölött fekete, nem túlságosan tiszta, európai divatú kefefrizura díszelgett. Halk, szinte oktató hangon szólt rám. ,,Hé, öcskös, nem hallod, hogy vidd arrább a segged?" Azt hiszem, ez az ,,öcskös" borított ki. Eszem ágában se jutott kicsit közelebb hajolni hozzá - hogy legalább olyan diszkréten, olyan de bon goút folytassam a társalgást, ahogy ő elkezdte -, hanem jó hangosan, franciául közöltem vele, hogy neveletlen, ostoba, pöffeszkedő hülye, s hogy el se tudja képzelni, mennyire utálom. Azzal büszkén bevonultam a kocsi belsejébe.

De még rosszabb is lett a helyzet. Egy délután, körülbelül egy hét múlva, mikor kiléptem a Ritz Hotelből, ahol Bobby meg én bizonytalan időre megszálltunk, olyan érzésem támadt, mintha valamennyi New York-i buszból kiszedték volna az üléseket, kirakták volna az utcára, s a székek körül teljes iramban folyna egy óriási zenés kiszorító. Talán még hajlandó is lettem volna beszállni a játékba, ha a manhattani egyházközség külön diszpenzációval garantálja, hogy a többi játékos egytől egyig tisztelettudóan állva marad, amíg én helyet nem foglalok. Mikor kiderült, hogy ilyesmire semmi remény, erélyesebb lépésre szántam el magam. Fohászkodni kezdtem, hogy tűnjön el a városból mindenki, adassék meg nekem, hogy egyedül lehessek - e-gy-e-d-ü-l-; s lévén pontosan ez az az ima, amely New Yorkban ritkán kallódik el vagy érkezik meg késve a címzetthez, abban a szempillantásban tömény magánnyá változott minden, amihez csak hozzá értem. A délelőttöket meg a kora délutáni órákat - legalábbis testben - egy képzőművészeti iskolában töltöttem a Negyvennyolcadik utca és a Lexington Avenue sarkán. Halálosan utáltam a dolgot. (A Párizsból való elutazásunk előtti héten három első díjat nyertem a Freiburg Képtárban rendezett Országos Ifjúsági Kiállításon. Miközben átkeltünk Amerikába, egész úton a kabinunk falitükrében nézegettem magam, mert úgy vettem észre, hogy külsőleg nyugtalanítóan hasonlítok El Grecóra.) A késő délutáni órákat hetenként háromszor egy fogorvos székében töltöttem; rövid néhány hónap alatt nyolc fogamat húzták ki, köztük három elülsőt is. A hét két másik napján rendszerint a képtárakban kóboroltam a délutáni órákban, főleg az Ötvenhetedik utcában, s fitymálva nézegettem az amerikai új generáció műveit. Esténként általában olvasni szoktam. Megvettem a Harvard Klasszikusok teljes sorozatát - főleg azért, mert Bobby kijelentette, hogy a könyvek nem férnek el a lakosztályunkban -, és szinte perverz mohósággal végigolvastam mind az ötven kötetet. S szinte majdnem minden éjszaka felállítottam festőállványomat a két ágy közt, a hálószobában, amelyet kénytelen voltam megosztani Bobbyval, és festettem. 1939-es naptáram szerint egyetlen hónap alatt tizennyolc olajfestményt készítettem. Egyáltalán nem érdektelen, hogy a tizennyolc közül tizenhét önarckép volt. Néha azonban - nyilván mikor múzsán szeszélyeskedett - festés helyett karikatúrákat rajzoltam. Az egyik még most is megvan. Egy férfi barlangszerű, tátott szája látható rajta: a fogorvosa kezeli. A férfi nyelve egy közönséges százdolláros bankjegy, s a fogorvos éppen azt mondja neki szomorúan, franciául: ,,Azt hittem, a zápfoga megmenthető, de tartok tőle, hogy a nyelvét ki kell húzni." Kedvenc karikatúrám volt.

Bobby meg én körülbelül olyan összeillő szobatársak voltunk, amilyen - mondjuk - egy rendkívül elnéző harvardi utolsó éves meg egy rendkívül pimasz cambridge-i gólya lehet. S ahogy múltak a hetek, és lassanként rájöttünk, hogy mindketten ugyanabba a halott asszonyba vagyunk szerelmesek, végleg reménytelenné vált a helyzet. A felfedezés nyomán valamiféle kísérteties kis ,,csak-ön-után-uram" viszony alakult ki köztünk. Már ott tartottunk, hogy ha egymásba botlottunk a fürdőszoba küszöbén, kezdtünk vidáman egymásra vigyorogni.

1939 májusában, körülbelül tíz hónappal az után, hogy Bobby meg én bevonultunk a Ritzbe, egy quebeci újságban (annak a tizenhat francia nyelvű újságnak és folyóiratnak egyikében, amelyre költséget nem kímélve előfizettem) felfedeztem egy negyedhasábos hirdetést, amelyet egy montreali képzőművészeti levelező iskola igazgatósága tett közzé. A hirdetés felhívta a megfelelő képesítéssel rendelkező tanárokat - még azt is hozzátéve, hogy nem tudja elég fortement felhívni őket -, hogy sürgősen kérjék Kanada legújabb, leghaladóbb képzőművészeti levelező iskolájában való alkalmaztatásukat. Az igazgatóság kikötötte, hogy a tanári állásra pályázóknak folyékonyan kell tudniuk franciául és angolul, s hogy csak szolid, feddhetetlen jellemű egyének pályázhatnak. A Les Amis Des Vieux Maîtres nyári tanfolyama hivatalos megnyitásának napját június tizedikében jelölte meg a hirdetés. A pályázók küldjék el megtekintés céljából néhány művüket, amely mind a művészi, mind a reklámrajz területén való jártasságukat bizonyítja, Monsieur I. Yoshoto directeur-nek, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagjának.

Mivel szinte elviselhetetlenül erőt vett rajtam az érzés, hogy a munkakör betöltésére alkalmas vagyok, azonnal elő is vettem Bobby ágya alól kis táskagépét, és hosszú, terjengős levelet írtam - franciául - M. Yoshotónak: hogy elkészülhessek vele, valamennyi délelőtti órámat kénytelen voltam elbliccelni a Lexington Avenue-n levő képzőművészeti iskolában. Az első bekezdés majdnem három oldalra terjedt, s csupa hanta volt. Az írtam benne, hogy huszonkilenc éves vagyok, és Honoré Daumier unokaöccse. Meg azt, hogy csak nemrég, feleségem halála után hagytam el dél-franciaországi kis birtokomat s jöttem át Amerikába, ahol - hangsúlyoztam, hogy csak átmenetileg - egyik beteg rokonomnál lakom. Közöltem, hogy kisgyerekkorom óta festek, s csak Pablo Picassónak, szüleim egyik legrégibb és legkedvesebb barátjának tanácsára hallgatva nem rendeztem még műveimből kiállítást. De máris sok olaj- és vízfestményem díszíti a legelőkelőbb - és egyáltalán nem nouveau riche - párizsi családok otthonának falait, és képeim korunk néhány igen félelmetes műkritikusának figyelmét magukra vonták. Feleségem korai, tragikus halála után, amelyet ulcération cancéreuse okozott, a legkomolyabban foglalkoztam a gondolattal, hogy soha többé nem veszek ecsetet a kezembe. Az utóbbi időben azonban olyan anyagi veszteségek értek, hogy kénytelen voltam ezt a fölöttébb komoly résolution-omat megváltoztatni. Kijelentettem, hogy rendkívül nagy megtiszteltetésnek fogom érezni, ha megtekintés céljából elküldhetem néhány művemet a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, mihelyt párizsi ügynököm, akinek természetesen trés pressé írok, utánam küldi őket. Maradok tisztelettel Jean de Daumier-Smith.

Az álnév kiválasztása majdnem annyi időmbe került, mint az egész levél megírása.

Átlátszó selyempapírra írtam a levelet, de a Ritz Hotel borítékjába dugtam. Miután ráragasztottam egy expressz bélyeget, amelyet Bobby felső fiókjában találtam, levittem a levelet a szálló halljába, és postára adtam. Közben megálltam a postatisztviselő asztalánál (aki szemmel láthatólag ki nem állhatott), és alarmíroztam, hogy de Daumier-Smith névre levelem fog érkezni. Aztán fél három körül besurrantam a Negyvennyolcadik utcában lévő képzőművészeti iskola anatómiaórájára, amely már háromnegyed kettőkor megkezdődött. Ez volt az első eset, amikor úgy éreztem, hogy évfolyamtársaim aránylag elviselhetők.

A következő négy napon minden szabad időmet, sőt a napnak néhány olyan óráját is felhasználva, amellyel nem rendelkezhettem volna egészen szabadon, készítettem körülbelül egy tucatnyi - ha nem több -, véleményem szerint tipikusan amerikai üzleti hirdetést. Elsősorban vízfestékkel dolgoztam, de - hadd lássák, hogy ehhez is értek - néhány vonalas rajzot is készítettem. Rajzoltam premierre induló estélyi ruhás figurákat, amint éppen kilépnek a limuzinból - karcsú, magas, rendkívül elegáns párok voltak, akiket az élet szemmel láthatólag sohasem sebzett meg - talán nem is volt sebezhető pontjuk. Rajzoltam türkizkék úszómedencék körül fehér asztaloknál üldögélő, napbarnított, fehér szmokingos ifjú óriásokat, amint meglehetősen jó hangulatban koccintgatnak valamilyen olcsó, de tüntetően újdivatú szódás whiskyvel. Rajzoltam pirospozsgás, plakátszerű gyerekeket, akik amúgy is majd kicsattantak az egészségtől és az életörömtől, de azért - jól nevelt gyerekekhez illően - maguk elé tartják üres csészéjüket és még kérnek egy kis reggelit. Rajzoltam kacagó, begyes lányokat, akik gondtalanul vízisíznek a világban, mivel védve vannak az afféle nemzeti csapások ellen, mint az ínyvérzés, szeplő, ápolatlan haj vagy az előnytelen és hibás életbiztosítás. Rajzoltam háziasszonyokat, akiknek - mindaddig, míg nem jutottak hozzá a megfelelő szappanpehelyhez - kócos volt a hajuk, rossz a testtartásuk, gyermekeik halálra idegesítették őket, férjük elhidegült tőlük, s vörös (de finom vonalú) kezükkel rendetlen (de hatalmas) konyhákban kellett szorgoskodniuk.

Mikor a reklámrajzokkal elkészültem, azonnal feladtam őket M. Yoshoto címére, vagy féltucatnyi nem reklám jellegű festményemmel együtt, amelyet még Franciaországból hoztam magammal. A küldeményhez mellékeltem egy véleményem szerint kurta kis levélkét is, amelyben éppen csak hogy elkezdtem fölvázolni egy nagyon emberi kis történetet arról, hogyan jutottam el, teljesen magányosan és a legkülönbözőbb sorscsapásoktól sújtva, de a legtisztább romantikus hagyományok szerint, hivatásom hűvös, hófödte, elszigetelt csúcsaira.

A következő néhány nap borzasztóan feszült várakozásban telt el, de egy hét se kellett hozzá, s máris megérkezett M. Yoshoto válaszlevele, amelyben értesített, hogy hajlandó tanárként alkalmazni a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levél angolul volt írva, noha én előzőleg franciául írtam. (Később arra következtettem, hogy M.Yoshoto, aki angolul nem tudott, csak franciául, a levél megírását valamilyen okból Mme Yoshotóra bízta, aki úgy-ahogy tudott angolul.) M. Yoshoto közölte, hogy valószínűleg a nyári tanfolyam lesz az év leglátogatottabb tanfolyama, s csak június 24-én kezdődik. Ezek szerint, hangsúlyozta, majdnem öt hetem van rá, hogy függő ügyeimet elintézzem. Azokkal a csapásokkal kapcsolatban, amelyek az utóbbi időben érzelmi és pénzügyi vonatkozásban értek, őszinte és határtalan együttérzéséről biztosított. Kifejezte azt a reményét, hogy már június 23-án, azaz vasárnap jelentkezni tudok a Les Amis Des Vieux Maîres-ben, amikor is alkalmam lesz tájékozódni munkakörömről és ,,tartós barátságot" kötni a tanári kar többi tagjával (a tanári kar, mint később megtudtam, rajtam kívül mindössze két tagból állt, személy szerint M. Xoshotóból és Mme Yoshotóból). Mélységesen sajnálta, hogy az iskola irányelvei nem teszik lehetővé az útiköltség előlegezését az új tanárok számára. A kezdő fizetés heti huszonnyolc dollár - ami, mint M. Yoshoto maga is megállapította, nem valami nagy összeg, mivel azonban emellett még lakás és koszt is jár, s mivel úgy érzi, hogy bennem igazi hivatástudat él, annak a reményének adott kifejezést, hogy mindez nem szegi kedvemet. Távirati válaszomat, hogy az állást elfogadom, türelmetlenül, megérkezésemet pedig a legnagyobb örömmel várja, s marad őszinte tisztelettel új barátom és munkaadóm, I. Yoshoto, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagja.

A távirat, amelyben közöltem, hogy az állást elfogadom, öt percen belül elment. Izgatottságomban, vagy talán mert bűntudatot éreztem, hogy Bobby telefonján adom fel a táviratot, szokásomtól eltérően szántszándékkal megfékeztem bőbeszédűségemet, s tíz szóban fogalmaztam meg a választ.

Aznap este hétkor, amikor lementem az Ovális Terembe, ahol együtt szoktunk vacsorázni Bobbyval, bosszankodva láttam, hogy vendéget hozott magával. Addig egyetlen szóval sem említettem, nem is céloztam rá, hogy iskolán kívül miket művelek újabban, s alig vártam, hogy a nagy újságot közölhessem vele - s ezzel alaposan elképesszem -, ha kettesben leszünk. A vendég különben egy nagyon csinos fiatal hölgy volt, még csak néhány hónapja vált el, Bobby sokat járt vele, magam is találkoztam már vele néhányszor. Alapjában véve vonzó teremtés volt, de minden igyekezetét, hogy barátságos legyen hozzám, és megpróbáljon rávenni, hogy kibújjak páncélomból, vagy legalább a sisakomat levegyem, burkolt felhívásnak értelmeztem, hogy az első adandó alkalommal - vagyis mihelyt Bobbyt, aki kétségtelenül öreg volt hozzá, faképnél hagyhatja - feküdjem le vele. A vacsora alatt ellenséges és szűkszavú voltam. Végül, mikor már a feketénél tartottunk, röviden vázoltam új nyári tervemet. Mikor elhallgattam, Bobby néhány egészen értelmes kérdést tett fel. Hidegen, nagyon kurtán válaszoltam rájuk, mivel úgy éreztem, hogy az adott helyzetben én vagyok a princ.

- Hát ez igazán nagyon érdekes! - állapította meg Bobby vendége, s leplezetlen szemérmetlenséggel máris azt várta, hogy az asztal alatt odacsúsztassam neki montreali címemet.

- Azt hittem, velem jössz Rhode Islandbe - mondta Bobby.

- Ugyan drágám, ne legyen már ilyen borzasztóan ünneprontó - szólt rá Mrs. X.

- Szó sincs róla, de azért nem bántam volna, ha egy kicsit többet tudok a dologról - felelte Bobby. Én azonban esküdni mertem volna rá, hogy gondolatban máris a Rhode Islandig lefoglalt vasúti hálófülkét cseréli át olcsóbb hálóhelyre.

- Igazán mondom, ez a legaranyosabb, legcukibb dolog, amit életemben hallottam - fordult felém barátságosan Mrs. X. Tekintetében csak úgy szikrázott a romlottság.

Azon a vasárnapon, amikor a montreali Windsor állomáson leszálltam a vonatról, kétsoros, nyersszínű gabardinöltöny díszelgett rajtam (szörnyen büszke voltam rá), meg sötétkék flaneling, minta nélküli sárga nyakkendő, fehér betétes barna cipő, panamakalap (Bobby ruhatárából került ki, s meglehetősen kicsi volt nekem) és vörösesbarna, mindössze háromhetes bajusz. M. Yoshoto kijött elém az állomásra. Pöttöm, legfeljebb öt láb magas emberke volt, meglehetősen piszkos vászonruhában, fekete cipőben és körös-körül felhajtott karimájú fekete nemezkalapban. Miközben kezet fogtunk, a világért se mosolyodott volna el, sőt, úgy emlékszem, még csak nem is szólt egy szót sem. Arckifejezése - ez a jelző Sax Rohmer franciára fordított Fu Mancsu-regényeiből jutott tüstént az eszembe - kifürkészhetetlen volt. Én viszont - magam se tudom, miért - fülig elvigyorodtam. Nemhogy visszafojtani nem, de abbahagyni is alig tudtam a vigyorgást.

A Windsor állomástól buszon kellett utazni néhány mérföldet az iskoláig. Nem hinném, hogy M. Yoshoto öt szónál többet szólt volna az egész úton. Én viszont, annak ellenére, vagy éppen azért, mert így hallgatott, szüntelenül fecsegtem, a lábamat keresztbe vetve egyik bokám a térdemre fektettem, s a zoknimmal itattam fel a tenyeremen kiütköző verítéket. Nemcsak azt éreztem kényszerítően szükségesnek, hogy korábbi hazugságaimat - hogy rokonságban vagyok Daumier-vel, meghalt a feleségem, s van egy kis földbirtokom Dél-Franciaországban - megismételjem, hanem azt is, hogy kiselőadást tartsak róluk. Végül, nem akarva tovább időzni ezeknél a fájdalmas emlékeknél (s csakugyan kezdtek már kissé fájdalmas érzéseket kelteni bennem), nagy lendülettel új témára: szüleim legrégibb és legkedvesebb barátjára, Pablo Picassóra tértem át. Csak úgy emlegettem, hogy le pauvre Picasso. (Nem árt, ha megemlítem, hogy azért választottam éppen Picassót, mert úgy gondoltam, őt ismerik legjobban a francia festők közül Amerikában. Kanadát pedig minden további nélkül csak Amerika egyik részének tekintettem.) M. Yoshoto épülésére elmeséltem - a bukott óriás iránt őszinte részvét tetszetős látszatát igyekezve kelteni -, hányszor tettem fel a kérdést: ,,M. Picasso, ou allez vous?" -, s hogy a mester, válaszul erre a mindent átfogó kérdésre, sose mulasztotta el, hogy lassan, ólomsúlyú léptekkel végigsétáljon műtermén, hosszan elnézze Les Saltimbanques című művének egy kis reprodukcióját, és elmerengjen eljátszott hajdani dicsőségén. Picassóval mindig az volt a baj, magyaráztam M. Yoshotónak, mikor leszálltunk a buszról, hogy soha nem hallgatott senkire, még legbensőbb barátaira sem.

A Les Amis Des Vieux Maîtres 1939-ben egy keskeny, nagyon szegényes külsejű, kétemeletes épület - valójában egy bérház - első emeletét foglalta el, Montreal legkevésbé vonzó negyedében, Verdunben. Az iskola közvetlenül egy ortopédszaküzlet fölött volt. A tulajdonképpeni Les Amis Des Vieux Maîtres csupán egyetlen tágas helyiségből és egy parányi, retesz nélküli latrinából állt. Mindazonáltal csodálatosan lenyűgöző hatást gyakorolt rám, amikor beléptem. És teljes joggal. A ,,tanári szoba" falai tele voltak aggatva egy csomó bekeretezett képpel - egytől egyik vízfestmény volt -, M. Yoshoto festette őket. Álmomban néha még most is megjelenik előttem egy rendkívül halványkék égen röpülő fehér lúd, a madár tollazatán pedig - és ez az egyik legmerészebb és legtökéletesebb festői bravúr, amelyet valaha is láttam - ott csillog az ég kéksége, illetőleg az ég kékségének étosza. A kép pontosan Mme Yoshoto íróasztala fölött függött. Ettől volt olyan impozáns a terem - ettől és még egy-két majdnem ugyanilyen tökéletes festménytől.

Mme. Yoshoto, gyönyörű, fekete és cseresznyepiros selyemkimonóban, éppen a padlót söpörte egy rövid nyelű söprűvel, amikor M. Yoshoto meg én beléptünk a tanári szobába. Őszülő asszony volt, férjénél legalább egy fejjel magasabb, vonásai inkább maláji, mint japán nőre emlékeztettek. Abbahagyta a söprögetést, elénk jött, és M. Yoshoto röviden bemutatott bennünket egymásnak. Az asszonyt éppolyan kifürkészhetetlennek találtam, mint M. Yoshotót, sőt talán még kifürkészhetetlenebbnek. Aztán M. Yoshoto felajánlotta, hogy felvezet a szobámba, amelyből, mint mondotta (franciául), csak nemrég költözött el a fia, aki Brit Columbiába ment dolgozni, egy farmra. (Miután a buszon teljes némaságba burkolózott, örültem, hogy végre egyfolytában ennyit beszél, s igen lelkesen hallgattam.) Mentegetőzni kezdett, amiért fia szobájában egyetlen szék sincs - csak párnák hevernek a padlón -, én azonban sietve meggyőztem róla, hogy ez számomra valóságos mennyei ajándék. (Sőt, úgy rémlik, azt is mondtam, hogy ki nem állhatom a székeket. Olyan izgatott voltam, hogy ha azt adja tudtomra, hogy fia szobáját éjjel-nappal lábnyi magas víz borítja, talán még rikoltok is egyet örömömben. Valószínűleg azt állítottam volna, hogy valami ritkán előforduló lábbetegségben szenvedek, amelynek egyedüli gyógymódja, ha mindennap nyolc óra hosszat vízben áztatom a lábam.) Aztán egy nyikorgó falépcsőn felvezetett a szobámba. Közben, nem minden célzatosság nélkül, elmeséltem neki, hogy sokat foglalkoztam a buddhizmussal. Később tudtam meg, hogy ő is meg Mme Yoshoto is presbiteriánusok.

Késő éjszaka - még ébren feküdtem az ágyban, mert Mme Yoshoto japáni-maláji módra készített vacsorája még mindig en masse járkált föl-alá a gyomromban, mint valami lift - a fal túloldalán, de pontosan mellettem, valamelyik Yoshoto nyöszörögni kezdett álmában. Magas, vékony, fájdalmas nyöszörgés volt, mintha nem is felnőtt, hanem valami szerencsétlen, csenevész gyermek vagy torz kis állat torkából szakadt volna ki. (Ez a produkció minden éjjel rendszeresen megismétlődött. Sose tudtam meg, hogy a Yoshotók közül melyik nyöszörgött, se azt, hogy miért.) Mikor már egyszerűen nem bírtam fekvő helyzetben tovább hallgatni, fölkeltem, bebújtam a papucsomba, átmentem a sötétben a szoba túlsó sarkába, és leültem a padlóra, az egyik párnára. Vagy két óra hosszat ültem ott keresztbe tett lábbal és cigarettáztam. A cigarettákat a papucsom rüsztjén nyomtam el, és a csikkeket a pizsamám felső zsebébe dugtam. (A Yoshotók nem dohányoztak, egyetlen hamutartó sem akadt az egész házban.) Hajnali öt körül tudtam csak elaludni.

Fél hétkor M. Yoshoto kopogtatott az ajtómon, és közölte, hogy háromnegyed hétkor reggelizünk. Megkérdezte, csak úgy az ajtón keresztül, hogy jól aludtam-e, s én azt mondtam rá: ,,Oui!" Aztán felöltöztem - a kék öltönyöm vettem fel, mert úgy gondoltam, hogy az évnyitó napján ez illik egy tanárhoz, meg azt a piros Sulka nyakkendőt, amit még anyámtól kaptam -, és anélkül, hogy megmosakodtam volna, gyorsan átmentem Yoshotóék konyhájába. Mme Yoshoto a tűzhelynél foglalatoskodott, halat sütött reggelire. M. Yoshoto, trikóban és nadrágban, a konyhaasztalnál ült, és egy japán újságot olvasott. Közömbös biccentéssel üdvözölt. Kifürkészhetetlenebbek már nem is lehettek volna. Néhány pillanat múlva előttem állt egy tányéron valami halféleség, körülötte kevéske, éppen csak hogy észrevehető sűrű mártással. Mme Yoshoto megkérdezte ugyan, angolul - meglepően bájos kiejtéssel beszélt -, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, de én azt mondtam, hogy ,,Non, neon, madame - merci!" Azt állítottam, hogy sose szoktam tojást enni. M. Yoshoto nekitámasztotta az újságot a vizespoharamnak, s mind a hárman némán enni kezdtünk; azaz hogy ők némán ettek, én meg némán, módszeresen nyeltem.

Reggeli után már nem is hagytuk el a konyhát. M. Yoshoto fölvett egy gallér nélküli inget, Mme Yoshoto pedig levetette a kötényét, s hármasban, libasorban, meglehetősen komikusan, lemasíroztunk a tanári szobába. M. Yoshoto széles íróasztalán, rendetlenül egymásra dobálva, legalább egy tucatnyi fölbontatlan, tömött, barna csomagolópapírból készült hatalmas boríték hevert. Az én szememben úgy festettek, mintha frissen fésült és lenyalt kisiskolások lettek volna. M. Yoshoto az íróasztalomra mutatott - a másik kettőtől elszigetelve, a terem túlsó végében állt -, és felkért, hogy foglaljak helyet. Aztán Mme Yoshoto segédletével felbontott néhány borítékot. Úgy látszik valamiféle rendszer szerint végigvizsgálták a borítékok tartalmát, s közben néha - japánul - tárgyaltak is egymással, én meg ezalatt a terem másik végében ültem, kék öltönyömben és a Sulka nyakkendővel, igyekeztem szolgálatkész és türelmes képet vágni, s egyáltalában úgy viselkedni, mint aki nélkülözhetetlen az iskola szervezetében. Belső zsebemből kivettem egy marékra való puha rajzceruzát, amit New Yorkból hoztam magammal, s amilyen csöndesen csak tudtam, kiraktam őket magam elé az asztalra. M. Yoshoto egyszer - nem tudom, miért - felém pillantott, mire én rendkívül megnyerő mosolyt villantottam rá. Aztán a két Yoshoto, anélkül, hogy hozzám csak egy szót is szólt vagy akár csak felém pillantott volna, egyszerre csak leült, mind a kettő a maga asztalához, és munkához látott. Ez fél nyolc körül történt.

Kilenc óra tájban M. Yoshoto levette szemüvegét, felállt, és egy csomó papírral a kezében átslattyogott az íróasztalomhoz. A közben eltelt másfél óra alatt a szó szoros értelmében nem csináltam semmit, legfeljebb azt igyekeztem megakadályozni, hogy a gyomrom hallhatóan korogjon. Mikor M. Yoshoto a közelembe ért, gyorsan fölálltam, és kicsit meggörnyedtem, hogy tűnjek olyan tiszteletlenül magasnak mellette. M. Yoshoto átadta a magával hozott papírcsomót, és megkért, hogy legyek szíves a rájuk írt utasításokat franciáról angolra fordítani. ,,Oui, monsieur!" - feleltem. Yoshoto kicsit meghajolt, és visszaslattyogott íróasztalához. Én meg az asztal szélére toltam maréknyi puha rajzceruzámat, elővettem a töltőtollam, és - fölöttébb lesújtva - munkához láttam.

Mint a legtöbb igazi művész, M. Yoshoto sem tanította semmivel sem jobban a rajzot, mint egy középszerű művész tanította volna, akinek van némi tehetsége a tanításhoz. Praktikus ,,ráfektető" módszerével - ami alatt azt kell érteni, hogy a maga átlátszó papírra készített rajzait ráhelyezte a növendékek rajzaira -, meg a rajzok hátlapjára írt megjegyzéseivel kétségkívül meg tudott tanítani egy elfogadható képességekkel rendelkező növendéket arra, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy rá lehessen ismerni, sőt akár arra is, hogy a disznó meg a disznóól mutatós is legyen. De ha agyonütik se tudott volna megtanítani rá senkit, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy az csakugyan szép legyen (márpedig tehetségesebb tanítványai természetesen éppen arra vágytak a legsóvárabban, hogy ezt a kis technikai fogást tanítsa meg nekik levelezés útján). Hozzá kell tennem, hogy nem azért, mintha akarva vagy akaratlanul fukarkodott volna a tehetségével, nem akarta volna fölöslegesen elpazarolni: egyszerűen nem volt képes másnak átadni. Számomra ebben a könyörtelen igazságban nem volt semmi meglepő, nem is tört le különösebben. De azért volt benne valami nyomasztó; tudva, hogy mégiscsak egy rajziskolában csücsülök, s déltájban bizony már nagyon kellett vigyáznom, nehogy izzadt tenyeremmel elmázoljam a lefordított szövegeket. S hogy még nyomasztóbb legyen a dolog, M. Yoshoto írását alig lehetett elolvasni. Mire dél lett, mindenesetre elment tőle a kedvem, hogy a Yoshotókkal ebédeljek. Azt mondtam, hogy a postára kell mennem. Aztán szinte futva siettem le a lépcsőn, ki az utcára, és gyors léptekkel, de teljesen céltalanul elindultam az ismeretlen, nyomorúságos utcák labirintusában. Mikor egy falatozóhoz értem, bementem, bekaptam négy pár virslit, és felhajtottam három csésze zaccos feketét.

Útban visszafelé a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, elkezdtem tűnődni - először csak szokott félénkségem vett rajtam erőt, amelyet már megtanultam többé-kevésbé leküzdeni, de aztán határozottan pánikba estem -, nincs-e valami személyemmel kapcsolatos oka, hogy M. Yoshoto a délelőtt folyamán kizárólag csak fordítónak használt. Hátha az öreg Fu Mancsu kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy - egyéb, ugyancsak megtévesztésnek szánt kellékekről nem is beszélve - bajszom egy tizenkilenc éves fiú bajusza? Még gondolni is szinte elviselhetetlen volt erre a lehetőségre. Lassanként igazságérzetemet is kikezdte a dolog. Engem - egy olyan embert, aki három első díjat nyert és bizalmas barátja Picassónak (mert már magam is kezdtem elhinni, hogy tényleg az vagyok) - csak fordítónak használnak! Kezdtem úgy érezni, hogy a büntetés nem áll arányban az elkövetett bűnnel. S különben is: a bajuszom, akármilyen gyér is, valóban igazi, nem masztiksszal van fölragasztva. Önmagam megnyugtatására meg is tapogattam, miközben az iskola felé siettem. De minél többet töprengtem a dolgon, annál gyorsabban lépkedtem, s végül már majdnem rohantam, mintha attól tartottam volna, hogy bármelyik pillanatban megkövezhetnek.

Noha körülbelül csak negyvenpercnyi ebédidőt engedélyeztem magamnak, mire visszaértem, a két Yoshoto már az asztala mellett ült és dolgozott. Föl se néztek, s más módon se jelezték, hogy tudomást vettek megérkezésemről. Átizzadva, kifulladva mentem keresztül a termen, és leültem asztalomhoz. Legalább tizenöt-húsz percig ültem ott mereven, s mindenféle újonnan kitalált Picasso-anekdota fordult meg az agyamban, arra az esetre, ha M. Yoshoto hirtelen fölállna, és átjönne az asztalomhoz, hogy leleplezzen. És hirtelen csakugyan fölállt, és átjött az asztalomhoz. Én is fölálltam, hogy egy frissiben kitalált kis Picasso-sztorival fogadjam - vagy ha szükséges, védekezzem -, de mire az asztalomhoz ért, iszonyú rémületemre lőttek a mesének. Gyorsan felhasználtam hát a pillanatot, hogy kifejezzem bámulatomat a Mme. Yoshoto asztala fölött függő, repülő ludat ábrázoló festménnyel kapcsolatban. Féktelenül ömlengve dicsértem egy darabig. Kijelentettem, hogy ismerek valakit Párizsban - egy nagyon gazdag, béna embert -, aki minden pénzt hajlandó volna megadni M. Yoshotónak a képért. Amennyiben M. Yoshotót érdekli az ügy, mondtam, azonnal érintkezésbe léphetek az illetővel. De M. Yoshoto válasza - szerencsére - az volt, hogy a kép az unokafivéréé, aki jelenleg rokoni látogatáson van Japánban. Aztán, mielőtt még kifejezhettem volna sajnálkozásomat, felkért - és közben M. Daumier-Smithnek szólított! -, hogy legyek szíves néhány beküldött rajzot korrigálni. Átment az asztalához, három hatalmas, tömött borítékkal tért vissza és letette őket az asztalomra. Aztán, miközben én csak álltam zavartan, szünet nélkül bólogatva és zsebre vágott rajzceruzáimat keresgélve, elmagyarázta az iskola oktatási módszerét (jobban mondva nem létező oktatási módszerét). Miután visszament az asztalához, jó néhány percbe került, míg sikerült összeszednem magam.

Mind a három rám kiosztott növendék angol anyanyelvű volt. Az első, egy huszonhárom éves torontói háziasszony, azt írta, hogy Bambi Kramer a művészneve, és arra kérte az iskolát, hogy a postáját is erre a névre küldjék. A Les Amis Des Vieux Maîtres valamennyi új tanítványának ki kellett töltenie egy kérdőívet, és fényképet is kellett hozzá mellékelnie. Miss Kramer egy nyolcszor tízes, csábos felvételt küldött: bokapereccel, pánt nélküli fürdőruhában, fehér vászon matrózsapkában fényképeztette le magát. A kérdőívre azt írta, hogy kedvenc festője Rembrandt és Walt Disney. Reméli, írta, hogy egyszer még lepipálhatja őket. Rajzai szinte csak úgy mellékesen voltak a fényképhez csíptetve. Mindegyik nagyon elragadó volt. Az egyik egyenesen felejthetetlen. Ez a felejthetetlen kép egy rikító színekkel pingált vízfestmény volt, a következő felirattal: ,,Bocsásd meg az ő vétkeiket!" A képen három kisfiú horgászott valami vízféleségben, s egyikük kabátja egy ,,Horgászni tilos!" feliratú táblára volt akasztva. A legnagyobb fiúnak, aki az előtérben állt, egyik lába mintha angolkóros, a másik meg elefantiázisos lett volna - Miss Kramer kétségtelenül szántszándékkal alkalmazta ezt a fogást, így akarván érzékeltetni, hogy a fiú szétvetett lábbal, kicsit félrefordulva áll.

Második növendékem egy R. Howard Ridgefield nevű ötvenhat éves ,,társasági fényképész" volt, Ontario államban, Windsorban lakott. Azt írta, hogy a felesége üldözi évek óta, hogy változtasson szakmát, s térjen át a festészetre. Kedvenc festői Rembrandt, Sargent és ,,Cicián" voltak ugyan, de - alapos megfontolás eredményeként - hozzátette, hogy nem az általuk kitaposott ösvényen kíván haladni. A festészetnek, írta, sokkal inkább a szatirikus oldala érdekli, mint a művészi. Hogy hitvallását alátámassza, egész csomó eredeti rajzot és olajfestményt küldött. Egyik festménye - ezt tartom főművének - még most, évek múltán is olyan elevenen él emlékezetemben, mint például a ,,Drága Suzy" vagy a ,,Hadd hívjalak kedvesemnek" című sláger. A kép egy vállon alul érő szőke hajjal és tőgyszerű keblekkel rendelkező szűz leány megszokott, hétköznapi tragédiáját szatirizálta, amint a pap bűnösen bántalmazza a templomban, az oltár tövében. A két alak ruházatának grafikai megoldása elképesztő volt. Őszintén szólva engem sokkal kevésbé döbbentett meg a kép ,,szatirikus" mondanivalója, mint a belefektetett szakmai felkészültség. Ha nem tudtam volna, hogy két növendékem sok száz mérföldre lakik egymástól, esküdni mertem volna rá, hogy Ridgefield - persze, csak szakmai szempontból - Bambi Kramertől tanult egyet s mást.

Tizenkilenc éves koromban, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, legelőször mindig a nevetőizmaim bénultak meg részben vagy egészben, ha kritikus helyzetbe kerültem. Ridgefield és Miss Kramer sok mindent kiváltott belőlem, csak éppen szórakozni nem tudtam rajtuk. Miközben átnéztem borítékjaik tartalmát, háromszor-négyszer is elfogott a kísértés, hogy felugorjak, és óvást emeljek M. Yoshotónál. Csak azt nem láttam világosan, milyen formában fogalmazhatnám meg a dolgot. Úgy rémlik, már-már attól féltem, hogy egyszerűen odamegyek az íróasztalához, és ráripakodom: ,,Anyám meghalt, és most kénytelen vagyok együtt lakni elbűvölő férjével, ráadásul New Yorkban senki sem beszél franciául, és ön fiának a szobájában egyetlen szék sincs. Hogyan kívánhatja hát tőlem, hogy ezt a két őrültet megtanítsam rajzolni?" De végül is - elég alapos gyakorlatom lévén a csüggedt, kétségbeesett hangulatban való üldögélésben - sikerült aránylag könnyen uralkodnom magamon. Felbontottam a harmadik borítékot.

Harmadik növendékem egy apáca volt, Irma nővérnek hívták, és ,,háztartástant meg rajzot" tanított Toronto közelében, a Szent József-rend egyik zárdájának elemi iskolájában. Őszintén szólva igazán nem is tudom, mivel kezdjem beszámolómat ennek a borítéknak a tartalmáról. Talán azt említem meg először, hogy Irma nővér maga helyett - minden magyarázat nélkül - a zárdáról küldött fényképet. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy a kérdőíven üresen hagyta azt a rovatot, ahová a növendékek életkorát kellett beírni. Különben olyan gondosan töltötte ki a kérdőívet, ahogy tán semmiféle kérdőívet se érdemes kitölteni e földi életben. Michigan államban, Detroitban született és nevelkedett, édesapja ,,meós volt a Ford autógyárban". A középiskolának csak az első osztályát végezte el. Rajzoktatásban sohase részesült. Tanítani csak azért tanít, írta, mert X. Y. nővér elhalálozott, és Zimmermann atya (ez a név azért ragadta meg különösen a figyelmemet, mert így hívták azt a fogorvost is, aki nyolc fogamat kihúzta) -, Zimmermann atya őt bízta meg, hogy lássa el az illető óráit. ,,Háztartástan-óráimon harmincnégy, rajzóráimon tizennyolc aranyos kiscica ül", tette hozzá. A Kedvenc időtöltése rovatba azt írta, hogy hőn szereti az Urat meg az Úr Igéjét, és szeret ,,faleveleket is gyűjteni, de csak ha már lehullottak a földre". Kedves festője Douglas Bunting volt. (Be kell vallanom, hogy évekig hiába nyomoztam utána.) Elpanaszolta, hogy az aranyos kiscicák folyton csak ,,olyan embereket szeretnének rajzolni, akik szaladgálnak, pedig éppen ez az, ami borzasztó nehezen megy nekem". Nagyon szorgalmasan fog dolgozni, írta, hogy jobban megtanuljon rajzolni, s annak a reményének adott kifejezést, hogy nem leszünk nagyon türelmetlenek vele szemben.

A borítékban összesen csak hat műve volt. (Egyiket sem írta alá - ami persze nem valami nagy jelentőségű dolog, de számomra akkor mérhetetlen felüdülést jelentett. Bambi Kramer és Ridgefield valamennyi képén ott szerepelt az aláírásuk vagy - s ez valahogy még dühítőbb volt - a nevük kezdőbetűje.) Tizenhárom év után nemcsak hogy pontosan emlékszem Irma nővérnek mind a hat művére, de négyre közülük kicsit túlságosan is pontosan emlékszem, s - néha úgy érzem - ez zavarja meg lelki egyensúlyom. Legjobb képe egy akvarell volt, barna papíron. (Barna papírra, különösen ha csomagolópapír, nagyon jó, mondhatnám élvezet festeni. Sok gyakorlott művész is szokta alkalmazni, amikor nem valami grandiózus művet akar alkotni.) A festmény, kis méretei ellenére (körülbelül tízszer tizenkét hüvelykes lehetett), igen aprólékos részletességgel ábrázolta Krisztus sírba tételét Arimateai József kertjében. Krisztus testét jobboldalt, a kép előterében, két férfi - valószínűleg József két szolgája - cipelte a sír felé, elég ügyetlenül. Közvetlenül mögöttük lépkedett Arimateai József, a helyzethez képest talán kissé túlságosan is kihúzta magát. Józsefet tiszteletteljes távolságban követték a galileai nők, elvegyülve a - valószínűleg hívatlan - gyászolók, nézők és gyermekek tarka tömegében, akik közt legalább három virgonc kutya is ugrándozott tiszteletlenül. Én az előtérben balra, arccal a néző felé álló nőt tartottam a kép főfigurájának. Feje fölé emelt jobbjával kétségbeesetten integetett valakinek - a gyerekének, a férjének vagy talán a nézőnek -, hogy hagyjon abba mindent és rohanjon gyorsan oda. A sokaság élén két nőnek glória lebegett a feje fölött. Mivel nem volt kéznél Bibliám, csak halványan sejtettem, kik lehetnek. Mária Magdolnára azonban rögtön ráismertem. Legalábbis biztosra vettem, hogy ő az. Az előtérben, középen, a sokaságtól feltűnően elkülönülve lépkedett, karja ernyedten csüngött le oldalán. Nem viselt, hogy úgy mondjam, özvegyi fátyolt - az igazság az, hogy egyáltalán semmiféle külső jel nem árulkodott a Megboldogulttal való egykori, irigylésre méltó kapcsolatáról. Arca, akárcsak a képen látható többi figuráé, olcsó, készen kapható testszínű festékkel készült. Kínosan szembeszökő volt, hogy ezt a színt maga Irma nővér sem találta megfelelőnek, és megpróbálta saját elgondolása és legjobb tudása szerint tompítani valahogy. Egyéb komoly hiba nem akadt a képen. Azaz csak a mindenáron gáncsoskodni akarás lelhetett volna egyéb hibát rajta. Mindent összevetve: igazi művész rendkívül tehetséges, s csak az isten tudja hány órai kemény munkával készült alkotása volt.

A kép láttán szinte az első gondolatom az volt persze, hogy Irma nővér borítékjával M. Yoshotóhoz rohanok. De megint csak nem mozdultam a helyemről. Nem kockáztathattam meg, hogy Irma nővért elvegyék tőlem. Végül is vigyázva visszadugtam a képeket a borítékba, és az asztal szélére tettem őket. Szívdobogva azt terveztem, hogy majd éjjel, saját kedvtelésemre dolgozom rajtuk. Aztán a délután hátralevő részében - sokkal nagyobb türelemmel, mint amekkorára képesnek hittem magam, sőt majdnem hogy jóakarattal - átlátszó papírt fektettem R. Howard Ridgefield néhány finomkodó, de trágár rajzára, és igyekeztem egy-két férfi és női aktot (sans nemi szervek) korrigálni.

Mikor a vacsora ideje közeledett, kigomboltam három gombot az ingemen, és Irma nővér borítékját a biztonság kedvéért keblembe rejtettem, ahol se tolvajok, se a Yoshotók nem férhetnek hozzá.

A Les Amis Des Vieux Maîtres-ben a vacsora szertartása mindig bizonyos íratlan, de szigorú szabályok szerint folyt le. Mme Yoshoto pontosan fél hatkor állt fel az asztala mellől, és indult vacsorát készíteni, M. Yoshoto meg én pedig pontosan hatkor mentünk utána, szinte libasorban. Kitérőkről sem tisztálkodási, sem egyéb nyomós okból szó sem lehetett. Aznap este azonban, Irma nővér borítékjával a keblemen, mégis olyan megkönnyebbültnek éreztem magam, mint még soha. Sőt a vacsora alatt a szokottnál is jobban sziporkáztam. Jókedvemben még egy frissiben kitalált, különleges Picasso-anekdotát is elsütöttem, noha félretehettem volna valamelyik esős napra. M. Yoshoto éppen csak hogy lejjebb eresztette egy kicsit a japán újságot, miközben meséltem, Mme Yoshotót azonban mintha érdekelte, vagy legalábbis kevésbé nem érdekelte volna a történet. Amikor befejeztem, mindenesetre megszólalt, reggel óta, amikor megkérdezte, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, első ízben. Megkérdezte, hogy igazán nem szeretnék-e egy széket a szobámba. ,,Non, non - merci, madame" - feleltem sietve. Kijelentettem, hogy ha a párnákat ügyesen helyezem el a fal mellett, módomban van gyakorolni, egy egyenesen tartsam a hátam. Még fel is álltam, hogy megmutassam neki, milyen görnyedten tartom magam.
Vacsora után, mikor a két Yoshoto elkezdett japánul diskurálni, lehet, hogy valami izgalmas témáról, engedélyt kértem, hogy távozhassam az asztal mellől. M. Yoshoto először úgy nézett rám, mint aki nem egészen biztos benne, hogy kerültem a konyhájába, de aztán bólintott, mire gyorsan a szobámba siettem. Mikor meggyújtottam a villanyt, és bezártam magam mögött az ajtót, elővettem zsebemből a rajzceruzákat, aztán levettem a zakóm, kigomboltam az ingem, és Irma nővér borítékjával a kezemben leültem a padlóra, egy párnára. Mindent, ami kellett, kiraktam magam elé a padlóra, és majdnem hajnali négyig azzal foglalkoztam, amire véleményem szerint Irma nővérnek művészi fejlődése érdekében sürgős szüksége volt.

Először is készítettem tíz-tizenkét ceruzavázlatot. Mivel nem akartam rajzpapírért a tanári szobába lemenni, a skicceket a levélpapíromra rajzoltam, igénybe véve a lap mindkét oldalát. Mikor ez megvolt, írtam egy hosszú, szinte vég nélküli levelet.

Egész életemben gyűjtögető életmódot folytattam, mint valami különlegesen idegbajos szarka, így aztán még mindig őrzöm annak a levélnek a legutolsó vázlatát is, amelyet 1939-ben, azon a júniusi éjszakán írtam Irma nővérnek. Az egészet lemásolhatnám szó szerint, de fölösleges. A köbméternyi levélben - csakugyan akkora volt - elmagyaráztam, hol és milyen kisebb hibákat követett el főművén, főleg a színezésben. Felsoroltam néhány festékfajtát, amelyek nélkül véleményem szerint nem boldogulhat, s azt is hozzátettem, hogy körülbelül mibe kerülnek. Megkérdeztem, kicsoda Douglas Bunting, meg hogy hol találhatnám meg az illető egy-két művét. Megkérdeztem, pedig tudtam, hogy ezzel már túllövök a célon, látta-e már reprodukcióban Antonello da Mesina valamelyik festményét. Megkértem, hogy írja meg, hány éves, és hosszadalmasan biztosítottam felőle, hogy amennyiben elárulja, rajtam kívül senki más nem fogja megtudni. Azt állítottam, hogy csak azért kérem erre, mert életkora ismeretében eredményesebben tudnám tanítani. S úgyszólván egy szuszra azt is megkérdeztem tőle, szabad-e látogatókat fogadnia a zárdában.

Azt hiszem, nem árt, ha levelem utolsó néhány sorát (azaz köbdeciméterét) mégiscsak szó szerint lemásolom - úgy, ahogy írtam, megtartva a fordulatokat, írásjeleket, meg minden.

,,...Mellesleg szólva, ha bírja a francia nyelvet, szeretném, ha tudatná velem, ugyanis igazán pontosan csak azon a nyelven tudom kifejezni magam, mivel ifjúságom nagyobbik részét Franciaországban, főleg Párizsban töltöttem.

Mivel úgy látom, hogy nagyon érdekli a szaladó alakok ábrázolásának technikája, mert szeretné megtanítani rá növendékeit a zárdában, mellékelten küldök néhány skiccet, magam rajzoltam őket, talán hasznukat tudja venni. Nyilván észre fogja venni, hogy a vázlatok kissé kapkodva készültek, egyáltalán nem nevezhetők tökéleteseknek, nem is valami szépek, mégis úgy gondolom, segítségére lesznek azoknak az alapvető fogásoknak elsajátításában, amelyek iránt, mint írta, érdeklődik. Sajnos, úgy látom, iskolánk igazgatójának tanítási módszerében egyáltalán nincs rendszer. Rendkívül örülök, hogy Ön már ilyen szépen előrehaladt, viszont fogalmam sincs róla, mit képzel az igazgatóm, mit kezdhetek többi tanítványommal, akik bizony nagyon kezdetleges fokon állnak, és ráadásul ostobák is, legalábbis szerintem.

Sajnos én szabadgondolkodó vagyok; mindazonáltal, talán mondanom se kell, ha távolról is, de őszinte csodálója vagyok Assisi Szent Ferencnek. Szeretném tudni, olvasta-e, mit mondott (Assisi Szent Ferenc), amikor izzó tüzes vassal ki akarták égetni az egyik szemét? Azt mondta: hogy ,,Tűz testvér, téged Isten gyönyörűnek, erősnek és hasznosnak teremtett; kérlek, légy hát irgalmas hozzám." Ön több és hízelgő vonatkozásban kicsit úgy fest, ahogy Assisi Szent Ferenc beszélt, legalábbis szerintem. Mellesleg szabad megkérdeznem, hogy az előtérben álló fiatal hölgy abban a kék szerelésben vajon Mária Magdolna-e? Természetesen arra a képére gondolok, amelyikről az előbb szó volt. Ha nem ő az, szomorú csalódást jelentene számomra. De hát nem ez lenne az első csalódás életemben.

Szeretném kifejezni azt a reményemet, hogy úgy tekint, mint aki a legteljesebb mértékben a rendelkezésére állok, amíg a Les Amis Des Vieux Maîtres növendéke. Őszintén szólva, nagyon tehetségesnek tartom, és a legcsekélyebb mértékben sem lennék meglepve, ha rövid pár esztendő alatt zsenivé fejlődne. Persze nem szeretnék hamis ábrándokat kelteni Önben ebben a vonatkozásban. Ez az egyik oka annak, hogy megkérdeztem, csakugyan Mária Magdolna-e az a fiatal hölgy az előtérben abban a kék szerelésben, mert ha ez a helyzet, attól tartok, hogy bimbózó tehetségét bizonyos értelemben többre használta fel vallásos érzései kifejezésénél. Emiatt azonban semmi oka az aggodalomra, legalábbis szerintem.

Remélem, hogy levelem a legjobb egészségben találja, maradok őszinte tisztelője:

JEAN DE DAUMIER-SMITH,
a Les Amis Des Vieux Maîtres
rendes tanára.

P. S. Majdnem elfelejtettem megírni, hogy növendékeinktől azt kérjük, hogy minden második hétfőre küldjenek egy boríték rajzot az iskolába. Nem tenné meg, hogy fest néhány tájképet, és mellékeli számomra legelső küldeményéhez? Egészen spontán, erőlködés nélkül fesse meg őket. Persze nem tudom, mennyi időt engedélyeznek a zárdában, hogy saját kedvtelésére rajzoljon, de remélem, közli velem. Szeretném arra is nagyon megkérni, hogy szerezze be azokat a nélkülözhetetlen festékeket, amelyeket voltam bátor javasolni, mert szeretném, ha minél hamarabb elkezdene olajjal festeni. Ha nem haragszik érte, véleményem szerint ön túl szenvedélyes ahhoz, hogy csak vízfestékkel fessen, olajjal nem. Ezt teljesen tárgyilagosan mondtam, a világért se szeretném megbántani vele; őszintén szólva bóknak szántam. Küldje el valamennyi kéznél levő régebbi művét is, nagyon szeretném azokat is látni. Mondanom se kell, hogy türelmetlenül számlálom a napokat, amíg legközelebbi küldeménye megérkezik.

Ha nem tekinti túlzásnak a kérésemet, nagyon örülnék, ha megírná, hogy ön szerint kielégítő dolog-e apácának lenni, persze csak lelki vonatkozásban. Őszintén szólva kedvenc időtöltésem lett a különböző vallások tanulmányozása, amióta elolvastam a Harvard Klasszikusok 36., 44. és 45. kötetét; lehet, hogy Ön is ismeri őket. Különösen Luther Mártont élveztem nagyon, persze ő protestáns volt. Ne haragudjon, hogy ilyen őszintén beszélek. Nem helyeslek semmiféle doktrínát; nem fér össze a lelki alkatommal. Még valamit, de ezzel aztán be is fejezem: ne felejtse el megírni, mikor van látogatás Önöknél, tudtommal ugyanis hét végén szabad vagyok, és megeshetik, hogy valamelyik szombaton véletlenül arra a környékre vetődöm. Azt se felejtse el megírni, tud-e eléggé franciául, mert angol kifejezőkészségem - kétféle, jórészt értelmetlen neveltetésem következtében - alapjában véve viszonylag elég gyatra."

Hajnali fél négy körül lementem az utcára, és postára adtam az Irma nővérnek írt levelet meg a rajzokat. Aztán dagadt ujjakkal, de a szó szoros értelmében túláradó örömmel levetkőztem, és beestem az ágyba.

Már majdnem elaludtam, amikor a fal másik oldaláról, a Yoshotók hálószobájából megint megütötte fülemet a nyöszörgés. Erre elkezdtem képzelődni, hogy reggel majd elém állnak a Yoshotók, könyörögve megkérnek, hallgassam meg, mi bántja őket, és részletesen meggyónják borzasztó titkukat. Pontosan láttam magam előtt, hogyan folyik majd le a dolog. Ott ülök majd kettejük közt a konyhaasztalnál, és végighallgatom először az egyiket, aztán a másikat. Arcomat tenyerembe temetve csak hallgatom, hallgatom és hallgatom őket - aztán, amikor már nem bírom tovább, lenyúlok Mme Yoshoto torkába, tenyerembe veszem a szívét, s mint egy kis madarat, melengetem. Aztán, amikor mindent rendbe hoztam, megmutatom a Yoshotóknak Irma nővér festményét, s ők együtt örvendeznek majd velem.

Igaz ugyan, hogy túl későn jön rá az ember, a legdöntőbb különbség a boldogság és az öröm közt mégiscsak az, hogy a boldogság szilárd, az öröm pedig cseppfolyós. Az én örömöm másnap reggel már éppen kezdett elszivárogni tartályán keresztül, amikor M. Yoshoto az íróasztalom elé toppant, két újabb növendék borítékjával a kezében. Éppen Bambi Kramer rajzain dolgoztam, s még csak nem is voltam dühös, hiszen tudtam, hogy a levél, amit Irma nővérnek írtam, biztonságban van a postán. Arra a szörnyűségre azonban távolról sem voltam felkészülve, hogy létezhetik a földön két ember, aki még Bambinál és R. Howard Ridgefieldnél is tehetségtelenebb rajzoló. Mivel úgy éreztem, hogy elhagy az erőm - a tanári szobában akkor első ízben -, rágyújtottam egy cigarettára. Ettől mintha megkönnyebbültem volna valamicskét, s újból nekiláttam Bambi rajzainak. De alig néhány slukk után úgy éreztem - pedig fel se néztem -, hogy M. Yoshoto figyel. Aztán - nem csalt az érzésem - hallottam, hogy hátralöki a székét. Mikor az asztalomhoz ért, szokás szerint fölálltam. Átkozottul idegesítően suttogva tudtomra adta, hogy neki ugyan személy szerint nincs kifogása a dohányzás ellen, az iskola rendtartása azonban sajnos nem engedi meg a tanári szobában a dohányzást. Sűrű bocsánatkéréseimet nagylelkű kézmozdulattal leintette, és visszatért a terem másik végébe, Mme. Yoshoto mellé. Én meg, valóságos pánikba esve, azon kezdtem töprengeni, hogy bírom ki ép ésszel az elkövetkező tizenhárom napot addig a hétfőig, amelyen Irma nővér legközelebbi küldeménye esedékes.

Ez kedd délelőtt volt. A nap hátralevő részében és másnap meg harmadnap megállás nélkül, lázas buzgalommal dolgoztam, amíg a munkaidő tartott. Bambi Kramer és R. Howard Ridgefield valamennyi rajzát úgyszólván darabokra szedtem, aztán vadonatúj részletekkel kiegészítve összeraktam. Szó szerint többtucatnyi sértően primitív, de vitán felül segítő szándékú rajzfeladatot agyaltam ki nekik, és mindkettőjüknek hosszú levelet írtam. R. Howard Ridgefieldnek szinte könyörögtem, hogy egy időre hagyjon fel a szatirizálással. Bambit a lehető legtapintatosabban megkértem, hogy átmenetileg ne küldjön több rajzot a ,,Bocsásd meg az ő vétkeiket" fajtából.

Csütörtök délután aztán, megkönnyebbülten s ugyanakkor aggodalommal teli, munkába vettem két új tanítványom közül az elsőt, egy Maine államban, Bangorban lakó amerikait, aki kérdőívén terjengősen ugyan, de becsületesen bevallotta, hogy kedvenc festője önmaga. Azt is közölte, hogy az absztrakt-realizmus híve. Ami az iskola utáni órákat illeti, kedden este buszra ültem és beutaztam a szűkebb értelemben vett Montrealba, ahol egy harmadosztályú moziban végigültem egy rajzfilmsorozatot, ami azzal a következménnyel járt, hogy szemtanúja voltam, hogyan kergeti szét néhány, pezsgősdugó-bombákkal felszerelt egérbanda a macskák tüntető felvonulását. Szerda este összeszedtem a szobámban a párnákat a padlóról, hármasával egymásra raktam őket, és megpróbáltam emlékezetből felvázolni Irma nővér festményét Krisztus sírba tételéről.

Már-már leírtam, hogy a csütörtök este különös vagy talán inkább kísérteties volt, pedig az igazság az, hogy nincs a szótáramban arra a csütörtök estére precíz jelző. Vacsora után eltávoztam a Les Amis-ból, de nem tudom, hol voltam, talán moziban, vagy csak sétáltam egy nagyot; egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni rá, és ez egyszer 1939-es naptáram se segít: aznapi oldala tiszta üres.

Hogy miért üres, azt viszont tudom. Mikor visszatértem onnan, ahol az estémet töltöttem - arra is emlékszem, hogy sötétedés után volt -, mielőtt beléptem volna az iskola kapuján, megálltam a járdán, és szemügyre vettem az ortopédszaküzlet kivilágított kirakatát. Ekkor valami egészen borzalmas dolog történt. Ellenállhatatlan erővel tört rám a gondolat, hogy ha sikerül is egyszer megtanulnom akármilyen meggondoltan, okosan és elegánsan élni is az életet, úgy is mindig legfeljebb csak látogató leszek egy zománckacsákkal és ágytálakkal teli kertben, egy leértékelt sérvkötős, világtalan kirakati fababa-istenség oldalán. Egy ilyen gondolatot nyilván nem lehetett néhány másodpercnél tovább elviselni. Emlékszem rá, hogy felrohantam a szobámba, és ruhástul levetettem magam az ágyra; még csak ki se nyitottam a naptáramat, nemhogy beleírtam volna valamit.

Órákig feküdtem álmatlanul, borzongva. Hallgattam a szomszéd szobában fel-felhangzó nyöszörgést, és gondolataimat erőszakkal ragyogó képességű tanítványomra koncentráltam. Megpróbáltam elképzelni, milyen is lesz, amikor majd meglátogatom a zárdában. Szinte láttam, amint elém jön egy magas drótkerítés mentén: félénk, csodálatosan szép, tizennyolc éves lány, aki még nem tette le a végső fogadalmat, még joga van kilépni a világi életbe egy kedvére való Pierre Abélard-szerű férfi oldalán. Láttam, amint lassan, szótlanul a zárda kertjének valamelyik távoli, zöldellő része felé ballagunk, s ott egyszerre csak ártatlanul átkarolom a derekát.

Túl mámorító látomás volt ahhoz, hogy sokáig tarthasson, így aztán hagytam is elenyészni, és álomba merültem.

Péntek délelőtt és majdnem egész délután megfeszített erővel dolgoztam: átlátszó papírt fektettem az erdőre, amelyet a fejlett művészi öntudattal rendelkező bangori ember drága simított és fényezett papírra rajzolt, és igyekeztem felismerhető fákat kanyarítani a fallikus jelképekből. Délután fél öt tájban, amikor M. Yoshoto egy pillanatra átjött az asztalomhoz, egészen kábult volt az agyam, s testileg-lelkileg úgy össze voltam törve, hogy éppen csak egy kicsit emelkedtem fel a székről. M. Yoshoto átadott valamit - olyan személytelenül adta át, ahogy az átlagpincér nyújtja oda az embernek az étlapot. Egy levél volt, Irma nővér zárdájának főnöknője írta. Arról értesítette M. Yoshotót, hogy Zimmermann atya, rajta kívül álló körülmények folytán, kénytelen volt megváltoztatni döntését, s nem engedélyezi, hogy Irma nővér tanulmányokat folytasson a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levélíró mélységes sajnálkozásának adott kifejezést arra az esetre, ha ez a változás valamilyen zavart vagy kellemetlenséget okozna az iskolának, és hozzátette: őszintén reméli, hogy a tandíj első részlete, tizennégy dollár, visszatéríthető az egyházmegyének.

Évek óta szilárd meggyőződésem, hogy mire az egér az égő óriáskerék mellől hazasántikál, már kiagyalta az új, csalhatatlan tervet a macska elpusztítására. Miután kétszer is elolvastam a priorissza levelét, hosszú percekig elképedve meredtem rá, aztán egyszerre csak magamhoz tértem a váratlan meglepetésből, s azonnal levelet írtam másik négy tanítványomnak. Azt ajánlottam nekik, hagyjanak fel a gondolattal, hogy művész lesz belőlük. Közöltem velük - csak a magam nevében -, hogy tehetségnek, amit érdemes volna fejleszteni, nyoma sincs bennük, s csak drága idejüket, valamint az iskola idejét fecsérelik. Mind a négy levelet franciául írtam. Mikor elkészültem velük, rögtön le is mentem és föladtam őket. Az elégtétel rövid ideig tartott ugyan, de addig is nagyon, nagyon jóleső érzést okozott.

Mikor elérkezett a vacsoraidő, és csatlakoznom kellett volna a konyhába induló díszmenethez, felmentést kértem alóla azzal, hogy nem érzem jól magam. (1939-ben sokkal meggyőzőbben tudtam hazudni, mint igazat mondani - tehát biztos voltam benne, hogy M. Yoshoto gyanakodva mér végig, mikor közöltem vele, hogy nem érzem jól magam.) Azzal felmentem a szobámba, és leültem egy párnára. Ott ültem legalább egy óra hosszat, mereven bámulva a spalettán egy lyukat, amelyen beszűrődött a világosság, s közben rá se gyújtottam, a zakómat se vetettem le, még a nyakkendőm csomóját se bogoztam ki. Aztán egyszerre csak felálltam, elővettem egy csomó levélpapírt, és a padlót használva íróasztalnak, írtam egy újabb levelet Irma nővérnek.

A levelet sose küldtem el. Szövegét, úgy, ahogy itt következik, közvetlenül az eredetiről másoltam le.

Montreal, Kanada
1939. június 28.

Kedves Irma nővér!

Csak nem írtam véletlenül valami illetlenséget vagy tiszteletlen dolgot előző levelemben, ami Zimmermann atya figyelmét magára vonhatta, és esetleg Önnek is kellemetlenséget okozott? Amennyiben ez az eset áll fenn, nagyon kérem, legalább adjon rá valamilyen lehetőséget, hogy visszavonjam, akármit írhattam is, teljesen akaratlanul, nagy igyekezetemben, hogy mint tanítvány és tanár összebarátkozzunk. Túl nagy kérés? Nem hiszem, hogy az volna.

A kendőzetlen igazság a következő: Ha nem sajátítja el a festészet még néhány alapelemét, élete hátralevő részében csak igen-igen izgalmas művész lesz, de igazán nagy soha. Márpedig ez borzasztó dolog, legalábbis szerintem. Fel tudja mérni a helyzet komolyságát?

Lehet, hogy Zimmermann atya azért íratta ki az iskolából, mert úgy gondolta, hogy a dolog talán összeférhetetlen azzal, hogy ön apáca. Amennyiben ez az eset áll fenn, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez Zimmermann atya részéről szerintem több szempontból is elhamarkodott ítélet volt. A művészet nem összeférhetetlen azzal, hogy valaki apáca. Magam is úgy élek, mint egy gonosz lelkű szerzetes. A legrosszabb, ami Önnel történne, ha művész lenne egyszer, az, hogy kicsit mindig boldogtalan lenne. A helyzet azonban még így se tragikus, legalábbis szerintem. Legboldogabb napomat sok-sok évvel ezelőtt, tizenhét éves koromban éltem meg. Anyám elé siettem, együtt akartunk ebédelni. Hosszú betegeskedés után először készült kitenni a lábát az utcára, s én szinte révületben voltam a boldogságtól, amikor befordultam a Victor Hugo utcába - ez Párizs egyik utcája -, és egyszerre csak beleütköztem egy pasasba, akinek nem volt orra. Szeretném, ha elgondolkozna ezen az eseten, sőt nagyon kérem, hogy gondolkozzon el. Rendkívül jelentős.

Az is lehet, hogy Zimmermann atyát talán az késztette az Ön tanulási engedélyének visszavonására, mert a zárdának nincs pénze tandíjra. Őszintén szólva, remélem, hogy ez az eset áll fenn, nemcsak azért, mert könnyítene a lelkiismeretemen, hanem gyakorlati szempontból is. Ha csakugyan ez az eset, csak egy szavába kerül, s kész vagyok ingyen felajánlani Önnek szolgálataimat, meghatározatlan időtartamra. Tárgyalhatunk esetleg a dologról? Szabad ismét megkérdeznem, milyen napokon van látogatás a zárdában? Lehetséges volna-e, hogy meglátogathassam Önt a jövő szombaton, azaz július 6-án, délután három és öt közt, aszerint, hogy mikor indul vonat Montrealból Torontóba? Türelmetlenül várom válaszát.

Tisztelettel és csodálattal őszinte híve:

JEAN DE DAUMIER-SMITH,
a Les Amis Des Vieux Maîtres
rendes tanára.

P. S. Előző levelemben csak úgy mellesleg megkérdeztem, hogy az Ön bibliai tárgyú képének előterében az a fiatal hölgy a kék szerelésben a bűnbánó Mária Magdolna-e. Ha még nem válaszolt volna levelemre, erre a kérdésre ne feleljen. Előfordulhat, hogy tévedtem, és életem jelenlegi szakaszában nem szeretnék készakarva csalódást okozni önmagamnak. Inkább sose tudjam meg.

Még ma, annyi idő múltán is valósággal megborzongok, ha eszembe jut, hogy szmokingot vittem magammal a Les Amis-ba. Pedig vittem, s miután befejeztem az Irma nővérnek szánt levelet, fel is vettem. Az egész ügy szinte kihívásnak látszott, hogy igyam le magam, s mivel előzőleg még soha nem ittam (mert féltem, hogy a mértéktelen ivástól reszketni kezd a kéz, amely a képeket festette, amelyekkel elcsíptem a három első díjat stb. stb.), úgy éreztem, hogy e gyászos alkalomból ki kell öltöznöm.

Mialatt a Yoshotók még mindig a konyhában ültek, észrevétlenül leosontam a lépcsőn, és telefonáltam a Windsor Hotelbe - a szállót Bobby barátnője, Mrs. X. ajánlotta figyelmembe, mielőtt eljöttem New Yorkból. Rendeltem egy asztalt, egy személyre, nyolc órára.

Fél nyolc körül, miután felöltöztem, és kicsíptem magam, kikukucskáltam az ajtón, nem ólálkodik-e a környéken valamelyik Yoshoto. Valamilyen okból nem akartam, hogy szmokingban lássanak. Nem voltak a láthatáron, mire lerohantam az utcára, és elkezdtem taxit keresni. Az Irma nővérnek szánt levél zakóm belső zsebében lapult. Még egyszer el akartam olvasni vacsora közben, lehetőleg gyertyafénynél.

Egyik sarkot a másik után hagytam el, de még csak nem is láttam taxit, nemhogy üreset találtam volna. Nem volt valami kellemes séta. Montreal Verdun nevű városrésze semmilyen értelemben nem flancos környék, s biztos voltam felőle, hogy minden járókelő mélységesen megrovó pillantást vet utánam. Mire a falazóhoz értem, ahol hétfőn bekaptam azt a virslit, úgy döntöttem, hogy fütyülök a Windsor Hotelben lefoglalt asztalra. Betértem a falatozóba, leültem az egyik hátsó bokszban, és - fekete nyakkendőmet bal kezemmel eltakarva - levest, fasírtot és feketét rendeltem. Reméltem, hogy a többi vendég munkába induló pincérnek néz.

A második csésze feketénél elővettem az Irma nővérnek szánt levelet, amit még nem adtam fel, és még egyszer elolvastam. Nem éreztem elég meggyőzőnek, így aztán elhatároztam, hogy gyorsan visszamegyek a Les Amisba, és átdolgozom egy kicsit. Újból átgondoltam azt a tervemet is, hogy meglátogatom Irma nővért, és tűnődni kezdtem, nem volna-e jó, ha még aznap este, persze csak később, megváltanám a vasúti jegyet. Ezzel a két gondolattal a fejemben - tulajdonképpen egyik sem okozott olyan megkönnyebbülést, amilyenre szükségem lett volna - hagytam el a falatozót, és indultam vissza gyors léptekkel az iskolába.

Körülbelül tizenöt perccel később valami egészen rendkívüli történt velem. Tudom, hogy az efféle állításnak olyan kellemetlen mellékzöngéje van, mintha csak föl akarna vágni az ember, pedig pontosan az ellenkezője az igaz. Egy valóban rendkívüli élményről szeretnék beszámolni, amely még ma is azt az érzést kelti bennem, hogy kimondottan transzcendentális élmény volt, de szeretném, ha lehetséges, még a látszatát is kerülni annak, hogy igazában valami misztikus vagy a misztikummal határos esetről van szó. (Ha nem így tennék, úgy érzem, annyi volna, mintha például arra céloznék vagy azt állítanám, hogy Szent Ferenc révületei csak méretüket tekintve különböznek a vasár- és ünnepnapok jótékonykodó ájtatos manóéitól.)

Este kilenckor, mikor az utca túlsó oldaláról elindultam az iskola épülete felé, az ortopédszaküzletben még égett a villany. Meghökkenve fedeztem fel, hogy egy eleven ember van a kirakatban: egy harminc év körüli, molett nő, zöld, sárga és levendulakék csíkos vászonruhában. Éppen a sérvkötőt cserélte ki a kirakati fabábun. Mire a kirakat elé értem, már levette róla a régit; a bal hóna alatt szorongatta (a jobb ,,profilja" volt felém), s éppen az újat kötözte a bábura. Megálltam és lenyűgözve figyeltem, míg egyszerre csak meg nem érezte, aztán látta is, hogy valaki figyeli. Gyorsan elmosolyodtam - hadd lássa, hogy a kirakatüveg másik oldalán, a sötét utcán álldogáló szmokingos alak nem ellenség -, de balul ütött ki a dolog. A nő minden képzeletet felülmúló zavarba jött. Elpirult, elejtette a sérvkötőt, amelyet levett a báburól, hátralépett, éppen rá egy csomó irrigátorra - és elvesztette lába alól a talajt. Önkéntelenül utána kaptam, de csak az ujjaim hegyét vertem bele a kirakatüvegbe. A nő nagy puffanással fenékre ült, mint egy korcsolyázó. De azonnal fel is tápászkodott, anélkül, hogy rám nézett volna. Még mindig bíborpiros volt, fél kézzel hátralökte a haját, és ismét nekilátott, hogy felkötözze a sérvkötőt a bábura. És akkor részesültem abban a bizonyos Élményben. Egyszerre csak (és ezt, esküszöm, kellő megfontoltsággal állítom) fölkelt a Nap, és másodpercenként kilencvenhárom millió mérföldes sebességgel egyenest az orrom felé száguldott. Belevakultam és rettenetesen megijedtem - kénytelen voltam tenyeremmel a kirakatüvegnek támaszkodni, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. Az egész csak néhány másodpercig tartott. Mire elmúlt a káprázat, a nő eltűnt a kirakatból, csodálatos, kétszeresen áldott zománcvirágoktól csillogó rétet hagyva maga után.

Visszahőköltem a kirakattól, és kétszer körülsétáltam a háztömböt. Mikor aztán nem rogyadozott már a térdem - nem merve megkockáztatni, hogy még egy pillantást vessek a kirakatra -, fölmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Néhány perc - vagy óra - múlva a következő rövid bejegyzést írtam a naptáramba: ,,Visszaadom Irma nővér szabadságát. Menjen csak a végzete által kijelölt úton. Mindenki apáca." (Tout le monde est une nonne.)

Mielőtt végleg lefeküdtem volna, levelet írtam nem sokkal azelőtt eltanácsolt négy növendékemnek, s visszainvitáltam őket az iskolába. Azt állítottam, hogy a titkárságon történt valami tévedés. A levelek tulajdonképpen szinte maguktól íródtak meg. Lehet, hogy ez valami összefüggésben volt azzal, hogy mielőtt nekiláttam volna a levélírásnak, felhoztam egy széket.

Nagyon banális befejezésnek látszik, de a Les Amis Des Vieux Maîtres nem egészen egy hét múlva bezárt, mert nem volt rendben valami az engedélye körül (az igazság az, hogy egyáltalán nem is volt engedélye). Összecsomagoltam és elutaztam Rhode Islandbe, ahol csatlakoztam Bobbyhoz, a mostohaapámhoz, s a következő hat-nyolc hetet, amennyi a képzőművészeti iskola évnyitójáig még hátravolt, a csak nyáron életképes állatok közül a legérdekesebbnek, a Sortos Amerikai Lánynak a tanulmányozásával töltöttem.

Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Irma nővérrel soha többé nem kerültem kapcsolatba.

Bambi Kramerről azonban néha még most is hallok. Legutolsó értesülésem szerint a művészet új ágára tért át: maga rajzolja karácsonyi üdvözlőkártyáit. Érdekes volna látni őket, ha ugyan sikerült megőriznie jellegzetes technikáját.



Teddy
Göncz Árpád fordítása

Majd adok én neked pompás napot, kölyök, ha nem szállsz le rögtön arról a kofferről. Nem tréfálok - mondta Mr. McArdle. A belső ikerágyból beszélt, abból, amelyik távolabb esett a kabinablaktól. Mérgesen - inkább nyögve, mint sóhajtva - lerúgta bokájáról a felső lepedőt, mintha egyszerre bármilyen takaró elviselhetetlen lett volna napégette, lankadt testének. Hanyatt feküdt, pizsamanadrágban, jobb kezében égő cigaretta. Fejét, nehogy kényelmesen feküdjön, mondhatni önkínzásból, nekitámasztotta az ágy felső végének. Párnája is, a hamutartó is lent a padlón, Mrs. McArdle meg az ő ágya közt. Föl sem emelkedett, úgy nyújtotta ki csupasz, lángvörös jobb karját és verte le a hamut csak úgy találomra, az éjjeliszekrény irányában.

- Szentséges egek, ilyen októbert - mondta. - Ha ilyen az október, bár volna inkább augusztus. - Fejét megint jobbra, Teddy felé fordította. - Gyerünk csak - mondta ingerlékenyen. - Az ördögbe is, mit gondolsz, a falnak beszélek? Jókedvemből? Szállj le onnét, de gyorsan!

Teddy egy új tehénbőr koffer tetején állt, hogy jobban kiláthasson szülei kabinjának nyitott ablakán. Ritka koszos, magas szárú, fehér tornacipő volt rajta, harisnya nélkül, meg kretonsort, hosszú, és az ülepén a kelleténél legalább egy számmal bővebb; agyonmosott trikó, jobb vállán tízcentes nagyságú kis kerek lyuk, derekán feltűnően csinos, fekete krokodilbőr öv. Szörnyen ráfért volna egy kis hajvágás - különösen a tarkóján -, amennyire csak ráférhet egy kis híján felnőtt fejű, de még nádszál nyakú kisfiúra.

- Teddy, süket vagy?

Teddy nem hajolt ki az ablakon olyan mélyen, ahogy a kisfiúk nyitott kabinablakon általában szoktak, nem kellett félni, hogy kiesik - sőt mindkét talpa rajta volt a koffer tetején -, de nem volt óvatos sem; arca inkább a kabinon kívül volt, mint belül. Mégis, ugyancsak jól hallhatta apja hangját - de még milyen jól hallhatta. Mr. McArdle New Yorkban nem kevesebb mint három folytatásos nappali rádiójátékban játszott főszerepet, s hangja leginkább talán egy harmadrangú bonviváné: tetszelgően öblös volt és zengő, alkalmas rá, hogy férfiasságával nyomban lehengereljen a szobában bárkit, még egy kisfiút is. Ha e hang éppen szabadságon volt hivatása taposómalmából, hol a puszta öblösségbe, hol valami színpadias, halk-határozottságba szeretett bele. Most épp az öblösségen volt a sor.

- Teddy. Hogy a fene álljon beléd... süket vagy?

Teddy hátranézett, de lábának a kofferen elfoglalt őrhelyén mit sem változtatott, s nyílt és tiszta tekintetével kérdő pillantást vetett az apjára. Világosbarna, és egyáltalán nem nagy szeme egy csöppet bandzsított, a bal erősebben, mint a jobb. Nem bandzsított annyira, hogy elcsúfította volna, sőt bandzsítása első pillantásra nem is volt szembetűnő. Alig hogy említésre méltó, és akkor is csak azért, hogy hosszan és komolyan törhesse a fejét az ember, mit kívánjon: legyen a tekintete egyenesebb, mélyebb, barnább, vagy álljon a szeme egymástól távolabb? Arca, úgy, ahogy volt, aszimmetrikusan és álmatagon, az igazi szépség benyomását keltette.

- Azonnal szállj le arról a kofferről! Hányszor mondjam? - mondta Mr. McArdle.

- Maradj csak ott, ahol vagy, szívem - mondta Mrs. McArdle, akinek nyilván már kora reggel bosszúságot okozott a homlokürege. Szeme éppen csak hogy nyitva volt. - Egy centit se menj odébb. - Jobb oldalán feküdt, háttal férjének, arcát a párnán balra, Teddy meg a kabinablak felé fordítva. A felső lepedő ráfeszült valószínűleg mezítelen testére, körülvette mindenestül, tetőtől talpig. - Ugrálj csak rajta - mondta, és behunyta a szemét. - Rúgd csak szét a Papa bőröndjét.

- Oltári jó, mondhatom - mondta Mr. McArdle halk-határozott hangon felesége tarkójához intézve szavait. - Huszonkét fontot fizetek a kofferért, a kölyöknek udvariasan esedezem, hogy ne álljon rá, te meg biztatod, hogy csak ugráljon rajta. Mit jelentsen ez? Viccelsz?

- Ha az a koffer nem bír el egy tízéves kisfiút, aki a koránál hét és fél kilóval könnyebb, látni se akarom itt - mondta Mrs. McArdle, ki se nyitva a szemét.

- Tudod, mihez volna most kedvem? - kérdezte Mr. McArdle. - Szeretném szétverni azt az ostoba fejedet.

- Hát miért nem vered?

Mr. McArdle hirtelen felkönyökölt és elnyomta a cigarettacsikket az éjjeliszekrény üveglapján. - Egyszer még... - kezdte komolyan.

- Egyszer még végzetes, végzetes szívroham ér - mondta Mrs. McArdle a lehető legkisebb energiával. Kezét ki se dugta, úgy húzta maga alatt és maga körül még szorosabbra a takaróul szolgáló lepedőt. - Ízléses kis temetés lesz, és mindenki megkérdezi majd, ki az a csinos vörös ruhás nő az első sorban, aki az orgonistával szemez, és közben olyan ájtatos...

- Fene jó humorod van, szinte már nem is humor - mondta Mr. McArdle, fásultan fekve ismét a hátán.

E kis szóváltás során Teddy visszafordult, és megint csak kinézett a kabinablakon. - Ma hajnalban három harminckettőkor találkoztunk az ellenkező irányba tartó Queen Mary-vel, ha netán érdekelne valakit - mondta lassan. - De kétlem. - Hangja kisfiúsan, furcsán és jólesően nyers volt. Mintha minden egyes mondata valami hajdani szigetecske volna, amit elöntött egy miniatűr whiskytenger. - Az a fedélzeti pincér írta fel a táblájára, akit Booper úgy ki nem állhat.

- Majd adok én neked Queen Mary-t, kölyök, ha nem szállsz le rögtön arról a kofferről - mondta az apja. Fejét Teddy felé fordította. - Le onnét, de rögtön. Eridj borbélyhoz, vagy csinálj, amit akarsz. - Újra a felesége tarkójára nézett. - Az isten szerelmére, tisztára koravén.

- Nincs pénzem - mondta Teddy. Kezét föltette a kabinablak párkányára, és az állát ráfektette a keze fejére. - Anya. Ismered te azt az embert, aki jobbra mellettünk ül az ebédlőben? Nem azt a nagyon soványat. A másikat, ugyanannál az asztalnál. Attól jobbra, ahol a pincér leteszi a tálcát.

- Ühüm - mondta Mrs. McArdle. - Teddy. Szívecském. Légy jó kisfiú, és hagyd Anyát aludni még öt percig.

- Csak egy pillanat. Igazán érdekes - mondta Teddy, de állát nem emelte fel nyugvóhelyéről, és szemét sem vette le a tengerről. - Az előbb ott volt a tornateremben, mikor Sven épp engem mért. Odajött és megszólított. Hallotta a legutóbbi magnószalagomat. Nem az áprilisit. A májusit. Mielőtt elindult Európába, társaságban volt Bostonban, és valaki ismert ott valakit a Leidekker-bizottságból - nem mondta meg, hogy kit -, kölcsönkérték a legutóbbi szalagomat és lejátszották. Úgy látszik, nagyon érdekelte. Babcock professzor barátja. Úgy látszik, ő maga is tanár. Azt mondta, Dublinban volt egész nyáron, a Trinity College-ban.

- Ó? - mondta Mrs. McArdle. - Társaságban játszották le? - Feküdt és álmosan bámulta Teddy lába szárát.

- Azt hiszem - mondta Teddy. - Egy csomó mindent mondott rólam Svennek, míg én is ott voltam. lég kínos volt.

- Miért lett volna kínos?

Teddy habozott. - Azt mondtam, ,,elég" kínos. Én annak minősítettem.

- Majd minősítelek én mindjárt, te gyerek, a pokolba is, ha le nem szállsz nyomban arról a kofferről - mondta Mr. McArdle. Újra rágyújtott. - Háromig számolok. Egy, a keservit neki... Kettő...

- Hány óra? - kérdezte váratlanul Mrs. McArdle Teddy lába szárának hátulsó felétől. Nincs ma Booperrel fél tizenegykor úszóleckétek?

- Még van időnk - mondta Teddy. - Puff neki! - Egyszerre egészen kidugta a fejét a kabinablakon, pár másodpercig kint is hagyta, aztán, épp csak, hogy közölhesse, behúzta újra: - Valaki egy egész vödör narancshéjat öntött ki az ablakon.

- Az ablakon. Az ablakon - mondta r. McArdle szarkasztikusan, lepöccintve a cigarettahamut. - A kabin-ablakon, kölyök, a kabin-ablakon. - Egy pillantást vetett a feleségére. - Hívd fel Bostont. Kérd sürgősen a telefonhoz a Leidekker-bizottságot.

- Micsoda lángész! - mondta Mrs. McArdle. - És miért nem te?

Teddy majdnem teljesen behúzta a fejét. - Olyan szépen úsznak - mondta, de hátra se fordult. - Olyan érdekes.

- Teddy. Utoljára mondom. Háromig számolok, és akkor...

- Úgy értem, nem az az érdekes, hogy úsznak - mondta Teddy. - Az az érdekes, hogy tudom, hogy ott vannak. Ha nem láttam volna, most nem tudnám, hogy ott vannak, s ha nem tudnám, hogy ott vannak, még azt se tudnám megmondani, hogy vannak-e egyáltalán. Nagyon szép, tökéletes példa ez arra...

- Teddy - szakította félbe Mrs. McArdle, de meg se moccant a lepedő alatt. - Eridj, és kerítsd elő nekem Boopert. Hol tekereg az a kislány? Nem akarom, hogy így lesülve ma is egész nap kint lófráljon a napon.

- Van rajta elég ruha. Fölvétettem vele a mackóját - mondta Teddy. - Van, amelyik már süllyed. Pár perc, és már csak odabent az agyamban úszkálnak. Olyan érdekes, ha az ember úgy nézi, vagyis hogy ott, ahol először úszkáltak. Ha sohasem álltam volna itt, vagy beállított volna valaki, és lecsapta volna a fejemet, épp mialatt...

- Hol az a kislány? - kérdezte Mrs. McArdle. - Figyelj anyádra egy percig, Teddy.

Teddy megfordult, és anyjára nézett. - Tessék?

- Hol lehet most Booper? Nem szeretem, hogy fent tekereg a fedélzeten, a nyugágyak körül, és láb alatt van mindenkinek. Ha az a szörnyű ember...

- Semmi baja. Odaadtam neki a fényképezőgépet.

Mr. McArdle egyszerre felkönyökölt. - Odaadtad neki a fényképezőgépet? - mondta. - Hogy az ördögbe támadt ez az ötleted? Azt a csodálatos Leicámat! Hogy egy hatéves gyerek összevissza csatangoljon egy...

- Megmutattam neki, hol fogja, hogy el ne ejtse - mondta Teddy. - És persze kivettem a filmet is.

- Hozd csak vissza szépen. Hallod? És szállj le rögtön arról a kofferről. Ha nem lesz itt a gép öt percen belül, szegényebbek leszünk egy kis zsenivel. Világos?

Teddy sarkon fordult a kofferen, és lelépett róla. Átment a szobán, megkötötte bal tornacipőjének a fűzőjét, míg apja, még mindig fél könyökén, árgus szemmel figyelte.

- Mondd meg Boopernek, hogy látni akarom - mondta Mrs. McArdle. - És adj anyának egy puszit.

Miután a cipőzsinórral végzett, Teddy szórakozott puszit nyomott anyja arcára. Az asszony kihúzta bal karját a lepedő alól, mintha át akarná ölelni Teddy derekát, mire azonban sikerült kiszabadítania, Teddy már ott se volt. Átment a túlsó oldalra, és belépett a két ágy közé. Lehajolt, és bal hóna alatt apja párnájával, jobb kezében az éjjeliszekrényre való üveg hamutartóval, fölegyenesedett. A hamutartót baljába átpasszolva odament az éjjeliszekrényhez, és belesöpörte jobbjával apja csikkjeit meg a hamut. Majd, mielőtt még a hamutartót visszatette volna a helyére, alsó karjával letörölte az éjjeliszekrény üveglapjáról a vékony hamuréteget. Alsó karját beletörölte kretonsortjába. Ezután visszatette a hamutartót az üveglapra, kínos gonddal; mintha azt hitte volna, a hamutartónak csak az üveglap legeslegközepén szabad állnia, vagy sehol. Apja, aki eddig figyelte, most egyszerre levette róla a szemét. - Nem kell a párnád? - kérdezte Teddy.

- A gépem kell, fiatalember.

- Így nem lehet valami kényelmes. Lehetetlen - mondta Teddy. - Majd itt hagyom a párnát. - Odatette az ágy végébe, apja lába mellé. Elindult kifelé a kabinból.

- Teddy - mondta az anyja, még mindig háttal feléje -, mondd meg Boopernek, hogy az úszólecke előtt még látni akarom.

- Miért nem hagyod békén azt a kislányt? - kérdezte Mr. McArdle. - Mintha csak sajnálnád tőle azt a pár nyamvadt szabad percet. Tudod, hogy bánsz vele? Majd megmondom én neked. Úgy, mint egy nyavalyás bűnözővel.

- Nyavalyás! Hát ez pompás! Hogy megangolosodtál, szívem.

Teddy egy percig még ott ácsorgott az ajtóban, elmélázva próbálgatta a kilincset, forgatta lassan jobbra-balra. - Ha egyszer kimentem az ajtón, lehet, hogy már csak az agyában létezem majd az ismerőseimnek - mondta. - Meglehet, hogy én is narancshéj vagyok.

- Hogy mondod, szívecském? - kérdezte Mrs. McArdle a kabin túlsó végéből, még mindig a jobb oldalán fekve.

- Gyerünk már, gyerek. Lássam azt a Leicát.

- Gyere, adj anyának egy puszit. Szép nagyot.

- Most nem - mondta Teddy szórakozottan. - Fáradt vagyok. - Becsukta maga mögött az ajtót.

A hajóújság ott feküdt a küszöb előtt. Egyetlen fényes papírlap volt, nyomtatás csak az egyik oldalán. Teddy fölvette, olvasni kezdte, és lassan elindult a hosszú folyosón a hajó tatja felé. Termetes szőke nő jött vele szembe, keményített fehér egyenruhában, kezében egy váza, benne hosszú szárú, piros rózsa. Amint Teddy mellett elment, kinyújtotta bal kezét, és megérintette a kisfiú feje búbját: - Valakire nagyon is ráférne már egy kis hajvágás! - Teddy egykedvűen pillantott föl újságjából, de a nő már továbbment. Teddy vissza se nézett, olvasott tovább. A folyosó végén, a lépcsőforduló fölötti, Szent Györgyöt és a sárkányt ábrázoló hatalmas freskó előtt a hajóhírlapot négyrét hajtotta, és bedugta a bal farzsebébe. Ezután a széles, lapos, szőnyeg borította lépcsőn fölment egy emelettel följebb, a főfedélzetre. Kettesével vette a fokokat, de lassan, a korlátba kapaszkodva, egész testét belevetve, mintha emeletet mászni önmagában is épp elég élvezet volna, mint oly sok más gyereknek, neki is. A főfedélzet fordulójánál egyenesen odament a hajópénztár íróasztalához, ahol éppen egy csinos, tengerész-egyenruhás leányzó üldögélt. A lány éppen sokszorosított papírlapokat kapcsolgatott össze.

- Lesz szíves megmondani, mikor kezdődik ma a játék?

- Parancsolsz?

- Lesz szíves megmondani, mikor kezdődik ma a játék.

A lány rúzsos mosolyt vetett rá. - Miféle játék, kisbogaram? - kérdezte.

- Tudja. Az a szavas játék, amit tegnap meg tegnapelőtt játszottak, az, hogy az embernek pótolnia kell a hiányzó szavakat. Az, hogy az embernek mindent az értelmi összefüggések szerint kell összeraknia.

A lány elfelejtette a fűzőgép szájában megigazítani a három papírlapot. - Aha - mondta -, csak késő délután. Azt hiszem. Úgy négy körül. De nem magas az neked egy kicsit, drágám?

- Nem, nem magas... Köszönöm szépen - mondta Teddy, és elindult.

- Állj csak meg egy pillanatra, bogaram! Hogy hívnak?

- Theodore McArdle-nak - felelte Teddy. - És magát?

- Engem? - kérdezte a lány mosolyogva. - Mathewson tengerészzászlósnak.

Teddy figyelte, mint nyomja le a fűzőgépet. - Azt látom, hogy zászlós - mondta. - Nem tudom biztosan, de azt hiszem, ha az embertől a nevét kérdik, akkor illik a keresztnevét is megmondania. Jane Mathewson, Phyllis Mathewson, vagy ahogy éppen hívják.

- Ó, ne mondd?

- Mondom, csak azt hiszem - felelte Teddy. - De nem vagyok benne biztos. Lehet, ha az ember egyenruhát hord, más a helyzet. Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást. Viszontlátásra! - Megfordult, és fölment a lépcsőn a sétafedélzetre. Kettesével vette megint a fokokat, de most már futva.

Boopert, miután alaposabban körülnézett, fönt találta a sportfedélzeten. Ott volt egy napos tisztáson - majdhogynem nyiladékban - két, most éppen üres teniszpálya közt. Guggolt, hátát sütötte a nap, selymes, szőke haját könnyű szellő borzolta, s éppen tucatnyi játék korongot rakosgatott nagy buzgón két egymást érintő oszlopba: egyikbe a feketéket, másikba a pirosakat. Pöttömnyi kisfiú állt a jobbján vászonnapozóban, csak mint néző. - Ide süss! - parancsolt rá a bátyjára Booper, amint az közelebb ért. Két karját kitárta, és körülölte az oszlopba rakott korongokat, hogy teljesítményével kérkedjék, s hogy a hajó fedélzetéről egy teremtett lelket se engedjen a közelébe. - Myron - szólt ellenségesen játszópajtásához -, árnyékot vetsz, és a bátyám nem lát semmit. Kopj már le. - Behunyta a szemét, és egy vértanú arckifejezésével várta, hogy Myron félrehúzódjék.

Teddy megállt a két korongoszlop fölött, és vizsga szemmel nézte. - Nagyon csinos - mondta. - Nagyon szimmetrikus.

- Ez a fej itt - mondta Booper Myronra mutatva -, még sose hallott trik-trakról. Nincs is neki trik-trakja.

Teddy kurta, tárgyilagos pillantást vetett Myronra. - Ide figyelj - szólt Booperhez. - Hol a fényképezőgép? Papának azonnal kell.

- Még csak nem is New Yorkban lakik - tájékoztatta Teddyt Booper. - És a papája meghalt. Elesett Koreában. - Odafordult Myronhoz. - Ugye? - kérdezte, de nem várt választ. - Ha a mamája is meghal, egészen árva lesz. Még ezt se tudta. - Ránézett Myronra. - Tudtad?

Myron diplomatikusan összefonta a karját.

- Nálad butább alakkal még nem találkoztam - mondta neki Booper. - Te vagy a legbutább az egész tengeren. Tudod?

- Nem is az - mondta Teddy. - Nem is vagy az, Myron. - Odaszólt a húgának: - Figyelj már ide egy percre. Hol a gép? Most rögtön kell. Hol van?

- Ott - mondta Booper, és bizonytalan irányba mutatva, közelebb húzta magához a két korongoszlopot. - Most már csak két óriás kéne - mondta. - Addig játszhatnának trik-trakot, míg meg nem unják, aztán fölmászhatnának azon a füstoszlopon, és ezekkel itt agyondobálhatnának mindenkit. - Ránézett Myronra. - Meg tudnák ám ölni a te szüleidet is - mondta neki jólértesülten. - És ha nem ölnék meg őket, tudod mit csinálhatnál? Mérget tehetnél a rigójancsiba, és megetethetnéd velük.

A Leica vagy három méterrel arrébb volt, a sportfedélzetet körülvevő fehér korlát mellett. Ott feküdt az oldalán a lefolyóban. Teddy odament, szíjánál fogva fölemelte, és a nyakába akasztotta. Majd hirtelen levette és odaadta Boopernek. - Booper, tégy nekem egy szívességet. Vidd ezt le, légy szíves - mondta. - Tíz óra. Naplót kell írnom.

- Dolgom van.

- Anya most úgyis rögtön látni akar - mondta Teddy.

- Hazudsz.

- Nem hazudok. Igazán - mondta Teddy. - Vidd magaddal, légy szíves, ha úgyis lemész... Indulj, Booper.

- Miért akar látni? - firtatta Booper. - Én nem akarom látni őt. - Váratlanul rácsapott Myron kezére, aki szeretett volna levenni egy korongot a piros oszlopról. - Vidd innét a mancsod - mondta.

Teddy a kislány nyakába akasztotta a Leica szíját. - Komolyan mondom. Vidd le nyomban papának, aztán majd találkozunk az uszodában - mondta. - A medencénél pont fél tizenegykor. Vagy az öltöző mellett. Légy ott időben. Tudod az utat, le az E fedélzetre, de el ne felejtsd, hogy legyen időd odaérni. - Megfordult és elment.

- Utállak! Utálok mindenkit ezen a tengeren! - kiáltotta utána Booper.

A sportfedélzet szintjénél alacsonyabban, a napozófedélzet széles hátsó végén, könyörtelenül szabad ég alatt, hét-nyolc sorban úgy hetvenöt vagy még több nyugágy sorakozott, közöttük ösvények, épp csak olyan szélesek, hogy a fedélzeti pincér elférjen és menthetetlenül bele ne botoljon a napozó utasok holmijába - fonalgombolyagokba, bekötött regényekbe, napolajos üvegekbe, fényképezőgépekbe. Teddy érkezésekor már tömve volt a fedélzet. A hátsó soron kezdte, onnan haladt módszeresen, sorról sorra, megállt minden egyes nyugágynál, akár foglalt volt, akár nem, és elolvasta a karfán a névcédulát. Alig egy-két heverésző utas szólította meg - azaz mondott valami közhelyszámba menő kedvességet, amit a felnőttek szívesen mondanak egy tízéves gyereknek, aki céltudatosan kutat a széke után. Gyerek volta és céltudatossága ugyan eléggé szemet szúrt, de viselkedésében nyoma sem volt, vagy ha volt is, nagyon kevés, annak a bájos ünnepélyességnek, amely sok felnőttet oly könnyen szóra bír, akár állva, akár fekve. Ebben talán az öltözéknek is volt némi része. A lyuk trikója vállán nem volt valami csinos lyuk. A fölös anyag kretonsortja ülepén, s maga a sort fölös hossza, nem volt csinos fölösleg.

A McArdle család négy nyugágya, párnásan és készen arra, hogy elfoglalják, elölről számítva a második sor közepén állt. Teddy úgy ült bele az egyikbe - akár szándékosan akár nem -, hogy se jobbra, se balra nem ült mellette senki. Két összezárt csupasz lába szárát, amit még nem fogott meg a nap, végignyújtotta a lábtartón, s szinte azon nyomban kivett a jobb farzsebéből egy tízcentes jegyzetfüzetet. Ezután, figyelmét tüstént összpontosítva, mintha rajta és a noteszon kívül más a világon se volna - se napsütés, sem útitársak, se hajó -, lapozgatni kezdett.

Egy-két ceruzás bejegyzés kivételével a jegyzetfüzet valamennyi bekezdése láthatólag golyóstollal íródott. A kézírás maga zsinórírás volt, amit manapság az amerikai iskolákban a régi Palmer-módszer helyett tanítanak. Olvasható anélkül is, hogy valami nagyon-nagyon szép lenne. E kézírásnak a lendülete volt figyelemre méltó. Egyetlen szó, egyetlen mondat nem keltette semmilyen tekintetben - legkevésbé íráskép tekintetében - azt a benyomást, mintha gyermekkéztől származnék.

Teddy jó ideig olvasgatta a valószínűleg legfrissebb bejegyzést. Valamivel hosszabb volt, mint három oldal.

Napló. 1952 október 27.

Theodore McArdle tulajdona.

A. fedélzet, 412.

A becsületes megtaláló, ha azonnal visszaszolgáltatja Theodore McArdle kezéhez, illő jutalomban részesül.

Utánanézni, hogy megvan-e Papa háborús dögcédulája, és hacsak lehet, viselni. Én kibírom, neki meg tetszeni fog.

Amint alkalmam nyílik rá, és van hozzá türelmem, válaszolni Mandell professzor levelére. Megkérni, hogy ne küldjön több verseskötetet. Van már egy évre való. Már hánynom kell tőlük. Egy ember megy a parton, és - sajna - kókuszdió esik a fejére. A feje - sajna - kettéhasad. Aztán a felesége jön a parton, énekelve, megpillantja a 2 fél fejet, fölismeri és fölveszi. Persze nagyon elszomorodik és zokog, majd meghasad a szíve. Pontosan ez az, amiért ráuntam a költészetre. Tegyük fel, hogy az asszony fölveszi a 2 fél fejet, és mindkettőbe haragosan belekiabál: ,,Na, most már elég volt!" Ezt azonban nem szabad megemlíteni, ha válaszolok a levelére. Nagyon is vitatható, s amellett Mrs. Mandell is költő.

Elkérni Sven elizabethi címét (New Jersey). Érdekes volna megismerkedni a feleségével, meg a Lindy kutyájával is. Azt azonban nem szeretném, hogy nekem is legyen kutyám.

Részvétlevelet írni dr. Wokawarának a nephritise miatt. Új címét megtudni Anyától.

Holnap délelőtt, még reggeli előtt, kipróbálni a sportfedélzetet meditáció céljára, de ügyelni, hogy ne kerüljek önkívületbe. És ne kerüljek önkívületbe az étteremben sem, ha a pincér megint el találná ejteni azt a nagy kanalat. Papa nagyon dühös volt.

Szavak és kifejezések, amelyeknek utána kell nézni a könyvtárban, ha a könyveket holnap visszaviszem:

nephritis

miriád

ajándékló

agyafúrt

triumvirátus

Kedvesebbnek lenni a könyvtárossal. Fölvetni valami általános témát, ha elkezd gyerekeskedni.

Teddy a sortja oldalzsebéből hirtelen töltényformájú kis golyóstollat húzott elő, lecsavarta a kupakját, és írni kezdett, jobb combját használta íróasztalnak a nyugágy karfája helyett.

Napló. 1952. október 28.

A cím és a jutalom ugyanaz, mint 1952. október 26-án és 27-én.

Meditáció után ma reggel az alábbiaknak írtam levelet:

dr. Wokawara
Mandell professzor
Peet professzor,
Burgess Hake, Jr.
Roberta Hake
Sanford Hake
Hake nagyi
Mr. Graham
Walton professzor

Megkérdezhetném Anyát, hogy Papa dögcédulája hol van, de ő biztos azt mondaná, hogy nem szabad viselnem. Tudom, hogy Papánál van, mert láttam, hogy becsomagolta.

Szerintem az élet ajándékló.

Azt hiszem, csúnya ízléstelenség Walton professzortól, hogy kritizálja a szüleimet. Ő azt szeretné, ha mindenki olyan lenne, amilyennek ő szeretné.

Vagy ma fog megtörténni, vagy a tizenhatodik születésnapomon. 1958. február 14-én. Még említeni is nevetséges.

Leírta az utolsó bejegyzést is, de figyelmét továbbra is a jegyzetlapra fordította és golyóstollát a levegőben rázogatta, mintha még folytatni akarná.

Szemmel láthatólag nem volt tudatában, hogy egy magányos és érdeklődő nézője akadt. A sportfedélzet korlátja mellett az első sor nyugágytól a hajó orra felé vagy ötméternyire, s a feje fölött úgy hat-nyolc méternyire a vakító napsütésben, egy fiatalember figyelte őt kitartóan. Ez így ment vagy tíz percig. A fiatalemberen egyszer csak látszott, hogy valamilyen elhatározásra jutott, mert lábát váratlanul levette a korlátról. Állt egy pillanatig, még mindig Teddyn volt a szeme, majd elment, és eltűnt szem elől. De egy perc sem telt el, és a maga tolakodó függőlegességében fölbukkant a nyugágysorok közt. Harminc körül lehetett, vagy még annál is fiatalabb. Nekivágott, hogy utat törjön az ösvényen Teddy széke felé, bosszantó kis árnyékokat vetett a regényoldalakra, s közben (tekintve, hogy közel s távol ő volt az egyetlen álló és mozgó alak) meglehetősen gátlástalanul lépett rá a fonalgombolyagokra és más efféle személyi holmira.

Teddynek láthatólag fel se tűnt, hogy nyugágya lábánál áll valaki, sőt mi több, még árnyékot is vet a noteszára. Páran azonban, vagy két sorral mögötte, hamarabb kijöttek a sodrukból. Úgy néztek föl a fiatalemberre, ahogy talán csak az tud fölnézni, aki éppen nyugágyon hever. A fiatalemberben azonban volt valami nyugalom, szinte elnyűhetetlen, azzal a jelentéktelen fenntartással, hogy legalább a fél kezét zsebre vághatja. - Helló! - szólította meg Teddyt.

Teddy fölnézett. - Helló - mondta. Már csukta is, azaz inkább hagyta magától becsukódni a jegyzetfüzetét.

- Megengeded, hogy leüljek egy percre? - kérdezte a fiatalember kicsit túlzott szívélyességgel. - Foglalt ez a szék?

- A mienk mind a négy - mondta Teddy. - De a szüleim nem keltek még föl.

- Nem keltek még föl? Ilyen szép napon? - kérdezte a fiatalember. Már le is ereszkedett a nyugágyra Teddy jobbján. A két nyugágy oly közel volt, hogy karjuk összeért. - Ez Isten elleni vétek - mondta. - Tisztára Isten elleni vétek. - Lábát kinyújtotta, két combja szokatlanul vaskos volt, szinte derék vastagságú mindkettő. Majdnem teljesen a keleti tengerpart egyenruhájába volt öltözve, fent rövidre vágott haj, lent kitaposott bőrcipő, közbül pedig némileg vegyes szabványviselet - sárgás-barna gyapjúzokni, faszénszürke nadrág, legombolt nyakú ing, nyakkendő nélkül, és halszálkamintás zakó, mely úgy festett, mintha a Yale, Harvard vagy Princeton valamelyik látogatottabb felsőfokú szemináriumán tett volna szert illendő életkorra. - Ó, istenem, micsoda fölséges nap - mondta elismerően, és fölsandított a napra. - Kényre-kedvre ki vagyok szolgáltatva az időjárásnak. - Bokánál keresztbe vetette két vaskos lába szárát. - Ami azt illeti, arról vagyok ismeretes, hogy személyes sértésnek tekintek még egy egészen közönséges esős napot is. A mai nap hát kész felüdülés. - Bár modora, a szokásos értelemben, jól nevelt volt, lényegesen többet mondott a kelleténél, mintha valamiféle megállapodást kötött volna önmagával, hogy mindaz, amit mondania kell, legyen nagyon is jó hangzású - értelmes, művelt, sőt szórakoztató vagy gondolatébresztő - akár az előnyös helyen ülő Teddy, akár a hátul ülők szemében, ha történetesen oda találnának figyelni. Teddyre sandított és mosolygott. - Te hogy állsz az időjárással? - kérdezte. Mosolya éppenséggel nem személytelen volt, hanem társasági, bájmosoly, amely - bármily közvetve is - visszautalt tulajdon énjére. - Veled is megesik, hogy az időtől mértéktelenül kiborulsz? - kérdezte mosolyogva.

- Nem izgat különösebben, ha éppen erre gondol - mondta Teddy.

A fiatalember hátrabicsakló fejjel nevetett. - Csuda jó - mondta. - A nevem, ha netán érdekel, Bob Nicholson. Nem tudom, bemutatkoztunk-e egymásnak a tornateremben? A te nevedet persze tudom.

Teddy áttette súlyát az egyik csípőjére, és jegyzetfüzetét biztonságba helyezte sortja oldalzsebében.

- Figyeltem, ahogy írtál, odafentről - mesélte Nicholson, és fölmutatott. - Szerelmes egek! Úgy dolgoztál, mint egy kis megszállott.

Teddy ránézett. - Jegyezgettem a noteszomba. Nicholson mosolyogva bólintott. - És Európa? - folytatta a társalgást. - Tetszett?

- Igen, nagyon. Köszönöm.

- Merre jártatok?

Teddy váratlanul előrehajolt, és megvakarta lábikráját. - Hosszú ideig tartana, ha minden várost felsorolnék, mert magunkkal hoztuk a kosit és elég nagy távolságokat tettünk meg. - Hátradőlt. - Anyám meg én többnyire Edinburghban voltunk, Skóciában, meg Oxfordban, Angliában. Azt hiszem, a tornateremben említettem már, hogy mindkét helyen interjút kellett adnom. Elsősorban az edinburghi egyetemen.

- Nem, azt hiszem, nem említeted - mondta Nicholson. - Kíváncsi voltam, adtál-e már interjút? És hogy megy az ilyesmi? Erőszakoskodnak?

- Tessék? - kérdezte Teddy.

- Hogy megy az ilyesmi? Érdekes volt?

- Néha igen. Néha nem - mondta Teddy. - Egy kicsit túl soká maradtunk. Apám már valamivel korábban haza akart menni, nem ezzel a hajóval. De jöttek néhányan Stockholmból, meg Innsbruckból, Ausztriából, hogy megismerkedjenek velem, így hát várnunk kellett.

- Hát ez már így van.

Teddy most nézett első ízben a szeme közé. - Maga költő? - kérdezte.

- Költő? - felelte Nicholson. - Uramisten, dehogy. Sajnos nem. Miért kérded?

- Nem is tudom. A költők tekintik mindig személyes ügyüknek az időjárást. Mindig olyasmibe fektetik az érzéseiket, aminek nincsenek is érzései.

Nicholson, mosolyogva, belenyúlt a zakója zsebébe, és cigarettát, gyufát halászott elő. - Valahogy úgy gondolom, hogy ők érzéseket tartanak raktáron - mondta. - A költők talán nem érzésekkel kereskednek?

Teddy szemmel láthatólag nem hallotta, vagy nem is figyelt rá. Szórakozottan bámult a sportfedélzet fölötti két füstoszlopra, vagy még inkább azok fölé.

Nicholson némi nehézség árán, mert könnyű északi szél fújt, rágyújtott. Hátradőlt, és azt mondta: - Gondolom, jól megkavart társaságot hagytál ott...

- Szól a kabóca, s nem mondja, mily hamar lesz néma örökre - szólalt meg váratlanul Teddy. - Ezen az úton, nézd, ahogy senki se jár egy őszi estén.*

----------

*Macuo Basó versei. (Japán haiku versnaptár. Tandori Dezső fordítása.)
- Hát ez meg mi volt? - kérdezte Nicholson mosolyogva. - Mondd csak még egyszer?

- Két japán vers. Nincsenek tele emocionális marhaságokkal - mondta Teddy. Hirtelen előrehajolt, jobbra billentette a fejét, és könnyedén rácsapott a jobb fülére. - Még mindig van egy kis víz a fülemben a tegnapi úszólecke óta - mondta. Egyszer-kétszer rácsapott a fülére, majd hátradőlt, és mindkét karját rátette a karfára. A nyugágy, persze, szabályos, felnőtt méretű nyugágy volt, s ő határozottan pici volt benne, bár teljesen elernyedt, sőt derült is.

- Gondolom, Bostonban eléggé megkavartad az okosokat - mondta Nicholson, s közben figyelte őt. - Az után a legutóbbi kis purparlé után. Többé-kevésbé az egész Leidekker-hadat, legalábbis azt hiszem. Gondolom, mondtam már, hogy a múlt év júniusában jó hosszan fecsegtünk Al Babcockkal. Sőt ugyanaznap este hallottam a szalagodat is.

- Igen. Mondta.

- Gondolom, megkavartad őket - hajtogatta Nicholson. - Abból ítélve, amit Al mesélt, halálos kis kanmuri lehetett, ha jól tudom, aznap este, hogy magnóra vettek. - Szívott egyet a cigarettáján. - Ha jól tudom, jósolgattál nekik, s ez fenemód fölkavarta a fiúkat. Igaz ez?

- Tudnám csak, miért tartják az emberek olyan fontosnak, hogy valaki érzelmes legyen? - mondta Teddy. - Apám és anyám szemében nem is ember az, aki nem érez mindenféle nagyon szomorú, nagyon-nagyon hamis dolgot. Apámon még akkor is erőt vesznek az érzései, ha újságot olvas. Engem embertelennek tart.

Nicholson oldalt leverte a cigarettahamut. - Ezt úgy értsem, hogy neked nincsenek is érzéseid? - kérdezte.

Teddy eltöprengett, mielőtt válaszolt volna. - Ha vannak is, nem emlékszem, hogy valaha is hasznukat vettem volna - mondta. - Nem értem, mire jók.

- Szereted az Istent, nem? - kérdezte Nicholson, némileg eltúlzott nyugalommal. - Hát nem ő az erőd, hogy úgy mondjam? Abból, amit a szalagról és Al Babcocktól hallottam...

- Úgy van, szeretem. De nem szentimentálisan. Soha nem mondta senkinek, hogy őt szentimentálisan kell szeretni - mondta Teddy. - Egy biztos, ha én lennék az Isten, senkitől sem kívánnám, hogy szentimentálisan szeressen. Állhatatlan az ilyen szeretet.

- És a szüleidet szereted?

- Szeretem, de még mennyire - mondta Teddy -, persze maga azt szeretné, hogy ezt a szót a maga kívánta értelemben használjam, tudom.

- Jó. És te milyen értelemben használnád?

Teddy elgondolkozott. - Tudja, mit jelent az, hogy ,,affinitás"? - fordult Nicholsonhoz.

- Körülbelül - felelte Nicholson szárazon.

- Nagyon erős az affinitásom velük szemben. Mármint hogy ők a szüleim, s mindannyian hozzájárulunk egymás harmóniájához, meg minden - mondta Teddy. - Amíg élnek, szeretném, ha jól élnének, mert szeretnek jól élni... De ők másként szeretnek engem meg Boopert, a kishúgomat, tudja. Mintha nem is szerethetnének úgy, ahogy vagyunk. Mintha nem szerethetnének, ha nem akarnának egy kicsit mindig változtatni rajtunk. Az okokat, hogy miért kell minket szeretniük, majdnem úgy szeretik, mint minket, sőt a legtöbbször még annál is jobban. Márpedig ez így sehogy sincs jól. - Újra odafordult Nicholsonhoz, s kicsit előrecsúszott. - Meg tudná mondani, hány óra? - kérdezte. - Úszóleckém van fél tizenegykor.

- Van időd - mondta Nicholson, mielőtt még a karóráját megnézte volna. Fölhúzta a kézelőjét. - Tíz óra tíz.

- Köszönöm - mondta Teddy, és hátradőlt. - Akkor még vagy tíz percig beszélgethetünk.

Nicholson letette fél lábát a nyugágy mellé, előrehajolt és eltaposta a cigarettavéget. - Ha jól tudom - mondta hátradőlve -, makacsul ragaszkodsz a Védák lélekvándorlás-elméletéhez.

- Az nem elmélet, az éppúgy része...

- Legyen - mondta Nicholson gyorsan. Mosolygott, és kezét ironikusan áldásra emelte. - Erről, most, nem vitatkozunk. Hadd fejezzem be. - Újra keresztbe tette két vaskos kinyújtott lábszárát. - Ha jól tudom, meditáció útján megtudtál egyet-mást, és ebből az a meggyőződésed támadt, hogy legutóbbi inkarnációd idején valami szent voltál Indiában, de többé-kevésbé elvesztetted az isteni kegyelmet...

- Nem voltam szent - mondta Teddy. - Csak olyan ember, aki nagyon komoly spirituális előrehaladást tett.

- Jól van, mindegy - mondta Nicholson. - A lényeg az, hogy most úgy érzed: a legutóbbi inkarnációd alkalmával többé-kevésbé elvesztetted a kegyelmet, még a végső Megvilágosodás előtt. Igaz, vagy én...

- Igaz - mondta Teddy. - Megismerkedtem egy nővel, és valahogy többé nem meditáltam. - Karját levette a karfáról, és kezét, mintha csak melengetni akarná, a combja alá dugta. - Másik testet kellett volna öltenem, és mindenképpen vissza kellett volna térnem a földre, úgy értem, hogy még nem volt elég nagy a spirituális előmenetelem ahhoz, hogy meghalhattam és egyenesen Brahmához juthattam volna, még ha a nővel nem is ismerkedem meg, és sohase kellett volna visszajönnöm a földre. De ha a nővel meg nem ismerkedem, nem kellett volna amerikai testben újjászületnem. Úgy értem, hogy Amerikában nagyon nehéz meditálni és spirituális életet élni. Az embert, ha megpróbálja, csodabogárnak nézik. Az apám is bizonyos fokig csodabogárnak tart. És az anyám, igen, ő azt hiszi, hogy nem tesz jót, ha folyton az Istenre gondolok. Azt hiszi, árt az egészségemnek.

Nicholson hosszan nézte, tanulmányozta Teddyt. - Ha jól emlékszem, a legutóbbi szalagon azt mondtad, hogy hatéves voltál, mikor először volt misztikus élményed. Igaz ez?

- Hatéves voltam, mikor rádöbbentem, hogy minden Isten, és a hajam égnek állt, meg minden - mondta Teddy. - Vasárnap volt, emlékszem. A húgom akkor még nagyon pici volt, itta a tejet, és én egyszerre rádöbbentem, hogy ő is Isten, meg a tej is Isten. Úgy értem, hogy nem tett mást, csak Istent öntött Istenbe, ha érti, mire gondolok.

Nicholson egy szót se szólt.

- De a véges dimenziókon már négyéves koromban elég gyakran túljutottam - mondta Teddy, mintha utólag jutott volna eszébe. - Persze nem mindig, csak elég gyakran.

Nicholson bólintott. - Túljutottál? - kérdezte. - Sikerült?

- Igen - mondta Teddy. - Rajta volt ez is a szalagon... De lehet, hogy az áprilisin. Nem vagyok benne biztos.

Nicholson cigarettát halászott elő újra, de szemét nem vette le Teddyről. - Hogy jut túl valaki a véges dimenziókon? - kérdezte, és kurtán fölnevetett. - Gondolom, kezdjük egészen az elején, például egy fadarabbal. Van szélte, van hossza...

- Nincs. Ez az, amiben téved - mondta Teddy. - Mindenki azt hiszi, hogy valahol mindennek van határa. Pedig nincsen. Ez az, amit Peet professzornak is megpróbáltam elmondani. - Ültében fészkelődött, előhúzott egy gusztustalan zsebkendőt, szürkét és gubancosat, és kifújta az orrát. - Azért van látszólag valahol mindennek határa, mert másként a legtöbb ember nem tudná, hogy nézze a dolgokat - mondta. - Persze ez nem jelenti azt, hogy léteznek is ezek a határok. - Eltette a zsebkendőjét, és ránézett Nicholsonra. - Legyen szíves, emelje fel egy pillanatra a karját.

- A karomat? Miért?

- Csak emelje fel. Egy pillanatra.

Nicholson egy-két ujjnyira fölemelte karját és karfáról. - Ezt? - kérdezte.

Teddy bólintott. - Azt hogy nevezi? - kérdezte.

- Hogy érted? Ez a karom. Egy kar.

- És honnan tudja, hogy az? - kérdezte Teddy. - Azt tudja, hogy karnak hívják, de honnan, tudja, hogy valóban az? Van rá valami bizonyítéka, hogy az egy kar?

Nicholson kivett egy cigarettát a csomagból és rágyújtott. - Hogy őszinte legyek, azt hiszem, ez bűzlik a legócskább szofisztikától - mondta, és kifújta a füstöt. - Ez egy kar, az ég szerelmére, és azért kar, mert kar. Mindenekelőtt nevének kell lennie, hogy minden mástól megkülönböztethessük. Úgy értem, hogy egyszerűen nem tudsz...

- Maga most éppen logikus - mondta Teddy szenvtelenül.

- Most éppen micsoda? - kérdezte Nicholson, kissé túlzott udvariassággal.

- Logikus. Szabályos, értelmes válaszokat ad - mondta Teddy. - Próbáltam segíteni. Azt kérdezte, hogy jutok túl a véges dimenziókon, ha éppen rám jön. Hát ilyenkor a logikának nem veszem hasznát, az biztos. A logika az első, amitől az embernek meg kell szabadulnia.

Nicholson az ajkáról az ujjával eltávolított egy szemerke dohányt.

- Ádámot ismeri? - kérdezte Teddy.

- Hogy kit ismerek?

- Ádámot. A bibliait.

Nicholson mosolygott. - Személyesen nem - mondta szárazon.

Teddy habozott. - Ne haragudjon - mondta. - Kérdezett valamit, és én...

- Az ég szerelmére, már hogy haragudnék!

- Akkor jó - mondta Teddy. Egészen hátradőlt a nyugágyban, de fejét Nicholson felé fordította. - Ismeri azt a bibliai almát, amit Ádám a Paradicsomban megevett? - kérdezte. - Tudja, mi volt abban az almában? Logika. Logika, meg mindenféle intellektuális marhaság. Más nem is volt benne. Tehát - énszerintem - ki kell hánynia, ha azt akarja, hogy mindent olyannak lásson, amilyen a valóságban. Úgy értem, ha egyszer sikerült kihánynia, akkor többé nem lesz problémája az ilyen fadarabokkal és más effélékkel. Akkor majd nem azt látja mindig, hogy valahol mindennek van határa. És ha érdekli, azt is tudni fogja, hogy a karja tulajdonképpen micsoda. Érti, hogy mire gondolok? Tud követni?

- Tudlak - jegyezte meg Nicholson, elég kurtán.

- Az a baj - folytatta Teddy -, hogy a legtöbben nem is akarják a dolgokat olyannak látni, amilyenek. És nem akarják abbahagyni ezt a folytonos születést-elmúlást egyszer s mindenkorra. Folyton csak új testeket akarnak, pedig jobban tennék, ha abbahagynák az egészet és nem mozdulnának Isten mellől, akinél igazán jó nekik. - Eltöprengett. - Sose láttam még együtt ennyi almaevőt - mondta. Fejét rázta.

E pillanatban egy fehér kabátos fedélzeti pincér, aki éppen körbejárt, megállt Teddy és Nicholson előtt, s megkérdezte, nem parancsolnak-e reggelire erőlevest? Nicholson semmit se válaszolt. Teddy felelt neki - Köszönöm, nem -, és a pincér tovább ment.

- Ha nincs kedved beszélni róla, nem muszáj - mondta Nicholson váratlanul és elég nyersen. - Cigarettájáról leverte a hamut. - Mondd, igaz az, hogy megmondtad az egész Leidekker-hadnak, Waltonnak, Peetnek, Larsennek, Samuelsnek és a többieknek, hogy hol, mikor és hogyan halnak meg? Igaz? Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz, de Bostonban az a hír járja...

- Nem, nem igaz - mondta Teddy nyomatékosan. - Helyeket és időpontokat említettem nekik, mikor nagyon-nagyon óvatosaknak kell lenniük. És mondtam nekik egyet-mást, amit esetleg nem ártana megtenniük... De olyasmit egyáltalán nem mondtam. Nem mondtam semmi olyasmit, ami abban az értelemben kikerülhetetlen. - Újra előszedte, és használatba vette a zsebkendőjét. Nicholson várt, és figyelte őt. - Peet professzornak meg éppen nem mondtam semmi ilyet. Először is ő nem volt azok közt, akik ott koslattak körülöttem, és faggattak. Peet professzornak mindössze annyit mondtam, hogy csak januárig szabad tanítania, aztán már nem - ez volt az egész. - Teddy hátradőlt és elhallgatott egy pillanatra. - A többi professzor a szó szoros értelmében mind kényszerített, hogy elmondjam ezt az egészet. Az azután volt, hogy végeztünk már az interjúval, és megcsináltuk a szalagot, jó késő volt már, s mind csak ültek ott körös-körül, szívták a cigarettáikat, és kezdtek nagyon gyerekeskedni.

- De Waltonnak, vagy Larsennek például, nem mondtad, hogy mikor, hol és hogyan következik be a halála? - firtatta Nicholson.

- Nem. Nem mondtam - állította Teddy határozottan. - Nem is mondtam volna semmi ilyesmit, de folyton ezen lovagoltak. Walton prof kezdte. Azt mondta, igazán szeretné tudni, hogy mikor hal meg, mert akkor tudná, melyik munkáját kell befejeznie, melyiket nem, és hogy miként használja ki legjobban az idejét, meg minden. Aztán mind azt mondta, hogy... Szóval, mondtam nekik egyet-mást.

Nicholson nem szólt egy szót sem.

- Azt nem mondtam meg nekik, hogy végül is mikor halnak meg. Ebből egy szó sem igaz - mondta Teddy. - Megmondhattam volna, de tudtam, hogy a szívük mélyén valójában nem akarják tudni. Szóval tudtam, hogy hiába tanítanak ezek hittant, meg filozófiát, meg minden mást, azért csak vélnek a haláltól. - Teddy egy percig csendben ült, vagy feküdt inkább. - Micsoda szamárság - mondta. - Az embernek, ha meghal, semmi más dolga, mint hogy a testéből odébbálljon. Az ördögbe is, mindenkivel ezerszer meg ezerszer megesett már. Az, hogy nem emlékszik rá, még nem jelenti, hogy ne esett volna meg velük. Micsoda szamárság!

- Lehetséges. Lehetséges. - mondta Nicholson. - De továbbra is fennáll az a logikai igazság, hogy bármilyen értelmesen...

- Micsoda szamárság - ismételte Teddy. - Nekem például öt percen belül úszóleckém lesz. Lehet, hogy lemegyek a medencéhez, és lehet, hogy nem lesz benne víz. Talán éppen ma cserélik, vagy más egyéb. Lehet például, hogy odamegyek a medence szélére, csak épphogy egy pillantást vessek a fenekére, pont akkor ér oda a húgom, és lök rajtam egyet. Lehet, hogy betörik a fejem és szörnyet halok. - Teddy ránézett Nicholsonra. - Lehet - mondta. - A húgom csak hatéves, sok-sok életen át nem volt ember, és nem is szeret valami nagyon. Megeshet, igazán. És különben is, mi van ebben tragikus? Mi van ezen félnivaló? Csak azt tenném, ami elrendeltetett, hát nem?

Nicholson kissé felhorkant. - Lehet, hogy a te szempontodból nem volna tragédia, de bizonyára keserves volna anyádnak, meg apádnak - mondta. - Erre nem gondolsz,

- Dehogynem, már hogyne gondolnék - mondta Teddy. - De csak azért keserves, mert kész nevük és érzésük van mindenre, ami történik. - Keze még mindig a combja alatt volt. Most azonban kihúzta, karját rátette a karfára, és ránézett Nicholsonra. - Ismeri Svent? Azt, aki a tornatermet rendben tartja? - kérdezte. Megvárta, míg Nicholson bólint. - Nos, ha Sven ma azt álmodná, hogy megdöglött a kutyája, nagyon-nagyon rossz éjszakája volna, mert igen szereti azt a kutyát. De reggel, ébredéskor, már rendben volna minden. Tudatára ébredne, hogy csak álom volt az egész.

Nicholson bólintott. - Pontosan mire akarsz kilyukadni?

- Arra, hogy ha a kutya valóban megdöglene, akkor se volna semmi különbség. Csak ő ezt nem tudná. Úgy értem, hogy addig fel sem ébredne, amíg maga is meg nem halna.

Nicholson, semmitmondó arckifejezéssel, azzal foglalatoskodott, hogy a jobb kezével lassan, kéjesen dörzsölgette a tarkóját. Bal keze, mozdulatlanul a karfán, ujjai közt a meggyújtatlan, új cigarettával, furcsamód fehérnek és szervetlennek tetszett a ragyogó napfényben.

Teddy hirtelen fölállt. - Sajnos most már igazán mennem kell - mondta. Habozva leült a nyugágy kinyúló lábtartójára, Nicholsonnal szemben, és begyűrte trikóját. - Azt hiszem, körülbelül másfél perc, míg leérek az uszodába - mondta. - Egész lent van az E fedélzeten.

- Megkérdezhetném, miért mondtad Peet professzornak, hogy hagyja abba a tanítást az év elején? - szegezte neki a kérdést Nicholson. - Ismerem Bob Peetet. Csak ezért kérdem.

Teddy szorosabbra húzta krokodilbőr övét. - Azért, mert ízig-vérig spirituális ember, s most éppen rengeteg szamárságot tanít, és ez nem tesz valami jót neki, ha igazán előre akar jutni spirituális téren. Ez túlságosan ösztökéli. Ideje már, hogy kidobjon mindent a fejéből, s ne tömjön még többet bele. Ha akarja, még ebben az életében megszabadulhat az alma jó részétől. Meditálni nagyon tud. - Teddy fölállt. - Mennem kell. Nem akarok nagyon elkésni.

Nicholson fölnézett rá és nézte kitartóan, hogy visszatartsa. - Mit tennél, ha módod volna megváltoztatni a nevelési rendszert? - kérdezte kétértelműen. - Gondolkoztál rajta valaha?

- Igazán mennem kell már - mondta Teddy.

- Csak erre az egy kérdésre válaszolj még - mondta Nicholson. - A nevelés az én édes gyerekem, igazán - ezt adom elő. Hát ezért kérdem.

- Nos... igazán nem is tudom, mit csinálnék - mondta Teddy. - Egy biztos: nem azzal kezdeném, amivel az iskolában általában kezdeni szokták. - Összefonta a karját és röviden elgondolkozott. - Azt hiszem, először összegyűjteném az összes gyereket, és megmutatnám nekik, hogy kell meditálni. Megpróbálnám megmutatni neki, hogyan tudhatják meg, kicsodák, nemcsak azt, hogy mi a nevük, és más efféléket... De még talán ezelőtt kiüríttetnék velük mindent, amit a szüleik vagy bárki más mondtak nekik. Úgy értem, még azt is, ha a szüleik csak annyit mondtak, hogy az elefánt nagy. Az elefánt csak akkor nagy, ha van ott mellette más is, például egy kutya, egy asszony. - Teddy egy pillanatra megint elgondolkozott. - Még azt se mondanám meg nekik, hogy az elefántnak ormánya van. Ha éppen kéznél volna, talán megmutatnék nekik egy elefántot, de úgy küldeném oda őket az elefánthoz, hogy ők se tudjanak többet róla, mint az őróluk. Ugyanígy a fűvel is, meg minden mással. Még azt se mondanám, hogy a fű zöld. A szín csak elnevezés. Úgy vélem, ha az ember megmondja, hogy a fű zöld, akkor mindjárt kezdetben arra kényszeríti őket, hogy a füvet valamilyennek ítéljék - a maguk módján - és ne másmilyennek, ami talán éppen olyan helyes, ha éppen nem sokkal helyesebb. Nem tudom. Kihányatnék velük minden falatka almát, amit a szüleik vagy mások megetettek velük.

- És ezzel vajon nem azt érnéd el, hogy a tudatlanok egész kis nemzedékét neveled fel?

- Miért? Semmivel se volnának tudatlanabbak, mint egy elefánt. Vagy egy madár. Vagy egy fa - mondta Teddy. - Azért, mert valami csak létezik, ahelyett, hogy egy adott módon viselkedne, még nem jelenti azt, hogy tudatlan.

- Nem?

- Nem! - mondta Teddy. - Ráadásul, ha akarják, éppenséggel meg is tanulhatják mindazt a sok szamárságot - elnevezéseket, színeket meg más egyebet - megtehetnék, ha kedvük támadna rá, később, mikor már nagyobbak. De mindenesetre szeretném, ha azzal kezdenék, hogy helyesen néznek mindent, nem úgy, ahogy az almaevők - én így gondolnám. - Közelebb lépett Nicholsonhoz és feléje nyújtotta kezét. - Mennem kell már. Igazán. Nagyon örültem.

- Csak egy pillanat - ülj le egy percre - mondta Nicholson. - Sose gondoltál még arra, hogy ha nagy leszel, valamilyen kutatással kéne foglalkoznod? Orvosi kutatással, vagy valami ilyesmivel? Úgy érzem, a te eszeddel végül is...

Teddy válaszolt, de nem ült már le. - Gondoltam már erre, pár évvel ezelőtt - mondta. - Beszéltem is egy-két orvossal. - Fejét rázta. - Nem érdekel különösebben. Az orvosok is megmaradnak a felszínen. Mindig csak sejtekről meg más ilyesmiről beszélnek.

- Ó? Te nem tulajdonítasz fontosságot a sejtszerkezetnek?

- Dehogynem. De az orvosok úgy beszélnek a sejtekről, mintha önmagukban is határtalanul fontosak volnának. Mintha nem is volnának azé, akié. - Teddy félresimította haját a homlokából. - Magam növesztettem a magam testét - mondta. - Nem teszi meg helyettem senki. Márpedig ha én növesztettem, tudnom kellett, hogyan növesszem. Legalábbis tudtomon kívül. Az utóbbi pár százezer év során valamikor talán elvesztettem annak a tudatos ismeretét, hogy miként növesszem, de a tudás megvan még, hiszen - ez nyilvánvaló - használom... Ugyancsak sokat kellene meditálni, és sok mindent kellene kiüríteni, hogy az ember visszaszerezze az egészet - mármint hogy a tudatos ismeretet -, de ha akarja valaki, nem lehetetlen. Ha eléggé kitárulkozik. - Váratlanul lehajolt és fölemelte Nicholson jobbját a karfáról. Megrázta, szívélyesen, és elbúcsúzott: - Isten vele. Mennem kell. - És ezúttal Nicholson már képtelen volt visszatartani, olyan hirtelen eredt útnak a nyugágyak közti ösvényen.

Teddy távozása után Nicholson percekig mozdulatlanul ült, keze a karfán, meggyújtatlan cigarettája még mindig bal keze ujjai közt. Végül fölemelte jobbját, mintha csak arról akarna meggyőződni, vajon a gallérja még mindig nyitva van-e? Majd rágyújtott és ült tovább mozdulatlanul.

Végigszívta a cigarettát, majd fél lábát hirtelen letette a nyugágyról, eltaposta a csikket, fölállt és elég gyorsan elindult kifelé az ágyak közül.

Ugyancsak fürgén, az elülső lépcsőn, ereszkedett le a sétafedélzetre. Ott meg sem állt, folytatta útját, még mindig sietősen, lefelé, a főfedélzetre. Majd az A fedélzetre. A B fedélzetre. A C fedélzetre. A D fedélzetre.

A D fedélzeten véget ért az elülső lépcsőház, és Nicholson egy pillanatra megtorpant, szemmel láthatólag eltévedt. De rövidesen megpillantott valakit, aki alkalmasnak látszott, hogy útbaigazítsa. A folyosó közepe táján egy stewardess üldögélt az egyik konyhaajtó előtt, képeslapot olvasott és cigarettázott. Nicholson odament hozzá, röviden tanácskozott vele, köszönetet mondott, pár lépéssel odébb ment a hajó orra felé, és kinyitott egy nehéz vasajtót, amelyen ez állt: A MEDENCÉHEZ. Az ajtó szűk, csupasz lépcsőre nyílt.

Alig hogy félúton túljutott, velőtrázó, elnyújtott sikoltást hallott - kétségtelenül egy kislány sikoltott. Visszahangzó sikoly volt, mintha négy csempézett fal közt verődött volna oda-vissza.
 
 
0 komment , kategória:  J. D. Salinger:Kilenc történet  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1741
  • e Hét: 31308
  • e Hónap: 76380
  • e Év: 2017660
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.