|
2018-06-08 08:56:45, péntek
|
| |
| |
Csanádi Imre
Örök vallomás
Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
a nő és férfi egymásért hevül,
hallgatják egymást végtelenül.
Dalmát? bosnyák? -mi más lehetne még?
de mindkettő egyazon tűzben ég.
Cifra mezükre rásüt bár a por-
a szerelem azon is áthatol.
A szerelem ha kell a kőben él,
a szerelem régebb a réginél,
mint örökség apáról fiúra száll,
anyjától kapja kölcsönbe a lány.
Nem ismer kort, és nem ismer határt.
leküzd mesésen minden akadályt.
öl és ölel-bosszul és megbocsát,-
egy nemzedék másiknak adja át.
Egy érzés elvész, mint a rohanó
patak egy cseppjét viszi a folyó,
az óceán is, ahogy hömpölyög,
régire újat, habot habra lök.
Régi tüzeket váltják új tüzek,
régi vizekre csapnak új vizek,
de mint sziget a tenger közepén,
itt, formát öltve két szerelem él.
Ezzel a hullám nem görgött tova,
el nem födözte múlt idők moha,
nem is fakítja fényét megszokás-
ez tartós, igéző lobogás.
A férfi beszél, az arc és a szem
elevenen sugárzik-tüzesen.
Szemét lesüti, elpirul a nő,
s oly ügyetlen ügyes a legyező.
Keblét szorítja keze, mintha csak
szívét nyugtatná, -ó, bolond, vacak
szív: itt is a gipszköntösön belül,
kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.
Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
végigkötődnek napot-éjszakát.
Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt-
az ő szerelmük máig ég, vakit. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Csanádi Imre |
|
|
|
|
|
xMagazin
Offline
