Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-10 07:17:34, kedd
 
  Aalish D Mohlen - A démon üdve




1.
Szánalmas kis fogadó volt, egy a legrosszabbak közül. Nem dicsekedhetett semmivel, sem a színvonalával, sem vendégeivel, még azzal sem, hogy a legtöbb örömnegyed béli fogadóhoz hasonlóan, semmirekellő álarca mögött bűnös üzletek köttetnek, aranyak csilingelnek. Nem. Ez a fogadó igazán szegény volt. Szakadt, kopott tábla himbálódzott füstöt okádó bejárata előtt, rajta egy nehezen kibetűzhető cím: Khah’katum, az öreg. Hogy ki volt az a Khah’katum, arra már a fogadós sem emlékezett, aki maga is olyan volt, mint a fogadója. Elhanyagolt és mocskos. Csak az állandó vagy valamiért némi méltósággal bíró vendégeknek töltött a poharába tiszta italt, a többi betérő - különösen ha már kellőképpen bódult állapotban volt - csak ócskára kevert vagy hamísított lőrét vedelhetett. De az árai megfizethetőek voltak a söpredék számára is. Nemegyszer megfordultak nála koldusok, hogy elköltsék a nap vagy akár a hét folyamán összekönyörgött rézdukátokat. Khah’katum, az öreg savanyúképű fogadósa őket is kiszolgálta, feltéve, ha előre fizettek. A berendezésen helyenként még fel lehetett fedezni egy-egy mívesebb foltot, szépen ívelt - többnyire csonka - faragványt, a fél karéjban épített söntés kialakításában is értő módon elképzelt és megvalósított tervezés nyomaira lelhetett a szemlélődő. Mindez arra engedett következtetni, hogy Khah’katum, az öreg látott szebb napokat is valaha.
A földszínt egy szűkös ivóból állt, mely nyikorgó székekkel, toldozott-foldozott asztalokkal és pórul járt szegényekkel volt zsúfolásig. Az emeleten - hova életveszélyesen korhadt falépcső vezetett - ápolatlan szobák sorakoztak, a fapadlóba szivárogva még mindig ott bűzlött az előző vendégek mocska. Sötétek voltak és nagyrészt ablaktalanok. De ha mégis nyílt egy ablak a penészes falból, csak a negyed buja zajongását és a sikátorok bűzös sötétjét engedte be.
Kiltéh-t mégis itt lehetett a leggyakrabban megtalálni. Nem mintha szerette volna ezt a helyet, de itt legalább nyugalma volt. Csendesen üldögélt a sarokban, görnyedt, fekete árny a füst mögött. Hosszú ujjai között egy csorba agyagpoharat pörgetett, melynek alján tiszta, szúrós szagú pálinka lötyögött. Ő mindig a legjobb italt kapta, mit Khah’katumnál kapni lehetett. Egyetlen alkalommal kísérelte meg a fogadós, hogy hamisítványt itasson vele, soha többé. Négy foga bánta. Kilteh kívülről egyáltalán nem tűnt erősnek, sovány volt és első pillantásra kissé megroskadt, középkorú nő. Arca szürke és beesett, szeme mindig félig hunyva, akárha álmos lenne. Vékony ajkain keserű mosoly, mely állandóságával őrültbe tudott kergetni másokat.
Az ajtó felé pislantott, mely a bűzös füstfelhőn át csak egy szakadozottan derengő folt volt. Tekintete végigsöpört a lerobbant ivó minden szögletén. Várt valakit. Felsóhajtott, szájához emelte a csorba poharat, és gyakorlott csuklómozdulattal, egyszerre borította le a torkán az erős italt. Végigperzselte a garatját, majd lüktető tűzbe borította a mellkasát. A nő sápadt arcát halvány pír futotta be, s mintha könnytől csillant volna meg a szeme sűrű pilláinak árnyékában. Megköszörülte a torkát, és ráérősen újra töltött. Jól bírta az italt. Nagyon jól. A részegségig sosem vitte.
A szomszédos asztalra borulva egy öntudatlan ork hevert. Részeg álmában fájdalmasan nyögdécselt. Valóságos óriás volt, súlya alatt panaszosan nyögdécselt az asztal is. Viszonylag jól ápolt kezei ügyében szétroppantott korsó, felborult kancsó ázott a rossz borban. Bundája összecsomósodott a kiömlött lőrétől, a legutolsó toroni divat szerint szabott köntösét soha többé ki nem tisztítható foltok csúfították. Váratlanul megrándult és szánalmasan felzokogott. Mély, bőgő hangja most olyan gyengeséget és kiszolgáltatottságot sugallt, akár egy utcára vetett árváé. Kilteh arcán őszinte sajnálat suhant át a lecsúszott, megszégyenült udvari ork láttán. Lám-lám, ide jut az, aki ostoba mód menekülni akar saját átokverte sorsa elől, saját maga elől.
- Nekem sem sikerült. - suttogta Kilteh kiábrándult hangon, és aprót kortyolt a pálinkából.
Imbolygó alak sétált el az asztala mellett, Kiltéh-re meresztette üveges szemeit, majd bárgyún elvigyorodott. Sárga fogai között pipaszárat harapdált, édeskés mákony illat lengte körül. Kilteh megvetően elfordult tőle. Ebben a pillanatban felsírtak a bejárati ajtó rozsdás zsanérjai, s bár az ivót betöltő zajban ez szinte kivehetetlen volt, a nő mégis felkapta a fejét. A bejárat derengő árnyékos foltjából kivált egy másik, kisebb árnyék, és határozottan megindult a roskatag asztalok között a sarok felé. Bár köpönyeggel és csuklyával takarta magát, Kilteh azonnal felismerte féktelen járásáról. Mosolya barátságosabbá lágyult.
- Ülj le, Mirmon! - szólt, mikor a köpönyeges az asztalhoz ért.
- Örülök, hogy eljöttél, Kilteh. - felelte az, majd megragadott egy széket, kiperdítette az asztal alól, és rávetette magát. Az ócska ülőalkalmatosság ropogva megroggyant. A heves mozdulattól félrecsúszott a kámzsa, és az asztal fölött pislákoló mécses fényében egy lófogakkal teli, széles vigyor bukkant elő. Kilteh örökös mosolya megelevenedett. A szemközt ülőre emelte poharát.
- Egészségedre! - mondta a köpönyeges. Hátralökte fejéről a kámzsát. Vásott képű legény volt, szinte még gyerek. Nincstelenként született és cseperedett fel, de egy szemfüles áfiumkereskedő - bizonyos Leorme Kozo - kiemelte a szegénysorból, természetesen megfelelő szolgálatok ellenében. Ezt követően az áfiumkereskedő vagyona alig két-három esztendő alatt a duplájára növekedett. Szerencséje volt a fiúval, Mirmon ugyanis páratlan szimattal rendelkezett, ha munkához kerestek megfelelő embert. Mint jó kopó a prédát, ördögi pontossággal találta meg azt az embert, aki teljesíteni tudja a soron következő megbízást. Emellett majdnem soha sem mondott kudarcot, ha meg kellett győznie vonakodó kiszemeltjét. Legtöbb esetben kitűnően hajtották végre a feladatokat az ő általa toborzottak.
Kerek vonásai voltak, és nagy, álmodozó szemei. Az a fajta, akiről egy forgácsnyi elvetemültséget sem feltételezne az ember, holott Mirmon eszköztárából nem hiányzott sem a hazugság, sem a gátlástalanság. Egyetlen kivételt ismert, ha Kiltéh-ről volt szó.
- Na halljam, fiú, hogy szól a megbízás? - kérdezte a nő, miközben figyelmesen nézte a köpönyegest.
Mirmon vigyora elbizonytalanodott, mindkét kezét az asztalra tette, és zavartan dobolni, kaparászni kezdett az ujjaival. Kilteh türelmesen várta, hogy megtalálja a szavakat. Tisztában volt vele, hogy a fiú kivételezik a személyével, hogy érthetetlen módon, gyermekded érzelmeket táplál iránta. Mirmon tépelődéséből és a homlokán megjelenő aggodalmaskodó ráncokból azt a következtetést vonta le, hogy a megbízás veszélyes. Több mint veszélyes.
- Nyögd ki, fiú! - morrant Kilteh. A fiú ráemelte álmatag szemeit - melyek ez alkalommal még a szokásosnál is bágyadtabbnak tűntek -, és szinte kérlelőn azt mondta:
- Ne vállald el, Kilteh! Ne vállald el mégegyszer!
- Tehát a Démon Üdvéről van szó. - suttogta a nő rekedten, mialatt örökös mosolya alattomossá változott. - Miért ne vállalnám el? - kérdezte félvállról, mintegy magában töprengve - Egyszer már sikerült. Másodszorra könnyebb lesz, hisz ismerem már a járást.
- Gonosz dolog az! - motyogta Mirmon, s egy percre hétköznapi kölyökké szelídült, aki rémmeséktől borzongva húzza össze magát.
- Ugyan, fiú! Nézz körül, itt minden az. Az a fű pedig egy vagyont hoz a konyhátokra, csakis a tietekre és... - itt egy szívdobbanásnyi időre elrévedt, arca elé árnyék úszott. - és csakis rajtam keresztül.
- De ez kész öngyilkosság, Kilteh! - súgta a fiú élesen.
- Így van. - felelte a nő - Ez jutott nekem, miért ne vállalnám?
- Ezer aranyért is őrültség lenne. - morogta a fiú kamaszos daccal. Meg sem próbálta titkolni, hogy aggódik Kilteh életéért, habár szégyellte egy cseppet. A Démon Üdvéről csak annyit tudott, hogy egy olyan áfium, amit egy torz szekta használ, és valamely démon romlott mágiája segítségével állít elő. A mágikus eredetű fű páratlan a maga nemében, s csak egyetlen egy beszerzési helye van egész Yneven, legalábbis most még. Ezt is csak Kilteh ismeri. Mivel a Démon Üdve rendkívül ritka, rendkívül hatékony, épp ezért rendkívül drága is. Mind áruba bocsátása, mind pedig a használata kivételes óvatosságot igényel, Leorme Kozo alaposan megfontolja, hova és hogyan adja el. Nem siet el semmit. Mindazonáltal az első eladott morzsa után - a biztonság kedvéért - megduplázta testőrségét.
Az áfiumkereskedőt kerek egy esztendeje kereste fel ajánlatával a fekete ruhás, kiábrándult arcú nő. Minden, amit mondott őrültségnek hangzott, holott maga a nő a legkevésbé sem tűnt őrültnek. Megkötötték az üzletet. Kilteh elhozta a Démon Üdvét, alig maroknyi port, fekete selyembe csomagolva. A fű hatása pedig túltett minden elképzelésen, felülmúlt minden eddigi borzalmat, maga volt a BORZALOM. És a borzalomnak is akad vevőköre, vagyonos, rosszindulatú és kényes. Vigyázni kell vele. Leorme Kozo lassan, körültekintően üzletelt vele. Egy esztendő alatt elfogyott a fű.
- Emlékezz, Kilteh, úgy jöttél onnan vissza, mint akin a Káosz söpört át. - jegyezte meg Mirmon. Igen, aggódott, holott nemigen szokott önmagán kívül bárkiért - sőt bármiért - is aggódni. Lelkifurdalás nélkül küldte a halálba a nyomorultakat avagy nyomorúságba hőstettek várományosait, ha érdekei úgy kívánták.
Álmatag tekintete a nő pohárral játszadozó ujjaira tévedtek. Furcsán élesnek látta őket a nemrég elrágcsált gyenge áfium hatására. És hirtelen ráébredt, hogy tiszteli ezt a különös nőt, érez benne valamit, valamit, amiért tiszteli. Annyira, hogy még félteni is képes. Tekintete Kilteh kezéről az arcára tévedt.
- Ki vagy te? - kérdezte tűnődve. Nem vette észre, amint a nő mosolya megdermed a szája szögletében. Kilteh nem nagyon palástolhatta déli származását, elárulta hosszúkás arca, sötét szemének metszése, bőrének olajszín árnyalata. Egyenes szálú, fekete haját szorosan a fejére fésülve viselte, és egy egyszerű bőrszalaggal rögzítette a tarkóján. Most kinyújtotta a kezét, hűvös ujjai a fiú állát érintették, és gyengéden húzták feléje. Közeledtek egymáshoz az asztal felett. Mirmont már épp kezdte átjárni a nem remélt izgalom heve, mikor a nő váratlanul megütötte. Akkora pofon volt, hogy a fiú hátrazökkent a széken, csapkodó karjával meglökte a fejük felett lógó mécsest. Árnyék suhant át rajtuk.
- Mi volt ez? - csattant fel Mirmon felháborodottan.
- Már megint füvet rágtál, fiú, érzem azon a büdös leheleteden. - mondta Kilteh higgadtan, de élesen - Ezzel fizet neked Leorme Kozo? Hogy Ranagol poklában süllyedjen el! Ne fogadd el tőle a mérget! Egyformán nyomorulttá tesz mind!
- Semmi közöd hozzá. - keményítette meg Mirmon vonásait a dac.
- Van pénzed, fiú, hát keress magadnak szórakozást! Egyél, igyál, vásárolj magadnak lányokat, szépeket, ügyeseket, vegyél elegáns ruhát és mulatozz! Szándd a nyomorultakat, de te ne válj azzá! - Mereven nézte a fiút félig hunyt szempillái alól. Az egyre kisebb ívben himbálózó mécses tovasuhanó majd visszatérő fénnyel világította meg őket. Mirmon nyelt egyet, és Kilteh poharáért nyúlt. Vadul az asztal közepére csapta. Arcukra illatos permet hullt.
- Ne válljak olyanná mint TE? - kérdezte Mirmon fogcsikorgatva. A nő elsápadt. - Az ital mennyivel különb mint a fű? - folytatta a fiú - Nézz magadra, Kilteh, önmagad árnyéka vagy!
Csend zuhant rájuk, a mécses fénye szinte hallhatóan suhant a fejük felett. Kilteh talpra ugrott, olyan hirtelen és olyan gyorsan, hogy a fiú hátrahőkölt. A nő egyetlen karmozdulattal lesöpörte az asztalról a kancsót és a poharat. Az agyagedények csörömpölve robbantak szét a padlón.
- Rajtam nem fog az ital, rajtam nem fog semmi! - sziszegte a nő. Kihúzott vállakkal, felszegett állal nézett le a fiúra. Sötét szemeiben a harag szikrái pattantak.
- Azt üzenem Leorme Kozonak, hogy elvállalom. - mondta halkan.



2.



A koldus úgy aludt, ahogy a nyulak szoktak. Azonnyomban felriadt a közeledő léptek neszére, és bűzös rongyai közül kukucskálva még látta azt a valakit befordulni a sarkon. Már épp készült visszaásni magát a vackára, mikor megpillantotta az árnyékot a holdfény áztatta kövezetre kúszni. Meghökkenve pislogott, bódulattól lomhán kereste az árnyék gazdáját. Csend volt. Aztán észrevette. Az idegen hangtalan lépett melléje, és megállt felette. A koldus riadtan hunyorgott fel rá.
- Éhes vagy, koldus? - kérdezte egy női hang fentről. Az arca takarásban volt, testének körvonala élesen rajzolódott ki a hold fényében. A koldus nyöszörgött valami olyasfélét, hogy igen, köszöni. A nő kibontotta a kezében tartott vászoncsomagot, és tartalmát a koldusnak nyújtotta.
- Egyél! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A koldus félénken kijjebb bontakozott a rongyai közül. Csomós szőrzet fedte arcáról képtelenség lett volna megbecsülni a korát, de a szeme ezerévnyi szenvedésről regélt.
- Mi az? - kérdezte recsegve.
- Kenyér. Vedd el!
A koldus reszkető kézzel nyúlt érte. Megváltás lesz neked, te szerencsétlen, gondolta a nő, pokolbéli megváltás. Valóban kenyér volt, Kilteh félcsipetnyi Démon Üdvéből készült oldatba áztatta az este, utána kiszárította. Az étel állaga nem változott, csak az íze és a szaga nyert egy kicsit édes-kesernyés árnyalatot. A koldus az első falatokat rágás nélkül, egyben nyelte le éhében, a különös, fűszeres aromát csak akkor fedezte fel, mikor már majdnem az egészet megette. Gyanakodva forgatta szájában a falatot. A kenyérvégre, majd a fölötte álló nőre bámult.
- Mérget etettél velem? - nyöszörögte.
A nő úgy csapott le rá, akár a vipera. Megragadta és felrántotta a fal tövéből. A csípős szagú rongyok leperegtek a szánalmas alakról, aki riadtan szorongatta a kenyér maradékát. Kiguvadt szemekkel meredt a nő arcába, melynek kegyetlen szépségét még kegyetlenebbé tette a szája sarkában reszkető mosoly.
- Nyeldd le! - súgta hátborzongató nyugalommal, mintha csak az időjárást taglalná.
- Nem! - tiltakozott erőtlenül a koldus.
- Nyeldd le, s akkor nem öllek meg!
És a koldus lenyelte, kishijján a torkán akadt. A nő a falhoz lökte, és ott tartotta. Várta, hogy a szer hatni kezdjen. Nem kellett sokáig várnia. A koldus közben verejtékezve, a rémülettől bénán meredt rá, elmerült Kilteh fagyos, érzelmektől mentes szemeinek feketéjében. Ezekből a szemekből léptek ki a Démon Üdvének első fattyai.
Kilteh amint látta az első félelem és döbbenet szülte grimaszokat a koldus arcán, szívós kötelet akasztott le a derekáról, és módszeresen összekötözte vele a szerencsétlent. Mert hamarosan vergődni fog. Felpeckelte a száját is. Mert hamarosan ordítani fog. A koldus kifordult szemei előtt legrettegettebb rémálmai elevenednek meg, majd elárasszák, körbeveszik, és harcra kényszerítik. A Démon Üdvében álmodótól függ, hogy felveszi e velük a küzdelmet, a múltjával, a hordába gyűlt lidércekkel, csak rajta múlik, hogy sohanemlátott harcban hőssé avagy gyalázatos öldöklésben szűkölő áldozattá válik e. De mindenképp ordítani fog.
Kilteh maga után rántotta a szerencsétlent. A koldus már önkívületi állapotban volt, szemei forogtak, arca rángatózott és patakokban szakadt róla a verejték. Rogyadozó térdekkel, öntudatlanul tántorogva bukott a nő után.
A várost ölelő gigantikus falat ezen a helyen árnyékokkal szabdalt tétova derengéssel futotta be az éjszakai fény. Egy ritkás lombozatú fa levelei vetettek rá remegő foltokat. Kilteh emellett a fa mellet taszította földre a koldust, aki addigra zsákká kötözött, görcsökben rángatózó magatehetetlenné vált. A testéből ömlő izzadság kiáztatta belőle a mocsok orrfacsaró bűzét, de még ezen keresztül is érezhető volt a Démon Üdvének jellegzetes szaga.
A kapuőr pedig mérföldekről is megszimatolja a párálló bőrből áradó édes-kesernyés illatot. Kilteh biztos lehetett benne, hogy a fal útvesztőjében már el is indult a keresésükre. Ez a félig mágikus, félig anyagi lény biztosította a szekta tagjai számára a be- és kijárást a falon, ez volt az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal. Birodalmuk, szentélyük a fal útvesztőjében rejtőzött. A kapuőr ezeken a határokon kóborolt. Ő volt a kizárólagos lehetőség a szentélybe jutásra - a Démon Üdvének fészkébe - mert a falnak ezen a szakaszán, a negyed felének hosszában nem volt átjáró. A kapuőr a falon keresztül közlekedett, és saját testén át másokat is képes volt keresztül juttatni a vastag köveken. Ha a vakmerő kalandor ismert is mérföldekkel arrébb egy megbúvó rést, azon, vagy a csatornarendszeren bejutva a hatalmas várost körbefonó labirintusba, a kárhozatig bolyonghatott volna a Démon Üdvének szentélyét keresve.
Kilteh letelepedett a csenevész lombozatú fa és a roppant fal közé, alig karnyújtásnyira a simára kopott kövektől. A hézagokban és repedésekben fű és gaz vetette meg a gyökereit, viaszos élük akár a penge.
Csendes, tiszta éjszaka volt. A horizonton, valahol az ég és a tenger találkozásánál minden bizonnyal még látható volt az első hold gyengén rőtes udvarának karéja, s az Eriont védő fal végtelen magas tömbje mögött már felfelé úszik a kék hold. Tücskök zenéltek, a város szívéből mulatozás libbenő akkordjait táncoltatotta a szellő. Kilteh felhúzta a lábait, karjait a térdein nyugtatta. Békés volt az arca, mintha csakis a tücskök ciripelését hallaná, a mellette rémlátomásokkal küzdő koldus nyöszörgését azonban nem.
- Öngyilkosság. - suttogta. Aztán elmosolyodott - Jól tudod, Mirmon, pontosan az.
Egyenletesen emelkedő és süllyedő mellei között mintha felforrósodott volna a medál, érezni vélte, ahogy a rúnák a bőrébe égnek róla. Ez az amulett fog segíteni neki abban, hogy a lelke ne távozhasson el azonnal, ez a régi, ismeretlen eredetű varázstárgy fogja felszabaduló lelkét porhüvelyéhez kötni pontosan ötvenöt szívdobbanásnyi ideig. Az idő letelte után, ha a lélek nem tér vissza a testbe, elszakad a pókfonál. Rövid idő, de egy esztendővel ezelőtt elég volt. Elég lesz most is.
A koldus fojtottan felkiáltott.
- Türelem! - suttogta a nő - Már nem tart sokáig, ígérem.
A koldus arca ragyogott a párálló izzadságtól, szeme fehérje izzani látszott a sötétben. Kilteh arcán, épp úgy mint a falon, árnyékfoltok remegtek. Orra megtelt a koldus izzadságának természetellenes szagával.
Elhallgattak a tücskök. Nélkülük furán csendes lett az éjszaka. A kék hold fénykarimája az égbenyúló fal pereme fölé úszott, megrövidültek, megsűrűsödtek az árnyak, a fény megtelt kékezüst színnel.
Kilteh szeme megrebbent, mikor pontosan a fejével egyvonalban mozgást fedezett fel a falon. Puhatestű élőlény gyanánt vonaglott meg a kő anyaga, örvénykarikák futottak szét rajta, ahogy a vízbe dobott kavics körül. Megérkezett a kapuőr. Az örvénylés egyre erőteljesebbé és gyorsabbá vált, mind nagyobb területen lágyítván meg a sziklát. A fókuszpontból kiemelkedett egy ököl. Úgy rémlett, a képlékennyé olvadt kövekből építi fel magát, csuklót majd vaskos kart növesztett. Az ökölből karmos ujjak bontakoztak ki.
Kilteh még mindig kifejezéstelen arccal, felhúzott térdekkel ült.
Újabb és újabb örvénygócok formálódtak a kövekben, míg egylábnyi magasságban kavarogni nem kezdett a fal. Furcsa, simán fénylő arc emelkedett ki belőle, majd a démoni teremtmény egész feje és széles, izmos vállai.
Kilteh felállt, és maga elé vonta a bódult koldust. Lassan, sietség nélkül hátrálni kezdett.
A kövekből rakott falból lágyan, hang nélkül kilépett agy kurta, karmokban végződő láb, s mintha csak holdfénnyel festett vízfelszínről válna le, teljes valójában kiemelkedett belőle a kapuőr. Ökleire támaszkodott a fövenyen, és szimatolt. Mögötte csendesedett a sziklában kavargó örvénylés, fokozatosan megszilárdultak a kövek. A különös, lábnyi magas teremtmény húsa is démoni energiában kavargott. A kapuőr vakon kinyújtotta hosszú karját, ujjának vége csaknem érintette a koldus rongyait. Kilteh hátrált még egy lépést. Szíve minden egyes dobbanása visszhangot vert a fülében.
Öngyilkosság.
Nem az első.
Az alacsony, vaskos teremtmény felhördült, meghatározhatatlan formába tagolt arcán piciny, vörösen parázsló üreg nyílt. A szeme. Kilteh asztrálját valami hátborzongató súrolta. A kapuőr orrlikai kitágultak, parázsló szeme a koldust méregette. A koldus szaga olyan volt mint a szekta tagjainak kipárolgása, ezzel "hívta" magához a démoni teremtményt. De ez még nem volt elég a bejutáshoz. A szekta ura, egy ötödrangú démon jelét minden híve - vagy áldozata? - a lelkén hordozta. A kapuőr ezt a billogot kereste... s persze nem találta.
Felhördült megint, majd váratlan fürgeséggel lecsapott. Kilteh ezt azonban már nem várta meg. Vércsesikolyt hallatva félreszökkent, és elpenderítette a koldust a kapuőr csapásának útjából. A súlyosan zuhanó, önkívületben vergődő test, őt is magával rántotta. Kilteh ráesett a koldusra, s épp csak sikerült legördülnie róla, mielőtt a kapuőr ráugrott. A görbe lábak megkapaszkodtak a szerencsétlen mellkasában, a hosszú kar viszont Kilteh után kapott, karmai megszaggatták a nő fekete ujjasát. Kilteh áthemperedett a vállán, majd talpra szökkent. A kapuőr egy szemhunyásnyi idő alatt szétmarcangolta a koldust. Leszökkent róla, belemarkolt a rongyaiba, és a fal felé vonszolta. Termetéhez képest hihetetlen erővel bírt, kurta lábai nem várt fürgeséggel, szökdécselve vitték otromba testét.
Kilteh tudta, hogy mi következik. A kapuőr eltakarítja a hullát, testén keresztül átrántja a falba, és koloncnak veti a járatok dögevői elé. A démon billogja nélkül így juthatsz a túloldalra, a szekta határaira.
Öngyilkosság.
Kilteh nem tétovázott.
Két hosszú lépéssel a kapuőr és a fal között termett. A démoni teremtmény kinyitotta babszemnyi, vörös szemét, és felemelte ocsmány fejét. Kilteh szálfaegyenesen állt előtte, kezei világos derengéssel nyugodtak fekete oldalán, mint két, ártatlan virág. Nem volt nála fegyver. Nem kívánt védekezni. Sötét szemei azonban vad elszántsággal izzottak.
- Gyerünk, fattyú - sziszegte - ,ölj meg!
A kapuőr karja meglendült. Egyetlen csapással szétzúzta a nő koponyáját. A medálba vésett rúnák sisteregve égtek Kilteh bőrébe az esztendővel ezelőtti hegek mellé. A feketeruhás nő egyetlen hang nélkül zuhant el. A kapuőr átgázolt rajta, majd komótosan megfordult, és behátrált a falba. Az örvénylés új erőre kapott meghatározhatatlan anyagból gyúrt testén épp úgy mint a köveken. A különös teremtmény félig beleolvadt a kavargásba, majd húzni kezdte a koldust befelé, saját magán keresztül. A rongyokba öltözött halott elmerült a torz kis alakban, lába felbukkant a túloldalon. Visítozó patkányok vetették rá magukat.
Közben egymásra hullottak a pillanatok, mind egy-egy szívdobbanás az ötvenötből. A testet a lélekkel összekötő pókfonál megfeszült.
A kapuőr egy utolsó mozdulattal átlökte magán a koldust, majd kinyúlt a fal tövében heverő nő után. Hosszú hajába akasztotta a karmait, annál fogva vonta közelebb. Megragadta, és átrántotta a túloldalra.
Az örvénylés pillanatok alatt elsimult, ott, ahol az imént három alak hatolt át a falon, már csak rideg és kemény kövek álltak.
Leírhatatlan kín volt visszatérni, de Kilteh nagyon akarta.
Leírhatatlan volt a rettenet, hogy talán egyetlen isten sem fogadja magához, még a Kosfejes úr sem, de Kilteh emlékezett.
Zuhant, zuhant visszafelé, élőlény számára elviselhetetlen sebességre gyorsulva. S mikor úgy érezte, nem bírja tovább, megállt.
Félájultan lebegett.
Visszatért. A pókfonál vezette, segített visszatalálni.
Az első, ami eljutott a tudatáig, a fájdalom volt. A fejében lüktetett, forrón, gyötrelmesen, majd az éles kis fogak harapásait érezte meg a húsában. Kaparászás az érdes sziklákon, visítozás. Patkányok!
A falak csapdájában panaszosan neszező hang tévelygett. Valaki sír.
Kilteh agya egy csapásra kitisztult. Rádöbbent, hogy ő sírdogál, arcán könnyek patakzottak. Összeharapta a fogait, hogy ne sikoltson, mikor ráébredt, hogy testét patkányok kóstolgatják. Már a szagukat is érezte. Le akarta magáról rázni őket, de képtelen volt mozdulni. Görcs és ólmos fáradság bilincselte le tagjait. Eszébe ötlöttek mestere szavai: "Az akarat még a halál fölött is képes győzelmet aratni." Kilteh hitt benne. Felnevetett, tébolyultan, csengőn. A patkányok mozdulatlanná dermedtek, s mikor a nő felemelte a kezét, szaporán iszkoltak félre.
Kilteh a ruhaujjába törölte arcáról a véres verejtéket, majd átfordult a vállán, és feltérdelt. Óvatosan megtapogatta a fejét, ahonnan a fájdalom java sugárzott. Érzékeny volt, vértől ragacsos, de tulajdonképpen ép. A medál még mindig perzselte a bőrét. Mágia! Micsoda tudomány! Még a halálból is játékot űz!
Megtámaszkodott és felállt. Szeme elé vörös köd borult a fájdalomtól. Szédelegve megtántorodott, belebotlott a koldus holttestébe, és elzuhant. Egy merész patkány visítozva szaladt át a hátán, apró, éles karmai még a ruha anyagán keresztül is felsértették a nő bőrét. Kilteh a falnak támaszkodva talpra húzta magát, és elindult.

Ez a hely mit sem változott az elmúlt egy esztendő alatt. Dohos sötétség, nyálkás falak, dögletes szagok és azonosíthatatlan motozások mindenfelől. Kilteh nem gyújtott világot, sötétben is kitűnően haladt. Ha emlékei nem csalják meg, hamarosan úgyis gyertyákba botlik. De azokban a gyertyákban nem lesz köszönet! Gondolatban felvértezte magát a Démon Üdvének támadása ellen, bár tisztában volt vele, hogy nem menekülhet. Kénytelen lesz szembenézni múltjának és félelmeinek szörnyeivel.
Enyhén meggörnyedve, surranó léptekkel haladt. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, kivehette a szögletek vonalait. Ahol bizonytalan volt, ott rebbenő ujjakkal tapogatta ki az utat. Úgy számolta, most már bármikor átlépheti a szekta területének határmezsgyéjét. A patkányok elkotródtak az útjából, saját légzésén kívül semmi más zaj nem háborgatta a kriptai sötét csendjét.
A következő lépésnél testének körvonalát kéklunír színű, keskeny fénysáv izzította fel. Egyetlen pillanat tört részéig tartott csupán, aki nem számít rá, valószínűleg észre sem vette volna. Kilteh azonban már várta.
- Remek! - suttogta. Áthatolt a szektát övező mágikus burkon, mely a megszokottól eltérően nem arra szolgált, hogy kinn tartsa az erre vetődő lelkeket, hanem arra, hogy benn tartsa a füstöt. A füstöt, mely majd az erre vetődött lelkeket tartja benn. A levegő megváltozott, édes-kesernyés aromától lett nehéz, bódító. Kilteh illatosított kendőt vett elő, és a szája elé kötözte.
A következő fordulóban már ott derengett a Démon Üdvével kevert viaszból gyúrt gyertya világa. Langymeleg fénye csábítón nyalogatta a sziklákat. Megbillent a gyertyaláng, amint Kilteh elsuhant mellette, magjából sötétes lila szikrák pattantak elő, és sercenve elenyésztek. Utánuk jellegzetes ízzel gazdagodott a levegő.
Kilteh sietett, ahogy csak lehetett. Melege volt, kigombolta magasan záródó, fekete ingének nyakát, bőrén verejték csillogott. A medál fájdalmasan dörgölte a mellkasára égetett jelet. Kilteh ügyelt arra, hogy a légzése egyenletes maradjon, módszeresen zabolázta meg el-elkalandozni vágyó gondolatait, fojtotta el csapongva feltörni készülő érzelmeit. Tudta, hogy az alig sejthetően lilás ködben úszó levegő őt is megfertőzi. Az illatosított kendő csupán késlelteti vagy enyhíti a tüneteket. Felkészült az agyának legmélyebb zugába űzött érzelmek, hangok, emlékek, szorongások és alakok fogadására. A Démon Üdve menthetetlenül rászabadítja ezeket a lidérceket. Egy-két röpke órája van csupán, amíg még nem hatalmasodik el rajta a mágikus eredetű fű hatása, amíg még képes megőrizni akaratát, irányítani önmagát. Ha nem hagyja el időben a burokkal zárt területet, ha nem tisztítja ki tüdejét más természetű levegővel, élete végéig rabjává válik a Démon Üdvének, és óhatatlanul ennek az őrült, önsanyargató szektának a tagja lesz. Semmi kedve nem volt hozzá. Nem akarta, hogy egy istenként tisztelt, ötödrangú démon lakmározzon a kínjaiból. Nem! Ígyhát sietett.
Hamarosan megjelentek az első hallucinációk, először csak tétova hangok a múltból. Könnyű szárnyú pillangók gyanánt lebegtek körülötte, hol távolabb, hol egészen közel a füléhez. Kilteh ügyet sem vetett rájuk.
Életrekelt önön árnyéka, mely a változatosan elhelyezett gyertyáktól függően szüntelenül formálódott, hol itt bukkant fel, hol ott, nőt és zsugorodott, Kilteh fölé hatalmasodott, a plafonra kúszott. És beszélt. Kilteh csupán mosolygott rajta.
A folyosó torkában lila szikraeső pattant, karcsú nőalak tűnt fel mögötte. Kilteh első ízben rezzent össze, asztrálját valami fekete és hideg simította meg, anyagi testén jeges verejték gyöngyözött. A nőalak és ő, gyorsan közeledtek egymáshoz, bizonytalan fények és képlékeny árnyak siklottak rajtuk. A nőalak rongyos öltözékben, alázatos testtartásban, lehajtott fejjel lépkedett, tépett szoknyájának szegélye alatt elő-elővillant csupasz lábfeje. Vonalait elmaszatolták a rőtes lobbanásokat követő sötét lilás ködök. Egy senki volt, egy nincstelen paraszt, egy goradon. Kilteh mégcsak vissza sem fogta lépteit. Tudta, hogy a goradon nem több mint, az ő emlékeiből felszabadult vízió. Az alázatosan közeledő parasztlány egykoron épp így sietett vele szembe egy falu sáros utcáján. Mikor elhaladtak egymás mellett, felemelte a fejét. Kilteh - hiába is próbálta - képtelen volt kitörölni emlékezetéből azt a sok évvel ezelőtti emléket, mikor meglátta a goradon arcát. Kifürkészhetetlen tekintetét a közeledő nőalakra szegezte, várta, hogy találkozzanak. Mikor megtörtént, a parasztlány éppen úgy, azzal az elesett mozdulattal emelte fel a fejét mint akkor. Kilteh felszisszent. A parasztlány arca az ő arca volt. Éppen úgy mint akkor. Kilteh gondolkodás nélkül átgázolt a jelenségen. Bárcsak így gázolhatott volna át az emlékeken is! A goradon, a fejében lakozó gyötrelmes képek egyikének vetülete volt, ezt a vetületet a háta mögött hagyhatta, de az eredetiét magával hordozta, menthetetlenül.
Egész nyomasztó múltja kezdett megelevenedni előtte. Az illatosított kendő átforrósodott a szája előtt. Émelygett. Mentális védelmét lassan morzsolgatta szét a Démon Üdve. Már nincs sok ideje, hamarosan védtelenné válik. Még jobban megszaporázta lépteit. Csak egy tovatűnő árnyék volt a többi között, egyedül a gyertyalángok tánca árulta el jelenlétét.
Fekete test hevert előtte egy iramodásnyira. Óvatosan közelítette meg, nem tudhatta miféle teremtmény, de mire felismerhette volna, a test eltűnt, beleszivárgott a halványlila ködbe, s Kilteh akadálytalanul szaladt tovább.
Remélte, hogy jó úton jár, hogy nem téved el a fal labirintusában. Egyre erősebben émelygett, szája megtelt keserű ízzel. Bár mozgása könnyed volt, rendkívüli erőfeszítésébe került oldani testében a feszültséget, amit az elszabadult lidércek keltettek életre benne. Keményre edzett mentális védelmét könyörtelenül kikezdte a Démon Üdve, az eltemetettnek hitt szenvedélyek zombik módjára kerülgették.
Az akarat még a halál felett is képes győzelmet aratni.
Egy agresszív mozdulattal letépte szája elől a kendőt.
- Takarodjatok! - sziszegte az emlék-lidérceknek.
A folyosók megteltek tétova alakokkal, a levegő kavargó illatokkal, a csend ismerősebbnél ismerősebb hangokkal. S Kilteh nem tudta eldönteni, hogy a kanyarban megvillanó hegyes fogak valóságosak avagy csak a képzelet szüleményei. Hiába küzdött ellene, torkára lassan feltekeredett az a jeges, szívós testű valami, amit rettegésnek neveznek. És szorította, szorította... Azok az élesen villanó, hegyesre csiszolt fogak! Melyik alak és hang rejt igazi veszélyt és melyik pusztán a képzelet szüleménye? A kiszolgáltatottság fojtó érzése a dac erejét szabadította fel benne. Egycsapásra kitisztult az agya, és ezzel együtt a folyosó is. Kiüresedett a tér. A kövekből rakott járat döglött kígyóként hevert Kilteh lába alatt. A foghíjasan elhelyezett gyertyák lángját övező halványlila glóriák moccanatlanul szivárogtatták mérgező aromájukat. Zavarba ejtő csend és hamis nyugalom.
Kísértetiesen motozó, szörcsögő lélegzetvétel.
Kilteh kitörölte szeméből a verejtéket. Szörcsögő lélegzetvétel? Tehát a hegyesre csiszolt fogak és a hozzá tartozó, ráncosra aszalódott arc nem vízió volt. Kilteh a falhoz húzódott, és óvatosan haladt tovább. Éppen ideje volt, hogy találkozzon valakivel, már-már kezdte azt hinni, hogy eltévedt. A hang valahonnan előlről jöhetett. Egy szektatag vagy egy idetévedt kárhozott, kit a Démon Üdve magához láncolt és megnyomorított. Bizonyára ő maga is rémlátomásokkal küszködik, de ennek ellenére felfedezte Kilteh jelenlétét, ha elrejtőzött.
A nő lenyelte rosszullétét, mit a démoni áfium okozott, és megpróbált ügyet sem vetni a periférikus látásán képlékenyen formálódó térre. Tenyere alatt a rideg követ érezte, s ez egyenlőre elég volt ahhoz, hogy a valósághoz kösse. Halálos nyugalommal előhúzta fegyverét, a ramiera pengéjén fehér-lila lobot vetett a gyertyaláng. Váratlanul hátrahőkölt, mintha falba ütközött volna. Csízmája előtt egy test feküdt, egy test, amely az imént még nem volt ott. Kilteh át akart lépni a látomáson, de képtelen volt rá. Halántékába forró vér szökött. A földön, a lábai előtt ő maga feküdt, az ő arca derengett ott hűlten, hideg fehérséggel. Testhezálló, fekete ruhája a gorviki Gilssomo saggia fejvadászainak tradicionális öltözéke, nyakán friss vérrel futott klán-tetoválás. Kilteh önkéntelenül is a saját nyakához kapott, ahol a régi tetoválásra pusztán egy csúnya sérülés hegei emlékeztették. Ujjai hegyével kitapintotta verejtéktől síkos, forró bőrén a tépett vonalakat. Megremegett.
Háta mögött csosszanó léptek zaja és rekedt zihálás. Megperdült. Ázott varkocsa ostorként csapódott a vállára. Tekintete egy tébolyult szempárba akadt. Ebben a pillanatban a járat túlsó oldaláról fejhangú vihogás gurgulázott elő. Két, szánalmas, kísérteties alak közelített felé, két irányból. Megborzongott a láttukra. Valamikor emberek lehettek, de mára már csak ezer éves kriptai álmukból felébresztett élőhalottaknak tűntek. Eszelősen vicsorgó arcukban kannibálfogak sárgállottak, szemükben állatias ragyogás. Még a rajtuk vibráló árnyak sötétje sem csillapíthatta az arcukon terpeszkedő téboly megrázó látványát. Kilteh felkészült a fogadásukra, és mit sem törődött a szemei előtt hullámzó falakkal, az áttetsző látomásokkal. Az egyik kísérteties alak arca is változásnak indult, ismerős vonásokat öltött, amely egyenlőre még megfejthetetlen érzelem-patakot fakasztott a nőben. Kilteh megszorította a ramiera markolatát. Kitisztult a látása. Velőtrázó sikoly hasított a halántékába, mikor az egyik kísértetté nyomorodott alak előre vetődött. Karmokba görbített, csontvázszerű kezeit maga elé tartva rohant Kilteh felé. A nő védekező állásba lépett, térdei lazán meghajlítva, vállával kicsit befordult. De a sikoltozó szerencsétlen ahelyett, hogy megtámadta volna, ködös tekintettel elszaladt mellette. A folyosó sötét torkában hörgésbe fulladt a hangja. Kilteh döbbenten fordult utána, hajára lila szikrák peregtek. Ebben a pillanatban hálás volt, amiért nem kellett látnia a két tébolyodott szemével.
A másik fürgén sántikálva ugrott rá, barnára száradt kezében valamiféle éles tárgyat tartott. Besüppedt szemgödrében lilás árnyalatban játszott a fehérje, múmia arcán halotti maszk a mocsok. Kiltéh-t megcsapta orrfacsaró bűze. Egy gyors mozdulattal elkapta a szerencsétlent, és a falhoz vágta. Száraz reccsenéssel bicsaklott ki a nyomorult egyik karja. Kilteh tétovázás nélkül átszúrta a torkát. A test aszott végtagok halmazává roskadt. Kilteh undorodva rúgta félre.
A járat torka szürkés alakokat köpött, egyet, ötöt, tucatnyit. Formájuk bizonytalan, elmosódott. Kilteh az árnyékba szökkent, és a falhoz lapult. Az alakok ismerősek voltak, és mégsem, mint minden ezen az átokverte pokolban. Körülöttük olvadni, folyni kezdett a világ. Kilteh megrázta a fejét, a rosszullét hullámokban rohamozta. A leengedett ramiera pengéjéről vér csepegett egyenesen a lába előtt heverő fejvadásznő halott arcába, hol akadálytalanul hullott át, és fekete tócsába gyűlt a kövezeten. Az alakok közeledtek, lábaik között egy szemhunyásnyi időre mintha szürke állatok - kutyák? - osontak volna. Kilteh újra megrázta a fejét. A valóság egy szívdobbanás erejére ismét összeállt. A közeledő alakok emberszabású, csontsovánnyá sorvadt lények voltak, fanatikus tekintetű szektatagok. Messzebbről csaknem fegyelmezettnek tűntek, közelebbről annál szörnyűbb volt látni önpusztító őrületüket. Elhaladtak Kilteh mellett, bűz áradt belőlük és az a mindennél elviselhetetlenebb édes-kesernyés szag. Kilteh kénytelen volt megkapaszkodni, nehogy ledöntse lábáról a rosszullét, amely hullámként csapott össze a feje felett. Szürke bundás kutyák serege árasztotta el a folyosót, akár a férgek. Kilteh lehunyta a szemét, és homlokát a hideg kőhöz verte.
- Isle Carremon. - suttogta valaki az ő hangján. Feltekintett. A képzeletéből fakadt nő szorosan mellette állt, nyakán a véres tetoválás épp csak annyira elcsúfítva, hogy ne legyenek felismerhetőek rajta az idegen tetoválómester leheletfinom stílusjegyei. Bár kitűnő hamisítvány volt. Kilteh alapos munkát végzett, jó tetováló mestert keresett, és a munka végeztével örökre elhallgattatta. Nem hagyhatott nyomot maga után. Rég történt. Egy másik életben.
- Isle Carremon, goncorga. - suttogta a fejvadász ruhába öltözött nő, aki pontról pontra Kilteh vonásait viselte az arcán. Hangja betöltötte az elcsendesedett folyosót. Ketten voltak, csak a szektatagok lépteinek távolodó nesze visszhangzott bizonytalanul. A szürke ebek is eltűntek, falkájuk illúzió volt csupán. Kilteh ellépett a fejvadász ruhát viselő alak mellől, de a nő követte, anélkül, hogy mozdult volna. Nem tágult közöttük a távolság, bármilyen messze lépett is tőle Kilteh. A fejvadász ruhát viselő, halott arcú nő szemeiben hátborzongatóan élő kifejezés ült, a parasztlány rettegése. Hófehér nyakán megvonaglott a klán-tetoválás, egy vérpatakocska uradalmi címert rajzolt fölé.
- Isle Carremon, a goncorga halott. - sziszegte Kilteh.
- Csak a parasztlány halott.
- Nem! - rándult össze Kilteh arca, ahogy az önmaga teremtette igazság ellen lázadt.
- Akkor... - mosolyodott el a tetovált nő. Mosolya kísértetiesen idézte Kilteh örökös mosolyát. - Akkor TE ki vagy?
- Kilteh.
- Ilyen nevű halandó nem létezik. - felelte a Gilssomo saggia tradicionális harci ruhájába öltöztetett, halott parasztlány.
Kilteh körül ismét szétfutott a valóság, a kísértetalak is eltűnt. Ellökte magát a faltól, és rohanni kezdett. Már nincs sok ideje. El kell érnie a szentélyt, méghozzá gyorsan! Futás közben nadrágjába törölte a ramierát. Annakidején, mikor megrendezte a halálát, a személyes fegyvereit is a hasonmás mellett kellet hagynia. De azóta megtalálta a módját, hogyan tegyen szert egy másikra.
Zihált. Tudatát minden lélegzetvétellel tovább fertőzte a lila színű, fátyolban lebegő füst. Új alakot öltöttek a fények és az árnyak, azzal a gyötrő kényszerrel ostromolták, hogy fel kellene ismernie őket. A gyertyaláng a Taba el Ibara fölött vakító napként tűzött le rá, a kőfal aranyló végtelenbe szaladt. A homokból alakok léptek elő, egy régi, csaknem végzetessé vált küldetés emlékei. És mind hozzá beszéltek, mind azt akarták, hogy ismerje fel őket. De Kilteh csak az utat akarta felismerni, csak a sötét folyosók, kopott fordulók és tétova gyertyafények útvesztőjében akart eligazodni. Meg akarta különböztetni a látomást a valóságtól.
"Rajtam nem fog semmi!" - ötlöttek fel benne saját szavai, amint az ivóban Mirmon aggódó szemeibe néz.
Majd a Démon Üdvének bódulata kitörölte ezt is.
Szédült. Nekitántorodott a falnak. Rég legyőzött ellenségei, és cserbenhagyott barátai rontottak rá meztelen fegyverekkel, nem létező csatabárd szelte ketté a koponyáját. Sikoltani szeretett volna, talán sikoltott is. Két lábon járó oroszlán ugrott neki bömbölve. Fél szemére vak bestia volt, mint az az oroszlán, amelyik ifjúkorában hajszálhíján széttépte. Kilteh legyűrte a réges-régi élmény rettenetét, s meg sem próbált védekezni az illúzió ellen. Az oroszlán nekizuhant. Kilteh a falnak verődött, karmok vájtak a vállaiba. Szemei elkerekedtek, mikor a bestia pofája egyszeriben átlényegült egy szenvedésben megvénült emberi arccá. Édes-kesernyés szag terjengett körülötte, átható ereje kábító volt. Kilteh megragadta a szektatagot, és letépte magáról. Az elsorvadt test könnyű volt és törékeny. Kilteh a szeme sarkából fegyver villanását látta, már csak arra volt ideje, hogy félrehajoljon előle. Fém csendült a kövezeten. Kilteh egyetlen kígyózó mozdulatba épített szúrással végzett a támadóval. Ugyanezzel a lendülettel bal felé vágott, ahol légörvény hűvöse érintette a halántékát. Villanásnyi időre látta a hörögve elhanyatló testet, egy régi bajtárs vádló tekintetét vélte felfedezni a kifordult szemekben. Erős ütés érte az oldalán, ugyanekkor éles villanás jobb felől. Elvetődött, nem nézte hová. Nyaktörő sebességgel gurult le egy lépcsőn, a ramiera szikrázva verődött a kőnek. Sikerült elrugaszkodnia esés közben. Keresztülbukott egy bizonytalan arcvonású látomáson, átgördült a vállain, és talpra szökkent. A fal mentén egy kámzsás alak állt karba font kezekkel, fekete felleghajtóját nem létező szél cibálta a háta mögött. Kilteh önkéntelenül megtorpant a láttára.
- Mester! - zihálta. A látomás testén önkívületben ordító támadó robbant keresztül, Kilteh puszta kézzel törte el a nyakát. Akárha jeges vízzel forrázták volna le, borzongás járta át. A fekete kámzsás látomás helyébe újabbak szökkentek, de a körülötte hemzsegő alakok nagyobbrészt mégis húsból és vérből voltak, kincsüket fanatikus elszántsággal védelmező szektatagok, elsorvadt testű, áfium hipnózisban tévelygő szerencsétlenek. Alakjuk, vonásaik olvatagok voltak Kilteh szemei előtt, képzelete pillanatról pillanatra átformálta őket. Kilteh arcára ragadozómosoly simult. Hát, megtalálta a szentélyt!
A szökött gorviki fejvadásznő előhúzta keresztvas nélküli kardját. Tág pupillával figyelte a körülötte összekavarodott formákat, halkan sziszegve, a fogai között szedte a levegőt. Alámerült a Démon Üdvének gyilkos mámorába. És harcolt. Már lehetetlenség volt megfejteni, hogy ki ellen, de harcolt. Teste lassan eltávolodott a tudatától, asztrálján ónix fekete orkán prédált. Halálosan kimerült volt, kínkeservesen emelte fegyverét, mégis követhetetlen ívet húzott maga köré, és ezzel a mesteri mozdulattal két támadóját vágta le. Előreszökkent, s egy félfordulattal elmetszette a harmadik torkát is.
- Ölj meg! - suttogta egy rekedt hang, a többi közül tisztán kivehetően - Ölj meg, Isle!
- Egyszer már megtettem. - sziszegte Kilteh a látomásnak, és faltörő kosként rontott előre. Akadálytalanul zuhant át az alakon, közben magával sodort egy tébolyodottat.
Ekkor tudata elvált a testétől, s csak az elszántságot hagyta benne, az erőt, amely tovább üldözte, amely felszabadította a test által hordozott képességeket, a kiképzés során ezerszer és ezerszer elismételt mozdulatokat. A kard ezüsten fénylő íveket táncoltatott a fekete ruhás nő körül, aki kibomlott hajjal, sápadt arccal harcolt a szentélyüket védelmező, csontváztestű szektatagok gyűrűjében. Tág szembogaraiban sötét tűz izzott, vékony ajkain a kíméletlen mosoly halált ígért.
Isle Carremon számot vetett a múltjával, végleg.
Egy pillanatra sem torpant meg, hajladozott, macskamód siklott az útjában állók között, hol puszta keze, hol zizzenő pengéje söpörte el azokat, akiket nem volt érkezése kikerülni. Asztrálján üvöltött, tombolt az orkán.
A szentély, egy vasállványra helyezett szelence volt. Apró, lila lángocskák nyaldosták beteg fényükkel, körülötte valósággal hemzsegtek a szekta tagjai, a démon áldozatai. Nem tudták feltartóztatni a fekete ruhás nőt, aki karjának egyetlen lendületes mozdulatával kioltotta a lila lángokat. Az utolsó láng tükörképe még fellobbant a nő íriszén, majd az is kihunyt. Kilteh megragadta a szelencét, melyben egy maroknyi fekete por sötétlett, a Démon Üdve. Nevetett. Hangja friss volt és győzedelmes, mint az abbit-acél fegyverek hangja, mikor összecsendülnek.
Rohant.
Hármasával szökkente át a meredek lépcsőfokokat, sarkában őrültek vinnyogtak. Már nem számított semmi. Nem számított, hogy melyik látomás és melyik valóság az árnyak közül, hogy merre kanyarodnak a dohos szagú járatok, hol bukkan fel újabb forduló. Nem érzett sem fáradságot, sem félelmet. Hosszan elnyújtott léptekkel szaladt, és lassan-lassan ébredezni kezdett a tudata.
Az akarat még a halál felett is képes győzelmet aratni.



3.



Hogy az ifjú, leányarcú bárdot mi szél hozta erre, pont ebbe a lőré szagú ivóba, azt nem kérdezte senki. Leginkább mert senkit sem érdekelt. Ha már egyszer idevetődött, had' regéljen hősökről, Ynev büszke harcairól. Édes-bús hangja, fennkölt balladái illettek is meg nem is a hangulathoz. Sem a duhajkodás, sem pedig az olcsó kurtizánok éles kacagása nem tudta megtörni a bárd ujjai alól felszökő dallam hullámait. Khah'katum ivójában nem egy olyan vendég megfordult, aki többre becsülte a részeges dáridót Alborne művészeténél, ezen az estén agy hajszálnyival mégis csendesebb volt a ricsaj mint általában. Az ifjú bárdnak sikerült valami melankóliát csempészni a fullasztó levegőbe.
A nő egyedül ült az asztalnál, szemközt a bejárattal, a sarokban mint mindig. Ködös tekintettel játszadozott a poharával a zsíros asztallapon. Alig-alig figyelt a bárd énekére, tekintete nem Alborne tiszteletétől volt ködös. A Démon Üdve nehezen tisztult a szervezetéből. Homlokára tapadó, nyirkos hajfürtjei, kicserepesedett ajkai elárulták, hogy magas láz kínozza, szemei alatt a kéklő árnyékok súlyos kimerültségről tanúskodtak. Arcán emberi kéz karmolta sebek.
Az ajtó nyikordulására felpillantott. Ezúttal nem Mirmon érkezett, hanem Leorme Kozo személyesen. Fennhéjázó nyugalommal közelített a nő felé, de mikor megtorpant az asztalnál, és Khiltére pillantott, már nem leplezhette izgalmát. Bár mosolya a szokásos volt, a hosszú évek alatt begyakorolt nyájas, de távolságtartó mosoly, rángatózó szemhéja elárulta, hogy ideges. Volt annyi esze, hogy nem hivalkodott vagyonával, egyszerű, kék köntöst viselt, egyetlen dísze egy rubin köves kitűző volt.
Görcsösen biccentett. Kilteh nem állt fel a fogadására. Biccentett ő is, majd kurta mozdulattal hellyel kínálta. A kereskedő leült. Három testőre összehangolt gyakorlottsággal vette őket körbe. Egyikük Kilteh mögé állt, pimaszul kifejezéstelen arcában ragadozószemek villantak. Kilteh tudta, hogy a férfi merev testtartása megtévesztő, hiszen mögötte hallatlan mozgékonyság rejlik, fegyvertelensége pedig látszat csupán. Feszéjezte a testőr figyelmeztető közelsége, holott nem volt mitől tartania. Pótolhatatlan kincsesbánya volt ő Leorme Kozo számára. Ahogy elnézte az asztal felett billegő mécses kásás fényében a kereskedő tulajdonképpen vonzó, élesen metszett vonásait, émelyítően hamis mosolyát, ismét feltette magában a kérdést, melyre eddig sem volt képes választ találni. Vajon miért gyarapítja ő Leorme Kozo vagyonát, miért vállalja a legkockázatosabb megbízásokat, mikor még csak meg sem fizetik rendesen? Leorme Kozo igencsak szűkmarkúan méri a fizetséget! Kilteh gondolatban megrántotta a vállát. Szája szögletében dacos mosoly született.
- Pálinkát? - kérdezte, és poharát szórakozottan a kereskedő felé pöckölte. A pohár saját tengelye körül pörögve siklott az asztallapon, de mielőtt átszelhette volna, villámgyors kéz csapott le rá. A kereskedő testőre elengedte a poharat, és felegyenesedett. Közben figyelmeztető pillantást lövellt Kilteh felé.
- Ha nem, hát nem. - mondta a nő, és az asztalra könyökölve a kereskedőre bámult. Volt valami a tekintetében, amitől Leorme Kozot kiverte a víz. Talán azok a sötét árkok a szeme alatt, mintha a sírból kelt volna ki egy örült nekromanta játékszereként. És a szaga! Furcsa valahogy! Az erős szesz illata mellet még valami, valami megfoghatatlan aroma.
Ideje lebonyolítani az üzletet.
- Itt a pénz! - mondta nagylelkűen, és finomkodva a pohár mellé ejtett egy erszényt. Kilteh nem mozdult, mégcsak oda sem pillantott. A kereskedő jóképű arcára fokozatosan odadermedt a nyájas mosoly.
- Hol a fű? - kérdezte türelmetlenül, és megdöbbent attól, amit a nő arcán látott. Mintha megvetés suhant volna át rajta. Kilteh végre megmozdult, a fegyverövéhez nyúlt - az istenekre, jó hogy nem a kirakatba teszi azt a füvet! -, és ő is az asztalra ejtette saját csomagját az erszény és a pohár közé. A kereskedő megpróbálta fegyelmezni magát, mikor érte nyúlt, de reszketett a keze. Kibontotta a fekete selymet, és beleszagolt. A jellegzetes édes-kesernyés illat aranyak csengését idézte. Szélesen elvigyorodott.
- Jól van. - mondta. Gondosan visszakötözte a csomagot, és elrejtette kék köntöse alá. - Benned sosem csalódom, Kilteh. - A nőre emelte a tekintetét, és örömteli vigyora nyomban lehervadt az arcáról. Kilteh sötét, rezzenéstelen tekintettel bámult rá. A puma bűvöli így áldozatát az arénában. A kereskedőnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy nincs biztonságban. A testőrök jelenléte sem nyugtatta meg. Ráébredt, hogy az a furcsa, nyugtalanító szag, ami a pálinka szagával elegyedve körüllengi a nőt, nem más mint a Démon Üdvének aromája. Kilteh szeme végre megrebbent.
- Tedd el a pénz! - mondta a kereskedő, s már készült felállni. Kilteh mosolygott, vérfagyasztóbban mint eddig bármikor.
- Az élményeimet nem akarod eladni, Leorme Kozo? - suttogta - Ha már borzalommal kereskeds.
- Nem rossz ötlet. - felelte a férfi. Testőrei egy szemvillanásnyi idő alatt köréje zárkóztak. - Megtalálom a módját.

Aalish D’mohlen
Veréb Csilla
 
 
0 komment , kategória:  Aalish D Mohlen - A démon üdve  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2975
  • e Hét: 18204
  • e Hónap: 63276
  • e Év: 2004556
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.