Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-09 11:36:40, hétfő
 
  G.P. Jodie
A magam védelmében



Tisztelt Bíróság!

A vádak, amiket felhoztak ellenem, nem igazak. Mondhatnám úgyis, hogy hamisak. Én kérem a nevezett napon a kocsma közelében sem jártam, nemhogy betörtem volna. Egyébként sem kaptam meg a munkanélküli segélyt akkorra, így inni sem tudtam. Arra meg ne is tessenek gondolni, hogy akkor éppen azért vittem el a pénzt, már ha egyáltalán volt ott akár egy fillér is. Hitelt nem adnak, az embereknek meg nem telik rá, csak egy-két részegesnek. Én tisztelem a másét, soha sem loptam. Na, jó, talán egyszer, de az éhenhalás ellen volt, amikor a Juliska néni egyik tyúkját megettem. Tetszik tudni, 4 hónapja nem volt már munkám. A műanyagüzemet felszámolta a multi, amikor lejárt az adókedvezménye, vagy mije. Ezt mondta a főnök, amikor kirúgták a fél falut, akik ott dolgoztak. A polgármesterünk meg csak pingvinezett, hogy nincs pénz, segélyre ennyi embernek. Meg közmunka sincs, mióta a Lajos bácsi fia kipucolta az árkokat és a temetőt. Ez egy tiszta, rendes falu. Meg szegény. De az emberek, azok becsületesek. Csak a kocsmáros nem. Az gonosz ember. A bort is vizezi. Láttam. Aki ilyet tesz, az mindenre képes. Az hazudik is. A rendőrségen ő mondta azt is, hogy én lehettem az elkövető, pedig Isten látja lelkemet, hogy igazat mondok. Azt bezzeg biztosan elhallgatta, hogy milyen kétajtós ruhásszekrények járnak hozzá esténként, fekete lesötétített üvegű autókon. Meg azt sem, hogy a falu határában a lenge lányok nála szoktak aludni. A feleségét meg egyszer előttem vágta szájon, mert nem tetszett neki ez. Lehet, hogy azért utál ennyire, mert láttam. Vasárnap meg megy a misére, hogy megbocsáttassa a bűneit az Úrral. Ez nem igazság. Azért, mert ő fizeti a legtöbb perselypénzt, neki minden el van nézve? A polgármester meg a cimborája. Együtt szoktak kártyázni is. A lánya meg ingyen kapott földet a falutól, ahol építkezik. Na, akkor ez, hogy is van? Segélyre nem futja, de ingyen telekre meg örző-védőkre igen? Hát, ja. Örző-védőket fogadtak, hogy vigyázzanak a kultúrházra, mert ott van a polgármester irodája is. Aztán minek? Aranyat őriznek ott? Azt hallottam, hogy a kocsmáros öccséé a cég, aztán hat embernek fizet a falu, pedig mindig csak az öreg János tata álldogál ott egyenruhafélében. Az iskolát meg megszüntették, pedig a plébános is gyűjtött rá pénzt. Még én is adtam akkor, de azt sem tudom, hogy hová tették az adományokat, mert iskola, az nincs. Két faluval odébb kell járnia a gyerekeknek, meg az öregeknek is, ha orvost akarnak látni. Jó. Értettem. A tárgynál maradok.
Azon az estén a Pirinél voltam. Persze a Piri ezt tagadja, nehogy az ura megtudja, mert akkor annyi neki. Kár, hogy van gyónási titok, mert szerintem a plébános úr igazolhatna engem. Most az egyszer ő is vétkezhetne. Az Isten úgyis látná, hogy ezzel jót cselekszik, mert a Pirit ugyan elveri az ura, de úgyis megbékél vele, én meg nem kerülök dutyiba igazságtalanul.
Meglehet nézni a kredencemet is, nincs benne egy forint se. Ha lenne, ott tartanám. Nekem nincsen flancos számlám, csak csekkem. Azt sem tudtam befizetni. Azt mondták, hogy nem lesz emelés, aztán mégis. Én már senkinek sem hiszek. Amíg ikszelni kellett, addig minden meg volt ígérve, most meg szívunk. Jó, tudom. A témánál maradok.

Tisztelt Bíróság!

Nem én voltam. Csak ennyit akartam mondani.

Férfit akarok!


A vonat hazafelé zakatolt alattam. Unaloműzésképpen egy pletykamagazint olvasgattam. Egyszer csak megakadt a szemem egy íráson, az éppen aktuális médiasztár kinyilatkoztatásán, miszerint a mai nők a szingliségre vágynak. Na, ettől alaposan felháborodtam. Hogy beszélhet ez a kikent, kifent, plasztikai műtétektől szoborszerűvé vált nőnemű lény, az én nevemben? Vágyik a fene az egyedüllétre. Egyszerűen csak így alakult, mert a válást követően ugye a ,,húspiacon" az utolsó előtti sorba kerültem a két gyerekemmel, meg a hitellel terhelt panelommal. Még hogy szingliségre vágyom! Pfff.... Dünnyögtem egy sort még magamban, de aztán csak betette a bogarat a fülembe. Tényleg elég sokáig éltem egyedül, talán most jött el az ideje hogy változtassak. Egyre jobban beleéltem magam a gondolatba, hogy keressek egy hozzám illő férfit. A fantáziám azonnal beindult. Mint egy régi papíröltöztetős babát, úgy változtattam fejemben a pasikat... próbáltam megtalálni az ideális jelöltet. Milyen legyen? A magassága és az intellektusa nem volt kérdés, mert szerettem volna felnézni rá. De egyébként? Izmos, átlagos vagy mackós? Szőke, barna, fekete? Otthonülős, vagy társaságkedvelő? Egy szexista félisten, vagy egy jámborabb szerelmetes? Na, nem jutottam dűlőre ez ügyben, mert valahogy az összes tulajdonságra igényt tartottam volna. Aztán a gondolatmenetem végén hangosan felnevettem. Álmodik a nyomor... még egy őszes, kopaszodó, sörpocakos sem jutott eddig, nemhogy más.
Pár napig jegeltem a dolgot, de aztán az egyik este, amikor bekapcsoltam a számítógépet, megkértem Gugli Apót, hogy mutasson nekem társkereső oldalakat. Csak a kínálatra voltam kíváncsi, mégis regisztráltam az egyikre. A placcra nem tettem fel a képemet, és nem vettem a fáradtságot sem, hogy az ezer kérdésre válaszolva szépen kivesézzem magam, csak válogatni szerettem volna. Beírtam az egyetlen kívánalmamat, hogy a kora 48-58 év közötti legyen. Hogy miért ennyi? Úgy gondoltam maximum 10 évvel legyen csak idősebb nálam, annyi még belefér. Találtam is több száz delikvenst. Elkezdtem szűkíteni a kört, hogy csak a lakóhelyem környékén élők és a fényképesek jöjjenek elő. Még így is tetemes volt a mennyiség. Mivel időmbe belefért, egyenként megnyitottam azokat a lapokat, ahol a fotón lévő férfiak egy fokkal jobban néztek ki az ördögnél. Na, jó... bevallom, az első szimpátia döntőnek bizonyult, bár magamat is megleptem azzal, hogy nem a kimondottan jóképűek közül válogattam. Azok gyanúsak voltak. Ha ilyen jól néznek ki, hogyhogy még mindig egyedül vannak? Ott valami bibi van, vagy csak simán skalpgyűjtögetők, arra meg nem vágytam. Már órák óta szelektáltam, de érdemes jelöltre nem akadtam. Mindenkiben találtam legalább egy nagy hibát, amelyhez a toleranciám kevésnek bizonyult. Csak akik a ,,Fogyaszt-e alkoholt?" kérdésre nemmel válaszoltak, jutottak tovább a második körre, de ott rendszerint valami máson elvéreztek, mert ugye a dohányzókat is azonnal kizártam. Ajaj! Nem lesz ez így jó! Nem az álmaim hercegét kell keresnem, mert azt a romantikus regényekben találhatom csak meg, betűk formájában, azzal meg nem sokra megyek. Lejjebb kell adnom az igényeimet. Újra nekiveselkedtem. Ugyan az alkoholfogyasztókat és a dohányosokat továbbra is kizártam, de a maradékot tüzetesebben szemügyre vettem. A rostán összesen 8 férfi maradt fenn. Azonnal küldtem mindegyikőjüknek egy pármondatos bemutatkozó levelet, amelyhez csatoltam egy fényképet. Gondoltam, ha bejövök nekik, úgyis válaszolnak. Másnap reggel kíváncsian lestem a virtuális postaládámat. Nem kellett csalódnom 5 levél várt rám. Egész jó arány. Izgatottan nyitottam meg őket.

1. levél
Kedves Hölgyem!

Köszönöm bemutatkozó levelét. Kellemes benyomást tett rám a leirtak alapján. Jómagam rokkant nyugdíjasként élek egy Pest megyei településen, és komoly szándékkal keresek párt magamnak. Nem vagyok híve a hosszas levelezésnek, ezért nagyon szivesen találkoznék személyesen is Önnel. Kérem, adjon eséjt, hogy kölcsönösen megismerhessük egymást.

Kezét csókolom: Cs. Imre

Nocsak. Ez a férfi egészen értelmes, de valahogy túl komoly nekem. Vagy csak az udvarias beszédtől szoktam el?

2. levél
Szia Judit!

Örülök, hogy írtál. Kedves arcod van, de én fiatalabb nőktől várok levelet. Egy találkozást azért megérne a dolog, ha érdekel az egyéjszakás kaland? Abba mindig benne vagyok. Ha igen, akkor írjál!

Csá: Pityu

KIHÚZVA! SKALPVADÁSZ! A LEVELET TÖRÖLTEM.

3. levél
Kedves Judit!

Nagyon örültem a levelednek. Remélem nem gond, hogy azonnal tegezlek, de már elsőre szimpatikus vagy nekem. Szerintem egy-két levél után akár találkozhatnánk is. Ha ez megfelel, kérlek, írj bővebben is magadról!

Üdvözlettel: Kálmán

Tetszik a stílus és a hozzáállás. Ez a pasi nem akar elsőre ledönteni, tényleg meg akar ismerni. Nincs helyesírási hibája sem J

4. levél
Szia Judit!

Jó hogy írtál. Már éppen meg akartam szüntetni a regisztrációmat, az eddigi rossz tapasztalataim miatt. Remélem, Veled másképp lesz. A fotód alapján szimpatikus vagy. Mikor tudnánk személyesen is találkozni? Írj!

Puszi: Laci

Határozottan tetszik. Még egyszer megnéztem a fényképét és az oldalát. Öt évvel idősebb, özvegy, és a 17 éves lányával él együtt. Akár jó is lehet.

5. levél
Kedves Judit!

Tetszel. Szívesen találkoznék Veled. Ha a belbecs is olyan, mint a külcsín, akkor elindítom a hódító hadjáratot, bár a nevem nem Vilmos, hanem Sándor. Nagy Sándor. Szia.

Ohhh.... Szeretem a humoros pasikat. Biztosra vettem, hogy vele találkozni fogok.

Kálmánnak azonnal írtam egy többoldalas levelet, és igyekeztem minden fontos momentumot megemlíteni magamról és a terveimről. Nem akartam túl sokáig húzni az időt, nem mintha nem érnék rá, de most már teljesen magával ragadott a hév, hogy megismerkedjek ezekkel a férfiakkal. Jólesően bizsergett minden porcikám. Lacinak, Imrének és Sándornak felajánlottam két-két időpontot a személyes találkozáshoz, hogy adjak nekik is választási lehetőséget. Ettől a pillanattól beindult a ,,Férfit akarok!" fedőnevű hadművelet. Kiszámoltam, hogyha minden személyes találkozás összejön, és sikerül valamelyikükkel továbblépni, akkor a Szilveszteri pezsgőbontásnál már nem egyedül kell az üveggel koccintanom. Ez a gondolat teljesen feldobott. Igen, tényleg eljött az idő! A hormonjaim ébredeztek.

Kálmán, - miután kiterítettem az összes kártyámat, és megírtam őszintén, hogy ki, s mi vagyok - egy szűkszavú választ sajtolt ki magából:

Kedves Judit!

Köszönöm a leírtakat. Ezek fényében sajnos úgy érzem, mégsem Rád várok.

További sikeres partnerkeresést!

Üdvözlettel: Kálmán

Mondhatni, kissé fejbevágott. Lehet, hogy taktikáznom kellett volna? De minek? Előbb-utóbb úgyis megtudta volna, hiszen nem szoktam hazudni, és számomra az elhallgatás is annak tekintendő. Gondolom nem annyira az őszinteségem ténye, hanem inkább a diabéteszem riasztotta el. Az ember nem tehet arról, ha betegségek találnak rá, és csak örülhet, ha szinten tartva kezelni és együtt élni is képes vele. Ettől még ugyanolyan értékes... sőt, talán pont ezért még jobban értékeli az élet adta lehetőségeket, és tolerálja mások fogyatékosságát, esetleg hibáját. No, mindegy... egy újabb jelölt kihúzva.
A többiek is gyorsan válaszoltak, megjelölve a számukra legmegfelelőbb időpontot. Mivel a napot és órát én adtam meg, a lehetőséget ők kapták, hogy a helyszínt megválasszák. Bár azt nem kötöttem ki, hogy az első randevú hol legyen, reménykedtem, hogy lesznek annyira intelligensek, hogy nem a saját lakásukba invitálnak meg elsőre. Gondolkodóba ejtett azonban, hogy vajon tudomásukra hozzam-e, rajtuk kívül másokkal is találkozom, hátha nagyobb lenne akkor a versenyszellem, de elvetettem az ötletet. Egyrészt, mert nem vagyok trófea, amiért meg kell küzdeni, másrészt meg nem ismerem a férfiak gondolkodását, lehet, inkább elállnának a kudarc lehetőségétől, ha esetleg alulmaradnának a megmérettetésben. Tanulva a Kálmánnal kapcsolatos ,,hibámból" úgy döntöttem, hogy kicsit színezek magamon, és megpróbálom a legelőnyösebb énemet előretolni. Ugyan viszolyogtam a színészkedéstől, - nem is ment soha, - de a cél szentesíti az eszközt elvet követtem.
Készítettem egy órarendet magamnak, hogy a találkozásaimat rendszerezni tudjam: december 6; 8; és 10-én. Érdekes, hogy a telefonszámomat nem kérték el, sőt, ők sem ajánlották fel ezt a lehetőséget. Talán arra gondoltak, hogy a helyszínen messziről megmustrálnak, és ha mégsem találnak elég vonzónak, akkor egyszerűen oda sem jönnek hozzám? Másra nem gondolhattam. Áááá! Nem kellene előre kombinálnom, és minden esetleges negatív momentumot számításba vennem, mert a vége az lesz, hogy inamba száll a bátorságom, és én nem megyek el a találkozókra.

6-án reggel órákon keresztül próbálgattam a ruháimat, hogy a legelőnyösebben jelenjek meg, hiszen Sándor a ,,nagy", a Művészetek Palotájába hívott meg. Azt írta, hogy éppen ott dolgozik aznap, és két fellépés közötti szünetben tudnánk találkozni. Megnyugtatott, hogy lesz rá két teljes óránk. Még semmit nem tudtam róla, de a helyszínből ítélve, arra gondoltam, hogy talán komolyzenész, és koncertet adnak éppen. Ezt arra alapoztam, hogy pár évvel azelőtt oda voltam hivatalos egy ismerősöm fiának vonósnégyes koncertjére.
Nos, mivel nem vagyok egy manöken típus, ezért olyan ruhát kellett választanom, amelyik kevésbé láttatja egyéniségem súlyát, ellenben szó szerint kiemeli a páros testrészeim gömbölydedségét. Nem sok ilyet találtam, de azokat is mind kigolyóztam valami miatt. Arra már nem volt időm, hogy újat vásároljak, mert sietnem kellett a fodrászomhoz is, hogy a kesze-kusza hajamból frizurát varázsoljon a kerek arcom köré. A szépségszalonból egyenesen a randevúra mentem, ezért még beugrottam a kozmetikushoz is, hogy szakértő készítse el a diszkrét sminkemet. Nem bízhattam a véletlenre, hiszen ha már belevágtam, a legjobbat kell kihoznom a helyzetből és magamból is. A lábaim remegtek, amikor leszálltam a villamosról, de nem a hideg téli széltől, hanem az idegességtől, ahogy a bejárat felé igyekeztem. A gondolataim kimenőt kaphattak, mert egy épeszű sem jutott eszembe, pedig erősen próbáltam a megfutamodás módozatait taglalni saját magamban. Minden bátorságomra szükség volt, hogy lenyomjam az étterem bejáratának kilincsét, de mégsem tudtam. No, akkor úgy látszik, erőre is szükségem lesz, nemcsak bátorságra, ezért szinte a teljes súlyommal ránehézkedtem, hogy sikerüljön, de ez sem volt elég. Próbáltam benézni az ablakon, de a koradélutáni nap pont olyan szögben sütött, hogy nem láttam semmit. Már azon gondolkodtam, hogy megfordulok, és szépen hazakullogok, amikor kinyílt az ajtó, és az ámulattól majdnem eltátottam a számat, ugyanis egy originált Télapó állt előttem, és kedvesen betessékelt a melegbe. Akkor esett csak le, hogy december 6.-a van. Az étteremben egy teremtett lélek sem volt rajtunk kívül. Értetlen képpel néztem rá, de már megkérdezni nem volt időm semmit, mert egyszer csak a hosszúszakállú, jóságos és nagyon piros Télapó levette a fehér kesztyűjét, és a kezét nyújtva bemutatkozott:
- Szia Judit! Nagy Sándor vagyok. Pillanat, mindjárt leveszem a szakállamat, hogy lássál valamit az arcomból.
Nem vagyok magamnál! Egy Télapóval randizom, egy üres étteremben. Azt hiszem, ilyen hihetetlen történet csak velem eshet meg. A meglepődéstől a szavam is elállt, de a könnyeim nem, ahogy szinte fuldokolva elkezdtem nevetni. A szakáltalan Télapó pedig zavart képpel várta, hogy kiröhögjem magam. Pár perc múlva, kissé lenyugodva elnézést kértem váratlan viselkedésem miatt, amit Sándor nagylelkűen elfogadott, mondván, hogy ő a hibás, hogy a nagy sietségben elfelejtette megírni, hogy nyugodtan öltözhetek krampusznak is, ha stílszerű akarok lenni. Próbált ugyan poénkodni, és menteni a helyzetet, de a tekintetem sajnos mindent elárult. A levele alapján valóban a hódító Nagy Sándorra vártam, így érthető, hogy ezek után nem tudtam másként rátekinteni, folyamatosan az járt az eszembe, hogy valójában a Mikulással beszélgetek. Hiába vette már le a szakállát és a sapkáját, a felragasztott sűrű fehér szemöldök és a pirospozsgás smink nem engedte, hogy a potenciális férfit lássam benne. Ennek ellenére több mint fél órát beszélgettünk, pontosabban Sándor öntötte ki a lelkét nekem, elpanaszolva a válása történetét. Mesélte, hogy egy pici albérleti szobában kell meghúznia magát, amíg az exneje el nem adja a közös házat, mert addig nincs pénze egy kis lakásra. Továbbá azt is, hogy statisztaként dolgozik, mert nem bírja a rendszeres munkába járást. Ecsetelte nekem az élet adta kötöttségek negatív voltát, és ebből következően a szabadság iránti vágyát. Amikor egy szusszanásnyi szünetet tartott a monológjában, megkérdeztem, hogy akkor miért is szeretne új tartós kapcsolatot kialakítani, hiszen a társkeresőn azt írta magáról, hogy szeretne tartozni valakihez érzelmileg. No, ekkor kibújt a szög a zsákból, az albérletet szeretné lecserélni a lakásomra. Természetesen számomra előnyös ,,üzletnek" titulálta az ötletét, mert szerinte ilyen idősen, szingliként jól járnék vele, hiszen ő minden este ,,bemelegítené" az ágyacskámat, cserébe a lakhatásért és a kosztért. Azt hiszem, nagyon rendes voltam, hogy nem adtam azonnal egy maflást a pasinak, de beláttam, hogy a Télapót nem vehetem el a gyerekektől, akiknek a következő előadásban kell majd domborítania. Fogtam a kabátomat, és meg sem várva, hogy feltápászkodjon a székről, kiviharzottam az ajtón. Ez az én formám! Már elsőre belefutok egy olyan férfiba, aki csak üzletet lát a párkapcsolatban. Mi vagyok én? Bejárónő? Szakácsnő? Szállásadó? Ja... meg egy kiéhezett szingli? Mit képzel magáról? Még ha tényleg ő volna a Télapó! Akkor talán... A szelepet ezzel kinyitottam, és a mérgem már ki is szállt erre a gondolatra. Fülig érő szájjal ültem a villamoson. Remélem, a következő randim nem a Húsvéti Nyúllal lesz.

Egy teljes napom maradt a következő találkozásig, így volt időm átgondolni, mit tegyek, hogy lehetőség szerint elkerüljek egy újabb kínos szituációt. Laci az Állatkertbe invitált, és ez a döntése a helyszínt illetően fölöttébb gyanúsnak bizonyult. Miért akarja az első randevút, hogy a kedves, ámde büdös állatok jelenléte asszisztálja végig? Természetesen az első gondolatom az volt, hogy talán ott dolgozik, hiszen Sándor is az aznapi ,,munkahelyére" hívott meg. Lehet, hogy a férfiak csupán praktikusságból teszik mindezt, és mert halványlila gőzük sincs a női lélek romantikus finomságaihoz. Már majdnem belenyugodtam a magyarázatomba, de a fránya kisördög bennem motoszkált továbbra is. Valahogy mégsem tűnt olyan gömbölyűnek ez az egész. Ha nem az Állatkert a munkahelye, akkor milyen indokok vezérelhetik? Lehet, hogy el akarja terelni a figyelmemet, mert valami szemmel látható fogyatékossága, vagy hibája van? Lehet, hogy dadog, vagy kancsal, vagy... hülyeség, épeszű, felnőtt ember nem csinál ilyet, hiszen ha az első találkozáskor nem is, utána úgyis minden kiderül. Ezt is elvetettem, bár még mindig idegesített, hogy nem találtam meg a választ a kérdésemre, de mint oly sokszor, most is azzal zártam le: lesz, ami lesz! Lazán, bulinak veszem majd az egészet, végül is mit veszíthetek?

Másnap deja vu érzésem támadt, ahogy újból kipakoltam a szekrényem tartalmát, keresve az alkalomhoz illő legtökéletesebb ruhát. Ezúttal más szempontok vezéreltek, hiszen a nagyeszű pasi télvíz idején nem egy meleg kuckóba akar elcitálni, hanem a jegesmedvék közé. Örültem, hogy még nem ajándékoztam oda egy hajléktalannak a fekete termo nadrágomat, amely bár kissé divatjamúlt, ámde jó meleg volt. Hát, csinos az biztosan nem leszek. Fodrászhoz már be sem jelentkeztem, mert ha a kapucnit felhúzom a fejemre, úgyis tönkre menne a frizurám alatta. Sminket sem tettem fel, mert a hidegtől tuti könnyezni fog a szemem, és csak elkenném. Ha már a természetbe megyünk, akkor én is ala' natúr leszek.
A troli majdnem az Állatkert előtt tett le, ezért nem sok időm maradt azon elmélkedni, hogy miként fogok rálelni Lacira, mert bizony elég sokan találták alkalmasnak a -6 fokot arra, hogy látogatást tegyenek az állatoknál. Több mint húsz ember ácsorgott a bejáratnál, várva valószínűleg a hozzátartozóját, aki a jegyekért állt sorban. Figyelmemet azonnal felkeltette egy magas férfi, mert csak őt láttam egyedül. Nekem háttal állt, de biztosra vettem, hogy Laci az. Gondoltam, kicsit megtréfálom, ha már az állatkertnél adott randevút, ezért a háta mögé osontam, és megbökve a vállát elkezdtem cicásan nyávogni. A férfi értetlen, csodálkozó arccal fordult felém, és megrökönyödésében csak ennyit tudott kérdezni:
- Что он сказал?
Ezek után nem csak az állam esett le, hanem az is, hogy, nem vele fogok randevúzni. Érdekes módon azonnal aktiválta az agyam a régen elfelejtett orosz nyelvet és tökéletes kiejtéssel elnézést kértem. Még jó, hogy pirosító nem került az arcomra, mert még a fülem is égett a kapucnim alatt. A kínos szitu után, mintha misem történt volna, eloldalogtam a bejárat felé. A többi embert méregettem, de nem láttam sehol magányosan álldogáló pasit. A telefonom kijelzője szerint pedig már idő volt. Azonnal eldöntöttem, hogy kap még 5 percet, aztán az oroszt feledve, angolosan távozom. Még a végére sem értem a gondolataimnak, amikor egy férfi és egy fiatal lány szólított meg. Érdeklődtek, hogy Judit-e a nevem, és rájuk várok-e.
Na, egy pillanatra lefagytam, - pedig már nem is tűnt olyan hidegnek a téli nap, - amikor rájöttem, hogy Laci elhozta a 17 éves lányát is a randira. A jó édes anyját vajon miért hagyta otthon? Futott át rajtam azonnal a kérdés, ahogy elképzeltem a továbbiakat. Miután magamhoz tértem a sokkból, kedvesen bemutatkoztam, és örömömet fejeztem ki, hogy megismerhetem Evelint is. Furcsa, hogy milyen jól ment a színészkedés. A leányzó ferde szemmel mustrált, a képére volt írva, hogy egyrészt utálja ezt az egész helyzetet, másrészt engem is. Laci viszont - úgy tűnt - valóban örült a találkozásnak. Az életben sokkal másabb volt, mint azon a képen, amit feltett magáról. Olyan gyönyörű sötétbarna szemekkel tekintett rám, hogy azonnal melegem lett. Már kezdtem érteni, hogy miért hozta magával a lányát. Gondolom pajzsnak, nehogy azonnal letámadjam, mert szerintem a szexuális kisugárzását kilométerekre is mérni lehetett. A hangja mély és férfias, olyan Reviczky Gyulás volt. A külseje elsőre elvarázsolt. Amikor a látványától - sűrűn pislogós ájulásomból - eszmélni tudtam, automatikusan elindultam az Állatkert bejárata felé, de kedvesen megfogta a kezem, és közölte, hogy ők már megnézték. Kérdő tekintetemet látva a szomszéd épületre mutatott, jelezve, a Gundel Étterembe megyünk. Na, mint akit leforráztak. Egy régebbi meleg pulcsi és a termonadrág a rendezetlen kuszaságú hajammal, no meg a sminktelen arcommal minden volt, csak nem elegáns. Próbáltam elmagyarázni vonzó kísérőmnek, hogy nem vagyok az alkalomhoz öltözve, mivel az állatok társaságára számítottam, nem pedig egy rokokó stílusú, nagyvilági helyre, de csak mosolygott. Megnyugtatott, hogy így is nagyon jól fogom érezni magam, ne törődjek a külsőségekkel. Nehezen váltam meg a kabátomtól a ruhatárnál, és a hatalmas falitükörbe csak félve mertem belepillantani. A vékonyszálú hajam a fejemre tapadt, hiába próbáltam az ujjaimmal kissé felturbózni, a meleg pulcsi és nadrág meg úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya. Evelin szemében gyerekes elégtételt láttam, mintha már most azon gúnyolódna, mennyire nem illek a környezetbe, és a társaságukhoz. A hatalmas terem legtávolabbi sarkában állt az előre lefoglalt asztalunk, ezért még kínosabban éreztem magam, ahogy végig kellett lejtenem az emberek között. A teríték pompás volt, csak éppen annyi evőeszközt pakoltak fel, hogy hirtelen elfogott a félsz, hogy biztosan a megfelelőt fogom-e használni a különböző fogásokhoz. A fejemben pedig, mint egy hatalmas könyvben, azonnal elindult a lapozás, hogy megtaláljam azt az oldalt, ahol mindez le van írva, mert arra emlékeztem, tanultam erről egykor.
A beszélgetés kicsit döcögősen indult. Először az étteremről kaptam némi történelmi felvilágosítást, arról, hogy már 100 éves, és hogy milyen hírességek fordultak meg itt. No, ettől nem lettem vidámabb, de visszafogottságom nem tartott sokáig, mert egyre kíváncsibb lettem. Kérdésemre, hogy miért akarta töröltetni magát a társkeresőről, meglepő választ kaptam. Először is beismerte, hogy nem a saját fényképe van fenn, hanem valamelyik barátjáé, aki kevésbé jóképű, és a leírtak sem teljesen fedik a valóságot, csak annyiban, hogy valóban özvegy, és Evelin a lánya. Ő egyébként pedig egy herceg, fehér lovon, vagy ha jobban tetszik, egy álruhás királyfi. Azt hittem, hogy csak poénkodik, ezért elnevettem magam. Laci viszont csak diszkréten mosolygott, és csendes hangján elmesélte, hogyha nem is kékvérű, de egy vagyonos ember, több különböző cég tulajdonosa, és a rendszerváltást követően települt vissza Svájcból, amikor feleségül vette akkor még egyetemista szerelmét, akit egy évvel ezelőtt veszített el. Mivel már megégette magát a társkeresőn a tényleges adataival és fényképével, nem akart megint pórul járni. A legfontosabb a lánya boldogsága, és mivel a kamaszkor végén jár, szeretne számára egy minden szempontból tökéletes pótanyukát szerezni. Azt hittem, rosszul hallok. Ezek szerint nem fontos az érzelem, igazából nem is társat keres, hanem egy megbízható dadust? Amikor erre rákérdeztem, furcsa választ kaptam, ami arra engedett következtetni, hogy a sármos hercegem a saját nemét kedveli. Kész. Padlót fogtam. Evelinre néztem, de nem láttam semmit az arcán, csak közönyt, és elutasítást, ami gondolom a személyemnek szólt. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy megköszönve a finom ebédet, megváljak a társaságuktól. Kértem, fogyasszák csak el nyugodtan a desszertjüket, - én olyat úgysem ehetek, - nem kell kikísérniük. Kábult fejjel sétáltam a troli megálló felé. Mindenre számítottam, csak erre nem. Találok végre egy vonzó, gazdag pasit, akit első látásra el is tudnék képzelni társnak, de kiderül róla, hogy meleg, és csak névleges társat keres magának, aki elsősorban a lánya felnőtt barátnője. Felnéztem a hófellegekkel súlyos égre, és félhangosan mondtam ki a kívánságomat, hátha, karácsonyra mégis teljesül: - Férfit akarok!

Bevallom őszintén, ezek után már nem volt nagy kedvem több mint egy órát zötykölődve a vonaton leutazni Imréhez, Nagykőrösre. Ő volt az egyetlen, akinek elfogadtam a saját házában történő találkozást, miután leírta, hogy a lába egy balesetben megsérült. Többet nem tudtam róla, ezért arra is felkészültem, hogy esetleg tolókocsis, bár, nagyon reménykedtem, hogy ennyire nem rossz a helyzet. A nagyfokú toleranciámról voltam híres a környezetemben, de egy pillanatra elbizonytalanított, mennyit bírok vajon, és egy tolókocsis emberrel együtt tudnék-e élni. Volt rá egy napom, hogy eldöntsem, és bizony, nem is hagyott el a gondolat az indulás előtti estéig, amikor is határoztam. Attól, hogy valamilyen testi fogyatékossággal él valaki, lehet nagyon is szerethető. Emlékeimben még tisztán élt az a fiú, akit középiskolás koromban ismertem meg az iskolai menzán, és aki iránt gyengéd érzelmeket tápláltam. Vak volt, de olyan jókat beszélgettünk minden alkalommal, hogy már hozzá igazítottam az étkezéseimet, és ha kellett akár egy órát is vártam rá, mire végez a sulival. Szívesen vettem volna a közeledését, de ő másképp gondolta. Az volt a véleménye, hogy számára csak egy hasonló lány lehet társ, hogy mindketten ugyanazon körülmények között élhessenek, mert akkor kevesebb konfliktussal jár majd a házasságuk. Nem tudom, igaza lett-e, mert az érettségi után nem találkoztunk sajnos.

Ezúttal elmaradt a nagy ruhapróbálgatás, és a praktikusságra törekedtem, hiszen mégiscsak egy külvárosi családi házba igyekeztem, ahol majd meg kell biztosan néznem a háztáji állományt is. Így hát nem a magas sarkú csizmámat vettem fel, hanem a bakancsomat, egy farmerrel. A Nyugatiból indult a vonat, és bár pénteki nap volt, sikerült egy olyan kupét kifognom, ahol nem ült senki. Igaz, a délelőtti órákban még kevesebben utaznak hazafelé. Szokásomhoz híven, vettem egy pletykamagazint, és olvasgatással akartam elütni az időt, de a sors közbeszólt. Az indulás előtt pár perccel nyílt a kupé ajtaja, és egy középkorú férfi lépett be illedelmesen köszönve. Megkérdezte, szabad-e leülnie, amin egy kicsit elmosolyodtam, hiszen pontosan 7 szabad hely volt még, de értékeltem a gesztust.
Visszakérdeztem, hogy mit tenne, ha nemmel válaszolnék? Erre ő is elmosolyodott, amitől helyes kis gödröcske látszódott az arcán, és közölte, hogy akkor térden állva kérne, hogy maradhasson. Ezen már hangosan nevettem. Leült velem szembe az ablak mellé, és leplezetlen kíváncsisággal vizslatott. Kicsit ugyan zavart, de igazából jól esett az érdeklődése, bár még soha nem ismerkedtem a vonaton. Szerettem mindig magamba olvasgatni, és nem vegyülni a tömeggel. Viszonoztam a pillantását, és egy hosszú percre összefonódott a tekintetünk, ami furcsa izgalmat váltott ki belőlem. Normális vagyok? Egy vadidegen pasival szemezek a vonaton, mint egy bakfis, és még élvezem is? Azt hiszem, mindent kiolvashatott az arcomból, mert egyszer csak megszólalt:
- Miért baj az, ha érdeklődünk egymás iránt?
- Honnan veszi, hogy érdeklődöm? - kérdeztem, bár ennél hülyébb kérdést nem tehettem volna fel, miután le sem vettem a tekintetem a férfi telt szájáról.
- Egyértelmű számomra, hogy valamiféle vonzás van kettőnk között, már amikor megpillantottam, éreztem. Örömmel látom, hogy ez kölcsönös.
Na, milyen nagyképű... próbáltam magamban a vonzást visszaszorítani, eme negatív tulajdonságával, de sehogy sem ment, mert be kellett látnom, hogy igaza van.
- Nem szoktam vonaton ismerkedni, még ha szimpatikus is az utastársam.
- Akkor épp itt az ideje, hogy velem kivételt tegyen, hiszen a kivételek erősítik a szabályt, és ön egyébként is egy kivételesen szép szemű asszonyka.
- Ha még egyszer kiejti a száján a kivételest, átülök egy másik kupéba. - nevettem el magam, ami az ő szájára is újra mosolyt csalt. Az órájára nézett, és megállapította, hogy kerek egy óránk van arra, hogy megismerkedjünk, ezért felállt, és kissé meghajolva bemutatkozott. Olyan aranyosan tette mindezt, hogy úgy gondoltam, belemegyek a játékba, végül is miért ne?
Nyújtottam a kezem, és én is elárultam a nevem, de ő nem rázott velem kezet, hanem megfordítva a szájához emelte, és egy puszit nyomott rá. Na, ettől alaposan zavarba jöttem, mert már emberemlékezet óta nem történt ilyen velem. Fülig pirultam. Nagyon jó hangulatban, rengeteget nevetve utaztunk tovább. Megtudtam, hogy állatorvos, és a bátyjához utazik le Nagykőrösre, mert a kutyájuknak valami baja van. Azt is elárulta, hogy ugyan két házasság van mögötte, de már egy ideje facér, és még nem vesztette el a hitét, hogy egyszer valóban megtalálja a másik felét egy hasonlóan humoros, kissé lökött nő személyében. Kicsit sajnáltam, hogy nem ajánlhattam azonnal magam erre a posztra, mivel pont a potenciális jelöltömhöz igyekeztem.
- Internetes társkeresőn nem regisztrált még? Hátha pont ott várja a nagy Ő. - próbáltam a témánál maradni.
- Áááá... annyira még én sem vagyok lökött. - nevetett - Oda már csak azok az emberek mennek, akik jelentős verbális hiányossággal bírnak, és nem képesek normális módon kapcsolatot kialakítani.
- Na, de mi van azokkal, akik nem járnak szórakozni, és így nem tudnak másképp ismerkedni? - kérdeztem vissza, megvédve a társkeresőket, és köztük magamat is.
- Ezt most Te sem kérdezheted komolyan. - tért át hirtelen a tegezésre - Egy bizonyos kor után már nem járnak az emberek tipikus szórakozó helyekre egyedül, hiszen ott már csak párral jelennek meg. Hülyén venné ki magát, ha egy táncos helyre beülnék egyedül, hátha akad valaki, akit felkérhetek. Egyszer megpróbáltam az egyik barátom tanácsára, de max. a konzumhölgyek vetették rám magukat, és ugye, ők hosszú távon nem az eseteim. - vigyorgott sokatmondóan.
Kicsit elkedvetlenített, hogy nem találom a módját a kapcsolatba maradásunknak. Bármennyire is nyitott és merész nő vagyok, mégsem kérhetem nyíltan, hogy randizzon velem a jövő héten, bár már a nyelvemen volt a kérdés, legközelebb mikor és hol találkozunk? Normális dolog az, hogy egy idegen férfi kerek egy óra alatt belopja a szívembe magát, és olyan cselekedetekre is rá tudna venni, ami eddig távol állt tőlem? Bevallom, ha azt kérte volna, hogy menjek vele egy szállodába, és töltsek vele egy romantikus estét vacsorával, és egy kis etye-petyével, nem ellenkeztem volna. Azt hiszem, a fejelcsavarás tipikus esetével van dolgom. Judit, és dr. Tóth Péter esete a vonaton. Ezt egyszer tuti megírom, gondoltam. Amikor megérkeztünk, meglepetésemre boldog névnapot kívánva egy puszit adott az arcomra, és már el is tűnt a tömegben, én meg nagyot sóhajtva indultam a megadott címre a helyi busszal.
Imre nem volt tolókocsis, csak sántított, amikor a csengetésemre kijött kinyitni a kaput. Sokkal idősebbnek nézett ki, mint a fényképe és a kora sejteni engedte volna. Sajnos nem volt szimpatikus, főleg mert olyan érzésem támadt, mintha két külön világhoz tartoznánk. A lelke telve tüskékkel, és folyamatosan úgy éreztem, hogy rám vetíti a negatív érzéseit, csak azért mert nekem egészségesek a végtagjaim. Lehet, hogy még nem tudtam elvonatkoztatni a vonaton történt eseményektől, és bennem volt a hiba, de nem láttam Imrében semmi vonzót. Azt hiszem ezzel ő is így lehetett, mert egyáltalán nem ellenkezett, amikor a kávézást és a rövid beszélgetésünket követően felálltam, jelezve, indulok vissza Pestre. Készségesen megnézte a helyi buszmenetrendet, majd kikísért a kapuhoz. Egyikünk sem szólt egy szót sem arról, hogy a találkozást meg kellene ismételni, vagy, hogy a kapcsolatot tovább kellene ápolnunk. Éreztem, alig várja, hogy kilépjek a portájáról. Kölcsönösen nem voltunk egymás esetei. Van ilyen. A vonat tele volt fiatalokkal hazafelé, még a gondolataimat sem hallottam a nagy ricsajban, pedig jó lett volna csak egy kicsit visszaidézni Péter hangját, vagy kedves mosolyát. Hazaérve kitöröltem a gépemről az órarendemet, amelyikben a találkozások dátumai, és a férfiakról tudni érdemes adatok voltak feltüntetve. Na, akkor a társkeresésemről ennyit. Megpróbáltam, nekem nem jött be. Kicsit elpityeredtem a gondolatra, hogy ezen túl is egyedül ülök majd a számítógépem előtt ábrándozva, és a magány továbbra sem hagy cserben. Ezen túl sem lesz senki, aki megsimogatná az arcom, ha bánatos leszek, és én sem tudok senki számára boldog pillanatokat nyújtani.

Ja... és epilógus gyanánt csak annyit... mindjárt itt lesz értem Péter, akivel egy elegáns étterembe megyünk Szilveszterezni... mert vannak még csodák! Ezt ne felejtsétek!

Rendelőben

Fülledt meleg a délután. Munka után kényelmesen sétálok az orvosi rendelő felé. Mindig a rendelés végére megyek, mert akkora már ritkul a tömeg. Havonta járok a háziorvosomhoz, hogy a diabéteszes gyógyszereimet felírassam. Most is ezt tettem.
A váróban egy teremtett lélek sincs. Furcsa. Megnézem a rendelési időpontot, és látom, hogy nem késtem el. A klórszagú csendben leülök az egyik székre, és a kitett hirdetéseket olvasgatom. Ahogy így nézelődöm, lépések koppanását hallom távolról, a lépcsők irányából, és egyre erősödő szuszogást, fújtatást.
Pár másodperc múlva meg is látom a zajok okozóját, egy igen testes, idős asszonyt, aki meglátva, azonnal felém irányítja a lépteit. Mivel ő az idősebb, nem várom meg, hogy köszönjön, megelőzve jó napot kívánok. Ez a kedves fogadtatás annyira jólesik a néninek, hogy azonnal letelepedik mellém.
- Csak nem beteg? - mér végig, kétkedő tekintettel.
- Diabétesz. A havi gyógyszeradagomért jöttem. Egyébként, köszönöm, jól vagyok. - felelem megnyugtatásul.
- Ki se néztem magából. Aki beteg, azon látszik. - bólogat mindent tudóan.
- Én jól vagyok, ha tartom a diétát, és szedem a gyógyszert.
Gondoltam, ezzel be is fejezzük a társalgást, mert nem szeretek a betegségemről beszélni.
A néni viszont nem így gondolta. Hiába próbáltam olvasást színelve a prospektusokba bújni, csak nem hagyta.
- Régóta cukros?
- Igen.
- A családban is van cukorbeteg? Mert hallottam, hogy az öröklődik. Nálunk, hál'Istennek nincs senkinek.
Nem válaszolok, mert látom, hogy a saját hangját sokkal jobban szereti hallani, mint az enyémet.
- Nekem reumám van, meg magas vérnyomásom. De lehet, hogy agydaganatom is, mert sokat fáj a fejem. Magának nem szokott fájni?
Kénytelen vagyok mégis válaszolni: - Ritkán szokott csak.
- Tudja, nekem a frontoktól is fáj. Ha hidegfront van, akkor a tarkóm tájékán, ha meg meleg, akkor a fejem búbján. Mire az Aigner Szilárd mondja, hogy milyen front lesz, én addigra már tudom. - nevet fel.
- Más baja nincs, csak a cukor? - néz rám átható tekintettel.
- Nincs. - nyugtatom meg.
- Pedig elég sápkórosnak látom. Nem alacsony a vérnyomása, mert az uram akkor néz ki így, ha lent van neki, meg amikor másnapos.
- Nem alacsony. - válaszolom, és egyre csak az órámat nézem, mikor hívnak már végre be, hogy megszabaduljak a kérdések özönétől.
- Látom, magának is satnya haja van, mint a lányomnak. - néz a hajamra, lenéző, lekicsinylő pillantással. - Nem is tudom, kitől örökölte, mert az uramnak és nekem is jó dús, erős szálú hajunk van. - és mintegy demonstrálva a mondandóját, hátraveti a fejét, és beletúr ősz tincseibe. - Nem szokott használni rá habokat? A lányom Avonozik. Ő árul ilyeneket. Nem akar tőle venni? Biztosan jó volna magának is.
- Köszönöm, de ezt már megszoktam. - próbálok rámosolyogni, mialatt belül majd szétvet a pipa.
- Hány éves? Mert ahogy látom, olyan forma, mint a lányom. Ő 50 lesz októberben.
- Én meg 44, szeptemberben.
- Idősebbnek néz ki. - jelenti ki, mintha én ebből nem értettem volna.
- Van férje? - folytatja a vallatásomat.
Úgy teszek, mintha nagyon olvasnék, és nem hallottam volna a kérdést, hátha békén hagy, de nem tágít.
- Férjnél van? - ismétli meg, mint egy süket-némának szokás, belebámul egyenesen az arcomba, lassabban kiejtve a szavakat.
- Nem vagyok.
- Elvált? Gyerek van?
- Van. Kettő.
Eszembe jut, hogy mi a fenének válaszolgatok én itt, teljesen kifaggat, mint valami kérdező biztos. Én meg ontom magamból a személyes vonatkozású válaszokat. De nem akarom megbántani, hiszen valószínűleg csak az időt akarja elütni a beszélgetéssel.
- Csak azért kérdeztem, hogy van-e ura, mert akiknek nincs, azok öregszenek gyorsabban.
Na, puff. Most aztán megkaptam.
- Az én fiam is elvált. A felesége csalta. Maguk miért váltak el?
Na, ennél a pontnál betelt a pohár. Az sem bánom, ha megbántom, de pontot teszek végre a beszélgetésünk végére, hiszen ehhez már tényleg semmi köze.
- Ne tessék haragudni, de erről nem szeretnék beszélni.
Hirtelen csönd lesz. Megbántottan elnéz másfelé.
Újból az órámra nézek. Mi van már? Miért nem szólítanak? Egyre türelmetlenebb leszek.
Két perc sem telik el, és mintha misem történt volna, újra felém fordul, és kérdez.
- A környéken lakik? Még soha sem láttam itt, a doktornőnél.
- Igen, nem messze. - adom meg magam.
- Mit főz vacsorára? Én lecsót. Az uram nagyon szereti. Jó sok hagymával. Maga hogy főzi?
- Én is úgy. - nyögöm ki.
Az hiszem, ha most a doktornő megméri a vérnyomásomat, az egekben lesz. - gondolom magamban. Majd elmondom, hogy az asszonyság felidegesített az örökös kérdezősködésével, nehogy vérnyomáscsökkentőt is felírjon. Magamban eldöntöm, hogy ha öt percen belül sem szólítanak be, hazamegyek, és majd visszajövök máskor, csakhogy végre megszabaduljak a nénitől. Öt perc... de hosszú még az is.
Úgy látszik, elege lett a kérdezősködésből, mert vadul elkezd kotorászni a táskájában, és egy mobiltelefont vesz elő. Majd újabb kotorászás, és előkerül a szemüvege is. Lassan bepötyögi a számokat, majd vár. Hallom, ahogy a hívott félnél csörög, majd felveszik.
- Szervusz Icuskám! Hazaértél már? Voltam nálad egy félórája, de még nem voltál otthon.
A választ nem hallom, de nem is akarok odafigyelni.
- Nem unatkoztam. Itt ülök a Soltész doktornő várójában.
Kis csend, amíg hallgatja a hívott fél kérdését.
- Dehogy vagyok beteg. Csak feljöttem egy kicsit beszélgetni. Ma nincs is rendelés, mert a doktornő szabadságon van.
A megdöbbenéstől a szám is majdnem eltátom. Ránézek az asszonyra, összevont szemöldökkel.
- Várj egy kicsit. - szól bele a telefonba, és elveszi a fülétől.
- Maga nem tudta? - néz rám olyan szemekkel, mint a ma született bárány. - Lent a bejáratnál ki van írva.
- Nem, nem tudtam. De azért szólhatott volna. - méltatlankodom.
- Azt hittem, maga is csak beszélgetni jött. Én minden héten kétszer jövök ide. Utána megyek a nővéremhez, az Icushoz. - majd visszateszi a füléhez a telefont, és mintha ott sem lennék, folytatja.
- Na, majd mesélek. Ma is beszélgettem egy fiatalasszonnyal. Képzeld, cukros... és van két gyereke... elvált, mint a Pityu...
Nem várom meg, amíg töviről hegyire elmeséli a nővérének mindazt, amit megtudott rólam, hanem 200-as vérnyomással, villámló szemekkel kutyagolok hazafelé.

Kerékcsere.

Szeretek vezetni. Sokak szerint - osztom a véleményüket - tudok is. Ez csak ténymegállapítás, nem kérkedés. Imádom, amikor fut alattam a négy kerék.
Apropó kerék...
Sok évvel ezelőtt, - amikor még nyugodt szívvel, megelégedéssel néztem bele a tükörbe -, kevéske pénzemen vettem egy Trabantot. Egy halvány bilikék, pöfékelő csodát, amelyet ünnepélyes keretek közt Dezső névre kereszteltem.
Szó szerint keresztelő volt, mert a vizet, - amivel Dezsőt legelőször lemostam - a templom melletti közkútról szereztem, ezért akár szentelt víznek is tekinthettem.
A szüleimnek volt egy kis hétvégi házuk a város szélén, hát ott történt meg az első közös együttlétünk, ami akkor a kocsi teljes generál-takarítását jelentette.
Az idős bácsi - akitől vettem - egy falusi ház pajtájában tartotta szegényt.
A nap és az eső elől ugyan megvédte, de a tyúkoktól, és a tehénkétől nem.
Drága kis Dezsőm ezért hát kívül belül szaros volt. (bocsánat a vulgáris fogalmazásért, de ezt nem lehet másként mondani) Több órás megerőltető sikálással, - köszönhetően a hatékony, agyonreklámozott mosogatószereknek - megtisztítottam előző élete foltjaitól. Olyan jól sikerült, hogy még a napsugarak is csak korcsolyázni tudtak volna rajta, ha éppen tél van, de nem, tikkasztóan meleg, nyári délután volt. Jól megérdemelt jutalomként úgy gondoltam, elfurikázok vele a szomszéd városig, ahol régi barátnőm élt a családjával. A gondolatot tett követte.
Az én drágám pöcc-re indult. Meg is simogattam azonnal a műszerfal feletti részt, hogy lássa, elismerem az irántam való jóindulatát, ugyanis szüleim szerint egy roncsot vettem, és ezért az indulásomat árgus szemekkel figyelték.
Szóval Dezső, - némi füstfelhőt hagyva maga után - kissé rángatva ugyan, de elindult. A rángás persze később megszűnt, amikor megtudtam, hogy az 1.-es sebesség nem ott van, ahol gondoltam. Dezsőnek voltak feledhetetlen érdemei is. Nagyon szépen szólt benne a rádiós-magnó, ami persze többe került a hangfalakkal együtt, mint maga a kocsi, de mivel a tartozéka lett, hát neki tulajdonítottam az érdemet. Kicsit hangos volt a motorja, de hogy tompítsak ezen a fület bántó dolgon, jól feltekertem a hangerőt. Az ajtók műbőr borítása alatt persze ilyenkor berezonált valami, de hát kit érdekelt, ha ,,száguldhatott" vele a szabadságba. Még az is megtörtént, hogy annyira fel tudtam pörgetni a két hengerét, hogy egy-egy teherkocsit nevetve megelőztem. Ilyenkor nagyon meg voltam elégedve. Hangosan meg is dicsértem, - amit szerintem megérthetett - mert azonnal okádni kezdte magából a füstöt, amivel rendszerint kivívta a megelőzött teherautó sofőr integető kedvét. Én persze jókedvemben azonnal vissza is integettem, de ők - nem is értem, hogy miért - csúnyán néztek ránk. Már vagy 15 km-t tehettünk meg együtt, amikor arra lettem figyelmes, hogy az engem lehagyó autókból hatalmas gesztikulálással magyaráznak nekem valamit. Gondoltam, ők is örülnek, hogy végre nem gyalogosan járok, hanem négy keréken, mert egyre csak a kerekek felé mutogattak. Először, legszebb arckifejezésemmel visszamosolyogtam rájuk, de ez nem volt elég. Egyre hevesebben mutogattak. Aztán a sokadik autóból - éppen mellém érve - kikiabált egy férfi, hogy ,,Kislány! Lapos a jobb hátsója." Ezen egy kicsit fel is háborodtam, mert hogy jön ő ahhoz, hogy látatlanban az én hátsómat ócsárolja, mikor igen is formás fenekem volt. De szöget ütött a fejemben a dolog. Jobb hátsó...
Leálltam az út mellé. Akkor döbbentem rá, hogy nem az én fejembe ütött a szög, hanem Dezső kerekébe állt bele. Na, - mondom magamban - akkor mese nincs, kerékcsere fog következni. Hát ahogy azt a Móricka elképzeli...ugyanis a csomagtartóban nem találtam egy fia pótkereket sem. Nekiálltam gondolkodni, mint annak idején Mici Mackó. Gondol...gondol...gondol. És beugrott. Elkezdtem kémlelni az utat, hogy mikor látok meg egy hasonló járgányt. Ha nekem nem is jutott, másnak még lehet pótkereke. Abban az időben népautónak számított Dezső, és az ő nagy családja, mert szinte minden második autó Trabant volt. De a benne helyet foglaló emberek meg sem érdemelték ezeket a csodás kis négykerekűeket, mert maximum jót röhögtek rajtam, de nem álltak meg. Az első pár perc integetéssel telt. Én integettem nekik, ők meg vigyorogva vissza. Aztán megtörtént a csoda. Egy idősebb nő megállt. Látva a bajomat, azonnal rendelkezésemre bocsátotta a pótkerekét, persze nem ingyen. Aranyárban mérte a gumi minden grammját. Nem volt más választásom, hát megvettem. Azt hittem, innen már sínen vagyok. Láttam már sokszor, hogy cserélnek mások kereket, tehát meg voltam róla győződve, hogy ez nekem meg se kottyan. Megkottyant.
Emelőt is találtam, kulcsot is, amivel az anyákat kellett volna kicsavarnom, de ezek annyira bele voltak szerelmesedve az abroncsba - lévén Dezső egyértelműen hímnemű -, hogy nem akartak tőlük megválni. Szépen ráigazítottam az egyikre, vízszintesre állítva, és elkezdtem felugrálni rá, hátha a súlyom elég nyomatékot szolgál a kicsavarodásra. Nagyon konokak voltak, meg sem mozdultak. Csak azt értem el a nagy erőlködéssel, hogy a fehér jersey nadrágom olajos és rozsdás foltokkal lett gazdagabb. Akkor még nem volt mobiltelefon, hogy segítséget kérhettem volna valamelyik barátomtól, így hát a Mindenhatóhoz fohászkodtam. Segített.
Pár perc múlva megpillantottam a távolban egy rendőrautót. Gondoltam, most az egyszer én intem le őket, és nem fordítva. Meg voltam róla győződve, hogy a rend őrei készségesebbek lesznek, mint a többiek, és segítenek egy bajbajutottnak.
Én integettem, ők megálltak. Az ő Zsiguliuk is nagykorú lehetett, mert az oldala, ahol be volt horpadva, eléggé rozsdásodott a matrica alatt, ami hirdette a kilétüket.
Kiszálltak. Marcona képpel közelítettek felém. Ha nem lett volna rajtuk rendőregyenruha, még azt hittem volna, hogy rablók, vagy még rosszabbak.
Nem sokat tévedtem. Ahelyett, hogy hatékony segítségüket azonnal felkínálták volna nekem, elkérték a jogosítványomat, meg Dezső forgalmiját. De ez még nem volt elég. Kíváncsiak voltak rá, hogy a lámpák elől-hátul működnek-e, és hogy az én drágám indexe tud-e pislogni. Pechem volt. Csak a baloldalinak tetszett meg a két férfi, mert csak az, kacsintgatott rájuk. Mondjuk ezen nem is tudtam csodálkozni, hiszen Dezső ízig-vérig, vagy inkább olajig hímnemű volt, és a ,,melegséget" csak télen volt hivatott magából kiadni. Nem volt elég bajom, még meg is büntettek, mert nem csak pótkerekem nem volt eredetileg, de csereégőim sem. Na, kész. Padlót fogtam, vagyis sírva fakadtam. Elszipogtam nekik, hogy nem tudom kifizetni a helyszíni bírságot, mert minden pénzem ráment a pótkerékre. Puff!
Amilyen hülye kezdő voltam a hivatalos ügyek intézésében, úgy estem bele a következő csapdába. Mivel önként és dalolva, vagy legalábbis sírva-ríva bevallottam mindent, kivívtam - na, nem a csodálatukat - inkább a gyanakvásukat, mert ezek után azonnal látni akarták az elsősegélyládámat is, pedig nem sérült meg senki, csak az én büszkeségem, azon meg már egy kamionnyi kötszer sem segíthetett volna. Álltam ott velük szemben, vörös-feketében - mármint a szemem vörös volt a sírástól, és fekete az elkenődött szemfestéktől - és már szólni sem volt kedvem, nem hogy kereket cseréltetni.
Na, ennyit a szolgálatukról... Mostanában meg már azt mondják, hogy szolgálnak és védenek... Engem viszont tőlük, akkor, senki sem védett meg. A kereket később egy idegen Wartburgos férfi kicserélte, végig dörmögve, hogy miért vezet az, aki még egy ilyet sem tud megtenni. Beültem a Dezsőbe, mocskosan, összetörten, és levontam a tanulságot: FÉRJHEZ MEGYEK! FÉRFI NÉLKÜL TÖBBET EGY TAPODTAT SEM!

Brrrrr

Megcsörrent az óra, mindig a legszebb pillanatokat rontva el. Már hetek óta próbálok a végkifejletig eljutni álmaim pasijával, de mire ledöntene az ágyra, - mintha belelátna a fejembe - megszólal az, az átkozott vekker. A múltkor olyan pipa lettem rá, hogy egy szelíd mozdulattal lesöpörtem az éjjeliszekrényről, három métert röpült, csak aztán landolt a falon. Úgy kell neki. Utálom. Hogy lehet egy mechanikus szerkezet ilyen undok. Lehet, hogy féltékeny, bár tudja jól, hogy egyedül szoktam ágyba bújni, mégis ezt a kevés örömöt is sajnálja tőlem. Brrrr.
Ma reggel viszont megkegyelmeztem neki. Sietve felkeltem, kihagyva a szokásos szundikálást, amikor még próbálom rávenni a pasit, hogy folytassa a megkezdett műveletet, még mielőtt teljesen felébrednék. No, ez rendszerint nem is szokott elég ösztönző lenni, mert lassan bekúszik a fejembe szerelmem arca helyébe a főnököm pofázmánya, amitől, - mint hidegzuhanytól - azonnal magamhoz térek. Újra brrrr.
Kibotorkáltam a fürdőszobába, tudatosan félrenézve az előszobatükör mellett, nehogy elmenjen a kedvem a mai naptól. Eszembe jutott a bugyuta dal szövege: ,,Az, aki szép, az reggel is szép". Ja, ha a Szépművészetiben áll, bronzba öntve, akkor esetleg, én meg még élek, ezért az éjszaka engem meggyűr mindig rendesen. Önbizalmam ilyenkor még romokban. A fürdőszobában sajnos már nem tudtam kihagyni a tükröket, mert van belőle pár.
- Hát, te ki vagy? - érdeklődtem nem túl kedvesen a karikás szemekkel, égnek álló kusza hajjal rám bámuló nőtől. Láttam, hogy közben neki is mozgott a szája, de csak a saját hangomat hallottam. Így el kellett hinnem, hogy ő én vagyok. Sokk. Megint brrrrr.
Ahogy múlnak az évek, úgy lesznek mind hosszabbak a reggelek. Na, nem a természet változtatja szokását, hanem nekem kerül több időbe, hogy emberi - ezen felül vonzó női - külsőt adjak a megjelenésemnek. Vonzó nő. Ja. Talán az arckrémekbe mostantól egy kis vasreszeléket is kellene kevernem, hogy a vonzást legalább egy erős mágnessel elérhessem. A zuhanyzást követően - frissen és energikusan - egy szál törölközőben, benyitok a fiam szobájába, mert ott van a hatalmas gardróbszekrény, hogy alsóneműt vegyek magamhoz, de nem nyílik az ajtó. Olyan, mintha valami elé lenne tolva. Na, ilyen nincs, nekem oda be kell jutnom, ezért nekiveselkedtem, hogy betoljam az ajtót, ami egész szépen sikerült, lévén, erős egyéniség vagyok. Az ajtó kinyílt, de az erőkifejtéstől leoldódott rólam a törölköző, én meg ott álltam Éva anyánk szokásos viseletében, velem szemben hatalmas szemeket meresztő ismeretlen fiúval, aki egy matracon aludt addig a földön, és őt toltam el az ajtóval együtt, hogy bejuthassak. A meglepetés kölcsönös volt. Én sikítottam egyet, ő felnyögött. Gondolom, sokkolta a látvány. Bizonyára nem számított ilyen ébresztőre. Hát én sem. Alig találtam meg újra az ajtót, hogy bevághassam magam után. Ha eddig esetleg úgy éreztem volna, hogy nem ébredtem fel eléggé, akkor most már bizonyossá vált, hogy igen.
Csak remélni tudtam, hogy a fiam új barátja visszaalszik, és vagy elfelejti a látottakat, vagy rémálomként éli meg. No, ez aztán csak az igazi brrrr.
Gyorsan kapkodtam magamra az előző este, - hosszas válogatás után - kikészített ruháimat, nehogy mégis kijöjjön a szobából. Már az utcán lépdeltem a villamosmegálló felé, amikor újra eszembe jutott az ijedt arc, amelyen akkora döbbenet ült, hogy én még olyat nem láttam. Ettől a gondolattól azonnal fülig ért a szám. A velem szemben zombiként nyomuló tömeg némely tagja bambán bámult az arcomba. Nem igazán érthették, hogy egymagamban, mi a fenének tudok ennyire örülni, reggel, munkaidőben. Na, igen. Ugyan péntek reggel volt, de én szabadságot vettem ki erre a napra, mert találkozóra igyekeztem, még pedig nem is akármilyenre. A repülőtérre. Szárnyakat szerettem volna adni a vágyaimnak, de ez csak annyiban sikerült, hogy belépve a fotocellás ajtón, megbotlottam saját magas sarkú cipőmben, és pár méter hangtalan repülés után ügyesen landoltam egy néger srác csomagjain. Nem ütöttem meg magam különösebben, a cipőm sarka sem tört el, és a srác sem vigyorgott nagyon, csak mind a 32 világító fogával. Úgy láttam, ez a nap nem akar jól indulni, pedig nagy szükségem volt rá, hiszen ma találkozom álmaim hercegével. Kicsit ugyan túlkoros, a maga ötvenegynéhány évével, de hát, én sem mondhatom magam tini lánynak. Gondoltam, pont megfelelő. Sokat ugyan még nem tudtam róla, csak annyit, hogy Hollandiában él, nőtlen - ami azért fontos momentum - és tud nekem egy állást itt, Pesten. Ez nekem éppen elég volt ahhoz, hogy szimpatikussá váljon. Azt mondta telefonban, hogy majd meglátjuk egymást, és utána, akármi is lehet. Én meg ettől azonnal ábrándozni is kezdtem... no, de vissza a reptérre.
Mivel jóval előbb érkeztem, kisétáltam a teraszra, hogy csodálhassam a gépóriásokat. Gyerekkorom óta imádom őket. Igaz, eddig csak kétszer repültem - leszámítva most az előcsarnokot - de életem legszebb élményei közé csomagoltam. A placcon sokan ácsorogtak. Volt, aki integetett, voltak, akik egymással beszélgettek, és akadt olyan is, mint én, aki csak egyszerűen csodálattal bámult. Ahogy így néztem ki a fejemből, valaki megrázta a vállam. Odafordultam, hogy lássam, ki merészelte megzavarni csöndes elmélkedésemet, hát, látom, a 32 fogú néger gyerek az. Uff. Azt hittem, jött felvenni a látleletet, vagyis kártérítést kérni, mert a súlyom biztos eltört valamit a csomagjában. Próbáltam arcomra erőltetni némi szomorúsággal vegyes bűnbánatot, hátha ezzel leszerelem, de meglepődve tapasztaltam, hogy nem haragszik rám, sőt, leplezetlenül végigmért, és újra megmutatta fogpaszta-reklám vigyorát. Megkönnyebbülve mosolyogtam vissza. Kérdő tekintetemet látva, azonnal beszélni kezdett hatalmas taglejtésekkel fűszerezve. Természetesen angolul, de valami bantu akcentussal, amiből én csak kb. minden 20. szavát értettem, vagy véltem érteni. Annyit el tudtam nyökögni, hogy nem beszélem a nyelvet, mire ő újbóli vigyor után átment jelbeszédbe. Rámutatott az egyik éppen felszállni készülő repülőgépre, aztán a kezében lévő két jegyre, majd rám, de valahogy érdekesen, a kezével szó szerint körülrajzolt a levegőben. Mivel néztem rá kikerekedett szemekkel, és csak úgy sütött rólam az értetlenség, hirtelen belém karolt, és húzott befelé, az épületbe, egyre csak lobogtatva kezében a jegyeket. Most mi van? Azt gondolja, hogy így ismeretlenül elutazom vele valahová? Elment az esze? Vagy emberrabló? A vesémre meg a többi belsőségeimre fáj talán a foga? Mire mindezt végiggondoltam, már bent is voltunk újra az előtérben. Kirántottam a karomat az övéből, és szaladtam egy biztonsági őr felé, remélve, hogy majd megvéd, de látom ám, hogy a néger is jön utánam. A fenébe... ennek már fele sem tréfa... de megelőzött. Hadarva, mondta a magáét az őrnek, aki mivel értette minden szavát, elkezdett röhögni, főleg, hogy meglátta ijedt képemet. Megnyugtatott, hogy nem szatír a pasi, és elrabolni sem akar, csak arra kér, hogy menjek be a női WC-be, és szóljak a nejének, hogy ha nem jön ki mielőbb, akkor nem tudnak becsekkolni és lekésik a gépet.
Na, ettől és a megkönnyebbüléstől rám jött a röhögő görcs. Szó szerint fuldokoltam. A könnyem csorgott, az arcom pillanatokon belül piros lett, mint a paprika, és már állni is alig tudtam a lábamon. Mindezt csupán több száz ember látta, aminek köszönhetően minden szájra mosolyt csaltam. A néger meg siettetett, és folyton az órára mutogatott. Beláttam, hogy tényleg sietnem kell a női toalett felé, ha nem akarok a röhögéstől még további problémákat is szerezni. Kicsit összeszedtem magam, mire odaértem. Beléptem az előterébe, ahol a kézmosók voltak, és benéztem a WC-k irányába. Legalább 20 ajtó sorakozott ott. Na, és most hogyan találom meg a nejét? Nem látok át az ajtókon. Gondoltam, várok egy kicsit, csak előjön, de nem. Csak fehér nők érkeztek megkönnyebbülve a mosdókhoz. Az illat nem volt túl mennyei, s bár én hősiesen tűrtem a megpróbáltatásokat, de tíz perc múlva elegem lett. Elkezdtem kopogni azokon az ajtókon, ahol nem láttam mozgást már egy ideje, de zárva voltak. Ekkor kilépett az egyikből egy öreg hölgy, és méltatlankodva közölte velem, hogy van itt még vagy 10 üres hely, miért nem azokra teszem le magam. Na, jó, elegem volt az egészből. Visszamentem az előcsarnokba, ahol látom ám, hogy a négerem már áll a sorban még mindig vigyorogva, és vadul integet, mutogatva a mellette álló fehér bőrű feleségére. Oh... hogy én miért nem gondoltam erre. Brrrr.
Ezekkel a történésekkel szépen el is ment az idő, és közben leszállt az a gép, ami miatt egyáltalán kijöttem. A szívem vadul kalapált a melltartóm alatt, aminek a pántja persze, hogy pont akkor bújt ki a helyéről. Na, még ez is. Éreztem, hogy csúszik lefelé, de már nem mehettem el újra a mosdóba, mert akkor elkerültem volna Istvánt. Nem volt mit tenni, úgy csináltam, mintha tök egyedül lennék a váróteremben, szépen, illedelmesen kigomboltam az ingem félig, és minden izgalom nélkül visszaigazítottam a helyére. Gondoltam, látott már mindenki fekete melltartót, senkinek sem fog ez a mozdulat feltűnni. Valóban, csak a velem szembenálló biztonsági őr, meg még vagy négy pasi nézett rám olyan pillantással, hogy azonnal süllyedni szerettem volna pár emeletnyit, de ez semmi volt azokhoz a szúrós tekintetekhez képest, amit a nőktől kaptam. Nem baj, túléltem. Elkezdtek szállingózni kifelé az utasok. Kaptam Istvántól egy kissé homályos arcképet, ezért próbáltam a kilépő férfiakkal beazonosítani, de sikertelenül. Aztán kilépett vagy 10-15 széles vállú, magas, kisportolt férfi (lehet, hogy valami vízilabda csapat) amitől majdnem elaléltam. Már hajlottam arra, hogy az egyik Alain Delon utánzat nyakába ugrom, és mire kiderül, hogy téves, addigra talán elkéri a telefonszámomat, de mégsem tettem. Rendíthetetlenül vártam a sajátomra. Próbáltam felvenni legbájosabb mosolyomat, legcsábosabb nézésemet, hogy szinte azonnal kiszúrjon a tömegből, amikor egyszer csak megjelent az ajtóban, az arcom meg lefagyott, ahogy otthon a PC-m szokott.
Az arc tényleg az övé volt, a kor is stimmel, csak éppen elveszett a pasiról vagy 30-40 cm. Úristen... lehet, hogy fenn maradt a gépen? A kis törpenövésű hercegem meglátva odatipegett hozzám, és lábujjhegyre állva puszit nyomott döbbent arcomra.
Majd, rosszallásának adott hangot, hogy milyen magas vagyok - mintha én valami mutáns lennék - ő meg normálméretű. Viccesen megjegyezte, hogy ez azért vízszintes helyzetben nem lesz olyan nagy probléma. Na, eddig tartott a szótlanságom, kezdett visszatérni az élet belém, ahogy lelki szemeim előtt megjelent a szitu. Na, kisöreg, te abból nem eszel. Jóságosan segítettem cipelni az egyik bőröndjét, amelyik majdnem akkora volt, mint ő, elnavigáltam egy taxiig, megadtam a szálloda címét a sofőrnek, odasúgva, hogy azonnal induljon, és kedvesen integettem, amikor értetlen fejjel visszanézett rám a kocsi belsejéből. A mobiltelefonomat azonnal kikapcsoltam, nehogy meg tudjon csörrenni, amikor megláttam a kijelzőn a dátumot: 2010. augusztus 13. péntek.
- Most már mindent értek. - nevettem fel, és lábaimat a lottózó felé irányítottam.









-











 
 
0 komment , kategória:  G.P. Jodie A magam védelmében  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2679
  • e Hét: 2679
  • e Hónap: 82237
  • e Év: 2023517
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.