Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-07 11:50:06, szombat
 
  Honoré de Balzac
AZ ELHAGYOTT ASSZONY
Fordította:
Déry Tibor



D'Abrantès hercegnőnek hűséges szolgája

HONORÉ DE BALZAC
Párizs, 1835. augusztus


1822-ben, a tavasz legelején a párizsi orvosok Alsó-Normandiába küldtek egy fiatalembert, aki akkoriban gyógyult fel tüdőgyulladásából, melyet vagy megerőltető tanulmányai vagy talán kicsapongó életmódja következtében szerzett. Teljes felépüléséhez nyugalomra, könnyű étrendre, hűvös levegőre s mindenfajta izgalom kiküszöbölésére volt szükség, Bessin zsíros földje és a csöndes vidéki élet erre mindenképp alkalmasnak látszott. Egy csinos, a tengertől két mérföldre fekvő városkába, Bayeux-be költözött tehát, egyik unokanővéréhez, aki azzal a különleges vendégszeretettel fogadta, amely a visszavonultságban élő emberek sajátja: hisz ezek számára egy rokon vagy egy barát érkezése valóságos szerencseszámba megy.

Egynéhány szokástól eltekintve, valamennyi kisváros hasonlít egymásra. Így hát, miután Gaston de Nueil báró, e párizsi fiatalember néhány estét eltöltött unokanővérénél, Sainte-Sevère asszonynál vagy a társaságához tartozó néhány családnál, nagyjából már megismerte mindazokat, akiket zártkörű világban úgy emlegetnek, mint az egész város. Gaston de Nueil azokat a mindig ugyanegy szereplőket ismerte fel bennük, akikkel a megfigyelő ma is találkozhatik minden olyan városban, ahol a hajdani Franciaországot képviselő régi rendek székelnek.

Elsőnek azzal a családdal találkozunk, melynek nemességét - bár ötven mérfölddel arrébb már nem ismerik - a megyében magában ősréginek és megtámadhatatlannak tartják. A királyi családnak ez a kicsinyített mása házasulásai révén - anélkül, hogy erről bárkinek is sejtelme volna - rokonságban van a Navarreins-ekkel és Grandlieu-kkel, beleágazik a Cadignanok nemzetségébe és kapcsolatokat tart fenn a Blamont-Chauvrykkel. E híres nemzetség feje természetesen mindig szenvedélyes vadász. Modortalan ember, s ennélfogva névleges fölényével mindenkit megfélemlít; az alprefektust épp csak hogy megtűri, mint ahogy az adófizetést elszenvedi, nem ismer el senkit a tizenkilencedik század teremtette új méltóságok közül, és mint a politikai élet elfajulását emlegeti, hogy a miniszterelnök nem nemesi származású. Felesége metsző hangon, kiáltozva beszél, valamikor udvarlókat tartott, de húsvétkor rendszeresen meggyón; lányait rosszul neveli, s abban a meggyőződésben él, hogy a nevük lesz a hozományuk. Egyébként sem az asszony, sem a férje nem ismeri a fényűzés mai divatját, inasaikat ma is színházi libériákban járatják, s ezüstnemű, bútor, fogat tekintetében ugyanúgy a régi formákhoz ragaszkodnak, mint erkölcseikben és nyelvezetükben. Ez az ósdi pompa egyébként elég jól megfér a vidéki takarékoskodással.

Összegezve: a régi nemesség ez, hűbéri szolgáltatások, kutyafalkák, díszruhák nélkül, mindegyik megadja a másiknak a kellő tiszteletet, s valamennyien odaadó hűséggel viseltetnek azok iránt a főurak iránt, akiket csak ritkán s távolból látnak. Rangrejtett történelmiségüknek van valamilyen eredeti bája: mint a függőleges nyüsttel szőtt régi kárpitszöveteknek. A családhoz természetesen hozzátartozik egy fivér vagy egy nagybácsi, a Szent Lajos-rend nagykeresztjével kitüntetett altábornagy, régi udvaronc, aki egykor Richelieu marsallal járt Hannoverben, s aki most úgy tűnik fel ebben a környezetben, mint egy XV. Lajos korából származó gúnyirat egyik kallódó lapja.

Ennek a megkövesedett családnak az ellenlábasa egy gazdagabb, de kurtább nemesi múlttal dicsekvő család. Férj és feleség minden télen két hónapot tölt Párizsban, ahonnét magukkal hozzák a főváros könnyedebb modorát és gyorsan múló kedvteléseit. Az asszony választékosan öltözködik, bár kissé túl cifrán, s valamennyire mindig elmarad a divat mögött. Mindazonáltal nem győz gúnyolódni szomszédjai fitogtatott tudatlanságán; ezüstneműje modern, groomjai, négerei, belső inasai vannak. Nagyobbik fia tilbury-t tart, nem csinál semmit, majorátusa van, a kisebbik államtanácsos. Az apa bennfentes a kormány cselszövéseiben, adomákat mesél XVIII. Lajosról és du Cayla asszonyról, ötszázalékos papírokban helyezi el tőkéjét, nem vesz részt az almaborról szóló társalgásokban, de olykor nem állja meg, hogy ne helyesbítse a megyei családok vagyoni adatait, tagja a megyegyűlésnek, ruháit párizsi szabónál varratja, és a becsületrend keresztjét viseli. Egyszóval e nemesúr megértette a Restaurációt, a képviselőházban pénzzé váltja át befolyását, de királyhűsége távolról sem olyan feddhetetlen, mint azé a családé, amellyel versenyez. A Gazette-re és a Débats-ra fizet elő. A másik család csak a Quotidienne-t olvassa.

Őeminenciája a püspök, az egykori püspöki helynök ide-oda ingadozik e két hatalom között, amelyek ugyan megadják neki a vallásnak kijáró tiszteletet, de olykor az orra alá dörgölik azt az erkölcsi tanulságot, amelyet La Fontaine Az ereklyét cipelő szamár című meséjének a végére aggatott. A derék püspök ugyanis közrendű családból származott.

Ezután következnek a másodrendű égitestek, a tíz-, tizenkétezer livre évjáradékot húzó kurtanemesek, akik valamikor sorhajókapitányok vagy lovassági kapitányok voltak, vagy semmi foglalkozásuk nem volt. Lóháton végzik útjaikat, s valamilyen középső helyet foglalnak el a szentségeket hordozó plébános és a szemleútján járó adóellenőr között. Szinte valamennyien szolgáltak az apródoknál vagy a testőröknél, és életük békés alkonyát azzal töltik, hogy birtokukon gazdálkodnak, és jobban érdekli őket az almaboruk vagy egy erdő kitermelése, mint a monarchia. Mindazonáltal két whist-rubber vagy egy triktrak-játszma során az alkotmánylevélről és a liberálisokról cserélnek eszmét, közben megtárgyalva az eladó lányok hozományát családfájuk szempontjából, amelyet betéve tudnak. Asszonyaik magasan hordják az orrukat nádból font bricskáikban. Ha egy sált és egy főkötőt vesznek magukra, előkelő, jól öltözött udvarhölgyeknek képzelik magukat; alapos megfontolás után évente két kalapot vásárolnak, amelyeket alkalomadtán Párizsból hozatnak; általában erényesek és sokat beszélnek.

Az arisztokrata kaszt e főbb elemei köré néhány előkelő aggszűz csoportosul, akik megoldották az emberi nem mozdíthatatlanságának problémáját. Valósággal egybenőttek házukkal, arcuk, öltözékük szinte része az ingatlannak, a városnak, a vidéknek, ők képviselik hagyományait, emlékezetét, szellemét. Valamennyien kissé merevek és szoborszerűek, tudják, mikor kell mosolyogni vagy fejet csóválni, s időnként egy-egy megjegyzést tesznek, amelyet környezetük szellemesnek tart.

Arisztokrata nézetei, illetve vagyona révén néhány gazdag polgár is beférkőzött ebbe a kis Saint-Germain negyedbe. De még ha negyvenévesek elmúltak is, csak úgy emlegetik őket, hogy: ez a kis X. jóravalóan gondolkodik! - És megválasztják őket képviselőnek. Általában az aggszüzek pártfogolják őket, de ez nemegyszer szóbeszéd tárgyává lesz.

Végül megemlítendő még az a néhány papi személy is, akit ez az előkelő társaság befogadott, kit a stólája miatt, kit mert értelmes ember; ugyanis ezek az előkelőségek unják egymást, megnyitják szalonjuk ajtaját a polgári elemek előtt is, körülbelül olyasformán, ahogy a pék élesztőt kever a tésztájába.

Az ezekben a koponyákban felgyűlt bölcsesség néhány avatag eszméből áll, s a közéjük keveredő néhány új gondolatból, amelyeken esténként közösen elrágódnak. Hasonlóan egy kis öblöcske vizéhez, a gondolatokat közvetítő mondatoknak is megvan a maguk mindennapos árapálya, egyformán ismétlődő, állandó örvénylése, és akik hallgatják süket mormolását, hallgatni fogják holnap is, egy év múlva is, mindörökké. Az evilági dolgokról formált megváltozhatatlan véleményeik már-már egy hagyomány szentelte tantétel formájába merevedtek, amelybe akár csak egy csöppnyi szellemet belecsempészni senkinek sincs hatalmában. E betokosodott emberek élete olyan megrögzött szokások között kering, amelyek éppoly érinthetetlenek, mint vallási, politikai, erkölcsi és irodalmi nézeteik.

Ha idegent fogadnak be ebbe a körbe, egy kissé gúnyosan mindenki arra fogja figyelmeztetni, hogy: "itt nálunk nemigen fogja megtalálni az ön párizsi társaságának ragyogását". És mindegyikük el fogja ítélni szomszédjai életmódját, s azt a hitet igyekszik kelteni az idegenben, hogy őt magát más anyagból gyúrták, mint a társaság többi tagját, s hogy hiábavaló volt minden próbálkozása, hogy új életet öntsön ezekbe az emberekbe. De ha történetesen az idegen valamilyen megjegyzésével csatlakozik ahhoz a véleményhez, amelyet ezek az emberek egymásról táplálnak, abban a pillanatban hitvány gazfickónak kiáltják ki, aki nem ismer sem Istent, sem embert, romlott párizsi, mint ahogy általában minden párizsi romlott erkölcsű.

Amikor Gaston de Nueil feltűnt ebben a kis világban, ahol szigorúan betartották az etikett szabályait, ahol az élet minden dolga tökéletes összhangba rendeződött, ahol mindenki mindenről tudott, s ahol a nemesi családfák és földbirtokok értékét ugyanúgy nyilvántartották, mint az újságok utolsó oldalán a tőzsdei értékeket, az új jövevény súlyát is már eleve pontosan megmérték a bayeux-i közvélemény csalhatatlan mérlegén. Unokanővére, Sainte-Sevère asszony már számszerűen felbecsülte vagyonát, várandóságainak összegét, közhírré tette családfáját, nagy elismeréssel beszélt a fiatalember udvariasságáról, szerénységéről, műveltségéről. Hajszálra abban a fogadtatásban részesült, amelyre jogot formálhatott, nemesi családból származó fiatalemberhez illően bántak vele, bár meglehetősen fesztelenül, mert hisz még csak huszonhárom éves volt, de azért egy-egy fiatalabb hölgy és néhány családanya már szemet vetett rá. Auge-völgyi birtokából tizennyolcezer frank évjáradékot húzott, s apja előbb-utóbb rá fogja hagyni manerville-i kastélyát a hozzá tartozó épületekkel. Ami műveltségét, politikai jövőjét, egyénisége értékét és tehetségét illeti, arról még csak szó sem esett. Birtokának jó a földje, haszonbérleti szerződései megbízhatóak, ültetvényei kifogástalanok, a tatarozások költségei és az adók a bérlőket terhelik, almafái harmincnyolc évesek, nem szólva arról, hogy apja épp most alkuszik a birtokával szomszédos kétszáz hektáros erdőre, amelyet fallal fog körülvétetni; nincs az a miniszteri tárca vagy másfajta hírnév, mely felvehetné a versenyt ezekkel az előnyökkel.

Sainte-Sevère asszony azonban vagy kajánságból vagy számításból elhallgatta, hogy Gastonnak bátyja is van, s Gaston maga is mélyen hallgatott róla. De ez a bátyja mellbajos, s alighanem hamarosan a temetőbe kerül, megsiratják, elfelejtik.

Gaston de Nueilt eleinte elszórakoztatták ezek az emberek. Mappá-jában vázlatokat készített e figurákról, szögletes, ráncos arcukról, karvalyorrukról, egész ízes megjelenésükről, mulatságosan eredeti öltözékükről és rigolyáikról, élvezte normandiai tájszólásukat, gondolkodásuk és jellemük faragatlanságát. De miután egy időre maga is felvette ezt az életformát, mely a kalitkájukat fáradhatatlanul pörgető mókusok életére emlékeztet, hamarosan érezni kezdte az ellentétek hiányát ez eleve megszabott életből, mely a kolostorukba zárkózó szerzetesekéhez hasonlatos. Válságba esett, mely ugyan még nem volt azonos sem az undorral, sem az unalommal, de már nagyon is hasonlított rájuk. Ennek az átmenetnek könnyű fájdalmai múltán az egyénben csakhamar jelentkeznek a meg nem felelő talajba való átültetés kísérőjelenségei; szükségszerűen el fog sorvadni, elcsenevészedik. S ha semmi nem mozdítja ki ebből a világból, idővel észrevétlenül átveszi szokásait, megszokja ürességét, amely erőt vesz rajta és megsemmisíti. Gaston tüdeje már-már hozzászokott ehhez a légkörhöz. Már-már hajlamos volt arra, hogy elfogadja e gondok és gondolatok nélkül eltöltött napok növényi boldogságát, már elfeledkezett az életkedv lüktető áramlásáról, a szellemnek arról az állandó megtermékenyülési folyamatáról, amelyben oly szenvedélyesen vett rész párizsi tartózkodása alatt, már maga is kövesedni kezdett a kövületek között, már-már úgy látszott, hogy örökre itt fog rekedni, a zsíros külszínnel megelégedve, akárcsak Odysseus társai.

Egy este Gaston de Nueil egy idős hölgy és az egyházmegye egyik püspöki helynöke között üldögélt egy szalonban, amelynek faburkolata szürkére volt festve, padlója nagy mészkő kockákkal kirakva, falait néhány családtag arcképe díszítette. Négy játékasztal állt benne, melyek körül tizenhat whistező vendég csevegett. A fiatalember semmire sem gondolva elégedetten ejtőzött a remek vacsora után, amely a vidéki napoknak végső értelmét adja, s hirtelen azon kapta magát rajta, hogy teljesen egyetért e világ szokásaival. Megértette, hogy ezek az emberek miért játszanak elhasznált kártyákkal, miért verik őket a kopott terítőkre, s hogy jutottak el oda, hogy már nem öltöznek sem mások, sem a maguk kedvéért. Egy filozófiai rendszert vélt felfedezni e körben forgó élet egyforma mozgásában, logikus szokásainak nyugalmában, az elegáns élet megvetésében. Egyszóval majdnem megértette a fényűzés teljes hiábavalóságát. Lelkében Párizs városa minden szenvedélyével, viharával és élvezetével már csak mint gyermekkori emlék rémlett fel. Teljes jóhiszeműséggel megcsodálta egy fiatal lány vörös kezét, szerény, félénk viselkedését, noha első látásra arcát együgyűnek, modorát bájtalannak, egész lényét visszataszítónak s arckifejezését felülmúlhatatlanul nevetségesnek tartotta. Vége volt. Vidékről ment fel Párizsba, s most Párizs lángoló életéből már-már visszahullott volna a vidék dermesztő hidegébe, ha idejében nem üti meg fülét egy mondat, amely olyan felindulást keltett benne, mint egy eredeti dallam egy unalmas opera zenéjében.

- Nem látogatta meg tegnap Beauséant vikomtnét? - kérdezte egy öreg asszony a vidék hercegi családjának fejétől.

- Ma reggel jártam nála - felelte ez. - Nagyon szomorú volt, és olyan rosszul érezte magát, hogy hiába hívtam, nem tudta rászánni magát arra, hogy holnap velünk vacsorázzék.

- Champignelles márkinénál? - kérdezte meglepődve a főrangú özvegyasszony.

- Úgy van, a feleségemnél - felelte nyugodtan a nemesúr. - Elvégre Beauséant-né a Burgundi-házból származik. Igaz, hogy csak anyai ágon, de ez a név mindent tisztára mos. Feleségem nagyon szereti a vikomtnét, s a szegény asszony már oly régóta él magában...

Champignelles márki e szavak közben nyugodtan, hűvösen nézett a körülötte állókra, akik vizsgálódva figyelték; de nem lehetett kitalálni, hogy Beauséant-né szerencsétlen sorsa vagy főúri származása kelti-e fel rokonszenvét, hogy hiúságból látja-e vendégül, vagy kevélységből akarja-e arra kényszeríteni a környékbeli nemesurakat és asszonyaikat, hogy befogadják társaságukba.

A hölgyek egymásra néztek, mintha tanácsot kérnének egymástól, s minthogy hirtelen tökéletes csönd állt be a szalonban, hallgatásukat helyeslésnek lehetett tekinteni.

- Ez a Beauséant-né nem azonos véletlenül azzal a hölggyel, akinek a kalandja Ajuda-Pinto úrral oly nagy port vert fel? - kérdezte Gaston szomszédnőjétől.

- Persze hogy azonos - hangzott a válasz. - Ajuda márki házassága után ideköltözött Courcelles-be, de itt senki sem fogadja. Egyébként túl okos ahhoz, hogy ne érezné helyzete fonákságát, nem is tett senkinél sem látogatást. Champignelles márki és még néhány úr ugyan tiszteletét tette nála, de közülük csak a márkit fogadta, feltehetően rokoni kapcsolataik miatt; a Beauséant-ok révén ugyanis rokonok. Beauséant márki apja egy Champignelles lányt vett nőül a család felmenő ágából. Bár Beauséant vikomtnéról azt tartják, hogy a Burgundi-házból származik, megértheti, hogy nem fogadhatunk be magunk közé egy asszonyt, aki különváltan él az urától. Régi előítéletek ezek, de mi a magunk ostobaságában ragaszkodunk hozzájuk. A vikomtné egyébként rosszul tette, hogy kirúgott a hámból, mert Beauséant márki gavallér ember, bejáratos az udvarhoz is, bizonyára lehetett volna vele okosan beszélni. De a felesége hóbortos teremtés.

Gaston hallotta ugyan szomszédnője hangját, de már nem figyelt szavaira. Ezer ábránd ejtette foglyul. Vajon kifejezhetjük-e bármilyen más szóval egy szerelmi kaland vonzó varázsát, midőn mosolya felfénylik a képzeletben, a lélekben halvány remények születnek, s a szív megmagyarázhatatlan üdvöt, szorongásokat, eseményeket sejt, holott még semmi sem táplálja s rögzíti meg e káprázat tündöklő szeszélyeit? A lélek ilyenkor bukfencet hány, megvalósíthatatlan terveket kovácsol, és elhinti egy szenvedély boldogságának magvait. De talán e magban már benne foglaltatik a teljes szenvedély, mint ahogy a virágmag is magába zárja már a szép növény illatát, és tündöklő színeit.

Nueil márki nem tudta, hogy Beauséant vikomtné egy nagy feltűnést keltő botrány után menekült Normandiába; az a fajta botrány volt, amelyet a legtöbb asszony elítél és irigyel, főképp ha a fiatalság és szépség varázsa majdhogynem igazolja a ballépést, amely kirobbantotta. Bárminek tulajdonítható is, mindenféle hírnévnek van valamilyen vonzóereje. Úgy látszik, hogy az asszonyoknál, mint hajdan a családoknál, egy bűntett dicsősége elfeledteti a tett szégyenét. Mint ahogy egy-egy család büszkén számon tartja tagjainak lenyakazott fejét, egy csinos, fiatal asszony attól lesz vonzó, ha egy boldog szerelem vagy egy szörnyű árulás botránya tapad nevéhez. Minél sajnálatraméltóbb, annál több rokonszenvet ébreszt. Csak az útszéli dolgokkal, érzelmekkel és kalandokkal szemben vagyunk kíméletlenek. Attól növekszünk, hogy a tekintetek ránk irányulnak. És csakugyan nem kell-e a többiek fölé emelkednünk, hogy meglássanak?

A tömeg ösztönszerű tiszteletet érez minden nagyság iránt, nem sokat kérdezi, miképp értük el. E pillanatban Gaston de Nueil azt érezte, hogy mindez okok titkos befolyására ellenállhatatlanul vonzódik Beauséant vikomtné felé, bár természetesen a kíváncsiság is szerepet játszhatott e vonzódásban, vagy az a vágya, hogy valamilyen tartalommal töltse be életét, egyszóval számtalan olyan motívum, melyet nehezen lehet ábrázolni, s amelyet gyakran a végzet szóval szoktunk kifejezni.

Beauséant vikomtné egyszerre csak előtte állt, egy sereg bájos képzet kíséretében: egy új világot jelentett számára, amelyben bizonyára volt mitől félni, mit remélni, ahol küzdeni és győzni lehetett. Bizonyára élesen elüt azoktól a személyektől, akiket Gaston e hitvány szalonban lát; asszony a szó igazi értelmében, márpedig a márki még nem találkozott ilyen asszonnyal ebben hideg világban, ahol a számok helyettesítik az érzelmeket, ahol az udvariasság már csak kötelesség, s ahol az emberek a legegyszerűbb gondolatot is túlságosan sérelmesnek tartják magukra, hogysem elfogadnák, vagy akár csak ki is mondanák. Beauséant vikomtné felidézte lelkében fiatalkori álmainak és szenvedélyeinek emlékeit, amelyek már-már kihunytak.

Gaston de Nueil az est hátralevő részében szórakozottá vált. Azon töprengett, miképp ismerkedhetnék meg Beauséant-néval, bár erre természetesen nem látott módot. Ragyogóan szellemes asszony hírében állt. De ha igaz is, hogy szellemes embereket finom elmeéllel le lehet venni a lábukról, az bizonyos, hogy igényesek, sok mindenen átlátnak; a hódítás nehéz vállalkozásában tehát ugyanannyi esély van a győzelemre, mint az elbukásra. Ezenfelül feltehető, hogy a vikomtné, helyzete büszke kényességének tudatában, kettőzött gonddal fog őrködni neve méltóságán. A mélységes magány, amelyben él, valószínűleg még a legkisebb akadály, amely elválasztja a világtól. Szinte lehetetlennek látszott tehát, hogy egy ismeretlen férfi bejusson szalonjába, bármily előkelő családból származzék is.

Mindazonáltal másnap délelőtt Gaston mégis elsétált a courcelles-i kastély felé, és többször is körüljárta az épülethez tartozó bekerített parkot. Ábrándjai, melyekben korához illő őszinteséggel hitt, természetesen félrevezették; a kerítés résein leskelődött, átpillantott a falak fölött, hosszan elbámészkodott a zárt zsalugátereken, vagy eltűnődött azok előtt, amelyek nyitva voltak. Valamilyen regényes véletlenben reménykedett, amely bejuttatja az ismeretlenhez, és sorra vette a lehetséges következményeket, nem is gondolva arra, hogy milyen képtelenségekkel játszik. Több délelőtt is megismételte ezeket a terméketlen sétákat, s ez a társaságon kívül élő, magányába temetkező asszony, szerelmének áldozata, minden séta alkalmával nagyobbra nőtt képzeletében, és mindjobban bevette magát lelkébe. És szíve meg-megdobbant a reménytől és a boldogságtól, ha a courcelles-i falak mentén járván, véletlenül meghallotta valamelyik kertész súlyos lépteit.

Gondolt ugyan arra is, hogy ír a vikomtnénak; de mit mondhatunk egy asszonynak, akit még csak nem is láttunk, s aki nem ismer bennünket. Egyébként sem bízott önmagában, s a még ábrándokat tápláló fiatalemberekhez hasonlatosan a halálnál is jobban rettegett a hallgatás megvető csöndjétől, és megborzongott, ha arra a lehetőségre gondolt, hogy első szerelmes levele a tűzbe kerül. Ezer ellentétes és egymással hadakozó gondolat zsákmánya lett.

De végül is, miután annyi agyrémet kergetett, annyi regényt épített fel, és a sok tépelődéssel pattanásig feszítette agyát, a száz megálmodott változat közül rábukkant arra az egyetlen szerencsés lehetőségre, amely még a legártatlanabb asszony előtt is felfedi azt a szenvedélyes szerelmet, amellyel egy férfi foglalkozik vele. A társadalmi élet fonákságai gyakran ugyanannyi valóságos akadályt állítanak egy nő és a szeretője közé, ahányat a keleti költők szőnek bűbájos meséik történetébe, akik bármilyen hihetetlen dolgokat találnak is ki, ritkán túloznak. A természetben csakúgy, mint a tündérek világában, a nő mindig azé lesz, aki el tud jutni hozzá, és kiszabadítja sorvasztó helyzetéből. A legszánalmasabb kolduló dervis, aki egy kalifa lányába szeret bele, nincs olyan messze tőle, mint amekkora távolság Gastont választotta el Beauséant-nétól. A vikomtné mit sem tudott a fiatalember által köréje vont ostromgyűrűről, s Gaston szerelme egyenes arányban nőtt az eléje tornyosuló akadályokkal, amelyek rögtönzött kedvesét felruházták mindazzal a varázzsal, amelyet a távolság ad minden dolognak.

Egy nap, belső sugallatára hallgatva, minden reménységét a szeméből kisugárzó szenvedélybe vetette. Abban a hitben, hogy az eleven szó hatásosabb a legszenvedélyesebb levélnél is, és számítva a nők természetes kíváncsiságára, meglátogatta Champignelles márkit azzal az elhatározott szándékkal, hogy felhasználja segítségét terve végrehajtásában.

Azt mondta a nemesúrnak, hogy fontos, kényes megbízatása van, s minthogy nem tudja, vajon Beauséant vikomtné elolvasna-e egy ismeretlen kézírású levelet, s hogy megbíznék-e egy idegenben, arra kéri a márkit, hogy legközelebbi látogatása alkalmával kérdezze meg a hölgyet, vajon fogadná-e őt. És miközben a lelkére kötötte a márkinak, hogy elutasító válasz esetén őrizze meg titkát, egyben nagyon szellemesen arra is rávette, hogy sorolja fel a vikomtnénak mindazokat az okokat, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy a hölgy fogadja. Hisz ő elvégre olyan ember, aki ad a becsületére, és semmiféle ízetlen vagy illetlen dolog elkövetésére nem volna képes.

A gőgös nemesúr hiúságának hízelgett a fiatalember kérése. A szerelem diplomáciájának művészete, amely egy öreg nagykövet képmutató ravaszságával és biztos fellépésével ruházta fel a fiatalembert, teljességgel megtévesztette. Jóllehet mindent elkövetett, hogy megtudja Gaston titkát, ez semmilyen felvilágosításra nem volt hajlandó, és kétértelmű válaszokkal tért ki Champignelles márki ügyes kérdései elől, aki - mint ahogy egy francia gavallérhoz illik - végül is elismerését fejezte ki az ifjúnak az ügyben tanúsított tapintatáért.

S azzal már szaladt is Courcelles-be azzal az ügybuzgalommal, amellyel meglett korú férfiak adóznak a szép nőknek. Beauséant vikomtnéban - a fennforgó körülmények között - egy ilyen üzenet természetesen izgalmas kíváncsiságot ébresztett. Ezért - bár emlékezetében kutatva semmi okot nem talált Nueil úr látogatására - úgy vélte, nincs is miért elutasítania, noha természetesen előbb óvatosan tájékozódott a fiatalember társadalmi helyzete felől. Mindazonáltal eleinte elutasító választ adott, majd megvitatta Champignelles márkival az illendőség kérdését, s alaposan kifaggatta, hogy megtudja, vajon van-e tudomása e látogatás céljáról, végül pedig beleegyező választ adott. A vita és a márki kényszerű titkolódzása felkeltette kíváncsiságát.

A márki nem akart nevetséges színben feltűnni, s ezért a beavatott, de tapintatos gavallért játszotta, aki meg van győződve arról, hogy a vikomtné ismeri a látogatás célját, de bármilyen jóhiszeműen igyekszik is, képtelen rátalálni. Beauséant-né pedig képzeletében már olyan emberekkel párosította össze Gastont, akiket ez nem is ismert, a legképtelenebb feltevéseket kockáztatta meg, s hovatovább már maga sem tudta, találkozott-e már Nueil úrral vagy nem. A legőszintébb vagy a legfortélyosabb szerelmes levél nem kelthetett volna akkora hatást, mint ez a szavak nélküli talány, amely oly kitartóan foglalkoztatta Beauséant-nét.

Amikor Gaston értesült róla, hogy láthatja a vikomtnét, egyfelől majd kiugrott a bőréből boldogságában, hogy ily hamar része lesz e sóvárogva várt örömben, másfelől kínos zavar vett rajta erőt, nem tudván, miként kerüljön ki a maga állította csapdából.

- Mindegy, csak lássam - ismételgette öltözködés közben. - Csak láthassam, minden ezen múlik.

Abban bízott, hogy ha átlépi a courcelles-i kastély küszöbét, majd csak talál valamilyen kibúvót, amellyel megoldhatja a maga kötötte gordiusi csomót. Gaston azok közé az emberek közé tartozott, akik hisznek a szükségszerűség mindenek felett való hatalmában, s nem térnek le útjukról; amikor pedig az utolsó pillanatban szemközt kerülnek a veszéllyel, ihletet és erőt merítenek belőle, s legyőzik.

Különös gondot fordított öltözékére. Mint általában a fiatalemberek, azt képzelte, hogy a siker egy jól vagy rosszul elhelyezett csaton múlik; nem tudta, hogy a fiatalságnak minden mozdulata bájos és vonzó. Egyébként az olyan különleges asszonyok, mint amilyen Beauséant vikomtné is volt, csak a szellem varázsának és a jellem kiválóságának hódolnak be. Egy erős jellem hízeleg hiúságuknak, egy nagy szenvedély ajándékával kecsegtet, és azt ígéri, hogy teljesíteni fogja szívük követeléseit. A férfi elméssége elszórakoztatja őket, viszonozza természetük finom fortélyait, azt hiszik, hogy megértésre találnak nála. Mert hisz mi egyébre vágyódnak az asszonyok, mint szórakozásra, megértésre vagy hódolatra? Csakhogy az élet alapos ismerete nélkül nem tudhatjuk, hogy az első találkozás alkalmával olykor épp a hanyag öltözék és a szellem tartózkodó magatartása a legbonyolultabb kacérság. De mire elég ravaszok leszünk ahhoz, hogy ügyes politikusok lehetnénk, addigra már túlságosan megöregedtünk, hogysem hasznot húzhatnánk tapasztalatainkból.

Míg Gaston nem bízva eléggé szellemében, ruhája varázsával kívánt hódítani, Beauséant vikomtné ösztönös gonddal öltözött fel, s hajviseletét rendezgetve, azt mondta magában:

- Elvégre nem akarok madárijesztő lenni.

Nueil úr gondolkodásában, személyében és modorában megvolt az a keresetlen eredetiség, amely a köznapi cselekedeteket és gondolatokat is megízesíti, s menlevelet ad az ember minden szavára, bűnbocsánatot minden tettére. Éles elméje műveltséggel párosult, kellemes arcvonásai fiatalosan elevenek voltak, akárcsak minden benyomásra fogékony szíve. Eleven szeméből szenvedély és gyöngédség sugárzott, amelyet velejéig nemes szíve sohasem cáfolt meg. Az az elhatározás, amelyre a courcelles-i kastélyba beléptekor jutott, összhangban állt egyenes jellemével és tüzes képzeletével. De a szerelem minden vakmerősége ellenére mégis hevesen dobogott a szíve, amikor az angolpark jellegű nagy udvaron áthaladva, egy terembe lépett be, ahol egy inas megkérdezte nevét, eltűnt, majd visszajött, és bevezette a szalonba.

- Nueil báró úr.

Gaston lassan lépett be a terembe, de aránylag elég fesztelenül, ami jóval nehezebb dolog az olyan szalonban, ahol mindössze egy nő tartózkodik, mint ott, ahol húszan vannak együtt. A kandallónál, amelyben a nyár ellenére égett a tűz, s amelynek tetejéről két gyertyatartóból puha fény hullt a szalonra, egy fiatalasszonyt pillantott meg egy nagyon magas támlájú divatos karosszékben, melynek alacsony ülése módot ad változatosan kecses és elegáns fejtartásokra: a benne ülő kedve szerint hajlíthatja előre vagy hátra a fejét, vagy lankadt bájjal felemelheti, mint valamilyen nehéz terhet, maga alá vonhatja lábát, megmutathatja vagy elrejtheti hosszú fekete ruhájának redői alatt. A vikomtné egy kis kerek asztalra akarta letenni a könyvet, amelyet épp olvasott, de minthogy egyidejűleg Nueil úr felé fordította fejét, a könyv a hibás mozdulat következtében leesett az asztalka és a karosszék közé. A kis baleset látszólag nem lepte meg, kiegyenesedett, és egy szinte észrevehetetlen fejbiccentéssel fogadta a fiatalember köszöntését, a karosszékbe süppedt teste alig mozdult meg. Majd kissé előredűlve felszította a tüzet, lehajolt, felemelt egy földre hullott kesztyűt, hanyagul a bal kezére húzta, s tekintetével, amelyet azonban rögtön elfordított, megkereste a párját, közben fehér, szinte áttetsző, gyűrűtlen, keskeny jobb kezével, melynek karcsú ujjhegyein a rózsaszín körmök tökéletes tojásdad alakban csillogtak, egy szék felé mutatott, mintegy hellyel kínálva meg vendégét. Amikor Gaston leült a székre, egy kérdő s kacér mozdulattal, melynek gráciáját alig lehet leírni, feléje fordította fejét; ez a jóindulatú, bájos és mindamellett pontos mozdulat arról tanúskodott, hogy kitűnő neveltetésben részesült, és egy jó ízlésű világban nőtt fel.

Mindezek a mozdulatok egy pillanat alatt gyors egymásutánban követték egymást, simán, egymásból folyva, és Gastont teljesen levették a lábáról pontosságuknak és fesztelenségüknek azzal a keverékével, amellyel egy csinos asszony megtetézi a felsőbb körök arisztokratikus érintkezési formáit.

Beauséant vikomtné annyira elütött azoktól a gépies báboktól, akikkel Gaston kéthónapos normandiai számkivetése óta együtt élt, hogy csak természetes volt, hogy nyomban azonosította álmainak költői ábrándképével, amelynek tökélye előtt elhalványult minden más, valaha is megcsodált női szépség. Ennek az asszonynak a jelenlétében, e kis szalonban, mely a Saint-Germain negyed ízlése szerint volt berendezve, s ahol tekintete minden asztalon pazar kis csecsebecsékkel találkozott, a könyvek és virágok láttán azt érezte, hogy újra Párizsban van. Párizsi szőnyegen taposott a lába, viszontlátta a párizsi nők előkelő megjelenésű, törékeny alakját, gyönyörködtető kecsességét és azt a keresetlen magatartást, mely annyira hiányzik a vidéki asszonyokból.

Beauséant vikomtné szőke volt, fehér bőrű, mint amilyenek a szőke nők, de a szeme barna volt. Nemes homloka egy bukott angyaléra hasonlított, aki büszke bűneire, és nem kér irgalmat. Dús haja, melynek fonott fürtjeit két szalag fogta le széles ívben a homlok fölött, megnemesítette szép fejét. A képzelet e hajzat aranyló csiga vonalaiban felismerni vélte a burgundiak hercegi koronáját, szemében pedig nemzetségének ősi bátorságát; mert ez az asszony rettenthetetlenül bátor volt, ha megvetés vagy pimaszság ellen kellett védekeznie, de odaadó gyöngédséggel felelt a szelíd érzelmekre. Hosszú, fehér nyakán nyugvó kis fejének körvonalai, okos arcának vonásai, laza mozgású ajkai és eleven arca mind valamilyen szeretetre méltó óvatosságról tanúskodtak, amely egy kis színlelt gúnnyal keverve ravaszságra, sőt bizonyos önhittségre vallott, de az ember jó szívvel elnézte neki ezt a két női hibát, ha megpróbáltatásaira gondolt, szerelmére, amely majdnem az életébe került, s amely meghagyta rajta nyomait; a ráncokat, amelyek homloka legkisebb mozdulatára is előtűntek, ég felé emelt szép szemének fájdalmasan beszédes vallomását. S vajon nem volt-e lebilincselő látvány - amelyet a képzelet még kitágított -, ha az ember ebben a tágas, csöndes szalonban szembekerült ezzel az asszonnyal, aki a világtól elvonulva már három éve élt e kis völgy mélyén, távol a várostól, magára maradva ragyogó, boldog, szenvedélyes ifjúságának emlékeivel? Micsoda ünnepélyek töltötték ki ifjúkorát, mennyi hódolatban volt része, és most a Semmi iszonyával kell farkasszemet néznie! De mosolya elárulta, hogy ismeri saját értékét. Nem volt anya, nem volt feleség, a társaság kitaszította, megfosztották attól az egyetlen szívtől, amely szégyen nélkül megdobogtathatta az övét, s nem élt benne semmilyen érzelem, amely segítségére lehetett volna alapjaiban megrendült lelkének: így kellett senyvednie, csak önnön erejére támaszkodva, csak a maga életét élve, s nem lehetett más reménye, mint az elhagyott asszonyoknak, akik a halált várják, siettetik jöttét, noha még sok szép napot élhetnének meg. Boldogságra született, s el kell vesznie anélkül, hogy megkaphatná, anélkül hogy osztogathatná! Milyen fájdalom egy asszony számára!

Gaston egy szempillantás alatt, a villám gyorsaságával gondolta végig mindezt, és szégyenkezve állapította meg, milyen méltatlan ahhoz a legtisztább poézishez, amely egy nő lényéből áradhat. A szépség, a balsors, a nemesség hármas ragyogása elkápráztatta, szóhoz sem jutott, néma csodálattal bámulta a vikomtnét, s nem tudott mit mondani neki.

Beauséant-né, akinek nyilván tetszett ez a szótlanság, szelíd, de egyben parancsoló mozdulattal feléje nyújtotta kezét, majd mosolyra nyitva halovány ajkait, mintha kecses nőiessége parancsának engedelmeskednék így szólt:

- Champignelles márki már értesített arról, hogy ön volt szíves egy üzenetet vállalni részemre. Az üzenet talán...

E szörnyű mondat hallatára Gaston hirtelen teljes egészében megértette, milyen nevetséges helyzetbe került, milyen ízléstelen, sőt alávaló dolgot követett el e nemes szívű s oly boldogtalan asszony ellen. Elpirult. Ezernyi gondolatot tükröző tekintete megzavarodott; de aztán egy csapásra megnyugodott, fiatal szíve erőt merített önnön hibájából; s egy alázatos mozdulattal félbeszakítva a vikomtnét, felindult hangon válaszolt neki:

- Asszonyom, nem érdemlem meg azt a boldogságot, hogy láthatom önt, én önt csúnyán félrevezettem. Bármilyen szenvedélyes is az érzés, amelynek engedelmeskedtem, nem igazolhatja azt az alávaló cselt, amelynek segítségével beférkőztem önhöz. De ha megengedné, asszonyom, hogy elmondjam önnek...

A vikomtné egy gőgös, megvető pillantást vetett Nueil úrra, majd felemelte kezét, hogy elérje a csengő zsinórját, csöngetett, az inas belépett. Egy méltóságteljes tekintettel még egyszer szemügyre vette a fiatalembert.

- Jacques, világítson az úrnak! - mondta.

Büszkén felállt, egy fejbiccentéssel elbúcsúzott Gastontól, s lehajolt, hogy felemelje a földre hullott könyvet. Amilyen lágyan elegáns és kecses volt magatartása, amikor fogadta a fiatalembert, mozdulatai most éppoly hűvösen visszautasítóak voltak.

Gaston felkelt helyéről, de állva maradt. Beauséant-né újra ránézett mintha azt kérdezné:

- Nos, még mindig nem távozik?

Tekintetében annyi gúny szikrázott, hogy a fiatalember elsápadt, mintha ájulás környékezné. Szeme könnybe lábadt, de visszatartotta, a szégyen és a kétségbeesés heve felszárította őket; büszke tekintetében, amelyet a vikomtnéra vetett, lemondás és egyben önérzet tükröződött: az asszonynak joga volt arra, hogy megbüntesse, de vajon szükség volt-e rá?

Kiment a szobából. Mialatt áthaladt az előszobán, éleselméjűsége és szenvedélyétől megihletett találékonysága egyszeriben megérttette vele helyzetének veszélyét.

Ha most elhagyom ezt a házat, mondta magában, soha többé nem jöhetek vissza, a vikomtné végképp ostobának tartana. Lehetetlen, hogy egy nő - márpedig ő igazi nő! - ne érezze meg, ha szerelemre gerjedtek iránta. Még az is meglehet, hogy a lelke mélyén már megbánta, talán tudtán kívül, bizonytalanul, hogy ilyen kíméletlenül kiutasított, de természetesen nem fogja megváltoztatni s nem is változtathatja meg döntését; az én dolgom, hogy szót értsek vele.

Erre a gondolatra Gaston megáll az előcsarnokban, felkiált, és hirtelen megfordul:

- Bent felejtettem valamit - mondja.

S azzal visszaindul a szalon felé, nyomában az inassal, akit - mivel a legnagyobb tisztelettel viseltetett a bárói rang s a magántulajdon szentsége iránt - tökéletesen megtévesztett a fiatalember szavainak naiv természetessége. Gaston csöndben lépett be a szalonba, bejelentés nélkül. Amikor a vikomtné, nyilván abban a hiszemben, hogy az inas tért vissza, felemelte fejét, Nueil urat látta maga előtt.

- Jacques megvilágította utamat - mondta mosolyogva.

Szomorkás bájú mosolya teljesen letompította a szójáték élét, hangja szívhezszólóan csengett.

Beauséant-né asszonyt e hang levette a lábáról.

- Nos, akkor üljön le! - mondta.

Gaston mohón megragadta a széket. Boldogságtól túláradó szemében olyan tűz lobogott, hogy a vikomtné nem állta e fiatal tekintetet, lesütötte szemét könyvére. Lelkét teljesen betöltötte az az asszonyok számára soha ki nem vesző, mindig megújuló élvezet, hogy boldoggá tehetnek egy férfit. Tetejében a vikomtné megérezte, hogy kitalálták gondolatait. A nők mindig hálásak, ha olyan férfival találkoznak, aki ismeri szívük logikus szeszélyeit, megérti észjárásuk látszatra ellentmondó fordulatait, hol félénk, hol merész érzelmeiknek rejtőzködő szemérmességét, a kacérságnak és a naivságnak e bámulatra méltó vegyülékét.

- Asszonyom - kiáltotta Gaston szelíden -, ön ismeri hibámat, de még nem tud bűneimről. Pedig ha tudná, milyen boldogan...

- Vigyázzon! - mondta az asszony, mialatt titokzatos arccal orra elé emelte ujját, könnyedén hozzáérve, a másik kezével pedig a csengő zsinórja után nyúlt.

Ez a kecses mozdulat, e bájos fenyegetés nyilván valamilyen szomorú emléket, hajdani boldog életének egy emlékét idézte fel benne, abból az időből, amikor még kedvére lehetett bájos és előzékeny, s amikor a boldogság még igazolta szellemének szeszélyeit, és megédesítette szinte minden mozdulatát. Homloka redőit összevonta két szemöldöke között, a gyertyák szelíd fényében arca komor kifejezést öltött: komolyan, de sértő hidegség nélkül nézett Nueil úrra.

- Mindez merőben nevetséges - mondta, s meglátszott rajta, hogy mélyen átérzi szavai jelentőségét. - Volt idő, uram, amikor még jogomban állt, hogy kedvemre bolondozhassak, amikor még együtt nevethettem volna önnel, s bátran fogadhattam volna szalonomban. De életem megváltozott, ma már nem vagyok ura tetteimnek, s minden lépésemet meg kell gondolnom. Milyen érzésnek köszönhetem látogatását? Kíváncsiságnak? Akkor drágán fizetnék meg a boldogságnak egy törékeny pillanatáért. Vagy lehetséges, hogy szenvedélyesen beleszeretett egy asszonyba, akit félreérthetetlenül megrágalmaztak, s akit eddig még csak nem is látott? Ebben az esetben a tiszteletlenség volna érzelmeinek alapja, s egy bűn, amely a véletlen jóvoltából hírhedtté tett.

Haragosan az asztalra dobta könyvét.

- Nos - folytatta, miközben egy iszonyú tekintetet vetett Gastonra -, az következik-e ebből, hogy mert egyszer gyönge voltam, most már mindig az legyek? Ez undorító, lealacsonyító! Vagy azért jött hozzám, hogy sajnálkozzék rajtam? Nagyon is fiatal még ahhoz, hogy rokonszenvet érezhetne a szív fájdalmai iránt. Tudja meg, uram, hogy szívesebben eltűröm a megvetést a szánalomnál, senkinek a részvétére nincs szükségem.

Egypercnyi csönd állt be.

- Ebből láthatja, uram - folytatta, miközben szelíd, szomorú arcát Gaston felé fordította -, hogy bármilyen érzelem késztette is arra, hogy meggondolatlanul behatoljon magányomba, mindenképp megsértett vele. Ön még túl fiatal ahhoz, hogy minden jóság kiveszett volna a szívéből, tehát meg fogja érteni, hogy illetlenül viselkedett velem szemben, de megbocsátom, és most keserűség nélkül beszélek önnel. Nem jön el többé ide, ugye? Kérem erre, holott jogom volna parancsolni. Ha még egyszer meglátogatna, sem ön, sem én nem akadályozhatnók meg, hogy az egész város rám ne fogja, hogy a szeretőm lett, és bajaimat még egy újabb nagy bánattal toldaná meg. Azt hiszem, ezt ön sem akarja.

Elhallgatott, s oly méltósággal tekintett Gastonra, hogy a fiatalembert mély zavarba ejtette.

- Rosszul tettem, asszonyom - mondta őszinte meggyőződéssel -, de a meggondolatlanság, a hevesség, a boldogság utáni sóvárgás az én koromban hiba és erény egyszerre. De most már - folytatta - megértem, hogy nem lett volna szabad önt látnom, bár vágyam oly érthető...

S azzal nekifogott, hogy lefesse - több érzelemmel, mint leleménnyel -, mily szenvedésekre kárhoztatja kényszerű száműzetése. Egy fiatalembert írt le, akinek tüze nem kap táplálékot; azt a benyomást igyekezvén kelteni, hogy bár méltó a leggyöngédebb szerelemre, még soha nem ismerte meg egy oly szenvedély gyönyöreit, amelyet egy jó ízléssel, tapintattal rendelkező, szép, fiatal asszony kelthet az emberben. Magyarázatot szolgáltatott illetlen viselkedésére, bár nem mentegette. Azt bizonygatta a vikomtnénak - önérzetének hízelegve -, hogy azt az asszonytípust testesíti meg számára, amely után a fiatalemberek többsége állandóan, de eredménytelenül epekedik. Majd megemlítve Courcelles körül tett délelőtti sétáit s kalandosan kószáló gondolatait, amelyek a kastély láttán elfogták - ahová végül mégiscsak bejutott -, felébresztette a vikomtnéban a minden asszonyi szívben rejlő megfoghatatlan, elnéző jóindulatot, amelyet a nők azoknak a számára tartogatnak, akik kedvükért semmilyen esztelenségtől nem riadnak vissza. A szenvedély hangját szólaltatta meg e hideg magányban, az ifjúság tüzes ihletével és egy gondos nevelésre valló szellem minden bájával. S be kell vallanunk, Beauséant-né nagy gyönyörűséggel hallgatta, hisz oly rég nélkülözte már azt az izgalmat, amelyet az őszinte érzelmek eleven és szép megformálása kelt az asszonyokban. S nem állhatta meg, hogy olykor egy-egy tekintetet ne vessen az ifjú kifejező arcára, s ne csodálja meg lelke szépséges bizalmát, amelyet még nem sebeztek fel a társadalmi élet kegyetlen tapasztalatai, nem rontott meg az örökösen számító becsvágy vagy a hiúság. Ifjúsága virágkorában mutatkozott be ez a nemes jellem, amely még maga sem ismerte igazi rendeltetését.

Így hát mindketten - bár egyikük sem tudta a másikáról - elmerültek e lelki nyugalmukat veszélyeztető gondolatokba, azon igyekezve, hogy kölcsönösen elrejtsék őket egymás elől. Nueil úr felismerte a vikomtnéban azt a ritka asszonyfajtát, amely önkéntelen áldozata önnön tökéletességének és olthatatlan gyöngédségének, s amelynek kecses szépségéről szinte elfeledkezik az ember, ha feltárja előtte lelkét, érzelmei beláthatatlan tartományát, ahol minden csupa jóság, ahol a szép ösztöne úgy párosul a szerelem változatos megnyilvánulásaival, hogy maga a kéj is megtisztul, és szinte megdicsőül; a legcsodálatosabb női titok ez, elragadó ajándék, amelyet a természet csak ritkán osztogat.

A vikomtné pedig, miközben Gastonnak az őszinteség hangsúlyával előadott panaszait hallgatta ifjúsága viszontagságairól, egyszeriben megértette a huszonhárom esztendős nagy gyermeknek mindazokat a gyötrelmeit, amelyeket bátortalansága okoz, ha tanulmányai megóvták az erkölcsi romlástól, és távol tartották azoknak a világfiaknak a társaságától, akiknek tapasztalatokban megedzett okoskodása annyi kárt tesz a fiatal lélekben. Gastonban meglelte minden asszony álmát: a férfit, akiből még hiányzik a család és a vagyon önzése, s az a túlhajtott önérzet, amely csírájában megfojtja a tisztességet, az odaadást, az önmegtagadást, önmaga megbecsülését, a léleknek mindazokat a gyorsan hervadó virágait, amelyek kezdetben annyi gyöngéd, de erős indulattal gazdagítják, oly tisztán tartják a férfi szívét.

S miután ekképp behatoltak az érzelmek tág világába, mind messzibbre jutottak az elméleti vizsgálódásban, mérőónt eresztettek egymás lelkébe, megvizsgálták szavaik őszinteségét. Gaston szinte tudtán kívül, akaratlanul ejtette meg e vizsgálódást, Beauséant-né előre megfontolt szándékkal. Vele született vagy élete folyamán szerzett éleselméjűségével élve, meggyőződésével ellentétes véleményeket hangoztatott - persze ügyelve arra, hogy ne okozzon kárt önmagának -, ily módon igyekezett megismerni Nueil úr nézeteit. S oly szellemes, oly elragadó volt, annyira azonos önmagával e fiatalember társaságában, akitől nem kellett óvakodnia, mert azt hitte, soha többé nem látja, hogy egyik bűbájos észrevételére Gaston naivul így kiáltott fel:

- Ejnye, asszonyom, hogyan tehette meg egy férfi, hogy önt elhagyja?

A vikomtné nem válaszolt. Gaston elpirult, attól félt, hogy megbántotta. Holott az asszony azon lepődött meg, hogy szerencsétlensége óta most érzett először őszinte, szívhez szóló örömöt. A legagyafúrtabb világfi tudománya nem érte volna el azt a hatást, amelyet Nueil úr e szívből jövő felkiáltása kiváltott belőle. Az ítélet, amelyet ez ártatlan fiatal férfi hozott, felmentette az asszonyt önmaga előtt, elmarasztalta a világot, vádat emelt az ellen, aki elhagyta, és igazolta sorvasztó magányát. Az oly régen sóvárgott s oly kegyetlenül megtagadott társadalmi megbecsülés, a világi feloldozás, az együttérző rokonszenv, egyszóval legtitkosabb vágyainak beteljesülése - mindez benne volt ebben a felkiáltásban, amelynek külön szépséget adott a szív kedves hízelkedése s az az őszinte férficsodálat, amelyet az asszonyok mindig annyira élveznek. Így hát végül megértésre talált: Nueil úr segítő keze felemelte bukásából.

Az ingaórára nézett.

- Ó, asszonyom - kiáltott fel Gaston -, ne büntessen meg szelességemért! Ne rövidítse meg azt az egyetlen estét, amelyet nekem ajándékozott.

A vikomtné elmosolyodott a bókra.

- De minthogy úgysem látjuk többé egymást - felelte -, mit számít egy perccel több vagy kevesebb? Nagy baj lenne, ha megtetszenék önnek.

- A baj már meg is történt - felelte Gaston szomorúan.

- Ezt nem szabad mondania - válaszolta az asszony komolyan. - Bármilyen más helyzetben szívesen látnám önt. Nyíltan fogok beszélni, s ön meg fogja érteni, hogy miért nem akarom önt fogadni... miért nem szabad önt fogadnom. Sokkalta nagylelkűbbnek tartom önt, hogysem ne érezné; ha egy újabb ballépés gyanújával illethetnének, a világ szemében megvetésre méltó, hitvány nővé válnék, hasonlítanék a többi nőhöz. A tiszta, szeplőtlen élet azonban megmagyarázza jellememet. Sokkalta büszkébb vagyok, semhogy ne próbálnék megmaradni ebben a társadalomban, akár mint száműzöttje is, aki házassága révén a törvény, szerelme révén az emberek áldozata lett. Ha nem ügyelnék arra, hogy megtartsam ezt a helyemet, megérdemelném a társadalom ítéletét, s már önmagamat sem tudnám becsülni. Hiányzott belőlem az a magasztos társadalmi erény, hogy oly férfival éljek, akit nem szeretek. A törvények ellenére széttéptem a házasság kötelékét; rosszul tettem, vétkeztem, vagy nevezze, ahogy akarja, de számomra az az állapot egyet jelentett a halállal. Én pedig élni akartam. Ha anya vagyok, talán találok magamban annyi erőt, hogy elviseljem egy házasság gyötrelmeit, amelyet az illendőség rám kényszerít. Tizennyolc éves korunkban mi szerencsétlen fiatal lányok nem tudjuk, hogy mit tesznek velünk. Megszegtem a világ törvényeit, a világ megbüntetett érte; mindketten jogosan cselekedtünk. Én a boldogságot kerestem. Vagy talán nem természetünk törvénye-e, hogy boldogok legyünk? Fiatal voltam, szép voltam... Azt hittem, találkoztam egy emberrel, akiben éppannyi a szeretet, mint a szenvedély. S volt egy pillanat, amikor nagyon szeretett!...

Szünetet tartott.

- Azt hittem - folytatta -, hogy férfi nem hagy el asszonyt olyan helyzetben, amilyenben én voltam. De elhagyott, talán mert nem feleltem meg neki. Bizonyára vétettem a természet valamelyik törvénye ellen, túlságosan szerettem, túlságosan odaadó vagy követelőző voltam, nem tudom... A szerencsétlenség felnyitotta a szememet. Egy ideig csupa vád és szemrehányás voltam, aztán belenyugodtam abba, hogy én vagyok az egyedüli bűnös. Feloldottam tehát a magam kárára azt, akiről azt hittem, hogy vétkezett ellenem. Nem voltam elég ügyes ahhoz, hogy megtartsam, a sors keményen megbüntetett ügyetlenségemért. Csak szeretni tudok; hogyan is gondolhatna az ember magára, ha szeret? Rabszolga voltam, amikor zsarnokká kellett volna lennem. Akik egyszer majd megismernek, talán elítélnek, de becsülni fognak. A szenvedés megtanított rá: nem szabad többé megkockáztatnom, hogy elhagyjanak. Máig sem értem, hogy életben maradtam az első hét fájdalmai, az asszonyi élet legiszonyúbb válságának fájdalmai közepette. Csak a háromévi magány ad erőt arra, hogy beszélni tudjak erről a fájdalomról, ahogy most teszem. A haldoklás rendszerint halállal végződik... nos, uram, ennek a haldoklásnak még nem ásták meg a sírját, amelyben végéhez ér. Oh, nagyon sokat szenvedtem.

A vikomtné szép szemét a mennyezetpárkány felé fordította, amelynek minden bizonnyal vallomást tett mindarról, amit egy ismeretlennek nem volt szabad meghallania. Az ilyen párkány valóban a legszelídebb, a legengedelmesebb, a legjóindulatúbb barát azokban a pillanatokban, amikor az asszonyok nem mernek látogatójuk szemébe nézni. Egy budoár mennyezetpárkánya valóságos intézmény, gyóntatószék pap nélkül. E pillanatban Beauséant-né oly szép volt, s oly szívhezszólóan beszélt, hogy szinte kacérnak mondhatnók, ha ez a jelző nem volna túl durva. Igazságot szolgáltatva önmagának, s egyben áthághatatlan korlátokat emelve szíve és a szerelem közé, felszította a férfi minden érzelmét, s minél magasabbra emelte a célt, ez annál jobban vonzotta a tekintetét.

Miután szeméből kihunyt a meghittségnek az a túlságosan is vonzó kifejezése, amelyet szenvedéseinek emléke keltett benne, újra Gaston felé fordította tekintetét.

- Ismerje el, hogy magányosnak és megközelíthetetlennek kell maradnom! - mondta nyugodtan.

Nueil úr alig tudta leküzdeni a vágyat, hogy ennek az asszonynak a lába elé vesse magát, akiben oly magasztosan egyesült a józan ész és a szenvedély. De attól tartva, hogy nevetséges színben tűnik fel előtte, elfojtotta izgalmát, és elhallgattatta gondolatait; egyrészt attól félt, képtelen lesz formásan kifejezni őket, másrészt a szörnyű visszautasítás lehetősége is megriasztotta, a gúnytól való félelem, amely a leglángolóbb szívet is megfagyasztja. A lelkéből feltörő s rögtön lefojtott érzelmek visszahatása azt a fajta mély fájdalmat ébresztette benne, amelyet főképp a félénk emberek és a becsvágyók éreznek, akik oly gyakran kénytelenek megtagadni vágyaikat.

Mégsem állta meg, hogy meg ne törje a csöndet.

- Engedje meg, asszonyom - mondta reszkető hangon -, hogy beszámoljak önnek életem egyik legnagyobb érzéséről, s leírjam önnek azt az indulatot, amelyet ön bennem kelt. A szívem szinte megnőtt tőle. Érzem, hogy életemet eztán már csak annak akarom szentelni, hogy elfeledtessem önnel szenvedéseit, s hogy szeressem mindazok helyett, akik gyűlölték vagy megbántották önt. De tudom, hogy ez a túláradó érzelem nagyon is gyorsan jött, hogy semmivel sem tudom igazolni, s hogy tulajdonképp...

- Elég, uram - szakította félbe a vikomtné. - Mindketten túl messzire mentünk el. Én valamennyire enyhíteni szerettem volna a kényszerű visszautasítás ridegségét, elmagyarázni szomorú indokait, és semmiképp sem volt szándékomban, hogy bókokat csikarjak ki öntől. A kacérság csak boldog asszonyokhoz illik. Hallgasson rám, maradjunk idegenek egymás számára! Idővel majd meg fogja tanulni, hogy nem szabad olyan kapcsolatokat teremteni, melyeknek előbb-utóbb szükségszerűen meg kell szakadniuk.

Halkan sóhajtott, homloka egy pillanatra ráncot vetett, majd újra visszasimult eredeti szép formájába.

- Mily gyötrelem az egy asszony számára - folytatta -, ha nem kísérheti el a szeretett férfit élete minden szakaszában! És vajon ez a keserű fájdalom nem visszhangzik-e a férfi szívében is, ha igazán szereti az asszonyt? Kettős kín ez, kettős nyomorúság.

Egy pillanatra csönd támadt, majd az asszony elmosolyodott, s helyéről felemelkedve, felállásra késztette a férfit is.

- Nem sejtette, ugye - szólt -, Courcelles-be jövet, hogy itt majd egy prédikációt kell meghallgatnia?

Gaston e pillanatban még messzibb volt e rendkívüli asszonytól, mint találkozásuk kezdetén. Minthogy az elmúlt gyönyörűséges óra varázsát a háziasszony kacérságának tulajdonította, aki úgy látszik, kedvét lelte abban, hogy megcsillogtassa előtte megvesztegető szellemét, fagyosan búcsúzott a vikomtnétól, és kétségbeesetten távozott. Hazafelé tartva azon tűnődött, milyen lehet az igazi jelleme ennek a különös teremtésnek, aki hajlékony és kemény, mint a rugó; de az asszony jellemének annyi árnyalatát mutatta be, hogy képtelen volt találó ítéletet alkotni róla.

Hangjának lejtése még a fülében csengett, az emlékezet pedig annyi bűbájos részletet raktározott el mozdulataiból, arc- és szemjátékából, hogy a vizsgálódás során még jobban beleszeretett. Az asszony igazi szépsége tulajdonképpen még bizonytalanul fénylett a homályban, a benyomások egymás vonzásában rajzottak elő, s annyi, eddig észre sem vett női és lelki szépséget tártak fel előtte, hogy teljesen levették a lábáról.

E kusza töprengés során olyan lelkiállapotba került, amelyben még a legvilágosabb gondolatok is egymásnak ütköznek, megtörnek egymáson, s az elmét egy kurta pillanatra szinte az őrületbe sodorják. Fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy az ember felfedje és megértse az effajta rajongás titkát, amikor a szív, amelyet hol igaz, hol tébolyult gondolatok ostromolnak, megadja magát az utolsó támadónak, egy reménykedő vagy egy reménytelen gondolatnak - valamilyen ismeretlen hatalom kénye-kedve szerint. Huszonhárom éves korában a férfi majdnem mindig szerénységének engedelmeskedik: fiatal lányok módjára ijedt és zavart, attól fél, hogy rosszul fejezi ki érzelmeit, mindenfelé akadályokat lát, és megriad tőlük, egy rettegésben él, hogy nem nyeri meg kedvese tetszését, merészebb lenne, ha nem szeretne annyira, minél többre becsüli az elérhető boldogságot, annál kevésbé hiszi el, hogy imádottja egykönnyen megajándékozza vele, egyébként is az a gyanúja, hogy túl nagy részt kér a boldogságból s maga túl keveset ad, s ha szerencsétlenségére olyan hölgyet választott bálványul, aki tekintélyével lenyűgözi, csak titokban s messziről meri imádni, s ha a bálványozott lény nem találja ki érzelmeit, szerelme elhal. Az ilyen elsietett szenvedélyek, amelyek elhamvadtak a fiatal szívben, gyakran ragyogó ábrándok formájában élnek tovább.

Vajon melyik férfi lelkében nem szunnyadozik egy ilyen szűzi emlék, amely később új erőre kapva, egyre szebbnek tetszik, s a tökéletes boldogság ábrándképét idézi fel, hasonlatosan azoknak az ifjúságuk virágjában elpusztult gyermekeknek az emlékéhez, akiknek szülei csak mosolyukat ismerték meg.

Nueil úr szívében tehát, Courcelles-ből hazajövet, sorsdöntő elhatározások fogamzottak meg. Beauséant-né immár életszükségletté vált számára: inkább meghal, mint hogy nélküle éljen. Olyan fiatal volt még, hogy tehetetlen áldozatává vált annak a kegyetlen igézetnek, amellyel a tökéletes nők megbabonázzák a hamvas, fiatal, szenvedélyes lelket, s alighanem viharos éjszakája volt, amelynek során a fiatal férfiak a boldogságtól az öngyilkosságig sodródnak, majd vissza az öngyilkosságtól a boldogságig, estétől reggelig falánkul leőrölnek egy egész életet, s végül maguktehetetlen elalszanak. Végzetes éjszakák ezek, melyek alatt a legnagyobb szerencsétlenség, mely az embert érheti, ha másnap filozófusként ébred fel.

Nueil úr azonban túlságosan is szerelmes volt ahhoz, hogy el tudott volna aludni, tehát felkelt, s leveleket kezdett írni, amelyek közül egyik sem elégítette ki, tehát valamennyit elégette.

Másnap újból körülsétálta a courcelles-i kastélyt körülvevő kis parkot, de csak az est leszálltával, mivel attól félt, hogy a vikomtné meglátja. Az érzelem, melynek akkor engedelmeskedett, abból a titokzatos lelkiállapotból fakadt, melynek szótlan üdvösségét és szertelenségét csak fiatal férfiak érthetik meg, vagy azok, akik hasonló helyzetbe kerülnek; a többiek, akik elég szerencsések ahhoz, hogy az életnek csupán a pozitív oldalát lássák meg, ilyenkor csak a vállukat vonogatnák.

Kegyetlen tépelődések után Gaston az alant következő levelet írta Beauséant-né asszonynak. Ez a levél mintája lehetne a szerelmes emberekre jellemző stílusnak, s azokra a titokban készült rajzocskákra hasonlított, amelyeket a gyermekek készítenek szüleik névnapjára; mindenki szemében szánalmas ajándékok, kivéve azokat, akiknek szánták őket.

"Asszonyom,

az ön uralma szívemen, lelkemen és egész lényemen oly mindenható, hogy sorsom ma már teljesen az ön kezében nyugszik. Ne vesse levelemet a tűzre! Tanúsítson irántam annyi jóindulatot, hogy elolvassa! Talán elnézi nekem e levél első mondatát, ha megérti, hogy nem valamilyen önző nyilatkozatról van szó, hanem egy egyszerű ténymegállapításról. Talán meghatja majd kérésem szerénysége, a lemondó belenyugvás, amelyre méltatlanságom tudata kényszerít és az ön elhatározásának végzetes hatása életemre. Az én koromban, asszonyom, csak szeretni tudok, sejtelmem sincs arról, hogy mivel nyerhetném meg egy asszony tetszését, s mivel hódíthatnám meg, de szívemben mámorosan imádom. Az a leírhatatlan gyönyör, amelyet ön szívemben kelt, ellenállhatatlan vonzással hat rám, azzal az önzéssel gondolok önre, amely bennünket az élet melegének forrása felé hajt. Nem hiszem, hogy méltó volnék önhöz. Úgy van, merőben lehetetlennek vélem, hogy tudatlan, félénk fiatalságom csak egy ezredrészét is viszonozhatná annak a boldogságnak, amely hatalmába kerített, amikor láttam, hallgattam önt. Nincs a világon számomra más asszony, csak ön. Minthogy ön nélkül nem tudom elképzelni az életemet, elhatároztam, hogy elhagyom Franciaországot, és kockára teszem az életemet valamilyen esztelen vállalkozásban, Indiában, Afrikában vagy bárhol másutt, amíg csak el nem pusztulok. Csak az öröklét végtelensége mérkőzhetnék meg végtelen szerelmemmel.

Ám ha meghagyná a reményt - nem arra, hogy önhöz tartozzam -, csak arra, hogy barátságába fogad, mégis maradnék. Engedje meg, hogy olykor - ritkán, ha úgy kívánja - az ön társaságában tölthessek néhány olyan órát, amilyennel tegnap lepett meg. Ezzel a kisded boldogsággal már le tudnám csillapítani vérem forrongását, még ha az a veszély fenyegetne is, hogy egyetlen merész szavamra ön eltilthatna társasága gyönyöreitől. Vagy túlbecsülöm-e nagylelkűségét, amikor arra kérem, hogy egyezzék bele egy ilyen kapcsolatba, amelynek csupán én húznám hasznát? Ön mindenképp értésére tudná adni a világnak, amelynek annyi áldozatot hoz, hogy személyem teljesen közömbös az ön számára. Ön oly elmés és oly büszke! Mitől félhetne? Meg szeretném nyitni ön előtt a szívemet, hogy meggyőzzem arról, semmilyen hátsó gondolat nem rejtőzik alázatos kérelmem mögött. Barátságát kérve, sosem beszéltem volna önnek határtalan szerelmemről, ha akár a legkisebb reményem volna arra, hogy ön valaha is viszonozná e lelkem mélyén eltemetett érzést. Nem, ön mellett mindig csak az leszek, aminek lennem parancsol, csak a közelében maradhassak. Ha pedig elutasítja kérelmemet, s ez módjában áll, nem fogok zúgolódni, hanem útnak indulok. Ha önön kívül valaha is egy más asszony férkőznék be életembe, önnek lesz igaza; de ha hűséges szívvel halok meg, talán érezni fog egy csöppnyi megbánást. E megbánás reménye fogja csillapítani gyötrelmeimet, s ez lesz félreértett szívem minden bosszúja..."

Ismerni kell a fiatal kor minden nagyszerű szenvedését, meg kellett ölni valamennyi kettős fehér szárnyú kimérát, amelyek felkínálják asszonyi farukat a lángoló képzeletnek, hogy az ember megérthesse azt a kínszenvedést, amely Gaston de Nueilt gyötörte, amikor ultimátumát Beauséant-né kezében tudta. Szinte maga előtt látta a vikomtnét, amint hideg szívvel kacagva gúnyolódik a szerelmen, mint azok az emberek, akik már nem hisznek benne. A legszívesebben visszavette volna a levelet, amelyet most képtelenül ostobának tartott, számtalan jobbnál jobb ötlet jutott az eszébe, amelyek sokkalta megindítóbbak lettek volna, mint levelének fagyos frázisai, átkozottul mesterkélt, elbizakodott, csűrt-csavart mondatai, melyeket szerencsére zűrzavaros-kuszán, hibás írásjelekkel vetett papírra. Megkísérelte abbahagyni a gondolkodást, elhallgattatni érzelmeit, de tovább gondolkodott, tovább érzett és szenvedett. Ha harmincéves lett volna, részegségbe menekül, de fiatal naivságában még nem ismerte az ópium lehetőségeit, sem a végsőkig hajtott civilizáció egyéb kibúvóit. Nem állt mellette egyike azoknak a párizsi jó barátoknak, akik oly vigasztalón tudják mondani: Paete non dolet, miközben egy üveg pezsgőt nyomnak az ember kezébe, vagy elhurcolják egy orgiára, hogy enyhítsék a bizonytalanság fájdalmait.

Kiváló barátok ezek, akik mindig koldusszegények, ha az ember gazdag, mindig fürdőhelyen tartózkodnak, ha az ember keresi őket, mindig épp akkor kártyázták el utolsó aranyukat, amikor szükségünk volna rá, de mindig van egy rossz gebéjük, amelyet az ember nyakába varrnak; egyébként pompás fickók, akik bármikor szívesen útra kelnek velünk azon a lejtőn, amelyen veszendőbe megy az ember ideje, lelke, élete.

De végül is Nueil úr Jacques kezéből átvett egy pergamenpapírra írt levelet, illatosított viaszpecsétjén a Burgundiak címere, amelyről már messziről érzett, hogy szépasszony írta.

Tüstént bezárkózott szobájába, hogy elolvassa, majd újra elolvassa az ő levelét.

"Ön keményen megbüntet, uram, jóindulatomért, amellyel igyekeztem megkímélni önt egy visszautasítás sértésétől, nemkülönben azért a vonzalmamért, amelyet a szellem óhatatlanul kelt bennem. Bíztam a fiatalkor nemesszívűségében, s ön megcsalt. Holott nyíltan beszéltem önnel - ha nem is a szív közvetlen őszinteségével, ami végképp nevetséges lett volna -, s lefestettem önnek helyzetemet, hogy megértessem egy fiatal lélekkel kényszerű tartózkodásomat. A fájdalom, amelyet most okozott, egyenes arányban van azzal az érdeklődéssel, amelyet bennem keltett. Természettől fogva gyöngéd és jó vagyok, de a körülmények gonosszá tettek. Ha egy más asszony kezébe kerül ez a levél, olvasatlanul elégette volna, én elolvastam s felelek rá. Érvelésem talán meg fogja önt győzni arról, hogy ha nem is vagyok érzéketlen egy szenvedéllyel szemben, amelyet - bár akaratlanul - én lobbantottam lángra, de viszonozni semmiképp sem tudom. Magatartásom még több bizonyságát fogja szolgáltatni őszinteségemnek. S az ön érdekében szeretném felhasználni azt a hatalmat is, amelyet rám ruházott - csak most az egyszer élek vele -, s csupán azért, hogy leoldjam szeméről a fátylat, amely eltakarja.

Idestova harmincéves leszek, uram, ön pedig huszonharmadik évében jár. Még nem tudhatja, miképp fog gondolkodni, ha eléri az én koromat. Az a fogadalom, amelyet ma oly könnyen tesz, akkor már talán nyomasztó súllyal fog önre nehezedni. Örömest elhiszem, hogy ma szívesen szentelné nekem egész életét, egy múlékony élvezetért talán még a halálba is menne értem, de harmincéves korában a tapasztalat megfosztaná attól az erőtől, hogy naponta áldozatokat hozzon értem, engem pedig kimondhatatlanul megalázna, ha elfogadnám őket. S egy nap minden arra késztetné, maga a természet is azt rendelné, hogy engem elhagyjon; s már mondottam önnek, szívesebben választanám a halált; mint hogy cserbenhagyjanak. Amint látja, a balszerencse számítóvá tett. Már csak fontolgatni tudok, a szenvedély kihalt belőlem. Ön annak a bevallására kényszerít, hogy nem szeretem, s hogy nem szabad, nem lehet s nem is akarom szeretni. Elhagytam az életnek azt a szakaszát, amikor az asszonyok még engedelmeskednek a szív meggondolatlan parancsainak, már nem tudnék az ön számára az a szerető lenni, akire vágyódik. Vigaszomat már csak Istenben találom, uram, nem az emberekben. Nem szólva arról, hogy a megcsalt szerelem bánatos fényénél oly pontosan tudok olvasni az emberi szívekben, hogy teljességgel képtelen volnék arra a barátságra, amelyet kér és felkínál. A szíve megtéveszti, uram, többet remél az én gyöngeségemtől, mint a saját erejétől. A puszta ösztöne hajtja. De megbocsátom önnek e gyermeki ravaszságot, hisz még nem cinkosa.

Azt parancsolom önnek, e múlékony szerelem nevében, az élete s az én nyugalmam nevében, hogy maradjon az országban, s ne mondjon le egy tiszteletre méltó, szép életről egy ábránd kedvéért, amely szükségszerűen előbb-utóbb szétfoszlik. Később, ha már betöltötte rendeltetését, és felnevelte mindazokat az érzelmeket, amelyek a férfilélekben rejlenek, bizonyára jobban fogja majd méltányolni válaszomat, amelyet e pillanatban talán ridegnek vél. Akkor majd szívesen fog találkozni egy öregasszonnyal, s meg fogja becsülni szelíd barátságát, melyet sem a szenvedély viszontagságai nem háborgattak, sem az élet kiábrándulásai; nemes eszmék, a hit bensősége tisztának, szentnek tartották meg.

Isten önnel, uram, fogadjon szót nekem arra gondolva, hogy majdani sikerei némi örömöt lopnak majd magányomba, s csak úgy tartson az eszében, ahogy a távollévőket szokás."

Miután elolvasta e levelet, Gaston de Nueil a következő sorokat vetette papírra:

"Asszonyom, ha megszűnnék önt szeretni, s elfogadnám azt az ön által felkínált lehetőséget, hogy köznapi ember legyen belőlem, akkor... vallja be!... megérdemelném sorsomat. Nem, nem engedelmeskedem, hűséget fogadok önnek, amely alól csak a halál fog feloldozni. Ó, fogadja el az életemet, hacsak nem fél attól, hogy egy lelkiismeret-furdalással terheli meg a magáét..."

Amikor Nueil úr inasa visszajött Courcelles-ből, gazdája megkérdezte:

- Kinek adtad át a levelemet?

- A vikomtné asszonynak személyesen. Hintajában ült, s épp indulóban volt...

- Ide, a városba?

- Nem gondolnám, uram. A vikomtné asszony hintója elé postalovakat fogtak.

- Tehát elutazik! - kiáltotta a báró.

- Igen, uram - felelte az inas.

Gaston nyomban megtett minden szükséges előkészületet arra, hogy követhesse Beauséant-nét, aki egészen Genfig vonta magával, mit sem tudva arról, hogy a fiatalember követi. A számtalan gondolat közül, melyek az út folyamán ostromolták, a legbehatóbban ez foglalkoztatta: vajon miért utazott el? Ez a kérdés volt az alapszövege annak az ezernyi feltevésnek, amelyek közül természetesen a számára leghízelgőbbnél állapodott meg, amely így szólt:

- Ha beleegyezik ebbe a szerelembe, akkor okos asszony lévén, nyilvánvalóan inkább Svájcot választja, ahol senki sem ismer bennünket, mint Franciaországot, ahol lépten-nyomon erénycsőszökbe ütköznénk.

Vannak szenvedélyes természetek, amelyek nem örülnének annak az asszonyi ügyességnek, amely ily talpraesetten ki tudja választani az alkalmas terepet; de ezek túlfinomodott lelkek. Egyébként mi sem bizonyítja, hogy Gaston feltevése helyes volt.

A vikomtné a tó partján bérelt egy kis házat. Mikor már berendezkedett, Gaston egy szép este, alkonyattájt beállított hozzá.

Jacques, e minden porcikájában arisztokratikus inas csöppet sem csodálkozott Nueil úr láttán, s a mindent megértő lakájok hidegvérével bejelentette. Mikor az asszony meghallotta e nevet, megpillantotta a fiatalembert, kezéből kiesett a könyv, amelyet olvasott; meglepetése időt adott Gastonnak arra, hogy eléje lépjen, s a vikomtné elragadtatva hallgatta hangját:

- Mily gyönyörűséggel fogtam kocsim elé a lovakat, amelyek az ön hintaját húzták.

Ily hűségesen engedelmeskedtek hát titkos vágyainak! Van-e asszony, aki ne hódolna be ekkora boldogságnak? Egy olasz hölgy, egyike ama isteni teremtményeknek, akik szöges ellentétei a párizsi nőknek, s akiket az Alpeseken innét mélységesen erkölcstelennek tartanának, francia regények olvasása közben így kiáltott fel:

- Nem értem, miért töltenek ezek a szegény szerelmesek annyi időt azzal, amit egy délelőtt is el lehet intézni!

Vajon az elbeszélő - e derék olasz nő példájára - nem kímélhetné-e meg történetét s annak hallgatóit attól, hogy fölöslegesen ellankassza türelmüket? Akadna ugyan néhány tollára érdemes, megvesztegetően kacér jelenet: így az a szelíd ellenállás, amellyel Beauséant-né késleltette Gaston boldogságát, hogy végül az antik szüzek bájával bukjon el, s az ifjú első szerelmének erejét s hatalmát a legmagasabb fokra csigázva, megízlelje annak minden szemérmes gyönyörét. Nueil úr ugyanis abban a korban volt, amikor a férfiak még könnyű játékszerei a szeszélyeknek és játékoknak, amelyekből az asszonyok oly szívesen torkoskodnak, és lehetőleg elnyújtják őket, akár hogy megszabhassák feltételeiket, akár hogy tovább élvezhessék hatalmukat, amelynek ösztönösen előre megérzik közeli hanyatlását. De a budoárok e kis szertartásrendje - bár jóval rövidebb, mint a londoni konferenciáé - oly kis helyet foglal el egy igaz szenvedély történetében, hogy nem érdemes róla megemlékezni sem.

Gaston de Nueil és Beauséant-né három évig lakott abban a villában, amelyet a vikomtné a Genfi-tó partján bérelt. Teljesen magukra maradva, kettesben éltek, társaságba nem jártak, senki sem volt aki megszólja őket, sokat hajókáztak a tavon, későn keltek, egyszóval oly boldogságban éltek, amilyenről mindenki álmodozik. Az egyszerű kis háznak zöld zsalugáterei voltak, napellenzős, tágas erkélyei; mintha szerelmesek számára épült volna, fehér heverőkkel, zajtalan szőnyegekkel, üde színű falikárpitokkal; itt minden ragyogott az örömtől. Mindegyik ablakból más szög alatt lehetett kilátni a tóra, a távolban hegyek emelkedtek, körülöttük színesen rajzó felhőjátékok, fölöttük a tiszta, szép ég, előttük pedig a hosszúkás, egyre változó, szeszélyes víztükör. Mintha a dolgok az ő kedvükért álmodnának, csupa mosoly volt körülöttük a világ.

Nueil urat halaszthatatlan ügyek hazaszólították Franciaországba: apja és fivére meghalt, el kellett hagynia Genfet. A két szerető megvásárolta a házat; a legszívesebben felaprították volna a hegyeket, s egy szelepen át lecsapolták volna az egész tavat, hogy mindent magukkal vihessenek. A vikomtné követte Nueil urat. Pénzzé tette vagyonát, s Manerville közelében egy tekintélyes birtokot vásárolt Gaston földjeinek tőszomszédságban; itt éltek együtt. Nueil úr nagylelkűen átengedte anyjának birtoka haszonélvezetét azzal a feltétellel, hogy nem bolygatja meg legényélete szabadságát. Beauséant-né földje egy kis városka szomszédságában terült el, az Auge völgyének egyik legszebb helyén. Itt a két szerető olyan korlátokat állított maga és a világ közé, amelyeken sem a társadalmi eszmék, sem az emberek nem bírtak áthatolni; hamarosan visszatértek a régi, szép svájci napok.

Kilenc kerek esztendeig oly boldogságban éltek, amelyet fölösleges volna leírni; e szerelmi kaland kifejlése amúgy is megérteti majd gyönyöreit mindazokkal, akiknek lelke fogékony a költészet és az imádság áhítatának számtalan változatára.

Eközben Beauséant márki, a vikomtné férje (akinek atyja és bátyja meghalt) a legjobb egészségnek örvendett. Semmi a világon nem tartja olyan jó erőben az embert, mint annak a bizonyossága, hogy halálunkkal másvalakit boldoggá tennénk. A márki egyike volt azoknak a gúnyos természetű, keményfejű embereknek, akiknek, mint az életjáradékok haszonélvezőinek, a többi embernél eggyel több örömük telik abban, hogy reggelente egészségesen bújnak ki az ágyból. Egyébként lovagias ember volt, kissé szertartásos, kissé módszeres, kissé számító, aki éppoly higgadtan vallott szerelmet egy nőnek, mint ahogy az inasok bejelentik a háziasszonynak, hogy: tálalva van.

Ennek a kis életrajzi leírásnak az a célja, hogy megértesse az olvasóval, miért nem mehetett feleségül a vikomtné Gaston de Nueil-hez.

Mármost e kilencévi együttélés után - melynél boldogítóbb haszonbérleti szerződést asszony még nem írt alá - Nueil úr és Beauséant-né helyzete ugyanolyan természetes és egyben ugyanolyan fonák volt, mint kalandjuk kezdetekor; a benne lappangó válságról nehéz képet adni, mindössze annyit mondhatunk, hogy végét szinte matematikai pontossággal meg lehet jósolni.

Nueil asszony, Gaston édesanyja, soha nem volt hajlandó fogadni a vikomtnét. Rideg, erényes hölgy volt, aki annak idején a törvény előírásai szerint tökéletesen gondoskodott férje, Gaston apja boldogságáról.

A vikomtné hamar megértette, hogy a tiszteletre méltó özvegy ellensége, s előbb-utóbb azon lesz, hogy kimenekítse fiát erkölcstelen, vallást sértő életéből. A vikomtné legszívesebben eladta volna birtokát és visszatért volna Genfbe, de ez oly fokú bizalmatlanságot jelentett volna Gaston iránt, amelyre teljességgel képtelen volt. Szeretője egyébként fölötte megkedvelte a valleroy-i birtokot, ahol sokat foglalkozott veteményeivel, földmunkáival, s kár lett volna kiszakítani ebből a már-már gépies boldogságból, amellyel az asszonyok oly szívesen foglalják el férjüket, sőt szeretőjüket is.

Ebben az időben egy La Rodière nevű, huszonkét éves kisasszony érkezett a környékre, akinek negyvenezer livre évjáradéka volt. Gaston e gazdag örökösnővel Manerville-ben találkozott, valahányszor kötelességei odaszólították. A szereplők egy számtani arány szabályai szerint helyezkedvén el, az alant következő levél, melyet egy reggel Gaston kézhez kapott, világosságot derít arra a szörnyű problémára, melyet Beauséant-né már egy hónapja hiába igyekezett megoldani.

"Imádott angyalom,

nem értelmetlenség-e, hogy levelet írok neked, amikor szívünk egymás mellett dobog, semmi sem választ el egymástól, amikor szavak helyett oly gyakran egy-egy simogató becézéssel is megértetjük magunkat, s szavunk sem egyéb szerelmes simogatásnál! Nos, nem, nem értelmetlenség! Vannak dolgok, amelyeket asszony nem mondhat el szerelmese jelenlétében, puszta gondolatukra is megnémul, minden vér a szívébe tódul, elveszíti erejét, lélekjelenlétét. Ilyenkor együttlétünk szenvedés számomra... s ez hányszor megesik mostanában velem!

Érzem pedig, hogy számot kell adnom az igazságról, nem szabad elhallgatnom előtted egyetlen gondolatomat, a legfelületesebbet sem, és sokkal jobb szeretem a semmittevésnek azt a nemtörődöm édességét, amely egyébként is annyira illik hozzám, hogysem továbbá is megmaradjak ebben a rám kényszerült kínos helyzetben. Bevallom hát neked félelmemet... igen, a félelmemet. Meghallgatsz? De ne üsd el azzal a szokott »no-no-no«-val, amellyel oly szemtelenül el szoktál hallgattatni, noha a szemtelenségedet is szeretem, mint ahogy minden tetszik ami tőled ér.

Drága mennyei hitestársam, hadd mondjam el neked, hogy kitörölted belőlem még a nyomát is azoknak a fájdalmaknak, melyeknek súlya alatt egykor majdnem összeroppantam. A szerelmet csak általad ismertem meg. Csupán szép ifjúságod ártatlansága, nagy lelked tisztasága volt képes arra, hogy kielégítsen egy kielégíthetetlen asszonyi szívet. Barátom, néha valósággal reszkettem az örömtől, ha arra gondoltam, hogy e hosszú, mégis oly gyors kilenc esztendő alatt soha semmi sem ébresztette fel féltékenységemet. Lelked minden virága nekem nyílott, minden gondolatod az enyém volt. Soha a legkisebb felhő sem sötétítette el egünket, nem tudtuk, mit tesz az, hogy áldozat, mindig engedelmeskedhettünk szívünk sugallatának. Asszonynak ilyen határtalan boldogságban még nem volt része. A könnyek melyek e levelet áztatják, vajon ki tudják-e fejezni hálámat?... legszívesebben térden állva írtam volna meg.

Nos, ez a boldogság most egy oly kínszenvedéssel ismertetett meg, amely mellett eltörpülnek az elhagyatás gyötrelmei. Drágám, az asszonyi szív mély szakadékokat rejt magában, a mai napig nem ismertem kiterjedésüket, mint ahogy nem ismertem szerelmem mélységét sem. Bármilyen szerencsétlenség sújtson is bennünket, pehelykönnyűnek érezzük ahhoz a gondolathoz képest, hogy akit szeretünk, boldogtalan. És ha mi magunk okozzuk ezt a boldogtalanságot, hát abba bele kell halni!...

Ez a gondolat nyomaszt most engem. De kíséretében egy másik is jár, egy még ennél is terhesebb, s ez lealacsonyítja a szerelem magasztosságát, megöli, megalázza, örökre beszennyezi az életet. Te harmincéves vagy, én negyven. Milyen rettegéseket ébreszt ez a korkülönbség egy szerető asszonyban! Kezdetben talán önkéntelenül, később egyre valóságosabban érezhetted, milyen áldozatot hoztál nekem, amikor kedvemért mindenről lemondtál a világon. Ki tudja, nem gondoltál-e társadalmi rendeltetésedre, egy házasságra, amellyel megnövelhetnéd vagyonodat, amely módot adna arra, hogy nyíltan bevalld boldogságodat, gyermekeidet, örökbe hagyd javaidat, hogy újra megjelenhess a világban, s ott becsülettel elfoglald helyedet. De te bizonyára elfojtottad ezeket a gondolatokat, boldogan, hogy tudtomon kívül feláldozhatsz nekem egy gazdag örökösnőt, vagyont, szép jövőt. Ifjúságod nagylelkűségével hű akartál maradni egy fogadalomhoz, amely csak Isten színe előtt köt bennünket egymáshoz. Bizonyára felrémlett előtted múlt szenvedésem, amelyből kiváltottál, s ennek tudata óvott meg engem az újabb szerencsétlenségtől.

De hogy szerelmedet a szánalomnak köszönhetem, ez a gondolat még iszonyúbb számomra, mint az, hogy miattam elvétetted az életedet. Milyen irgalmasan cselekszenek, akik tőrrel le tudják döfni szeretőjüket, amikor ezek még ártatlanul boldogok, s ábrándjaik fénye még nem homályosult el... Igen, jobb a halál annál a két gondolatnál, amely néhány nap óta titokban megkeseríti minden órámat.

Amikor tegnap oly szelíden megkérdezeted tőlem, hogy mi bajom van, hangod hallatán megborzongtam. Attól féltem, hogy szokásodhoz híven beleláttál a lelkembe, s abban a hitben, hogy előre megéreztem, mi jár az eszedben, most megteszed vallomásodat. S ekkor eszembe jutott néhány figyelmességed, amelyeket ugyan megszoktam nálad, de amelyekben azt a színlelést véltem felfedezni, amellyel a férfiak önkéntelenül elárulják, hogy hűségüket már nyűgnek érzik.

E pillanatban drágán megfizettem boldogságomért, s rádöbbentem, hogy a természet nagy árat kér a szerelem kincseiért. S valóban, a sors máris szétválasztott bennünket. Bizonyára azt mondtad magadban: Előbb-utóbb amúgy is el kell hagynom szegény Claire-t, miért ne válnék el tőle idejében? Ez a mondat lappangott tekinteted mélyén. S erre kimentem a szobából, hogy a hátad mögött kisírjam magam.

Elrejtettem előled könnyeimet!... az első könnyeket tíz év óta, amelyeket a fájdalom fakasztott bennem. Sokkalta büszkébb vagyok, hogysem a szemed láttára sírjak, de téged nem vádoltalak. Úgy van, igazad van, nem szabad önzésemmel hosszú s ragyogó életedet a magamé alá rendelni, amely már hamarosan el fog fakulni.

De hátha tévedek?... hátha csak egy szerelmi szeszélyed volt az, amit én a józan ész szavának véltem!... oh, angyalom, ne hagyj bizonytalanságban, büntesd meg a te féltékeny asszonyodat, de add vissza hitét a maga szerelmében s a tiédben; hisz csak ennek a mindent megszentelő érzésnek él. Anyád hazaérkezése óta, amióta találkoztál nála La Rodière kisasszonnyal, oly kételyek zsákmánya vagyok, amelyek szégyent hoznak mindkettőnkre. Nem bánom, ha bármily szenvedést okozol is nekem, de ne csalj meg: mindent tudni akarok, azt is, amit anyád mondott, azt is, amit te gondolsz. Ha választásod habozott köztem s valaki más között, visszaadom a szabadságodat... El fogom titkolni előtted sorsomat, meg fogom állni, hogy ne sírjak előtted, de látni nem akarlak többé. Oh, abbahagyom, megszakad a szívem...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ostobán elkábultam néhány pillanatra. Barátom, irányodban nincs bennem büszkeség, te oly jó, oly nyíltszívű vagy!... te nem tudhatsz engem sem megbántani, sem megcsalni; de ugye megmondod nekem az igazságot, bármilyen kegyetlen lenne is? Hadd bátorítsalak a vallomásra! Nos, én szívem, van egy jellegzetesen női gondolat, amely meg tudna vigasztalni. Akkor voltál az enyém, szemérmes ifjúságodban, amikor még maga voltál a szépség, a báj, a tapintat, az a Gaston, akit már semmilyen más asszony nem ismerhet meg, aki csak az én gyönyörömet szolgáltad... Nem, te soha többé úgy nem szerethetsz senkit, ahogy engem szerettél, ahogy engem szeretsz; nekem már nem lehet vetélytársam. Ha szerelmünkre fogok gondolni, mert immár ez lesz egyetlen gondolatom, nem fogok találni benne egy szemernyi keserűségre sem. Mert ezután már soha többé nem lesz módodban, hogy elbűvölj egy asszonyt azokkal a gyermeki évődésekkel, az ifjú szív ifjú kedvességeivel, a lélek kacérságával, a test bájával s a kéj gyors egyetértésével, egyszóval azzal az elbűvölő kísérettel, amely az ifjonti szerelmet nyomon követi. Bizony, most már férfi vagy, s mindent számba véve követed majd sorsodat.

Gondjaid lesznek, nyugtalanságaid, becsvágyad, amelyek majd megfosztják őt ajkadnak attól az állandó és változhatatlan mosolyától, amellyel az én számomra felékesítetted. Hangod, mely hozzám mindig oly szelíden szólt, olykor mogorva lesz. Szemed, amelyet láttomra égi fény világított ki, gyakran el fog homályosulni, ha rá tekintesz. S minthogy lehetetlen, hogy bárki is úgy szeressen, ahogy én szeretlek, az az asszony sohasem fog neked annyira tetszeni, ahogy én tetszettem. Én szüntelenül szépítgettem magam a kedvedért, mindig új leleménnyel szolgáltam boldogságodat, ő vajon megteszi-e? Úgy van, az a férfi, az a szív, az a lélek, amelyet én ismertem, nem lesz többé; eltemetem emlékezetemben, hogy tovább élvezhessem, s boldogan élhessek szép múltunk emlékeivel, amelyek kettőnkön kívül mindenki más számára ismeretlenek.

Drága kincsem, ha azonban mégsem környékezett volna meg a legkisebb mértékben sem a szabadulás gondolata, ha szerelmem nem terhes számodra, ha félelmeim agyrémek, s ha még mindig én vagyok a te Évád, az egyetlen asszony a világon, akkor e levél elolvasta után jöjj, repülj hozzám! Oh, abban a pillanatban, azt hiszem, jobban szeretnélek, mint az egész elmúlt kilenc év alatt.

Hiú gyanakvásom fölösleges gyötrelmei után, amelyekért csak magamat hibáztatom, minden nap, amellyel megtoldhatjuk szerelmünket, sőt egyetlenegy nap is felérne egy egész élet boldogságával. Nos hát beszélj!... légy őszinte! ne vezess félre, bűn lenne. Mondd meg: szabad akarsz-e lenni? Gondoltál-e férfiéletedre? Sajnálsz valamit? ha én volnék az oka, belehalnék! Megmondottam: annyira szeretlek, hogy többre tartom a boldogságodat a magaménál, életedet az életemnél. Ha van hozzá erőd, felejtsd el kilencesztendei boldogságunk gazdag emlékeit, hogy semmi ne befolyásoljon elhatározásodban, de beszélj! Engedelmeskedem neked, akárcsak Istennek, aki egyetlen vigasztalóm maradna ha elhagynál."

Mikor a vikomtné a levelet Nueil úr kezében tudta, gondoltainak nyomasztó bősége következtében oly mély levertség vett rajta erőt, s annyira elzsibbadt a fáradságtól, hogy úgy tetszett, mintha elalélt volna. Valóban, mérhetetlenül szenvedett azoktól a fájdalmaktól, amelyeknek súlya nem mindig áll arányban a nők teherbíró erejével, de amelyeket csak a nők ismernek.

S miközben a szerencsétlen asszony sorsa beteljesülésére várt, Nueil úr, a levelet olvasván, meglehetősen kínosan érezte magát; ezzel a szóval élnek a fiatalemberek az ilyesfajta válságok alkalmával. Ekkortájt már majdnem engedett anyja unszolásának és La Rodière kisasszony varázsának; e fiatal hölgy egyébként eléggé jelentéktelen személy volt, egyenes, mint a jegenye, fehér és rózsaszínű, s oly hallgatag, hogy szinte kukának tetszett, mint ahogy azt az eladó lányok illemszabályzata előírja; de földbirtokának negyvenezer livre-es járadéka helyette is beszélt. Nueil asszony, őszinte anyai szeretetétől vezéreltetve igyekezett fiát az Erény szolgálatába állítani.

Elsősorban is felhívta figyelmét arra, mily hízelgő számára, hogy La Rodière kisasszony annyi gazdag kérő közül őt volna hajlandó meghallgatni; itt az ideje, hogy a saját sorsára gondoljon, ilyen pompás alkalom nemigen kínálkoznék többé, idővel földjei nyolcvanezer livre évjáradékot jövedelmeznének, a vagyon mindenért kárpótol, s ha Beauséant-né igazán önzetlenül szeretné, ő lenne az első, aki rábeszélné a házasságra.

Egyszóval a jóságos anya nem feledkezett meg egyetlen fogásról sem, amellyel az asszonyok befolyásolhatják egy férfi gondolkodását. Sikerült is megingatnia a fiát. A vikomtné levele abban a pillanatban érkezett, amikor Gaston szerelme már javában küzdött egy tisztességesen elrendezett, a társadalmi szokásokhoz simuló élet csábításai ellen; s ez a levél eldöntötte a harcot. Elhatározta, hogy elhagyja a vikomtnét, és megházasodik.

- Férfivá kell lennem - mondta magában.

Aztán elképzelte, hogy elhatározása milyen szenvedéseket fog okozni a vikomtnénak. Férfiúi hiúsága és szeretői lelkiismerete még meg is növelte képzeletében e kínokat, s őszinte szánalom fogta el. Egyszerre megértette az asszony szörnyű boldogtalanságát, és úgy vélte helyénvaló és irgalmas dolog lenne, ha letompítaná a halálos csapást. Azt remélte, ha sikerül valamennyire megnyugtatnia az asszonyt, akkor fokozatosan hozzászoktathatja a szükséges elválás gondolatához, míg végül ő maga fogja rábeszélni erre a kegyetlen házasságra; addig is kettejük közé állítja - mintegy kísértetként - La Rodière kisasszonyt, akiről kezdetben lemond az asszony kedvéért, majd később ennek parancsára feleségül veszi. Hogy ezt az irgalmas vállalkozást sikerre vigye, nem restellte a vikomtné büszkeségét, nemességét s lelke minden egyéb szép tulajdonságát is beleszőni terveibe.

Hogy elaltassa gyanúját, levélben felelt neki. Levélben! De hisz egy asszony számára, akiben elevenen él az igaz szerelem ihlete s a női észjárás minden gyöngéd érzékenysége, az ilyen levél egyet jelent egy elmarasztaló ítélettel. Így történt, hogy amikor Jacques belépett a szobába, kezében egy háromszög alakban összehajtogatott papírral, a szegény asszony összerándult, mint egy tőrbe hullott fecske. Eleddig ismeretlen hideg áradt szét egész testében, a lábujjától a feje búbjáig, mintha jégből terítettek volna rá egy halotti leplet.

Ha Gaston nem veti magát a térdeihez, ha nem maga jön el sírva, sápadtan, szerelmesen, akkor tudni való, hogy mihez kell tartania magát. Ámde a szerető asszonyi szívben annyi reménység él! Akárhány tőr járja is át, szeret és vérzik, míg csak az utolsó nem végez vele.

- Asszonyomnak nincs valamire szüksége? - kérdezte Jacques halkan, az ajtó felé tartva.

- Nincs - válaszolta a vikomtné.

- Szegény ember - gondolta, miközben egy könnyet morzsolt szét szemében -, inas létére is megért engem.

A levél így kezdődött: "Drága szerelmem, lázálmokat látsz..."

E szavak olvastán sűrű fátyol borult a vikomtné szemére. Szívének titkos hangja azt kiáltotta:

- Hazudik!

Majd miután tekintete a szenvedély mohó éleslátásával egy szempillantás alatt átfutotta az egész oldalt, az utolsó sorban ezt olvasta: "Még semmi sem végleges!"

S görcsös sietséggel a túloldalra lapozva egyszeriben felismerte, milyen lelkiállapot diktálta e csűrt-csavart mondatokat, melyekből már teljességgel hiányzott a szerelem zabolátlan lendülete; összegyűrte a levelet, eltépte, fogaival szaggatta, a tűzre vetette, s így kiáltott fel:

- Oh, a gyalázatos, az övé voltam, amikor már nem is szeretett!

Majd halálra váltan a heverőre vetette magát.

Nueil úr a levél megírása után eltávozott hazulról. Hazajövet Jacques fogadta az ajtó küszöbén, s egy levelet nyújtott át neki e szavak kíséretében:

- A vikomtné őnagysága már nincs a kastélyban.

Nueil úr meghökkenve feltörte a pecsétet, s a következő sorokat olvasta:

"Asszonyom, ha megszűnnék önt szeretni, s elfogadnám azt az ön által felkínált lehetőséget, hogy köznapi ember legyen belőlem, akkor... vallja be!... megérdemelném sorsomat. Nem, nem engedelmeskedem, hűséget fogadok önnek, amely alól csak a halál fog feloldozni. Ó, fogadja el az életemet, hacsak nem fél attól, hogy egy lelkiismeret-furdalással terheli meg a magáét..."

Az a levél volt, amelyet a vikomtnénak Genfbe való elutazása napján írt. A végére Claire de Bourgogne ezt írta: "Uram, ön szabad!"

Nueil úr visszatért anyjához, Manerville-ba. Húsz nap múlva pedig feleségül vette Stéphanie de La Rodière kisasszonyt.

Ha ez a történet, amely eddig a legköznapibb valósághoz tartotta magát, itt véget érne, az a vád érhetne bennünket, hogy bolonddá tettük az olvasót. Hisz alig van olyan férfi, aki ne tudna ennél sokkal érdekesebbet is elmondani. De a közismert befejezés, amely, fájdalom, igaz, s mindaz, ami emlékeket ébreszthet azoknak a szívében, akik megismerték egy végtelen szenvedély égi gyönyöreit, s maguk rontották meg vagy vesztegették el valamilyen kegyetlen végzet parancsára - mindez talán meg fogja óvni történetünket a kritika támadásától.

Beauséant-né, miután szakított Nueil úrral, korántsem hagyta el valleroy-i kastélyát. Számtalan oknál fogva, melyeket nem kívánunk kihantolni a női lélekből - bár mindegyik asszony amúgy is kitalálja azt, amely szívéhez a legközelebb áll -, Claire szeretőjének házassága után is a kastélyban maradt. Oly visszavonultságban élt, hogy az emberei - komornája és Jacques kivételével - nem is látták. Tökéletes csöndet kívánt maga körül, és lakosztályát csak akkor hagyta el, ha a valleroy-i kápolnába ment, ahol egy környékbeli pap minden reggel misét mondott számára.

Nueil úron pedig, lakodalma után néhány nappal, egy olyan házastársi közömbösség lett úrrá, amelyről nem lehetett eldönteni, hogy boldogságból vagy boldogtalanságból fakad-e. Anyja mindenkinek azt mondta:

- A fiam tökéletesen boldog.

Gaston felesége, hasonlatosan sok fiatalasszonyhoz, szelíd, türelmes és unalmas volt; házassága után egy hónappal teherbe esett. Mindez összhangban állt az elfogadott illemszabályokkal. Nueil úr nagyon jó volt a feleségéhez, csak éppen két hónappal azután, hogy elhagyta a vikomtnét, váratlanul nagyon csöndes lett, sokat álmodozott, merengett.

- Mindig is komoly ember volt - mondta az anyja.

Héthónapi langyos boldogság után egynémely olyan dolog történt, amelyek látszatra jelentéktelenek, de annyi lehetőséget adnak a találgató észnek, s oly lelki zavarokat sejtetnek, hogy legjobbnak tartjuk, ha egyszerűen beszámolunk róluk, és értelmezésüket kinek-kinek az egyéni hajlamaira bízzuk.

Egy nap Nueil úr a manerville-i és valleroy-i földeken vadászott, majd Beauséant-né parkján át tért haza, kihívatta Jacques-ot, megvárta, s amikor az inas megjelent, megkérdezte tőle:

- A vikomtné még mindig szereti a vadhúst?

Jacques igenlő feleletére hosszas érvelés után busás borravalót ajánlott fel neki, aminek fejében azt a csekély szolgálatot kérte tőle, hogy vadászzsákmányát vegye át a vikomtné számára. Jacques-nak édes mindegy volt, hogy úrnője azt a fogolyt fogyasztja-e el, amelyet saját vadőre vagy Nueil úr lő, ha már ez utóbbi el akarja titkolni az elejtett vad eredetét.

- Hisz az ő földjén került terítékre - mondta Nueil úr.

Néhány napig Jacques segítségére volt Nueil úrnak ebben az ártatlan csalafintaságban. A márki már korán reggel vadászatra indult, és csak vacsorára tért haza - és soha nem lőtt semmit.

Egy teljes hét telt így el. Gaston végül is bátorságot gyűjtve egy hosszú levelet írt a vikomtnénak, s eljuttatta hozzá. A levél visszaérkezett anélkül, hogy kinyitották volna. Már majdnem besötétedett, amikor a vikomtné inasa visszahozta. Gaston hirtelen kirohant a szalonból, ahol látszólag Hérold egyik zongoracapriccióját hallgatta felesége dobhártyarepesztő előadásában, és egyenesen a vikomtnéhoz rohant oly sebességgel, mint egy találkára siető szerető.

Egy ismerős nyíláson át beszökött a parkba, lassan áthaladt a fasorokon, időnként megállva, hogy lecsöndesítse szíve hangos dobbanását, majd a kastélyhoz érkezve a belülről kiszűrődő tompa zajról megállapította, hogy a cselédség alighanem vacsoránál ül.

Eljutott egészen a vikomtné lakosztályáig. Ez sohasem hagyta el hálószobáját, s Gaston a legkisebb zaj nélkül elérte az ajtót. Itt aztán két gyertya fényénél megpillantotta a sápadt, lesoványodott asszonyt, aki fejét lehajtva, lecsüngő kezekkel ült a nagy karosszékében, szemét valamilyen tárgyra meresztve, amelyet nyilván nem is látott.

A fájdalom képe volt, legigazabb megtestesülésében. Volt valamilyen halovány remény is e testtartásban, bár nem lehetett tudni, hogy Claire de Bourgogne múltjába tekint-e vissza vagy sírjába. Lehet, hogy Nueil úr könnyei megcsillantak a homályban, vagy talán lélegzete akadt fenn a csöndben, lehet, hogy akaratlanul megremegett, vagy hogy puszta jelenléte ömlött át lelki táplálékként az asszonyba, aki az igaz, a bizonyító dicsőséges szerelem érzékenységével azonnal felfigyelt rá. Claire lassan az ajtó felé fordította arcát, és megpillantotta régi szeretőjét. Gaston ekkor előrelépett.

- Ha még egy lépést tesz, uram - kiáltotta a vikomtné elsápadva -, kivetem magam az ablakon.

Megragadta az ablakkilincset, megfordította, egyik lábával kilépett a külső párkányra, s kezével az erkély rácsán, fejét visszafordította Gaston felé.

- Távozzék... távozzék! - sikoltotta -, vagy levetem magam.

E rettentő kiáltásra Gaston - hallva a cselédség izgatott zúgását - elmenekült, mint egy gonosztevő.

Hazatérve, Gaston megírt egy nagyon rövid levelet, s megbízta inasát, hogy vigye el Beauséant-nénak, s közölje vele, hogy élet-halál kérdéséről van szó. Miután a küldönc útnak indult, Nueil úr visszatért a szalonba, ahol felesége tovább foglalatoskodott a capriccio rejtélyének megoldásával. Leült, s várt a válaszra.

Egy óra múlva, a zongoradarab befejeztetvén, a két házastárs némán helyet foglalt a kandalló két oldalán. Ekkor ért vissza az inas Valleroy-ból, s visszaadta gazdájának a levelet, amelyet nem bontottak fel. Nueil úr átment a szalonnal szomszédos budoárba, ahol a vadászatról hazatérve letette a fegyverét, s ott agyonlőtte magát.

Ezt a hirtelen és végzetes befejezést, noha ellentétes a francia fiatalság szokásaival, természetesnek találjuk.

Azok, akik jól megfigyelték vagy maguk is boldogan átélték két lény tökéletes egyesülésének eseményeit, teljesen meg fogják érteni ezt az öngyilkosságot. Egy asszony sosem idomul, sosem alkalmazkodik egyik napról a másikra a szenvedély szeszélyeihez. A szerelmi gyönyörnek, akárcsak egy ritka virágnak, a legleleményesebb gondozásra van szüksége; csak az idő s a lelkek összhangja hozhatja felszínre minden rejtett tartalékát, s fejlesztheti ki azokat a gyöngéd, kényes örömöket, melyeket ezernyi babona varázslatában elválaszthatatlannak hiszünk attól a személytől, akinek szíve megajándékoz velük. Ez a csodálatos egyetértés, ez a szinte vallásos hit s annak a termékeny bizonyossága, hogy a szeretett lény mellett különleges vagy szertelen boldogságban van részünk, ez részben a titka a tartós barátságoknak s a hosszú ideig tartó szenvedélyeknek.

Egy asszony mellett, akiben elevenen él nemének géniusza, a szerelem sosem válik szokássá; bűbájos gyöngédsége annyi formát tud ölteni, oly szellemes és oly szerelmes egy időben, természetességébe annyi műgondot kever el s művészetébe annyi természetességet, hogy emléke ugyanannyi hatalmat gyakorol, mint jelenléte. Mellette minden más asszony elhalványodik. Az ilyen ragyogó, nagy szerelem értékét csak az tudja felbecsülni, akinek attól kell tartania, hogy elveszti vagy már el is vesztette.

De ha az ember már megismerte, s lemondott róla, hogy valamilyen közömbös házasságba temetkezzék, ha az az asszony, akitől ugyanazt az üdvöt reméli, a házasélet meghittségeinek homályában bizonyságot szolgáltat arról, hogy ebben a boldogságban már nem lehet része, ha még ajkain érzi az égi szerelem ízét, s tudja, hogy egy társadalmi rögeszme kedvéért halálos sebet ejtett igazi hitvesén, akkor vagy meg kell halnia, vagy elsajátítani azt az önző, anyagi, rideg bölcselmet, amely iszonyattal tölti el a szenvedélyes lelkeket.

Ami Beauséant-nét illeti, bizonyára nem gondolta, hogy barátját, akit kilenc éven át bőségesen táplált szerelmével, a kétségbeesés az öngyilkosságba kergetheti. Talán azt hitte, hogy a szenvedéshez csak neki van joga. Egyébként tökéletesen igaza volt abban, hogy visszautasította a legmegalázóbb osztozkodást, melyet feleség magas társadalmi szempontokból talán eltűrhet, de amelyet a szeretőnek gyűlölnie kell, hiszen szerelme csak saját tisztaságában találhat igazolást.


Angouleme, 1832 szeptemberében
 
 
0 komment , kategória:  Honoré de Balzac AZ ELHAGYOTT  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 185
  • e Hét: 8974
  • e Hónap: 88532
  • e Év: 2029812
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.