Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-10 07:43:02, kedd
 
  Amanda Quick - A gonosz özvegy



Margaret Gordonnak,a Santa Cruz-i Kalifornia Egyetemkönyvtárosa könyvtárosánakszeretettel

Első előszó
Lidércnyomás...

A tűz recsegve-ropogva zúdult le a hátsó lépcsőn. A lángok pokoli fénnyel árasztották el a hallt. Alig maradt ideje. Fölkapta a kulcsot, amely kiesett remegő ujjai közül, és megint megpróbálta beilleszteni a hálószoba ajtajának zárjába.,
A háta mögött a vérében fekvő halott férfi nevetett. Újra elejtette a kulcsot.

Második előszó
Bosszú...

Artemis Hunt bedugta az utolsó óraláncdíszt is a harmadik levélbe, majd a levelet az asztalon lévő másik kettő mellé tette. Sokáig nézte az előtte fekvő három levelet. Mindhárom egy-egy férfinak volt címezve.
Régóta tervezgette már, hogyan fog bosszút állni, de most végre minden részlet a helyére került. Az első, hogy elküldi a leveleket a három férfinak. Mostantól kicsit félni fognak; ködös téli estéken lopva hátrapillantgatnak, nem követi-e őket valaki. A második lépés egy bonyolult pénzügyi terv kivitelezése lesz, amellyel tönkre fogja tenni őket.
Simán megölhette volna mindhármukat. Alaposan rászolgáltak, és a kellő tudása is megvan, hogy minden különösebb nehézség nélkül elintézze őket. Nem valószínű, hogy elkapnák... végtére is mestere a szakmájának.
De azt akarta, hogy szenvedjenek azért, amit tettek. Előbb csak szorongjanak, aztán féljenek. Most majd leszállítja őket a magas lóról. Megfosztja őket attól a biztonságérzettől, amelyet a társaságban betöltött kivételezett helyzetük miatt élveznek. Végül pedig elzárja őket azoktól a forrásoktól, amelyek lehetővé teszik, hogy nemtörődöm módon legázolják azokat, akik náluk kevésbé szerencsés helyre születtek.
Addig is bőven lesz alkalmuk, hogy szembesüljenek azzal a felismeréssel, hogy a világ szemében végképp és teljesen bukott emberekké váltak. Kénytelenek lesznek elmenekülni Londonból, nemcsak a hitelezőik, hanem a társaság gúnyos megvetése elől is. Kizárják őket a klubjukból, és nemcsak a saját osztályuknak kijáró élvezetektől és kiváltságoktól lesznek megfosztva, hanem attól a kilátástól is, hogy egy előnyös házassággal visszaszerzik mindazt, amit elveszítettek.
A végén talán még a kísértetekben is hinni fognak.
Öt év telt el Catherine halála óta. Épp elég hosszú idő, hogy a haláláért felelős három gazember biztonságban érezhesse magát. Talán már el is felejtették, mi történt azon az éjszakán.
A levél és a benne lévő pecsét szét fogja zúzni a bizonyosságukat abban, hogy a múlt is meghalt azzal a fiatal nővel együtt, akit tönkretettek.
Ad nekik pár hónapot, hogy szokásukká váljon hátra-hátrasandítani a válluk fölött, és csak aztán lép megint. Ad egy kis időt, hadd lanyhuljon az éberségük. Csak aztán cselekszik.
Artemis fölállt, és odament a közeli asztalkához, amelyen az ólomkristály üveg állt. Töltött magának egy pohár brandyt, és néma köszöntőt mondott Catherine emlékére.
- Hamarosan - ígérte a láthatatlanul kísértő árnynak. - Életedben cserbenhagytalak, de esküszöm, hogy halálodban nem hagylak magadra. Elég régóta várod már, hogy bosszút álljak érted. Végre eljött a bosszú pillanata. Már csak ennyit tehetek érted. Ha ennek vége lesz, csak azért fogok imádkozni, hogy mindketten megszabaduljunk.
Kiitta a brandyt, és letette a poharat. Várt egy kicsit, de semmi sem változott.
Ugyanazt a hideg ürességet érezte ott belül, amit az elmúlt öt évben. Már nem is várta, hogy valaha megismeri az igazi boldogságot. Biztos volt benne, hogy az ilyesmi nem a magafajta embernek való. Mindenesetre a gyakorlat megtanította arra, hogy az öröm éppoly illuzórikus, mint a többi erős érzelem. De abban reménykedett, hogy a bosszú ad majd valamiféle kielégülést; végül talán még valami békességet is.
De semmi mást nem érzett, mint könyörtelen elszántságot, hogy véghezvigye, amit eltervezett.
Kezdett gyanút fogni, hogy mindenképpen ő lesz a vesztes.
Akárhogyan is, de befejezi, amit a három levéllel elkezdett. Nincs más választása. Úgy hívták: az Álomkereskedő. Majd megmutatja annak a három gazembernek, akik megölték Catherine-t, hogy lidérces álmok is vannak a készletében.


1.

Azt mondták, megölte a férjét, mert a terhére volt. És hogy felgyújtotta a házat, hogy leplezze a bűnt, amelyet elkövetett.
Azt mondták, bizonyára elborult az agya. A St. James Street minden klubjában fogadást lehetett kötni: ezer font üti a markát annak, aki eltölt egy éjszakát a Gonosz Özveggyel, és megéri a reggelt.
Sok mindent meséltek a ladyről. Artemis Hunt hallotta a pletykákat, mert szokásává tette, hogy mindenről értesüljön. Egész Londonban voltak jó emberei. Kémek és informátorok hálózata szállította a híreket, a szóbeszédeket, és beszámolt minden csip-csup eseményről.
Az íróasztalán lerakódó hírtörmelék egy részének volt valami igazságalapja; más részük akár meg is eshetett, és akadtak köztük merő koholmányok. Sok időt és odafigyelést kívánt, míg szétválogatta őket. Nem vesztegette arra az idejét, hogy minden beérkezett információnak utánajárjon; a legtöbbjét elengedte a füle mellett, egyszerűen azért, mert nem volt közük az ő saját ügyéhez.
Egészen ma estig nem volt rá oka, hogy közelebbről is figyelemmel kísérje a Madeline Deveridge körül keringő pletykákat. Különösebben nem érdekelte, hogy a lady átsegítette-e a másvilágra a férjét. Más dolgokkal volt elfoglalva.
Ma estig nem érdekelte a Gonosz Özvegy személye. De most felébredt iránta az érdeklődése. A legtöbben azt mondták volna, hogy ez rendkívül rossz előjel. Elszórakoztatta a gondolat, hogy milyen rettentő régóta nem támadt benne ilyen érdeklődés, már-már kíváncsiság, senki emberfia iránt. Ez is csak azt mutatja, tűnődött magában, mennyire beszűkültté, milyen körülhatárolttá vált újabban az élete.
Ott állt az éjszakai sötétségbe borult utcán, és elnézte a ködből kiemelkedő elegáns kis hintót. A kocsi lámpásai baljós fénnyel világították meg a sűrűn gomolygó ködöt. A hintó ablakán be volt húzva a függöny, s elrejtette a kocsi belsejét. A lovak békésen álldogáltak. A kocsis alakját csak sejteni lehetett a bakon.
Artemisnek eszébe jutott a bölcs mondás, melyet évekkel ezelőtt a Kerti Templom szerzeteseitől hallott, akik az ősi filozófiára és a Vanza harcművészetére oktatták. Az élet a lehetőségek dús lakomáját kínálja az embernek. A bölcsesség abban rejlik, hogy tudjuk, melyek valók táplálásunkra, és melyek a mérgezők.
Hallotta, amint mögötte nyílik és csukódik a klubja ajtaja. Harsány, részeg nevetés visszhangzott az éjszakában. Szórakozottan belépett egy közeli kapualj nyújtotta még mélyebb sötétségbe; figyelte, amint a két férfi botladozó léptekkel lejön a lépcsőn, betámolyognak egy várakozó bérkocsiba, miközben nagy hangon utasítják a kocsist, hogy hajtson az egyik bordélyházhoz, ahol kártyabarlang is van. Az ilyen emberek legfőbb ellensége az unalom volt. A világ végéig is elmentek volna, hogy legyőzzék az unalmukat.
Artemis megvárta, amíg az öreg kocsi nagy zörgéssel végigdöcög az utcán, majd újra megkereste szemével a sötéten gomolygó ködben a könnyű kis hintót. A Vanzával az volt a gond, hogy az összes misztikus tudományával és elmés filozófiájával együtt sem volt kellő tekintettel a kíváncsiság nagyon is emberi tényezőjére.
Vagy legalábbis nem volt tekintettel az ő kíváncsiságára.
Artemis elszánta magát. Kilépett a kapualjból, és a sűrű ködben odament a Gonosz Özvegy hintójához. Csak a zsigereiben érzett balsejtelem figyelmeztette, hogy egyszer még megbánhatja ezt a lépését. De nem figyelt az intő belső hangra.
Amikor a kocsi mellé ért, a bakon ülő kocsis megmozdult.
- Segíthetek, uram?
A szavak tisztelettudóan hangzottak, de Artemis érzékelte a felszín alatt megbújó élt. Megértette, hogy a vastag pelerinbe bújt, kalapját mélyen a fejébe húzó, görnyedten ülő alak legalább annyira testőr, mint amennyire kocsis.
- A nevem Hunt. Artemis Hunt. Találkozóm van a ladyvel.
- Aha. Szóval ön az. - A férfi nem mozdult. Sőt, ha lehet, még érezhetőbbé vált a feszültsége. - Szálljon be, uram. Már várja önt.
A határozott parancs hallatán Artemisnek a homlokára szaladt a szemöldöke, de szólni nem szólt. Megfogta a kilincset, és kinyitotta a hintó ajtaját.
Odabent meghitt borostyánsárga lámpafény fogadta. Az egyik fekete bársonyülésen egy nő ült. Elegáns fekete köpenye alól éppen csak kilátszott valami a fekete ruhájából. Arca sápadt foltként derengett a fekete csipkefátyol alatt. A férfi így is látta, hogy a termete vékony, karcsú, s tartása kecses bája azt is elárulta, hogy nem az iskolapadból frissen kikerült, esetlen fiatal lány. Most sajnálta, hogy nem figyelt oda jobban a nő körül az elmúlt évben keringő szóbeszédekre. Most már mindegy.
- Kedves öntől, hogy ilyen gyorsan válaszolt a levelemre, Mr. Hunt. Az idő nagyon fontos tényező.
A halk, kissé rekedtes hang az érzékiség egy szikráját lobbantotta fel a férfiban. Jóllehet a nő szavaiból erőteljes sürgetés érződött, sajnálatára nyomát sem lelte benne a szenvedély ígéretének. A Gonosz Özvegy láthatóan nem azért csalta föl a hintójába, hogy egy vakmerő és vadul szerelmes éjszakát töltsön el vele. Artemis leült, és becsukta az ajtót. Kíváncsi volt, csalódást vagy megkönnyebbülést fog-e érezni.
- Épp akkor kaptam meg az üzenetét, amikor be akartam szállni egy kártyapartiba, amit nagy valószínűséggel megnyertem volna - mondta, majd így folytatta: - Bízom benne, hogy bármi legyen is az, amit mondani szándékozik, madame, felér azzal a párszáz fonttal, amiről kénytelen voltam lemondani, hogy találkozhassam önnel.
Az asszony megmerevedett. Fekete sevrókesztyűbe bújt ujjai összeszorultak az ölében fekvő nagy fekete retikülön.
- Engedje meg, uram, hogy bemutatkozzam. Madeline Reed Deveridge vagyok.
- Tudom, kicsoda ön, Mrs. Deveridge. És minthogy nyilvánvalóan ön is tudja, ki vagyok én, azt javaslom, hagyjuk a formaságokat, és térjünk rögtön a tárgyra.
- Helyes. - A fátyol mögött mintha ingerülten villant volna a nő szeme. - Nincs egy órája, hogy a szobalányomat, Nellie-t, elrabolták az Alompark nyugati kapuja közelében. Miután ön a tulajdonosa a szóban forgó szórakoztatóparknak, úgy gondolom, önhöz kell fordulni, ha a tulajdona területén vagy annak közelében bűncselekmény történik. Segítsen nekem megtalálni Nellie-t.
Artemis úgy érezte magát, mintha jeges vízbe mártották volna. A nő tud az Alomparkhoz fűződő kapcsolatáról. Hogy lehet ez? Amikor megkapta az üzenetét, fél tucat okát vette számba és vetette el e különös éjszakai randevúnak, de erre álmában sem gondolt volna. Honnan tudhatta meg, hogy ő a park tulajdonosa?
Az első pillanattól fogva tudta, milyen kockázattal jár, ha a dolog kitudódik. De azt hitte, hogy oly mélyen elmerült az elhallgatás és elterelés stratégiájában, hogy egy másik Vanza-mesteren kívül senki sem jöhet rá az igazságra. És semmi ok nem volt rá, hogy egy másik mester szaglásszon utána.
- Mr. Hunt? - csattant fel Madeline. - Hallotta, amit mondtam?
- Minden szavát, Mrs. Deveridge. - Hogy dühét elrejtse, elővette az unatkozó úriember egykedvű beszédstílusát. - De meg kell vallanom, nem értem. Úgy vélem, eltévesztette a címzést. Ha valóban elrabolták a szobalányát, utasítsa a kocsisát, hogy hajtson a Bow Streetre. Ott majd a rendelkezésére bocsátanak egy rendőrt, hogy vegye üldözőbe az emberrablókat. Mi itt a St. Jamesen jobban kedvelünk más, kevésbé fáradságos foglalatosságokat.
- Ne játssza velem a Vanza-játékait, uram. Felőlem ön lehet Nagymester is. Az Álompark tulajdonosaként felelős azok biztonságáért, akik rendszeresen ellátogatnak az ön intézményébe. Elvárom, hogy haladéktalanul kezdeményezze Nellie felkutatását.
A nő tehát tudja, hogy ő Vanza. Ez még annál is félelmetesebb, hogy tudja: ő a Pavilonok tulajdonosa.
A zsigereiben érzett jeges hideg szétterjedt. Váratlanul felmerült benne az a rémlátomás, hogy gondosan kidolgozott terve romokban hever. Ez a rendkívüli nőszemély veszedelmes mennyiségű információt gyűjtött be róla.
Mosollyal próbálta leplezni dühét és elképedését.
- A kíváncsiság arra ösztönöz, hogy megkérdezzem, honnan veszi, hogy bármi közöm lenne akár az Álomparkhoz, akár a Vanzagari Társasághoz.
- Nincs jelentősége, uram.
- Téved, Mrs. Deveridge - mondta a férfi alig hallhatóan. - Van jelentősége.
Lehetett valami a hangjában, ami láthatóan hatott a nőre. Mintha elbizonytalanodott volna - első ízben, amióta a férfi belépett a hintóba. Épp ideje, gondolta Artemis mogorván.
A nő azonban meglepően hűvös hangon ezt mondta:
- Tisztában vagyok vele, uram, hogy ön nemcsak hogy tagja a Vanzagari Társaságnak, hanem egyszersmind Nagymester is. Mihelyt megbizonyosodtam erről, tudtam, hogy jó lesz bepillantanom a felszín alá. Az e filozófia szerint élők ritkán azok, amiknek látszanak. Szeretnek másokat áltatni, és hajlamosak a szélsőségekre.
Ez ezerszer rosszabb volt, mint képzelte.
- Értem. Megkérdezhetem, ki mondta ezt önnek rólam?
- Nem mondta senki, uram. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolja. A magam erejéből jöttem rá az igazságra önnel kapcsolatban.
Azt kötve hiszem, gondolta a férfi.
- Kérem, madame, adjon magyarázatot.
- Erre most végképp nincs időm, uram. Nellie életét komoly veszély fenyegeti. Segítsen megtalálnom őt.
- Miért kellene segítenem önnek, Mrs. Deveridge, hogy megtalálja elszökött szobalányát? Biztos vagyok benne, hogy könnyen találna másik szobalányt magának.
- Nellie nem szökött el. Mondtam már, hogy elrabolták. Alice, a barátnője, mindent látott.
- Alice?
- Ma este együtt mentek el, hogy megnézzék a mutatványosok legújabb attrakcióját. Amikor a nyugati kapun át elhagyták a parkot, két férfi megragadta Nellie-t, betuszkolták egy kocsiba, és mire bárki is felocsúdhatott volna, elhajtottak vele.
- A magam részéről sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az ön Nellie-je megszökött egy fiatalemberrel - közölte Artemis minden kertelés nélkül. - A barátnője találhatta ki az emberrablós mesét, azért, hogy ha Nellie netalán meggondolná magát, ön visszafogadja az állásába.
- Nevetséges. Nellie-t a nyílt utcán rabolták el.
A férfinak csak most jutott eszébe, hogy a Gonosz Özvegyről az a hír járta, hogy bomlott agyú.
- Miért akarná bárki is elrabolni az ön szobalányát? - érvelt a körülményekhez képest józanul.
- Félek, hogy olyan gonosztevők hurcolták el, akik így szoktak ártatlan fiatal lányokat fogdosni a bordélyházak számára - felelte Madeline, és fekete napernyője felé nyúlt. - De elég a magyarázatokból. Nincs több vesztegetni való időnk.
Artemisnek átfutott az agyán, hogy a nő talán a napernyő hegyével akarja cselekvésre ösztökélni. Megkönnyebbülve látta, hogy Madeline a hintó tetejét kopogtatja meg vele. A kocsis nyilván feszülten figyelt a megbeszélt jelre, mert a hintó abban a pillanatban elindult.
- Mi az ördögöt művel? - kiáltott fel Artemis. - Nem gondolja, hogy nekem is lehet kifogásom az ellen, ha elrabolnak?
- Nem érdekelnek a kifogásai, uram - dőlt hátra az ülésen az asszony, és csillogó szemmel nézett rá a csipkefátyol alól. - Pillanatnyilag semmi más nem érdekel, mint hogy megtaláljam Nellie-t. Később, ha szükség lesz rá, bocsánatot fogok kérni öntől.
- El is várom. Hová megyünk?
- Vissza az emberrablás színhelyére. Az ön szórakoztatóparkja nyugati kapujához.
Artemis összehúzott szemmel nézett a nőre. Nem úgy beszélt, mintha őrült lenne. Inkább úgy, mint aki a, végsőkig elszánta magát.
- Voltaképpen mit vár tőlem, Mrs. Deveridgé? Mit tegyek?
- Ön az Álompark tulajdonosa. Ugyanakkor Vanza is. Azt gyanítom, hogy a kettő között önnek vannak olyan helyeken is kapcsolatai, ahol nekem nincsenek.
A férfi hosszan gondolkozott a nő szavain.
- Arra céloz, madame, hogy az ismeretségi körömbe egyes bűnöző elemek is beletartoznak?
- Nem bocsátkoznék találgatásokba az ismeretségi köre kiterjedésével kapcsolatban, nem beszélve annak természetéről.
A nő hangjában érezhető gúny és megvetés már csak azért is érdekes volt, mert tetézte a legszemélyesebb ügyeiben mutatott zavarba ejtő jártasságát. Annyi mindenesetre biztos volt, hogy már nem szállhat ki a hintóból, és nem sétálhat el, mintha mi sem történt volna. Ha ez a nő csak arról tudna, hogy ő a Pavilonok tulajdonosa, már azzal is halomba dönthetné gondosan felépített tervét.
Már nem mulattatta saját kíváncsisága és megérzése. Ki kell derítenie, mennyit tud róla Madeline Deveridge, és hogy honnan szerzett tudomást ezekről a legnagyobb titokban tartott dolgairól.
Kényelmesen hátradőlt a fekete bársonyülés sarkában, és szemügyre vette a nő arcát a fátyol mögött.
- Jól van hát, Mrs. Deveridge - mondta -, megteszem, ami tőlem telik, hogy megtalálja elveszett szobalányát. De ne engem okoljon, ha történetesen a leányzó nem óhajtja, hogy megtalálják.
Az asszony kinyújtotta a kezét, föllibbentette a függöny sarkát, kinézett a hintó ablakán a ködös utcára, és azt mondta:
- Biztosíthatom, hogy szeretné, ha megmentenénk.
Artemis figyelmét egy pillanatra magára vonta a függöny sarkát fogó kesztyűs kéz kecses mozdulata. Akaratlanul is elbűvölte a csukló és a tenyér finom vonala, s orrát megcsapta valami alig érezhetően enyhe virágillat, amely nyilván a fürdővizéből maradhatott rajta. Némi erőfeszítéssel tudta csak visszaterelni figyelmét a szóban forgó tárgyra.
- Akárhogy végződik is ez a dolog, figyelmeztetem, madame, hogy a végén választ várok az általam feltett kérdésekre.
Az asszony visszakapta a fejét, és egyenesen az arcába nézett.
- Választ? Miféle választ?
- Ne beszéljen mellé, Mrs. Deveridge. Rendkívül meglepett, milyen sok és milyen értékes információkkal rendelkezik. Kiváló hírforrása lehet. De attól tartok, kicsit sok is az, amit rólam és az ügyeimről tud.


Reménytelen játszmának indult, mégis győzött. Itt ült szemtől szemben a rejtélyes Álomkereskedővel, London legegzotikusabb szórakoztatóparkjának titkos tulajdonosával. Madeline nagyon is tisztában volt vele, mekkora kockázatot vállalt, amikor a tudomására hozta, hogy tudja, ki ő. Artemis okkal tartott tőle. Otthonosan mozgott az előkelő társaságban, neve mindig ott szerepelt az előkelő házak meghívottainak listáján és a legjobb klubok tagjai között. De még a vagyona sem védené meg a társadalmi bukástól, ha a társaság tudomására jutna, hogy soraiba fogadott egy olyan úriembert, aki kereskedésre adta magát.
El kell ismernie, vakmerő teljesítmény volt. A nagy Edmund Keanhez méltó szerepet dolgozott ki magának. Sikerült titokban tartania, hogy ő és az Álomkereskedő egy és ugyanaz a személy. Senki sem érdeklődött a vagyona eredete felől. Végtére is úriemberről volt szó. Úriemberek nem beszélnek ilyesmiről, hacsak ki nem derül valakiről, hogy végképp elfogyott a pénze. Ebben az esetben az illető gúny és megvetés tárgyává válik, és rögtön megindul vele kapcsolatban a rosszindulatú szóbeszéd. Nem egy emelte a halántékához a pisztolyt, hogy ne kelljen elviselnie a pénzügyi bukást követő botrányt.
Tagadhatatlan, hogy gyakorlatilag megzsarolta Huntot, de nem volt más választása. Nyilván nagy árat kell majd fizetnie érte. Artemis Hunt Vanza-mester volt, az egyik legképzettebb úriember, aki valaha elmélyült a titkos tanokban. Az ilyen emberek rendszerint természetüknél fogva is hajlanak a titkolózásra.
Hunt messzire elment azért, hogy eltitkolja Vanza-múltját - ami szintén baljós jel. Az Alompark tulajdonosi státusától eltérően a Vanzagari Társaság tagsága nem ártott volna társasági hírnevének. Végtére is csak úriemberek mélyedtek el a Vanzában. Ő mégis titokban akarta tartani. Ez nem sok jót jelentett.
Az asszony úgy tapasztalta, hogy a Vanzagari Társaság tagjainak többsége ártalmatlan rögeszmés vagy fanatikus különc. Akadt néhány valódi őrült is, és némelyek csakugyan veszélyesek voltak. Kezdett gyanút fogni, hogy Artemis Hunt az utóbbi kategóriába tartozik. Ha a végére járnak ennek az ügynek, könnyen lehet, hogy egy sereg új problémával fogja szembetalálni magát.
Mintha nem volna amúgy is elég gondja. Másrészt, miután újabban úgysem tudja végigaludni az éjszakákat, jobb is, ha valamivel elfoglalja magát.
Megborzongott. Ráeszmélt, hogy nagyon is tudatában van annak, hogy Hunt milyen nagy helyet foglal el a kis hintó belsejében. Egészében véve nem volt olyan termetes, mint Latimer, a kocsisa, de válla impozánsan szélesnek tűnt, és mozgásának egykedvű eleganciája különös és megmagyarázhatatlan módon felkavarta az érzékeit. Feszengését tovább növelte a férfi intelligensen figyelő tekintete.
Rájött, hogy mindazok ellenére, amit megtudott róla, vonzónak tartja a férfit.
Szorosabbra vonta magán a köpenyt. Ne légy ostoba, intette magát. Mindent inkább, csak ne kerüljön össze a Vanzagari Társaság egy újabb tagjával.
De már késő, hogy meggondolja magát. Döntött. Most már végre kell hajtania a tervét. Nellie élete függhet ettől a vakmerő lépéstől.
A hintó megállt, s ő felriadt kényelmetlen gondolataiból. Artemis felnyúlt, és lecsavarta a lámpát. Aztán megragadta és félrehúzta az ablak függönyét. Az asszonyt valósággal lefegyverezték a férfi nagy önuralomról árulkodó mozdulatai.
- Nos, madame, megérkeztünk a nyugati kapuhoz. Láthatja, micsoda jövés-menés zajlik itt még e kései órán is. Nem hinném, hogy ennyi ember szeme láttára be lehetne tuszkolni egy fiatal lányt egy kocsiba. Legfeljebb, ha ő is azt akarja, hogy elrabolják.
Madeline előrehajolt, hogy kinézzen. A helyszínt színes lámpák sokasága világította meg. A belépőjegy olyan olcsó volt, hogy mindenféle társadalmi helyzetű ember megengedhette magának, hogy eltöltsön egy estét az Alomparkban. Előkelő hölgyek és urak, vidéki nemesek, boltosok, inasok, szobalányok, lakájok, piperkőcök, katonatisztek, korhelyek és latrok - mind ott vonultak befelé a fényesen kivilágított kapun.
Huntnak igaza van, gondolta a nő. Amikor ennyi ember és kocsi nyüzsög az utcán, aligha képzelhető el, hogy erőszakkal lökdössenek be egy nőt egy kocsiba, és senki ne vegye észre.
- Nem közvetlenül a kapu előtt történt az emberrablás - közölte. - Alice azt mondta, a haramiák akkor bukkantak fel, amikor ő és Nellie egy közeli utca torkolatában állva várták a kocsit, amelyet értük küldtem. - Alaposabban szemügyre vett egy, a közelben nyíló keskeny utcácskát. - Biztosan arról a sarokról beszélt, ahol azok a fiúk álldogálnak.
- Hmm.
Érezhető volt, hogy egy szavát sem hiszi. Madeline ijedten pillantott rá. Ha nem vette komolyan, amit mondott, semmit sem fognak elérni az éjjel. Tudta, hogy kevés idejük maradt.
- Sietnünk kell, uram. Ha nem cselekszünk gyorsan, Nellie-t elfogja nyelni valamelyik bordélyház, és soha többé nem akadunk a nyomára.
Artemis visszaengedte a függönyt a helyére, és kezét rátette a kilincsre.
- Itt várjon. Pár perc múlva visszajövök.
- Hová megy? - hajolt előre az asszony.
- Nyugalom, Mrs. Deveridge. Nem áll szándékomban felhagyni a kereséssel. Kérdezősködök kicsit, aztán visszajövök.
Könnyedén leugrott a hintóból, és még mielőtt a nő szólhatott volna, becsukta maga mögött az ajtót. Madeline a férfi hirtelen támadt magabiztosságától bosszúsan és zavartan nézte, amint a sötét kis átjáró torkolata felé lépdel.
Látta, hogy néhány gyors igazítást végez a kabátján és a kalapján, és a szeme előtt pár lépés alatt lejátszódott a meglepő átalakulás.
Habár már nyoma sem volt annak az úriembernek, aki nemrég lépett ki a klubja ajtaján, továbbra is azzal a könnyed magabiztossággal mozgott, amelyet a nő azon nyomban felismert. Annyira megegyezett Renwick mozgásával, hogy beleborsódzott a háta. A Vanza harcművészet gyakorlóinak sima, lopakodó léptei! Ismét átfutott az agyán, vajon nem követett-e el valami óriási hibát.
Hagyd abba, intette magát. Tudtad, mit teszel, amikor ma este elküldted azt az üzenetet a klubjába. Azt akartad, hogy segítsen, és most, történjék bármi, teljesült a kívánságod.
Ráadásul külsőre Hunt egyáltalán nem hasonlított halott férjére. Ki tudja, miért, ez különös módon megnyugtatta. Kék szemével, világos hajával és romantikusan szép arcával Renwick gúnyt űzött a nagy festők képein látható aranyszőke angyalokból.
Huntról ezzel szemben meg lehetett volna festeni magát az ördögöt. Nemcsak sötét, már-már fekete haja, zöld szeme és kemény, aszketikus vonásai keltették az asszonyban a kifürkészhetetlen mélység képzetét, de tekintetének hidegen okos csillogása is valósággal borzolta az idegeit. Ez az ember nem járt messze a pokoltól. Renwicktől eltérően, aki boszorkányos könnyedséggel bűvölt el mindenkit, aki a közelébe került, Hunt minden ízében olyan veszedelmesnek látszott, amilyen veszedelmes lehetett csakugyan.
Miközben nézte, a férfi elmerült az Alompark fényszigetét körülvevő sötétség hullámaiban.
Latimer lemászott a bakról. Aggodalomtól elgyötört széles arca megjelent a hintó ablaka előtt.
- Nem tetszik ez nekem, ma'am - mondta. - Inkább egy rendőrt kéne hoznom a Bow Streetről.
- Lehet, hogy igaza van, de már késő ezzel próbálkoznunk. Már elindultam ezen az úton. Csak remélhetem, hogy... - Félbehagyta a mondatot, mert Latimer mögött megjelent Hunt. - Ó, hát itt van, uram! Már kezdtünk aggódni.
- Ez itt Kicsi John - mutatott Artemis egy sovány, inas, elhanyagolt fiúra, aki nem lehetett több tíz-tizenegy évesnél. - O majd elkísér bennünket.
Madeline összehúzott szemöldökkel nézett Kicsi Johnra.
- Késő éjszaka van. Nem kellene már ágyban lenned, fiú?
Kicsi John sértett büszkeséggel szegte fel a fejét, és szakavatottan az utca kövezetére sercintett egyet.
- Nem abban a szakmában dolgozom, ma' am. Én a magam részéről tisztességes kereskedő vagyok.
- Tessék? - bámult rá Madeline. - És mit adsz el?
- Híreket - vágta rá vidáman Kicsi John.. - Én vagyok Zakariás egyik Szeme és Füle.
- Ki az a Zakariás?
- Zakariás nekem dolgozik - vágta el a beszélgetést Hunt, mielőtt túl sok részlet kiderült volna belőle. - Kicsi John, a hölgy Mrs. Deveridge.
A fiú vigyorogva lekapta a sapkáját, és meglepő kecsességgel meghajolt Madeline előtt.
- Szolgálatára, ma' am.
Madeline bólintott.
- Részemről a szerencse, Kicsi John. Remélem, tudsz nekünk segíteni.
- Mindent el fogok követni, ma' am.
- Elég, ne vesztegessük tovább az időt. Siessen, ember - nézett föl Artemis Latimerre, miközben a hintó ajtókilincse felé nyúlt. - Kicsi John majd mutatja az utat. Egy Blister Lane-i kocsmához megyünk. Az Irigy Kutyához. Ismeri?
- A kocsmát nem, uram, de azt tudom, hogy hol van a Blister Lane. - Latimer arca elsötétült. - Oda vitték volna azok a gazfickók az én Nellie-met?
- Kicsi John szerint igen. Fölmászik maga mellé a bakra. - Artemis kinyitotta az ajtót, és beugrott a hintóba. - Indulhatunk.
Még be sem csukta az ajtót, a kocsi már elindult.
- A kocsisa igencsak meg szeretné találni Nellie-t - jegyezte meg, miközben elhelyezkedett az ülésen.
- Latimer és Nellie jegyesek - magyarázta Madeline. - Hamarosan össze akarnak házasodni. - Az asszony megpróbált olvasni a férfi vonásaiból. - Hogy sikerült megtudnia, hogy Nellie-t abba a kocsmába vitték?
- Kicsi John. mindent látott.
- És miért nem jelentette a bűntettet? - nézett rá megdöbbenve a nő.
- O üzletember, ahogy mondta is önnek. Nem engedheti meg magának, hogy elajándékozza az árukészletét. Meg akarta várni, míg Zakariás elérkezik hozzá információgyűjtő körútján, amelyen továbbhaladva reggelre befutott volna hozzám is. De mivel én érkeztem ide előbb, a fiú nekem adta el az árut. Tudja, hogy bennem megbízhat, megadom Zakariásnak, ami neki jár.
- Szent egek! Azt akarja mondani, hogy ilyen Kicsi John-félékből egy egész hírszerző hálózatot tart fenn?
- Sokkal többet fizetek nekik, mint az orgazdák, akiknek azelőtt eladták az ellopott órákat és gyertyatartókat - vont vállat a férfi. - És amikor Zakariás, meg az összes Szeme és Füle velem köt alkut, nem fenyeget az a veszély, hogy börtönbe csukják őket, mint annak előtte.
- Nem értem. Miért ad pénzt olyan pletykákért és szóbeszédekért, amiket egy csapat utcakölyök szed össze innen-onnan?
- Meglepődne, ha tudná, mikről értesül az ember ezekből a forrásokból.
- Nem kétlem, hogy időnként meglepő dolgokat hall - húzta fel orrát a nő. - De egy úriember az ön pozíciójában miért akarna ilyesmikről értesülni?
A férfi nem válaszolt. Csak nézett rá. Egy csepp derű sem volt a szeme csillogásában, miközben láthatóan visszahúzódott énje valamely sötét zugába.
Miért, mit vártam? - tűnődött magában az asszony. Sejthette volna, hogy egy mindenre elszánt különccel lesz dolga. Megköszörülte a torkát.
- Nem sértésnek szántam, uram. Csak valahogy... szokatlannak tűnt.
- Túlságosan misztikusnak, bonyolultnak, titokzatoskodónak, igaz? - kérdezte túlzott udvariassággal Artemis. - Túlságosan Vanzának?
Jobb lesz, ha témát változtatok, gondolta Madeline.
- Hol tartózkodik ez a Zakariás ma éjjel?
- Zakariás fiatalember - felelte Artemis kimérten. - A mai estét a menyasszonyánál töltötte, aki egy kalapos alkalmazottja. Ma van a kimenőnapja. Zakariás sajnálni fogja, hogy lemaradt erről a kalandról.
- De legalább mi megtudtuk, mi történt. Ugye, mondtam, hogy Nellie nem szökött meg egy férfival?
- Mondta. Mindig ilyen gyorsan szokta mások orra alá dörgölni, ha valamiben önnek volt igaza?
- Ki nem állhatom a köntörfalazást, uram. Főleg akkor nem, ha olyan fontos dologról van szó, mint egy ártatlan fiatal nő biztonsága. - Madeline összevonta a szemöldökét, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe valami. - Honnan tudta meg Kicsi John, hogy pontosan hová vitték Nellie-t?
- Követte a kocsit. Azt mondta, nem volt nehéz, mivel a köd miatt lelassult a forgalom. - Artemis ajka zord mosolyra húzódott. - Kicsi John okos fiú. Tudta, hogy ha a Park egyik bejárata közelében elhurcolnak egy fiatal lányt, az olyan esemény, amely sok pénzt megér nekem.
- Egy percig sem csodálkozom azon, hogy érdekli, ha ilyen bűncselekmény történik az üzleti érdekeltségébe tartozó hely közvetlen közelében. Végtére is, mint a Park tulajdonosának, önnek is van bizonyos felelőssége az ügyben.
- Úgy van. - Artemis beljebb húzódott a hintó árnyékos mélyébe. - Nem engedhetem, hogy ilyen dolgok történjenek a környéken. Rontja az üzletemet.

2.

Az Irigy Kutya portáljának vastag üvege mögött mintha a pokol tüze izzott volna. A kandallóban lobogó lángok részeg kísértetekként dülöngélő árnyakat vetettek a helyiségre.
Az odabent tartózkodók is részegek lehetnek, gondolta Artemis, de ők már korántsem olyan ártatlan jelenések. A legtöbbje fegyvert hordott magánál. Az Irigy Kutya volt a mulatónegyed talán legelvetemültebb elemeinek a gyülekezőhelye.
Madeline feszülten figyelte a hintó ablakán át elébe táruló látványt.
- Szerencsére magammal hoztam a pisztolyomat.
A férfi megállta, hogy ne nyögjön fel hangosan. Legföljebb egy órája lehetett a nő társaságában, de már ismerte annyira, hogy ne lepődjön meg e legújabb közlésén.
- Jobban teszi, ha bent tartja a retiküljében - mondta a leghatározottabb hangján. - Ha csak lehet, nem bíznám a pisztolyokra a helyzet megoldását. Óriási rendetlenséget képesek hagyni maguk után.
- Tisztában vagyok vele - mondta a nő.
A férfinak eszébe jutottak az asszony férje halálával kapcsolatos mendemondák.
- El tudom képzelni.
- Mindazonáltal - folytatta Madeline - az sem túl rendes dolog, ha egy nőt elkapnak az utcán. Szerintem a helyzet megoldása is nélkülözheti a rendszeretetet.
A férfi összeszorította az állkapcsát.
- Ha az ön Nellie-je a Kutyában van, anélkül kell kihoznom onnan, hogy elsütném a pisztolyomat.
Madeline nem titkolta kételkedését.
- Nem hinném, hogy ez lehetséges, Mr. Hunt. Sötét társaság lehet odabent.
- Eggyel több ok arra, hogy elkerüljük a hangoskodást, amivel magunkra vonnánk a figyelmüket. - Vészjósló pillantást vetve a nőre, majd hozzátette: - Csak akkor tudom végrehajtani, amit elterveztem, ha követi az utasításaimat, madame.
- Elfogadtam a tervét, és ehhez fogom tartani magam. Hacsak - tette hozzá pillanatnyi szünet után - valami nem sül el rosszul.
Be kell érnie ezzel a gyenge ígérettel is, gondolta a férfi. A Gonosz Özvegy szemmel láthatóan a parancsolgatáshoz van szokva, nem az engedelmeskedéshez.
- Nos, akkor hát térjünk a tárgyra. Megértette, mi lesz a dolga?
- Ne aggódjon, uram. Kicsi John és én a kocsiban fogjuk várni az utcasarkon.
- Úgy legyen. Ingerült lennék, ha a hátsó ajtón Nellie-vel kijőve nem látnám a menekülés lehetőségét. - Artemis ledobta kalapját az ülésre, és kiszállt a hintóból.
Latimer Kicsi John kezébe nyomta a gyeplőt, lemászott a bakról, és csatlakozott Artemishez. Az utcán állva még nagyobbnak látszott, mint a bakon kuporogva. Széles válla szinte teljesen eltakarta a kocsi lámpásának fényét.
Artemisnek eszébe jutott, mi volt az első benyomása a kocsisról. Inkább testőr, mint kocsis.
- Van nálam pisztoly, uram - biztosította őt Latimer. - Maga és a gazdája mindig állig felfegyverezve lépnek ki otthonról?
Latimert láthatóan meglepte a kérdés. - Igen, uram.
- És még ez a nő tart engem különcnek – csóválta meg a fejét Hunt. - Na mindegy. Felkészült?
- Igen, uram. - Latimer fenyegető pillantást vetett az Irigy Kutya felé. - Jaj nekik, ha egy ujjal is hozzányúltak az én Nellie-mhez. Egyenként verem ki belőlük a szuszt.
- Kétlem, hogy volt idejük hozzányúlni a lányhoz - mondta Artemis, és elindult az utca túloldala felé. - Őszintén szólva, ha azzal a szándékkal rabolták el, hogy eladják egy bordélynak, jó okuk volt rá a csirkefogóknak, hogy semmi olyat ne tegyenek vele, ami levonna valamit is a... hmm... az értékéből ezen a sajátos piacon, ha érti, mire gondolok.
Latimer valósággal megmerevedett a dühtől és a félelemtől.
- Nagyon is jól értem önt, uram. Hallottam, hogy a lányokat is ugyanúgy árverésen adják el, mint a lovakat a Tattersallon. Az viheti, aki a legtöbbet ígéri.
- Ne aggódjon, időben visszaszerezzük - mondta csendesen Artemis.
Latimer feléje fordította az arcát, amely a kocsma ablakán kiömlő sárga fényben olyan volt, mint valami élettelen maszk.
- Ha ma éjjel épségben kihozzuk onnan az én Nellie-met, életem végéig adósa leszek, uram.
Szegény ördög fülig szerelmes, gondolta Artemis. Nem tudott mit mondani, csak megszorította Latimer vállát.
- Ne felejtse el, amit megbeszéltünk. Vár tizenöt percet, nem többet, és utána valamivel magára vonja a figyelmet. - Azzal eltűnt a sötétben.
- Úgy lesz, uram. - Latimer odalépett a kocsma ajtajához, benyitott, és bement.
Artemis belépett a kocsma hátsó traktusához vezető sikátorba. Három lépés után valóságos bűzfelhő vette körül. Egyértelmű volt, hogy a szűk utcácskát nemcsak illemhelyként használták, de a szemetet is ide dobálták ki. Ha ennek az éjszakának vége lesz, a csizmáját alaposan meg kell majd tisztogatni.
A sikátor túlsó végébe érve befordult a sarkon, és egy olyan helyen találta magát, amely valaha kert volt. A kert sarkában állt a kocsma árnyékszéke, s nyitva volt a konyhaajtó, hogy beáradhasson rajta az éjszakai levegő. Az egyik emeleti ablakban égett a lámpa.
Artemis felhajtotta a gallérját, hogy elrejtse mögé az arcát, és elindult a konyhaajtó felé. Ha valaki észrevenné, azt gondolhatná, csak egy részeg a többi közül, akit a bujálkodás vágya valamelyik bordélyházba űzött.
Rábukkant a hátsó lépcsőre, és kettesével véve a fokokat feliramodott rajta. A lépcsőpihenőre érve két tompa férfihangot hallott. A sötét hallból nyíló ajtók egyike mögött heves vita, veszekedés zajlott éppen.
- Első osztályú nőcske, én mondom neked! Kétszer annyit is megkaphatunk érte a vén kuplerájosnétól odaát a Rose Lane-en.
- Már megkötöttem az alkut, és nem csinálom vissza, ha meggebedsz, akkor se! Gondolnom kell a jó híremre is!
- Most üzletről van szó, nem holmi nyavalyás úri sportról, hogy szabályokat kéne betartanunk. Az a fő, hogy minél több pénzt hozzon, és nekem elhiheted, sokkal többet markolhatunk föl érte, ha abba a bordélyba adjuk el, odaát a Rose...
A vitát a földszinten támadt hangos kiabálás szakította félbe. Rémült kiáltások és sikolyok visszhangoztak a lépcsőházban. Artemis felismerte a leghangosabbat. Latimer hangja volt.
- Tűz van! Kigyulladt a konyha! Mentsétek az életeteket! Mindjárt égő fáklyává válik az egész ház!
Vad lábdobogás hallatszott. Feltételezte, hogy a súlyos csizmák mind az ajtó felé igyekeznek. A robajból ítélve egy nehéz asztalt boríthattak fel.
- Fújjatok riadót! - ordította Latimer. - A konyhában olyan vastagon áll a füst, hogy az ember a saját kezit se látja!
Az emeleti folyosón kivágódott a második ajtó. Artemis egy sötét sarokból figyelte, amint az ajtóban megjelenik egy széles vállú, izmos férfi, s nyomában a tárfia, egy sovány, patkányképű fickó. A belülről jövő fény megvilágította szegényes öltözetüket és zavart arcukat.
- Mi a fene van itt? - tette fel a szónoki kérdést a nagydarab.
- Hallottad, mit kiabálnak - próbálta a sovány, sikertelenül, kikerülni a társát. - Tűz van. Érzem is a füstjét. Ki kell jutnunk innen.
- És mi lesz a lánnyal? Túl sokat ér ahhoz, hogy csak úgy itt hagyjuk.
- Nekem nem ér annyit, mint az életem. - A soványnak végre sikerült kijutnia a folyosóra. A főlépcső felé futtában kiáltotta vissza: - Ha van kedved, csak cipeld magaddal.
A nagydarab tétován visszanézett a lámpával megvilágított szobába. Durva arcvonásaiból ítélve kegyetlen csalódást érezhetett.
- Ördög és pokol! - morogta.
Sajnos végül a kapzsisága kerekedett felül. Sarkon fordult, és indult befelé a szobába. Egy perccel később, amikor újra megjelent, egy eszméletlen nő csüngött vaskos vállán.
Artemis kilépett az árnyékból.
- Hadd segítsek kimenteni az ifjú hölgyet.
- Kotródj az utamból - mordult rá dühösen a férfi.
- Bocsánat - tért ki előle Artemis.
A férfi elviharzott mellette a főlépcső irányában. Artemis meglendítette egyik csizmás lábát, s ezzel egyidejűleg egy rövid ütést mért a nyak és a váll közötti érzékeny területre.
A férfi feljajdult, amikor bal karja és szinte a teljes bal oldala érzéketlenné vált. Megtántorodott, és fejjel előre átesett Artemis kinyújtott lábán. Elengedte Nellie-t, hogy jobb karjával felfogja az esést - hiába.
Artemis fölkapta a lányt, mielőtt a férfi leért volna a padlóra. Átvetette a vállán, és megindult a hátsó lépcső felé. Leérve hallotta, amint az emberek a konyhaajtón át próbálnak kimenekülni a szabadba.
A keskeny lépcsőn félúton feltűnt egy ember.
- Megtalálta? - kérdezte feldúltan Artemist. A következő pillanatban észrevette, mit cipel a vállán. - Nellie! Meghalt!
- Csak alszik. Talán ópiumfőzetet vagy valami más kotyvalékot adtak neki. Gyerünk, gyerünk, sietnünk kell!
Latimer nem ellenkezett. Megfordult, és elindult vissza, le a lépcsőn. Artemis sebesen haladt a nyomában.
A földszintre érve világossá vált, hogy az utolsók között hagyják el a házat. A konyhában vastagon gomolygott a füst.
- Kicsit sok lámpaolajat öntött a tűzre - jegyezte meg Hunt.
- Nem mondta, mennyit öntsek rá - mordult fel Latimer.
- Mindegy, az a lényeg, hogy bevált.
Keresztülfutottak a kerten, és befordultak a kis utcába. Emberek nyüzsögtek az utcán, de a pánik már csillapodóban volt. A lángok hiánya kétségtelenül sokat elvett az illúzió hatékonyságából, gondolta Artemis. Meglátott egy embert, feltehetőleg a kocsma tulajdonosát, aki mintegy próbaképpen visszaindult a házba.
- Tűnjünk el innen - adta ki a parancsot.
- Igenis, uram.
A hintó pontosan azon a helyen állt, ahová Artemis rendelte. Szerencsére a nő megfogadta, amit mondott. Kicsi John a bakon ült, kezében a gyeplővel. Közeledtére kinyílt a hintó ajtaja.
- Megtalálta! - kiáltotta Madeline. - Hála istennek!
Kinyújtotta a kezét, hogy besegítse a Nellie-t cipelő férfit a kocsi belsejébe. Latimer felugrott a bakra.
Artemis betette Nellie-t, majd maga is beszállt.
- Állj meg, te nyavalyás tolvaj, különben golyót röpítek a hátadba!
Artemis felismerte a hangot. A sovány emberrablóé volt.
- Latimer, vigyen ki innen bennünket! - Azzal berántotta maga mögött a hintó ajtaját.
Fölnyúlt, hogy lerántsa maga mellé Madeline-t a hintó padlójára. A nő azonban valami kifürkészhetetlen okból ellenállt, és még a padlón is viaskodott vele. Amikor sikerült kiszabadítania a karját, a férfi közvetlenül a füle mellett egy kis pisztolyt látott megcsillanni.
- Ne! - üvöltötte. De tudta, hogy elkésett. Elengedte a nőt, és mindkét kezét a fülére tapasztotta.
Fény villant. A szűk kis utastérben a pisztoly dörrenése úgy hatott, mintha ágyú dörögne.
Úgy rémlett neki, mintha meglódult volna a hintó, de a kerekek csikorgása és a patkók csattogása csak távoli zümmögésként hatott el hozzá. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Madeline aggódva néz le rá. Mozgott a szája, de a férfi egy szót sem hallott abból, amit mond.
A nő megragadta a vállát, és megrázta. A szája újra kinyílt és becsukódott. A férfii megértette, hogy azt kérdezi, jól érzi-e magát.
- Nem - felelte. Csengett a füle. Nem tudta, milyen hangosan beszélt. Remélte, hogy nagyon hangosan. Ő mindenesetre úgy érzékelte, hogy kiabál. - Nem, nem érzem magam jól. A mindenségit, madame, remélem, hogy nem süketített meg véglegesen.

3.

A teafőzőfülke nyitott ajtaján át ecet, kamilla és bodzavirág illata szállt ki. Madeline megállt, és körbepillantott a kis kamrában.
A legkülönbözőbb lombikokkal, mozsarakkal és mozsártörőkkel, korsókkal, köcsögökkel, bögrékkel, mindenféle szárított füvekkel és virágokkal telezsúfolt fülke mindig valamiféle laboratóriumra emlékeztette. Nagynénje, aki maga előtt jókora köténnyel, arcán feszült figyelemmel, épp egy bugyborékoló lombik fölé hajolt, beillett volna egy őrült alkimistának.
- Bernice néni!
- Egy pillanat, drágám - válaszolta Bernice, föl sem pillantva. - Épp egy forrázás kellős közepén vagyok.
Madeline türelmetlenül, egyik lábáról a másikra állva várt az ajtóban.
- Ne haragudj, hogy megzavarlak, de egy nagyon fontos dologban szeretném hallani a véleményedet.
- Jól van, jól. Csak még pár percet várj. Ennek a különleges erősítőszernek épp az adja meg az erejét, hogy a virágoknak megfelelő ideig kell ázniuk az ecetben.
Madeline összefonta mellén a karját, és fél vállal az ajtófélfának dőlt. Semmi értelme nem volt, hogy nagynénjét valamelyik kedvenc itala kotyvasztása közben sürgesse. Ezzel szemben biztos lehetett benne, hogy egész Londonban nem találja a nyugtató teák, erősítőszerek, gyógykenőcsök és más orvosságok olyan bő választékát, mint Bernice házában.
Maga Bernice ideggyengeségben szenvedett, ezért szüntelenül és szenvedélyesen kísérletezett a legkülönbözőbb gyógymódokkal, hogy bajára gyógyírt találjon. Ráadásul ahhoz is volt tehetsége, hogy másokban felismerje a sajátjához hasonló problémákat, és az ő kedélyállapotuknak megfelelő speciális orvosságot készítsen nekik.
Órákon át kutakodott régi receptek között, az idegbetegségek kezelésére szolgáló főzeteket és forrázatokat keresve. Jó ismeretségben volt a város minden patikusával, kiváltképp azzal a néhánnyal, akik ritka vanzagarai teákat is árultak.
Madeline két okból viseltetett türelmesen nagynénje hobbija iránt. Egyrészt mert Bernice orvosságai gyakran valóban hatékonynak bizonyultak. Az a tea például, amelyet reggel adott Nellie-nek, csodálatos módon megnyugtatta a szobalány tépett idegeit.
Másrészt Madeline-nél senki nem értette meg jobban, hogy olykor milyen nagy szükség van az efféle kikapcsolódásokra. Annak a közel egy esztendővel ezelőtti sötét éjszakának az eseményei még a legacélosabb idegzetű emberben is óriási feszültséget keltettek volna. Az elmúlt pár nap zavarba ejtő történései csak súlyosbítottak a dolgon.
Bernice a negyvenes évei elején járó kecses termetű, szellemes, vonzó és gyors észjárású nő volt. Évekkel ezelőtt sokat forgolódott előkelő társasági körökben, de otthagyta a társaságot, hogy Elizabeth Reed halála után gondját viselje fivére pici lányának.
- Készen van. - Bernice lekapta a lombikot a lángról, és a tartalmát egy szűrőn át egy csészébe öntötte. - És most egy óráig hűlnie kell.
Megtörölte a kezét a kötényében, és Madeline-hez fordult. Szürkéskék szeme elégedetten csillogott.
- Mit akartál velem megbeszélni, drágám?
- Félek, hogy Mr. Hunt beváltja az ígéretét, és ma délután meglátogat bennünket - felelte unokahúga lassan.
Bernice felvonta a szemöldökét.
- Nem bennünket óhajt meglátogatni, drágám, hanem téged.
- Nos, igen, tény, hogy az éjjel, miután hazakísért minket, kertelés nélkül közölte velem, hogy bizonyos kérdéseket föl szeretne tenni nekem.
- Kérdéseket?
Madeline nyelt egyet.
- Azzal kapcsolatosan, hogy honnan tudok olyan sokat róla és az üzleti ügyeiről.
- Na igen, drágám, ezért aligha lehet hibáztatni őt. Végtére is sok gondot vállalt azért, hogy eltitkolja a magánélete bizonyos vetületeit. És akkor egy éjszaka jön egy nő, akit nem is ismer, kihívatja a klubjából, és felszólítja, hogy segítsen neki megmenteni a szobalányát. Mindeközben közli vele, hogy nemcsak azt tudja róla, hogy ő az Álompark titkos tulajdonosa, hanem azt is, hogy Vanza-mester. Az ő helyzetében mindenki más is megijedne.
- Az biztos, hogy nem fogadta valami derűsen a dolgot. Nem is számítok rá, hogy szívélyesen el fogunk beszélgetni egymással. De azok után, amit az éjjel értünk tett, úgy érzem, modortalanság lenne a mai találkozót visszautasítani.
- Bizony, bizony, modortalanság lenne - bólogatott Bernice. - A hallottakból ítélve valóságos hőssé emelkedett az éjjel. Latimer egész délelőtt Mr. Hunt hőstettéről lelkendezett.
- Latimer könnyen beszél hősként Huntról. Nekem kell találkoznom vele ma, és elmagyaráznom, honnan ismerem ilyen részletesen az üzleti ügyeit.
- Belátom, hogy a helyzet kissé kényelmetlen. - Bernice pár pillanatig figyelmesen nézte unokahúgát. - Ideges vagy, mert bár az éjjel jó hasznát vetted Mr. Hunt ügyességének, nem tudod, hogyan viszonyulj hozzá ma délelőtt.
- Ő is Vanza.
- Ez nem változtatja automatikusan ördöggé. Nem minden úriember, aki tagja a Vanzagari Társaságnak, olyan, mint Renwick Deveridge. - Bernice odalépett Madeline-hez, kezét a karjára tette. - Elég csak az édesapádra gondolnod, hogy belásd, milyen igazat mondok.
- Igen, de...
- Semmi olyat nem tapasztaltál, ami arra utalna, hogy Hunt gonoszságra hajlamos ember, igaz?
- Nem, persze, de...
- Sőt, az elmúlt éjjel teljesen normálisan viszonyult a dolgokhoz.
- Nem sok lehetőséget adtam neki.
- Ne legyél ebben olyan biztos - intette Bernice. - Az a gyanúm, hogy hanem Hunt nem akarta volna, sokkal nehezebben bírhattad volna rá bármire is.
Madeline szemében felvillant a remény egy szikrája.
- Igazad lehet, Bernice néni. Hunt meglepően segítőkész volt az éjjel.
- Biztos vagyok benne, hogy a számára is kielégítő magyarázatot tudsz adni minden kérdésére.
Madeline-nek eszébe jutott, milyen átható pillantást vetett rá a férfi, amikor az éjjel az ajtóban elváltak egymástól. A remény fellobbanó szikrája kialudat.
- Én nem vagyok ebben olyan biztos.
- Túlságosan feszült idegállapotban vagy. - Bernice az asztalon álló kis kék üveg után nyúlt. - Vegyél be ebből egy kanállal teázás közben. Utána jól fogod érezni magad.
- Köszönöm, Bernice néni - mondta Madeline, és szórakozottan átvette az üveget.
- Én nem aggódnék túlságosan Mr. Hunt miatt - mondta derűsen Bernice. - Szerintem őt főleg az izgatja, hogy ne áruld el, hogy ő az Álomkereskedő. Nem is csoda. Amilyen előkelő körökben forog mostanában.
- Igaz - ráncolta a homlokát Madeline. - Vajon miért? Nem olyan embernek látszik, aki túl sokat adna az előkelő társaságra.
- Nyilván feleséget keres - vágta rá könnyed magabiztossággal Bernice. - Ha kiderülne, hogy kereskedelemmel foglalkozik, az alaposan leszűkítené a szóba jöhető arák körét.
- Feleséget? - Madeline maga is meglepődött azon, hogy így reagál Bernice következtetésére. Miért ütődik meg azon, hogy Hunt egy leendő házasság miatt titkolja üzleti kapcsolatait? Teljesen logikus következtetés. - Hát persze. Eszembe se jutott ez a lehetőség.
Bernice értő pillantást vetett rá.
- Ez azért van, mert mostanában a leghétköznapibb, csip-csup dolgokban is szörnyűséges összeesküvést látsz, és baljós előjeleket olvasol ki. Ilyen felajzott idegállapotban persze aludni sem tudsz rendesen.
- Igazad lehet. - Madeline megfordult, hogy kimenjen a hallba. - Meg kell győznöm Huntot, hogy a titkai biztonságban vannak nálam.
- Minden különösebb gond nélkül képes leszel rá, drágám. Hisz oly leleményes vagy.
Madeline bement a könyvtárba. Ott kiöntötte a kék üveg tartalmát az ablak előtti pálmára, majd leült az íróasztala mögé. Artemis Huntról gondolkodott.
Bernice-nek igaza van. Hunt rendkívüli módon együttműködött az éjjel. És milyen ügyes. Talán rá lehetne venni, hogy a jövőben még segítőkészebb legyen.


Artemis hanyagul, egyik bokáját a térdére támasztva ült a székében, és levélbontó késével szórakozottan ütögette a csizmáját. Nézte a vele szemben, a széles íróasztal túloldalán ülő izmos külsejű férfit.
Henry Leggett Artemis ügyintézője volt már akkor, amikor voltaképpen nem is igen voltak még elintézendő ügyei. Többé-kevésbé megörökölte Henryt az apjától.
Nem mintha Carlton Hunt sok hasznát vette volna Henry szolgálatainak. Artemis kedvelte az apját, de kár lett volna tagadni, hogy kevéssé foglalkoztatta a jövendő. Felesége halála után az a kis vállalkozás is tönkrement, amiben a Hunt család még megmaradt vagyona feküdt.
Henry és Artemis tehetetlenül tűrték, hogy Carlton ügyet sem vet Henry okos tanácsaira, és továbbra is csak a szerencsejátékoknak és a korhelykedésnek é1. A vége az lett, hogy Henry elutazott Oxfordba, hogy elmondja Artemisnek: apját egy kártyacsalás miatti párbajban megölték. Egyben szomorúan ismertette a tényt, hogy a családi kasszában egy fillér sem maradt.
Artemis, aki egy szál maga maradt a világban, maga is megjárta a szerencsejátékok poklát, hogy életben tudjon maradni. De apjától eltérően neki szerencsés keze volt. A szerencsejátékos élete azonban bizonytalan, veszéllyel teli élet.
Egy éjszaka megismerkedett egy idős úrral, aki módszeres biztonsággal mindig nyert. A többiek mind bordeaux-i vörösbort ittak játék közben, az öreg azonban nem ivott semmit. Míg társai elegáns közönnyel emelgették és rakták le kártyalapjaikat, a nyerő feszült figyelemmel kísérte a kezében lévő lapokat.
Artemis a játék felénél kimentette magát és felállt az asztaltól, mert látta, hogy a végén az ismeretlen úr mindenüket elfogja nyerni. Az idegen végül valóban összeszedte a nyereményét, és távozott a klubból. Artemis követte az utcára.
- Mibe kerülne nekem, hogy úgy megtanuljak kártyázni, mint ön, uram? - kérdezte az egyik ott várakozó kocsiba felszállni készülő férfiút.
Az idegen egy teljes percig szemlélte Artemist hűvös pillantású szemével.
- Az ár meglehetősen magas - mondta végül. - Nem sok ifjú óhajtaná megfizetni. De hanem komolyak a szándékai, keressen fel holnap. Elbeszélgetünk a jövőjéről.
- Nincs sok pénzem - mosolyodott el fanyarul Artemis. - Ami azt illeti, e pillanatban sokkal kevesebb, mint még az este volt... hála önnek.
- Ön volt az egyetlen, akiben volt annyi józanság, hogy abbahagyja, amikor felmérte a helyzetet - mondta az idegen. - Önből még kiváló tanítvány is válhat. Szívesen látom holnap délelőtt.
Artemis másnap délelőtt tizenegy órakor ott állt az idegen ajtaja előtt. Amikor bebocsátották, rögtön látta, hogy egy tudós, nem pedig egy hivatásos szerencsejátékos otthonában van. Hamarosan megtudta, hogy George Charters mind hajlama, mind képzettsége szerint matematikus.
- Mindössze elvégeztem egy kísérletet egy ötlettel, amely pár hónapja jutott eszembe azzal kapcsolatban, hogy bizonyos számok milyen valószínűség szerint jelenhetnek meg egy kártyasorban - magyarázta a férfi. - Amúgy nincs különösebb szándékomban, hogy a kártyaasztal mellett keressem meg a kenyeremet. Túl kiszámíthatatlan, nem az én ízlésemnek való. És önnek mi a szándéka, uram? A pokolban kívánja leélni az életét?
- Nem, hanem van más lehetőségem is - vágta rá Artemis. - Magam is rokonszenvesebbnek tartanék egy ennél kiszámíthatóbb karriert.
George Charters Vanza volt. Kedvére valónak találta, hogy megtanítsa Artemist a filozófia némely alapfogalmára. Amikor felismerte benne a jó képességű és készséges tanítványt, felajánlotta, hogy fizeti az útját, menjen el Vanzagara szigetére. Henry Leggett azt tanácsolta, ragadja meg a lehetőséget.
Artemis négy kemény évet töltött el Vanzagara Kerti Templomában, s közben csak nyaranként tért haza Angliába, hogy meglátogassa George-ot és Henryt, valamint szerelmét, Catherine Jensent.
Utolsó látogatásakor arra ért haza, hogy George haldoklik, beteg szíve már nem sokáig bírja, Catherine pedig egy rejtélyes zuhanásban lelte halálát.
Henry mindkét temetésen ott állt mellette. Amikor mindez lezajlott, Artemis bejelentette, hogy nem tér vissza Vanzagarára. Itt marad Angliában, vagyont szerez, és bosszút áll. Henryt nem lelkesítette föl a bosszú gondolata, de a vagyonszerzés tervét helyeselte. Elfogadta Artemis állásajánlatát.
Henry nemcsak abban volt kiváló, hogy nagy diszkrécióval kezelte a befektetéseket, hanem abban is, hogy bizalmas részleteket tudott megszerezni mások pénzügyeiről. Olyan információkkal látta el Artemist, amelyeket Zakariás Szemei és Fülei nem szedhettek össze az utcán, mert csak tiszteletre méltó üzletembernek juthattak tudomására.
Ma reggel azonban Artemis úgy döntött, hogy ez nem elég.
- Csak ennyit voltál képes megtudni Mrs. Deveridge-ről, Henry? Szóbeszédek, pletykák, másodkézből származó rágalmak? Mindazt, amit elmondtál, én is hallottam már. Közszájon forgó mendemondák.
Henry fölpillantott jegyzetfüzetéből. Aranykeretes szemüvege fölött Artemisre nézett.
- Nem mintha túl sok időt adtál volna a feladat végrehajtására, Artemis. - Jelentőségteljes pillantást vetett az állóórára. - Hozzávetőlegesen reggel nyolckor kaptam meg az üzenetedet. Most délután fél három van. Hat és fél óra sehogyan sem elég egy olyan természetű felderítő munkára, amit te kívántál. Pár napon belül többet fogok tudni.
- Az ördög vigye el! A sorsom a Gonosz Özvegy kezében van, és te csak annyit tudsz mondani róla, hogy meg szokta gyilkolni a férjeit.
- Csak egy férjét - helyesbített őrjítő precizitással Leggett. - Es ez is csak szóbeszéd. Emlékeztetlek rá, hogy Mrs. Deveridge-et még csak nem is gyanúsították a férje haláláért. Ki se hallgatták, nemhogy vád alá helyezték volna.
- Mert nem volt bizonyíték. Csak találgatások.
- Valóban. - Henry belenézett a jegyzeteibe. - A tudomásomra jutott tények szerint Renwick Deveridge egyedül tartózkodott a házában, amikor a betörő megérkezett. A gazember agyonlőtte Deveridge-et, s hogy leplezze a gyilkosságot, felgyújtotta a házat, és az értékekkel elinalt.
- A társaságban azonban senki sem hiszi el, hogy ez történt.
- Nem volt titok, hogy Deveridge elhidegült a feleségétől. Mrs. Deveridge az esküvő után pár héttel kiköltözött a házból. Nem volt hajlandó házastársi közösségben együtt élni a férjével. - Henry kis szünetet tartott, hogy megköszörülje a torkát. - Azt mondják, hogy egy kicsit... hmm... önfejű teremtés.
- Igen. Ezt tanúsíthatom. - Artemis megpaskolta a levélbontóval a csizmáját. - Mit tudsz mondani nekem a szerencsétlen férjről?
Henry összehúzott szemöldökkel tanulmányozta a jegyzeteit.
- Sajnos csak keveset. A neve, mint tudod, Renwick Deveridge. A családjáról semmit sem sikerült megtudnom. A jelek szerint a háború alatt valamennyi időt a kontinensen kívül töltött.
- Na és? - pillantott rá jelentőségteljesen Artemis. - Akárcsak én.
Henry újfent megköszörülte a torkát.
- Nos, annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy nem Napóleon után kémkedett. Körülbelül két éve tért vissza Londonba. Megismerkedett Winton Reeddel, és hamarosan eljegyezte a lányát. Nem sokkal ezután Madeline Reed és Deveridge házasságot kötöttek.
- Nem valami hosszú jegyesség.
- Különleges engedéllyel házasodtak össze. - Henry rosszallóan zörgette meg a papírjait. - Mint említettem, a hölgy állítólag kissé lobbanékony és meggondolatlan. Deveridge a nászéjszaka után két hónappal halott volt, és rögtön megindult a szóbeszéd, miszerint az asszony ölte meg.
- Deveridge mint férj nagyon nagy csalódást jelenthetett neki
- Ami azt illeti - folytatta elszántan Henry -, azt is beszélték, hogy mielőtt Deveridge-et ilyen előzékenyen eltették láb alól, Mrs. Deveridge apja, Winton Reed, megbízta az ügyvédjét, hogy derítse ki, van-e lehetőség a házasság érvénytelenítésére, illetve hivatalos elválásra.
- Érvénytelenítésére? - Artemis ledobta a levélfelbontót az asztalra, és hirtelen előrehajolva kérdezte: - Biztos vagy benne?
- Amilyen biztos a rendelkezésemre álló kevés tény birtokában lehetek. Tekintve, hogy milyen nehéz és költséges kieszközölni egy válást, az érvénytelenítés, bár sok idő kell hozzá, kétségtelenül egyszerűbb megoldásnak látszott.
- De aligha volt hízelgő Renwick Deveridge-re nézve. Nagyon kevés esetben lehet érvényteleníttetni egy házasságot. A szóban forgó esetben nem is tudok másra gondolni, mint az impotencia vádjára.
- Valóban - krákogott Henry.
Artemis emlékeztette magát, hogy Henry testi dolgok vonatkozásában leginkább prűdnek volt nevezhető.
- De még ügyes ügyvédek segítségével is évekbe telt volna, míg Mrs. Deveridge vádat emeltethetett volna impotencia miatt.
- Kétségtelenül. A társaságban mindenkinek az a véleménye, hogy nem volt türelme kivárni a törvényes eljárást. - Pillanatnyi szünet után Henry hozzátette: - Vagy rájöhetett, hogy az apja nem tudja megfizetni a perköltséget.
- Tehát a maga módján vetett véget a házasságának, igaz?
- A pletyka szerint.
Artemis eleget látott a nőből az elmúlt éjjel, hogy megállapítsa, félelmetesen céltudatos teremtéssel van dolga. Ha csakugyan eltökélte, hogy pontot tesz a házassága végére, elment volna odáig, hogy megölje Deveridge-et?
- Azt mondtad, Renwick Deveridge-et még a tűz kigyulladása előtt lőtték le?
- A halottat megvizsgáló orvos szerint igen.
Artemis felállt, és az ablakhoz ment.
- Meg kell neked mondanom, hogy az éjszaka Mrs. Deveridge jártasságról tett bizonyságot a fegyverhasználat terén.
- Hmm. Ez aligha jellemző a hölgyekre.
Artemis magában mosolyogva nézett ki magas fallal elkerített kertjére. Henry konzervatív nézeteket vallott a női magatartásról.
- Úgy van. Van még valami?
- Mrs. Deveridge apja a Vanzagari Társaság legelső tagjai között szerepelt. Vanza-mester volt.
- Igen, tudom.
- Magas fokon művelte a harcművészetet, amikor megházasodott, és megszületett a lánya. Azt mondják, a felesége halála után valósággal bálványozta Madeline-t. Egészen odáig, hogy megtanította olyasmikre is, amik nem igazán valók ifjú hölgyeknek.
- Úgy tűnik, többek között a pisztoly használatára.
- A jelek szerint arra is. Reed a legutolsó években nagy visszavonultságban élt. Minden idejét a holt nyelvek tanulmányozásának szentelte.
- Azt hiszem, alapos ismerője volt Vanzagara régi nyelvének - jegyezte meg Artemis. - Folytasd.
- Reed a tűzeset utáni hajnalon halt meg. A rossznyelvek szerint sokkot kapott attól, hogy a lánya megőrült, és megölte a férjét. A szíve felmondta a szolgálatot.
- Értem.
Henry halkan elköhintette magát, és így folytatta:
- Üzletemberként kötelességemnek tartom rámutatni, hogy a családjában bekövetkezetett szerencsétlen halálesetek következtében Mrs. Deveridge jelenleg mind az apjának, mind pedig a férjének egyetlen örököse.
- Jóságos ég! - meredt rá döbbenten Artemis. - Ugye, ,' nem arra akarsz ezzel célozni, hogy mindkettejüket ő ölte meg, hogy megkaparinthassa a vagyonukat?
- Nem, természetesen nem - felelte Henry az irtózattól elkeskenyedő szájjal. - Nehéz lenne elhinni, hogy egy lány ilyesmire vetemedhet az apjával szemben. Én mindössze a... az idő előtt bekövetkezett események következményére céloztam. y
- Köszönöm, Henry. Tudod, mennyire fontosak nekem bölcs helyzetelemzéseid. - Artemis visszament az íróasztalához, és fölült a szélére. - Miközben sorra vettük ezeket a szembeszökő tényeket, nekem folyton egy másik járt a fejemben.
- Mi lenne az?
- Renwick Deveridge tanulmányozta a Vanzát. Nem lehetett olyan egyszerű megölni őt.
Henry többször is pislantott aranykeretes szemüvege mögött, mialatt feldolgozta a mondatban rejlő burkolt utalást.
- Értem, mire gondolsz - mondta végül. - Nehéz elhinni, hogy egy nő végre tudta hajtani, igaz?
- Vagy akár egy közönséges betörő.
- Csakugyan - nézett rá zavartan Henry.
- A kettő közül - folytatta lassan, kimérten Artemis -, akit Deveridge megölésével gyanúsítani lehet, én nem az ismeretlen bűnözőre, hanem az asszonyra szavazok.
- Esküszöm - felelte szomorúan Henry -, még egy férfit is megvisel a gondolat, hogy egy nő képes lehet ilyen erőszakhoz folyamodni.
- Engem nem annyira megvisel, mint inkább néhány érdekes kérdést juttat eszembe.
- Ettől féltem - nyögött fel Henry.
- Mire gondolsz? - nézett rá Artemis.
- Attól a perctől fogva, ahogy ma reggel megkaptam az üzenetedet, tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Túlságosan felkeltette az érdeklődésedet ez a Madeline Deveridge.
- Elém tálalt egy problémát, és most megpróbálom összegyűjteni a problémával kapcsolatos információkat. Ismersz, Henry. Mielőtt cselekvésre szánnám el magam, tudni akarom a tényeket.
- Ilyen gyenge érveléssel engem nem tudsz félrevezetni. Ez az ügy többet jelent neked, Artemis, puszta üzletnél. Látom, mennyire elbűvölt téged Mrs. Deveridge. Idejét sem tudom, mikor érdeklődtél ilyen intenzíven bármilyen nőszemély után.
- Örülnöd kellene neki, Henry. Mióta hajtogatod, hogy túl sokat foglalkozom a bosszú tervével. Legalább arra jó lesz a Mrs. Deveridge-dzsel való kapcsolatom, hogy egy ideig más dolgokkal is foglalkozzam, ne csak a bosszú gondolatával.
- Félek, hogy ezekben a más dolgokban sem lesz sok köszönet - nézett rá savanyú képpel Henry.
- Lesz, ahogy lesz, de legalább agyonütöm valamivel az időt addig, amíg az egyéb terveim teljesülésére várok. Például azzal, hogy minél több részletet megtudjak Mrs. Deveridge-ről.

4.

A lépcsőn fölfelé haladtában alaposan szemügyre vette a kis házat. Az arányosan elosztott ablakok a ház kis mérete ellenére sok fényt bocsátottak be, és jó kilátást nyújtottak a parkra. A környék csendesnek és nyugalmasnak tűnt, de előkelőnek nem volt nevezhető.
Lehet, hogy Mrs. Deveridge jól kézben tartotta az apjától és a férjétől örökölt nem jelentéktelen vagyonát, de láthatóan nem költötte a pénzét valami elegáns negyedben épített fényűző palotára. Abból ítélve, amit Henry megtudott, mondhatni, hogy a világtól elvonult életet élt a nagynénjével.
A hölgyet övező rejtélyek minden perccel tovább növelték Artemis kíváncsiságát. Akárcsak az izgalomhoz hasonló várakozást, hogy hamarosan első ízben fogja látni őt nappali világosságnál. A fekete csipkével kihívóan lefátyolozott szempár emléke az éjjel órákig nem hagyta elaludni.
Kinyílt az ajtó. Latimer tagbaszakadt alakja jelent meg a kis előtérben. Most még nagyobbnak tűnt, mint éjszaka, abban a ködben.
- Mr. Hunt - csillant fel Latimer szeme.
- Jó napot, Latimer. Hogy van a kedves Nellie?
- Egészséges és vidám, hála önnek, uram. Nem sokra emlékszik abból, ami történt, de talán jobb is így. Nagyon hálás vagyok önnek, uram, azért, amit tett.
- Jó párost alkottunk, nem igaz? Kérem, jelentsen be Mrs. Deveridge-nek. Remélem, várja a jövetelemet.
- Hogyne, uram. Asszonyom a könyvtárban tartózkodik. Bejelentem, uram. - Azzal megfordult, hogy mutassa az utat.
Artemis pillantása végigfutott a ráccsal, lakattal és apró csengettyűkkel felszerelt ablaktáblákon. A hölgy vajon a közönséges betörőktől félt, vagy valami nagyobb veszélytől?
Végiglépdelt Latimer mögött a folyosón, egészen a r ház hátsó traktusáig. A nagydarab ember ott megállt egy szoba előtt, amely a padlótól a mennyezetig zsúfolva volt bőrkötéses könyvekkel, folyóiratokkal, jegyzetfüzetekkel és mindenféle papírokkal. A tetszetős ablakok, melyekből az ápolt, de alaposan kiritkított növényzetű kertre lehetett látni, itt is el volt látva ráccsal, lakattal és csengettyűkkel felszerelt ablaktáblákkal.
- Mr. Hunt van itt, ma' am.
- Köszönöm, Latimer - állt föl Madeline a súlyos tölgyfa asztal mögött. - Fáradjon be, Mr. Hunt.
Divatosan magasított derekú fekete ruha volt rajta, '' de ezúttal arcát nem rejtette csipkefátyol mögé. Artemis csak ránézett, és tudta, hogy Henrynek igaza volt; csakugyan érdekli ez a nő. Nem egyszerűen kíváncsi rá, hanem veszedelmes mértékben a hatása alá került. A nő közelségének tudatától valósággal vibrálni kezdett a levegő körülötte. Átfutott rajta a gondolat, hogy, vajon Madeline is érzi-e ezt.
Csillogó kék szemének pillantásában érdekes módon vegyült az értelem, az elszántság és az óvatosság. Középen elválasztott sötét haját komoly kontyba fésülve viselte a tarkóján. Puha, telt ajka, határozott vonalú álla fejlett öntudatosságról árulkodott.
- Van valamire szüksége, ma' am? - kérdezte Latimer az ajtóból.
- Köszönöm, nincs - felelte Madeline. - Magunkra hagyhat.
- Igen, ma' am. - Latimer kiment, és becsukta maga mögött a könyvtár ajtaját.
Kérem, foglaljon helyet - nézett Madeline Artemisre.
- Köszönöm. - Leült a lakkozott és aranyozott bükk karszékbe, mely felé Madeline intett. Elég volt egy pillantást vetnie a drága szőnyegre, a súlyos függönyökre és az elegáns faragású íróasztalra, hogy igazat adjon Leggettnek: Mrs. Deveridge anyagi helyzete szilárd. A ház ugyan kicsi volt, de a berendezés kiváló minőségű.
Madeline visszaült az íróasztal mögé.
- Remélem, rendbe jött a hallása, uram.
- Egy ideig még csengett a fülem, de örömmel mondhatom, hogy az összes érzékem teljes mértékben regenerálódott.
- Hála istennek - mondta őszinte megkönnyebbüléssel Madeline. - Nem akartam, hogy miattam bármi baja essék.
- Végül nem történt semmi jóvátehetetlen se velem, se - itt könnyedén felvonta a szemöldökét - azzal a gazfickóval, akit megpróbált lepuffantani.
- Történetesen elég jó lövő vagyok, uram - közölte a nő, s a szája megfeszült. - Sajnos azonban a kocsi mozgott, sötét is volt, ráadásul ön, ha emlékszik, megragadta a karomat. Attól tartok, ez így együtt sok lehetett, ezért nem sikerült célba találnom.
- Kérem, madame, bocsásson meg. Bizonyos ritka esetekben én is helyénvalónak tartom az erőszakos megoldást, de szabályként inkább az ilyesmi elkerülését állítottam fel a magam számára.
- Ez meglepő, ismerve az ön képzettségét.
- Ha ön valamennyire is ismeri a Vanza ősi harcművészetét, tudnia kell, hogy a filozófiájában mindig is elsőrendű szerepet kapott a ravaszság. Az erőszakban nincs semmi furfang. Ha a helyzet mégis megkívánja, a legalaposabban kidolgozott stratégiát, valamint olyan kivitelezést igényel, hogy semmiféle nyom ne vezethessen el az erőszak elkövetőjéhez.
- Ön valóban a Vanza igazi tudósa, Mr. Hunt - fintorgott a nő. - Okosan, furfangosan és bonyolultan fogalmaz, ha efféle témákról esik szó.
- Tudom, hogy Vanza voltom nem elég, hogy jobb véleménnyel legyen rólam, madame. De hadd emlékeztessem rá, hogy ha az éjjel a nyílt utcán agyonlőtt volna egy embert, abból ma reggelre mindkettőnk számára roppant sok kellemetlenség származott volna.
- Mire gondol? - nézett rá a meglepetéstől kerekre tágult szemmel a nő. - Ön segített nekem megmenteni egy fiatal nőt. Mi kifogása lehetne ez ellen bárkinek is?
- Nem szeretném felhívni magamra a figyelmet, Mrs. Deveridge.
- Ó, persze - kiáltotta Madeline, és elpirult. - Fél, hogy híre megy az Álomparkhoz fűződő kapcsolatának. Legyen nyugodt, én senkinek nem mondok semmit.
- Örülök, hogy így megnyugtat. Úgy áll a dolog, hogy számomra most sok minden forog kockán.
- Nem szándékozom beleártani magam a... a pénzügyeibe.
A férfi megdermedt. Vajon mennyit tud ez az asszony? Lehetséges volna, hogy a gondosan. kidolgozott bosszútervéről is értesült?
- Azt mondja, nem akarja beleártani magát? - ismételte tettetett közömbösséggel.
- Az ég szerelmére, uram, persze, hogy nem - felelte a nő egy elhárító kézmozdulat kíséretében. - Engem cseppet sem érdekel, hogy ön a magasabb körökből óhajt feleséget választani magának. Felőlem onnan házasodik, ahonnan akar, Mr. Hunt. A legjobbakat kívánom hozzá.
- Megnyugtatott, Mrs. Deveridge - mondta valamelyest oldottabban a férfi.
- Nagyon, is megértem, hogy felettébb nehéz lesz egy befolyásos családból származó menyasszonyt találnia, ha kiderül, hogy kereskedéssel foglalkozik. -
Madeline elhallgatott, és zavartan összehúzta a szemöldökét. - Mindazonáltal biztos benne, uram, hogy bölcsen teszi, ha csalárd fondorlattal szerez feleséget?
- Az igazat megvallva, így még nem gondoltam erre - válaszolta szelíden a férfi.
- Mit tesz majd, ha kiderül az igazság? - A kérdésben volt valami hűvös rosszallás. - Elvárja a feleségétől, hogy napirendre térjen afölött, hogy önnek üzlete van?
- Mmm.
- Fogadjon el tőlem egy tanácsot, uram - hajolt előre csillogó szemmel a nő. - Ha kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló házasságot szeretne kötni, az első pillanattól kezdve legyen becsületes a jövendőbeli feleségéhez.
- Minthogy eszem ágában sincs a közeli jövőben ilyesfajta házasságot kötni, nem hinném, hogy túlságosan komolyan kellene vennem a témáról tartott előadása kényesebb pontjait.
A nő meghökkent. Aztán kinyitotta ökölbe szorult ujjait, és gyorsan hátradőlt.
- Szent isten, előadást tartottam volna önnek?
- Annak érzékeltem.
- Bocsásson meg, Mr. Hunt. - Madeline az asztalra könyökölt, és fejét a két keze közé támasztotta. - Esküszöm, nem tudom, mi ütött belém. Nem volt jogom beleártani magam a személyes ügyeibe. Mostanában meglehetősen zavarossá vált a gondolkodásom. Mentségemre szolgáljon, hogy nagyon rosszul aludtam, és... - Félbeszakította magát, fölemelte a fejét, és megint vágott egy fintort. - Most meg elkalandoztam.
- Emiatt ne aggassza magát. - Artemis pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta: - Azt azonban meg kell mondanom, nagyon kedvem ellen való volna, ha az üzleti ügyeimben ezen a ponton zűrzavar támadna. Bizonyára megérti, hogy ezek némelyike rendkívül kényes és bonyolult természetű.
- Hogyne, természetesen. Világosan fejezte ki magát, uram. Nem szükséges fenyegetőznie.
- Nem voltam tudatában, hogy szavaim fenyegetést fejeztek ki.
- Uram, ön Vanza - nézett szembe vele keményen a nő. - Fölösleges szavakba foglalnia a figyelmeztetését. Biztosíthatom, így is megértettem.
A férfit kezdte bosszantani a nő kétségtelen ellenszenve minden iránt, ami Vanza.
- Ahhoz képest, hogy hölgy létére a zsarolástól sem riadt vissza, csak hogy rákényszerítsen a múlt éjjeli együttműködésre, ma van mersze sértegetni engem!
- Zsarolás? - meresztett rá nagy szemeket a nő. - Én semmi ilyesmit nem tettem!
- Értésemre adta, hogy tudja, én vagyok az Álompark tulajdonosa, és hogy nem szeretném, ha e tárgyban megindulna a szóbeszéd. Bocsássa meg, ha félreértettem volna a szándékát, de határozottan az volt a benyomásom, hogy tájékozottságát arra akarja használni, hogy együttműködésre bírjon.
- Én csupán a kötelességére óhajtottam figyelmeztetni - felelte a nő fülig pirulva.
- Nevezze annak, aminek akarja. Én zsarolásnak nevezem.
- Oh. Nos, természetesen joga van véleményt alkotni.
- Úgy van. És azt is megmondom, a zsarolás nem tartozik a kedvenc társasjátékaim közé.
- Sajnálom, hogy a szükség...
A nő szemében látható rémület megelégedéssel töltötte el. Egy kézmozdulattal félbeszakította a magyarázkodását.
- Hogy érzi magát a szobalánya?
Madeline-t egy pillanatra kizökkentette a gyors témaváltás. Látható erőfeszítéssel próbálta összeszedni magát.
- Nellie? Jól van, bár az emberrablók jó sok ópiumfőzetet diktálhattak belé, mert még mindig kábult kicsit, és alig emlékszik valamire a történtekből.
- Igen, Latimer említette.
- Mindössze arra emlékszik, hogy a két ember azt taglalta, hogyan kaphatnának érte minél jobb árat. Az volt a benyomása, hogy megbízásból rabolták el, de az egyikük szerint egy másik kliens többet fizetne érte. - Madeline összerázkódott. - Már a gondolat is vérlázító, hogy a bordélyházak tulajdonosai adják és veszik a fiatal lányokat.
- Nem csak lányokat. Fiúkkal is foglalkoznak.
- Micsoda szörnyű foglalkozás. Az ember azt hinné, hogy a hatóságok...
- A hatóságok nagyon keveset tehetnek.
- Hála az égnek, még időben megtaláltuk Nellie-t. - Madeline egyenesen a férfi szemébe nézve folytatta. - Ha ön nem segít, elveszítettük volna. Az éjjel nem volt alkalmam illő köszönetet mondani érte. Engedje meg, hogy most pótoljam.
- Megköszönheti azzal, hogy válaszol a kérdéseimre - mondta a férfi halkan.
A nő szemében egy kis gyanakvó fény gyulladt ki. Mintha meg akarna támaszkodni, megragadta az asztal szélét.
- Nem is vártam kevesebbet. Nos, joga van némi magyarázathoz. Úgy vélem, elsősorban az foglalkoztatja, hogy honnan tudok az Alomparkhoz fűződő kapcsolatáról.
- Bocsásson meg, Mrs. Deveridge, de ez olyannyira foglalkoztat, hogy nem tudtam tőle aludni.
- Valóban? - nézett rá Madeline a részvevő együttérzéstől felvillanyozva. - Gyakran szenved álmatlanságban?
- Olyan mélyen fogok aludni, mintha meghaltam volna, mihelyt választ kapok a kérdéseimre - felelte halvány mosollyal Artemis.
A nő a „meghaltam” szóra egy kicsit megrándult, de rögtön összeszedte magát.
- Nos, felteszem, azzal kell kezdenem, hogy elmondom, apám a Vanzagari Társaság tagja volt.
- Erről a tényről már tudok. Azt is tudom, hogy mester szintet ért el.
- Igen. De őt elsősorban a Vanza tudományos oldalai érdekelték, nem a metafizikai elképzelései, sem a fizikum edzése. Sok éven áttanulmányozta Vanzagara szigetének ősi nyelvét. Ami azt illeti, a társaság kiváló szakértője volt.
- Tudom.
- Értem. - Madeline megköszörülte a torkát. - A munkájából adódóan sok más Vanza-tudóssal tartott kapcsolatot Anglia-szerte, meg a kontinensen és Amerikában. Itt Londonban gyakran tanácskozott magával lgnatius Lorringgal is. - Kis szünet után hozzátette: - Ez természetesen még azelőtt volt, mielőtt Lorring olyan súlyosan megbetegedett, hogy már nem tudta fogadni régi barátait és munkatársait.
- Lorring mint a társaság nagymestere mindenkinél többet tudott tagtársairól. Azt akarja mondani, hogy az édesapja ilyen ügyekről tanácskozott vele?
- Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy többet is tettek, mint pusztán megvitatták a társaság tagjainak dolgait. Élete vége felé Lorring megszállottan gyűjtötte a társaságbeli urakra vonatkozó információkat. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő volt a Különcök és Hóbortosok Társaságának Legkülöncebb Nagymestere.
- Nem mellőzhetnénk a Vanzagari Társaság tagjaira vonatkozó személyes megjegyzéseit?
- Bocsánat.
De egyáltalán nem úgy tűnt, mintha megbánta volna, inkább bosszús csalódottságot mutatott, amiért az előadása közepén félbeszakították.
- Megértem, hogy kikristályosodott nézetei vannak a témában - mondta a férfi roppant udvariasan -, de attól tartok, ha mindet ismerteti velem, éjfélig sem fejezzük be a beszélgetést.
- Igaza lehet - vágott vissza a nő. - Végtére is oly sok bírálatra érdemes dolog van a társaság körül, nemde? De hogy rövid legyek, csak a lényegre szorítkozom. Elég annyi, hogy Lorring, mivel a legapróbb részleteket is tudni akarta mindenkiről, megbízta az apámat, hogy vezessen nyilvántartást a tagokról.
- Miféle nyilvántartást?
A nő habozott, mintha önmagával vitatkozna. Aztán váratlanul fölpattant.
- Megmutatom.
Levette a nyakán lévő aranyláncot, amitől láthatóvá vált a rajta lógó, de eddig a kis vállkendő alatt rejtőző kulcsocska, és odament egy kis szekrényhez.
Kinyitotta a szekrényt a kis kulccsal, és kivett belőle egy jókora, sötét bőrkötéses naplót. Visszajött vele az asztalhoz, és nagy óvatosan letette rá.
- Íme a nyilvántartó könyv, melyet édesapám Lorring kívánságára folyamatosan kiegészített és vezetett. - Kinyitotta a könyvet, és lepillantott az első lapra. - Apám halála óta nincs vezetve, tehát az adatok egy évvel ezelőttiek.
A férfit kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Felállt, s odament, hogy ő is belenézzen a régi naplóba. Már az első oldalból látta, hogy a Vanzagari Társaság első napjaitól kezdve minden tag neve szerepel benne. Lassan forgatta a lapokat. Minden név mellett hosszú bejegyzéseket látott. Az adatok jóval messzebb mentek annál, hogy az illető mikor lett a társaság tagja, és hogy milyen szintet ért el. Értesülni lehetett belőlük a tag üzleti és magánügyeiről, és észrevételek szerepeltek a jellemére és a különleges egyéni hajlamaira vonatkozóan is.
Artemis tudta, hogy az itt olvashatók nagy részéből jó kis botrányokat lehetne kerekíteni. Akadtak beírások, amelyekkel zsarolni lehetett volna. A saját nevéhez érve megállt. Nem szerepelt benne a Catherine Jensenhez fűződő viszonya, sem a három ember, akit tönkre akart tenni. A bosszútervét tehát pillanatnyilag nem fenyegeti a leleplezés veszélye. Ezzel együtt túl sok mindent lehetett olvasni a legszemélyesebb dolgaiból ebben az átkozott naplóban. A lap aljára érve összevont szemöldökkel olvasta:
Hunt igazi Vanza-mester. Sötéten lát, és fondorlatosan gondolkozik.
- Ki tud még erről a könyvről? - kérdezte.
A nő egy lépést hátralépett. A férfi megértette, hogy a hangja, nem pedig az elhangzott kérdés ijesztette meg.
- Csak az édesapám és Ignatius Lorring tudtak erről a nyilvántartásról - mondta a nő sietősen. - Mindketten halottak.
A férfi felnézett a könyvből, mely a saját nevénél volt kinyitva.
- Önmagát elfelejtette megemlíteni, Mrs. Deveridge - mondta halkan. - Ön nagyon is elevennek látszik.
A nő láthatóan nyelt egyet, pislogott néhányat, majd széles mosollyal, hamisan csengő hangon felkiáltott:
- Valóban! De amiatt a csekélység miatt, hogy a könyv az én tulajdonomban van, igazán nem kell aggódnia, uram!
Artemis lassan becsukta a könyvet.
- Bárcsak biztos lehetnék benne.
- Ó, efelől biztos lehet, uram. Tökéletesen biztos.
- Majd meglátjuk. - A férfi fölemelte a könyvet, és visszavitte a szekrényhez. - A Vanzával valami módon kapcsolatban álló régi könyvek veszélyesek lehetnek. Nem olyan régen történt, hogy egy ősrégi szövegre vonatkozó mendemondák rejtélyes halálesetekhez vezettek.
Tompa puffanást hallott, mintha egy súlyos tárgy zuhant volna a szőnyegre. A zajt éles kis sikoly követte. Úgy tett, mintha egyiket sem hallotta volna; nyugodtan visszatette a könyvet a helyére, becsukta és bezárta a szekrényke ajtaját, s csak ezután fordult vissza Madeline felé.
A nő a szőnyegen guggolva nyúlt a súlyos ezüstszobrocska után, amely az íróasztaláról esett le. Amikor felállt, és visszatette a szobrocskát a helyére, a tintatartó mellé, a férfi észrevette, hogy remeg a keze.
- Feltételezem, hogy az úgynevezett Titkok Könyvéről keringő mendemondákra célzott, uram - mondta alig hallhatóan Madeline, és úgy tett, mintha rengeteg port kéne levernie a kezéről. - Csupa szamárság.
- A társaság bizonyos tagjainak nem ez a véleménye.
- Meg kell mondanom, uram, hogy a társaság sok tagjának rendkívül különös elképzelései vannak. A Titkok Könyve, ha létezett egyáltalán, a tűz martaléka lett valahol Itáliában, amikor egy bizonyos villa porig égett.
- Csak remélhetjük, hogy így történt. - Artemis odalépett a többszörösen biztosított ablakhoz. Kinézett a kis kertre, és észrevette, hogy nincsenek benne terebélyes fák, sövények, semmi. olyan növényzet, amely mögé egy betolakodó elrejtőzhetne. - Ahogy mondtam, a könyvek időnként veszélyesek tudnak lenni, Mrs. Deveridge. Mondja meg nekem, szándékában áll az édesapja által rögzített információkkal másokat is megzsarolni? Mert ebben az esetben figyelmeztetem, hogy vállalnia kell a kockázatot.
- Volna olyan szíves mellőzni a zsarolás szó unos-untalan használatát? - csattant fel a nő. - Végtelenül fárasztó!
A férfi a válla fölött visszanézett rá. Más körülmények között jót mulatott volna rendkívül morcos arcán.
- Bocsásson meg, madame, de tekintve, hogy a jövőm az ön kezében van, folyamatos megnyugtatásra van szükségem.
Madeline bosszúsan szorította össze a száját.
- Már mondtam önnek, hogy nincsenek ártó szándékaim. Az éjjel kénytelen voltam a végső eszközt is bevetni, de a jövőben aligha fordul elő hasonló helyzet.
- Nem hinném, hogy személy szerint ön annyira bízik ebben, amennyire velem el szeretné hitetni - felelte a férfi, az ablaktáblákon csüngő kis harangocskákra pillantva.
Csend telepedett a könyvtárszobára. Artemis teljesen megfordult, hogy szemtől szembe lássa Madelise-t. A nő arcának rendíthetetlen elszántsága ellenére jól látta, hogy a tekintetében riadtság van.
- Mondja meg nekem, Mrs. Deveridge - szólalt meg csendesen -, kitől vagy mitől fél?
- Fogalmam sincs, miről beszél, uram.
- Úgy gondolom, hogy mivel Vanza vagyok, feltételezi, hogy egyszersmind különc, sőt sült bolond vagyok. Mindazonáltal kérem, higgye el, valamennyi józan eszem nekem is van.
- Mire gondol?
- Fegyveres kocsist tart, aki nyilván testőr is egyben. Az ablakait felszerelteti mindenfélével, amik szemmel láthatóan. arra szolgálnak, hogy távol tartsák a betolakodókat. A kertjéből kiirtotta a növényeket, hogy senki se közelíthesse meg észrevétlenül a házát. Még a pisztollyal is megtanult bánni.
- London veszélyes hely, uram.
- Valóban az. De ön talán nagyobb veszélyben érzi magát, mint sokan mások. - Merőn az asszony szemébe nézett. - Mitől fél, madame?
A nő sokáig nézett vissza rá rezzenéstelen tekintettel. Aztán visszament az íróasztala mögé, és leereszkedett a székébe. A válla merev volt a belső feszültségtől.
- A személyes dolgaim nem tartoznak önre, Mr. Hunt.
A férfi hosszan elnézte a nő félrefordított arcát. Megértette, hogy büszke és bátor asszonnyal van dolga.
- Mindenkinek vannak álmai, Mrs. Deveridge. Az öné az, hogy megszabaduljon a félelmétől.
A nő tekintete furcsán elgondolkodóvá vált.
- Ön mit gondol, mit tudna tenni az érdekemben? -,Ki tudja? - mosolyodott el a férfi. - De én. Vagyok az Álomkereskedő. Talán valóra tudnám váltani az álmát.
- Most nincs kedvem tréfálkozni.
- Biztosíthatom, e pillanatot én sem tartom különösképpen szórakoztatónak.
A nő ujjai összeszorultak a kis papírnehezéken.
- Még ha igaz volna is az, amit mond, még ha valóban tudna is bármiben segítségemre lenni, gyanítom, hogy megkérné a szolgálatai árát.
- Mindennek ára van, asszonyom - vont vállat a férfi. - Néha megéri megfizetni, máskor nem.
A nő egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán kinyitotta, és átható pillantást vetett a férfira.
- Bevallom - mondta lassan -, hogy az éjjel, miután hazaértem, átfutott az agyamon egy gondolat.
Most bejött az utcámba, gondolta a férfi. Bekapta a horgot.
- Mi volt az a gondolat?
A nő letette a fém papírnehezéket.
- Hosszasan eltűnődtem két régi bölcs mondáson. Az egyik úgy szól, hogy „kutyaharapást szőrivel”, a másik meg úgy, hogy „rablóból lesz a legjobb pandúr”.
A férfi azonnal megértette.
- A mindenségit, madame, ez Vanza-stílus, nem gondolja?
- Bizonyos értelemben. Lehetséges - mondta Madeline összeráncolt homlokkal, majd egy sóhajtással hozzátette: - Magam sem tudom.
- Mi jár a fejében? Hogy felfogad egy Vanza-mestert, hogy intézzen el egy Vanza-ügyet? Ezt okoskodta ki?
- Igen, valami ilyesmit. - A nő ujjaival az asztal lapján dobolt. - Még töröm rajta a fejem, de nem tagadom, felmerült bennem, hogy ön egyedülállóan alkalmas lenne rá, hogy segítsen megoldást találni erre a sok gondot okozó helyzetre. Ha meg tudnánk egyezni - folytatta elszántan -, a magam részéről úgy fognám föl a dolgot, hogy én vagyok az alkalmazó, ön pedig az alkalmazott, és természetesen megfizetném a szakértelmét.
- Minden percben érdekesebbé válik a dolog. És hogy a csudába képzeli a honorálásomat, Mrs. Deveridge? De mielőtt válaszolna, tisztázzunk valamit - emelte föl az egyik kezét. - Ahogy említette, én kereskedéssel foglalkozom, és nagyon jól boldogulok az üzleti életben. Nincs szükségem a pénzére, madame, és nem is fogadom el.
- Lehet, hogy így van - felelte összehúzott szemmel Madeline -, nekem azonban van valamim, amit nagyon is elfogadna.
A férfi hűvös pillantással végigmérte a nőt.
- Úgy gondolja? Ajánlata kétségtelenül érdekfeszítő. - Eszébe jutottak a St. James Street klubjaiban köthető fogadások. - És ráadásként megkapnám az ezer font jutalmat.
- Tessék? - bámult rá a nő. Értetlen arckifejezéséből ítélve, nem tudott a személyével kapcsolatos fogadásokról.
- Nem gyakran fordul elő, hogy egy férfinak lehetősége nyílik kapcsolatba kerülni a Gonosz Özveggyel. Árulja el, asszonyom, bízhatok benne, hogy túlélem a megbízatást? Vagy a szeretőinek is ugyanazt a kockázatot kell vállalniuk, mint a férjeinek?
A nő leesett állal bámult rá. De a következő pillanatban dühtől szikrázó szemmel válaszolta:
- Ha úgy döntök, hogy alkalmazom önt, Mr. Hunt, abban az esetben valóban kell bizonyos kockázatot vállalnia, de a veszély nem tőlem fog származni.
- Nem szeretném, ha nehéz felfogásúnak tartana, de mégis, milyen természetű fizetségre gondol...?
A nő jelentőségteljesen a Vanza-tagok nyilvántartását rejtő szekrénykére pillantott.
- Láttam az arcán, hogy nincs ínyére a gondolat, hogy a magánügyeit illetően oly sok információ szerepel abban a könyvben.
- Úgy van, ahogy mondja. Egyáltalán nincs ínyemre. - És így vagy úgy, de megszerzi magának azt a nyavalyás könyvet. Egy pillantást vetett az ablaktábla buta kis csengettyűire. Nem lesz velük nehéz dolga.
A nő feszülten figyelte az arcát.
- Ha egyezségre jutunk, uram, azzal a naplóval fizetek az idejéért és a fáradozásáért.
- Azt mondja, ha segítek önnek, nekem adja azt az átkozott könyvet?
- Igen. De előbb el kell döntenem, alkalmazom-e vagy sem - mondta kissé tétován a nő. - Még gondolkoznom kell rajta.
- A saját érdekében., Mrs. Deveridge, azt javasolom, ne sokat tétovázzon.
- Újabb fenyegetés, uram? - szegezte föl az állát hűvös megvetéssel a nő.
- Szó sincs róla. Csak arra az igyekezetére utaltam, amellyel erődítménnyé akarta tenni a házát - intett a férfi az ablaktáblák felé. - Ha annak, amitől fél, köze van a Vanzához, biztosíthatom, hogy mire azok a csengettyűk megszólalnak, már késő lesz.
A nő arcából kifutott a vér, és olyan szorosan markolta meg a széke karfáját, hogy az ujjízületei kifehéredtek.
- Azt hiszem, jobb, ha most távozik, uram.
A férfi habozott, de aztán szertartásosan fejet hajtott.
- Ahogy óhajtja, madame. Tudja, hol talál meg, ha meggondolta magát.
- Értesíteni fogom, ha... - Elhallgatott, mert a könyvtár ajtaja hirtelen kitárult. A belépő asszonyra pillantott. - Bernice néni.
- Bocsáss meg, drágám. - Bernice sugárzó mosollyal nézett Artemisre. - Nem tudtam, hogy még mindig a vendégeddel vagy. Nem akarsz bemutatni minket egymásnak?
- Dehogynem - motyogta Madeline.
Gyorsan és mogorván elintézte a bemutatásokat. Artemisnek cseppet sem volt sietős. Első látásra megtetszett neki Bernice Reed. Azok közé a finom, elegáns hölgyek közé tartozott, akik már elértek egy bizonyos életkort, és látszott rajtuk, hogy van érzékük a divathoz és a stílushoz. Nevető kék szemét is vonzónak találta. Amikor kézcsókra hajolt, a kecses válaszból rögtön tudta, hogy a lady valamikor a báltermek világában is otthonosan mozgott.
- Az unokahúgom már elmesélte, mennyi hálával tartozunk önnek a tegnap éjszakai segítségéért - mondta Bernice. - Ma ön e ház hőse.
- Köszönöm, Miss Reed. Nagyon jólesnek kedves szavai. - Röpke pillantást vetett Madeline-re. - Mrs. Deveridge azonban már biztosított róla, hogy valójában nem vagyok hős. Csak a kötelességemet teljesítettem mint annak a létesítménynek a tulajdonosa, amelynek szomszédságában az emberrablás történt.
Madeline összerezzent. Artemis elégedetten nyugtázta szavai hatását. Bernice rémült szemeket meresztett Madeline-re.
- Szent egek, drágám, csak nem mondtál ilyesmit szegény Mr. Huntnak? Az éjjel messze túlment azon, amit a kötelességének lehetne nevezni. Nem értem, hogy állíthattál olyasmit, hogy bármiféle kötelessége lett volna az adott helyzetben. Nellie-t a parkon kívül rabolták el.
- Világosan kifejeztem köszönetemet Mr. Huntnak a szolgálataiért - szűrte a szavakat Madeline a fogán keresztül.
- Úgy van - sietett leszögezni Artemis. - Sőt, olyan használhatónak bizonyultam, hogy máris azt fontolgatja, ne bízzon-e meg egy újabb feladattal. Ha jól emlékszem, az a mondás adta neki az ötletet, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr.
- Rablónak nevezte önt, uram? - kapkodott levegő után Bernice.
- Hát... - kezdte Artemis, de Madeline közbevágott:
- Sohasem neveztem önt semmi ilyesminek, uram!
- Ez igaz - engedett Artemis, és visszafordult Bernice-hez. - Valójában sohasem nevezett rablónak.
- Remélem is - nyugodott meg Bernice.
Madeline felnyögött.
- Lévén, hogy kereskedéssel foglalkozom - folytatta Artemis -, természetesen felettébb izgat, hogy további alkalmaztatásra van kilátásom. - Az ajtó felé mentében rákacsintott Bernice-re. - Köztünk legyen mondva, Miss Reed, minden reményem megvan rá, hogy elnyerem az állást. Tudja, rajtam kívül nem sok embernek van meg hozzá a szakképzettsége.
Kilépett a hallba, és mielőtt a két nő közül bármelyik is becsukhatta volna a száját, kisétált a bejárati ajtón.

5.

Az Artemis szavai okozta megdöbbenésből Madeline ocsúdott fel hamarabb.
- Hunt Vanza - mondta. - Ez azt jelenti, hogy nagyban játszik. Azzal, hogy felfogadjuk, komoly kockázatot vállalunk.
- Nem hiszem, hogy bölcs dolog olyan szavakat használnunk, mint felfogadni vagy alkalmazni, amikor csak arról van szó, hogy megkérjük Mr. Huntot, legyen a segítségünkre - biggyesztette el a száját Bernice. - Nehéz úgy elképzelnem őt, mint egy fizetett alkalmazottat, ha érted, mire gondolok.
- Épp ellenkezőleg! Csak úgy tudok bármiféle normális kapcsolatot elképzelni Mr. Hunttal, ha fizetett alkalmazottként gondolok rá. - Madeline előrecsúszott ültében, és úgy nézte az íróasztalon lévő fém papírnehezéket, mintha abból akarná kiolvasni a jövőt. - Ha mindent a terveim szerint csinálunk, minden módon biztosítanunk kell, hogy Hunt ismerje a házat.
- Hmm - dünnyögte Bernice, miközben belekortyolt a teába, amelyet Nellie hozott be.
- A legnagyobb félelmet az okozza bennem, hogy már nincs más választásunk.
- Nem értem - nézett rá összehúzott szemöldökkel Bernice.
- Tud a papa könyvéről.
- Jaj, istenem!
- Igen, tudom, hiba volt, hogy megmutattam neki - ugrott fel ültéből Madeline. - Beszéltem neki róla, amikor elmagyaráztam, hogyan jutott a tudomásomra az Álomparkhoz fűződő kapcsolata. Azt hittem, ezzel megnyugtathatom, nem arról van szó, hogy kémkedtem utána.
Bernice szeme már korántsem csillogott olyan derűsen.
- Most, hogy megtudta, egyes titkai bekerültek a könyvbe, mindenáron meg akarja majd kaparintani.
- Félek, hogy igazad van. - Madeline kinézett a lecsupaszított kertre. - Láttam, mi volt a tekintetében, amikor ahhoz a laphoz ért, amelyiken az ő neve volt. Rögtön tudtam, hogy óriási baklövést követtem el.
- Így aztán alkut kínáltál neki - bólintott Bernice. - Nem rossz gondolat. Úgy láttam, neki is tetszett.
- Kicsit túlságosan is ráharapott, de nem tudom, mi mást tehetnék, mint előremenekülni. Nem kétséges, hogy jó hasznunkra lenne - nézett Madeline a nagynénjére. - Láttam tegnap éjjel, hogy mire képes. A Nellie megmentésére sebtében kidolgozott terve is nagyon ötletes volt. És a kis utcában végig a vállán hozta Nellie-t. Elég jó erőben lévőnek tűnt a korához képest.
- Hát azért még nem nevezhető öreg embernek!
- Nem, persze, hogy nem - sietett helyesbíteni Madeline. - Arra céloztam, hogy már nem olyan ifjú. - Nem.
- De nem is öreg, ebben igazad van... Azt lehetne mondani, hogy épp a megfelelő korban van. Érett, de még tevékeny.
- Érett, de még tevékeny - ismételte Bernice. - Igen, ez jellemző Huntra.
- Vannak kétségeim azzal kapcsolatban, amit mondtál, hogy miért tartja titokban Mr. Hunt, hogy ő az Alompark tulajdonosa.
- Vannak?
- Igen, vannak. Már nem vagyok teljesen biztos abban, hogy azért titkolózik, mert gazdag és előkelő feleséget keres magának.
- Miért? - kérdezte enyhén meglepődve Bernice. - Tökéletesen érthető lenne, ha egy nagyratörő úriember egy befolyásos családdal kívánna szövetséget kötni.
- Az könnyen elképzelhető, hogy Mr. Huntnak vannak nagyratörő céljai - felelte Madeline, miközben ujjával az ablakpárkányon dobolt. - De abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ezek között a házasság is szerepel. Valami azt súgja nekem, hogy ha akarta volna, már megházasodhatott volna.
- Helytálló érv.
- Már be kellett volna jelenteni az eljegyzést. Vagy legalább szóba került volna alkalmas jelöltként a társaság valamelyik ifjú hölgyének a neve.
- Úgy van - helyeselt Bernice. - Érdekes, hogy semmiféle nevet nem hallani. Szerinted mi van emögött?
- Ki tudhatná ezt egy Vanza-mesternél? - Madeline megfordult, és járkálni kezdett a könyvtárban. - Az már biztos, hogy nem hasonlít a társaságbeli urakra. Mintha értékesebb anyagból lenne, mint ők. Olyan, mint a sólyom a lepkék között.
- Érett, de még tevékeny sólyom a lepkék között, nem igaz? - Bernice szemében nevető szikrák táncoltak. - Határozottan érdekes leírás. Költői. Már-már filozófikus.
- Humorosnak találod a Huntról adott leírásomat? - nézett rá elképedten Madeline.
- Roppantul megnyugtatónak találom, drágám - kuncogott Bernice.
- Hát ezt meg hogy érted?
- Már kezdtem félni, hogy Renwick Deveridge után soha többé rá se fogsz nézni egyetlen hímneműre sem. Most azonban úgy látom, nincs okom az aggodalomra.
- Bernice néni! Nahát!
- Már egy éve a világtól teljesen elzárt életet élsz. Tökéletesen érthető, tekintve, hogy miken mentél keresztül. Mindamellett még a meglévőnél is nagyobb tragédia lenne, ha kiderülne, hogy soha többé nem tudsz normális nőként érezni. A Mr. Hunt iránti nyilvánvaló érdeklődésedet nagyszerű jelként értékelem.
- Szó sincs róla, hogy érdeklődnék utána! - Madeline elindult a könyvszekrény felé. - Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. De meggyőződésem, hogy miután tudomást szerzett Papa naplójáról, nagyon nehéz lesz megszabadulni tőle. Akkor már értelmesebb dolog, ha a hasznát vesszük, ha érted, mire gondolok.
- Egyszerűen odaadhattad volna neki a könyvet - jegyezte meg szárazon Bernice.
- Hidd el, gondoltam rá - állt meg Madeline a szekrény előtt.
- És?
- Szükségünk van a szakértelmére. Miért ne egyezhetnénk meg vele? Két legyet ütünk egy csapásra.
Mennyi közmondás egyetlen délelőttön! - sóhajtotta magában a nagynéni.
- Csakugyan, miért ne? - nézett maga elé elgondolkodva. - Nem mintha túl sok választásunk volna ebben a dologban.
- Valóban nincs - pillantott Madeline az ablaktáblák csengettyűire. - Ami azt illeti, gyanítom, hogy ha szolgálatai fejében nem ajánlottuk volna fel a könyvet Mr. Huntnak, egy sötét éjjelen eljönne, és egyszerűen magával vinné.


Másnap reggel Madeline letette a tollat a kezéből, és becsukta a karcsú, bőrkötéses könyvet, melyet megpróbált megfejteni.
Valóban a megfejteni szó illik ide, gondolta. A kicsiny könyv nagyon régi és nagyon megviselt volt. Látszólag értelmetlen mondatok kézírásos kusza halmaza. Amennyire meg tudta állapítani, a szöveg ógörög szavakból, egyiptomi hieroglifákból és Vanzagara réges rég halott nyelvének szavaiból állt. Három hete érkezett hosszú és viszontagságos út után Spanyolországból, és azonnal felkeltette a kíváncsiságát. Nyomban munkához is látott.
Mindeddig azonban egy tapodtat sem jutott előre. A görög ugyan elég egyszerű volt, csakhogy a lefordított szavaknak nem volt értelmük. A hieroglifák természetesen rejtélyek maradtak előtte, habár hallott róla, hogy Mr. Thomas Young a Rozetta-kőre vonatkozó munkája alapján érdekes elméletet dolgozott ki az egyiptomi írással kapcsolatosan. Sajnos még nem publikálta a vizsgálati eredményeit.
Ami Vanzagara ősi nyelvét illeti, tisztában volt vele, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek van valami esélyük arra, hogy a szövegnek legalább egy részét lefordítsák. A családtagokon kívül alig pár ember tudott erről a tudományáról. úgy tartották, hogy a Vanzát és annak ősi nyelvét csak férfiak tanulmányozhatják. Hölgyeket nem vettek fel a társaságba, és nem is tartották őket alkalmasnak a hozzá kapcsolódó témákban való elmélyülésre.
Még ha értesültek volna is arról, hogy Winton Reed minden tudományára megtanította a lányát, a Vanzagara Társaság tagjai közül nem sokan hitték volna el, hogy egy nő képes lehet rá, hogy megértse az ősi könyvek ismeretlen és bonyolult nyelvét.
Madeline már napok óta minden szabad percében a kis könyvön dolgozott. E nehéz szellemi tevékenység mindeddig elterelte a figyelmét egyéb gondjairól. Ma délelőtt azonban sehogy sem tudott elmélyülni benne.
Azon vette észre magát, hogy minduntalan az órát nézegeti. Bosszantotta, hogy amióta elküldte üzenetét Artemis Huntnak, számolja a perceket és az órákat, de képtelen volt parancsolni magának.
- Itt van! - harsant fel Bernice hangja a hallban. - Megérkezett!
- Micsoda? - Madeline a könyvtár becsukott ajtajára meredt, és hallgatta, ahogy nagynénje léptei végigkopognak a folyosón.
Pár pillanat múlva kitárult az ajtó, és Bernice viharzott be, kezében diadalmasan lobogtatva egy fehér kártyát.
- Olyan izgalmas!
- Mi az? - nézett unokahúga a kártyára.
- Mr. Hunt válasza az üzenetedre, mi más?
Madeline óriási megkönnyebbülést érzett. Felugrott.
- Hadd lássam.
Bernice olyan arccal adta át a kártyát, mint amikor a bűvész egy galambot varázsol elő a semmiből.
Madeline feltépte a levelet, és gyorsan átfutotta. Először azt hitte, félreértette a tartalmát. Elképedt arccal kezdte olvasni újra az elejétől egészen a végéig. Másodszorra sem volt több értelme. Leeresztette a kártyát, és ködös tekintettel nézett Bernice-re.
- Mi a baj, drágám?
- Küldtem egy üzenetet Mr. Huntnak, amelyben tájékoztattam, hogy szeretném megbeszélni vele az üzleti megállapodásunk részleteit. Erre visszaküldte ezt a... ezt a...
- Ezt a mit? - kapta ki Bernice húga kezéből a levelet. Előkapott egy pápaszemet, az orrára nyomta, és hangosan kezdte olvasni:

„Tisztelettel kérem, hadd kísérhessem el a csütörtök esti álarcosbálra, az Álompark kertjébe.”

Bernice örömtől csillogó szemmel nézett föl.
- Drágám, de hiszen ez egy meghívás!
- Azt látom - kapta ki a papírt nagynénje kezéből Madeline, és rámeredt a férfiasan határozott kézírásra. - Mi az ördögöt akar ezzel?
- Mondhatom, Madeline, korodhoz képest túlságosan is gyanakvó vagy! Mi különös van abban, hogy egy köztiszteletben álló úriember bálba hív?
- Itt most nem egy köztiszteletben álló úriemberről van szó, hanem Artemis Huntról. Minden okom megvan rá, hogy gyanakodjak.
- Úgy látom, megint túlságosan kimerült vagy, drágám - nézett rá aggodalmas arccal a nagynéni. - Rosszul alszol mostanában? Ugye, iszod azt a különleges elixírt, amit adtam?
- Ó, persze. Nagyon hatásos. - Nem látott okot, miért kellene elmondania az igazságot Bernice-nek. Tegnap este is kiöntötte az elixírt a cserepes növényre, ahogy minden áldott este szokta, mert nem merte meginni. A legkevésbé sem akarta mély alvással tölteni az éjszakákat. Az álmok egyre nyomasztóbbak voltak.
- Nos, ha nem a kialvatlanságtól feszültek az idegeid, akkor valami más oka lehet - közölte Bernice.
- Nem a rossz idegállapot okozza, hogy így reagálok Hunt levelére. Ez egy teljesen normális reakció - csapott Madeline a kártyával a tenyerébe. - Gondolj csak bele: értesítem arról, hogy egy különleges honorárium fejében szeretném igénybe venni a szolgálatait, mire ő visszaküld nekem egy meghívót valami jelmezbálra. Miféle válasz ez?
- Roppant érdekes válasz, ha kíváncsi vagy a véleményemre. Különösen mivel egy érett, de még tevékeny úriembertől származik.
- Nem - nézett rá mogorván Madeline. - Attól tartok, hogy ez egy hamisítatlan Vanza-válasz. Hunt szándékosan össze akar zavarni engem. Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon miért.
- Szerintem csak egy módja van, hogy választ kapj erre a kérdésre, drágám.
- Mi lenne az?
- Természetesen el kell fogadnod a meghívását.
- Megőrültél? - nézett rá elkerekedett szemmel az unokahúga. - Menjek el egy maszkabálba Hunttal? Micsoda elképesztő gondolat.
Bernice megértő pillantással nézett vissza rá.
- Egy Vanza-mesterrel van dolgod. Okosan és ügyesen kell bánnod vele. De ne félj, én feltétel nélkül hiszek abban, hogy képes leszel eljutni az igazsághoz.
- Hmm.
- Mindenesetre a legkevésbé sem fog ártani neked, ha elmész egy bálba - tette hozzá Bernice. - Szükséged van egy kis szórakozásra. Kezdesz épp olyan különc és magadba zárkózó és titkolózó lenni, mint a Vanzagari Társaság bármely férfitagja.

6.

Lord Belstead rosszalló pillantást vetett a kandalló előtt álló karszékbe leroskadó férfira.
- Látom, Glenthorpe ma a szokottnál egy kicsit korábban került emelkedett hangulatba - jegyezte meg. - Tíz óra sincs, és ő már beszeszelt.
- Esetleg meghívhatnánk egy-két partira - javasolta Sledmere, föl se nézve a lapjaiból. - Glenthorpe bolond, különösen ha részeg. Csinos kis összeget szedhetnénk ki belőle ma este.
- Túl könnyű préda - mondta Artemis, a saját lapjait tanulmányozva. - Mi abban az élvezet, hogy egy részegbolonddal kártyázunk?
- Én nem az élvezetre gondoltam, hanem a haszonra - mondta Sledmere.
- Ha már erről esett szó, hadd mondjam el, hogy épp most tettem szert valamennyire - terítette le Artemis a kártyáit.
- Az én káromra, ha jól látom - horkant fel rájuk pillantva Belstead. - Ördögi szerencséje van, uram.
A helység túlsó felében Glenthorpe letette üres poharát, és tántorogva fölállt. Artemis ránézett, majd azt mondta.
- Ma már nem kísértem tovább a szerencsémet, uraim. Bocsássanak meg, de még van egy találkám.
- Hogy hívják a szépséget, Hunt? - kuncogott Belstead.
- A neve e pillanatban nem jut eszembe. - Artemis fölállt. - A megfelelő időben bizonyára eszembe fog jutni. Jó éjszakát, uraim.
- Csak aztán a megfelelő név jusson az eszébe, uram - kacagott Sledmere. - Fel nem foghatom az okát, de a nők mindig megsértődnek, ha összekeverjük a neveiket.
- Hálás köszönet a figyelmeztetésért.
Kilépett a kártyateremből, s átment az előtérbe, hogy átvegye a kabátját, a kalapját és a kesztyűjét a portástól.
Glenthorpe az ajtóban állt. Kissé támolyogva megfordult.
- Már elmegy, Hunt?
- Igen.
- Beszállhatok maga mellé? - Ködös tekintettel kikémlelt az ablakon. - Tudja, nehéz egy ilyen éjszakán kocsit találni. Amilyen sűrű, késsel lehetne vágni ezt az átkozott ködöt.
- Persze, jöjjön csak. - Artemis felvette a kabátját, és kilépett az ajtón.
- Nagyszerű. - Szinte mulatságos volt látni, mennyire megkönnyebbült Glenthorpe. Lépteit szaporázva követte Artemist a ködös utcára. - Tudja, biztonságosabb így együtt. Az ilyen éjszakákat szeretik a rablók és útonállók.
- Igen, így mondják - felelte Artemis, és leintett egy bérkocsit.
A kocsi megállt a klub előtt. Glenthorpe ügyetlenül bemászott, és leült az egyik ülésre. Artemis követte, és becsukta a kocsi ajtaját.
- Még ilyen ködöt nyár elején... - motyogta Glenthorpe.
A bérkocsi zörögve megindult.
Artemis elgondolkodva nézte Glenthorpe-ot, aki nem vette észre figyelmes tekintetét, annyira el volt foglalva a sötét utca látványával. Idegesnek látszott. Feszült nyugtalanság tükröződött a szemében.
- Tudom, hogy nem tartozik rám, de mintha egy kicsit rosszabb napja lenne ma, Glenthorpe - mondta Artemis, és beljebb húzódott a fülke sötét sarkába. - Aggasztja valami?
A másik az ablakról Artemis arcára kapta a tekintetét, majd újra az utcát kezdte fürkészni.
- Soha nem érzett olyasmit, uram, hogy valaki figyeli?
- Mármint hogy engem?
- Engem. Nem önt. - Glenthorpe behúzta az ablakon a függönyt, és hátradőlt a kopottas üléstámlára. - Újabban az a különös érzésem van, hogy olykor követnek. De ha hátranézek, nem látok senkit a hátam mögött. Rendkívül zavaró.
- Miért követné bárki is?
- Honnan az ördögből tudhatnám? - kiáltotta Glenthorpe túl hangosan és túl indulatosan. Annyira, hogy összerezzent a saját hangjára. Jóval halkabban, kapkodva tette hozzá: - De itt van. A zsigereimben érzem.
- Mit gondol, ki az, aki követi? - tudakolta csekély érdeklődést mutatva Artemis.
- Nem fogja elhinni, de szerintem... - Glenthorpe elhallgatott.
- Kicsoda? - unszolta udvariasan Artemis.
- Nehéz elmagyarázni. - Glenthorpe ujjai meg-megrándultak az ülésen. - Egy évekkel ezelőtt történt esetre megy vissza. Egy fiatal nő is szerepelt benne.
- Valóban?
- Egy fiatal színésznő, tudja? Semmi különös. - Glenthorpe görcsösen nyelt egyet. - Szörnyű eset volt. Persze, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle. A többiek azt mondták, jót fogunk szórakozni. Azt mondták, a lány csak ugrat minket. Provokál. De ez nem volt igaz.
- Mi történt? - kérdezte Artemis egykedvűen.
- Elvittük egy helyre. - Glenthorpe megdörzsölte az orrát kesztyűs kezefejével. - Azt hittem, mindnyájan elszórakozunk majd egy kicsit. De a lány ellenállt. Viaskodott. Nem a mi hibánk volt, hogy... Most már mindegy. De nekem semmi részem nem volt abban, ami történt. A többiek elkapták, de amikor rám került a sor, nem voltam rá képes, ha érti, mire gondolok. Túl sokat ittam. Vagy inkább amiatt, ahogy nézett rám.
- Hogyan nézett magára?
- Mint egy boszorkány, aki meg akar átkozni. Azt mondta, mindnyájan fizetni fogunk. Ez persze képtelenség. De rájöttem, hogy a többieknek nem volt igazuk. A lány nem incselkedett velünk. Egyikőnk se kellett neki. Én... én nem tudtam végigcsinálni..
- De maga is ott volt azon az éjszakán.
- Igen. De csak mert a többiek magukkal vonszoltak. Én nem szeretem az ilyesmit... Én nem vagyok... nem vagyok olyan vérmes természetű, mint más férfiak. - Glenthorpe megint összerázkódott. - Én mindenesetre mondtam valami bocsánatkérés-félét. A többiek kinevettek, de nem bántam. Semmi mást nem akartam, csak elmenni. De a lány kiszabadult. Elrohant az éjszakában. Akkor történt a baleset. Lezuhant.
- Maga mit tett?
- Én? - nézett rá elszörnyedve Glenthorpe. - Semmit. A világon semmit. Épp ezt próbálom elmagyarázni. Nincs oka rá, hogy üldözzön. Hozzá se nyúltam a lányhoz.
- Ki üldözi magát?
- A lány azt mondta... - Glenthorpe megnyalta a száját, és újra megdörzsölte az orrát. - Azt mondta, a szerelme mindannyiunkat tönkre fog tenni azért, amit vele tettünk. De hát ennek már öt éve. Öt hosszú éve. Azt hittem, már vége, elmúlt, elfelejtődött.
- De már nem olyan biztos benne?
Glenthorpe habozott, majd benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy óraláncra akasztható mütyürkét.
- Ezt kaptam pár hónapja. Egyszer csak ott volt a küszöbömön.
Artemis odapillantott az aranypecsétre, melynek vésete egy lovat ábrázolt.
- Na és?
- Szerintem ő küldte. Az, akiről a lány azt állította, hogy bosszút fog állni.
- Miért tenné?
Glenthorpe újra megdörzsölte az orrát.
- Folyton az a kellemetlen gondolat motoszkál bennem, hogy játszik velem. Mint a macska az egérrel, ért engem? De ez nem tisztességes.
- Miért nem?
- Mert hármunk közül én vagyok az egyetlen, aki nem bántotta a lányt. - Glenthorpe magába roskadva ült. - Én vagyok az egyetlen, aki egy ujjal se nyúlt hozzá.
- De maga is ott volt azon az éjszakán, nem?
- Igen, de...
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására, Glenthorpe. Próbálkozzon vele annál, akiről azt gondolja, hogy követi magát. - Artemis megkopogtatta a kocsi tetejét. - Ha megbocsát, most magára hagyom. Inkább egyedül, gyalog teszem meg a hátralévő utat hazáig.
- De hát az útonállók...
- Egy férfinak el kell tudnia dönteni, hogy kinek a társaságát választja.
A kocsi imbolyogva megállt. Artemis kiszállt, és becsukta az ajtót. Hátra se nézve elindult a sötéten gomolygó ködben.

7.

Ma este minden egyes maga állította szabályt megszegett. Több éve már, hogy nem sok, de merev és áthághatatlan törvények szerint élt. Álmokat árult, de soha nem követte el azt az ostoba hibát, hogy maga is higgyen bennük. Illúziók gyártásával foglalkozott, de maga sohasem keverte össze a fantáziát a valósággal.
Azt mondta magának, hogy az a néhány keringő a Gonosz Özveggyel semmi többet nem jelent, mint a hadműveletterv egy elemét, amivel ravaszul csapdába csalja őt. A hölgy túl sokat tud róla, és nyilvánvaló volt számára, hogy fölébe kell kerekednie. Az ősi. Vanza-mondás jól summázta: Ami veszélyt jelent, azt előbb meg kell érteni, hogy úrrá lehessen lenni rajta.
Madeline türelmetlen pillantást vetett rá tollas álarca szemnyílásán keresztül.
- Ideje, hogy szót ejtsünk az üzleti ügyünkről, uram.
Hát ennyire lehet elaltatni az éberségét egy keringővel.
- Gondoltam, kicsit élvezni akarja az estét, mielőtt rátérnénk ügyünk részleteire. - Artemis közelebb vonta magához, és beljebb kormányozta a táncolók közé. - Nekem ez a feltett szándékom.
- Nem tudom, milyen játékot űz, Mr. Hunt, de ami engem illet, nem azért vagyok itt, hogy táncoljak és szórakozzak.
- Meg kell mondanom, Madeline, ön nem az a végzet asszonya, amilyennek híresztelik, aki romlásba dönti a férfiakat. Bevallom, kissé csalódott vagyok.
- Természetesen le vagyok sújtva, amiért azt kell hallanom, nem vagyok elég izgalmas, de nem mondhatnám, hogy meglep, amikor épp ezt hiányolja bennem. Nincs két napja, hogy a nagynéném a szememre hányta, épp olyan magamnak valóvá és különccé váltam, mint a Vanzagari Társaság bármelyik férfitagja.
- Ne nyugtalankodjék, madame. Úgy veszem észre, hogy elég gyorsan rájöttem a maguknak való és különc hölgyek ízére.
A férfi látta, hogy a nő szája tátva maradt a megdöbbenéstől. De még mielőtt teljes joggal rendre utasíthatta volna, a férfi ismét nagy lendülettel megforgatta, hogy csak úgy hullámzott a bokája körül a dominójelmez szoknyája.
Artemis eltökélte, hogy az estének legalább egy részét szórakozással tölti. Madeline olyan jól illett a karjába, ahogy elképzelte. Az illata valósággal megrészegítette. A könyvtárban folytatott beszélgetés óta furcsa nemtörődömség vett rajta erőt; lehet, hogy veszélyes, de ma este nem akar küzdeni ellene.
Beletelt egy kis időbe, mire Madeline össze tudta szedni magát.
- Mi a csuda ütött önbe, hogy ragaszkodik ehhez a nevetséges keringősdihez? - kérdezte hűvösen.
- Ez nem keringősdi. Mi most igazából keringőzünk, ha nem vette volna észre. Az Alompark bőséges kínálatában a mi táncunk nem tartozik az illúziók közé. Remélem, a végére mindketten kifogyunk a szuszból.
- Nagyon jól tudja, hogy mire gondolok.
- Én álmokkal és illúziókkal kereskedek, madame - `' mosolyodott el könnyedén a férfi. - Itt, ezen a piacon, ahol most áll, szintén az én áruimat lehet kapni. Mint minden vérbeli kereskedő, ragaszkodom hozzá, hogy mintát vegyen az árumból, mielőtt megalkudnánk a csip-csup részletekről.
Azzal ismét vett egy nagy lendületet, és megint egy másik irányba kormányozta Madeline-t. Remélte, hogy ha alaposan megtáncoltatja, nem lesz elég levegője, s egy ideig nem beszél üzletről.
Végül persze majd meg kell beszélniük a dolgot. De azt akarta, hogy itt történjen meg, ahol ő van birtokon Felül, nem egy olyan helyen, amit a nő választ. Az ilyen részletek nagyon sokat számítanak minden üzleti tárgyalásnál. És különösen nagy elővigyázatosság szükséges ott, ahol az ember egy olyan hölggyel köt alkut, aki férfiak meggyilkolásáról híres.
Körülnézve megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy az Arany Pavilon nagyterme zsúfolásig megtelt táncoló párokkal. A nyári hónapokban minden csütörtök este álarcosbált rendeztek itt, s ezek óriási népszerűségnek örvendtek. Ide bárki eljöhetett, aki ki tudta fizetni a belépőjegy árát. Az egyetlen követelmény volt, hogy legyen rajta álarc.
Az estélyek demokratikus jellege sokakat sértett. De az előkelő társaság néhány, minden másba beleunt tagja kifejezetten szórakoztatónak tartotta e jelmezbálokat. Itt nyugodtan elvegyülhettek az emberek közé, és a dolgot még izgatóbbá tette, hogy mindig úszott valami halvány botrányszag a levegőben. Ezeken a csütörtök éjjeleken a táncparketten összekeveredtek egymással dendik, katonatisztek, korhely ifjak, színésznők, előkelő hölgyek, kereskedők és szélhámosok. S mindehhez a díszletek az ókori Egyiptom és Róma ragyogását idézték. A tágas terem egyik sarka mintha egy egyiptomi templom lett volna, amelyből nem hiányoztak a szfinxutánzatok sem. A terem másik végében művésziesen törött oszlopokkal körülvett római szökőkút vize csobogott bele egy széles és sekély medencébe. E kettő között hamis múmiák, pazar trónusok és sok-sok festett urna állt szépen átgondolt rendszer szerint. Voltak még ezenkívül kétszemélyes kis kőpadokkal felszerelt sötét benyílók, apró zugok és rejtekhelyek.
Amikor Artemis három évvel ezelőtt megvette a leromlott állapotú szórakoztatóparkot, volt egy elképzelése arról, hogy mit akar belőle teremteni. Henry Leggett hűségesen megcsinált mindent, amire utasítást kapott, ő tárgyalt a kivitelezővel, az építőkkel és a díszítőmunkásokkal. Mindnyájuknak az volt a dolguk, hogy a hatalmas teret megtöltsék egzotikus, fényűző és titokzatos tárgyakkal.
Az álmok vonzerejét senki nem értheti meg jobban d annál, mint aki nem engedi át magát az álmoknak.
A zene véget ért, pedig még szívesen táncolt volna. Kelletlenül állította meg Madeline-t, akinek bokája körül még egyet perdült a dominószoknya. Az álarc mögül kihívóan nézett rá a női szempár.
- És most, hogy jól elszórakozott rajtam, rátérhetünk végre az üzleti ügyünk megbeszélésére, uram?
Hajjaj. Tudta előre, hogy nem töltheti az egész éjjelt táncolással.
- Helyes, Mrs. Deveridge, térjünk rá az üzletre. De ne itt. Egy ilyen piszkos ügyet csak a többiektől félrevonulva intézhetünk el.
- Én nem nevezném piszkos ügynek, uram.
- A társaság szemében, madame, nincs közönségesebb dolog az üzletnél.
Azzal karon fogta, és a kétszárnyú ajtón át kivezette az Álompark lampionokkal megvilágított kertjébe. Az enyhe éjszaka sokakat kicsalt a frivol örömökkel kecsegtető parkba. Férfiak és nők flörtöltek az árnyas kerti lugasokban és tűntek el a sötét ösvényeken. Hol innen, hol onnan hangzott fel zene, kacagás, és olykor taps.
Madeline egy csoport zajos fiatalra pillantott, akik a remetenő barlangja előtt gyűltek össze.
- Esküszöm, ez a barlang teljesen valódinak látszik!
- Ez a cél, Mrs. Deveridge.
Artemis a szórakoztatópark túlsó vége felé irányította a nőt. Elhaladtak a Kristály Pavilon bejárata előtt, amely előtt a bámészkodók azt nézték, hogyan vívnak egymással a toronyóra játékkatonái.
A szomszédos pavilonból taps hallatszott ki.
- Ott mi történik? - intett a fejével Madeline a kivilágított bejárat felé.
- Az az Ezüst Pavilon. Egy hipnotizőrt szerződtetem oda.
- Ó igen, persze. Nellie és Alice akkor este a hipnotizőrt akarták megnézni. - Kíváncsian pillantott a férfira. - Ön hisz a hipnotizálás erejében, uram?
A férfi az Ezüst Pavilonból kihallatszó lelkes üdvrivalgásokra fülelt.
- Én a jegyek eladásában hiszek, madame. Ehhez a Hipnotizőr kiválóan ért.
Ahelyett, hogy elmosolyodott volna e tréfás megjegyzés hallatán, Madeline inkább összeszorította a száját.
- Vannak olyan Vanza-elemek, amelyek akár hipnotizálásnak is tekinthetők.
- Nem kétlem. Az agy feltérképezetlen birodalom. Titkai a Vanza-filozófia legmélyén rejlenek.
Ahogy a kaviccsal felszórt utacska körül mind nagyobb lett a sötétség, úgy ritkult körülöttük a sokaság.
- Hová megyünk? - kérdezte nyugtalanul Madeline.
- A kertnek egy olyan részébe, amely még nincs megnyitva a nagyközönség számára. Ott magunkban lehetünk. Megmutatom önnek a legújabb attrakciómat.
- Mi az?
- A Kísértetkastély.
- Kísértet? - kapta fel fejét a nő.
Hangjának szokatlan élessége meglepte a férfit.
- Csak nem azt akarja mondani, Mrs. Deveridge, hogy fél a szellemektől? Ugysem hiszem el.
A nő nem válaszolt, de a férfi érezte benne a feszültséget.
Szellemek?
Amikor odaértek a park túloldalát elválasztó sötét sövényhez, Artemis levette az álarcát.
- Itt már nem kell attól félni, hogy valaki megláthatja, Mrs. Deveridge. Ez a terület el van zárva a látogatók elől.
Az asszony habozott, majd kelletlenül felnyúlt, hogy levegye az álarcát. A holdfény megcsillant sötét haján.
- A Kísértetkastély még nincs egészen kész. - Artemis benyitott egy kapun, és kézbe vett egy meggyújtatlan lámpát. - Jövő hónapban fogjuk megnyitni. Remélem, népszerű lesz az ifjúság és a szerelmespárok körében.
Madeline egy szót sem szólt. A férfi meggyújtotta a lámpát, és végigvezette egy kétoldalt sövényfallal övezett kavicsos úton. Egy sarkon befordulva egy kőkapuhoz értek.
- Az új labirintus - magyarázta Artemis, miközben beléptek a kapun. - A kastéllyal együtt lesz az átadása. Magam terveztem egy Vanza-minta alapján... remélem minél több látogatóm fog eltévedni benne.
- Ebben nem kételkedem. Édesapám mindig mondta, hogy a Vanza-labirintusoknál bonyolultabb útvesztőkkel sehol sem találkozott.
A nő hangjának rosszalló csengése mosolyra késztette a férfit.
- Nem szereti az útvesztőket?
- Kislányként élveztem őket, de később mindig a Vanza jutott róluk az eszembe.
- Így persze már nem találta őket olyan szórakoztatóknak.
A nő rejtélyes pillantást vetett a férfira, de nem válaszolt.
Egy újabb sarkon befordulva felmagasodott előttük a Kísértetkastély holdfényben fürdő gótikus homlokzata, rajta a baljósan sötét, keskeny ablakokkal.
- Egészen olyan, mintha Mrs. York valamelyik rémtörténetéből termett volna itt - nézte elgondolkodva Madeline. - Esküszöm, kétszer is meggondolnám, hogy egymagam be merjek-e lépni.
- Ezt bóknak veszem.
A nő meglepetten nézett rá, aztán halványan rámosolygott.
- Ha jól sejtem, ön is besegített a kastély és a labirintus tervezésébe.
- Igen. Azt hiszem, ettől még a legmerészebb látogatóim hátán is futkosni fog a hideg.
- Az Álompark, ugye, többet jelent önnek, mint pusztán üzleti befektetést? - vetett rá egy fürkésző pillantást a nő.
A férfi elgondolkodva nézte a kastélyt, miközben a választ fontolgatta.
- Elárulok önnek egy titkot, amiről még senkinek sem beszéltem. Azért vásároltam meg ezt a szórakoztatóparkot, mert kitűnő befektetésnek tartottam. Házakat és üzleteket akartam építeni ide. Talán egyszer meg is teszem. De időközben rájöttem, hogy roppantul élvezem a legkülönbözőbb szórakoztatások kitalálását és megtervezését. Álmokat eladni a kereskedelem igen jövedelmező ága.
- Értem. - A nő elnézte a Kísértetkastélyt. - És ha talál magának egy megfelelő feleséget, továbbra is üzemeltetni akarja ezt a parkot?
- Ezt még nem döntöttem el. - A férfi egyik csizmás lábát fölrakta a kastélyhoz vezető ösvényt jelző alacsony sziklafalra. - Már másodszor érdeklődik a jövendő feleségem iránti szándékaimról. Nagyon a szívén viseli, hogy tisztességesen bánjak vele.
- Melegen ajánlom.
- De mi lesz, ha kifogásolja ezt a fajta jövedelemszerzést?
Madeline összekulcsolta a háta mögött két kesztyűs kezét. Látszott rajta, hogy lenyűgözi a gótikus pavilon.
- Én azt tanácsolom, uram, hogy kezdettől fogva legyen becsületes vele.
- Még ha ezzel azt kockáztatom is, hogy elveszítem?
- Az én tapasztalatom szerint a csalás nem jó alap egy házassághoz.
- Azt akarja mondani, hogy az ön házassága erre a sarokkőre épült?
- A férjem az első pillanattól kezdve hazudott nekem.
- Mivel kapcsolatban?
- Mindennel kapcsolatban. Hazudott az apámnak, és hazudott nekem. Túl későn jöttem rá, hogy semmit sem szabad elhinnem abból, amit mond. Mind a mai napig azon dolgozom, hogy elválasszam a tényeket a fikciótól.
- Kellemetlen állapot.
- Rosszabb, mint képzeli - suttogta a nő.
A férfi kinyújtotta a kezét, és kicsit megemelte Madeline állát.
- Mielőtt rátérnénk ügyünk részleteire, azt javasolom, Mrs. Deveridge, hogy kössünk egyezséget.
- Miféle egyezségre gondol?
- Ígérjük meg, hogy azalatt, míg szövetségben vagyunk, nem hazudunk egymásnak. Előfordulhat, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk, megtartjuk magunknak a titkainkat. Végtére is mindenkinek joga van a saját magánéletéhez. De hazugságokat nem mondunk egymásnak. Rendben van?
- Ezt az egyezséget bátran megköthetjük, uram - mondta az asszony; a szeme sötéten csillogott a holdfényben. - De hogyan lehetünk biztosak benne, hogy a másik nem fog visszaélni vele?
- Jó kérdés, Mrs. Deveridge. Nem tudok rá jó választ adni. Minden a bizalmon múlik.
A nő szája kissé megrándult.
- Rólam az a hír járja, hogy őrült vagyok és ráadásul gyilkos is. Biztos benne, hogy vállalja annak kockázatát, hogy megbízik bennem?
- Mindannyiónknak megvannak a maga gyengéi és gyarlóságai, nem gondolja? Ha megkötjük a mi kis egyezségünket, önnek is sok mindent el kell néznie bennem. Itt van például a Vanza-múltam és az a szerencsétlen dolog, hogy kereskedelemmel foglalkozom.
- Rendben van, uram, mérget vehet a szavamra - nevette el magát Madeline. - Nem fogok hazudni önnek.
- Én sem önnek.
- Érdekes alku, nemde? - jegyezte meg fanyarul Madeline. - Becsületszóra kötött megállapodás egy asszony, aki állítólag hidegvérrel megölte a férjét, és egy úr között, aki a világ előtt eltitkolja az igazságot magáról.
- Én meg vagyok vele elégedve - nézett a férfi a nőre. - És most, hogy megegyeztünk, akár el is mondhatná, mit kíván tőlem, Mrs. Deveridge.
- Ne ijedjen meg, uram. Semmi többet nem kívánok öntől, mint amit egy őrült nőtől józan ésszel várni lehet. - Miközben beszélt, tekintetét egy pillanatra sem vette le a kastélyról. - Szeretném, ha segítene nekem megtalálni egy szellemet.
A férfi sokáig mérlegelte a hallottakat, majd lassan kiengedte a levegőt.
- Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan intelligens és művelt hölgy, mint ön, hisz a szellemekben.
A nő álla megfeszült.
- Már-már valóban hiszek ebben a bizonyos szellemben.
- Van neve ennek a szellemnek?
- Ó, hogyne - felelte halkan a nő. - Van neve. Renwick Deveridge.
Lehet, hogy a szóbeszéd mégis igazat mondott. Talán csakugyan elment az esze. Artemis hirtelen észrevette, mennyire lehűlt a levegő. A Temze felől felszálló köd foszlányai bekúsztak a kert fái közé.
- Valóban úgy gondolja, hogy a halott férje visszatért a sírból, hogy kísértse önt? - kérdezte óvatosan.
- Röviddel azelőtt, hogy... meghalt a tűzben, megesküdött, hogy mindenkit megöl a családomban.
- Jóságos ég!
- Meg is ölte az apámat.
- Úgy tudom, hogy Winton Reed szívrohamban halt meg - nézett rá merőn Artemis.
- Méreg volt, Mr. Hunt. - A nő ránézett, majd elfordította a tekintetét. - A nagynéném megpróbálta megmenteni, de az apám már idős volt, és a szíve gyenge. Néhány órával a tűz után halt meg.
- Értem - igyekezett közömbös hangot megütni a férfi. - Ha jól sejtem, nincs rá bizonyítéka.
- Nincs.
- Hmm.
- Ugye, nem hisz nekem? - A nő széttárta a karját. - Nem hibáztatom érte. Azok, akik azt hiszik, hogy megöltem a férjem, nyilván azt mondanák, hogy a bűntudat juttatott olyan állapotba, hogy a szellemét vélem látni.
- Látta?
- Nem. De ismerek valakit, aki látta - tette hozzá habozva.
Sült bolond lenne? Vagy rafinált gyilkos, aki fel akarja használni őt valamilyen sötét tervéhez? Akárhogy is, azt nem lehet mondani, hogy a beszélgetésük unalmas lenne.
- Ön szerint mi történik, Mrs. Deveridge?
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de kezdek arra gondolni, hogy a férjem talán nem is halt meg azon az éjszakán, amikor kigyulladt a ház.
- Úgy hallottam, hogy Deveridge holttestét megtalálták az üszkök között.
- Igen. Az orvos azonosította. De mi van akkor, ha...?
- Ha az orvos tévedett? Ezt akarta mondani?
- Igen. Nekem azt mondták, hogy a holttest megégett ugyan, de nem felismerhetetlenül. Mindazonáltal tévedhetett is. - Hirtelen a férfi felé fordult, s a szeme keményen megvillant a lámpafényben. - Akárhogyan is, de meg kell tudnom az igazságot, méghozzá gyorsan. Ha é1 a férjem, képes és valóban bosszút áll rajtunk. Meg kell védenem a nagynénémet és magamat.
A férfi sokáig nézte.
- És ha kiderül, hogy csakugyan a képzelete űz tréfát önnel, Mrs. Deveridge? Mi lesz akkor?
- Bizonyítsa be nekem, hogy tévedek: Renwick nem jár vissza a sírból. Győzzön meg arról, hogy bolond vagyok. Ígérem önnek, uram, boldogan meg fogok nyugodni abban, hogy ideg-összeroppanásom van. - Elhúzta a száját. - Legalább elkezdhetem kúrálni magam. A nagynéném nagy szakértője az ilyen bajok gyógykezelésének.
- El kellene mennie a rendőrségre, Mrs. Deveridge - mondta óvatosan a férfi. - Biztosan tudnának segíteni.
- Még ha meg tudnám is győzni őket arról, hogy nem vagyok őrült, egy közönséges rendőr úgysem vehetné fel a küzdelmet a Vanza harcművészet szakértőjével.
- Deveridge szakértő volt?
- Igen. A mesteri fokot nem érte el, bár nagyon szerette volna, de elég tapasztalt volt. Meg kell mondanom, uram, hogy miután áttanulmányoztam apám feljegyzéseit a társaság tagjairól, az ön személyén kívül csak egy embert találtam, akivel erről a dologról tanácskozhatnék. Sajnos ő elérhetetlen.
A férfit valami oknál fogva bosszantotta, hogy a nő másra is gondolt rajta kívül.
- És ki lenne az a másik, akit alkalmasnak talált e feladatra?
- Mr. Edison Stokes.
- Ő jelenleg nincs Angliában - bólintott Artemis. - Nemrég házasodott. Ha jól tudom, Rómába vitte a feleségét, valami romokhoz.
- Igen. Őt tehát nem kérhetem meg.
- Mindig jólesik az embernek a tudat, hogy ő van a csúcson, még ha másvalaki távolmaradása következtében is.
- Nos, uram? - nézett rá fürkésző tekintettel az asszony. - Akar nekem segíteni a nyomozásban az édesapám feljegyzéseiért cserében?
Artemis belenézett a nő szemébe, de őrültségnek nyomát sem látta benne, csak mindenre kész elszántságot és őszinte kétségbeesést. Ha nem segít neki, maga lát hozzá, vagy a Vanzagari Társaság valamelyik rögeszmés tagjához fordul. Van belőlük épp elég. Mindenképpen nagy veszélynek teszi ki magát, feltéve, hogy jogosak a félelmei.
Feltéve, hogy jogosak.
Ezer és egy oka volt rá, hogy ne kezdjen semmit ezzel a nővel. De ebben a pillanatban. egy sem jutott közülük eszébe.
- Körülszaglászok kicsit - hallotta a saját hangját. Látta, hogy a nő ajka szóra nyílik. Felemelte a kezét, hogy csendre intse. - Ha az aggodalmai jogosnak bizonyulnak, újból beszélünk a dologról. De ezen túl semmit sem ígérhetek.
Madeline váratlanul rámosolygott; ehhez képest a lámpa fénye halvány pislákolásnak tűnt.
- Köszönöm, uram. Biztosíthatom, hogyha a dolog végére jutunk, szabadon rendelkezhet az apám naplójával.
- Igen - felelte a férfi. Így vagy úgy, de biztosan.
- És most - folytatta a nő felélénkülve - bizonyára lesznek hozzám kérdései..
- Nagyon sok kérdésem lesz.
- Tudom, hogy a válaszaim enyhén szólva furcsán fognak hangzani.
- Nem kétséges.
- De biztosíthatom, jó okom van rá, hogy nyugtalan legyek.
- Az igazat megvallva, madame...
- Igen? - nézett rá kíváncsian Madeline.
- Nos, miután megállapodtunk, hogy őszinték leszünk egymáshoz, jobb lesz, ha itt és most megmondom önnek nyíltan, hogy nagyon vonzónak találom.
Csend lett. Nagy csend.
- Ó, istenem - mondta végül a nő. - Ez roppant sajnálatos.
- Nem kétséges, de hát ez az igazság.
- Reméltem, hogy el tudjuk kerülni az ilyesfajta bonyodalmakat. Mindazonáltal - tette hozzá némileg felderülve - remélem, önnek van egy előnye a többi úrral szemben, akiket hasonló szerencsétlenség sújt.
- Szerencsétlenség - tűnődött a szón fennhangon a férfi. - Igen, azt hiszem, ez a szó találóan jellemzi a helyzetet.
- Tudniillik ön nem az első, aki ilyen sajátságos módon érdeklődik irántam - magyarázta összevont szemöldökkel Madeline.
- Nyilván meg kellene nyugodnom a tudattól, hogy nem vagyok egyedül.
- Akármilyen nehéz megérteni, de az elmúlt egy esztendőben többször is előfordult, hogy levelet és virágot kaptam különböző uraktól. Akár hiszi, akár nem, mindannyian valami kis regényes viszonyban reménykedtek.
- Értem.
- Valóban különös, de Bernice néni elmagyarázta nekem, hogy bizonyos típusú férfiak vonzódnak az özvegyekhez. Ez a típus azt gondolhatja, hogy a hozzám hasonló hölgyeknek már van élettapasztalatuk, ennélfogva a férfinak nem kell tekintetbe vennie a... hogy is mondjam csak... a hölgy tapasztalatlanságát.
- Más szóval nem kell tekintettel lennie az illető hölgy ártatlanságára - bólogatott Artemis.
- Pontosan. Ahogy Bernice néni mondja, ettől olyan vonzók az özvegyasszonyok.
- Hmm.
- Én meg is értem, hogy a tapasztaltság nagy vonzerő lehet egy olyan férfi számára, aki viszonyt akar létesíteni egy hölggyel.
- Hmm.
- De az ember azt gondolná, hogy az özvegységre jutásom körülményeiről szóló mendemondák elriasztják tőlem a férfiakat.
- Való igaz.
- Ha a tapasztalatot nézem, érthető a dolog, de bevallom, nem értem, hogy lehet vonzónak találni egy olyan hölgyet, aki állítólag hidegvérrel megölte a férjét.
- Ízlések és pofonok különbözők. - Úgy döntött, nem említi, miféle fogadás olvasható a klubokban rendszeresített fogadások könyvében. Az ezer font jutalom annak, akinek sikerül eltöltenie vele egy éjszakát, bőven megmagyarázza az elmúlt évben neki küldött csokrokat és meghívásokat.
- Azt tanácsolom, uram, hogy a Vanzában szerzett gyakorlata révén erősítse meg magát az irántam érzett érdeklődése leküzdésére - mondta feddő pillantás kíséretében Madeline.
- Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy a mesteri fokozatom nem lesz elég, hogy le tudjam küzdeni a vágyat, hogy kapcsolatot teremtsek önnel, Madeline - mondta Artemis, és a két kezébe fogta a nő arcát.
- Valóban? - nyílt tágra Madeline szeme.
- Valóban.
Madeline láthatóan nyelt egyet.
- Milyen furcsa.
- Ugye? De mint ahogy nem mulasztja el, hogy emlékeztessen rá, a Vanza-tagok mindig is furcsák voltak.
És mielőtt a nő egy szót is szólhatott volna, odahajolt, és megcsókolta.
Amikor érezte, hogy az asszony meglepődik, zavarba esik, de nem húzódik el tőle, akkor közelebb húzta, és szorosan, a mellére vonta. Most közelebb voltak egymáshoz, sokkal közelebb, mint amikor a keringőt táncolták. A férfi érezte a nő testének melegét és illatát.
Madeline vett egy kis lélegzetet; ajka szétnyílt, dominószoknyája hajtásai a csizmáját súrolták.
A férfi becsúsztatta a kezét a dominójelmez alá, és tenyerével átfogta, pontosan a ruhaderék alatt. Mellének halma gyötrő édességgel nehezedett két tenyere élére. Sürgető vágy ébredt benne, amitől felforrósodott a vére.
Csakugyan lehet valami az özvegyasszonyokban, gondolta.
Szomjas csókját Madeline lelkesen, de furcsa mód ügyetlenül viszonozta. Hát persze, hiszen egy éve már, hogy egyedül él, és a jelek szerint a házassága is sikertelen volt.
Artemist magát is meglepte teste követelődző vágya. Megtanulta, hogy mindenben uralkodjon magán, beleértve a nőkkel való kapcsolatát is. És már rég elmúlt az első ifjúsága is.
És most mégis majd szétfeszítette a vágy.
Ajkával lejjebb vándorolt oda, ahol a legselymesebb a nyak bőre, és kezével még szorosabban fogta a derekát. Madeline teste megremegett, ujjaival belemarkolt a hajába.
Határozottan van valami az özvegyasszonyokban, döntötte el Artemis. Legalábbis ebben az özvegyasszonyban.
- Artemis. - Madeline úgy érezte, mintha valahol mélyen. egy gát szakadt volna át benne.
A férfi egész testén vad vágy hullámzott át. Évek óta nem érzett ekkora szomjúságot. Lénye legmélyéig megrázta, hogy az oly sok gonddal felépített önuralom egy pillanat alatt semmivé lehet.
- Tévedtem - mormolta, száját egy pillanatra sem tépve el a nő ajkától. - Maga még veszedelmesebb, mint amilyennek a híre alapján képzeltem.
- Nem.
- De.
- Talán nincs is többről szó, mint arról a szerencsétlenségről, amiről az imént szóltam - mondta levegő után kapkodva a nő.
- Lehet. De meg kell önnek mondanom, hogy a legkevésbé sem érdekel.
Megpróbált gondolkozni, miközben egyre hevesebben csókolta a nőt. Nem volt könnyű. De egyvalami eszébe jutott. Nem fektetheti le erre a nyirkos fűre.
Felkapta a nőt, ás elindult vele a Kísértetkastély bejárati lépcsői felé.
- Szent isten - kapta el Madeline a száját, és egész testében megmerevedett. A sötétben kitágult a pupillája, de nem a szenvedélytől. - Az ablak.
- Mi? - A nő hangjából érezhető döbbenet és félelem visszarántotta Artemist a földre. Letette karjából Madeline-t, és fölpillantott a keskeny, ívelt ablakok sorára. - Mi az?
- Van ott valaki - nézett föl a nő az egyik emeleti sötét ablakra. - Esküszöm, láttam, amint megmozdult.
- Elhiszem - nyögött fel Artemis.
- Tessék? - fordult felé villámgyorsan Madeline. - De hát kicsoda...?
- Kétségtelenül ifjú Zakariás barátom, vagy valamelyik Szeme, esetleg Füle. Nemegyszer figyelmeztettem őket, hogy ettől a helytől maradjanak távol, amíg el nem készül. De annyira kíváncsiak az ördögfiókák... mindenféle ötlettel ellátják Henryt, hogy lehetne minél kísértetiesebb hatást elérni.
Azzal elindult a lépcső felé. - Artemis, várjon...
- Maradjon itt. - A férfi fölkapta a lámpát, és kinyitotta a bejárati ajtót. - Egy perc és elküldöm a fiúkat.
- Nekem ez nem tetszik, Artemis - nézett ijedten Madeline az ajtóra. - Kérem, menjünk innen.
Oktalanság ennyire ijedeznie, gondolta a férfi. Másrészt viszont a megölt férje kísértetétől retteg. Eszébe jutottak a rácsokkal és csengőkkel felszerelt ablaktáblák. Miféle pokoli terv juttatta őt ennek a nőnek a bűvkörébe?
De képtelen volt elszakadni tőle, és immár nem csak az Apja feljegyzései tartották fogva.
- Nyugodjon meg - mondta csillapítónak szánt hangon. - Egy percen belül visszajövök.
Belépett a Kísértetkastélyba. A lámpafény megvilágította a műkőből épített falat, és mély árnyékot vetett a csigalépcső alá.
- Az ördögbe is, hogy lehet ilyen átkozottul makacs? - iramodott utána a lépcsőn magasra emelt szoknyával Madeline. - Tényleg láttam valakit az ablakban.
- Mondtam, hogy elhiszem.
- Ne játssza azt, uram, hogy eltűri a szeszélyeimet. Ön most már az én alkalmazottam. Ha mindenáron szembe akar szállni a betolakodóval, kötelességem, hogy elkísérjem.
- Ahogy óhajtja. - A férfi fölnézett az emeletre vezető keskeny lépcső tetejére. A lámpa fénye kísértetiesen imbolygott a falon.
- Ne vegye zokon - suttogta a háta mögött Madeline -, de ami engem illet, én nem adnék pénzt azért, hogy megnézhessem ezt a kísérteties helyet.
- Hatásos, nemde? - A férfi egy falmélyedésben himbálódzó viasz csontvázra nézett. - Ez hogy tetszik önnek?
- Hátborzongató.
- Kicsi John ötlete volt, hogy ide tegyük. Ha minden elkészül, több szellemalak fog lelógni a mennyezetről, köztük egy fej nélküli holttest is. A fiúk néhány csuklyás alakot is szeretnének a lépcső tetejére.
- Az ég szerelmére, Artemis, most nincs idő idegenvezetésre! Odafönt valahol egy betolakodó bujkál. Lehet, hogy csak arra vár, mikor csaphat le ránk.
- Elég valószínűtlen. Zakariás és barátai tisztában vannak vele, hogy nem venném jónéven. - De még mennyire, hogy nem! Ha elkapja azt a csirkefogót, aki megzavarta a Madeline-nel való szenvedélyes közjátékát, csúnyán ellátja a baját! - A Szemek és a Fülek igazán hasznos munkát végeznek, de olykor nem árt...
Hirtelen elhallgatott; odafönt egy árnyat látott megmozdulni. A lámpa fénye csak a köpenye szélét világította meg, s a hangtalan árnyék máris eltűnt.
- Artemis - lehelte Madeline.
A férfi ügyet sem vetett rá; egy ugrással a lépcső tetején termett, és az alak után vetette magát. Még hallotta, hogy Madeline ott van a nyomában. Átvillant rajta, nem kellett volna megengednie, hogy utánajöjjön. Csak egy másodpercre látta a betolakodót, de ennyi elég volt, hogy tudja: férfit üldöz, nem gyereket.
A hall túlsó végében becsapódott egy ajtó. Artemis az ajtó elé érve megállt, letette a lámpát, és megfordította a kilincs gombját. Az ajtó nem nyílt ki.
- A gazember kitámasztotta valami súlyos tárggyal - mondta Madeline-nek. Vállával nekitámaszkodott az ajtónak, és nagyot lökött rajta. i
- Hadd segítsek - állt be mögé Madeline, és együttes erővel nyomták az ajtót.
Artemis érezte, hogy az ajtó enged, a mögötte lévő tárgy horzsolja a csupasz padlót, és a szobában valami mozgás támad.
- Mi az ördögöt művelhet odabent? - morogta.
Utoljára egy nagyot lökött az ajtón, amely végre engedett, és a keskeny résen át bepréselte magát.
- Maradjon itt - szólt vissza Madeline-nek, és ezúttal érezhetően komolyan is gondolta.
- Az istenért, legyen óvatos!
Artemis meggörnyedve, a falhoz simulva óvakodott be a szobába. Ösztönösen vette elő a régi gyakorlatát, mindig a legsötétebb zugokat keresve.
De már tudta, hogy elkésett.
A miniatűr balkonra nyíló ablakon át hűvös levegő áramlott be. Az éjszakai légáram megrezegtette a műpókhálókat, a függöny könnyű anyaga csúfondárosan meglibbent a holdfényben.
Idióta, gondolta Artemis. Hogy képzelte, hogy arra el tud menekülni? Csapdába ejtette magát, hacsak le nem ugrott onnan a földre.
Csakhogy a csapdába esett állat veszélyes is tud lenni!
Lassan lopakodott az ablak felé. Már kilátott a balkonra. Üres volt.
- Nincs senki odakint - suttogta a szoba közepéről Madeline. - Eltűnt.
- Szerencséje van, ha ugrás közben nem törte ki a nyakát.
- Nem hallottam zajt.
Igaza volt.
Artemis kilépett a balkonra, és lenézett. Nem látott sebesülten fekvő alakot a füvön. A ritkán használt déli kapu felé bicegő alakot sem látott.
- Elment - suttogta a nő.
- Képtelenség, hogy ilyen magasról leugorva haja szála se görbült - morogta a férfi, és fölnézett. - Lehet, hogy másfelé menekült.
- A tetőn át?
- Lehetséges. De előbb-utóbb onnan is le kell jönnie... - Artemis hirtelen elhallgatott; a csizmája orra beleütközött valami puha tárgyba. Lenézett. - Az ördögbe is!
- Mi az? - kérdezte Madeline, látva, hogy Artemis lehajolt a tárgyért, amire rálépett.
- Hát ezért nem törte ki a nyakát, amikor leugrott a balkonról - emelt a magasba Artemis egy kötelet. - Ezen közlekedett ki és be.
- Most legalább láthatja, hogy én nem kísértetet láttam - sóhajtotta Madeline.
- Ellenkezőleg. Nem hinném, hogy teljesen biztosak lehetünk benne.
- Hát ezt meg hogy érti? - kapta fel a fejét a nő.
Artemis lassan végighúzta tenyerében a vastag kötelet.
- Ezen a kötélhágcsón Vanza-csomók vannak.

8.

Madeline a könyvtár ablakából kinézett a kopár kis kertre. Háta mögött összekulcsolta a kezét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy a férfi az íróasztala sarkára telepedve feszülten várja a magyarázatát.
- Meséljen el mindent az elejétől - kérte Artemis.
Az éjjel, a Kísértetkastélyban átélt kaland után a férfi hazakísérte, ellenőrizte a zárat az ablaktáblákon, és megígérte, hogy küld valakit, aki reggelig szemmel tartja a házat.
- Próbáljon pihenni - mondta. - Gondolkoznom kell. Reggel visszajövök, és kitervelünk valamit.
A nő egész éjszaka azon töprengett, mennyit mondjon el neki. Most pedig minden szavát gondosan mérlegre kell tennie.
- Mondtam már, hogy a férjem megmérgezte az édesapámat. Bernice megpróbálta megmenteni, de hatástalannak bizonyultak a legerősebb szerei is. Azt mondta, Renwick egy végzetes hatású Vanza-főzetet használt.
- Folytassa.
A férfi hangja semmit sem árult el. Még azt sem, elhiszi-e, amit a nő mond.
- Addigra már tudtuk, hogy Renwick őrült. Hónapokig el tudta titkolni előlünk. Meg tudta téveszteni az apámat, engem, és mindenki mást. De a végén napnál világosabbá vált.
- Miből jött rá, hogy a férje őrült?
- A házasságkötésünk után hamarosan kiderült, hogy van valami roppant furcsa Renwickben - kezdte habozva a nő. - Órákat töltött a padlástérben kialakított kis kamrában. Laboratóriumnak nevezte. Mindig zárva tartotta, és senkit sem engedett be oda. De egy délután, mialatt a meditációs gyakorlatait végezte, sikerült ellopnom a kulcsát.
- Átkutatta a szobát?
- Igen. - A nő lesütötte a szemét. - Most nyilván arra gondol, hogy egy rendes feleség nem tesz ilyet.
- És mit talált? - kérdezte Artemis, ügyet sem vetve Madeline megjegyzésére.
A nő lassan ráemelte a tekintetét.
- Bizonyítékot arra, hogy Renwick a sötét Vanza-erők oldalán áll.
- Miféle bizonyítékot?
- Újságokat. Könyveket. Feljegyzéseket. Az apám által megvetett alkímiai sületlenségeket. Ő mindig azt mondta, hogy az ilyesmik nem tartoznak az igazi Vanzába. Én azonban a saját kutatásaimból tudtam, hogy a Vanza-filozófiában mindig is jelen volt a mágia és az alkímia gonosz áramlata.
- Átkozott okkultizmus. A Kerti Templom szerzetesei sohasem tanítottak ilyesmit. Ez tilalmas tudomány.
- A tilalmas tudományok annál nagyobb vonzerőt gyakorolnak egyesekre - húzta fel a szemöldökét Madeline.
- A férje is ilyen ember volt?
- Igen. Valójában ezért férkőzött az apám bizalmába. Odáig képes volt elmenni, hogy elvett feleségül csak azért, hogy rávegye Papát, tanítsa meg mindarra, amit tudni akart. Azt hitte, ha családtag lesz, Papa majd minden titkát meg fogja osztani vele.
- Miféle titkokat akart Deveridge megtudni?
- Két dolgot. Az első az ősi Vanza-nyelv, amelyen az alkímiáról és varázslásról szóló régi könyvek íródtak.
- És a másik?
- Renwick nagymester akart lenni - mondta Madeline, s az álla megfeszült. - Megszállottja volt ennek a vágyának.
- Az édesapja nem volt hajlandó megtanítani őt a legmagasabb körök tudományára?
- Úgy van - válaszolta egy mély sóhajjal Madeline. - Papa ha későn is, de végül rájött, hogy Renwick gonosz. A férjem hitt benne, hogy ha meg tudja fejteni a Vanza okkult szövegeinek titkait, boszorkánymester válhat belőle.
- Csakugyan őrült lehetett, ha ezt gondolta.
- Rosszabb annál, uram. Őrült gyilkos. Apám nem sokkal a halála előtt figyelmeztette Bernice-t és engem, hogy Renwick megesküdött, hogy mindnyájunkat megöl. Azért akarta kiirtani az egész családomat, mert Papa nem volt hajlandó megtanítani mindarra, aminek segítségével megfejthette volna a régi, okkult könyveket.
- Deveridge-et azonban szerencsés módon megölte egy betörő, még mielőtt végrehajthatta volna a bosszúját - mondta magától értetődő természetességgel a férfi.
- Igen - felelte Madeline, és állta a férfi tekintetét. - Bernice szerint a sors keze volt.
- Hmm. - Artemis elgondolkodva bólintott. - A sors keze mindig jól jön, ha valami ilyesmit kell megmagyarázni, nem gondolja?
A nő megköszörülte a torkát.
- Nos, valójában nem tudom, mi lett volna, ha Renwick életben marad. Miután Papa meghalt, nem maradt senki, aki megvédhetett volna bennünket tőle.
- Ha mindaz igaz, amit most elmondott, akkor megértem a dilemmáját.
A nő pár pillanatra lehunyta a szemét, hogy erős tudjon maradni.
- Nem hisz nekem.
- Mondjuk inkább azt, hogy most még nem vonnék le semmilyen következtetést.
- Tudom, hogy ez az egész nagyon furcsán hangzik, de ez az igazság, uram. - A nő egymásba kulcsolta két kezét. - Esküszöm, nem vagyok bolond. Mindaz, amit elmondtam önnek, nem a túlfeszített idegek játéka. Higgyen nekem.
A férfi egy hosszú percig nézte a nőt. Aztán egy szó nélkül fölállt, s átment a szoba túlsó felébe, ahol az italos asztalka állt. Fölemelte a súlyos kristálypalackot, kivette a csiszolt üvegdugót, és egy pohárba brandyt töltött.
Odavitte a poharat a nőhöz, és a kezébe nyomta. - Igyon.
Madeline ujjai a pohár hűvös falára kulcsolódtak. Belenézett a pohárba, s kimondta az első mondatot, amely zsibongó agyában megszületett:
- Hiszen még csak délelőtt tizenegy óra van, uram. Az ember nem iszik ilyenkor brandyt.
- Meglepődne, ha tudná, mi mindent csinálnak az emberek délelőtt tizenegy órakor. Igya csak meg.
- Esküszöm, ön éppoly fárasztó, mint Bernice néni a frissítőivel. - Belekortyolt az italba. Égette a nyelőcsövét, de meglepően jólesett. Annyira jól, hogy úgy döntött, iszik még egy kortyot.
- És most - mondta Artemis - térjünk a lényegre. Egy éve, hogy meghalt a férje. Azonkívül, ami az éjjel. a Kísértetkastélyban történt, miből gondolja, hogy Renwick Deveridge visszatért azért, hogy bosszút álljon önökön?
- Ne értsen félre, uram - mondta Madeline, és erélyes mozdulattal letette a poharat. - Ne higgyen a rólam szóló pletykáknak. J ó okom van attól félni, hogy valami nagyon különös dolog van készülőben.
- Látom, a brandy visszaadta a lelkierejét, madame - mosolyodott el halványan Artemis. - Meséljen nekem Renwick Deveridge szelleméről.
A nő összefonta a mellén a karját, és járkálni kezdett föl-alá a könyvtárban.
- Nyilván nem gondolom, hogy Renwick Deveridge felkelt a sírjából, hogy engem kísértsen. Ha itt jár-kel, csak azért teheti, mert valami módon túlélte a tüzet. Az igaz, hogy önt arra kértem, vegyen űzőbe egy szellemet, de ettől még nem hiszek a kísértetekben.
- A szaván fogom fogni - mondta a férfi a könyvespolcnak dőlve, merőn nézve a nőt. - Akkor másképpen fogalmazom meg. Mi történt mostanában, ami miatt félni kezdett Deveridge-től?
Ezt egy kicsit nehéz lesz elmagyaráznom, gondolta Madeline, de azért belevágott.
- Egy héttel ezelőtt üzenetet kaptam egy úrtól, aki az édesapám kollégája volt. Ő is járatos a régi nyelvekben, és tanulmányozta Vanzagara ősi nyelvét.
- Mi állt az üzenetben?
- Az, hogy látta Renwick Deveridge szellemét a könyvtárában. Úgy érezte, értesítenie kell erről engem.
- Mi a fene.
- Tudom, hogy különösen hangzik - sóhajtott fel Madeline. - De vagy komolyan veszi minden szavamat, vagy egyáltalán nem tud rajtam segíteni.
- Ki az a tudós, aki látta a szellemet?
- Lord Linslade - ejtette ki kelletlenül a nevet Madeline.
- Linslade? - meresztett rá nagy szemeket Artemis. - Hiszen az egy sült bolond! Évek óta kísérteteket lát mindenhol. Úgy hallom, rendszeresen társalog a halott feleségével.
- Tudom. - A nő megállt, és lerogyott a legközelebbi székbe. - Higgye el, hogy noha az üzenet megrázkódtatást jelentett számomra, nem adtam neki hitelt, mígnem...
- Mígnem?
- Mígnem négy nappal ezelőtt üzenetet kaptam Mr. Pitneytől.
- Eaton Pitneytől? - vetett rá fürkésző pillantást Artemis.
- Ismeri?
- Egy-két évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele. Ő is nagy szakértője az ősi nyelveknek.
- Úgy van.
- Azt hallottam, hogy Pitney az utóbbi években legalább olyan különccé vált, mint Linslade.
- Igen. - Madeline hátradőlt a székben, és Artemisre nézett. - Még a Vanzagari Társaság normáihoz képest is rendkívül különös ember. Évek óta abban a hitben él, hogy bizonyos Idegenek tartják szemmel. Úgy hallottam, hogy tavaly felgyújtotta a házát, hogy megszabaduljon az Idegenektől, ha azok szolgának tettetve magukat beférkőztek hozzá.
- Pitney is azt állította, hogy látta Deveridge szellemét?
- Nem, Mr. Hunt. - A nő ujjával szaporán dobolt a szék karfáján, és látszott rajta, hogy alig bírja türtőztetni magát. - Nem említett szellemeket a levelében.
- Mit írt konkrétan? - kérdezte kissé megenyhült arccal, de továbbra is hűvösen figyelő tekintettel a férfi.
- Megmutatom önnek.
Fölállt, levette a kulcsot a nyakából, és odalépett ahhoz a szekrényhez, amelyben a Vanzagari Társaság tagjairól szóló feljegyzéseket tartotta. Kinyitotta a szekrény ajtaját, és kivett egy levelet.
Egy pillantást vetett az apró betűs, alig olvasható kézírásra, és szó nélkül átnyújtotta Artemisnek.
A férfi átvette, és hangosan olvasni kezdte.

Kedves Mrs. D.!

Mint nagyra becsült édesapja egykori kollégája kötelességemnek érzem értesíteni Ont, hogy évekig tartó titkos meg figyelés után az egyik Idegen a minap vette magának a bátorságot, és megpróbált behatolni a könyvtáramba. Szerencsére a zárak és ablaktáblák elállták az útját.
Az a tény, hogy az Idegen hozzá akart férkőzni a könyveimhez és a jegyzeteimhez, elgondolkodtatott, hogy vajon jelenthet-e veszélyt az ősi nyelv más ismerői
számára is. Az édesapja egyszer említette nekem, hogy megtanította önt Vanzagara ősi nyelvére. Tisztában vagyok azzal is, hogy továbbra is az ön birtokában vannak Winton Reeds könyvei és jegyzetei. Úgy gondolom, figyelmeztetnem kell, hogy valaki meg akarhatja szerezni ezeket.
Mint bizonyára értesült róla, újabban híre kelt, hogy létezik egy ősi Vanza-nyelven írt könyv, a Titkok Könyve. Merő ostobasáp, természetesen, de a szóbeszéd arra indíthatja az Idegeneket, hogy rejtekhelyükről előbújva a nyomába eredjenek...

Artemis elgondolkodó arccal hajtotta össze a papírlapot. Madeline ezt jó jelnek vette.
- Tudom, hogy ez nem valami sok - mondta óvatosan. - Egy szellemalakról szóló üzenet egy olyan úrtól, aki rendszeresen látni vél szellemeket, és egy figyelmeztetés valamely jelenéssel kapcsolatban, amely vagy be akart hatolni az illető úr könyvtárába, vagy nem... Én mindenesetre nem tudtam rávenni magam, hogy elengedjem a fülem mellett Linslade és Pitney figyelmeztetését.
- Nem kell tovább magyaráznia, Madeline - mondta csendesen Artemis. - Már értem, mitől ijedt meg.
- Ezek szerint látja az összefüggést a két üzenet között? - kérdezte határtalan megkönnyebbüléssel Madeline.
- Természetesen. Külön-külön bármelyik üzenetet egy bolond ember sületlen fecsegésének lehetne venni, de így együtt a kettő már egységes képpé áll össze.
- Pontosan.
Tehát megértette, gondolta az asszony. Persze, hiszen ő is Vanza. A készség, hogy a valóság rétegein keresztül, a felszín alatt meglássa a lehetőségeket, a Vanza filozófiájának egyik legalapvetőbb elve volt.
- Ebben az a legérdekesebb - folytatta Artemis -, hogy Linslade nem pusztán egy szellemalakot vélt látni, hanem meggyőződése volt, hogy az ön halott férjével találkozott.
- Ezért éreztem szükségét, hogy óvintézkedéseket tegyek, és hogy bizonyos vizsgálatokat indítsak az ügyben.
- Feltételezem, hogy Linslade-del akarja kezdeni - nézett rá kérdőn a férfi.
- Igen. Úgy gondoltam, meglátogathatnánk ma délután, ha önnek is megfelel.
Artemis vállat vont.
- Bevallom, valamelyest érdekel a dolog. Nem beszélgettem még hosszasan olyan emberrel, aki saját állítása szerint rendszeresen társalog szellemekkel.


- Milyen kedves öntől, hogy meglátogat, Mrs. Deveridge! - lelkendezett Lord Linslade, miközben hellyel kínálta Madeline-t. Az asszony meg mert volna esküdni rá, hogy apró madárszeme felcsillant, amikor Artemishez fordult.
- Én ön, uram. Örülök, hogy újra találkozhatunk, Hunt. - Kedvesen csúfondáros mosollyal tette hozzá: - Jó ideje már, hogy utoljára találkoztunk, nemde?
- Több éve, ha jól emlékszem - felelte Artemis, és leült.
- Valóban - bólogatott Linslade, és maga is helyet foglalt az íróasztala mögött. - Sajnálatosan régen. Úgy értesültem, hogy tanulmányokat folytatott a Kerti Templomban, és ez idő szerint a régi harcművészetek nagymestere.
Madeline ránézett a báró íróasztala mögötti falat uraló képre, mely Lady Linslade-et ábrázolta. Az egész alakos képen egy termetes, nagy keblű asszonyság volt látható, aki míg élt, uralkodott élénk, fürge kis férje fölött. Mély, szögletes kivágású estélyi ruháját görög és etruszk minták díszítették. Nagyon divatos stílus volt az idő tájt, amikor a lady meghalt, tizenkét évvel ezelőtt.
Madeline-nek eszébe jutott, hogy Lord és Lady Linslade mindig is lelkesen igyekeztek lépést tartani a legújabb divattal. De míg a lady most már örök időkre megrekedt a tizenkét évvel ezelőtti divatnál, férje továbbra is követte az új irányzatokat. Ma például elegáns szabású öltönyt viselt, amelyhez rózsaszín szaténmellény és a legeslegújabb divat szerint megkötött nyakkendő dukált.
Linslade két összekulcsolt, gondosan manikűrözött kis kezét maga elé fektette az íróasztalán, és sugárzó mosollyal nézett Madeline-re.
- Meg kell mondanom, kedvesem, hogy néhány rendkívül felvillanyozó beszélgetést volt alkalmam folytatni az édesapjával.
- Beszélt a Papával? - kérdezte dermedten Madeline.
- Bizony beszéltem - kuncogott Linslade. - Esküszöm, most gyakrabban találkozom Reeddel, mint amikor még élt.
Madeline észrevette a derűs csillogást Artemis szemében, de úgy döntött, nem vesz róla tudomást.
- És miről szoktak beszélgetni? - tudakolta óvatosan.
- Természetesen az ősi Vanzagara-nyelv terén végzett kutatásainkról - felelte Linslade. - Mindig is ő állt elő a legeredetibb feltevésekkel. Régóta az a véleményem, hogy Reed és Ignatius Lorring voltak e nyelv legjobb szakértői egész Európában.
- Értem. - Madeline egy újabb feszengő pillantást vetett Artemisre. Nem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést.
- Mondja, uram - sietett a segítségére Artemis -, Lorringgal is szokott társalogni?
- Lorring a pár hónappal ezelőtti halála óta még nem érdemesített rá, hogy meglátogasson. Ami nem is meglepő - húzta el az orrát Linslade. - O mindig is rendkívül arrogáns és csökönyös ember volt. Minden Vanzával kapcsolatos témában önmagát tartotta a legfőbb tekintélynek. Kétlem, hogy ebben a vonatkozásban jottányit is változott volna a halála óta.
- Valóban ő volt az a tudós és felfedező, aki feltárta Vanzagara szigetét - emlékeztette Artemis. - Ő ismertetett meg mindannyiunkat a Vanza művészetével és filozófiájával. Ő volt a Vanzagari Társaság megalapítója és első nagymestere. Mindez feljogosította, hogy nagyra tartsa magát.
- Persze, persze, tudom - tett finoman elhárító mozdulatot egyik kezével Linslade. - Senki sem vitatja el , tőle Vanzagara felfedezőjének címét. Hogy őszinte legyek, csak reménykedtem benne, hogy meg fog látogatni a halála után. Mint tudják, élete vége felé már nagyon beteg volt, és nem fogadott sok látogatót. Sohasem volt lehetőségem, hogy megtudjam, mi igaz abból a hírből, amelyet nem sokkal a halála előtt hallottam.
- Milyen hírre gondol? - kérdezte Artemis.
- Ón nem hallotta, uram? - nézett rá csodálkozva Linslade. - Pár hónapja a Vanzagari Társaság egész tagsága felbolydult a hírre, hogy egy bizonyos nagyon régi könyvnek lába kélt.
- A Titkok Könyvének - mondta Artemis. - Igen, hallottam róla, de nem tulajdonítottam neki különösebb 4 jelentőséget.
- Persze, hogy nem - vágta rá Linslade. - Badarság. Mindazonáltal furcsa, nem gondolja? Érdekes lett volna megtudni, hogyan vélekedik Lorring az ügyről.
- Annak a kevésnek az alapján, amit hallottam, a Titkok Könyve, ha létezett egyáltalán, egy tűzben semmisült meg, amely porig égette Farrell Blue villáját Itáliában - szögezte le határozottan Artemis.
- Igen, igen, tudom - sóhajtotta Linslade. - Sajnos Blue sem keresett fel azóta, hogy meghalt, így őt sem kérdezhettem meg.
Így nem jutunk sehová, gondolta Madeline. Ideje, hogy új mederbe tereljék a társalgást.
- Levelében említette, uram, hogy nemrégiben látta a férjemet.
- Pontosan itt, a könyvtárszobámban - komorodott el Linslade mindeddig vidámságot sugárzó arca. - Tudja, ez meglepett. Egy vagy két alkalommal találkoztunk azalatt, míg az édesapjánál tanult, de nem állítható, hogy szoros barátságban lettünk volna.
- A kollégájának tartja? - kérdezte Artemis, és kinyújtotta fényes csizmába bújt lábát.
- Kétségtelenül volt néhány tudományterület, amely iránt mindketten érdeklődtünk, de Deveridge nemigen tudott mit kezdeni az én elméleteimmel és nézeteimmel. Tulajdonképpen értésemre adta, hogy szenilis vén bolondnak tart. Mi tagadás, nagyon megsértett. - Hirtelen elhallgatott, és bocsánatkérő pillantással nézett Madeline-re. - Bocsásson meg, kedvesem. Nem akartam bírálni néhai férjét.
A nő szája hűvös mosolyra rándult.
- Bizonyára tudott róla, hogy a házasságom nem volt egy zavartalanul boldog szövetség.
- Csakugyan hallottam valami effélét - felelte Linslade, s a szeméből meleg együttérzés sugárzott Madeline felé. - Milyen tragikus dolog. Milyen kár, hogy nem ismerte meg a fizikai és metafizikai gyönyörnek azt a fokát, amelyet Lady Linslade és én voltunk szerencsések megtapasztalni.
- Úgy tudom, hogy ez a fajta boldogság nem minden házasságban adatik meg, uram - mondta Madeline határozottan. - Beszéljünk inkább arról, hogy miről beszélgettek. Elmesélné nekünk?
- Hogyne. Nem volt valami hosszú beszélgetés - biggyesztette el a száját Linslade. - Ami azt illeti, kis híján nem is találkoztunk. Merőben a véletlenen múlt.
- Hogy érti ezt? - nézett föl a csizmájáról Artemis, amelyet percek óta buzgón tanulmányozott.
- Elég későre járt már, amikor Deveridge felbukkant itt, a könyvtárszobában. A személyzet már órák óta aludt, s ha aznap éjjel nem kínlódok álmatlansággal, és nem döntök úgy, hogy lejövök egy könyvért, egyáltalán nem is találkozom vele.
- Pontosan mit mondott önnek, uram? - hajolt kissé előbbre Madeline.
- Hadd gondolkozzam. - Linslade töprengve húzta össze a szemöldökét. - Ha jól emlékszem, én szólaltam meg elsőnek. A szokásos formaságok után közöltem vele, hogy meglep a jelenléte. Megemlítettem, hogy hallottam az egy évvel ezelőtti tűzesetben történt haláláról.
- Ő mit mondott erre? - kérdezte őszintének tűnő kíváncsisággal Artemis.
- Ha jól emlékszem, valami olyasmit, hogy nagyon kellemetlen volt.
- Kellemetlen? - Madeline érezte, hogy a testén jeges izzadságcseppek ütköznek ki. - Ezt a szót használta?
- Igen, erre határozottan emlékszem - feszengett kínosan Linslade, s egy újabb bocsánatkérő pillantást ', küldött felé. - Ahogy említettem, társalogtunk. Természetesen nem részleteztem, milyen híreszteléseket hallottam a halálának pontos körülményeiről.
- Természetesen. - Madeline némi halk torokköszörülés után hozzátette: - Nagyon kedves cintől, hogy nem mondta el neki a széltében-hosszában terjesztett szerencsétlen mendemondákat.
- Én mindig roppant tapintatosan bánok a halottakkal - nyugtatta meg Linslade. - És ők méltányolják ezt. Egyébként is az a véleményem, hogy ami egy férfi és a felesége között történik, az teljes mértékben csakis rájuk tartozik.
- Hogy reagált Deveridge, amikor megszólította? - tudakolta Artemis.
- Először egy kicsit meglepődött. Mintha váratlanul érte volna, hogy ott lát. El nem tudom képzelni, miért. Hiszen ő jött el hozzám, az én könyvtáram volt az, ahol álltunk.
- Valóban. Miről beszéltek még?
- Megkérdeztem, tanulmányozza-e még a régi nyelveket. Igennel válaszolt. - Linslade megdörzsölte a szemöldökét. - Természetesen megemlítettem neki a Titkok Könyvével kapcsolatos híreszteléseket. Megkérdezte, hallottam-e, mi a legújabb hír.
- És mi volt az? - kérdezte Artemis minden izgalom nélkül.
- Valami olyasmi, hogy a Titkok Könyve túlélte az itáliai tűzesetet. Meg hogy a benne lévő receptek nemcsak hogy azon az ősi nyelven íródtak, de egyfajta kód szerint lettek lejegyezve. Még a nyelv ismerője számára is roppant bonyolult módon. És hogy a lefordításához bizonyos magyarázat- vagy rejtjelkulcs is szükségeltetik.
- Ön mondott erre valamit? - kérdezte Madeline, megmarkolva a széke karfáját.
- Megmondtam neki, hogy a könyvvel kapcsolatos mindenféle híresztelés komolytalan pletyka - horkant fel Linslade.
- Ő mondott még valamit? - Madeline hallotta saját hangja remegését, és gyorsan összeszorította a fogát.
- Semmi érdemlegeset. Még csevegtünk pár percet, aztán elment. - Artemis Madeline-re nézett. - Megkért, hogy említsem meg a látogatását önnek, kedvesem. Valami olyasmit mondott, hogy nem akarja, hogy ön elfelejtse őt. Ezért írtam azt a levelet a találkozásunkról.
Madeline lélegzete pár másodpercre kihagyott. A kisujját sem tudta megmozdítani. Tisztában volt vele, hogy Artemis figyeli azzal a jellegzetesen rejtélyes oldalpillantásával, de nem volt annyi ereje, hogy a fejét feléje fordítsa.
Rámeredt Linslade-re. Ez az ember rendszeresen társalgott szellemekkel. Nem volt teljesen épelméjű. Másrészt teljesen őrültnek sem látszott. Mennyi volt az igazság abban, amit elmondott, és mennyi a puszta -1 képzelet játéka? Hogyan lehetne elválasztani e kettőt?
Fölnézett Lady Linslade tizenkét éves ruhát viselő képére. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Uram - mondta óvatosan -, kíváncsi lennék valamire. Amikor találkozik elhunyt felesége szellemével, milyen ruhában látja őt?
- Milyen ruhában? Természetesen nagyon elegáns ruhában - mosolygott nyájasan Linslade. - Lady Linslade-nek mindig nagyon jó ízlése volt.
Madeline elkapta Artemis pillantását. A férfi nyilván megértette a szándékát, mert alig észrevehetően bólintott.
- Lady Linslade továbbra is a legutolsó divat szerint van öltözve? - kérdezte Madeline visszafojtott lélegzettel.
Linslade meglepődött, majd sajnálkozva felelte:
- Fájdalom, nemc. Mindig abban a gyönyörű ruhában jelenik meg, amelyet a portréján visel. Tudja, roppantul kedvelte a görög és etruszk stílust.
- Értem. És az édesapám? - tapogatózott tovább Madeline. - Amikor a szellemével találkozott, milyen öltözék volt rajta?
- Hajszálra ugyanaz, mint amikor utoljára találkoztam vele - ragyogott fel Linslade arca. - Ugyanazt a sötétkék kabátot viselte, amit a társaság ülésein mindig, s hozzá sajnálatos módon azt a sárga mellényt. Bizonyára emlékszik rá.
- Igen. - Madeline nyelt egyet. - Jól emlékszem a sárga mellényére. És a férjem? Fel tudja idézni, hogyan volt öltözve a szelleme, amikor aznap este a könyvtárszobában találkoztak?
- Ó, igen. Emlékszem, átfutott rajtam a gondolat, hogy milyen divatos a megjelenése. A legújabb divat szerint szabott sötét kabát és a pillanatnyi divat szerint megkötött nyakkendő volt rajta.
- Értem - suttogta Madeline.
- Ó, és majd elfelejtettem. Sétapálca volt nála. A fogantyúja aranyból volt, és sólyomfejet ábrázolt. Nagyon szép darab volt.
Madeline érezte, hogy a tarkóján felborzolódik a haj.


Tíz perccel később Artemis fölsegítette a kocsiba, majd ínaga is beszállt, és becsukta az ajtót. Nem tetszett neki a nő szemének feszült kifejezése. Madeline összeszedettnek tűnt, de halottsápadt volt.
- Jól van? - kérdezte, amikor a kocsi megindult.
- Igen, hogyne - felelte Madeline, és egy határozott mozdulattal összekulcsolta a kezét. - Artemis, ez az egész nagyon úgy hangzott, mintha Linslade egy húsvér betolakodóval futott volna össze a könyvtárszobájában, nemc pedig egy kísértettel.
- Aki ráadásul eléggé hasonlított az ön halott férjére ahhoz, hogy Renwick Deveridge szellemének vélje - felelte a férfi. - Érdekes. Egyébként meg kell mondanom, a vége felé rendkívül szellemesen irányította a beszélgetést. Tetszett, ahogy rákérdezett a szellemalakok öltözködésére.
Az asszonyt meglepte az elismerés.
- Köszönöm, uram.
- Általános szabályként mondható tehát, hogy a Linslade-et felkereső kísértetek többnyire az életükben megszokott ruházatot viselik, Renwick viszont nem a tavalyi, hanem a legújabb divat szerinti öltözékben jelent meg nála.
- Linslade felettébb hóbortos ember – emlékeztette zavartan Madeline.
- Ezt nem vitatom. Lehet, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a kérdéseinkre adott válaszainak. Szemmel láthatóan saját fantazmagóriái világában é1. Talán csak ő idézte maga elé a legújabb divat szerinti öltözékben Deveridge szellemét, mert zavart elméje már nem látta tisztán, mit viselt az ön férje, amikor legutóbb találkoztak.
Madeline ezen elgondolkodott.
- Értem, mire gondol - szólalt meg végül. - Lordi mivolta biztosan meggátolja abban, hogy meztelenül képzeljen maga elé egy szellemet.
- Meztelen szellem? Milyen érdekes feltételezés.
Madeline lesújtó pillantást vetett rá.
- Nem hinném, hogy azért ülünk itt, hogy a szellemek ízléséről vitatkozzunk. Ha valaki hallana minket, azt hihetné, hogy mindketten a bolondokházából szöktünk meg.
- Csakugyan.
- Artemis, valamit mondanom kell önnek. - Mi lenne az?
- Lord Linslade említette, hogy a szellemnél volt egy... sétabot.
- Na és? Ez a divat. Magam nemc hordok sétabotot, de csak azért, mert roppant kényelmetlennek találom.
A nő kibámult az utcára.
- Van valami nagyon jellegzetes abban a sétabotban, amelyről Linslade beszélt.
- Ó, igen. Az aranyfogantyú, amely egy ragadozó madár fejét ábrázolja. Mi van vele?
- Nemcsak jellegzetes, de félelmetesen ismerős - mondta alig hallhatóan Madeline. - Renwick mindenhová magával vitte a sétabotját, amelyre pontosan ráillik Linslade leírása.
- Teljesen biztos ebben? - kérdezte Artemis halálos nyugalommal.
- Igen. - Madeline szemében egy pillanatra felvillant a rettenet, de azon nyomban erőt vett magán. - Igen, egészen biztos vagyok benne. Egyszer mondta nekem, hogy ajándékba kapta az apjától.
Artemis hosszan, figyelmesen nézett rá.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha a nagynénjével együtt átköltöznének a házamba, amíg vége nem lesz ennek az ügynek - mondta végül.
- Költözzünk az ön házába? - nézett rá döbbenten Madeline. - Micsoda nevetséges ötlet! Mi a csudának tennénk ilyet?
- Mert meggyőződésem, hogy a termetes kocsisának és a kis csengettyűinek semmi hasznát nemc veszi Renwick Deveridge szelleme ellenében.
- De Artemis...
- Ön rángatott bele ebbe az ügybe, madame – nézett rá szigorúan a férfi. - Alkut kötöttünk. Megkeresem önnek ezt a szellemet, ön pedig cserében engedelmeskedik a biztonságát célzó utasításaimnak.
- Úgy érti, a parancsainak - vetett rá egy gyanakvó pillantást Madeline.
- Nevezze annak, aminek akarja. De az ilyen dolgokban nem parancsolhatnak egyszerre ketten. Ha minduntalan visszautasít, veszélybe sodor mindenkit, aki csak é1 a házában.
- Nem utasítom vissza, uram. Csak megkérdőjeleztem a javaslata ésszerűségét.
- Érdekes módon én ezt visszautasításnak értelmezem.
- Ön nagyon kényes a tekintélyére, nemde, uram?
- Én erre a témára vagyok nagyon kényes. Annyira, hogy ritkán engedem meg, hogy bárki megkérdőjelezze.
- Nem várhatja, hogy minden egyes döntést átengedjek önnek - nézett rá elképedve a nő.
- Hadd emlékeztessem ismét, hogy ön keresett meg engem, madame. Alkut kínált, és én belementem. Egyezséget kötöttünk.
Madeline elbizonytalanodott, majd láthatóan úgy döntött, hogy taktikát változtat.
- Nem szabad, hogy szem elől veszítse a másik célkitűzését, uram.
- A másik célkitűzésemet? - kérdezte a férfi, s egy kínos pillanatig megint arra gondolt, hogy a nő valami módon tudomást szerezhetett arról a tervéről, hogy bosszút áll Catherine-ért.
- Azt, hogy keres magának egy befolyásos családból való feleséget - nézett egyenesen a szemébe a nő. - Világosan értésemre adta, hogy attól tart, ha kiderülne, hogy kereskedelemmel foglalkozik, már nem tudna olyan előnyös házassági szerződést kötni, amilyet szeretne.
- Na és?
- Meg kell mondanom, nem pusztán a kereskedelemhez fűződő kapcsolata riaszthat el bizonyos embereket. A legjobb körökből származó családok közül sokan zokon vehetik, hogy ön a házánál vendégül látja a Gonosz Özvegyet.
- Nem gondoltam erre az eshetőségre - vonta fel a szemöldökét a férfi. - Komolyan azt hiszi, hogy néhány kukacoskodó alaknak esetleg nem tetszik, hogy kit látok vendégül?
- Igen, azt hiszem.
- Ó, milyen szűklátókörűek. Mondja, Madeline - kérdezte a férfi váratlanul -, mikor aludta utoljára végig az éjszakát?
A nő szeme elkerekedett, de ezúttal is dicséretes gyorsasággal lett úrrá döbbenetén.
- Hogy találta ki?
- Beszéltem azzal az emberrel, akit az éjjel odaállítottam az utcára, szemben a házukkal. Ő mondta, hogy hajnalig égett a lámpa az ablakában. Gyanítom, hogy ez gyakran előfordul.
A nő elfordította a fejét, és kinézett a napsütötte utcára.
- Valami miatt úgy gondolom, hogy ha visszajön, akkor éjszaka fog visszajönni. Tudja, ő a sötétség teremtménye.
- Deveridge?
- Igen. Úgy nézett ki, mint egy angyal, de valójában démon volt. Én úgy látom, hogy akárki vagy akármi tért is vissza, hogy megbosszulja őt, az szintén az éjszakát fogja választani.
Artemis előrehajolt, és gyengéden a kezébe vette a nő mindkét kezét. Várt, amíg Madeline egyenesen a szemébe nézett.
- Elfogadhatóan okoskodik - mondta. - A Vanza sötét áramlatához tartozók, az okkult fecsegést kedvelők vonzódnak a melodrámához. Ők előszeretettel tevékenykednek az éjszaka leple alatt. De attól tartok, nem számíthatunk arra, hogy a sötét mesterség gyakorlói csak és kizárólag sötétben dolgoznak. A puszta tény, hogy ön éjszaka várja a megjelenését, arra késztetheti, hogy inkább a nappali világosságot válassza.
- Ez az egész olyan rettenetesen bonyolult - suttogta a nő elgyötörten. - Bár soha ne lépett volna kapcsolatra az apám a Vanzával. Bár soha ne hallottam volna a filozófiájáról, s ne ismertem volna meg senkit a hívei közül.
- Madeline...
A nő ökölbe szorította a kezét a férfi tenyerében.
- Esküszöm, ha ennek vége lesz, soha többé nem lesz közöm senkihez és semmihez, ami kötődik ehhez a szörnyű filozófiához.
A férfi érezte, hogy valami hidegség kúszik fel a belsejében.
- Világosan kifejezte, mit érez a Vanza iránt. Az ön dolga, hogy mit tesz, miután pontot tettünk ennek az ügynek a végére. De engem a szakértelmem miatt fogadott a szolgálatába. Remélem, hallgat a józan ész szavára. Ha a saját biztonságára nem gondol, a nagynénjével mégis csak törődnie kell. Az ő életét is kockára akarja tenni?
A nő sokáig fürkészte a férfi arcát. Artemis logikája tévedhetetlen volt, és láthatta, hogy ő, Madeline is érti ezt a logikát. A Vanza logikáját. Szólnia sem kellett, a férfi tudta, mit fog mondani.
- Nem, természetesen nem - mondta csendesen. - Teljesen igaza van. Gondolnom kell Bernice néni biztonságára. Haladéktalanul megteszem az előkészületeket. Még ma átköltözhetünk önhöz.
- Bölcsen döntött, madame.
- Nem is tudtam, hogy én döntöttem, uram – nézett rá mogorván a nő. - Azt hiszem, inkább ön volt az.
- Hmm.
- Talán, ha nagyon elővigyázatosak, nagyon tapintatosak és nagyon szerencsések vagyunk, senki sem fogja észrevenni az ön társadalmi köreiből, hogy vendégek laknak a házában. Vagy ha mégis észreveszik, nem ismernek rám.
- Hmm.
Artemis úgy döntött, nem tesz említést arról az ezerfontos fogadásról, amely ott olvasható minden egyes klub fogadási könyvében.

9.

Hajnali. kettő után nem sokkal Artemis letette a lapjait, és ellenfelére nézett.
- Azt hiszem, tartozik nekem ötszáz fonttal, Flood.
- Ne aggódjon, Hunt, a hónap végéig megkapja a nyavalyás ötszáz fontját. - Corwin Flood aláfirkantotta a nevét egy elismervényre, és odadobta az asztalra.
Artemis felvont szemöldökkel vette kézbe a papírt.
- A hónap végén fogja kifizetni az adósságait? Ez azt jelenti, hogy pillanatnyi pénzzavarban van, Flood?
- Szó sincs róla - nyúlt Flood az üveg után. Teletöltötte a poharát, és mohón lehajtotta a bordeaux-it. Amikor letette a kiürült poharat, borongós tekintettel nézett Artemisre. - Egy egész vagyont fektettem be egy olyan üzleti vállalkozásba, amely csak egyszer adódik az ember életében. Amit csak lehetett, mindent összeszedtem, hogy megvehessem a részemet. Két héten belül fognak fizetni. Akkor ön is megkapja a pénzét.
- Türelmetlenül várom a napot, amikor befut a hajó.
- Nincs semmiféle istenverte hajó - horkant fel Flood. - Soha nem fektettem volna be ennyi pénzt egy nyamvadt hajóba. Túl nagy a kockázat. Elsüllyed. Eltűnik a tengeren. Megtámadják a kalózok. - Áthajolt az asztalon, és suttogva mondta, mint egy bizalmas titkot: - Az én befektetésemben nincs semmi kockázat, barátom. És sokkal többet fizet, mint akármilyen hajórakomány. Hacsak - tette hozzá vigyorogva - nem színaranyat szállít az az istenverte hajó.
- Kezd érdekelni a dolog. Hiába, semmi sem keltheti fel annyira az ember figyelmét, mint az arany emlegetése.
Flood arcáról nyomban lehervadt a mosoly. Rádöbbent, hogy túl sokat mondott.
- Hiszen csak tréfáltam, uram. - Óvatosan körülkémlelt, és újra töltött magának a borból. - Ártatlan kis viccelődés volt, semmi több.
Artemis hanyagul felállt.
- Bízom benne, hogy a hónap végi pénzügyi kilátásait nem szánta viccnek. Nagyot csalódnék - tette hozzá mosolyogva -, ha kiderülne, hogy nem tudja megadni a kártyaadósságát, Flood.
- Megkapja a pénzét - mordult fel Flood. Már nehezen forgott a nyelve.
- Örömmel hallom. Tényleg nem beszélhet nekem arról a befektetésről, amely két hét múlva jövedelmezni fog? Talán engem is érdekelne.
- Sajnálom - felelte kurtán Flood. - Már minden részvény elkelt. Nem lett volna szabad szóba hoznom. A részvényeseknek titoktartást kellett fogadniuk. Ugye, nem szól róla senkinek? - kérdezte aggodalmas arccal.
- Nem szólok róla senkinek, Flood - mosolyodott el Artemis. - Szavamat adom. A világért se szeretném meghiúsítani a befektetését.
Flood mereven bámult rá, mintha Artemis mosolya megbabonázta volna. Aztán pislogott, s úgy tűnt, mint aki felocsúdik kábultságából.
- Igaz. Hiszen a saját érdeke ellen tenne, ha eljárna a szája, nem? Nem. kapná vissza a pénzét, ha rontaná a befektetésem kilátásait.
- Tökéletesen igaz.
Artemis megfordult, és elindult az előtér felé. Három divatosan öltözött, teljesen elázott fiatalember közeledett felé dülöngélve. Egyikük előrelépett, és színlelt meglepetésében kimeresztette a szemét. Színpadias mozdulattal mutatott Artemis felé.
- No lám! Kit látnak szemeim, barátaim? Csak nem Anglia legbátrabb, legvakmerőbb, legrettenthetetlenebb férfia közeleg felénk? Íme, a hős Hunt!
- Hunt, Hunt, Hunt! - kiáltotta kórusban a másik kettő.
- Nézzétek meg alaposabban e nemes vonású arcot, inert egyhamar nem látunk hozzá hasonlót e tisztes klubban!
- Hunt, Hunt, Hunt!
- Holnap reggelre derék Hunt barátunk vagy ezer fonttal gazdagabb lesz, vagy...
- Hunt, Hunt, Hunt!
- Kívánjunk neki jó éjszakát. Vagy legalább kívánjunk neki kemény és lankadatlan szerszámot, hadd élvezze utolsó evilági éjszakáját.
- Hunt, Hunt, Hunt!
Artemis szántszándékkal egyenesen a három ifjú felé lépdelt. Azok harsogó nevetéssel és mély meghajlások kíséretében tértek ki az útjából.
- Hunt, Hunt, Hunt!
Artemis az ajtóban megállt, és félig hátrafordult. Hosszan elgondolkozva nézte a három ifjút. Feszült csend támadt a helyiségben. Artemis előhúzta az óráját a zsebéből. Minden szempár rajta függött, amikor felnyitotta az óra fedelét, és megnézte az időt.
Azután lecsukta az óra fedelét, és egy hanyag mozdulattal visszadugta az órát a zsebébe.
- Attól tartok, ma egy kicsit korábban kell itthagynom a klubot. Elszólítanak az ügyeim. Bizonyára megértik.
A három korhely felvihogott. Az egyik kártyaasztal felől fojtott nevetés hallatszott.
- De holnap... - Artemis hatásszünetet tartott. - Feltéve, persze, hogy megérem a holnapot...
- Ha jogosnak fogadjuk el e rendkívüli optimizmust, mit fog csinálni holnap, uram? - kérdezte a nevetéstől pukkadozva az egyik ifjonc.
- Holnap hajnalban felkeresem e klub minden férfitagját, aki arra az udvariatlanságra vetemedett, hogy a fülem hallatára sértegetni merészelte házam új vendégét.
A három ifjú leesett állal, elkerekedett szemmel bámult Artemisre. A helyiségben eddig érezhető feszült csend döbbent némasággá változott.
Artemis az elért hatással elégedetten ballagott ki az előtérbe. Ott fölvette a kabátját és a kesztyűjét, s a lépcsőn lelépkedve kiment az utcára.
Már csak három lépcsőfok volt hátra, amikor sietős lépteket hallott a háta mögött.
- Várjon, Hunt - kiáltotta Flood. - Én is megyek.
- Sehol nem látok várakozó kocsit - intett fejével a néptelen, ködös utca felé Artemis. - Elmegyek gyalog a térig, hátha ott találni bérkocsit.
- Nincs kocsi? - nézett körül tétován Flood. - Hiszen itt mindig szokott álldogálni néhány.
- Ma éjjel nincs. Nyilván a köd miatt. Maradjon odabent, amíg fel nem tűnik egy. - Azzal Artemis hátat fordított, és folytatta útját.
- Várjon! Elkísérem - mondta gyorsan, érezhető nyugtalansággal a hangjában Flood. - Igaza van, a téren biztosan találunk bérkocsit, és biztonságosabb, ha együtt megyünk.
- Ahogy akarja.
- Veszélyes az utcán járkálni ilyen. későn, különösen egy ilyen éjszakán - igazította hozzá a lépteit Flood.
- Meglepve hallom, hogy fél ezeken a jól ismert utcákon. Azt hittem, megvan az a jó szokása, hogy ideje javát a lebujokban tölti. Ez itt sokkal kevésbé veszélyes környék.
- Nem félek - mordult fel Flood. - Csak hallgatok a józan eszemre.
Artemis kihallotta a másik hangjából a szorongást.
Elmosolyodott magában. Flood fél.
- Mondja csak, mi az ördög akart lenni az a jelenet a klubban? - vetett rá egy bizonytalan tekintetet Flood.
Tényleg ki akarja hívni párbajra azt, aki megjegyzést tesz Mrs. Deveridge-re?
- Nem.
- Nem is hittem el - horkant fel Flood.
- Csak azokat hívom ki párbajra, akik szerintem sértő megjegyzést tesznek a hölgyre.
- A mindenit. A Gonosz Özvegy miatt képes ilyesmire? Megőrült? Hiszen az egy...
- Nos, Flood? Mit akart mondani? - torpant meg Artemis.
- Az ördögbe is, Hunt, mindenki tudja, hogy az az asszony gyilkos.
- Nem bizonyították rá. És mindannyian tudjuk, hogy bizonyíték nélkül senkit sem lehet gyilkossággal vádolni.
- De hát mindenki tudja...
- Nos?
Flood szája mozgott, de nem jöttek ki rajta érthető szavak. Csak bámult a mozdulatlanul álló Artemisre, s végül egy lépést hátrahőkölt. A közeli gázlámpa fényénél arca, melyet eldurvított az évek óta folytatott züllött élet, komor volt és ijesztő.
- Akart még valamit mondani ezzel kapcsolatban, Flood?
- Nem, semmit - felelte a férfi, és nagy gonddal igazgatni kezdte a kabátját. - Csak kérdeztem valamit.
- Vegye úgy, hogy válaszoltam - mondta Artemis, és ismét elindult.
Flood tétován állt, aztán nyilvánvalóan úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy egyedül induljon vissza a klubba, így sietve felzárkózott Artemishez.
Egy darabig szótlanul mentek. Flood léptei kísértetiesen visszhangoztak a éjszakában. Artemis megszokásból és a sok gyakorlás következtében zajtalanul lépkedett.
- Lámpát kellett volna hoznom magammal - pillantott hátra a válla fölött Flood. - Ezek a nyavalyás gázlámpák semmit sem érnek, ha köd van.
- Én ha tehetem, inkább nem hozok magammal lámpát - mondta Artemis. - A fénye ideális célponttá tenne az útonállók számára.
- Az ördögbe - pillantott ismét hátra Flood. – Erre nem is gondoltam.
Halk, kaparászó nesz hallatszott egy közeli átjáróból - Ön is hallott valamit? - ragadta meg Artemis kabátujját Flood.
- Egy patkány lehet. - Artemis ránézett a karját szorongató kesztyűs ujjakra. - Összegyűri a kabátomat.
- Bocsánat - engedte el sietve Flood.
- Idegesnek látszik, Flood. Talán innia kéne valami nyugtató teát.
- A nyavalyát! Olyanok az idegeim, mint a vas!
Artemis vállat vont, és nem szólt semmit. Énje egyik része automatikusan nyilvántartásba vette az éjszaka neszeit, kiszűrve belőle azt, ami ismerős, lajstromozva az árnyakat, hallgatva a járdán lépkedő cipő bőrének halk nyikorgását.
Az utca túlsó végéből paták tompa kopogása hallatszott.
- Talán egy bérkocsi - szólt reménykedve Flood.
A kocsi azonban az ellenkező irányban távolodott.
- Ott kellett volna maradnom a klubban - motyogta Flood.
- Miért olyan ideges ma éjjel?
- Pár hónapja megfenyegettek, ha éppen tudni akarja - válaszolta Flood rövid habozás után.
- Ne mondja. - Artemis elmerülten nézte a gyertyát, amely előttük, a magasban égett egy ablakban. - És ki fenyegette meg?
- A nevét nem tudom.
- De a külsejét csak le tudja írni?
- Nem. Az a helyzet, hogy sohasem láttam.
- Hogyha sohasem találkozott azzal az emberrel, miért akarná megfenyegetni, az isten szerelmére?
- Nem tudom - nyögte Flood. - Éppen ez benne a rettenetesen furcsa.
- Fogalma sincs, hogy ez az idegen miért szúrta ki magának?
- Küldött nekem egy... - Flood hangosan felkiáltott, amikor egy macska átfutott előtte, és eltűnt egy mellékutcában. - Ördög és pokol! Mi volt ez?
- Csak egy macska. Csakugyan kezeltetni kellene az idegeit, barátom. Mit küldött az az ember?
- Egy fityegőt. Olyasmit, amit az óraláncra szoktak akasztani.
- És miből gondolja, hogy ez fenyegetés?
- Ezt... ezt nehéz elmagyarázni. - Most, hogy végre megeredt a szava, úgy látszott, nem fogja egyhamar abbahagyni. - Az egész évekkel ezelőtt kezdődött. Néhány barátommal elszórakoztunk egy kis színésznővel. A buta kis nő elszökött tőlünk, és elfutott. Sötét éjszaka volt. Mindez vidéken történt, és a nőt baleset érte... Nos, nem érdekes... A lényeg, hogy a nő megesküdött, hogy a szerelme egyszer még bosszút áll érte.
- És most azt gondolja, hogy ő üldözi?
- De ez lehetetlen! - Flood megint hátrasandított. - Nem lehet az, aki a nő szerint bosszút fog állni miatta. Még ha a kis nőcskének tényleg volt is valami szerelme, minek venne üldözőbe bennünket most? Csak egy kis színésznő volt... És ennek is már öt éve.
- Ismeri a régi mondást, Flood. A bosszú olyan fogás, amely hidegen tálalva a legjobb.
- De hisz nem öltük meg a nőt - kiáltott fel Flood. - Halálra zúzta magát, amikor elrohant az éjszakában.
- Úgy hangzik, mintha inkább a mélybe vetette volna magát, csak ne kerüljön az ön és a barátai kezébe.
- Beszélnem kell azzal az emberrel, bárki legyen is - nézett körül megint idegesen Flood. - Elmondanám neki, hogy nem akartunk semmi rosszat. Csak egy kicsit elszórakozni vele. Nem tehettünk róla, hogy a hülye kis tyúk...
- Kímélje magát, Flood. Előttem nem kell magyarázkodnia. Nem vagyok kíváncsi a mentségeire.
Egy gyertyával megvilágított ablakból egy prostituált mosolygott ki Artemisre, miközben válláról lejjebb csúsztatta a kendőjét, hogy megmutassa meztelen keblét. Artemis közönyösen nézett rá, majd ismét az utca felé fordította a tekintetét.
- Ennek is már néhány hónapja - szólalt meg rövid hallgatás után Flood. - Talán csak rossz ízű tréfa volt.
- Ez esetben az illetőnek nagyon különös humora van.
A szeme sarkából Artemis parányi elmozdulást ész- 4 lelt a háta mögötti sötétségben. Egy másodpercig nem tudta, mi az, ami változott. Aztán megértette.
- Az ördögbe - mondta halkan. Eloltotta a gyertyát.
- A lány az ablakban? - pillantott vissza Flood. - Na és? Talán csak...
Elakadt a szava, látva, hogy Artemis az ő szavaira ügyet sem vetve hátával a ház falához lapul.
A támadó nem egy átjáróból, sem valamelyik sötét kapualjból ugrott elő, hanem egy emeleti ablakból szökkent le könnyedén. Fekete köpenye szétterült körülötte, s még azt a kevés fényt is eltakarta, amit a gázlámpák szórtak.
Kés lesz, gondolta Artemis. A Vanzák általában nem használtak fegyvert, de persze voltak kivételek. A „magasból leereszkedő pók" mindig késsel támadt.
Elkapta a földet seprő köpeny sarkát, hogy ne tudja beborítani a támadó alakját, ahogy ellenfele tervezte, és félrerántotta. Ezzel a mozdulatával egyszersmind ki is tért a csizmaszárból előröppenő kés elől.
A Vanza-harcos pontosan Artemisszel szemben ért földet. Arcát egy fekete nyakkendőből készített maszk takarta. Miközben feléje lendült, jeges fény villant kése pengéjén.
Artemis félresiklott előle. Tudta, hogy már elrontotta ellenfele előre kialakított stratégiáját. Gyorsan kellett cselekednie, mielőtt a támadó egy másik stratégiához folyamodna.
A maszkos támadó már látta, hogy elfogja véteni célpontját. Próbálta menteni, ami menthető. Sikerült elkerülnie, hogy nekimenjen a falnak, de egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát.
Artemis egy nagy lendülettel kirúgta a kezéből a kést, amely csörömpölve esett a járda kövére.
Az előnyét vesztett támadó jobbnak látta, ha visszavonulót fúj. Sarkon fordult, köpenye hatalmas fekete szárnyként úszott mögötte.
Artemis elkapta a szélét, és nagyot rántott rajta. Nem lepődött meg, amikor a köpeny a kezében maradt. Az álarcos ember kinyitotta a csatját.
A támadó eltűnt egy kivilágítatlan utacska sötétségében. Léptei halk visszhangot vertek a távolban. Artemis ottmaradt, kezében a gyapjúszövetből készült köpennyel.
- Ördög és pokol, ember! - meredt rá elképedt arccal Flood. - Egyenesen önnek rontott! El akarta metszeni a torkát!
- Igen - mondta Artemis, lepillantva a kezében lévő köpenyre.
- Mondhatom, zseniálisan elbánt vele. Sohasem láttam még ilyen stílusban harcolni valakit. Szokatlan harcmodor, meg kell hagyni.
- Szerencsém volt. Kaptam figyelmeztetést. - Artemis felpillantott a sötét ablakra, melybe a prostituált közvetlenül a támadás előtt kitette a gyertyát. - Nem nekem szánták ugyan, de az mindegy.
- Ezek a nyavalyás útonállók napról napra arcátlanabbak lesznek - tört ki Floodból a felháborodás. - Ha ez így megy tovább, az ember csak rendőri kísérettel léphet ki az utcára.
Artemis megrántotta az ablakból lelógó kötél végét. Elég volt egy pillantást vetnie a bonyolult kötésű csomóra. Londonban csak úgy nyüzsögtek az útonállók és a tolvajok, de közülük csak kevesen gyakorolhatták a Vanza ősi harcművészetét.

10.

A lángok magasra csaptak. Még nem terjedtek túl az emeleti laboratóriumon, de pokoli fényük betöltötte a hosszú folyosót. A sűrű füst úgy gomolygott elő, mint valami sötét lobogó, mely pokoli démonok légiójának érkezését adja hírül.
A hálószoba ajtaja előtt kuporgott a padlón. A kezében lévő súlyos kulcs síkos volt a férfi vérétől. Megpróbált nem odanézni a szőnyegen fekvő holttestre. De abban a pillanatban, amikor be akarta illeszteni a kulcsot a zárba, a halott férfi felnevetett. A kulcs kicsúszott az ujjai közül...


Madeline egész testében remegve riadt fel. Levegő után kapkodva ült fel az ágyban. Teste verejtékben úszott, vékony hálóinge a hátára és a mellére tapadt.
Pár másodpercig nem tudta, hol van. Vad félelem fogta el. Kimászott az ágyból. Amikor meztelen lába hozzáért a hideg padlóhoz, hirtelen eszébe jutott, hogy Artemis Hunt komor, nagy házának vendégszobájában van.
Az ő komor, nagy és jól őrzött házában, emlékeztette magát.
Remegett a keze, akárcsak álmában. Össze kellett szednie magát, hogy meg tudja gyújtani a gyertyát. Amikor végre sikerült, megkönnyebbülve nézett szét. Látta a faragott ágylábakat, a mosdóállványt, és a sarokban a ládákat, melyekben a saját kezűleg, sietve berakott könyvei voltak.
Egy gyors pillantás az órára: nemsokára hajnali három óra lesz. Két teljes órát aludt, mielőtt az álma felébresztette. Meglepő. Csak ritkán nyomta el az álom hajnal előtt. Talán a tudat, hogy most olyan házban van, ahol biztonságosan a zárak, és a kertet egy jókora kutya is őrzi.
Az ajtóhoz ment, és óvatosan kinyitotta. A folyosó sötét volt, de a lépcsőn halvány fény derengett. A földszinti hallból szűrődött fel a fény. Fojtott hangokat hallott. Artemis hazaérkezett.
Már épp ideje volt, gondolta. Azt mondta, ma éjjel kérdezősködni akar a játéktermekben és a klubokban. Vajon mit tudhatott meg?
Odalent valahol halkan becsukódott egy ajtó. Csend lett. Madeline várt pár percet, de nem hallotta Artemis lépteit közeledni a lépcsőn. Arra gondolt, hogy valószínűleg bement a könyvtárszobába.
Visszament az ágyhoz, és a támlájáról levette a pongyoláját. Belebújt, s lábát belecsúsztatta a papucsába. Fodros főkötője álmában leesett a fejéről. Megtalálta a párnán, és visszatette sajnálatosan összeborzolódott hajára.
Miután ily módon elfogadhatóvá tette a külsejét, kilépett a hálószobából, és sietve elindult a sötét folyosón a széles, ívelt vonalú lépcsőhöz. Halk lépteinek neszét elnyelte a lépcsőt borító szőnyeg.
Átvágott a hallon, és habozva állt meg a könyvtár ajtaja előtt. Volt valami határozottan elutasító a bezárt ajtó látványában. Mintha Artemis nem óhajtana társaságot maga körül. Eszébe jutott, hátha részegen érkezett haza. A gondolatra összevonta a szemöldökét. Nehéz volt elképzelni Artemist ilyen állapotban. Ekkora önuralommal és önfegyelemmel aligha tűrne el ilyen gyengeséget magában.
Halkan bekopogott. Semmi válasz.
Egy kicsit még tétovázott, aztán óvatosan benyitott. Ha Artemis valóban többet ivott a kelleténél, akkor magára hagyja, és majd reggel találkoznak.
Bekukucskált. A kandallóban égett a tűz, de a férfit nem látta. Talán nincs is a könyvtárban. De akkor miért gyújtott tüzet?
- Remélem, ön az, Madeline? - A halk, mély férfihang a kandallóval szemben álló karosszék mélyéről érkezett.
- Igen.
A hangja legkevésbé sem tűnt ittasnak. A nő megkönnyebbülten lépett be a könyvtárba, és becsukta maga mögött az ajtót. Kezét nem vette le a kilincs gombjáról, úgy mondta:
- Hallottam, hogy megérkezett, uram.
- És azon nyomban lejött, hogy meghallgassa a jelentésemet, holott hajnali három óra sincs még. Ön rendkívül igényes munkaadónak ígérkezik, Mrs. Deveridge.
Nem, nem volt részeg, de nem is volt valami jó hangulatban. A nő összeszorította a száját, és elengedte a kilincset. Végiglépdelt a szőnyegen.
A kandalló elé terített kis szőnyegre lépve megfordult, hogy Artemisre nézzen. Meglátva a székben hanyagul elfekvő férfit, elakadt a lélegzete. Azonnal tudta, hogy valami baj történt.
Artemis szeme sötéten csillogott. Zakóját levetette, nyakkendője kibontva lógott a nyakában, kigombolt ingét szétnyitotta a mellén. Erős szálú, göndör mellszőrzete csillogott a tűz fényében.
Egyik kezében félig kiürült brandys poharat tartott. Másik kezében fogott valamit, amit a nő nem látott.
- Mr. Hunt - nézett le rá egyre növekvő aggodalommal a nő. - Artemis. Rosszul érzi magát, uram?
- Nem.
- Látom, hogy valami nagyon kellemetlen dolog történt. Mi volt az?
- Találkoztam egy ismerőssel, és valaki megtámadott a nyílt utcán.
- Megtámadta? Szent isten. Kicsoda? Kirabolta? És a barátja vagy ön megsebesült? - nézett kutatva a férfi arcába.
- Nem. A gazember nem érte el a célját.
- Hála az égnek - sóhajtotta megkönnyebbülten Madeline. - Útonálló volt? Állítólag nyüzsögnek a kártyabarlangok környékén. Óvatosabbnak kell lennie, uram.
- A támadás nem egy ilyen környéken ért, hanem az egyik klubom tőszomszédságában. - Belekortyolt a brandyjébe, majd lassan letette a poharat. - Akárki volt, Vanza volt.
- Biztos benne? - kérdezte Madeline egész testében libabőrösen.
- Igen.
- Meg tudta... - Elakadt a hangja, nyelt egyet, majd még egyszer nekifutott: - Látta őt?
- Nem. Maszkot viselt. A végén elmenekült. Azt hiszem, egy prostituált segítségével dolgozta ki a haditervet: a lány jelt adott neki, amikor észrevette, hogy közeledünk. Holnap megpróbálom megkeresni a lányt. Talán nála van a kulcs, amellyel megfejthetjük a támadó kilétét.
Madeline gyomra összeszorult.
- Renwick Deveridge szellemének újabb látogatása?
- Bevallom, nem vagyok különösebben járatos a metafizikában, de legjobb tudásom szerint a szellemek nem hordanak maguknál kést.
- Kés volt nála?
- Igen. Nagyszerű bemutatót tartott a magasból leereszkedő pók támadási stratégiájáról. - Artemis körbelendítette a maradék brandyt a pohár falán, majd hozzátette: - Szerencsére elmaradt a meglepetés-elem, mert észrevettem, hogy a prostituált eloltotta a gyertyáját.
- A barátja sem sérült meg?
Artemis ujjai összébb szorultak azon a tárgyon, amelyet a kezében tartott.
- Aki velem volt, nem a barátom.
- Értem. - A nő lassan leereszkedett egy székre, és megpróbálta átgondolni, mikre lehet következtetni e megdöbbentő hírekből. - Az a férfi, aki Renwick szellemét alakítja, most önt vette üldözőbe, igaz? Ezek szerint tudja, hogy a nagynéném és én önnél tartózkodunk. Talán azt is tudja, hogy ön hajlandónak mutatkozott segíteni nekem. Nem gondoltam arra, hogy...
- Nyugodjon meg, Madeline.
A nő kihúzta magát, és a férfira pillantott.
- Ma éjjel meg akarta ölni önt. Feltételezhetjük, hogy újra meg fogja próbálni.
Artemist láthatóan nem izgatták fel ezek a kilátások.
- Lehetséges. De nem most mindjárt. Legközelebb sokkal körültekintőbb lesz. Tudja, hogy mostantól kezdve vigyázni fogok magamra.
- Ennél többet is tud, uram. Ön küzdött ellene. Ez azt jelenti, hogy most már tudja, hogy ön Vanza.
- Igen - mosolygott keserűen Artemis. - És mivel kettőnk küzdelmében ő volt a vesztes, még azt is tudja, hogy járatosabb vagyok nála a harcművészetben. Feltételezhetjük tehát, hogy a jövőben korántsem lesz ennyire vakmerő.
A nő megborzongott.
- Mit mondott a kísérőjének? Mondott erről bármit is neki?
- Nem magyaráztam semmit. Útonállónak vélte a támadót, és én meghagytam ebben a hitében - felelte Artemis a pohárban lévő italt nézve.
- Értem - mondta újból Madeline. - A hangjából ítélve nem kedveli azt az embert, aki önnel volt az éjjel.
Artemis válasz helyett ivott egy kortyot.
Madeline úgy döntött, más oldalról közelít.
- Megtudott valamit a klubjaiban vagy a játéktermekben, uram?
- Nagyon keveset. Nem szól a fáma a társaság egyetlen más tagjának könyvtárában megjelenő szellemről sem.
- Még ha úgy lett volna is, a társaság egyetlen más tagja sem beszélne róla szívesen - jegyezte meg fanyarul Madeline.
- Azt elhiszem. - A férfi ismét a szájához emelte a poharat, és újból ivott.
Madeline megköszörülte a torkát.
- Míg odavolt, az a fiatalember, aki a híreket szállítja önnek, megjelent a konyhaajtóban.
- Zakariás? Miről hozott nekünk hírt? 1
- Eaton Pitneyt napok óta nem látták. A szomszédok úgy gondolják, vidéki birtokára utazhatott el. A házvezetőnőnek, aki a jelek szerint csak kétszer egy héten jár a házhoz, azt mondták, hogy majd csak valamikor a jövő hónapban lesz szükség a munkájára.
- Érdekes - mondta a lángokat bámulva Artemis.
- Igen, szerintem is. Nem tudom, megfelel-e ez az időpont, hogy megbeszéljük, mi legyen a következő lépésünk, uram, de nagyon sokat töprengtem, miután Zakariással beszéltem - folytatta kissé elbizonytalanodva. - Meglehetősen különösnek találom, hogy Mr. Pitney épp most utazott el a városból. Ilyenkor nem szokott utazgatni, s most, miután elküldte azt a levelet nekem, mégis a vidéki út mellett döntött.
- Valóban különös - visszhangozta a férfi melodrámai hangon. - Sőt, kifejezetten gyanús.
- Gúnyolódik velem, uram? - nézett rá összevont szemöldökkel Madeline.
- Álmomban sem jutna eszembe ilyesmi - felelte megránduló szájszéllel Artemis. - Kérem, folytassa.
- Nos, felötlött bennem, hogy Mr. Pitney talán valami újabb incidens miatt utazott vidékre. Talán megint felkereste a hívatlan látogatója, és megfenyegette. Mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy logikus teendő képzelhető el.
- És mi volna az, madame? -kérdezte gyanúsan csillogó szemmel a férfi.
A nő gyanakodva fürkészte az arcát. Aztán kissé előrehajolva, s noha csak ketten voltak a szobában, hangját lehalkítva mondta:
- Azt javasolom, kutassuk át Mr. Pitney házát, mialatt ő vidéken tartózkodik. Talán találunk ott valami érdekeset, valamit, amiből megtudhatjuk, miért hagyta el a várost.
Meglepetésére Artemis beleegyezően bólintott.
- Nagyszerű ötlet. Nekem is eszembe jutott az imént.
- Ön is hallotta, hogy Pitney elutazott?
- Valaki említette kártyázás közben - vont vállat a férfi.
- Ezek szerint hasonló az észjárásunk, uram - derült fel Madeline arca. - Ez nagyon megnyugtató, nem gondolja?
A férfi rejtélyes pillantást vetett rá.
- Korántsem olyan megnyugtató, mint amilyenek az összehangoltság más formái lehetnének.
A nő úgy döntött, elengedi a füle mellett ezt a megjegyzést. Hunt tényleg nagyon különös hangulatban van, gondolta. De persze az is igaz, hogy alig ismeri őt. Lehet, hogy e különösnek tűnő kedélyállapot egyáltalán nem szokatlan nála. Úgy vélte, a legjobb lesz, ha szigorúan a tárgyhoz tartja magát.
- Szerintem éjszaka kellene elmennünk Pitneyhez - mondta, mintegy hangosan gondolkozva.
- Vállalva a kockázatot, hogy a szomszédok idegenektől származó fényt látnak a házban? Nem, ez nem valami bölcs gondolat.
- Ó. - Madeline kis ideig tűnődött a hallottakon. - Azt mondja, nappal hatoljunk be a házba? És ez nem volna kockázatos dolog?
- Pitney kertjét nagyon magas fal veszi körül. Ha már bent vagyok, senki sem láthat meg.
Beletelt egy-két másodpercbe, mire a nő felfogta, amit hallott. Akkor elöntötte a méreg.
- Várjunk csak, uram! Nem mehet oda egyedül! Én terveltem ki a dolgot, és én is akarom végrehajtani.
- Ezt hagyja csak rám - válaszolta résnyire húzott szemmel a férfi. - Ön itt marad, mialatt én átkutatom Pitney házát.
Ekkora szemtelenség már sok volt Madeline-nek. Felpattant.
- Ragaszkodom hozzá, hogy elkísérhessem, uram!
- Kezd az idegeimre menni, Madeline, hogy minden egyes lépésnél vitatkozni kell magával. - Pontosan kiszámított mozdulattal félretolta a poharát. - A nyomozás lefolytatására fogadott fel, mégis vitatkozik minden döntésemen.
- Nem igaz.
- De igen. Belefáradtam.
A nő ökölbe szorította a kezét.
- Ön megfeledkezik arról, hogy hol a helye, uram.
Artemisnek a szeme se rebbent, de Madeline azonnal tudta, hogy óriási hibát vétett.
- Hogy hol a helyem? - visszhangozta a szavait ijesztően közönyös hangon a férfi. - Bizonyára nehezére esik, madame, hogy ebben az ügyben, egyenrangú félként bánjon velem. Végtére is kereskedő vagyok.
- Az alkunkban elfoglalt helyére gondoltam, uram - felelte kiszáradt ajakkal a nő. - Nem azt akartam érzékeltetni, hogy úriembernél kevesebbre tartom, csak mert... ööö...
- Csak mert én vagyok az Álomkereskedő? - Egykedvűen felállt, mint a macska, amikor észrevesz egy kismadarat a kert bokrai között.
- Az üzleti ügyeinek ehhez nincs semmi köze - válaszolta Madeline, reménye szerint nagy meggyőződéssel.
- Örömmel hallom, madame. - És kinyitotta a bal kezét.
Madeline halk csendülést hallott, és látta, hogy a férfi leteszi az asztalra a kis tárgyat, amellyel korábban eljátszott. Onnan, ahol állt, nem látta, mi az, de arany csillanását vélte látni.
Artemis odament hozzá. A nő pillantása visszaugrott a férfi arcára.
- Artemis?
- Nagyon kedves öntől, hogy elnézi a kereskedelemhez fűződő szerencsétlen kapcsolatomat - mosolygott rá hűvösen a férfi. - De persze nem lehetett túlságosan válogatós, nem igaz?
A nő hátrált egy lépést, de nekiütközött a kandalló melletti falnak.
- Uram, úgy látom, az időpont nem alkalmas arra, hogy folytassuk ezt a beszélgetést. A legokosabb lenne, ha most visszamennék a szobámba, és lefeküdnék. Beszéljük meg a reggelinél a Mr. Pitney házának átkutatásával kapcsolatos tervünket.
A férfi egészen közel lépett, és két kezét a nő feje mellett kétoldalt a falnak támasztotta.
- Épp ellenkezőleg, Madeline. Szerintem most volna jó megbeszélnünk, hogy ön szerint hol van az én helyem.
- Majd máskor, uram.
- Most. - A mosolya hűvös volt, a tekintete nem. - Véleményem szerint nincs joga túlságosan szigorúan kezelni az én szerencsétlen módon hátrányossá vált helyzetemet. Végtére is a híresztelések szerint ön megölte a saját férjét, majd rágyújtotta a házát, hogy elrejtse a bűnjeleket.
- Nézze...
- Elismerem, hogy sajátos híre miatt valamivel fölötte lehet egy kereskedelemmel foglalkozó úriembernek, de nem sokkal, legföljebb egy vagy két lépcsőfokkal.
A nő vett egy mély lélegzetet, de abban a pillanatban rá is jött, hogy ezzel újabb hibát követett el. A férfi illata, amelyben sajátosan keveredett a megszáradt verejték, a brandy és valami leírhatatlanul egyéni illat, egy pillanatra a fejébe szállt.
- Uram, ön rendkívül különösen viselkedik ma éjjel. Gyanítom, hogy azzal a Vanza-harcossal való találkozása felborzolhatta az idegeit.
- Gondolja?
- Csak gyanítom. És ha nem más, mint Renwick támadt önre, akkor örülhetünk, hogy túlélte.
- Nem szellem volt az, akivel az éjjel megküzdöttem, Madeline. És a kötelező szerénység ellenére emlékeztetnem kell, hogy nem egyszerűen túléltem az összecsapást. Menekülésre késztettem az elvetemült gazfickót. De az eset miatt valóban fel vagyok ajzva.
- A nagynénémnek ilyen esetre is van egy csodaszere - kiáltotta túlságosan is szolgálatkészen a nő. - Felszaladok az emeletre, és hozok önnek egy vagy két üveggel.
- Ezt csak egyvalaki tudja meggyógyítani.
Lehajolt, és megcsókolta. Erőszakosan, bódítóan, követelődzően. Madeline egész testében beleremegett, s azt is tudta, hogy Artemis észrevette, hogy minden érzékével válaszol a csókjára.
A férfi felmordult, s még közelebb lépve csókolta tovább, egyre hevesebben. Madeline érezte, hogy elborítja a vágy hulláma, s megint a szédülés környékezte, mint amikor Artemis először csókolta meg a Kísértetkastély előtt.
- Madeline - súgta bele a szájába a férfi a nevét. - A pokolba is, nem lett volna szabad idejönnie ma éjjel.
Madeline-t egy eddig soha nem tapasztalt vakmerőség kerítette hatalmába. Mintha e pillanatban tudta volna meg, hogy csak gondolnia kell rá, és máris tud repülni.
Ez az ember az Álomkereskedő, intette magát. Telis-tele vannak a raktárai ilyen és ehhez hasonló illúziókkal.
De vannak olyan álmok, amelyekért érdemes nagy árat fizetni.
- Magam döntök a dolgaimban, Artemis. - Karjával átfogta a férfit, és elmerült testének forróságában. - Be akartam jönni ebbe a szobába.
A férfi felemelte a fejét, épp csak annyira, hogy a tekintetük találkozhasson.
- Ha marad, akkor szeretkezni fogunk. Ugye, érti, amit mondok? Ma éjjel nincs kedvem játszadozni.
A tűz, amely Artemisben lobogott, forróbb volt a kandallóban lobogó lángoknál Madeline is érezte, hogy mindjobban növekszik benne a forróság. Valami, amiről azt hitte, hogy örökre elhalt benne, most váratlanul életre kelt. De volt valami, ami felől bizonyosságot kellett szereznie.
- A vonzalma, uram...
A férfi ajkával végigsimított az ajkán.
- Biztosíthatom, hogy nem a puszta vonzalom miatt szeretnék szeretkezni önnel.
- Nem csak arról van szó, hogy az özvegyasszonyokban van valami...? Mert nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy...
- Önben van valami, Madeline. - És újra megcsókolta, de alaposan. - Isten látja a lelkemet, van valami önben...
A nő enyhe szédülésfélét érzett. Kezét kétoldalt a férfi vállára tette; széttárt ujjai alatt, a finom szövésű ingen keresztül érezte az izmokat és a csontokat. Elmosolyodott, és szempillái alól felnézett a férfi arcába.
Tényleg vart valami abban, hogy más az özvegy, gondol
ta magában. Valami, ami már-már vakmerővé teszi ma éjjel.
- Biztos, hogy vállalja a veszélyt, és szerelmeskedni akar a Gonosz Özveggyel? - kérdezte halkan. Fojtott és kihívó hangja hallatán sötét tűz lobbant a férfi szemében.
- A szeretőjének lenni is olyan veszélyes, mint a férjének lenni?
- Nem tudom, uram. Még sohasem volt szeretőm. Önnek kell vállalnia a kockázatot.
- Emlékeztetnem kell, madame, hogy olyasvalakivel van dolga, aki valaha szerencsejátékból élt. - Ujjaival beletúrt Madeline hajába, amitől félrecsúszott a csipkés fejfedője. - Ha megéri, vállalom a kockázatot.
A karjába kapta, odavitte a széles, bíborvörös kanapéra, ott letette a párnákra, és elfordult.
Madeline nézte, ahogy átvág a szobán, és kulcsra zárja az ajtót. Újra megborzongott. Olyan érzése volt, mintha egy sziklapárkányon állva nézne le egy ismeretlen tenger mélységesen mély vizébe. Vad menekülési vágy fogta el.
Artemis az ingét gombolva jött vissza hozzá. Mire a kanapéhoz ért, az ing már a földön volt.
A kandallótűz fényénél Madeline látta, hogy a férfi mellén egy kis tetoválás van. Felismerte a Vanza Virágát. De érdekes módon a látvány nem józanította ki; nem ébresztett fel benne régi félelmeket, sem rossz emlékeket. Semmi másra nem tudott figyelni, csak Artemis izmos mellkasára. Az erő látványa megrémítette és felvillanyozta, ugyanakkor megmagyarázhatatlan elégedettséggel töltötte el.
A férfi leült mellé, és lehúzta a csizmáját. Egyenként ledobta őket a szőnyegre; a tompa puffanások újabb kis riadalmat keltettek Madeline-ben.
De a tűz fényében aranybarnán csillogó meztelen vállak látványa elűzte a riadalmát. Etelézte a karcsú, izmos férfitestet, s valami édes szédület fogta el, amely ugyanakkor frissítőbb hatású volt minden szernél, amit Bernice valaha is összekotyvasztott számára.
Mintegy megbabonázva kinyújtotta a kezét, és mutatójját végighúzta a férfi felsőkarján kidomborodó izomkötegen. Artemis elkapta a kezét, megfordította, és megcsókolta a csuklója belső felén.
Aztán ráborult, valósággal belepréselte a kanapé párnáiba. Nem volt rajta más, mint a nadrágja, amely semmit sem rejtett el felajzott férfiasságából. Egyik lábát Madeline combjai közé csúsztatta, miközben kezével szétnyitotta a hálóingét. Madeline perzselő forróságot érzett, amikor Artemis ráfektette a tenyerét a mellére.
Megcsókolta a mellbimbóját; előbb az egyiket, aztán a másikat. Ujjai lejjebb vándoroltak, végigsiklottak a csípőjén és még lejjebb, és lassan, gyengéden megszorították a combját.
Madeline elakadó lélegzettel figyelte, hogy a lába között csiklandó nedvesség támad, amitől furcsa nyughatatlanság vett erőt rajta. Megmarkolta Artemis meztelen hátát. A felsőcombján érezte a vastag, merev hímvessző nyomását.
A férfi keze benyúlt a két lába közé, és elérte a forrón, nedvesen bizsergő helyet. Ujja lassan, de céltudatosan behatolt a résbe. Madeline testében egy addig ismeretlen erő áradt szét.
- Artemis.
- Csakugyan érdemes vállalni némi kockázatot - súgta rekedten a férfi.
- Én is így gondolom, uram.
Már elfelejtette, hogyan kell szabályosan lélegezni, de amikor a férfi felhajtotta a hálóinget a dereka fölé, úgy érezte, végképp elfogyott körülötte minden levegő.
Artemis kigombolta a nadrágját, és hímtagját belefektette Madeline tenyerébe. A nő ráhajlította az ujjait, és megmarkolta a feszes, sima hímvesszőt.
Hallotta, hogy érintésére Artemisnek elakad a lélegzete. Ezen felbátorodva megszorította. A férfi felszisszent:
- Ha így folytatja, mindketten csalódottak leszünk.
Madeline meglepődött, és sietve elengedte.
Bocsánat. Nem akartam fájdalmat okozni.
A férfi fojtottan felnevetett, és nyirkos homlokát nekitámasztotta a nő homlokának.
- Biztosíthatom, pillanatnyilag meg sem érzek holmi hétköznapi fájdalmat. De nem szeretném, ha túl hamar érne véget.
- Én sem - mosolygott szégyenlősen Madeline. - Sőt, reggelig tudnám élvezni azt, amit most csinálunk.
- Ha több órán át képes elviselni ezt a kínt, adhatna órákat önuralomból egy Vanza-mesternek.
- Jóságos ég, önnek ez kín?
- Igen - felelte a férfi, és belecsókolt a nyakába.
- Nem tudtam - mentegetőzött Madeline. - Nem akarom, hogy szenvedjen, Artemis.
- Ön túlságosan kedves - nevetett a férfi. - Szükségem is lesz a könyörületére.
Artemis tett néhány mozdulatot, s Madeline egyszer csak érezte, hogy a férfi lassan, de kérlelhetetlenül hatol egyre beljebb a lába közötti nyirkos forróságba.
- Artemis? - súgta remegve.
- Csak nem hagyta el az önuralma? - ingerkedett a férfi. - Jól van, szívem - tette hozzá rekedten. - Én sem tudok tovább várni.
Elhelyezkedett a meleg nedvességben, majd egyetlen erőteljes lökéssel benyomta magát.
Madeline egy enyhe kis fájdalomra volt felkészülve, arra nem számított, hogy úgy fogja érezni magát, mint akit kitömtek és szakadásig feszítettek.
- Artemis - lehelte elhaló hangon.
A férfi mozdulatlanná merevedett.
- A fenébe!
A nőt saját halk lihegése egy kiskutya szuszogására emlékeztette.
- Volna szíves... ööö... kivenni belőlem? Úgy látszik, van egy kis probléma.
- Madeline. - A férfi jól láthatóan megborzongott. Minden egyes izma megfeszült. - Miért nem mondta? Hogy lehet ez? A mindenségit, hiszen ön özvegy!
- Aki sohasem volt igazi feleség.
- Az ügyvédek - nyögte Artemis, arcát Madeline keblébe temetve. - Az érvénytelenítés. Eszembe sem jutott, hogy tényszerű alapja lehet.
Madeline összeszorította a fogát, és eltolta magától a férfi vállát.
- Tudom, hogy hibáztam, de csak azzal tudok védekezni, hogy nem gondoltam, hogy ön ennyire nem illik hozzám. Lenne szíves azonnal kiszabadítani magát?
- Ne! - kiáltotta ijedten Artemis, amikor érezte, hogy Madeline egész testével nekifeszül. - Kérem, ne izegjen-mozogjon!
- Szeretném, ha most rögtön kiszállna belőlem!
- Ez nem ugyanaz, mint ha kiutasítana a nappalijából. Kérem, Madeline, ne mozogjon!
- Hányszor mondjam még, hogy nem fogadok el öntől utasításokat! - Madeline minden erejét összeszedve próbált megszabadulni a súlyosan ránehezedő testtől és a lába közét feszítő teltség érzésétől.
Olyan volt, mintha megégette volna a férfit. Artemis megindult kifelé, de ekkor valami rettenetes baj történt. Az izmos férfitest nekifeszült, és görcsösen rángatózni kezdett. Közben halk, fojtott hangon nyöszörgött.
Madeline rémülten vájta körmeit a férfi vállába. Moccanni sem mert, mialatt a férfitest tartalma átömlött belé.
Amikor véget ért, Artemis kimerülten rogyott le rá.
Csend volt.
- Azt a keserves mindenségét - szólalt meg nagysokára Artemis mély meggyőződéssel.
- Artemis?
- Mi az már megint, asszonyom? Figyelmeztetem, az idegeim ma éjjel már nem viselnek el egy újabb megrázkódtatást. Talán föl kellene küldenem az emeletre, hogy hozzon nekem a nagynénje teájából.
- Nincs semmi baj, uram. - Madeline megnedvesítette az ajkát. - Csak azt akartam mondani, hogy ez a testhelyzet már korántsem olyan kényelmetlen, mint a korábbi volt.
A férfi két másodpercig nem mozdult. Aztán végtelen lassúsággal fölemelte a fejét, és fenyegető pillantással lenézett a nőre.
- Tessék? - kérdezte baljós udvariassággal.
- Most már minden rendben van - kockáztatott meg egy békülékeny mosolyt a nő. - Eleinte másképp éreztem, de most már úgy tapasztalom, hogy nagyon is illik hozzám.
- Azt a keserves mindenségét - ismételte meg a férfi, de ezúttal olyan halkan, hogy jóformán nem is lehetett hallani.
- Nem akarja megpróbálni. még egyszer? - kérdezte némi krákogás után Madeline.
- Én most inkább magyarázatot szeretnék kapni - préselte ki a szavakat Artemis összeszorított fogán át.
Legördült a nő testéről, és fölállt. Madeline kicsit úgy érezte magát, mint akit cserbenhagytak. Miután Artemismis hátat fordítva begombolta a nadrágját, szó nélkül átnyújtott neki egy jókora fehér zsebkendőt. Madeline szégyenkezve vette el tőle. Amennyire tudta, rendbe tette magát, majd egy mély lélegzetvétellel talpra szökkent. Kicsit túl gyors volt a mozdulat; megroggyant a térde. Gyorsan megkapaszkodott a kanapé henger alakú végében. Artemis elkapta, és szemmel láthatóan rossz hangulata ellenére meglepő szelídséggel kérdezte:
- Jól érzi magát?
- Igen, hogyne. - Madeline bosszúsan eszmélt rá, hogy még mindig a kezében szorongatja a férfi zsebkendőjét. Amikor lenézett, látta, hogy csupa folt; zavartan gyűrte zsebre.
Artemis elengedte a karját, és a kandallóhoz ment. Egyik kezével megtámaszkodott a kandallópárkányon, és belebámult a lángokba.
- Az a hír járta, hogy az édesapja tájékozódott a házasságuk érvénytelenítése dolgában - mondta színtelen hangon. - Most már tudom, hogy volt is rá alapja.
- Igen. De valójában én elfogadtam volna minden megoldást, csak szabadulhassak abból a házasságból.
- Deveridge impotens volt? - nézett a szemébe a szoba másik feléből a férfi.
- Nem tudom. - Madeline fázósan húzta összébb magán a hálóköntöst. - Én csak annyit tudok, hogy nem érdeklődött irántam. Úgy nem. Sajnos. A nászéjszakánkig nem is tudtam meg, hogy erről van szó.
- Miért vette feleségül, ha nem tudta teljesíteni alapvető férji kötelességét?
- Azt hittem, világosan elmondtam, hogy Renwick nem szeretett engem. Nem érdekelte a házasság. A Vanza legmélyebb, legsötétebb titkait akarta megszerezni magának. Azt hitte, hogy az apám révén, aki majd megtanítja őt az ősi nyelvre, hozzájuk férhet.
Artemis keményebben markolta meg a kandalló párkányát.
- Hát persze. Nem gondoltam végig. Bocsásson meg.
- Nehéz éjszakája volt...
- Lehet mondani.
- Hozzak a nénikém frissítőjéből?
- Ha még egyszer szóbahozza a nénikéje frissítőjét, nem állok jót magamért - nézett rá a férfi.
- Csak segíteni akartam - sértődött meg Madeline.
- Higgye el, madame, egy éjszakára épp elég annyi, amennyit eddig tett.
Madeline kis habozás után úgy döntött, megpróbálja elmagyarázni azt a keveset, amit megtudott Renwick viselkedéséről.
- Említettem, hogy egyszer átkutattam a férjem laboratóriumát.
- És mit talált? - vetett rá egy éles pillantást Artemis.
- Szerencsémre kezembe került néhány jegyzete. Ezekből kiderült, meggyőzte magát arról, hogy azért lett impotens, mert teljes mértékben a Vanzának szentelte magát. Leírta, hogy minden életerejét azokra a tanulmányaira kell összpontosítania, amelyekkel meg fogja fejteni a Vanza-filozófiában rejlő ősi alkímiai titkokat.
- Értem - mondta Artemis, ujjaival a kandallópárkányon dobolva. - És a nászéjszakájukig semmi jel nem mutatott arra, hogy őt nem érdeklik a házastársi kötelességei?
- Tudom, hogy ezt nehéz megérteni, uram - sóhajtott Madelaine. - Higgye el, gondolatban ezerszer visszamentem az esküvőnket megelőző hetekhez, szüntelenül azt kérdezve magamtól, hogy lehettem ennyire bolond.
- Madeline... - kezdte a férfi összevont szemöldökkel.
- Csak annyit mondhatok önnek, hogy Renwick egy őrült démon volt hófehér angyal képében. - Karját maga köré fonva folytatta: - Azt gondolta, el tud bűvölni mindannyiunkat. Egy ideig sikerült is neki.
- Szerelmes volt belé? - kérdezte Artemis megránduló szájszéllel.
A nő megrázta a fejét.
- Utólag visszagondolva már-már azt hiszem, valami varázslathoz folyamodott, hogy ne tudjuk meg az igazságot róla. Ez azonban túl egyszerű magyarázat. Őszintén be kell vallanom, Renwick pontosan tudta, hogyan lehet elkábítani engem.
A pamlagon történt incidens óta először jelent meg valamii halvány derű Artemis szemében.
- A jelek szerint nem vette le a lábáról a szenvedélyességével.
- Nem, természetesen nem - vágott vissza Madeline. - A szenvedély nagyon jó dolog a maga helyén, én azonban nem voltam se olyan fiatal, se olyan naiv, hogy a szenvedélyt összekeverjem az igaz szerelemmel.
És most sem szabad e kettőt összekevernem, intette magát.
- Bizonyára - motyogta a férfi. - Egyetlen, önhöz hasonló kedéllyel és elmebeli képességekkel rendelkező hölgy sem engedné meg, hogy holmi apró-cseprő szenvedély elvegye a józan eszét, és ne tudjon miatta logikusan gondolkodni.
- Úgy van, uram. Sok mindent kifogásoltam a Vanza filozófiájában, és mint tudja, nem fogadtam el.
- Félreérthetetlenül közölte a vele kapcsolatos érzéseit.
- De olyan házban nevelkedtem, ahol a Vanza elvei uralkodtak, és bevallom, e filozófiának a heves szenvedélyek iránti megvetése bizonyos fokig rám is hatott. - Némi habozás után folytatta: - Renwick elég okos volt, hogy ezt megértse. Attól tartok, hogy egy olyan taktikával igyekezett megnyerni, amely végtelenül vonzóbb volt számomra, mint a szenvedély.
- Mi a csuda lehet vonzóbb, mint a szenvedély egy olyan heves vérmérsékletű nő számára, mint amilyen ön, madame? - vetett rá a férfi egy oldalpillantást. - Roppantul kíváncsi vagyok a válaszára.
- Nem értem önt, uram. Felbosszantottam valamivel?
- Nem tudom - hangzott a lefegyverzően őszinte válasz. - Mindenesetre válaszoljon a kérdésemre.
- Nos, úgy tett, mint akit lenyűgöz az intelligenciám és a tudásom.
- Aha. Igen, most már minden világos. Más szóval elhitette önnel, hogy az eszéért szereti.
- Igen. És amilyen elképesztően ostoba voltam, hittem neki. - A feltoluló emlékek elől becsukta a szemét. - Azt hittem, egymásnak vagyunk szánva. Két rokon lélek egybekel egy fizikai kapcsolatot meghaladó metafizikai kötelékben, amely révén egy magasabb síkon egyesülhet egymással.
- Ördögien erős kötelék.
- A valóságban merő illúziónak bizonyult.
Artemis lenézett a lángokba.
- Ha csak félig igaz az, amit elmondott, Renwick Deveridge tényleg bolond volt.
- Igen. Mint mondtam, kezdetben el tudta titkolni. De a nászéjszakánk után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valami rettenetes baj van.
- Akár bolond volt, akár nem, meghalt, béke poraira - mondta Artemis, továbbra is a tűzbe bámulva. - A jelek szerint azonban valaki megpróbálja elhitetni velünk, hogy visszatért a sírból.
- Ha nem Renwick szelleme az, akkor csak olyasvalaki lehet, aki elég jól ismerte ahhoz, hogy utánozza. És szintén Vanza az illető.
- Ki kell szélesítenünk a nyomozást Deveridge múltjára is. Reggel megbízom Henry Leggettet, hogy kezdjen dolgozni az ügyön. - Artemis végre elfordult a tűztől, és egyenesen Madeline szemébe nézett. - És tisztáznunk kell a kettőnk között kialakult helyzetet is, madame.
- Mire gondol?
- Nagyon jól tudja, hogy mire gondolok. - Artemis előbb a bíborvörös pamlagra, majd újra Madeline-re nézett. - Kétségtelenül késő, hogy bocsánatot kérjek azért, ami ma éjjel ebben a szobában történt...
- Nincs szükség bocsánatkérésre - vágott a szavába Madeline. - Vagy ha igen, akkor is nekem kellene bocsánatot kérnem.
- Ezen nem fogok vitatkozni - emelte föl a férfi a szemöldökét.
- Az a helyzet, uram, hogy bizonyos értelemben semmi sem változott - mondta Madeline, és piros lett az arca.
- Semmi?
- Úgy értem, továbbra is egy nem túl jó hírű özvegyasszony vagyok. Az ön házában lakom. Ha ennek híre megy, az emberek minden bizonnyal a legrosszabbra fognak gondolni, vagyis hogy viszonyunk van egymással.
- E feltevés most már igazzá vált.
Madeline erősebben megmarkolta köntöse hajtókáját, és felszegte az állát.
- Igaz vagy sem, a helyzetünkben semmi sem változott. Ugyanazt a helyet töltjük be, mint annak előtte, hogy... nos, mielőtt az a dolog megesett a pamlagon.
- Nem egészen - mondta a férfi, és megindult felé. - De ma éjjel már ne beszéljünk erről többet. Azt hiszem, mindkettőnknek elég volt egyszerre ennyi izgalom.
- De Artemis...
- Majd máskor beszélünk róla - fogta karon a férfi. - Ha mindketten kialudtuk magunkat, és ismét tudunk gondolkodni. Jöjjön, Madeline, ideje, hogy visszabújjon az ágyába.
- Még nem készítettünk terveket - próbált a sarkára állni a nő. - Át akarjuk kutatni Mr. Pitney házát...
- Később, Madeline.
Artemis erélyesen megfogta Madeline könyökét, és az ajtó felé kormányozta. Amikor elhaladtak a magas támlájú karszék melletti kis asztal előtt, Madeline a szeme sarkából egy apró, fényes tárgyat pillantott meg. Odanézett, és azt a valamit látta, amivel Artemis korábban játszadozott.
De mire megkérdezhette volna, mi volt az, már meg is érkeztek az ajtóhoz.
- Jó éjszakát, Madeline - tessékelte ki a szobából szelíden a férfi. - Próbáljon aludni kicsit. Attól tartok, nagyon régen nem volt alkalma nyugodt alvással tölteni az éjszakát. Tönkrementek az idegei. Csak kérdezze meg a nénikéjét.
Meglepő kedvességgel megcsókolta, majd a leghatározottabban becsukta mögötte a könyvtár ajtaját. A nő csak állt, nézte a csukott ajtót, majd megfordult, és fölment a lépcsőn a szobájába.
Miközben bebújt a takaró alá, eszébe jutott az asztalkán látott kis tárgy. Meg mert volna esküdni rá, hogy egy óralánc volt, rajta egy arany fityegővel.

11.

Egy Idegen lépett be a házba. A legrosszabb, amitől tartott, beigazolódott. Elküldtek valakit, hogy állítsa meg.
Évek óta tudta, hogy az Idegenek szemmel tartják, tudta, hogy titokban követik és kémkednek utána. Már régóta nem próbálta megmagyarázni a barátainak, miért nem tud senkiben sem megbízni. Bolondnak tartották, de ő tudta az igazságot: az Idegenek azért járnak a nyomában, mert tudják, hogy nagyon közel jutott a Vanza legféltettebb titkaihoz. Csak arra várnak, hogy felfedezze a hajdan éltek titkos tudományát, és akkor lecsapnak rá, és ellopják a felfedezését.
Az, hogy egyikőjük ma éjjel belépett a házba, azt jelenti, hogy nagyon közel jutott a nagy felfedezéshez. Megmarkolta a könyvet, melyet tanulmányozott éppen, amikor először észlelte a betolakodót. Keze remegett, amikor fülét odatapasztotta a falhoz. Hála istennek, a rejtett kis folyosón állt. Évekkel ezelőtt, nem sokkal a felesége halála után építette. Akkoriban még sokkal fiatalabb és egészségesebb volt. Az egész munkát egymaga végezte el, nem bízott sem a szakmunkásokban, sem a segédjeikben. Könnyen előfordulhatott volna, hogy valójában az Idegenek kémei.
Régen is sejtette, hogy egy napon óriási felfedezésre jut a Vanza ősi szövegeiben. Felismerte, hogy meg kell tudnia védeni magát. Az Idegenek már nagyon korán figyelni kezdték. Eleinte csak ritkán támadt az az érzése, hogy kémkednek utána, de fokozatosan állandósult benne ez az érzés. Megtette a szükséges előkészületeket. Ma használni is fogja őket.
Tökéletes mozdulatlanságban, elméjét a Láthatatlanság Stratégiájára kényszerítve állt a sötét kis összekötő folyosón. Egyedül volt az öreg kőházban. A legutóbbi időkig a házvezetőnőt is mindössze hetenként kétszer engedte be, és olyankor is, ha itt volt, állandóan szemmel tartotta. Elsősorban arról győződött meg, hogy az asszony sohasem próbált lesurranni az alagsorba. A főzésre maga felügyelt. Természetesen nem úriemberhez méltó munka, de az az ember, akit az Idegenek figyelnek, nem sokat ad a külsőségekre. Amit kellett, mindent megtett. A nagy cél, hogy megfejtse a Vanza lényegét jelentő titkos tudást, végtelenül fontosabb volt, mint az ő úriemberi büszkesége.
A fal túloldalán megreccsent a padló. Az Idegen arra a következtetésre juthatott, hogy üres a ház, mert noha lopva, titokban surrant be, most elég nagy zajt csapott ahhoz képest, hogy Vanza-kiképzésben részesült.
A rejtekfolyosón Eaton Pitney arcán zord mosoly jelent meg. Úgy látszik, bevált a csel: a szomszédok valóban azt hitték, hogy egy időre elvonult vidéken. Bár nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy várta. Azt remélte, hogy ha az Idegenek azt hiszik, vidéki birtokán tartózkodik, ők is elhagyják a várost, hogy a nyomába szegődjenek, s így végre lesz egy kis nyugalma.
Ehelyett ide küldenek valakit, hogy kutassa át a házát.
Tompa puffanást hallott, majd egy újabbat. Egy perc is eltelt, mire rájött, hogy az Idegen a fölötte lévő szinten van. Egy kis vállonveregetést engedélyezett magának. Hát olyan bolondnak hitte a betolakodó, hogy ott hagyja a jegyzeteit, ahol bárki könnyen megtalálhatja és ellophatja?
A Vanza-képzettséget szerzett ifjabb nemzedéknek van még mit tanulnia az öregektől.
Hallgatta, amint ki-be húzogatják a fiókokat. A padlódeszkák recsegtek-ropogtak a feje felett. Újabb tompa puffanások és dobbanások hallatszottak. Eaton a sötét folyosón kuporgott, és várt. A Láthatatlanság Stratégiájához szükséges tiszta elme megőrzése nehéz próbatételnek bizonyult ezekben a napokban. Évek óta óriási feszültségben élt, és az idegei már nem voltak olyan jó állapotban, mint régen.
Fülét a falhoz nyomva figyelte a mozgásnak nem csak a zajait, de a hangulatát is. Csak remélni tudta, hogy a betolakodó nem fedezi fel az alagsor titkait.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire észlelte, hogy az Idegen újra lefelé jön a lépcsőn. Eaton visszafojtotta a lélegzetét, amikor meghallotta, hogy a betolakodó kinyitja a földszint alatti helyiségekbe vezető ajtót, majd sorra járja a lomkamrákat. De végül visszament a földszintre. Eaton lehunyta a szemét, és beleborzongott a megkönnyebbülésbe. A gazember nem fedezte fel a titkos szobát.
Egy idő után megszűntek a halk neszek is. Eaton várt még fél órát, hogy teljesen biztos legyen benne, hogy az Idegen elment. Amikor meggyőződött róla, hogy ismét egyedül van a házban, lassan felegyenesedett. Izmai sajogtak a hosszú ideig tartó mozdulatlanságtól.
Amikor biztosnak érezte magát a lábán, odament ahhoz a falsíkhoz, amely az elrejtett folyosóra vezető ajtót rejtette. Mielőtt kinyitotta volna, megállt, és feszülten hallgatózott.
Nem hallott semmit.
Félrecsúsztatta a falsíkot, és kilépett az elsötétített hallba. Ott megint megállt, és hallgatózott.
A csend összesűrűsödött, mint a köd odakint az utcán.
Eaton a hallon át a titkos lépcsőhöz sietett, amelyen át le lehetett jutni az öreg ház pincéjébe. Fogott egy gyertyát, meggyújtotta, és elindult lefelé a kőlépcsőkön. Meg kellett győződnie róla, hogy titkos dolgozószobájában minden rendben van.
Elment a régi lomtárak mellett, kinyitott egy rejtett ajtót, és leereszkedett egy újabb lépcsőn azokba a rég ; elfeledett helyiségekbe, amelyek valaha, az eredeti tulajdonosok idejében várbörtönként és ostrom idején a menekülés útjaként szolgáltak.
Amikor évekkel ezelőtt felfedezte a föld alatti szobákat, senkinek sem tett említést róluk. Némi átépítés révén kialakított itt egy titkos dolgozószobát és egy laboratóriumot, ahol úgy végezhette fontos kutatómunkáját, hogy nem kellett tartania attól, hogy meglátják az Idegenek. Minden igyekezetével azon volt, hogy titkos kamráját ellássa egy valódi Vanza-csapdával.
Az utolsó ódon kőlépcsősor aljára érve félretolt egy másik panelt, s már készült, hogy belépjen háza legtitkosabb kamrájába.
Ekkor kis híján elállt a szívverése: a fönti lépcsőpihenőn megnyikordult egy csizma. Olyan gyorsan pördült hátra, hogy rossz lába kiszaladt alóla. Elejtette a gyertyát, amikor vadul megkapaszkodott az ajtósík peremében. A kőfalon árnyak táncoltak.
- Azt hitted, vén bolond, hogy elrejtheted előlem a titkaidat? Tudtam, hogy semmi mást nem kell tennem, csak várni. Miután elment a betolakodó, mindenki hanyatt-homlok rohan a kincseihez, hogy ellenőrizze, megvannak biztonságban. Lehangoló, hogy milyen biztosan tudható előre.
Eaton nem láthatta az Idegen arcát a sötét lépcsőfordulóban, de a padlóra ejtett gyertya nem aludt ki teljesen. A libegő láng fénye megcsillant a betolakodó kezében tartott pisztoly csövén. És megcsillant egy elegáns sétabot aranyfogantyúján.
Eaton elszörnyedve látta, hogy az Idegen lassan megemeli a pisztolyt, és pontosan célba veszi vele.
- Ne - suttogta, és egy lépést hátratántorodott.
Miért is nem gondolt rá, hogy magához vegye a piszeolyát? Ott tartotta a titkos dolgozószoba íróasztalában, de most már mindegy: ezzel az erővel a Holdon is tarthatta volna.
- A dolog úgy áll - mondta az Idegen -, hogy már nem is kell elvezetned a titkaidhoz. Épp most nyitottad ki nekem az ajtót. Nagyon kedves tőled, öregem.
Eaton abban a pillanatban ugrott hátra, amikor érezte, hogy az Idegen ujja rászorul a ravaszra. A hirtelen mozdulattól újból belehasított a fájdalom a lábába, de tudta, hogy az egyetlen esélye ez a váratlan, gyors mozdulat.
Fény villant. A pisztoly dörrenése fülsiketítően visszhangzott a kőből épült kamrában. Érezte, hogy a golyó eltalálta. Már nem vagy olyan gyors, mint voltál ifjú korodban, Eaton. Az ütéstől megtántorodva nekiesett a kamra falának.
A padlóra ejtett gyertya utolsót lobbant, és kialudt. Sűrű, áthatolhatatlan sötétség töltötte be a helyiséget.
- A fenébe - mordult fel a váratlanul rászakadt sötétségtől ingerülten az Idegen.
Eatont meglepetésként érte, hogy nem halt meg a gyertyájával együtt. Magasan érte a golyó: a vállán, nem a szívén. De tudta, hogy legfeljebb másodpercei vannak, hallotta hogy a betolakodó káromkodva próbál új gyertyát gyújtani.
Eaton benyúlt a kabátja alá, és erősen rányomta a kezét a sebére, hogy a vére ne tudjon lecsepegni a padlóra. Másik tenyerét a legközelebbi falhoz tapasztotta; érezte, hogy a fal tükörszerűen sima. Ujjaival egyre a falat tapogatva eljutott az első fordulóig. Befordult.
Halvány fény gyulladt a háta mögött. Nem nézett hátra. Maga előtt nem látott semmit, de tenyerével érezte a sima falat. Ennyi elég volt neki.
Ő tervezte a labirintust; kívülről tudta a titkait.
- Mi a fene ez? - Az Idegen hangját eltompították a föld alatti útvesztő mennyezetig érő kanyonjait képező vastag kőfalak. - Gyere elő, Pitney. Meghagyom az életedet, csak gyere elő. Hallasz engem? Életben hagylak. Semmi mást nem akarok, csak azt az átkozott kulcsot.
Eaton ügyet sem vetett a dühös parancsra. Még erősebben nyomta a kezét a sebére, s egyre azon imádkozott, hogy a kabátja itassa fel a vérét. Ha lecsepegne a földre, nyomra vezetné az Idegent a labirintusban.
El kell jutnia a dolgozószobájába, az íróasztalában lévő pisztolyához.
- Gyere vissza, ostoba vénember! Úgysem tehetsz mást.
Eaton nem figyelt rá. Kezét vadul a sebére szorítva, belevetette magát a sötét útvesztőbe.


Artemis és Zakariás a félhomályos kis szoba ablakánál álltak, és kinéztek a szűk utcára.
- Itt rejtőzködött - mutatta Artemis a párkány alatt látható karcolásokat. - Látható, hogy itt akasztotta be a kötélhágcsó kampóját.
- Még szerencse, hogy észrevette a szajha gyertyáját, és rájött, hogy jelt adott vele - csóválta a fejét Zakariás.
- Tudod már a nő nevét?
- Lucy Denton. Egy éve vette ki a földszinti szobát, és a mai napig rendszeresen dolgozott benne.
- Lehet már tudni, hogy hol van?
- Még nem. Eltűnt valamelyik bordélyban. Kicsi John azt mondja, az egyik kölyök ma reggel hallott valamit az egyik kávéház környékén, de a nőt eddig még nem látták.
Artemis a társára pillantott. Zakariás összevonta a szemöldökét. Keskeny, máskor hetyke arca most szokatlanul gondterhelt és feszült volt.
Zakariás fattyú volt. Vezetéknevét - mert volt neki - az utcán élők szokása szerint nemigen használta. Már több mint három éve állt Artemis szolgálatában; akkor ismerkedtek meg, amikor Zakariás lazán összeállt csapatának egyik tagja egy éjjel megpróbálta a klubjából kijövő Artemist megszabadítani az aranyórájától.
Artemisre mély benyomást gyakorolt Zakariás igyekezete, amellyel a kisebb gyerek segítségére sietett. Amikor a végén minden elrendeződött, félrevonta a fiút.
- Te okos és ügyes fiú vagy - mondta neki. - Szükségem lenne egy ilyen hűséges segítőre, mint amilyen te vagy. Ha egyszer rászánod magad, hogy rendes, negyedévenkénti bérért állást vállalj, akkor keress meg.
Három nap múlva Zakariás a klub előtt várt rá. A fiú óvatos volt, de elszánt. Égy kicsit még elbeszélgettek, s végül egyezséget kötöttek.
Kapcsolatuk az üzleti világban megszokott hűvös távolságtartással kezdődött, de idő múltával kölcsönös elkötelezettségen és tiszteleten alapuló barátsággá fejlődött. Artemis jobban megbízott Zakariásban, mint a társaság bármely tagjában valaha is.
- Ne félj, előbb-utóbb megtaláljuk - csapott könnyedén a fiú vállára Artemis. - Addig is körülnézünk másfelé.
Zakariás nem látszott megkönnyebbültnek. Sőt, ha lehet, még gondterheltebbé vált.
- Az az ember Vanza, Mr. Hunt.
- Én is az vagyok - mosolyodott el Artemis.
Zakariás megrezzent, de uralkodott magán.
- Igen, és most már ő is tudja. Ettől még veszélyesebbé válik. Legközelebb ravaszabbul fogja csinálni.
- Tudom, hogy vén totyakosnak tartasz, de a kor előnyöket is tartogat. Én is ismerek néhány trükköt.
- Én aztán igazán tudom, uram. De biztos, hogy nincs szüksége a védelmemre?
- Arra van szükségem, Zakariás, hogy szedd össze, amit az utcán hallasz. Rám nem kell vigyáznod, arra itt vagyok én.
Zakariás habozott, de aztán rábólintott.
- Értem, uram.
Artemis töprengő arccal nézett körül a szobában.
- Jól megfizethette Lucyt. Annyira biztosan, hogy ha úgy akarja, sokáig ellehet abból a pénzből, amit kapott. - Meg fogjuk találni, de lehet, hogy időbe telik - nézett rá aggodalmasan Zakariás. - Tudja, milyen ez a negyed... szabályos labirintus.
- Az a pénz nem tart örökké. A lány előbb vagy utóbb visszajön, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Akkor elkapjuk.
- Na igen, csak ne legyen túl késő - mormolta Zakariás.
- Ezért nem teszünk föl mindent erre az egy lapra - mosolyodott el ismét Artemis. - Jusson eszedbe az ősi Vanza-mondás: „Ha választ keresel a kérdéseidre, keresd ott, ahol nem is reméled, hogy megtalálod.” Másutt is körülnézhetünk, nem csak a lebujok környékén.
- Nekünk is vannak ám mondásaink, Mr. Hunt. „Sötét mellékutcába csak pisztollyal a kezedben és baráttal a hátad mögött menj be.”
- Jó tanács - bólogatott Artemis. - Megjegyzem magamnak.


Amikor Madeline fölébredt, megállapította, hogy időtlen idők óta nem aludt ilyen mélyen és ilyen sokáig. Sőt, nem álmodott a tűzről és a nevető halottról.
Kitörő jó kedvvel dobta le magáról a takarót, s még az sem szomorította el, hogy az ablakon kitekintve látta, hogy a várost ma is sűrű, szürke ködtakaró borítja. Tele volt energiával, készen arra, hogy megoldja Renwick szellemének rejtélyét.
Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a reggelizőasztalnál minden bizonnyal találkoznia kell Artemisszel.
Az új nap iránti lelkesedése azon nyomban lelohadt. Talán még egy kísértettel is könnyebben nézett volna szembe, mint vele. Mert egy dolog megzsarolni az
Álomkereskedőt, hogy segítsen felkutatni egy eltűnt szobalányt, és aztán alkut kötni vele, hogy leplezzék le együtt egy halott férj bosszúálló szellemét, és megint más dolog a reggeli lágy tojás és pirítós felett elcsevegni vele, miután az este megengedte neki, hogy elcsábítsa.
Mire való ez az izgatottság? Miért olyan ideges a gondolattól, hogy ma találkoznia kell Artemisszel? Mennyire igyekezett, hogy az éjjel elmagyarázzon neki mindent, és ha jobban megnézi, kiderül, hogy semmi sem változott. Ma reggel is ugyanaz a Gonosz Özvegy, aki tegnap reggel volt. Attól, hogy megtudta: szűz özvegy, aligha lehet valaki még rosszabb hírű a szemében.
Megkapaszkodott a mosdótál szélében. Miért tűnik ma reggel minden olyan rettenetesen bonyolultnak?
Belenézett a tükörbe. Fokozatosan elpiruló arcának látványa rendkívüli módon felbosszantotta. Sőt, feldühítette. Miért kellene feszélyezve éreznie magát? Artemisnek nincs semmi oka rá, hogy lenézően vagy gúnyosan bánjon vele. Végtére is úriember létére kereskedésre adta a fejét.
Hangosan felnyögött, és megragadta a vizes kancsót. Ha van egy kis szerencséje, a férfi ma reggel tovább fog aludni. Vagy talán korán kelt, és mindenki mást megelőzve megreggelizett. Az édesapjának is ez volt a szokása.
Hideg vizet öntött a tálba, és gyors mozdulatokkal az arcába loccsantotta. Dideregve lemosogatta magát egy szivaccsal, majd fölvette a legszolidabb, könnyű fekete gyapjúszövetből varrt ruháját, melynek szegélyét szürke szaténselyem virágok díszítették.
Kihúzta magát, kinyitotta az ajtót, és lement a földszintre, hogy megvívjon a reggelizőasztal mellett.
Nem volt szerencséje. Artemis nem aludt tovább. És nem volt olyan tapintatos sem, hogy egy korai reggelivel diszkréten elvonult volna a könyvtárszobájába. Ehelyett életnagyságúnál is nagyobbnak látszódva itt ült az asztalnál, és úgy csevegett Bernice-szel, mintha az elmúlt éjszaka a világon semmi rendkívüli dolog nem történt volna.
És így is volt, emlékeztette magát borúsan. Semmi sem változott.
- Jó reggelt, drágám. - Bernice kék szemében megcsillant az öröm, amikor meglátta unokahúgát. - Milyen friss és üde vagy ma reggel! Látom, hogy az új frissítőm megtette a magáét. Ma este kapsz egy új üveggel belőle.
Madeline látta, hogy Artemis szemében felvillan a derű szikrája. Jeges tekintetet vetett rá, és visszafordult a nagynénjéhez.
- Jó reggelt - mondta udvariasan.
Különös kifejezés jelent meg Bernice szemében, de a következő pillanatban már el is tűnt.
Madeline úgy tett, mintha a tálalóasztalon lévő tálak tartalmát vizsgálná. Elszörnyedésére Bernice ártatlan jó szándékkal tovább folytatta a megkezdett témát:
- Esküszöm, nem tudom, mikor láttalak utoljára ilyen pihentnek, Madeline. Hát nem csodálatosan frissnek látszik, kedves Artemis?
- Nincs jobb egy jó éjszakai alvásnál - mondta meglepően nyájas hangon a férfi.
Habár elhatározta, hogy úgy viselkedik, mintha semmi sem változott volna, Madeline szerette volna, ha megnyílik alatta a föld, és elnyeli.
- Mr. Hunt elmesélte, milyen borzasztó dolgok történtek az éjjel - mondta Bernice.
- Elmesélte? - Madeline kezéből a tálcára esett a tálalókanál, s ő megpördült. - Elmondta neked, hogy mi történt az éjjel? - kérdezte, bősz tekintetet vetve Artemisre.
- Bizony, elmondta, drágám. Mondhatom, mélyen megdöbbentett...
- Nos... én... én meg tudom magyarázni - hebegte Madeline, majd kétségbeesetten elhallgatott.
- A nagynénje természetesen nagyon aggódik - tette hozzá ördögi mosollyal Artemis.
- Minden okom megvan rá - heveskedett Bernice. - Még hogy megtámadják az utcán, a saját klubja előtt... Felháborító, uram! Micsoda vakmerő gazember. Remélem, hamarosan elkapja.
Madeline-t valósággal elborították a megkönnyebbülés hullámai. Gyorsan leült a legközelebbi székre, és szemöldökét összevonva a férfihoz fordult:
- Van valami újság, uram?
- Ami azt illeti, kora reggel találkoztam Zakariással - felelte Artemis, és még jobban felderült az arca. - Ráakadtunk arra a szobára, amelyben a Vanza-harcos rejtőzködött és figyelte az utcát. Sajnos nem találtunk semmi nyomot, de Zakariás Szemei és Fülei azóta már munkához láttak. Előbb-utóbb beállít egyikük valami használható anyaggal.
Madeline elképedt. Ezek szerint a férfi már órák óta fent van. Elment hazulról, tanácskozott Zakariással, szemlét tartott a támadó búvóhelyén, aztán visszajött reggelizni - és mindezt azalatt, míg ő ágyban volt.
Pontosan azokkal a dolgokkal foglalkozott, amelyekre felfogadta, figyelmeztette magát. Ezzel együtt idegesítő volt ez a gyakorlatias hozzáállás.
Úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi.


Egy óra múlva Bernice bement Madeline hálószobájába. Nem sokat teketóriázott, egyenesen a tárgyra tért.
- Beleszerettél Mr. Huntba, igaz?
Madeline kezéből kiesett a toll, amellyel éppen valami jegyzeteket írt.
- Jóságos ég, mi nem jut az eszedbe, Bernice néni?!
- Istenem, hiszen ez még bonyolultabb, mint gondoltam - mondta elgondolkodó arccal Bernice, és le- y ereszkedett az ágy szélére. - Ti ketten viszonyt kezdtetek egymással.
- Bernice néni!
- Na persze, én mindjárt a kezdet kezdetén láttam, hogy vonzódtok egymáshoz.
Madeline-nek tátva maradt a szája. j
- Mondd csak, mitől támadt ez a különös gondolatod?
Bernice felemelte a kezét, és kezdte számolni az ujjain:
- Először is, megkérted, hogy segítsen megoldani a problémádat. Másodszor, hajlandó volt segíteni.
- És ebből te arra következtettél, hogy vonzódunk egymáshoz?
- Igen.
- Elitemben nem hallottam még ilyen nevetséges, képtelen és őrült feltételezést!
- Miért, nincs igazam?
- Megkértem, hogy segítsen, mert szükségünk volt egy olyan férfi közreműködésére, aki tudja, hogyan gondolkozik egy Vanzában jártas ember. Mr. Hunt beleegyezett, hogy segít, mert meg akarja szerezni Papa naplóját. Egyszerű üzleti megállapodás volt, semmi több.
- Úgy van, ahogy gondoltam. Viszonyod van vele.
Madeline idegesen dobolt ujjaival a szekreteren.
- Ez nem olyan magától értetődő, ahogy te gondolod, Bernice néni.
- Drágám, özvegyi állapotodnál fogva nagyvilági hölgy vagy, akár tetszik ez neked, akár nem. Nem akarok tanácsot adni neked.
- Ah! Úgysem állod meg, hogy ne adj.
- Ahogy mondod. Mint mondtam, nem akarok tanácsot adni, de van valami, amiről jó, ha nem feledkezel meg.
- Mi az? - kapta fel a fejét Madeline.
- Azt mondod, azért állt rá az alkura, mert kell neki Winton naplója.
- Úgy van.
- Mr. Hunt Vanza.
- Igen, pontosan ezért fogadtam fel.
Bernice szánakozó pillantást vetett rá.
- Madeline, te olyan okos nő vagy: Hogyhogy nem látod azt, ami teljesen nyilvánvaló?
- Mi olyan átkozottul nyilvánvaló?
- Mr. Huntnak nincs szüksége arra, hogy alkut kössön veled, anélkül is meg tudná szerezni a naplót. Nem emlékszel? Magad mondtad, hogy amilyen ügyes, minden további nélkül elemelhetné azt a könyvet.
- Ah! - kiáltott fel diadalmasan Madeline. - Ebben nagyon tévedsz! Tovább gondolkoztam a dolgon, és úgy gondolom, Mr. Hunt tökéletesen tisztában van vele, hogy óriási kockázattal járna számára, ha megpróbálná ellopni a naplót.
- Miféle kockázattal?
- Azzal állnék bosszút rajta, hogy elárulnám, ő az Álompark tulajdonosa. A társaság nem tudhatja meg, hogy kereskedésre adta a fejét. Érted már? Nem tehetett mást, meg kellett egyeznie velem.
Bernice hosszan nézte az unokahúgát. Nem szólt semmit.
- Mi van? - kérdezte idegesen Madeline. - Mire gondolsz?
- Te éppoly jól tudod, mint én, hogy ha akarta volna, talált volna módot arra, hogy ne kotyoghasd ki a titkát.
Madeline megdermedt. Valami furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Lepillantott a titokzatos kis könyvre, amelyen épp dolgozott. Sokáig bámulta üres tekintettel a borjúbőr kötést.
Bernice-nek igaza volt.
Kis idő múlva összeszedte magát, és fölpillantott Bernice aggódó arcára.
- Igazad lehet, amikor azt mondod, hogy nem azért segít nekünk, mert csak így szerezheti meg a naplót. De ha így van, akkor egy még kellemetlenebb problémával állunk szemben, nem?
- Mi lenne az, drágám? - nézett rá kíváncsian Bernice.
- Ha nem a naplóért teszi, akkor miért?
- Mondtam, szívem. Vonzódik hozzád. Remélem, tetszik neki, hogy a hőst játszhatja.
- Ha vonzódik is hozzám, az teljesen mellékes; nem ad magyarázatot arra, hogy miért segít. Végtére is egy Vanza-mesternek azt is meg kell tanulnia, hogy uralkodjék a teste vágyain.
- A helyedben én nem feltételezném, hogy a tréning mindig, minden esetben sikeres - kuncogott Bernice. - A test vágyai rendkívül erősek is tudnak lenni.
- Artemis sohasem engedné meg magának, hogy az érzelmei eluralkodjanak rajta - ingatta a fejét Madeline. - Ha nem a Papa naplója vagy az én hallgatásom fejében támogat bennünket, akkor valami sötét dolognak kell lennie a háttérben, ami arra késztette, hogy ráálljon az alkura.
- De mi lehet az?
- Ki tudja? - fintorgott Madeline. - Ne felejtsd el, hogy ő Vanza.
- Drágám...
- Nem akarok erről beszélni., Bernice néni.
- Értem. - Némi hallgatás után Bernice megkérdez
te: - Ezek szerint teljesen jól vagy?
- Persze, hogy jól vagyok. Miért ne lennék?
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, de tisztában vagyok vele, hogy az éjjel valami egészen új dolgot éltél át.
- Nem teljesen olyan volt, amilyennek gondoltam, de semmi bajom nem történt - hadarta Madeline.
- Nem teljesen olyan, amilyennek gondoltad? - Bernice elbiggyesztette a száját. - Ez meglep. Feltételeztem, hogy Mr. Hunt szeretőnek is éppoly ügyes lesz, mint a jelek szerint minden másban.
- Azt hittem, megértetted, Bernice néni, hogy erről a témáról nem akarok beszélni.
- Természetesen megértettem, drágám.
- Ha mindenáron tudni akarod - mormolta Madeline -, Mr. Hunt pontosan olyan volt, amilyennek a kezdet kezdetén jellemeztem. Érett, de még tevékeny.

12.

Követték. Artemis belépett egy kapualjba, és figyelt. A sűrű köd eltompította az amúgy is könnyű léptek kopogását, de így is tisztán hallotta.
A nyomában haladó megállt.
Artemis kilépett a kapualjból, és tovább folytatta útját. Pár másodperc elteltével ismét meghallotta a háta mögött a cipők súrlódását a kövezeten. A cipő gazdája se le nem maradt, se közelebb nem jött. Artemis tudta, hogy ha hátranézne is, legfeljebb egy bizonytalan körvonalú árnyalakot látna a sűrűn gomolygó ködben. Attól kezdve, hogy kilépett a házából, minden utcazaj közepette tisztán érezte, hogy valaki követi.
A sarkon befordult balra. Az utca túloldalán nagy park terült el. A ködben elmosódottan látszottak a fák csupasz ágbogai. Egy kocsi haladt el mellette lassan, mintha óvatosan tapogatná az utat maga előtt. A lovak patái kísértetiesen kongó hangon csattogtak az utcaköveken. A kerekek csikorgó zaját kihasználva Artemis belépett egy újabb kapualjba.
Várt.
Amikor a kocsit elnyelte az utca végén összesűrűsödött köd, újra meghallotta a lépteket. Lassan, habozva közeledtek. Az üldöző érezhette, hogy elveszítette az üldözött vad nyomát.
Néhány pillanatnyi tétova csend után a léptek hirtelen felgyorsultak. Az üldöző minden óvatosságra fittyet hányva megiramodott.
Artemis a kapualjból figyelte a közvetlenül előtte sietősen elhaladó, csuklyás köpenybe bújt alakot. Aztán kilépett az árnyékból, és üldözője mellé lépett.
- Jólesik ilyen szép időben sétálni egyet, nemde? - szólította meg udvariasan.
- Artemis! - sikkantotta Madeline. Villámgyorsan megpördült, és megállt. - Az ég szerelmére, uram, ne tegyen többé ilyet velem! Halálra rémített! - nézett rá a csuklya alól tágra nyílt szemmel.
- Mit keres itt? Megmondtam, hogy magam akarom megkeresni Pitney házát.
- Én is megmondtam, hogy ezt nem engedem meg önnek. Én terveltem ki, hogy megkeresem Pitney házát, ha még emlékszik rá.
A férfi a szeme sarkából jól megnézte a nőt. Látta, hogy fel van háborodva, csak azt nem tudta, nem ezzel akarja-e leplezni mélyebb, nyugtalanítóbb érzelmeit. Emlékeztette magát, hogy noha özvegy és az is lehet, hogy gyilkos, ugyanakkor az elmúlt éjszakáig ártatlan volt. Hirtelen maga előtt látta, hogyan pirult el a haja tövéig a reggelinél.
- Hogy érzi magát ma reggel? - kérdezte szelíden.
- Kitűnő egészségnek örvendek, uram, mint rendesen - vágta rá türelmetlenül a nő. - És ön?
- Letaglózva a bűntudattól. De azért köszönöm az érdeklődését.
- Bűntudattól? - torpant meg ismét a nő, s újra feléje fordult. - Ugyan mitől van bűntudata, uram?
- Ilyen hamar elfelejtette a tegnapi éjszakát? - állt meg a férfi is. - Lesújtó, hogy ennyire csekély hatással voltam önre.
- Természetesen nem felejtettem el a tegnap éjszakát - nézett rá szúrósan Madeline. - Ez azonban egyáltalán nem ok arra, hogy elmerüljön a bűntudatban a könyvtárszobájában történtek miatt.
- Ön ártatlan szűz volt.
- Butaság. Szűz voltam, valóban, de aligha voltam ártatlan. Biztosíthatom - folytatta a kesztyűjét igazgatva -, hogy egy nő se maradhatott volna ártatlan, ha olyan dolgokon ment volna keresztül, mint én a Renwick Deveridge-dzsel való házasságom alatt.
- Értem.
- Ahogy már az éjjel is mondtam, semmi sem változott.
- Hmm.
- És ami azt illeti - mondta Madeline némi torokköszörülés után -, szó sincs róla, hogy csekély hatással lett volna rám.
- Köszönöm. El sem tudja képzelni, milyen sokat jelent számomra az ön nyájas, ámbár visszafogottnak mondható bókja. Rendkívül jót tesz megtépázott férfibüszkeségemnek.
- Az alázatosság nem áll jól önnek, uram - nézett rá morcosan a nő. - Kár fárasztania magát vele.
- Ha kívánja.
- Ha már mindenáron bűntudatot akar érezni, azt javasolom, amiatt érezze, hogy kis idővel ezelőtt nélkülem surrant ki a házból.
A férfi körbepillantott a ködös utcán. Nem sok ember járt-kelt rajta, és az a kevés is alig látott tovább az orránál. Nem valószínű, hogy bárki is észrevenné, hogy Madeline-nel van. Ha óvatosak lesznek, nem fenyegetheti veszély a nőt. És amúgy sincs sok választása: ha elutasítja, még képes és beoson utána Pitney házába is.
- Jól van. - Karon fogta Madeline-t, s úgy mentek tovább. - Velem jöhet. De odabent a házban azt kell tennie, amit én mondok. Megértette?
Az arcát elrejtő csuklyától nem látta, de meg volt győződve róla, hogy a nő forgatja a szemét.
- Komolyan mondom, uram, a viselkedése módfelett idegesítő. Nem képes felfogni azt a végtelenül egyszerű dolgot, hogy önnek kell követnie az én utasításaimat, és nem fordítva. Ha én nem kérem fel, és nem kötöm meg azt az alkut önnel, ön még csak nem is értesült volna a Renwick szellemével kapcsolatos problémáról.
- Higgye el, madame, egy pillanatra sem fogok megfeledkezni arról, hogy mindez ön miatt van.
Az Eaton Pitney tekintélyes méretű háza mögötti kertet övező magas fal nem jelentett akadályt Artemis számára. Madeline, kezében a meggyújtatlan kis lámpással, melyet a férfi hozott magával, türelmetlenül figyelte, hogyan kapaszkodik fel társa a kőfal tetejére. Fölérve leengedett egy vastag kötelet, melynek a végére hurkot kötött Madeline lábának.
A nő erősen megmarkolta a kötelet, s beledugta a hurokba egyik magas szárú cipője orrát, Artemis pedig j könnyedén felhúzta a fal tetejére. Egy perc múlva mindketten lent voltak a kert ködben veszteglő fái között.
- Tudja, Artemis, ez roppantul felvillanyozó.
- Féltem, hogy annak fogja érezni - felelte savanyúan a férfi.
A köd olyan sűrű volt, hogy a házat is csak egy ormótlan nagy tömegnek látták. Egyik ablakban sem derengett világosság. Artemis megtalálta a konyhaajtót, és megpróbált benyitni.
- Zárva van - jelentette.
- Amint az várható is volt, lévén a tulajdonos vidéken - mondta Madeline a betáblázott ablakokat nézegetve. - Remélem, fel tudja törni a zárat.
- Miből gondolja, hogy én fel tudok törni zárakat?
- Abból, hogy ön Vanza - vonta meg a vállát Madeline. - Tapasztalatom szerint az ősi harcművészetekben jártas férfiak könnyedén át tudnak jutni a bezárt ajtókon is.
- Ön nyilvánvalóan nem méltányolja ezt a fajta ügyességet - válaszolta Artemis, és kabátzsebéből előhúzott egy kulcskészletet.
A nőnek eszébe villant lidérces álmának néhány jelenete. Látta magát, amint hálószobája ajtaja előtt meghajolva próbálja bedugni a kulcsot a zárba, de az minduntalan kicsúszik az ujjai közül.
- Beismerem, ennek is megvan olykor a maga haszna - mondta mogorván. - És aligha tagadhatom, hogy ön valóban ügyesen bánik a zárakkal. Apám is értett hozzájuk, és engem is megtanított... Mellékes. Ennek itt nincs jelentősége.
Artemis gyors, kutató pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.
Madeline a másodpercek múlásával egyre idegesebb lett.
- Valami baj van?
- Pitney szentül meg van győződve arról, hogy úgy nevezett Idegenek leselkednek utána, ezért a jelek szerint egyedi tervezésű zárakat szereltetett fel - számolt be Artemis az erős összpontosítástól összeráncolt szemöldökkel.
- De azért ki tudja nyitni, ugye? - nézte próbálkozását aggodalmas arccal a nő.
- Talán. - A férfi közelebb hajolt a súlyos vaszárhoz. - Ha nem vonja el örökösen a figyelmemet.
- Bocsánat - mormolta a nő.
- Aha. Egy klasszikus Vanza-mintán alapuló okos szerkezet. Ne felejtsem el megkérdezni Pitneyt, ki az a lakatos, akivel ezt csináltatta.
A férfi megjegyzése aggodalommal töltötte el Madeline-t.
- Ne mondjon képtelenségeket. Nem kérdezheti meg Mr. Pitneyt anélkül, hogy be ne vallaná, betört a házába.
- Köszönöm, hogy figyelmeztet erre az apró mellékkörülményre. - Artemis visszatette a kulcsokat a zsebébe, és kinyitotta az ajtót.
Madeline egy szűk és sötét előtérbe pillantott be. Se házvezetőnő, se inas nem lépett elő, hogy magyarázatot kérjen, vagy fellármázza a házat. A nő óvatosan átlépte a küszöböt.
- A ház teljesen üresnek látszik. Vajon hová mehetett el Mr. Pitney?
- Ha van egy kis szerencsénk, hamarosan találunk erre utaló jeleket. - Artemis követte a nőt az előtérbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra megállt, és végignézett a sötét folyosón. - Ha sikerül megoldanunk a rejtélyt, utánaküldöm Leggettet, hogy tegyen fel neki néhány kérdést. Például nagyon szeretném pontosan tudni, miért érezte szükségét Pitney annak, hogy elhagyja a várost.
- Én valójában... - Madeline a konyhaajtóban megtorpant, és némán bámult a kecskelábú asztalon lévő darab sajtra és fél szelet kenyérre.
- Mi az? - lépett mögé Artemis. - Értem - mondta, amikor a nő feje fölött megpillantotta az asztalon heverő ennivalót.
Madeline odament az asztalhoz, és a kezébe vette a kenyeret.
- Mr. Pitney sietve távozott... És nemrég. A kenyér még friss.
- Jöjjön gyorsan - szólt rá összehúzott szemmel Artemis. - Nem akarok több időt tölteni itt, mint amennyi feltétlenül szükséges.
Azzal megfordult, és eltűnt a hallban. Madeline sietve követte. Akkor érte utol, amikor Artemis megállt egy újabb ajtóban.
- A könyvtár?
- Igen - felelte Artemis, de nem mozdult. Feszült arccal nézett be a szobába. - Úgy látom, Pitneynek nagy szüksége volna egy házvezetőnőre - vagy pedig járt már itt valaki előttünk.
- Hogyhogy? - Madeline lábujjhegyre állva kukucskált be Artemis válla fölött. A színe vesztett szőnyegen heverő szétdobált könyvek és jegyzetek láttán elakadt a lélegzete. - Szentséges ég! Biztos, hogy nem Pitney csinálta ezt a rendetlenséget. Ez már túlmegy minden szeszélyességen. A Vanza különcei egyébként is hajlamosak a túlzott rendszerességre és pontosságra. A rendetlenség idegesíti őket.
- Kitűnő megfigyelés. - Artemis visszalépett, és sietve végigment a hallon.
- Várjon - kiáltott utána fojtott hangon a nő. - Ezt a helyet nem akarja átkutatni?
- Nem hiszem, hogy erre most célszerű lenne időt vesztegetni. Akárki járt is itt előttünk, nem érdekelte az, amit itt találhat.
- Artemis! Lehet, hogy Mr. Pitneynek kezdettől fogva igaza volt. Talán csakugyan figyelte valaki.
- Lehet - felelte csekély érdeklődést mutatva a férfi.
- Ön szerint nem is az állítólagos Idegen tette ezt, ugye? - kérdezte hirtelen támadt rémülettel Madeline. - Renwick szelleme volt az!
- Azt javasolom, hogy ne emlegessük szellemként. Ez csak bonyolítja a dolgot. Akárki is az illető, biztos, hogy eleven, hús-vér ember.
- És Vanza.
Erre már nem kapott választ.
Madeline engedelmesen ment a férfi nyomában, és csak egyszer, a nappali ajtajában állt meg rövid időre. A bútorokat nehéz védőhuzattal látták el, az ablakokon pedig be voltak húzva a súlyos függönyök.
- Pitney nem kedvelheti a könnyebb szórakozásokat - jegyezte meg fanyarul Artemis.
- Nagyon különös ember - bólintott rá Madeline. - De hiszen nem csoda, lévén...
- Ne mondja ki. Ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy emlékeztessen a tárggyal kapcsolatos érzelmeire.
A nő becsukta a száját.
Közös erővel gyorsan átvizsgálták a felső szinteket. Zűrzavar, rendetlenség mindenütt. A szekrényekből kidobálták a ruhaneműket, a fiókok tartalmát kizúdították a padlóra, a ruhás ládákat felfeszítették és felfordították.
- Mit kereshetett? - gondolkodott hangosan Madeline.
- Kétségtelenül ugyanazt, mint akkor, amikor Linslade könyvtárát kutatta át. Talán a Titkok Könyvét, habár fel nem foghatom, hogy normális ember hogyan hihet egyáltalán a létezésében.
- Azt hiszem, már említettem, hogy Renwick Deveridge nem volt normális ember - mondta rövid hallgatás után a nő.
- Igen, valóban mondott ilyesmit. - Artemis a hall végében lévő keskeny kis lépcső felé pillantott. - Akár azon az úton is visszamehetünk.
- Hát az alagsor? Biztos vannak ott különféle raktárhelyiségek és ilyesmik - mondta Madeline, miközben a hátsó lépcsőn lépkedtek lefelé. - Elképzelhető, hogy a . szellem, mármint a betolakodó, azokat nem kutatta át.
- Szerintem nagyon is alapos munkát végzett, de azért megnézhetjük.
A konyha előtti folyosón Artemis megtalálta az alagsorba vezető lépcsőre nyíló ajtót. Itt megállt, meggyújtotta a lámpást, és lenézett a mélybe, ahol feltehetőleg dohos kamrák és tárolóhelyiségek sorakoztak.
Madeline elnézte a lelakatolt ládákat és szekrényeket.
- Úgy látszik, a betolakodó nem fárasztotta magát azzal, hogy itt is kutasson. Talán meg sem találta az alagsort.
A lépcső aljára érve Artemis megállt, és magasra emelte a lámpást.
- Járt itt.
- Miből gondolja? - torpant meg mögötte Madeline.
- Látom a nyomait a porban. Helyesebben két lábnyomot. - Úgy irányította a lámpás fényét, hogy Madeline is lássa. - Az egyik véget ér ott, a falnál. A másik visszatér ehhez a lépcsőhöz. Ketten jöttek le nemrég, de csak az egyik ment vissza a földszintre.
Madeline tágra meresztett szemmel nézte azt a helyet, ahol az első lábnyom véget ér.
- A jelek szerint egyikük át tud menni a falon.
- Hmm. - Artemis odament a kőfalhoz, hosszasan fürkészte, majd ujjait végigfuttatta a fal egy repedésén. Óvatosan megnyomta, amire egy halk, tompa nyöszörgés volt a válasz.
Madeline is odasietett.
- Valami szerkezetet épített be a falba?
- Igen.
Mire egészen közel ért, az egyik kő már el is mozdult, s mögötte láthatóvá vált egy újabb súlyos vaszár. Artemis letette a lámpást, és benyúlt a zsebébe a kulcsokért.
- Szerencsénkre Pitney előszeretettel alkalmazza a Vanza-mintákat és -eszközöket - állapította meg egy percnyi munka után. - Ez is a hagyományok értékét mutatja.
Kisvártatva elégedetten felsóhajtott. A fal belsejében ismét felhangzott a jól megolajozott csigák és kábelek nyöszörgése. Madeline elbűvölten nézte, amint egy ajtó méretű panel besiklik a falba.
- Még egy lépcső - suttogta. - Ez alatt a helyiség alatt egy másik kamrának kell lennie.
- A háznak ez a traktusa nagyon régi - jegyezte meg Artemis, miközben elgondolkodva nézte a sötét mélybe vezető újabb lépcsőt. - Lehetséges, hogy a lépcső egy hajdan várbörtönként használt pincébe vezet. Elképzelhető, hogy egy út is vezet erre ki, a városba. A régi kastélyokban és várakban eléggé elterjedt volt az ilyen menekülő útvonalak kialakítása.
Madeline a szemét meresztve bámult le a lépcső alatti feketeségbe.
- Talán erre próbált menekülni Pitney a betolakodó elől.
- Később visszajövök, és megnézem, hová vezet ez a lépcső - mondta Artemis elgondolkodva.
- Úgy érti, hogy miután engem hazavitt? Badarság. - Madeline észrevett egy kis kupac gyertyát a padlón. - Jöjjön, ne vesztegessünk el több időt.
- Madeline, látom, hogy ezúttal csakugyan határozottnak kell lennem...
- Kár a szóért, Artemis. - A nő fölkapta az egyik gyertyát, és meggyújtotta. - Ha nem óhajt velem jönni, magam megyek.
A férfi némi habozás után mogorva képpel megragadta a lámpást, és megindult lefelé.
- Említette már valaki önnek, hogy a makacsság sok férfi szemében egyáltalán nem tartozik a vonzó női tulajdonságok közé? - kérdezte könnyed, csevegő stílusban.
Madeline összerezzent; hiába szerette volna elengedni a füle mellett a férfi megjegyzését, az tagadhatatlanul érzékeny pontján érintette.
- Minthogy ez idő szerint nem vagyok vevő egy újabb férjre, ez a probléma nem érint érzékenyen. Egyébként pedig ami a makacsságot illeti, azt hiszem, nagyon is illünk egymáshoz, uram.
- Tisztelettel nem értek egyet. A dicsőség teljes mértékben az öné. - A férfi hirtelen elhallgatott. - Lámlám! No nézd csak, mi van itt.
Olyan hirtelen torpant meg az utolsó lépcsőfokon, hogy Madeline kis híján nekiment hátulról. Az utolsó pillanatban sikerült megállnia az eggyel följebbi fokon, s onnan kukucskált le Artemis válla fölött. Egy pillanatig szólni sem tudott a meglepetéstől.
A lámpás fényénél egy keskeny folyosófélét látott, mely bonyolult mintákba rendeződő, rombusz alakú, lapos kis kövekkel volt kirakva. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, hogy egy keskeny ajtónyíláson keresztül egy minden oldalán apró mozaiklapokkal burkolt előtérbe lát be.
- Miért csináltatott idelent költséget és fáradságot nem kímélve Pitney egy ilyen bonyolult mozaikot? - kérdezte. - Ő aztán valóban roppant furcsa ember lehet.
- Azt hiszem, egyszer s mindenkorra megállapodhatunk ennél a véleménynél - nyugtázta a férfi, s az utolsó lépcsőfokról lelépve besétált a mozaikkal kirakott folyosóra. - De, mint ahogy ön szünet nélkül emlékeztet rá, Pitney is Vanza.
A nő növekvő ámulattal nézte a folyosót. A lámpás fénye vakítóan és nyugtalanítóan verődött vissza a különös mintákba rendeződő mozaiklapocskák ezreiről. Volt olyan, amelyiken kicsiny négyzetek véget nem érőn ismétlődő sorozatai vesztek el a végtelenbe tűnő messzeségben. Különböző kiterjedésű párhuzamos vonalakból álló sorok futottak föl a falon, majd át a mennyezeten, és le a túlsó falon, hogy látványuktól Madeline-t szédülés és enyhe kábulat környékezte.
Figyelmét a fal egyik helyén háromszögekbe illesztett háromszögek különös elrendezése vonta magára. Nem tudott összpontosítani a mintára; fölemelkedő tekintete körök végtelen sorával találkozott, melyek mintha belépésre csábító alagutat formáztak volna. A hatás annyira reális volt, hogy kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a nyílást. De ujjhegyei csak a hűvös mozaiklapot érintették.
- Ezek Vanza-minták - suttogta. - Régi könyvekben láttam ilyeneket.
- Igen - felelte Artemis, aki egy olyan mintát szemlélt, amely egy nagy termet mutatott ott, ahol csak a sima fal volt. - Az Illúzió Stratégiájáról szóló régi szövegek illusztrációi. Némelyiket felhasználtam az Álompark egyik pavilonjában.
Elsétált a folyosó végéig, ott befordult jobbra, és egyszer csak eltűnt. Olyan volt, mintha egyszerűen átlépett volna a falon. Vele együtt eltűnt a lámpás megnyugtató fénye is. Madeline ott maradt, kezében az égő gyertyával.
Láthatatlan lepelként borult rá a félelem nyugtalanító érzése. Valahonnan hűvös áramlat leheletét érezte.
- Artemis?
A férfi a folyosó végén jelent meg, kezében az égő lámpással.
- Ez egy labirintus.
- Végestelen-végig ilyen szörnyű mintákkal kirakva? - fintorgott a nő.
- Minden jel szerint.
- Roppant különös.
- Valójában okosan el lehet rejteni benne egy titkos kijáratot - felelte elgondolkodva Artemis. - És talán egyebeket is.
Madeline úgy nézett rá, mint akit meglep a feltételezés.
- Gondolja, hogy Pitney elrejthetett valami fontos dolgot idelent?
- Az, ami egy Eaton Pitney-féle különc számára rendkívüli fontossággal bír, másvalaki szemében esetleg semmit sem jelent - vélekedett Artemis.
- Ez igaz, de mivel semmiféle támpontunk nincs, nyugodtan elindulhatunk akár ezen a nyomon is.
- Egyetértek. Kerítenünk kellene valami fonalat.
- Fonalat? Ó, persze. Hogy megjelöljük az utunkat a labirintusban. Talán a konyhában akad ilyesmi.
Artemis elindult Madeline felé a szűk folyosón. Már csak egy lépésnyire volt, amikor a. nő látta, hogy a tekintete :nem rá, hanem a labirintus bejáratánál lévő sötét lépcsőre szegeződik.
- Mi a fene! - morogta.
Hirtelen lecsavarta a lámpát, és elfújta Madeline gyertyáját. Vaksötét lett.
- Mi a baj? - fogta ösztönösen suttogóra a hangját Madeline.
- Ott áll valaki a felvezető lépcső közepe táján - felelte alig hallhatóan a férfi.
- Pitney?
- Nem tudom. Nem láttam az arcát. Jöjjön.
Karon fogta, és beljebb húzta Madeline-t az útvesztőbe. A nő érezte, hogy a férfi a lábával tapogatja az utat. Elfogta a páni félelem: mi lesz, ha eltévednek a kivilágítatlan labirintusban? Úgy érezte, mindjárt elfogy a levegője. Ekkor eszébe jutott, hogy náluk van a lámpás.
Megcsapta valami légáram, majd egy erőteljes, tompán konduló hangot hallott.
- Mi volt ez?
- A gazember becsukta a lépcső tetején lévő ajtót - felelte nagy nyugalommal Artemis.
Hallották, amint két fém egymáshoz csikordul.
- Be is zárta - tette hozzá mély undorral a férfi. - De meg is érdemlem, amiért hagytam magam rávenni, hogy körülnézzünk idelent.
- Fogadni mernék, hogy Eaton Pitney volt az - dühösködött Madeline, hogy elrejtse növekvő félelmét. - Azt gondolhatta, hogy két úgynevezett Idegent lepett meg a labirintusában.
- És ebben nem is tévedett - mondta Artemis, miközben meggyújtotta a lámpást. - Mi vagyunk az Idegenek, akiket meglepett.
- Kiáltanunk kellene neki. Megmondani, hogy nem akarunk semmi rosszat.
- Nem hinném, hogy kihallatszik a hangunk azon a súlyos vasajtón. De amúgy sem tudnánk meggyőzni, hogy ártalmatlanok vagyunk. Végtére is tetten ért bennünket, amint itt bolyongunk ebben az átkozott alagsorban. - Artemis pár pillanatnyi töprengés után hozzátette: - És számolnunk kell azzal a lehetőséggel is, hogy nem Pitney zárt be ide bennünket.
- Arra gondol, hogy a betolakodó lehetett, aki az érkezésünk előtt átkutatta a házat? - kérdezte dermedten Madeline.
- Lehetséges. - Artemis előhúzott a zsebéből egy pisztolyt, futólag ellenőrizte, majd feszült figyelemmel fölnézett a mennyezetre.
Vagy elbűvölte a feje fölötti mozaiklapokban tükröződő képmása, vagy isteni vezetésért fohászkodik, gondolta Madeline. Amennyire meg tudta ítélni, egyik sem kecsegtetett azonnali eredménnyel.
- Nem szívesen mondom ki, Artemis, de a végtelenségig nem maradhatunk itt.
- Mmm? Nem, persze, hogy nem. A szakács aggódni fog, ha nem érünk vissza vacsorára, nem is beszélve a nagynénjéről.
- Nemcsak az ön szakácsa és az én nagynéném fog aggódni - nézett körül idegesen Madeline. - Nekem sem tetszik a gondolat, hogy netalán hosszabb időt kell eltöltenünk idelent. Jusson eszébe, hogy még Bernice frissítő italából sincs nálunk egy csepp sem.
- El ne felejtsünk magunkkal hozni a legközelebbi kalandos utunkra.
- Az ördögbe is, uram, úgy látom, kezdi elemében érezni magát - nézett Artemisre hirtelen támadt gyanakvással a nő.
- Nem szeretem túlságosan a szívemre venni a dolgokat - felelte a férfi, továbbra is elmerülten vizsgálgatva a folyosó mennyezetét. - Egyébként pedig ön mondta, hogy felvillanyozónak tartja a gondolatot, hogy törjünk be Pitney házába.
- Ez már nem játék, uram. Mit gondol, mennyi ideig fogja a betolakodó őrizni az ajtót?
- Fogalmam sincs. - Artemis elfordította a tekintetét a mennyezetről, és derűs mosollyal nézett Madelinere. - De nem is akarom kideríteni. Jöjjön, menjünk innen, különben elkésünk a vacsoráról.
- Hogy érti ezt? Hová menjünk?
- Ez egy Vanza-labirintus.
- Igen, tudom. Na és?
- Kell lenni egy másik kijáratának. - Azzal Artemis befordult egy sarkon, és eltűnt.
- Ne merészeljen ugratni, Artemis! - A nő felkapta a szoknyája alját, és a férfi után iramodott. A szomszédos mozaikfalú átjáróban érte utol. - Mit forgat a fejében?
- Meg akarom keresni a másik kijáratot. Mi mást forgathatnék a fejemben?
A nő, tekintetét mogorván a férfi hátára szegezve, követte őt az útvesztőben.
- Mégis hogy képzeli, hogy képes lesz megtalálni?
- Követem a jelzést.
- Miféle jelzést? - Madeline megpróbálta pillantásával elkerülni a körülötte lévő, rendkívül idegesítő mozaikmintákat. - Ha most valami fura Vanza-játékot játszik, kereken megmondom, hogy számomra ez a dolog egyáltalán nem szórakoztató.
Artemis a válla fölött hátrapillantott. Halvány mosolyában volt valami határozottan szemtelen elégedettség.
- A labirintusból kivezető út világosan jelezve van. Annak, aki keresi, teljesen nyilvánvaló.
Madeline körbenézett, de csak mindenféle vonalakat látott, melyek egy távoli látóhatár és egy újabb hamis falnyílás felé igyekeztek.
- Nem látok semmiféle jelzést.
A férfi felmutatott a mennyezetre. A nő tekintetével követte a mozdulatát. Először csak apró mozaikkockák szemet bántó örvénylését látta, majd közelebbről megnézve észrevette, hogy egyes halványabb lapok fénylő felszínén füstnyomok láthatók.
Felismerte, hogy a nyomok attól a számtalan lámpástól és gyertyától erednek, amelyekkel Eaton Pitney világította meg sok-sok éven át a labirintusból kivezető útját. A felismeréstől úgy megkönnyebbült, hogy el is határozta, megbocsátja Artemis önelégült eszességét.
- Okos, hogy észrevette a jelzést - mondta nyersen.
- Csak óvatosan azzal a dicsérettel, drágaságom! Nem tudhatja, hogy hízelgő szavai milyen hatást gyakorolnak rám. - Artemis befordult egy újabb sarkon, és megindult a minden eddiginél vadabb mintájú, csillogó kövekkel kirakott folyosón. - Esküszöm, valósággal megszédültem elragadtatott szavaitól!
A nő elhúzta a száját, amit a férfi nem láthatott, mert a hátát mutatta felé, és úgy gondolta, jobb, ha témát vált.
- Szegény Mr. Pitney. Halálra rémíthették azok a mitikus idegenek, ha képes volt ilyesmire ragadtatni magát. Bezárni bennünket ebbe a buta labirintusba! Ha kiszabadulunk innen, megpróbálok beszélni vele.
- Mit használna vele?
- Rengeteg tapasztalatra tettem szert édesapám hóbortos Vanza-barátaival kapcsolatban. Ha szemtől szembe beszélhetnék Mr. Pitneyvel, biztos, hogy meg tudnám magam értetni vele. 'i
- Remélem, igaza van, mert nekem is lenne pár kérdésem hozzá. - Artemis megint megállt, és mereven bámult valamit a földön. - Remélem, nem a természetfeletti birodalomban kell majd lebonyolítani a szóban forgó beszélgetést.
Madeline döbbenten bámulta a halványsárga csempékre hullott, már megszáradt barna cseppeket.
- Vér? - kérdezte, és végigfutott a hátán a hideg.
Artemis leguggolt.
- Igen. Nemrég száradt fel. Bármi történt is itt, alig pár órája történhetett. - Fölállt, és visszanézett arra, amerről jöttek. - Eddig a pontig nem láttunk vércseppeket a padlón. Vagy itt sebesült meg az áldozat, vagy a labirintus egy másik pontján, csak sikerült elszorítani a vérzést, amíg el nem jutott idáig.
- Gondolja, hogy Mr. Pitney képes volt lelőni valakit, aki be merészelt lépni a labirintusába? - kérdezte Madeline megrökönyödve. - Nehéz ilyesmit feltételeznem róla. Különc ember, ezt mindenki tudja róla, de ha nagy ritkán találkoztam vele, mindig szeretetre méltó, ártalmatlan öregember benyomását keltette bennem.
- Lehet, hogy szeretetre méltó, de az biztos, hogy nem ártalmatlan, még ha korban előrehaladott is.
- Tovább nem szükséges részleteznie.
- Még azt sem tudjuk, ő volt-e az áldozat vagy a támadó - folytatta Artemis. - Várjon itt, amíg alaposabban körülnézek.
- De Artemis...
A férfi nem válaszolt, de olyan fenyegető pillantással nézett rá, hogy Madeline a továbbiakban szólni sem mert. Megértette, hogy most egy merőben más oldalát mutatta meg neki. Ijesztő volt. Madeline emlékeztette magát, hogy éppen az ilyen természetű képzettsége miatt kérte Artemis segítségét. Engednie kell hát, hogy végezhesse a munkáját.
Bólintott, hogy jelezze, megértette.
Artemis látható elégedettséggel emelte föl derékmagasságba a pisztolyát, és hangtalan, osonó léptekkel indult tovább. Befordult egy sarkon, és eltűnt.
Madeline remegő ujjakkal gyújtotta meg a gyertyáját, és feszülten fülelt a visszhangzó csendben. Lassan, tudatosan vette a levegőt, mint meditálás közben, hogy lecsillapítsa idegeit.
Nem tudta, mikor figyelt föl először a levegőben alig érezhető különös illatra. Óvatosan szimatolni kezdett. Füstölő. Nem tudta volna megnevezni a növényeket, de abban szinte biztos volt, hogy egy alkalommal már érezte ezt a keveréket.
Az illat egyre csípősebbé vált. Az emlékek tárházából felidézte azt a reggelt, amikor megállt Bernice laboratóriumának ajtajában, és figyelte, amint nagynénje vanzagarai növényeket zúz össze a mozsarában.
- Most mivel kísérletezel, Bernice néni?
Bernice válasza csak töredékesen jutott el a tudatáig.
- A keverék kis mennyiségben hallucinációkat és különös víziókat kelt az emberben, nagyobb mennyiségben azonban még a legnyugtalanabbak is elalszanak tőle...
A döbbenettől pár másodpercig mozdulni sem tudott. Azután minden akaratát összeszedve futni kezdett.
- Artemis, hol van? Valami rettenetes dolog történik itt!
- Itt vagyok - szólt a férfi. - Jöjjön gyorsan. Kövesse a vércseppeket. Világosan mutatják az utat.
Madeline végigsietett a kanyargó folyosókon, amerre a barna vérnyomok vezették. Amikor az utolsó sarkon is befordult, egy kis szobában találta magát, amely miniatűr könyvtárnak volt berendezve.
Meglepő látvány volt. Az öreg mahagóni íróasztalon papírok hevertek egy jegyzetfüzet társaságában. A hideg kőpadlót szép szőnyeg borította, a szék mögött két meggyújtatlan lámpa állt. A három üvegezett könyvszekrény, melyet zsúfolásig megtöltött a sok bőrkötéses könyv, egy olyan falnak támaszkodott, amelyen számtalan háromszögbe rajzolt háromszög volt látható.
A dolgozószobát a labirintus kellős közepén rendezték be. Nem is olyan meglepő, gondolta Madeline, tekintve, hogy a tulajdonosa Vanza, aki alkatánál fogva hajlamos a különcségekre.
Ekkor meglátta, hogy Artemis az íróasztal mögött kuporog a földön. Megkerülve a masszív bútordarabot, elakadó lélegzettel pillantott le a földön heverő Eaton Pitneyre. Ernyedt, véres ujjai mellett, a szőnyegen apró pisztoly feküdt. Bal válla lőtt sebének vérzését a jelek szerint sikeresen szorította el nyakkendőjéből hevenyészve készített szorítókötéssel.
- Mr. Pitney - guggolt le mellé Madeline, és megfogta a csuklóját. A férfi nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki, de viszonylag egyenletesen vette a levegőt. - Hála istennek, é1.
- Nos, ezzel választ kaptunk egy-két alapvető kérdésünkre - mondta Artemis. - Nyilvánvalóan nem Pitney zárt be minket ide.
Madeline fölemelte tekintetét Pitney sápadt arcáról.
- Egy perce füstölő illatát éreztem. Azt hiszem, olyan növényekből készítették, amelyek hallucinációkat okoznak, s végül altató hatásúak. Valaki szándékosan befüstöli vele idelent a levegőt.
A férfi mélyet szippantott, majd könnyedén megrázta a fejét.
- Én nem érzek semmi szokatlant.
- Biztosíthatom, uram, hogy kitűnő szaglásom van, és én igenis érzem az altatófüvek szagát. A nagynéném egyszer kísérletezett velük. Mielőbb ki kell jutnunk innen.
A férfi merőn nézett rá.
- Jó, nem vitatkozom önnel.
- Keresse meg azt a második kijáratot, amit emlegetett.
- Itt lesz, a labirintus szívében - mondta a férfi, és felnézett a mennyezetre.
- Honnan tudja?
- Itt a legkormosabbak a mozaiklapok, és innen semerre nem vezetnek befüstölt nyomok. De egyébként is logikus, hogy Pitney a menekülés útját a dolgozószobájából kiindulva építse ki.
Elővette a kését, odalépett a legközelebbi falsíkhoz, és a kés hegyét két mozaikkal kirakott panel közötti keskeny résbe illesztette. Csak a hegye szaladt be, a kés pengéje már nem. Artemis tovább próbálkozott, miközben Madeline türelmetlenül figyelte, hogyan vizsgálja végig módszeresen az egész falat. Amikor a falakkal végzett, Artemis fél térdre ereszkedett, és a fal és padló síkjának találkozási vonalát kezdte szemügyre venni. Időközben a füvek illata egyre erősebbé vált.
- El kellett volna hoznom a késemet, amit az apámtól kaptam - pillantott a nő nyugtalanul Pitneyre. - Ketten hamarabb boldogulnánk. Legközelebb nem fogok megfeledkezni róla.
- Nem szívesen mondok ilyet, Madeline, de tény, hogy még a makacsságánál is hamarabb elriasztja magától a férjjelölteket, ha megtudják, hogy nem idegen öntől a pisztoly, a kés és más effélék használata.
- Ha még egyszer az életben férjet akarnék fogni magamnak, olyat keresnék, akinek ezen a téren nincsenek előítéletei.
- Azt meghiszem. De az ilyen elfogulatlan elmék többnyire a különcök kategóriájába tartoznak, márpedig ön nem rejtette véka alá, hogy mi a véleménye a különcökről. - Artemis elhallgatott, vett egy mély levegőt, és összevont szemöldökkel mondta: - A füstölővel kapcsolatban igaza volt. Már én is érzem.
- A nyakkendőjét kösse az arca elé - unszolta a nő. - Valamennyire az is megszűri a levegőt. - Eközben maga is letekerte a nyakából könnyű gyapjúsálját, és bekötötte vele az orrát és a száját. Így is érezte az átható illatot, de már korántsem olyan erősen.
Artemis is felkötötte rögtönzött maszkját, és folytatta a keresést. Fölemelte a szőnyeg sarkát, és a kés hegyét sorra beillesztette az ott látható résekbe. Madeline már-már kezdett kételkedni benne, hogy létezik egyáltalán második kijárat, de szólni nem szólt, mert jobb megoldást maga sem tudott.
Szemét a fal egyik mintájára szegezte, és úgy látta, mintha a minta kissé elmozdult volna. Pislogva igyekezett kitisztítani a látását. A minta megint megrezdült.
- Artemis, nekem már kezdenek látási zavaraim támadni. Nagyon kevés időnk van.
A szőnyeg szélétől számított második négyzetnél a kés pengéje markolatig beleszaladt a résbe.
- Azt hiszem, megtaláltuk a kijáratot - jelentette Artemis, és visszatette a kést a helyére.
Az ujjaival kitapogatott mélyedésbe kapaszkodva kifordította a sarkából a kőlapot, amely mögött egy sötét átjárót pillantott meg. A nyílásból nyirkos levegő áramlott be, és meglibbentette az asztalon a papírokat.
- Készen van? - nézett a nőre.
- Én igen, de mi lesz Mr. Pitneyvel? Nem hagyhatjuk itt.
- Majd én viszem Pitneyt. - Fölállt, és Madeline kezébe nyomta a lámpást. - Ön mutatja az utat.
A nő a lámpással a kezében leereszkedett a labirintus alatti szintre. Artemis fölnyalábolta Pitneyt a vérfoltos szőnyegről, átvetette a vállán, és Madeline nyomában ő is belépett a kővel kibélelt nedves alagútba. Csak annyi időre állt meg, amíg visszahúzta a helyére a padló félretolt darabját.

13.

Bernice friss kötést rakott Eaton Pitney sovány vállára.
- A seb tiszta - közölte. - Fertőzésnek semmi jelét nem láttam, uram. Óriási szerencséje van.
- Fogadja őszinte köszönetemet, madame. - Eaton beesett arca fájdalmas fintorba rándult, de mihelyt a feje alatt érezte a párnát, hálás tekintettel nézett az asszonyra. - Tartottam bizonyos gyógyfüveket az íróasztalom fiókjában, melyeket még tudtam használni, mielőtt elveszítettem az eszméletemet.
- Nagy szerencséje, hogy a keze ügyében voltak - szólalt meg az ágy lábánál álló Madeline.
- A dolgozószobám tele van ilyen, végszükség esetén alkalmazandó dolgokkal - felelte Pitney. - Tartalék töltények a pisztolyomba, ennivaló, víz és hasonlók. Mindig is tudatában voltam, hogy egy napon a labirintusomba kell menekülnöm. Számítottam rá, hogy az Idegenek előbb-utóbb lépni fognak.
Lehet, hogy az öreg teljesen bolond, gondolta Artemis, de elég bátor és életre való volt ahhoz, hogy egérutat nyerjen az elől, aki rálőtt, és beszorította abba az útvesztőbe.
Madeline-re nézett. Ha már bátorságról és életrevalóságról van szó, ez a nő sem bírta rosszabbul a megpróbáltatásokat a labirintusban és az abból kivezető alagútban. Hirtelen elöntötte a csodálat és a büszkeség.
A nő már megfürdött, és átöltözött világosszürke muszlinruhájába. Haját ismét középen elválasztva, kétoldalt kecses hullámokba rendezve tűzte fel, s füle mellett göndör hajfürtök himbálóztak. Ha nem olyan feszült az arca, az ember azt hihette volna, hogy legföljebb egy délutáni vizit lebonyolításában fáradhatott ki.
És hogy a mai nap eseményeit ilyen hidegvérrel élte át, az sokat elárult abból, hogy miken mehetett keresztül az elmúlt évben.
A padlóba rejtett kijáraton át egy régi, omladozó falú alagúton eljutottak egy elhagyott raktárépületbe. Sárosan, az eszméletlen Pitneyvel súlyosbítva, elég nehezen találtak bérkocsit. De végül valahogy hazaértek.
Sietős és ügyetlen magyarázkodásuk után Bernice gondjaiba vette Pitneyt, aminek következtében az öregember magához tért, és megtudta, hol van. Madeline-t azonnal felismerte.
- El tudja mesélni, mi történt? - érdeklődött Artemis.
- Sajnos már nem vagyok olyan fürge, mint egykor - felelte Pitney. - Az Idegen meglepett. Régebben ilyesmi nem fordulhatott volna elő velem.
Madeline halkan felsóhajtott. Artemis nem hibáztatta érte. Nehéz lesz kikérdezniük Pitneyt, gondolta. Láthatóan mindenért a maga költötte képzeletbeli lényeket okolja.
- Felismerte azt a... az Idegent, aki rálőtt önre, uram? Tudja, ki volt az? - kérdezte Madeline.
- Nem. Maszkot csinált a nyakkendőjéből az arca elé, és a kalapját egészen a szemébe húzta.
- Tud valamit mondani nekünk róla? - unszolta Madeline. - Bármit, aminek alapján a nyomába eredhetünk?
- Úgy mozgott, mint egy ereje teljében lévő férfi - mondta összeráncolt homlokkal Pitney. - Mondhatom, nem kínozhatta reuma vagy ízületi bántalom. Ennek ellenére aranyfogantyús sétabottal járt.
Artemis látta, hogy Madeline ujjai erősen ráfonódnak az ágyláb gombjára.
- Sétabottal? - kérdezte óvatosan.
- Igen. Gondoltam is, hogy milyen furcsa. Vanza-képzettségű embertől szokatlan, hogy ilyesmit vigyen magával egy ilyen alkalomra. Másrészt - folytatta rövid hallgatás után Pitney - az utca felől kellett megközelítenie a házat, és nyilván jól akarta álcázni magát. Ennek a célnak egy sétapálca tökéletesen megfelel. Engem mindazonáltal meglepett.
Madeline gyors pillantást váltott Artemisszel, majd visszafordult Pitneyhez:
- Van még valami, amit elmondhat róla nekünk, uram?
- Nem hinném. Nem ismertem fel a hangját, pedig jó a hallásom. Idegen volt, mint mondtam.
Artemis egy lépéssel közelebb lépett az ágyhoz.
- Beszélt önhöz? Mit mondott?
Pitney szeme kerekre tágult a félelemtől az éles hangú kérdés hallatán. Madeline figyelmeztető pillantást lövellt a férfi felé, majd alig észrevehetően nemet intett a fejével, és megnyugtató mosollyal fordult újra Eatonhez.
- Mr. Hunt mindenáron szeretné kideríteni ennek a bizonyos Idegennek a kilétét, uram. Ki tudja, mit művelhetett volna mindnyájunkkal, ha sikerül öntudatlanná tennie bennünket a füstölőjével. A legcsekélyebb részlet is segítségünkre lehet, hogy megtaláljuk őt.
Pitney komoly arccal bólintott.
- Nos, a pontos szavaira nem emlékszem, de arról beszélt, hogy vezessem oda, ahol a titkos dolgaimat tartom. Az íróasztalom kulcsát követelte és hasonlókat. Természetesen azonnal tudtam, mit keres.
- Mit? - kérdezte Artemis.
- A jegyzeteimet, mi mást? - Pitney gyanakvó pillantást vetett az ajtó felé, mintha meg akarna bizonyosodni felőle, hogy senki sem hallgatózik mögötte. - Évekig dolgoztam rajtuk. Nagyon közel jutottam a titokhoz, és ezt ők is tudják.
- Titok? - nézett Artemis Madeline-re. - Véletlenül nem a Vanzagari Titkok Könyvéről beszél? Amiről az a hír járta, hogy tavaly ellopták a Kerti Templomból?
- Nem, nem, nem - ráncolta össze az öreg ember elutasítóan a szemöldökét. - A Titkok Könyve nem egyéb ősrégi elixírek és bájitalok receptgyűjteményénél. Elejétől a végéig merő badarság. Az én kutatásaim ezzel szemben a Vanza leglényegét érintik. Én azokat a nagy tudományos titkokat keresem, melyeket a régiek ismertek, de már évszázadok óta feledésbe merültek.
Artemis megállta, és nem nyögött fel hangosan. Reménytelen eset, gondolta magában.
Pitney Madeline-re nézett.
- Sajnálom önt, kedvesem, a házassága miatt. Be kell vallanom, nagy megkönnyebbüléssel hallottam, hogy Deveridge a halálát lelte abban a tűzben. Egy végtelenül szerencsétlen probléma nyert ily módon nagyszerű megoldást.
- Ön ismerte Renwick Deveridge-et? - kérdezte gondterhelt arccal Artemis.
- Sohasem találkoztam vele, de nem sokkal a halála előtt kezdtek eljutni hozzám bizonyos hírek. - Pitney kétszer egymás után bólintott, majd folytatta. - Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez az ember Idegen volt. Tudja, ezek nagyon jól álcázzák magukat.
Artemis nagy akaraterővel legyőzte türelmetlenségét.
- Miféle hírek jutottak el önhöz, uram?
- Nem sokkal azelőtt, hogy az édesapja meghalt - pillantott Pitney Madeline-re -, üzenetet küldött nekünk, legrégebbi barátainak, amelyben figyelmeztetett, hogy ha megjelenne nálunk Deveridge, és a régi Vanza-szövegek felől érdeklődne, ne tévesszen meg bennünket a veje látszólagos kedvessége. Rögtön megértettem, hogy Reed rájött: egy Idegenhez adta a lányát.
Artemis habozott, aztán mégis elszánta magát.
- Linslade úgy véli, hogy valamelyik este Deveridge szelleme járt a könyvtárszobájában.
- Ugyan - horkant fel Pitney -, Linslade örökösen szellemekről fecseg! Ütődött alak, mindenki tudja róla.
Artemis agyán átvillant, hogy vajon könnyebben ismeri-e fel másban az elmebajt az, aki maga is háborodott.
- Ön szerint elképzelhető, hogy Deveridge túlélte a tűzvészt, és visszatért a... az Idegenek szolgálatában, hogy a Vanza ősi titkai után szimatoljon?
- Kétlem - mordult fel Pitney. - Madeline az apja lánya. És nem bolond.
- Mire akar kilyukadni? - faggatta Artemis.
Pitney nyájasan Madeline-re mosolygott.
- Biztos vagyok benne, hogy volt annyi józan esze, és meggyőződött róla, hogy Deveridge tényleg meghalt, mielőtt a tűz elpusztította volna a házat. Nincs igazam, kedvesem?
- Szentséges ég, Pitney! - kiáltotta döbbenten Madeline. - Sejtelmem sem volt róla, hogy ön hitelt ad azoknak a gonosz pletykáknak, melyek szerint én öltem meg a férjemet.
- Jóságos isten, Pitney - szólt közbe mélységesen megrovó hangon Bernice. - Hát hogy hihetett el ilyen ostoba és alaptalan híresztelést?
- Csakugyan botrányos pletyka, semmi több - kacsintott Pitney Artemisre. - Jómagam sohasem adtam az ilyesmire. Hát ön, uram?
Artemis észrevette, hogy Madeline aggodalmas arccal várja a válaszát. Eszébe jutott az a sok szóbeszéd, hírfoszlány, mely - hála Zakariás Szemeinek és Füleinek - reggelenként megérkezett az íróasztalára.
- Én a közönséges pletykát rendkívül unalmasnak tartom - felelte. E mondat hallatán megkönnyebbült kifejezés villant át Madeline arcán.
Igazat mondtam, erősítette meg magát hangtalanul a férfi. Csak a rendkívüli pletykát tartom érdekesnek.


Henry Leggett becsukta jegyzetfüzetét, és távozni készült.
- Úgy hangzik, ti ketten egy nagy kalandot éltetek át.
- Ez csak a dolog egyik oldala - felelte Artemis.
- Eaton Pitney rendkívül szerencsés ember. Akár el is vérezhetett volna azután, hogy lerázta a betolakodót. - Pitney szívós ember.
- Ez igaz. De akkor is egy hajszálon múlt. És ha ez a nő nem lett volna... - Henry kis szünetet tartott. - Nos, meg kell mondanom, igazán remek nőnek tartom.
Artemis töltött magának még egy csésze kávét, és az ablakhoz sétált vele. Kinézett a kertre, és maga elé képzelte Madeline-t. Könnyű dolga volt.
- Igen - mondta. - Remek nő.
- És imponálóan értelmes.
- Valóban.
- Amellett határozott is. Megvallom, izgalmasnak találtam a vele való társalgást.
- Igen, szerintem is nagyon... izgalmas.
- Hosszan elbeszélgettem vele ma. Meg kell mondanom, mi, férfiak, nem sűrűn találkozunk hozzá hasonló nőkkel.
- Valóban ez az igazság.
Henry elindult az ajtó felé.
- Most mennem kell. Sajnálom, hogy még nem tudok újabb információkkal szolgálni Renwick Deveridge-ről, de tovább folytatom a kérdezősködést. Ma délután felkeresek néhány üzletet, ahol ilyen szokatlan kinézetű sétabotokat készítenek. Talán megtudok valamit az általad emlegetett aranyfejű botról.
- Köszönöm, Henry. Ha bármi a tudomásodra jut, kérlek, azonnal üzenj.
- Hogyne, természetesen. - Henry kinyitotta az ajtót.
Artemis könnyedén megfordult. - Henry?
- Igen?
- Örülök, hogy kedvezőbb színben kezded látni Mrs. Deveridge-et. Tudom, hogy a szerencsétlen pletykák miatt voltak kétségeid vele kapcsolatban.
Henry pár másodpercig értetlenül nézett rá, aztán hirtelen felderült az arca.
- Én nem Mrs. Deveridge-ről beszéltem, hanem a nagynénjéről, Miss Reedről!
Azzal kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.


Artemis egy órával később még mindig az íróasztalánál ülve dolgozott, amikor Bernice lépett be a könyvtárszobába. Miközben udvariasan felállt, hogy köszöntse, észrevette a nő elszánt pillantását.
- Mit tehetek önért, madame?
- Egy kényes kérdésről szeretnék beszélni önnel.
- Kérem, foglaljon helyet - mondta Artemis, és némán felnyögött.
A nő leült vele szemben az íróasztal túloldalán, és egyenesen a szemébe nézett.
- Bizonyára tudja, uram, hogy miről van szó.
A férfi ösztönösen megpróbált kitérni a beszélgetés elől, amely minden jel szerint kellemetlennek ígérkezett. Az ajtóra pillantott.
- Hol van Madeline?
- Az emeleten Mr. Pitneyvel. Azt hiszem, épp arról a fura kis könyvről kéri ki a véleményét, amelyet nemrégiben kapott Winton egy régi munkatársától, Spanyolországból.
Ezek szerint rá nem számíthat, hogy kimenti Bernice karmaiból.
- Értem - mondta Artemis, és visszaült a helyére. - Ha már Pitneyről esett szó, bevallom, mély benyomást tett rám az orvosi tudománya, Miss Reed. Madeline igazat mondott, ön rendkívüli módon ért a gyógyfüvekhez.
- Köszönöm. Évekkel ezelőtt Winton egy Vanzagara Szigetén honos gyógyfüvekről és gyógynövényekről szóló kötetet hozott magával. Én aztán behatóan tanulmányoztam a témát. De ma nem erről szeretnék önnel beszélgetni.
- Tartottam tőle. - Artemis szórakozottan babrálni kezdte az asztalán heverő óraláncpecsétet. – Madeline-ről van szó, ugye?
- Igen.
A férfi pár pillanatig a pecsét vésetét tanulmányozta, majd fölnézett.
- Ön nem tudja, mik a szándékaim.
- Pontosan fogalmazta meg a dolog lényegét, uram - felelte Bernice felvont szemöldökkel.
- Magam is sokat töprengtem erről a kérdésről.
- Bíztam benne - villant haragosan Bernice kék szeme. - Végtére is ha egy úriember elcsábít egy hölgyet...
A férfi mozdulatlanná vált.
- Azt mondta önnek, hogy én elcsábítottam?
Bernice kurta kézmozdulattal félresöpörte a kérdést.
- Erre nem volt szükség. Rögtön tudtam, hogy történt valami, mihelyt ma reggel a reggelizőasztalnál megláttam kettőjüket. Nagyon jól tudom, hogy egyes urak könnyű prédának tartják az özvegyeket, de bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy ön ily módon fogja kihasználni az unokahúgomat. Tudnia kell, hogy helyzete ellenére nagyon kevés tapasztalata volt a férfiakról.
- Tudomásom van róla - szűrte a szót a férfi a fogai között.
- Nem kétlem - vetett rá metsző pillantást a nő.
- Várjon egy percet, madame. - Artemis félrelökte a pecsétet, és ültében előrehajolva összekulcsolta a kezét. - Nem engem kellene ilyen szigorúan felelősségre vonnia. Az unokahúga az, aki nem hajlandó őszintén szembenézni az új helyzettel. Megpróbáltam beszélni vele ma délután, mielőtt elindultunk volna Pitney házába, de nem volt rá hajlandó.
- Ha tisztességesek a szándékai, akkor önnek kell kezdeményeznie.
- Az én szándékaim? - nézett az asszonyra elkeseredett arccal Artemis. - Hiszen ő jelentette ki, hogy semmi sem változott attól, ami kettőnk között történt. Mindent megtett, hogy ezt elhitesse velem.
- Badarság. Minden megváltozott. Önöknek viszonyuk van egymással.
- Szerinte ez nem változtat a helyzeten. Úgy érzi, a világ szemében továbbra is az a Gonosz Özvegy maradt, aki eddig volt.
- Persze, persze, velem is el akarta hitetni ezt a képtelenséget, de hát ez nevetséges. Az én családomban nem szokás törődni a világ véleményével. Mi a tényekre figyelünk. - Bernice mogorva tekintetet vetett a férfira. - A csupasz tények szerint az unokahúgom tegnap még egy ártatlan fiatal nő volt, ma viszont már nem annyira ártatlan, és ezért teljes mértékben ön okolható, uram.
- Azt javaslom, hogy ezt neki mondja el, Miss Reed. Engem biztosan nem hallgatna meg. - Összehúzta a szemöldökét, úgy folytatta. - Ami azt illeti, az én szememben egyre inkább úgy fest a dolog, mintha az unokahúga a saját céljaira használna fel engem.
- Felhasználja önt? - nézett rá kerekre tágult szemmel Bernice.
- Pontosan. Hogy keressem meg azt az átkozott szellemet, amely szüntelenül zaklatja. Úgy kezel, mint az alkalmazottját, és nem úgy, mint a szeretőjét.
- Aha, értem már, mire gondol. - Bernice elbiggyesztette a száját. - Na igen, itt ez a dolog Renwick szellemével.
Artemis várt egy kicsit, de Bernice meg sem kísérelte, hogy megcáfolja. Felállt hát, és az ablakhoz sétált.
- Nem hinném, hogy bevallaná, vannak gyengéd érzelmei velem kapcsolatban.
- Kérdezősködött nála ebben az irányban?
- Nem volt szükség rá, hogy megkérdezzem tőle - felelte csendesen a férfi. - Az unokahúga világosan értésemre adta, hogy mélységes gyanakvást táplál minden Vanza-kapcsolattal rendelkező úr iránt. Márpedig az tagadhatatlan tény, hogy én Vanza vagyok.
Rövid, feszült csend után Artemis egyenesen Bernice-re nézett. Meglepve látta, hogy a nő elgondolkodó arccal szemléli őt, majd mutatóujjával ütögetni kezdi a széke karfáját.
Némán csikorgatta a fogát.
- Úgy vélem, ön nem érti a helyzetet, uram – szólalt meg végül Bernice.
- Valóban? És mi az ördög az, amit nem értek, madame?
- Nem a Vanza-kapcsolattal bíró férfiak aggasztják Madeline-t.
- De hiszen minden alkalmat megragad, hogy kimutassa azok gyenge pontjait, akik ezt a filozófiát vallják. Az a véleménye, hogy a Vanzagari Társaság tagjai a legjobb esetben Linslade-hez és Pitneyhez hasonló hóbortos különcök, a legrosszabb esetben pedig veszedelmes gazemberek.
- Figyeljen rám, uram. Madeline saját magát hibáztatja, amiért hagyta magát így megtéveszteni Renwick Deveridge-től. Úgy gondolja, ha nem dől be és nem megy hozzá feleségül, az apja ma is élne.
Artemis mozdulatlanná vált.
- Nem a Vanza-férfiakban nem mer megbízni. - Bernice egy kis szünetet tartott. - Hanem a saját megérzéseiben és női érzékenységében.

14.

Oswynn bizonytalan léptekkel ballagott ki újdonsült társával a füstös játékteremből. Megpróbált az utcán várakozó bérkocsira összpontosítani. Valami okból kifolyólag nehéz volt tisztán kivenni a járművet, jóllehet hallotta egy pata koppanását a kövezeten és a lószerszám zörgését. De hiába koncentrált, a kocsi körvonalai vészesen hullámoztak. Jócskán ivott az este, de nem többet a szokottnál. Mindenesetre még sohasem fordult elő vele, bármilyen részeg volt is, hogy ilyen különös látási zavarai támadtak volna. Talán csak a könnyű köd homályosította el a látását.
Megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson, és vállon veregette újdonsült ismerősét. Az aranyszőke fiatalember költőnek nevezte magát. Lankadtan kecses mozgása és szép metszésű arca is erre vallott.
Amellett, hogy költő, divatfi is volt. Nyakravalóját roppant egyéni és bonyolult módon kötötte meg. Elegáns szabású sötét kabátot és cseppet sem hétköznapi sétapálcát hordott, melynek aranygombja szúrós tekintetű madárfejet ábrázolt. A költő, akiből csak úgy áradt az életuntság és mások megvetése, nem az a fajta ember volt, aki idejét holmi unalmas alakokra vesztegette volna.
A puszta tény, hogy az aranyhajú férfiú érdeklődik iránta, gondolta magában Oswynn, azt jelentette, hogy őt a felsőbbrendűek közé sorolja, s olyan embernek tartja, aki csak a legegzotikusabb gyönyörökben talál élvezetet.
- Ma estére elegem van a borból és a kártyából - jelentette be Oswynn. - Azt hiszem, látogatást teszek a Rose Lane egy bizonyos házában. Nem óhajt elkísérni? - Társára kacsintott. - Azt mondják, a vén kuplerájosné új árut hozatott fel vidékről ma estére.
A költő elviselhetetlen unalomról tanúskodó pillantást vetett rá.
- Égy csomó fakó képű fejőlányt, nemde?
- Meg hozzá egy vagy két fejőlegényt - kuncogott Oswynn. - Mrs. Bird büszke rá, hogy minden ízlést kielégítő ellátást tud nyújtani.
A költő megtorpant, és csúfondárosan felvonta egyik aranyszőke szemöldökét.
- Meglep, hogy egy olyan tapasztalt férfiú, mint ön, beéri ezzel a kínálattal. Mi élvezet van abban, hogy lefekszik egy ópiummal szinte eszméletlenné tett buta parasztlánnyal?
- Hát...
- Ami pedig a fiúkat illeti, tudom, hogy Mrs. Bird a csatornából szedi össze őket, ahol alaposan megtanulták, hogyan forgassák ki a zsebeit, mialatt ön a testgyakorlás végeztével összeszedi magát.
Új barátjának leereszkedő viselkedése meglehetősen bosszantó volt, de Oswynn felismerte, hogy a költő végtelenül kifinomult érzékenységű ember. Mindenki tudta, hogy az ilyenek rendszerint a legválogatottabb kicsapongásokban lelik örömüket. Nyilván az íróság teszi. Byron is híres volt az utcai kalandjairól.
Oswynn azon kapta magát, hogy minden erejével meg akarja őrizni lelkes hangulatát.
- Én a magam részéről a fiatalkákat szeretem, és Mrs. Birdnél rendszerint a legfinomabb falatokat kapom.
- Ami engem illet, én a teljesen éber és jó iskolát járt árut kedvelem.
Oswynn újabb pislogással próbálta kitisztítani a látását.
- Iskolát?
A költő elindult lefelé a lépcsőn.
- Én mondom, meglepő különbség van egy, az erotika művészetében megfelelően képzett leány és az ön átlagos fejőlánya között, aki egy zöldséges kordély hátuljában érkezett a városba.
Oswynn nézte, amint szőke társa a várakozó kocsi felé indul.
- Azt mondja, képzett?
- Igen. Rendszerint olyat választok, aki ismeri a kínai figurákat. De olykor, ha a hangulatom azt diktálja, az egyiptomi technikákat ismerő lányok közül szemelek ki egyet.
Oswynn lesietett a másik után a lépcsőn.
- És ezek a lányok, akikről beszél... eléggé fiatalok?
- Természetesen. - A költő kinyitotta a bérkocsi ajtaját, és mosolyogva intett Oswynn-nak, hogy szálljon be. - És jó pénzért olyan életerős, szórakoztató lányt is lehet kapni, aki nemcsak hogy jártas a legegzotikusabb művészetekben, de garantáltan szűz is. Tapasztalatom szerint semmi sem hasonlítható egy jó iskolát járt ártatlan lányhoz.
Oswynn a végletekig felcsigázott érdeklődéssel fogta meg a kocsiajtó kilincsét.
- Szüzeket is képeznek ilyen idegen gyakorlatokra?
A költő szemében megcsillant a kocsi lámpásának borostyánsárga fénye.
- Ne mondja nekem, hogy még sohasem ízlelte Érosz Templomának ínyencfalatait.
- Nem bizony.
- Akkor szegődjön mellém ma estére. - A költő könnyedén felugrott a kocsiba, és letelepedett a sötétkék párnázott ülésre. - Bemutatom önt a tulajdonosnak. Csak az intézményt pártfogoló urak ajánlásával fogad új klienseket.
- Nagyon kedves öntől, uram. - Oswynn ügyetlenül felkászálódott a kocsiba, és lehuppant az ülésre. Pár másodpercig lassan forgott körülötte a bérkocsi utastere.
A költő figyelmesen nézett rá a szemközti ülésről. - Rosszul érzi magát?
- Nem, nem - válaszolta a homlokát dörzsölve Oswynn. - Kicsit többet ihattam a szokásosnál. Majd a friss levegőn magamhoz térek.
- Nagyszerű. Nem szeretném, ha elmulasztaná azt a különleges szórakozást, amit ma estére kínálok önnek. Nagyon kevés férfi képes rá, hogy méltányolja az egzotikus és ritka finomságokat.
- Nekem mindig volt érzékem az ilyesmihez.
- Csakugyan? - kérdezte enyhén kétkedő hangsúllyal a költő.
Oswynn hátradőlt a párnázott támlára, és becsukta a szemét, hogy ne lássa a pörgő utasteret. Próbált valami kalandot előbányászni emlékei tárházából, amivel elszórakoztathatná a költőt, de ilyen állapotban nehéz volt összpontosítania. A viszonylag korai időpont ellenére rendkívül kimerültnek érezte magát.
- Pár éve néhány barátommal alapítottunk egy klubot, azzal a céllal, hogy benne a legszokatlanabb erotikus gyönyöröket élhessük át.
- Hallottam a hírét ennek a klubnak. Önön kívül Glenthorpe és Flood volt a tagja, nemde? A Három Lovas - ugye, így nevezték?
Oswynnt hirtelen meglegyintette a félelem. Valahogy sikerült kinyitnia a szemét.
- Honnan tud ön a Lovasokról? - hallotta saját elmosódott hangját.
- Hall az ember itt-ott ezt-azt - mosolygott a költő. - Miért oszlatták fel a klubjukat?
Ez megint kényelmetlenül érintette Oswynnt. Kár volt megemlítenie azt az átkozott klubot. Ama öt évvel ezelőtti éjszaka után ünnepélyes esküt tettek, hogy soha többé nem beszélnek róla. A színésznő halála rettegést ébresztett bennük.
Elhessegette annak emlékét, hogy a nő megesküdött, a szerelme egy napon visszatér, és bosszút áll rajtuk. Az eset után egy teljes évig éjszakánként csuromvizesen riadt fel, annyira félt a hirtelen rá törő támadótól. De lassanként lecsillapodott a félelme.
Akkor megnyugtatta magát, hogy biztonságban van. De három hónappal ezelőtt kapott egy levelet, benne a nagyon is ismerős aranypecséttel. A félelem éjszakai támadásai megújultak. Hetek óta szüntelenül hátra-hátra pillantgatva járt az utcán.
De nem történt semmi, és ebből arra következtetett, hogy az üzenet, benne a pecséttel, csak egy bizarr tréfa volt, melyet Flood vagy Glenthorpe követett el. Józan ésszel nem lehetett felfogni, hogy a titokzatos szerető bukkant volna föl, hogy végrehajtsa a bosszúját. Végtére is csak egy színésznőcske volt, amolyan alsóbb rendű személy, akinek még családja sem volt. A szerető, ha létezett egyáltalán, amolyan lump korhely lehetett, aki talán már a nevét is elfelejtette egykori kedvesének. Egyetlen úriember sem gondolt volna tovább egy percig se egy ilyen buta kis libára, akii a végén pórul járt.
- A Három Lovas Klub dögunalommá vált - próbált legyinteni Oswynn, mint aki fél vállról veszi a dolgot, de a keze sehogy sem akart engedelmeskedni. - Érdekesebb foglalatosságok után néztem. Tudja, hogy van az ilyesmi.
- Tudom - mosolygott a költő. - A velünk hasonszőrűekkel az a baj, hogy csak a legritkább és legegzotikusabb szórakozások felelnek meg az ízlésünknek. Folyton új és új ingerek után kell néznünk.
- Eegen... Akarom mondani igen. - Oswynn érezte, hogy egyre nehezebben tudja összeszedni a gondolatait. A kocsi himbálózása delejes hatással volt rá. Semmi mást nem akart, csak aludni. Félig leeresztett pilláin át bámult a költőre. - Mit is mondott, hová megyünk?
A költő láthatóan roppant mulatságosnak találta a kérdését. Kacagása csak úgy visszhangzott az éjszakában. A kocsi lámpásának izzó fénye arannyá változtatta a haja színét.
- Hogy hová? Hát egy másik pokolba, természetesen!


A közönség egy emberként tartotta vissza a lélegzetét, amikor a magas, vékony, ezüstös hajú férfi a színpadon e szavakkal fordult a széken ülő fiatal hölgyhöz:
- Mikor fog fölébredni, Lucinda? - kérdezte erélyesen.
- Ha megszólal a csengő - felelte Lucinda furcsán színtelen hangon.
A terem hátuljában, fél vállal a falnak dőlve álló Zakariás odasúgta Beth fülébe.
- Ez a legjobb rész. Figyeld, mi lesz.
Beth minden idegszálával az előadást figyelte, de egy pillanatra félénken rámosolygott Zakariásra.
A színpadon a hipnotizőr kezével hullámvonalat írt le Lucinda sápadt arca előtt.
- Fog-e emlékezni rá, hogy delejes álmában elmondott egy részletet a Hamletból?
- Nem.
A hipnotizőr felkapott egy kis csengőt, és finoman megrázta. Lucinda összerázkódott, és kinyitotta a szemét. Kábultan nézett körül.
- Mit keresek én ezen a színpadon? - kérdezte. Jól láthatóan őszintén meglepte, hogy szembenéz azzal a közönséggel, amelynek soraiban az imént még maga is ott ült.
A közönség felhördült az ámulattól, és tapsban tört ki. Lucinda elpirult, és segélykérően nézett a hipnotizőrre.
A férfi megnyugtató mosolyt küldött felé.
- Mondja meg nekünk, Lucinda, sokat olvassa Shakespeare-t?
- Nem, uram, azóta nem, amióta kijártam az iskolát. Lord Byron verseit jobban szeretem.
A közönség elégedetten nevetett. Szívem szerint való lány, gondolta Zakariás. Már félig kiolvasta A kalózt, amelyet Mr. Hunttól kapott. Az ilyeneket szerette: csupa izgalmas esemény, merész kaland.
- Megtanult valaha valamilyen részt kívülről a Hamletból, Lucinda? - kérdezte a hipnotizőr.
- A nevelőnőm megtaníttatott velem pár szakaszt, de az már régen volt. Már semmire sem emlékszem belőle.
Moraj hullámzott át a közönségen, s itt-ott kiáltások harsantak.
- Ez felettébb érdekes, mivel épp most szavalt el nekünk egy részletet e darab második felvonásának első jelenetéből.
Lucinda szeme kerekre tágult.
- Ez lehetetlen. Egy szóra sem emlékszem belőle, esküszöm!
A közönség viharos tapsban és meglepett kiáltások ban tört ki. A hipnotizőr mélyen meghajolt.
- Bámulatos volt - súgta Beth Zakariásnak. A fiú elégedetten vigyorgott.
- Ha tetszett, tartogatok egy még meglepőbb dolgot a számodra. - Karon fogta a lányt, és kivezette az Ezüst Pavilonból.
Késő este volt már, odakint lehűlt a levegő. A szórakoztatóparkot minden este megtöltő sokaság a kapuk felé áramlott. Közelgett a záróra ideje.
- Kísérj haza - kérte Beth. - Nagyon szép este volt. - Megnézed még a Kísértetkastélyt, mielőtt elmegyünk?
- Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy az még nem nyílt meg a nagyközönség számára - nézett rá csinos kis kalapja karimája alól Beth.
- Vannak itt kapcsolataim - kuncogott Zakariás. - El tudom intézni, hogy bemehessünk. - Jelentőségteljes szünetet tartott. - De figyelmeztetlek, ne ijedj meg, ha néhány nagyon különös és félelmetes látványban lesz részed.
- Tényleg kísértetek járnak abban a házban? - meresztette tágra a szemét Beth.
- Nem kell félni - nyugtatta a fiú. - Vigyázni fogok rád.
A lány halkan felnevetett. Zakariás egy kicsikét szorosabban fogta a karját. Milyen jól áll ez a szalmakalap a kék szeméhez, gondolta. Beth mindig a legcsinosabb kalapokat és sapkákat viselte; nem hiába dolgozott kalapszalonban.
Zakariás tudta, hogy tetszik a lánynak. Most harmadszorra hívta, hogy töltse vele az estét az Álomparkban, és Beth kész örömmel elfogadta a meghívást. Az ő munkájában meg az volt a jó, hogy ingyen bevihette a barátait a Parkba.
Ma este bizakodó volt. Egy kis szerencsével és némi gondos tervezéssel talán sikerül megcsókolnia a lányt. A terve azon áll vagy bukik, hogy mennyire lesznek hatásosak azok a szellemek, amelyeket délután helyezett el a Kísértetkastélyban. Ha beválik a terve, Beth sikítozva fogja a karjába vetni magát.
- Nagyon élveztem a hipnotizálást - mondta Beth, miközben nézte, hogyan nyitja ki a fiú a kaput, amely a Park lezárt területébe vezetett át. - Te jelentkeznél, hogy téged ejtsenek transzba?
- Az a hipnotizőr még nem született meg, aki engem transzba tudna ejteni - jelentette ki Zakariás, s egy pillanatra elengedte a lány karját, hogy becsukja a kaput, és meggyújtson egy lámpást. - Túl erős bennem a tudatosság.
- Túl erős? Tényleg?
- Igen. - A fiú fölemelte a lámpást, hogy fénye rávetüljön az előttük lévő ösvényre. - Egy titkos filozófiát tanulmányozok, amely segít abban, hogy az ember nagy erővel tudja összpontosítani a gondolatait.
- Titkos filozófiát? Milyen izgalmas!
A lány reagálása jóleső érzést keltett a fiúban.
- Vannak fizikai gyakorlatok is. Mindenféle cseles mozgás, amelyekkel megvédhetem magam és téged, ha útonállók támadnának ránk.
- Ez az egész nagyon érdekes, és biztos vagyok benne, hogy te túl határozott vagy, ezért téged nem tudnának hipnotizálni.. De azért valld be, hogy neked is nagyon tetszett a ma esti bemutató. Gondold csak el, felmondani egy egész részt egy színdarabból, és utána semmire se emlékezni az egészből!
- Meglepő volt - ismerte be a fiú. Neki amúgy az volt a véleménye, hogy a hipnotizőr csinos kis summát fizetett Lucindának, hogy tanuljon meg egy részt kívülről a Hamletból. De távol álljon tőle, hogy megkérdőjelezze a transz valódiságát. Nála nincs nagyobb csodálója egy okos elgondolásnak, és tudta, hogy Mr. Hunt örül, hogy ilyen sokan eljönnek a szórakoztatóparkba azért, hogy lássák a hipnotizőr bemutatóját.
A sarkon befordulva megálltak, és Zakariás a magasba emelte a lámpást, hogy a lány láthassa a ködben előttük felmagasodó Kísértetkastélyt.
Beth szeme kerekre nyílt az izgalomtól.
- Úristen, micsoda félelmetes hely! Pontosan olyan, mint a kastély Mrs. York legújabb könyvében.
- A várromban?
- Igen. Gyönyörű történet! Olvastad?
-- Én jobban szeretem Byront.
Fölkísérte Betht a lépcsőn, majd megállt, hogy kinyissa a súlyos ajtót.
Illúziókeltő nyikorgás közepette lassan, fokozatosan tágult az ajtórés, baljós késleltetéssel tárva föl a ház belsejét.
Beth a küszöbön megállva tétován kukucskált be a szinte tapintható sötétségbe.
- Biztos vagy benne, hogy nyugodtan bemehetünk?
- Nincs mitől félni - emelte még magasabbra lámpását Zakariás. - Veled vagyok.
- Hála istennek. - Beth óvatosan belépett a szobába.
Zakariás fel volt készülve rá, hogy sikoltani fog. Ott lesz szorosan mögötte, készen arra, hogy a karjába kapja, amikor a lány megpillantja a szellemet.
Beth megtorpant. Szája az iszonyattól tátva maradt. Nem úgy sikított, ahogy a nők szoktak, hanem eszeveszetten és velőtrázóan, hogy csak úgy visszhangzott tőle a ház. Zakariás letette a lámpást, és mindkét kezét a fülére tapasztotta.
- Mi a fene? - rázkódott össze. - Nem igazi szellem!
Beth ügyet sem vetett rá. Sarkon fordult. Zakariás a félhomályban is látta a rettenetet a szemében. És nem vetette a karjába magát, ahogy elképzelte, hanem egyszerűen félrelökte az útból, és rohant egyenesen az ajtó felé. A fiú elkapta a karját.
- Beth, várj! Csak egy ócska lepedő!
- Tűnj az utamból!
- Nem árthat neked. - Igyekezett lefogni a lányt, aki a tíz körmével esett neki.
- Szörnyűség! Hogy tehetted ezt? Engedj ki innen! - És kétségbeesetten viaskodott. - Engedj ki!
Zakariás, mi mást tehetett volna, elengedte.
- Az isten szerelmére, Beth, esküszöm, csak egy ócska lepedő!
De Beth már odakint volt, a lépcsőn lerobogva száguldott az út felé, majd eltűnt az Alompavilonok felé visszavezető sötét sétány kanyarulatában.
Ez lett abból, amit olyan jól kiterveltem, gondolta borúsan Zakariás. Talán érdemes lenne beszélnie Mr. Hunttal a nőkről. Úgy látszik, tanácsra szorul, és az elmúlt három év során sok fontos dolog kapcsán megtanulta tisztelni Mr. Hunt véleményét.
Megfordult, hogy lássa, vajon az általa eszkábált szellem miért nem a kívánt hatást érte el a lánynál.
A szellem, melyet a szarufáról lógatott alá, elég hátborzongatóan lengett az ajtónyitástól támadt légáramban. Csakhogy a kőlépcső mélyedéséből nem az ócska lepedőbe vágott üres szemgödrök bámultak vissza rá. A vér roppant hatásos volt, de nem neki jutott eszébe, hogy eláztassa vele a műkísértetet.

15.

A lángok egyre fényesebben lobogtak a hátsó hallban. A tűz közeledését szörnyű recsegés-ropogás kísérte, amint újabb és újabb zsákmányra vetette rá magát. Alig maradt valami ideje. Felkapta a véres kulcsot, és nagy üggyel-bajjal beillesztette a hálószoba ajtajának zárjába.
Arany csillanását látta. Odakapta a szemét, és látta, hogy Renwick sétabotja ott hever a szőnyegen a holttest mellett. Kényszerítette magát, hogy a véres kulcsra összpontosítson.
Legnagyobb rémületére a kulcs kiesett remegő ujjai közül. Úgy rémlett, Renwíck nevet rajta, amint lehajolt érte, de amikor ránézett, ott feküdt mozdulatlanul, holtan. Megragadta a kulcsot, és újra megpróbálta beledugni a zárba.
Másodszor is kiesett a kezéből. Döbbenten bámult le rá. A rémület és a reményvesztettség kezdett elhatalmasodni rajta. Ki kell nyitnia a bezárt ajtót!
A szeme sarkából látta, hogy Renwick keze megmozdul. Iszonyattal figyelte, amint a halott ujjak a kulcs után nyúlnak...

Madeline hideg verejtékben fürödve, a „hol vagyok?" ismerős riadalmával ébredt fel, mint az ilyen álom után mindig.
Ledobta magáról a takarót, gyertyát gyújtott, és megnézte az órát. Hajnali negyed kettő. Amióta Artemis házába költözött, immár másodszor sikerült két teljes órát aludnia, mielőtt az álom berobbant volna az agyába. Ha semmi más értelme nem volna is, de legalább utoléri magát valamelyest a pihenésben.
Mindamellett tökéletesen tisztában volt vele, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Minden valószínűség szerint hajnalig ébren lesz. Miközben a köntöse után nyúlt, észrevett egy kis könyvet a szekreteren. Bosszús csalódottság fogta el. Csak hogy megnyugtassa magát, megmutatta Eaton Pitneynek. Az öregember nagy érdeklődéssel nézte meg.
- Tudom, hogy mulattatni fogja a feltételezésem, uram - mondta Madeline -, de mivel ön jártas a Vanzával kapcsolatos tudományban, ezért tudnom kell a véleményét. Nem lehetséges, hogy ez a könyvecske a híres Titkok Könyve? Az, amit állítólag elloptak, majd pár hónapja elégett egy tűzvészben?
- Szó sincs róla - felelte Pitney teljes határozottsággal. - A Titkok Könyve, ha létezett egyáltalán, teljes egészében az ősi Vanzagara nyelven íródott, nem pedig görög betűk és egyiptomi hieroglifák jó-rossz keverékén, mint ez a könyv. És az állítólag egy tekintélyes méretű kötet volt, nem ilyen kis vékony könyvecske.
Madeline rendkívül megkönnyebbült Pitney szavaitól, de valami miatt mégsem volt tökéletesen elégedett.
Lábát becsúsztatta a papucsába, fölkapta a gyertyát, és elszántan megindult az ajtó felé. Ha úgyis ébren lesz egy darabig, akár ehetne is egy falatot a konyhában. Egy darabka sajt vagy egy kis vacsoramaradék segíthet elűzni az ébren is kísértő álomképeket.
Ujjai súrolták a zárban lévő kulcsot, amikor elfordította a kilincs gombját. A hideg vas érintésétől elbizonytalanodott, s lelki szemei előtt ismét megjelent az álombeli padlón heverő véres kulcs.
Elhessegette a képet, s egy mély lélegzettel kilépett a szobából a hallba. Halkan lesietett a lépcsőn, és továbbment a sötét konyha felé. Odaérve letette a gyertyát egy asztalra, és keresgélni kezdett valami ennivaló után.
Épp amikor megtalálta a maradék almás lepényt, érezte meg a férfi jelenlétét a háta mögötti ajtónyílásban. Meglepetésében leejtette a süteményes tálcát az asztalra, és villámgyorsan hátrafordult.
Artemis állt a sötét ajtóban, kezét mélyen fekete selyemköntöse zsebébe süllyesztve. Fekete haja szokatlanul össze volt kuszálódva.
- Van elég kettőnknek is? - kérdezte.
Látszott rajta, hogy most kelt ki az ágyból. Meleg fénnyel csillogó szeme elárulta, hogy ő is pontosan ezt állapította meg a nőről. A könyvtárban eltöltött szenvedélyes együttlétük emléke megrohanta Madeline-t. Ez a férfi úgy ismeri őt, ahogy senki más. A pillanat meghittsége elgyöngítette. De aztán megköszörülte a torkát, és sikerült megszólalnia:
- Igen, természetesen van. - Óriási akaraterőre volt szüksége, hogy megmozdítsa a kezét, és fölemelje a kést.
- A Pitney labirintusában tett kirándulásunk miatt nem tudott aludni? - kérdezte a férfi óvatosan, és leült az asztalhoz.
- Nem. Egy álom ébresztett fel. Amit már nagyon sokszor álmodtam, amióta... - Félbeszakította magát. - Amit gyakran szoktam álmodni.
A férfi figyelmesen nézett rá, mialatt Madeline levágott két szelet lepényt, és kis tányérra tette őket.
- A nagynénje szükségét érezte, hogy sarokba szorítson ma délután a könyvtárszobában.
- Jóságos ég! - nézett Madeline összevont szemöldökkel a férfira, miközben leült vele szemben, és odanyújtott neki egy villát. - És miért tette?
Artemis belemélyesztette a villa hegyét a puha tész
tába.,
- Értésemre adta, tudja, hogy elraboltam az ártatlanságát.
Madeline kis híján félrenyelte az imént bekapott falatot.
- Elrabolta az ártatlanságomat? - kérdezte levegő után kapkodva.
- Igen. Én megmagyaráztam neki, hogy ön szerint semmi sem változott. Ismertettem vele az ön álláspontját saját Gonosz Özvegy státusáról és így tovább és így tovább. Ő azonban láthatóan nem hajlott erre az okoskodásra.
- Jóságos ég! - Madeline-t újabb köhögési roham fogta el, majd mélyeket lélegezve nézett Artemisre, de semmi értelmes dolog nem jutott eszébe. - Jóságos ég! - mondta ismét.
- Természetesen aggódik, nehogy kihasználjam önt.
- Ön semmi ilyesmit nem tett, uram. - A nő beledöfte villáját a lepénybe. - Nem mintha én valami zöldfülű serdülő lennék, aki most lépett ki az iskolapadból. A világ szemében meg egyenesen...
A férfi elvágta a szavát azzal, hogy tenyérrel kifelé felemelte a kezét.
- Lekötelezne, ha nem mondaná ki. Ma már túl sokszor hallottam e szavakat.
- De hiszen ez az igazság, amint azt ön is, és én is nagyon jól tudjuk. Semmi sem változott.
- Csak a saját nevében beszéljen, madame - mondta erre a férfi rejtélyesen csillogó szemmel. - Az én nevemben ne mondjon semmit.
- Ön gúnyolódik velem, uram - nézett egyenesen a szemébe a nő.
- Nem, Madeline, nem gúnyolódok önnel. - És egy újabb falatot tűzött a villájára. - Számomra megváltoztak a dolgok.
- Szent ég! - tágult kerekre Madeline szeme. - Tele van bűntudattal, ugye? Becsületbeli kötelességének érzi, hogy elégtételt adjon, mert rájött, hogy szűz voltam. Biztosíthatom, uram, nem kell aggódnia.
- Ne akarja megmondani nekem, hogy hol vannak a kényes pontok a becsületemen.
- Márpedig ha olyan őrültséget forgat a fejében, hogy házasságot ajánl, csak mert... mert az az incidens történt a pamlagon, nos, jobb, ha elfelejti! – Madeline elszörnyedve hallotta, hogy a végén már úgy rikácsol, mint valami halaskofa, de egyszerűen nem tudott leállni. - Egyszer már férjhez mentem, mert valaki azt gondolta, felhasználhat a saját céljai eléréséhez. Biztos lehet benne, másodszor nem követem el ugyanezt a hibát.
A férfi végtelen lassúsággal letette a villáját, és veszedelmesen rejtélyes pillantással nézett a nőre.
- Úgy gondolja, hogy a velem való házassága feltűnő hasonlóságot fog mutatni az első házasságával? Az egyik Vanza-férj olyan, mint a másik? Ezt gondolja?
Madeline a legszívesebben köddé vált volna. Ehelyett dühösen elvörösödött, amiért a férfi így félreértette a szavait.
- Úristen, dehogy! Nincs az égvilágon semmi hasonlóság ön és Renwick Deveridge között. Nem erre gondoltam, és ezt ön is nagyon jól tudja.
- Akkor mégis mire gondolt, madame?
A nő ismét letámadta a lepényt a villájával.
- Arra, hogy nem akarok csak azért a felesége lenni, hogy eleget tegyen valami nevetséges becsületbeli kötelességnek.
- A becsületet nem tartja elegendő oknak a házasságra?
- Bizonyos körülmények között valóban elegendő ok lehet - válaszolta nyersen a nő. - De nem a mi esetünkben. Megkockáztatva, hogy ismétlem önmagam, semmi sem...
- Ha ki meri mondani, nem állok jót magamért.
Madeline tátott szájjal meredt a férfira.
- Beszéljünk inkább másról - enyhült meg Artemis tekintete. - Meséljen az álmáról, amely felébresztette.
Madeline hátán végigfutott a hideg. Semmi kedve sem volt erről a visszatérő lidércnyomásról beszélni. Másrészt akkor megszabadulhat a házasság még ennél is idegesítőbb témájától.
- Egyszer vagy kétszer megpróbáltam beszámolni róla Bernice-nek, de rájöttem, hogy ha beszélek róla, akkor valahogy még elevenebbé válik - mondta lassan.
- Mióta gyötrik ezek az álmok?
A nő habozott, majd úgy döntött, abból nem lehet nagyobb baj, ha az igazság egy részét elmondja a férfinak.
- Nem sokkal apám halála után kezdődtek. - Értem. Az édesapja szerepel az álmában? A kérdés meglepte. Fölkapta a tekintetét. - Nem, hanem a...
- A férje - fejezte be a mondatot a férfi. - Igen.
- Azt mondja, az elmúlt egy év alatt gyakran álmodta ezt az álmot. Halványult valamelyest az idő múlásával?
A nő letette a villáját, és egyenesen a vele szemben ülő férfi szemébe nézett.
- Nem.
- Akkor mit kockáztat azzal, ha elmondja nekem?
- Miért akarja hallani egy rendkívül nyomasztó lidérces álom részleteit?
- Mert épp egy rejtély megoldásán dolgozunk, és az álma adhat kulcsokat hozzá.
A nő döbbenten nézett rá.
- Hogy lehet az?
Az álmok gyakran tartalmazhatnak üzenetet - magyarázta nyugodtan a férfi. - Lehetséges, hogy valamit megtudhatunk az önéből. Végtére is egy olyan férfit keresünk, aki talán Renwick Deveridge szellemének szerepét alakítja, és Deveridge ugyebár szerepel az álmában. Esetleg megfigyelhetünk bizonyos részleteket.
- Tudom, hogy a Vanza tanítása szerint az álmok fontosak lehetnek, de én úgy gondolom, hogy az álmokban történő dolgokat nem lehet teljes egészében megmagyarázni - mondta kissé elbizonytalanodva Madeline.
A férfi vállat vont.
- Ne akarjon semmit sem megmagyarázni. Csak mondja el. Vezessen végig az álmán, úgy, ahogy az események követik egymást.
Madeline félretolta a lepényt, és összefont karját maga elé fektette az asztalra. Még hogy elrejtett kulcsok? Igaz, még sohasem figyelte meg ezeket tudatosan. Semmi mást nem akart, csak elfelejteni, nem emlékezni a szörnyű részletekre.
- Mindig ugyanazon a helyen kezdődik - mondta lassan. - Egy hálószoba ajtaja előtt kuporgok. Tudom, hogy valahol a házban tűz van. Tudom, hogy be kell mennem a szobába, de az ajtó be van zárva. Nincs meg a kulcsa, ezért egy hajtűvel próbálkozom.
- Folytassa - biztatta halkan a férfi.
Madeline vett egy nagy levegőt.
- Látom Renwick holttestét a szőnyegen. A hálószoba kulcsa ott van mellette. Felkapom a kulcsot, és megpróbálom kinyitni vele az ajtót. De a kulcs nedves. Kicsúszik az ujjaim közül.
- Mitől nedves a kulcs?
- Vértől - nézett a férfira a nő.
Artemis egy percig hallgatott, de a tekintete meg se rebbent.
- Folytassa.
- Valahányszor be akarom illeszteni a kulcsot a zárba, Renwick nevetését hallom.
- Te jó isten.
- Ez... ez roppant nyugtalanító. A kulcs kiesik a kezemből. Megfordulok, hogy ránézzek Renwickre, de ő ott fekszik mozdulatlanul, holtan. Lenyúlok, fölveszem a kulcsot, és újra megpróbálom kinyitni vele az ajtót.
- Ez a vége?
- Igen. Mindig ugyanaz. - Eszébe jutott, hogy ez nem a teljes igazság a lidérces álom legújabb változatát illetően. Ma éjszaka Renwick halott ujjai kinyúltak a kulcs után. Ez új elem volt.
- Mondja el nekem részletesen, mit lát az előtérben. - Artemis félretolta a tálcát az útból, átnyúlt az asztalon, és megfogta Madeline kezét. - Minden apró részletet. Í
- Mondtam. Renwick holttestét látom.
- Milyen ruha van rajta?
- Nem tudom... várjon csak, azt hiszem, rémlik valami. Fehér ing van rajta, vérfoltos. Pantalló. Csizma. Az ing félig ki lehet gombolva, mert látom a mellére tetovált Vanza-virágot.
- Mit lát még?
Madeline erőlködve próbált visszaemlékezni.
- A sétabotját. Mellette hever a padlón. Látom az aranyfogantyúját.
- Kabát vagy nyakkendő van a holttesten?
- Nincs.
- Se kabát, se kalap, se nyakkendő, mégis vele van a sétabotja.
- Mondtam már, fontos volt neki, mert az apjától kapta.
- Igen. - Artemis mélyen elgondolkodott. - Lát valami bútorzatot a hallban?
- Bútorzatot?
- Asztalt, vagy széket, vagy gyertyatartót... Esetleg falikart?
Mi a csudának érdeklik ezek a részletek?, tűnődött a nő. - Van egy asztalka, rajta a két ezüst gyertyatartó, amelyet Bernice-től kaptam az esküvőm napján.
- Érdekes. És lát...?
Hirtelen elakadt a szava, mert a konyhaajtón hangos kopogás hallatszott.
Madeline összerándult a váratlan hangtól, és az ajtó felé kapta a fejét.
- Tejesasszony vagy valami halaskofa lehet - mondta Artemis megnyugtatóan.
- Ahhoz túl korán van - suttogta a nő. - Hol van még a hajnal?
- Égy tolvaj vagy rabló, aki kijátszotta az őrt és a kutyát, aligha kopogtatna be az ajtón. - Artemis felállt, és az ajtóhoz ment. Keze már a kilincsen volt, amikor kiszólt: - Ki van odakint?
- Zakariás vagyok, uram - felelte egy fojtott és izgatott hang. - Jelentést hoztam. Nagyon fontos. Madeline nézte, amint Artemis elfordítja a kulcsot, és leveszi a pántot a súlyos faajtóról. Zakariás sápadt és feldúlt arccal állt a küszöbön.
- Hála az égnek, hogy itthon találom, uram. Féltem, hogy odavan valamelyik klubjába', aztán ki tudja, meddig kell keresgélnem.
- Mi a baj?
- Égy holttest, uram. A Kísértetkastélyban.
- Ne tréfálj velem, Zakariás, most nem vagyok abban a hangulatban.
- Nem tréfa, uram. - Zakariás ingujjával végigtörölte izzadt homlokát. - Szavamra, egy hulla van a házban. És még valami.
- Mi még?
- Égy levél, uram. Önnek szól.


Az Álompark nem sokkal éjfél után zárt azokon a hétköznapokon, amikor nem volt semmiféle különleges esemény, és álarcosbált sem rendeztek. Artemis az órájára nézett, miközben a Kísértetkastély felé lépkedett a sötét parkban. Zakariás lámpása fényében látta, hogy nemsokára hajnali két óra lesz.
- Biztos vagy benne, hogy az az ember halott? Nem részeg, nem beteg?
Zakariás láthatóan megborzongott.
- Higgye el, uram, ennél halottabb már nem is lehetne. Én is majd meghaltam, úgy megrémültem, amikor megláttam.
- És a levél? Hol volt?
- A kabátjára tűzve. Hozzá se nyúltam.
A szórakoztatópark zárás után egész más látványt nyújtott. Az utakat megvilágító fények és a színes lampionok nélkül minden sötétbe burkolódzott. A ma éjszakai köd csak fokozta a homályt; a pavilonok felmagasodó tömbjeiben fénytelen szemmel bámultak a fekete ablakok.
Artemis megállt a korlátnál, amely a látogatókat elzárta a még nem teljesen elkészült pavilontól. Zakariás magasabbra emelte a lámpást, hogy Artemis ki tudja nyitni a kaput.
- Add ide a lámpást - mondta a férfi. - Nincs szükség rá, hogy mindketten bemenjünk.
- Nem félek a hullától - erősködött Zakariás. - Már láttam.
- Tudom, de jobban szeretném, ha idekint maradnál, és őrködnél.
- Rendben van, uram - szólt megkönnyebbülten a fiú. - Úgy lesz.
- Mit gondolsz, mit mesél majd az egészről Beth? - állt meg Artemis.
- Beth szörnyen megijedt, és engem okol, mert azt hiszi, ez is az új látványosság része. Nem árultam el neki, hogy a hulla valódi.
- Helyes. - Artemis kinyitotta az ajtót, és belépett az előtérbe. Műpókhálók súrolták a karját, az oszlop tetejéről koponya vigyorgott rá.
Továbbment a falmélyedés felé, ahová Zakariás akarta beállítani a műcsontvázat. Meglátta a holttestet. A földön hevert, arccal a fal felé. Látszott, hogy a ruházata drága anyagból készült.
Elöl az inge csuromvér volt, de a padlón egy csepp vér sem látszott. Tehát nem itt lőtték le, gondolta Artemis. Valahol másutt ölték meg, s a gyilkos vette magának a fáradságot, hogy a tetemet elhozza ide.
Megállt a halott felett, és belevilágított a viaszfehér arcba.
Oswynn.
Gyilkos düh fogta el. A keze ökölbe szorult a lámpás fogóján.
A vérfoltos levél pontosan ott volt, ahol Zakariás mondta: Oswynn kabátjára tűzve. Mellette egy óraláncra való pecsét, melybe egy lófejet véstek.
Vigyázva, nehogy hozzáérjen a halotthoz, Artemis levette róla a levelet, és kinyitotta. Szeme gyorsan végigfutott a sorokon.

Vegye szívességnek, egyszersmind figyelmeztetésnek, uram. Ne ártsa bele magát az ügyeimbe, s akkor én sem ártom bele magam az önéibe. És hogy el ne felejtsem: legyen olyan kedves, adja át üdvözletemet a feleségemnek.

16.

Madeline nem sokkal hajnal előtt hallotta, hogy a férfi hazajött. Szokatlan sürgés-forgás hallatszott a lépcső felől. Két szolga fojtott hangon beszélgetett, aztán csend lett.
Várt, míg már nem bírta tovább, és kiment a hallba. Ott megállt, hallgatózott. Még nem kezdődtek el a szokásos reggeli zajok a konyha környékén. A szolgák még ágyban voltak a kettő kivételével, akik azóta visszavonultak lenti szobájukba.
Madeline óvatosan végiglépkedett a hallon, s a túlsó végébe érve halkan bekopogott Artemis szobájába.
Nem jött válasz. Neki is joga van aludni, gondolta Madeline magában. Bizonyára kimerült.
Csalódottan elfordult az ajtótól. Meg kell várnia a reggelt, hogy választ kapjon a kérdéseire.
Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó. Artemis állt ott, haja még nedves az iménti fürdőtől. Levetette az inget és nadrágot, amiben Zakariással együtt elment otthonról, és ismét fekete házikabátja volt rajta. A nő ráeszmélt, hogy az a sürgés a lépcsőn onnan származott, hogy a szolgák forró vizet hordtak a fürdőhöz.
Madeline-nek eszébe jutott, hogy Artemist egy hullához hívták el. Hasonló helyzetben ő is vett volna egy forró fürdőt.
- Gondoltam, hogy ön az, Madeline.
Elemi erejű kíváncsisága ellenére Madeline elég sokáig megállta, hogy ne nézzen vissza, amerről jött. Igaz, hogy ez a ház nem hasonlított a többihez, de ez nem jelentette azt, hogy a szolgák nem fognak összesúgni, ha meglátják őt belépni Artemis hálószobájába.
Amikor meggyőződött róla, hogy senki sincs a folyosón, gyorsan besurrant a szobába. A spanyolfallal félig eltakart fürdődézsa még ott állt a kandalló előtt; pereméről nedves törülközők lógtak le. Egy asztalra valaki odakészített egy tálcát, rajta egy cserépkannában tea, csésze, csészealj, valamint kenyér és sajt. Látszott, hogy még semmihez nem nyúltak hozzá.
Madeline megtorpant, amikor meglátta, hogy egy szál vékony, sárga gyertya ég egy alacsony asztalkán. Azonnal felismerte a Vanza-gyertyát. Az olvadó viasz a vanzagarai növények egy egyedülálló keverékének jellegzetes és finom illatát árasztotta. Artemis a Vanza Nagymestere volt. Minden mester összeállította a maga növénykeverékét, amely egyszer s mindenkorra megkülönböztette az ő gyertyáit az összes többi mesteréitől.
Madeline hallotta, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Gyorsan megfordult. Kényelmetlen érzése kezdett nyugtalanítóvá válni.
Artemis arca feszült volt és zárkózott, csupa kemény szöglet és komor sík. Rögtön tudta, hogy a halott, bárki volt is, nem volt ismeretlen a férfi előtt. De szomorúságot nem, csak visszafojtott dühöt látott a szemében.
Még sohasem látta ilyen fenyegetőnek Artemist. Eszébe juttatta, hogy a már megismert meghitt közelség ellenére sok minden van, amit nem tud a férfiról.
- Bocsásson meg, amiért megzavartam a meditálásban, uram - araszolt Madeline az ajtó felé. - Békén hagyom. Később is beszélgethetünk.
- Maradjon. - Ez parancsként hangzott. - Akár akarta, akár nem, amióta megkötöttük az egyezségünket, a dolgaim önre is tartoznak. Vannak dolgok, amikről tudnia kell.
- De a meditáció...
- Nincs semmi jelentősége.
Odament az alacsony asztalkához, és elfújta a gyertyát.
A nő összekulcsolta a kezét, és a férfira nézett.
- Ki volt az, Artemis?
- Úgy hívták, hogy Charles Oswynn. - Artemis elmerülten nézte a kanócról felszálló vékony füstfonalat. - A három közül az egyik, akik megöltek egy Catherine Jensen nevű fiatal nőt. Egy éjszaka a móka kedvéért elrabolták, és megerőszakolták. O menekülés közben lezuhant, és halálra zúzta magát. Három napra rá egy parasztember talált rá, aki a birkáját kereste.
Föl sem emelte a hangját, amitől a szavai még nagyobb nyomatékot kaptak.
- A barátja volt? - kérdezte Madeline, aki meg se moccant.
- Több, mint a barátom. Tudja, sok közös dolog volt bennünk. Mindketten egyedül álltunk a világban. Catherine édesanyja nagyon korán meghalt. Egy távoli rokona nevelte föl, aki ingyen cselédként dolgoztatta. Elszökött, hogy beálljon színésznőnek. Bathban ismertem meg, egy színházi előadás után. Egy ideig együtt szövögettük az álmainkat.
- Szerelmesek voltak egymásba?
- Egy darabig. - A férfi nem vette le a tekintetét a kialudt gyertyáról. - De abban az időben szegény voltam, mint a templom egere. Nem nyújthattam neki azt a biztonságot, amire vágyott.
- Mi történt?
- Megismerkedtem egy Vanza-mesterrel. Szerencsém volt. Felkeltettem az érdeklődését. Elintézte, hogy tanulmányokat folytathassak a Kerti Templomban. Elterveztem, hogy elutazok Vanzagarára. Mielőtt elmentem, megígértem Catherine-nak, hogy ha befejezem a tanulmányaimat, vagyont szerzek, és összeházasodunk. Minden nyáron visszahajóztam Angliába, hogy láthassam őt. De amikor utoljára jöttem, megtudtam, hogy már halott.
- Honnan tudta meg azok nevét, akik a halálát okozták?
- Felkerestem a parasztembert, aki rátalált. Az ő segítségével átkutattam a vidéket. Megtaláltam azt a barlangot, ahová elcipelték. - Artemis elhallgatott, és egy kis íróasztalhoz ment. Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle valamit. - Ezt a barlang padozatán találtam. Valószínűleg Catherine téphette le, miközben a három férfival viaskodott. Utánajártam, és megtudtam, hogy a Bond Street egyik üzletében kapható.
Madeline odament hozzá. Átvette tőle az óraláncdíszt, és megnézte a rávésett lófejet.
- És az aranyműves elmondta önnek, hogy ki vásárolta meg?
- Elmondta, hogy három társaságbeli úriember, Glenthorpe, Oswynn és Flood rendelt tőle három hajszálra azonos pecsétet. További kérdezősködésem nyomán azt is megtudtam, hogy ezek hárman jó barátok, és egy klubot is alapítottak, ahol, mint mondták, különleges gyönyöröket élvezhetnek.
- Ön pedig bosszút esküdött - pillantott fel Madeline a pecsétről.
- Először csak meg akartam ölni őket.
- Mindhármukat? - nyelt egyet a nő.
- Igen. De rájöttem, hogy ez túl egyszerű lenne. Elhatároztam, hogy ehelyett társadalmilag és anyagilag tönkreteszem őket. Meg akartam ízlelni annak a különleges gyönyörét, hogy nyomorba taszíthatom őket. Azt akartam, hogy megtudják, milyen. az, amikor az embert kitaszítják a társaságból, és alacsony rangjuk, szegénységük következtében senkitől sem kapnak védelmet. Azt akartam, hogy valamennyire fogalmat alkossanak róla, milyen az, amikor az ember Catherine helyzetében van.
- És ha elérte a célját? Mik a tervei azutánra, Artemis?
A férfi nem válaszolt. Nem volt szükség szavakra. A nő tudta a választ.
Szörnyű félelem ébredt benne. Végtelenül óvatos mozdulattal letette az óraláncot és a pecsétet a kialudt gyertya mellé az asztalra.
- Ezért akarta titokban tartani, hogy ön az Álompark tulajdonosa. Nem azért, mert félt, nehogy a társaság megtudja, hogy felcsapott kereskedőnek. Ön nem feleség után jár.
- Nem.
- Azért tartotta meg magának a titkait, mert utat keresett abba a világba, amelyben Oswynn és a társai mozognak, hogy bosszút állhasson rajtuk.
- A terv nagyon jól működött egészen mostanáig. A parkból befolyt jövedelmem lehetővé tette, hogy a számukra otthonos terepen találkozhassam Oswynnnal és a többiekkel. Hónapokba telt, mire felállítottam a csapdát, amellyel tönkreteszem őket. - Artemis fölvette az üres teáscsészét, és óvatosan forgatta a két keze között. - Már olyan közel voltam. Annyira, de annyira közel. És most megfosztott az egyik kiszemelt célpontomtól.
A nő előbbre lépett, és kinyújtotta kezét a férfi felé.
- Artemis...
- Az az átkozott gazember. Hogy merészel beleavatkozni az én dolgomba? - Minden figyelmeztetés nélkül a falhoz vágta a csészét. - Öt éve dolgozom rajta, hogy minden szépen összeálljon. Öt hosszú éve!
Madeline megdermedt, látva, hogyan törik cserepekre a drága porcelán. Nem a csörömpölés riasztotta meg, hanem hogy ilyen indulatosnak látja Artemist.
Amióta csak ismerte, mindig tökéletesen ura volt az érzelmeinek. Még szeretkezés közben sem veszítette el az önuralmát.
A férfi úgy nézett le a csésze darabjaira, mintha a pokol bugyrába nézne bele:
- Öt éve.
A nő nem bírta tovább elviselni a férfi fájdalmát. Túlságosan hasonlított saját belső gyötrődésére. Egy ugrással mellette termett, átkarolta a derekát, és arcát a vállába fúrta.
- Saját magát okolja Catherine halálért - suttogta.
- Magára hagytam. - A férfi mozdulatlan kőszoborként állt a nő ölelésében. - Nem volt senki, aki megvédte volna, amíg én távol voltam. Azt mondta, ő egy nagyvilági nő, tud magára vigyázni. De a végén...
- Értem. - Madeline teljes erejéből ölelte, hátha át tud adni a saját teste melegéből valamit e kővé dermedt testnek. - Tudom, milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy a döntésünkkel egy másik ember halálát okoztuk. Istenem, néha azt gondoltam, beleőrülök. - Madeline még mélyebbre fúrta arcát a köntös fekete selymébe. - Ha Bernice nincs mellettem, már régen a bolondokházában volnék.
- Szép kis pár vagyunk - súgta a férfi a nő hajába. - Engem a bosszú gondolata éltetett, te pedig magadat vádolod az apád haláláért.
- És most egy olyan ártalmas erőt hoztam be az életedbe, amely a számodra legfontosabb dolog, a bosszú megakadályozásával fenyeget. Bocsáss meg nekem, Artemis! - mondta a könnyeivel küszködve Madeline.
- Ne mondj ilyet. - A férfi két kezébe fogta a nő arcát, és felemelte, hogy a szemébe nézhessen. - Esküszöm, nem hibáztatlak téged azért, ami ma éjjel történt.
- Pedig én vagyok az oka. Ha nem kérem a segítségedet, mindez nem történik meg.
- Én döntöttem így.
- Nem igaz. Az egész akkor éjszaka kezdődött, amikor gyakorlatilag megzsaroltalak, azért, hogy segíts megkeresni Nellie-t.
- Elég. - A férfi lehajolt, és a szájával némította el a nőt. Csókja édes volt és bódító.
Madeline megérezte benne a szeretet utáni vágyat, és belesajdult a szíve. Megmozdult benne az ösztön, hogy vigasztalja, de a férfiban hirtelen felébredt a vágy, amely minden mást elsöpört, és őt is magával sodorta.
Artemis odavitte és rádöntötte az ágyára. Madeline besüppedt a puha ágyneműbe, miközben egymásba forrt ajkuk egy pillanatra sem vált szét. Aztán a férfi szája lejjebb, a nyakára siklott, miközben szétnyitotta a nő köntösét, és tenyerét a mellére fektette.
Madeline teste válaszolt a másik test sürgető unszolására. Keze befurakodott a férfi köntöse alá, és végigkalandozott a nyúlánk, izmos testen. Amikor acélosan kemény hátához ért, és ívben megfeszülő testét ösztönösen közelebb emelte a férfitestből sugárzó melegséghez, Artemis érthetetlen szavakat mormolva benyúlt a hálóinge alá, és kezét végigfuttatta a combja belső ívén. Madeline-nek elakadt a lélegzete, amikor a férfi forró tenyere rásimult az ölére.
Ekkor kinyílt előtte, és ő elfogadta. A nő érezte, hogy duzzadó ölét forró nedvesség önti el. A szüntelen fokozódó vágytól hajtva kutatta végig a férfi testét mindenütt, ahol csak érte. Artemis az ujjai közé tolta vastag, merev nemi szervét, ő pedig gyengéd simogatásokkal ismerkedett vele.
Akkor a férfi felnyögött, a hátára fordult, és magára húzta Madeline-t. A pongyola szárnyai szétterültek.
Térdét nekiszorította a másik testének, és hangosan felkiáltott, amikor a férfi keze elindult a két lába között.
Lenézett rá. Artemis feszülten nézte, s a tekintetéből megértette, hogy e pillanatban semmi sem fontos, csak az, hogy ki tudja elégíteni azt a feneketlen éhséget, amely e szempárból sugárzik felé. Erezte, hogy Artemis keze megragadja kétoldalt a csípőjét, és ráemeli felkorbácsolt szenvedélyéről árulkodó ágyékára. Amikor Madeline megérezte, hogy belé akar hatolni, az előző élménytől hajtva ösztönös ellenállás ébredt benne.
- Lassan csinálom - suttogta a férfi halk, rekedt hangon. - Most nem sietjük el.
Szelíden, gyöngéden és óvatosan hatolt egyre beljebb. Aztán mozdulatlanná vált, s hagyta, hogy a nő szokja az érzést, hogy beengedte őt, s most ott van a teste legmélyén. Madeline aprókat lélegzett, és hagyta, hogy tagjai ellazuljanak. Még mindig úgy érezte, hogy nagyon tele van, de ez már nem fájt, hanem eltöltötte valami feszült várakozással.
A férfi hüvelykujja rátalált érzékeny mellbimbójára. Madeline felszisszent. Az ujjak érintése forróságot és elviselhetetlen izgalmat keltett benne.
- Artemis. - Körmeit belemélyesztette a férfi izmos vállába.
- Igen. Most jó.
És elkezdett mozogni benne. Madeline valami óriási feszültség hatására dobálni kezdte a fejét, és dulakodni kezdett, hogy a maga számára is megmagyarázhatatlanul szabadulni próbáljon saját teste mámorító és szilaj követelésétől.
De a férfi nem volt hajlandó fokozni az iramot. Madeline sikítani, szeretett volna a csalódottságtól. De hiába, Artemis továbbra is őrjítő lassúsággal és kiszámíthatatlansággal mozgott benne.
Madeline megragadta a férfi vállát, és átvéve az irányítást, ráerőltette a saját ritmusát. Nem tudta, mit akar ilyen eszeveszett mohósággal, de érezte, hogy a varázslat itt van valahol, csak rá kell találnia.
Artemis hangtalanul nevetett föl rá, és ebben a pillanatban megértette, hogy a férfi szántszándékkal vitte el őt eddig a pontig. De nem bánta. Már csak az számított, hogy a vágy összetekeredett kígyója megkapja azt, ami éhségét kielégíti.
Ekkor minden figyelmeztetés nélkül felrobbant benne a gát. A gyönyör új és új hullámai, zúdultak át rajta. Amikor kiszakadt belőle a kiáltás, Artemis lehúzta a fejét, és száját betapasztotta a szájával.
Néhány szédítő pillanatig úgy tűnt, ki akarja élvezni az apró remegéseket, melyekkel a hatalmas feszültség oldódott ki Madeline testéből. Aztán egy elnyújtott, rekedt nyögést hallatva addig pumpálta bele magát a nő testébe, míg mindketten ki nem merültek.

Percek múlva kelletlenül kászálódott ki az édes bódultságból. A gyilkos düh, mely az elmúlt órákban teljesen a hatalmába kerítette, nyomtalanul eltűnt, legalábbis egy időre. Hála Madeline-nek, gondolta. Az ő szenvedélyessége olyan volt, mintha meleg borogatást raktak volna régi, s most újból felfakadó sebére. Csak most értette meg, hogy az a seb nem gyógyult be.
Madeline megmozdult mellette, aztán gyorsan felült. Kábán hunyorgott, mintha szédülne, de csakhamar kitisztult a tekintete. Akkor ránézett Artemisre.
- Nagyon szerethetted őt - suttogta.
- Törődtem vele. Felelősnek éreztem magam érte. Szerettük egymást. Nem tudom, szerelem volt-e. Nem tudom, milyen érzés a szerelem, de azt tudom, hogy fontos volt nekem.
- Igen.
A férfi hosszan nézett a nőre, és kereste a szavakat.
- De bármi volt is Catherine és köztem, elhalványult a halála óta eltelt öt év alatt. Nem az emléke kísért, csak a tudat, hogy cserbenhagytam. Megígértem a szellemének, hogy bosszút állok érte. Ez az egyetlen dolog maradt, amit még tehetek érte.
- Értem - mosolygott szomorkás vágyódással Madeline. - A bosszú gondolata éltetett, és most azzal, hogy nekem segítesz, veszélyezteted a bosszú sikerét. Bocsáss meg nekem, Artemis.
- Madeline...
- Szent ég, nézz az órára! - Madeline sietve nyúlt a köntöséért. - Vissza kell mennem a saját szobámba. Bármelyik pillanatban bejöhet valaki.
- Az én engedélyem nélkül ide senki sem léphet be.
- Az egyik szolgáló... - Madeline fölállt, és gyorsan megkötötte a köntös övét. - Nagyon kínos lenne mindkettőnknek.
- Madeline, beszélnünk kell.
- Igen, tudom. Talán majd reggeli után. - Hátrált egy lépést, és nekiment az öltözőasztalnak. Kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, s ujjai eközben érintették a levelet, mely Oswynn kabátjára volt tűzve.
- Akár el is olvashatod - mondta Artemis, és kiült az ágy szélére.
- Neked van címezve - nézett rá Madeline.
- A gyilkos hagyta a holttesten.
- Levelet írt neked a gazember? - villant fel a rémület a nő szemében.
- Figyelmeztetés, hogy ne ártsam bele magam a dolgába. - Fölállt, és odament az asztalkához. Szó nélkül szétnyitotta és átnyújtotta Madeline-nek a vérfoltos papírlapot.
Pontosan tudta, mikor ért Madeline az utolsó sorhoz.
Ujjai kissé megremegtek, miközben hangosan olvasta. - „És hogy el ne felejtsem: legyen olyan kedves, adja át üdvözletemet a feleségemnek.” - A szemébe iszonyat költözött. - Istenem, hát igaz. Renwick él.
- Nem. - A férfi kitépte a levelet a nő kezéből, és szorosan magához ölelte. - Ezt nem tudjuk.
- De hiszen engem említ benne. - Az alig leplezett rettegés fátyolossá tette a hangját. - „Adja át üdvözletemet a feleségemnek.”
- Gondolkozz, Madeline. Sokkal valószínűbb, hogy valaki el akarja hitetni velünk, hogy Deveridge él.
- De miért?
- Mert ez felel meg a céljainak.
- Ennek nincs semmi értelme. - Madeline a halántékára szorította az ujjait. - Mi történik itt? Mi ez az egész?
- Még nem tudom, de ígérem, hamarosan kiderítjük az igazságot.
Madeline megrázta a fejét.
- Borzasztóan sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az ügybe. Bernice-szel együtt még ma elhagyjuk a házat.
- Remélem, nem kényszerítesz rá, hogy őrt állítsak a kapuba - nézett rá felvont szemöldökkel a férfi. - Roppant kényelmetlen lenne.
- Túl messzire mentünk, Artemis. Ez a levél figyelmeztetés. Ki tudja, mire vetemedik legközelebb?
- Kétlem, hogy rövid időn belül képes lenne a társaság két másik úriember tagját eltenni láb alól.
- De egyiküket már megölte.
- Oswynn könnyű célpontnak ígérkezett, mert nem volt családja, akit feldúlna a halála. Amilyen rossz híre volt, senkit sem fog meglepni, hogy valamelyik ócska lebujból hazafelé menet egy útonálló áldozata lett. De Flood és Glenthorpe meggyilkolása már sokkal több kockázattal jár. Szerintem a mi rejtélyes útonállónk elég okos ahhoz, hogy ezt felismerje.
- De Oswynn holttestét az Álompark területén találták meg. Emiatt a te nevedet is meg fogják hurcolni.
- Nem - jelentette ki egykedvűen Artemis. - Oswynn holttestét majd a Temzében fogják megtalálni. Zakariás és én egy órával ezelőtt gondoskodtunk róla, hogy így történjen.
- Értem. - Madeline eltűnődött a hallottakon, majd így folytatta. - Ez azonban nem oldja meg a mi problémánkat. Az a gazember nyilvánvalóan tudja, milyen kapcsolat fűz téged az Álomparkhoz. Azért hagyta ott Oswynn tetemét, hogy te találd meg.
- Úgy van.
- Tud a bosszútervedről is.
- Igen.
- Rengeteg bajt okozhat neked - nézett a férfira zavartan a nő.
- Ha megteszi, majd megküzdök velük.
- De Artemis...
- Figyelj rám, Madeline - markolta meg a vállát a férfi. - Bármi történjék is, együtt fogjuk átélni. Túl késő, hogy bármelyikünk is kiszálljon belőle.
A nő hosszan nézett Artemis szemébe. Aztán szó nélkül átkarolta, és fejét ráhajtotta a férfi vállára.
Artemis szorosan magához ölelte. Az ablakon túl már derengett az új nap ködös hajnala.

17.

Bernice a kocsi ablakából a ködbe burkolódzó utcát fürkészte.
- Esküszöm, megbolondultam volna, ha ma reggel nem tudunk egy kis időre kiszabadulni Hunt házából - mondta. - Ne érts félre, méltányolom az igyekezetét, hogy gondoskodik a biztonságodról, de bevallom, kezdtem magam úgy érezni, mint akit csapdába ejtettek.
- A ma reggeli szabadságunk alig több illúziónál - közölte Madeline száraz hangon.
Latimer ült a bakon, de nem egyedül. Zakariás ült mellette, pisztollyal felfegyverkezve. Ő is a házban volt, amikor Madeline és Bernice odarendelték a hintót. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket.
- Na igen, egy kicsit olyan, mintha fegyveres őr kíséretében kocsiznánk ki. - mondta Bernice. - Mindazonáltal jó érzés újra kint lenni, még ha ködben is.
- Igen.
- Kár, hogy Mr. Leggett nem volt ott, amikor eljöttünk - fűzte tovább a szót Bernice. - Megkérhettem volna, hogy kísérjen el minket.
- Szívesen vetted volna, ha Mr. Leggett is velünk jön? - pislogott Madeline.
- Nagyon érdekfeszítő társalgást folytattunk, mialatt te és Mr. Hunt Pitney labirintusában bolyongtatok. Közelebbről megismertük egymást; megtudtam például, hogy világlátott ember.
- Valóban?
- Tudod, a háború alatt eltöltött némi időt a kontinensen.
- Ezt nem tudtam - felelte Madeline, akit elképesztett a beszélgetésben beállt ilyen természetű fordulat. - Mit csinált ott?
- Ezzel kapcsolatban elég óvatosan fogalmazott, de nekem az volt a benyomásom, hogy Napóleon csapatainak hadtáprendszeréről küldött jelentéseket. A jelentései nagyban segítették Wellingtont.
- Szent egek! Mr. Leggett titkos feladatok végrehajtójaként vett volna részt a háborúban?
- Hát, ezt így nem mondta ki, de nem is volt rá szükség. Végtére is Mr. Leggett úriember, és úriemberek nem beszélnek ilyesmiről. Elbűvölő férfi, nem gondolod?
Madeline-nek átvillant az agyán, hogy jóllehet születésétől kezdve ismeri Bernice-t, még sohasem látta ezt a csillogást a szemében. Halk krákogással leplezte megdöbbenését.
- Igen, roppantul elbűvölő.
- És a korához képest milyen jó karban van.
- Érett, de mégis tevékeny, nemde? – vigyorgott Madeline.
Legnagyobb meglepetésére nagynénje arcát halvány pír lepte el, és bánatos mosollyal így szólt:
- Valóban az.
A hintó megállt, s Madeline így megmenekült Mr. Leggett elbűvölő tulajdonságainak és teljesítményeinek további taglalásától. Kinyílt az ajtó, és Zakariás előbb Madeline-t, majd Bernice-t segítette le a járda kövezetére. Sovány arcán félreérthetetlen zavar tükröződött.
Kelletlenül kísérte el őket a kis üzlet bejáratáig.
- Nem időzünk odabent sokat - ígérte Bernice. - Megvárhatsz itt bennünket.
- Igenis, ma'am. Itt megtalálnak, ha szükség lesz rám.
Madeline követte nagynénjét a Moss-féle patika félhomályos helyiségébe.
Az üzlet kevéssé változott az évek során, amióta eljárt ide. A tömjén és a ritka fűszerek egzotikus illata a gyerekkorát idézték emlékezetébe. Édesapja Mossék rendszeres vásárlója volt, mint oly sok más úr a Vanzagari Társaságból. Augusta Moss azon kevés drogisták közé tartozott, akik tartottak vanzagarai füveket is.
- Miss Reed, Mrs. Deveridge, milyen kedves önöktől, hogy benéztek hozzánk - sietett elő az üzlet illatos hátsó traktusából Augusta Moss. Hatalmas köténye jóformán teljesen befedte tekintélyt és méltóságot sugárzó terjedelmes alakját. - Milyen öröm látni mindkettőjüket. Régen jártak nálunk.
- Valóban - válaszolta nyájasan Bernice. - Kifogytam többféle fűből, így Madeline és én elhatároztuk, hogy ma fölkeressük.
- Nagyszerű - bólogatott Mrs. Moss. - Milyen gyógynövényekre van szüksége?
- Madeline újabban nem alszik valami jól.
- Ó, de kár - nézett rá szánakozással vegyes megértéssel Mrs. Moss. - Az egészséges éjszakai alvás nélkülözhetetlen a jó egészséghez és az erős idegzethez.
- Bizony - kapott örvendezve a szón Bernice. Ez volt a kedvenc témája. - Adtam neki a szokásos gyógyteámból, de nem használt. Gondoltam, kipróbálom azokat a Vanza-füveket, amelyekkel évekkel ezelőtt már kísérleteztem. Például amelyikkel füstölni szoktak, és úgy altatja el az embert. Van belőle raktáron önnél?
- Tudom, mire gondol. Olyan ritkaság, hogy magam is évente mindössze kétszer-háromszor kapok belőle. Sajnos pillanatnyilag kifogyott.
- Ó, de sajnálom - mormolta Bernice. - Alig-alig van olyan gyógyszertár a városban, ahol Vanzagaráról származó füveket is tartanak. A többiben már jártunk, és egyikbe sem jött új szállítmány már hónapok óta.
- Nagy kár, hogy nem jöttek két héttel ezelőtt. Akkor még volt belőle bőségesen. - Mrs. Moss tekintete sajnálkozva állapodott meg a polc túlsó végében látható üres üvegen. - Egy úr, a Vanzagari Társaság egyik tagja, az egész készletet fölvásárolta.
Madeline visszafojtotta a lélegzetét, és még véletlenül sem nézett volna Bernice-re.
- Azt mondja, az új kliense megvette az egész készletet? - nézett az asszonyra csodálkozva Bernice. - Akárki volt is, nagyon rossz alvó lehet.
- Nem hinném, hogy az alvás problémát jelentett j volna számára - rázta meg a fejét Mrs. Moss. - Azt hiszem, valami kísérlethez akarta felhasználni. Tudják, a víziók és hallucinációk területén végzett kutatások keltették fel az érdeklődését.
- Nem tudom, ez az úr nem volna-e hajlandó egy keveset átadni nekem a fűből - gondolkozott hangosan Bernice. - Talán ha tudná, milyen nagy szüksége volna rá Madeline-nek, átadna egy adagot abból, amit öntől megvásárolt.
- Mindenesetre meg lehet kérdezni tőle - vont vállat Mrs. Moss. - Lord Clay vette meg az egészet.


Madeline szélvészként berontott az ajtón a nagynénje nyomában.
- Hazaért már Mr. Hunt? - kiáltott rá a házvezetőnőre. - Sürgősen beszélnem kell vele!
- Itt vagyok - jelent meg a lépcsőn lefelé lépkedő Artemis. - Már épp ideje volt, hogy hazajöjjenek. Hol az ördögben voltak?
Hangja a kitörni készülő viharra figyelmeztetett; még nem volt fenyegető, de nem ártott odafigyelni rá.
Madeline fürkészve nézett rá. Rögtön látta, hogy bár a hangja még nyugodt volt, a szeme már ijesztően elsötétedett.
- Milyen szerencse, hogy itthon találjuk, uram - nézett rá csillogó szemmel Bernice. - Eseménydús napunk volt. Madeline-nek sok mesélnivalója lesz.
- Valóban? - Artemis lefelé jöttében sem vette le a tekintetét Madeline-ről. - Jöjjön át velem a könyvtárszobába, Mrs. Deveridge. Rendkívül kíváncsian várom a beszámolóját az eseménydús napjukról.
Mrs. Deveridge. Úgy látszik, nincs valami jó kedvében, gondolta Madeline, miközben a könyvtár felé mentek.
- Nem kell így rám rivallnia, uram - fordult szembe a férfival, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. - Ez egyáltalán nincs ínyemre. Ha az események kezdik túlságosan kimeríteni, azt javasolom, próbálja ki a nagynéném egyik frissítőjét.
- Inkább maradok a brandymnél - mondta Artemis, az íróasztala mögé kerülve.
- Meg tudom magyarázni...
- Mindent? - nézett rá felvont szemöldökkel a férfi. - Erősen remélem, mert nagyon sok kérdésem van. Kezdjük a legnehezebbnél. Hogy merészelték elhagyni a házat anélkül, hogy tudatták volna velem, hová mennek?
Madeline merészen szembenézett vele.
- Uram, ön megengedhetetlenül erős hangot üt meg. Elszántam magam, hogy türelmes és megértő leszek, mert, mint említettem, a legújabb események mindannyiunk idegeit megviselték, de ha továbbra is úgy viselkedik, mintha a... - A nő hirtelen elhallgatott.
- Mintha mi lenne, madame? Mintha aggódnék? - A férfi letámasztotta két tenyerét az asztalra, és merőn nézett rá. - Mintha minden okom megvolna, hogy megijedjek? Mintha ön úgy viselkedne, mint egy akaratos, önfejű és meggondolatlan nőszemély?
Ez már túl sok volt.
- Azt akartam mondani, mintha a férjem volna! - vágta oda dühösen Madeline.
Döbbent csend lett. Még az óra is megállni látszott. Madeline mit nem adott volna érte, ha visszaszívhatná a szavait, de késő volt.
- A férje - ismételte Artemis színtelen hangon.
A nő megmerevedett, és minden figyelmét arra összpontosította, hogy a kesztyűt ujjanként húzza le a kezéről.
- Bocsásson meg, uram. Elragadtattam magam. Pusztán arról van szó, hogy ma felfedeztem egy nagyon fontos kulcsot. Ne vesztegessük az időt vitatkozásra.
De a férfi ügyet sem vetett a szavaira.
- Valóban úgy viselkedek, mint a férje? Ha jól emlékszem, gyilkos gazemberként jellemezte őt.
- Ne legyen nevetséges, uram - kiáltotta Madeline, akit belülről mardosott a bűntudat. - Természetesen nem hasonlítottam önt Renwickhez. Ő minden ízében gazember volt, aki hírből sem ismerte a becsületet. Épp az ellentéte önnek.
- Ezt mindenesetre köszönöm önnek - szűrte a szavakat a fogán keresztül a férfi.
Madeline-nek ekkorra sikerült lehúznia a jobb kezéről a kesztyűt.
- Mint tudja, nincsenek jó emlékeim a házasságomról. Lehet, hogy az imént kicsit túl hevesen reagáltam arra, hogy kiabált velem.
- Nem kiabáltam.
- Nem - vette kezelésbe Madeline a bal kesztyűjét. - Teljes mértékben igaza van. Nem kiabált. Önnek fel sem kell emelnie a hangját, Artemis. Egy szavával belé tudja fagyasztani az emberbe a szuszt.
- Erről nem tudok, de azt mondhatom, hogy amikor nemrégiben hazaértem, és megtudtam, hogy elhagyták a házat, bizony én is megdermedtem.
- A házvezetőnő nem mondta meg, hogy magunkkal vittük Latimert és Zakariást is?
- De, és csak ezért nem küldettem a Szemekért és Fülekért, hogy kutassák fel önöket.
Madeline elejtette az egyik kesztyűjét. Másodpercekig csak nézte, amint ott hever a lába előtt a szőnyegen, majd lassan fölemelte a fejét, és ránézett Artemisre. Megpróbálta megfejteni, miféle érzelmek rejlenek a tekintete mélyén.
Nem volt könnyű. Ez a férfi régen megtanulta, hogy elrejtse magát a világ elől. Belső életet élt, zárt kapuk, lehúzott redőnyök, magas kőfalak mögött. Renwickkel ellentétben nem csak önmagával törődő, kívül szép, de belül üres szobor volt. Artemis tudta, mit jelent felelősséget vállalni valakiért. Elég volt csak ránéznie Zakariásra és Henry Leggettre és a többiekre, és abból a hűséges ragaszkodásból, amivel szolgálták őt, megtudhatta az igazságot erről az emberről.
És ami a fő, Artemis is tudta, milyen az, amikor a bűntudat marcangolja az embert.
- Kérem, bocsásson meg, Artemis. - A földön heverő kesztyűről megfeledkezve közelebb lépett az íróasztalhoz. - Kijöttem a sodromból. A férj téma érzékenyen érint.
- Efelől semmi kétséget nem hagyott bennem.
- Latimernél és Zakariásnál is volt fegyver, és én is magammal vittem a pisztolyomat meg a késemet. Nem vagyok bolond.
A férfi sokáig nézett rá.
- Nem, ön nem bolond. Talpraesett és intelligens nő, aki megszokta, hogy maga döntsön a dolgaiban. - Fölállt, és az ablak felé fordult. - Nyilvánvalóan én vagyok az, aki túl hevesen reagáltam.
- Artemis...
- Ezzel nem. jutunk sehová. - Artemis összekulcsolta a kezét a háta mögött, és továbbra is a kertet nézve folytatta: - Térjünk át valami értelmesebb témára. Mesélje el, mi keltette fel úgy az érdeklődését, hogy el kellett hagynia érte a házat.
Még ilyen makacs embert nem látott a világ, emelte az égre a tekintetét Madeline.
- Ahogy óhajtja, uram - mondta kurtán. - Evezzünk csak kevésbé veszélyes vizekre. Semmi sem tudja úgy felderíteni az ember kedélyét, mint egy jó ízű társalgás holmi gyilkosságokról és sötét cselszövésekről.
- Fogadjon el egy tanácsot, madame - pillantott hátra a válla fölött a férfi. - Ne feszítse túl a húrt. Lehet, hogy megszokta, hogy maga dönt a dolgaiban, de biztosíthatom, én is megszoktam, hogy a házamban az történik, amit én mondok. - Kis szünetet tartott, majd egyik szemöldökét fenyegetően felhúzva hozzátette: - És pillanatnyilag ön az én házamban é1.
Madeline megköszörülte a torkát.
- Ez kiváló érv volt, uram. Minden joga megvan hozzá, hogy itt ön parancsoljon. Szavamat adom, hogy nem hagyom el többé a házat úgy, hogy ön nem tud a szándékomról.
- Gondolom, ezzel meg kell elégednem. És most meséljen a mai kalandjaikról.
- Nos, hogy rövidre fogjam, eszembe jutott, hogy Londonban nagyon kevés olyan gyógyszertár van, ahol vanzagarai füveket is tartanak, és még kevesebb, ahol nagyobb készleteket tartanak raktáron. Márpedig annak, aki öntudatlan álomba akart meríteni minket Pitney labirintusában, tetemes mennyiséget kellett beszereznie a fűből.
A férfi pár pillanatig némán mérlegelte a hallottakat.
- Így aztán elindult, hogy felderítse, honnan vásárolta az illető a füvet. Így van?
A nő boldogan vette tudomásul, hogy Artemis ilyen gyorsan felismerte terve jelentőségét.
- Nagyjából tudtam is, hol kezdjem a felderítést. Ma délelőtt a nénikémmel végigjártam azokat a patikákat, amelyekben nagy valószínűséggel árulnak ilyen altatófüvet.
A férfi ekkor szembefordult vele. Látszott rajta, hogy sikerült felkelteni az érdeklődését. - Folytassa.
- Mint mondtam, nagyon kevés patikus tart ilyen gyógynövényeket. Hónapokkal ezelőtt egyiküket a saját patikájában ölték meg.
- Hallottam erről a gyilkosságról - mondta Artemis összehúzott szemmel. - Az a hír járta, hogy a gyilkosság összefüggésben volt a Titkok Könyvével.
- Igen. De Ignatius Lorring öngyilkossága után abbamaradtak a pletykák.
- Akkoriban bennem is megfogalmazódott, vajon van-e valami összefüggés Lorring öngyilkossága és a Titkok Könyvéről szóló híresztelések között - mondta elgondolkodva Artemis. - Azon kevés európai ember egyike volt, aki talán meg tudta volna fejteni.
- Ha hihetünk Lord Linslade-nek, újfent csak azzal a szerencsétlen könyvről szállongó szóbeszéddel van dolgunk - vont vállat Madeline. - Mindenesetre Bernice és én elhatároztuk, hogy utánanézünk Mrs. Moss üzletében annak az altatófűnek.
A férfi szórakozottan megvakarta a tarkóját.
- Ismerem a Moss Patikát. A saját meditációs gyertyám készítésekor magam is ott vásároltam a füveket.
- Sok Vanza-tudós fordult meg nála az évek során. Mrs. Moss egyszer említette, hogy maga Lorring is a vásárlója volt. Most viszont elmondta, hogy noha jócskán volt belőle raktáron, átmenetileg mégis kifogyott az altatófűből, mert nemrég az egész készletet eladta egy úrnak, aki tagja a Vanzagari Társaságnak.
Kétség sem fért hozzá, hogy sikerült felkeltenie Artemis kíváncsiságát. A férfi eljött az ablaktól, és az asztala mögött megállva egyenesen szembefordult vele.
- Ki az?
- Lord Clay.
Artemisen látszott, hogy egy pillanatra meghökken. Aztán összevonta a szemöldökét.
- Egyszer vagy kétszer találkoztam vele. Szívélyes modorú, de ezen túl nincs róla határozott képem. Ahogy ön mondaná, a társaság egyik meglehetősen hóbortos tagja. Amennyire én tudom, nem különösebben érdeklődik Vanzagara ősi nyelve iránt. Nehéz elképzelnem, hogy egy olyan misztikus dolog után kutatna, mint a Titkok Könyve.
- Mindazonáltal teljes egészében az ő birtokában van a Londonban pillanatnyilag létező altatófűkészlet.
Artemis fölemelte az asztalról a papírvágó kést, és elgondolkodva ütögette vele a tenyerét.
- Nem valami sok ahhoz, hogy elindulhassunk.
- Ön tud jobbat? - kérdezte a nő minden kertelés nélkül.
- Nem - felelte a férfi, és ledobta a papírvágó kést az asztalra. - Akkor hát ezen a nyomon fogunk elindulni.
- Hogyan? Aligha kutathatjuk át a házát. Hiszen nem üres, mint Pitneyé volt. Éjjel-nappal tele van szolgákkal.
Artemis elmosolyodott.
- Égy bölcs Vanza-mondás szerint: A túlzsúfolt várat éppen olyan könnyű bevenni, mint az üreset.
- Sohasem hallottam ezt a mondást - ráncolta a homlokát Madeline.
- Talán mert ebben a pillanatban találtam ki.


Madeline addig nézett mereven a lángba, míg az teljesen be nem töltötte a látóterét. A gyertya finom és sokrétű illata átitatta a hálószobája levegőjét.
Pár perccel ezelőtt összehúzta a súlyos függönyöket, és bezárta az ajtót, hogy ne jöhessen be senki. A hálószobában sötét lett. A ház és az utca zajai tompán, mintegy a távolból hallatszottak el hozzá.
Sok évvel ezelőtt az apja tanította meg a Vanza-meditáció művészetére, de a különleges gyertyáinak viaszába keverendő növényeket Bernice válogatta ki számára. Szelíd, idegnyugtató illatot árasztottak. Akárcsak Mrs. Moss üzletének illatai, felidézték benne a múlt emlékeit. Régi képek vonultak el lelki szemei előtt: apja, amint feléje hajolva magyarázza, hogyan fejtse meg egy ősrégi szöveg egyik különlegesen nehéz szakaszát.
Anyjáról, aki egyéves korában halt meg, nem voltak emlékképei., de annál több volt Bernice-ről.
Bernice hozzájuk költözött, hogy gondját viselje gyászba borult bátyjának és csöpp leánykájának. A mindig derűs, vidám, melegszívű és sok szeretetet adó Bernice lett az a biztos pont a családban, amelyre oly nagy szükség volt Elizabeth Reed halála után. Szerető anyaként bánt Madeline-nel, határozott kézzel irányította a széthullott háztartást, és erélyességével kiemelte bátyját abból a szakadékból, amelybe felesége halála után belezuhant.
Végül is nem apja híres Vanza-tudománya őrizte meg a családot a válság idején, gondolta Madeline, hanem Bernice.
Szelíden félretolta a múlt képeit, és a helyükre beengedte visszatérő lidérces álmának gyötrelmes jeleneteit. Nem akarta újból szemügyre venni őket, de nem volt más választása. A legutolsó álomban volt valami új elem, és tudta, hogy meg kell értenie a jelentését.
Az idő múlt. Madeline egyre mélyebbre merült látomásaiba, olyan mélyre, hogy hallotta a kanóc halk sercegését a gyertyalángban, olyan mélyre, hogy a kezében érezte a kulcs vasát. Észrevette az arany csillanását a szőnyegen.
Érezte, hogy a teste kihűl, mint amikor álmában látja azokat a képeket. Remegett a keze, de nem fordított hátat a képeknek.
Artemis faggatózása adta az ötletet, hogy meditáció közben vegye szemügyre a lidérces álom jeleneteit. Tegnap éjjel Zakariás megjelenése a konyhaajtóban vetett véget az álomról adott leírásának. Egész nap volt benne egy kényelmetlen érzés, hogy valami fontosat nem mondott el Artemisnek az álom újabb változatával kapcsolatban.
A férfi érdeklődését szemmel láthatóan felcsigázta Renwick sétabotja, de a bot mindig ott volt álmában, ezért azzal most nem törődött. Az elegáns sétapálcában 4 nem talált semmi érdekeset - egyszerűen Deveridge hiúságának volt a megnyilvánulása.
Ma a kulcs izgatta mindenekfelett. A tűz óta eltelt hónapokban sokszor előjött a lidérces álom. Olykor változott valamelyik kép, de minden változat át volt itatódva azzal az egyre növekvő félelmével, hogy nem fogja tudni kinyitni a hálószoba ajtaját.
De egyetlen olyan változatra sem emlékszik, amelyben Renwick halott keze kinyúlt volna a kulcs után, amely minduntalan kiesett a kezéből.
Nem próbálta erőltetni a képek megjelenését. A gyertya és a tudatos összpontosítás segítségével jöttek szépen, egyik a másik után. A lángok, Renwick idegtépő nevetése, a füstszag - mind-mind ott voltak a fejében.

A kulcs kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy fölvegye. Renwick nevetett. Hátrafordította a fejét, hogy ránézzen.
Halott ujjaival a kulcs után nyúlt...

Éles sikoly harsant fel a hálószobában. A gyertyaláng meglibbent, majd kialudt. A szoba megtelt sötét árnyékokkal.
Madeline alig eszmélt rá, hogy ő sikoltott, s ő döntötte fel a gyertyát, máris szaladó csizmák dobogását hallotta a lépcsőn. Egy pillanat, és valaki ököllel megverte az ajtót.
- Madeline! Azonnal nyissa ki az ajtót!
Levegő után kapkodva, verítékben fürdő testtel feltápászkodott, és az ajtóhoz rohant. Feltépte, és kis híján beleütközött a befelé lendülő Artemisbe.
- Mi az ördög történik...? - torpant meg a férfi már a szobában, és egyetlen pillantásával felmérte a helyet.
- Minden rendben - sietett megnyugtatni a nő. - Elnézést kérek a sikoltásért.
A férfi egy gyors pillantást vetett rá, majd három lépéssel az ablaknál termett. Félrerántotta a függönyt, és ellenőrizte az ablakzárat. Aztán megpördült, és ránézett a kialudt gyertyára.
- Meditáltam - magyarázta Madeline. - Próbáltam felidézni az álombeli képeket.
Ekkor Bernice jelent meg az ajtóban.
- Mi a csuda történt itt? - kérdezte aggodalomtól borús képpel.
- Valami baj van? - bukkant fel a háta mögött hófehér felkötőkendőbe dugott karral, bozontos szemöldökét ijedten felrántva Eaton Pitney. - Az Idegen járt itt?
- Nem, nem, nem - sietett megnyugtatni Madeline. Felnyögött, látva a futva közeledő Nellie-t és a házvezetőnőt. - Meditáltam. Valami megijesztett. Kérem, nincs semmi ok az aggodalomra.
- Elintézem a dolgot, Mrs. Jones - szólt Artemis a házvezetőnőjéhez. - Mondja meg, kérem, a személyzetnek, hogy minden rendben van.
- Igenis, uram. - A házvezetőnő szemmel láthatóan megkönnyebbülve sarkon fordult, és Nellie-vel a nyomában elvonult.
Artemis megvárta, míg eltűnnek a hátsó lépcsőn, s akkor odafordult Madeline-hez:
- Mi az ördög volt ez?
- Az álmom - felelte az, és Eaton Pitneyre nézett. -Hosszú história, uram, elég annyit mondanom, hogy van egy visszatérő lidérces álmom. A múlt éjjel valami másképpen történt benne. Tudja, van benne egy kulcs.
- Kulcs? - billentette oldalra a fejét Pitney. - Úgy érti, egy ajtókulcs?
- Mii van a kulccsal? - vágott közbe Artemis.
- Mindig szerepel az álmomban, de tegnap éjjel, amikor elejtettem, ahelyett, hogy fölvettem volna, mint szoktam... - Váratlanul félbeszakította magát, és visszafordult Pitneyhez. - Uram, tegnap azt mondta nekem, nem hiszi, hogy az a kis könyv, amit mutattam, a Titkok Könyve volna.
- Teljességgel lehetetlen. Még csak nem is azon a nyelven írták.
- De beszéltünk róla, hogy egyfajta kód lehet.
- És?
Madeline vett egy nagy levegőt.
- Lord Linslade beszélt azzal a betolakodóval, akit az én halott férjem szellemének vélt. Elmondta, hogy a Titkok Könyvéről beszélgettek. Renwick szelleme említette, hogy még ha megtalálnák is a könyvet, le kellene fordíttatni, mert nagyon kevés tudós tud olvasni az ősi '" nyelven.
- Ez igaz - bólogatott Pitney.
- És azt meg ön mondta, hogy az Idegen, akit a labirintusában lepett meg, egy kulcsot követelt.
- Mire akar kilyukadni, Madeline? - kérdezte Artemis.
- Mi van akkor, ha a Titkok Könyve nem lett a tűz martaléka? - kérdezte roppant komoly arccal a nő. - Mi van, ha valaki magához vette, és most keresi a kulcsot, amellyel megfejtheti a tartalmát? Mi van akkor, ha az a fura kis könyvecske, amelyet böngészni szoktam, nem más, mint a Titkok Könyvének a kulcsa?

18.

Ott várakozott a válaszfal mögött, és a mintába elrejtett kis nyíláson keresztül figyelt. A két férfi különkülön érkezett az elegáns étterembe. Mindkettőt meglepte a másik jelenléte, bár gyorsan sikerült kölcsönös meglepődésüket szívélyes mosolyok és üdvözlések mögé rejteni. Mindazonáltal egyikük sem tudta tökéletesen elleplezni feszélyezettségét: kerülték egymás tekintetét, miközben szemügyre vették a tűztől megvilágított szobát.
Az asztalt négy személyre terítették meg. A kristály- és ezüstneműk felületén csillogva tükröződött a gyertyák fénye. Vastag bársonyfüggönyök takarták a magas ablakokon túli, ködben úszó szórakoztatópark látványát. A zene hangjai és a tömeg zsibongása tompán és messziről szűrődött be. A süppedő szőnyeg elnyelte az urak lépteinek zaját. Szolgák nem voltak láthatók.
A vendéglő különtermében csend honolt.
Elsőnek Glenthorpe törte meg a csendet.
- Nem számítottam rá, hogy itt talállak ma este. Jól tudom, hogy te is részvényese vagy ennek a vállalkozásnak?
- A bányaberuházásra gondolsz? - Flood töltött magának az asztalon álló vörösboros palackból egy teli pohárral, de Glenthorpe-ot nem kínálta. - Rögtön az indulásnál beszálltam. Hamar fog hasznot hozni.
- Úgy hallottam, csak néhány ember fektethetett be már az elején.
- Igen, tudom. És ők is csak meghívásra. - Flood lehajtotta a bor felét, és a pohár karimája fölött Glenthorpe-ra nézett. - Szóval te is azok közé tartozol, akik kezdettől fogva benne vannak az üzletben?
- Ismersz, Flood. - Glenthorpe kongó nevetése betöltötte a szobát. - Mindig is éltem a kínálkozó lehetőséggel.
- Igen, ismerlek - felelte halkan Flood. - És te is ismersz engem. És mindketten ismertük Oswynnt. Meglehetősen érdekes, nem gondolod?
Glenthorpe összerándult. - Hallottad a hírt?
- Hogy ma reggel kihúzták a holttestét a folyóból? Hallottam.
- Valami útonálló végzett vele - mondta Glenthorpe felajzottan, ugyanakkor kétségbeesetten. - Emlékszel, milyen volt. Vad és nyughatatlan. Valósággal kereste a veszélyt. Túl sokat időzött a város legveszedelmesebb negyedeiben. Csoda, hogy már évekkel ezelőtt nem vágták el a nyakát vagy nem puffantották le valamelyik rossz csehóban.
- Igen - hagyta rá Flood. - Kész csoda. De most elment, igaz? És a mi kis klubunknak már csak két tagja maradt.
- Az isten szerelmére, Flood, nem hagynád abba?
- Már csak ketten maradtunk, és valami különös véletlen folytán mindketten itt vagyunk ma este, hogy találkozzunk a vállalkozásunk vezetőjével, és meghallgassuk, mennyi a hasznunk az üzletből.
Glenthorpe odalépett a kandallóhoz, hogy átmelegedjék.
- Részeg vagy. Nem kéne több bort innod, míg nem végzünk az üzleti ügyünkkel.
- A mi üzleti ügyünk - ismételte elgondolkodva Flood. - Na persze, a mi üzleti ügyünk. Mondd csak, nem tartod különösnek, hogy senki más nem jött el? Glenthorpe összehúzta a szemöldökét. Aztán kikapta a zsebéből az óráját, és felkattintotta a fedelét. - Még csak negyed tizenegy.
- A meghívás tíz órára szólt.
- Na és? - Glenthorpe visszasüllyesztette az órát a zsebébe. - Rengeteg ember van odakint. Biztosan a tömeg miatt késik a többi befektető.
- Nem lehetnek sokan - nézett a négy terítékre Flood.
Glenthorpe követte a tekintetét. Keze idegesen megrebbent.
- Még legalább ketten.
Flood továbbra sem vette le a pillantását a négy tányérról.
- Ha úgy vesszük, hogy az egyik teríték a vállalkozás vezetőjéé, akkor rajtunk kívül már csak egy befektető marad. A jelek szerint mindössze hármunkat hívtak ide, hogy megkapjuk a ránk eső részt a nyereségből.
- Nem értem - babrálta óraláncát Glenthorpe. – Miféle ember az, aki elkésik, amikor a nyereségéről értesítik?
Artemis kilépett a paraván mögül.
- Halott ember - válaszolta higgadtan.
Flood és Glenthorpe döbbenten fordultak felé. - Hunt - mormolta Flood.
- Mi az ördög akar ez lenni? - hördült fel Glenthorpe, s arcán a félelem helyét teljes zavar váltotta fel. - Miért rejtőzött a paraván mögé? Miért nem jött elő, amikor megérkeztünk? Kinek van kedve játszani ilyenkor?
- Egyetértek - válaszolta Artemis. - És nem is lesz több játék.
- Mit akart azzal a megjegyzésével a halott emberről? - kérdezte nyersen Glenthorpe.
- Bolond vagy, Glenthorpe - mondta Flood, szemét egy pillanatra sem véve le Artemisről. - Mindig is az voltál.
- Hogy mer bolondnak nevezni, uram? - csattant fel dühösen Glenthorpe. - Milyen alapon sérteget engem?
- Hunt nem a harmadik befektető - mondta ernyedten Flood. - Ő a bánya tulajdonosa. Így van, uram?
- Jól mondta - bólintott Artemis.
- A tulajdonosa? - nézett Glenthorpe a négy terítékre, majd vissza Artemisre. - Akkor ki a harmadik befektető?
- Gyanítom, hogy Oswynn volt a harmadik, aki minden vagyonát ebbe a vállalkozásba fektette - válaszolta vonagló szájszéllel Flood.
Artemis nem lépett ki az árnyékból.
- Újfent helyesen következtetett. De hát mindig is ön volt a legértelmesebb hármójuk között, nemde?
- Kíváncsi lennék, uram, hogy pontosan mennyit veszítettünk ezen a befektetésen? - kérdezte Flood, s az álla megfeszült.
Artemis az asztalhoz lépett, megfogta a boros üveget, és töltött egy pohár bordeaux-it. Csak ezután nézett a két férfira.
- Mindketten elveszítették mindenüket - felelte.
- Aljas gazember - suttogta Flood.
- Mindenünket? - hápogta Glenthorpe. - De hiszen ez lehetetlen! És a profit? Óriási vagyont kellett volna nyernünk ezen az üzleten!
- Félek, hogy a profitot, csakúgy, mint az összes befektetett pénzüket elnyelte annak a képzeletbeli déltengeri aranybányának az aknája.
- Azt mondja, hogy a bánya nem is létezik?
- Igen, Glenthorpe. Pontosan ezt mondom.
- De hát... de hát én jelzáloggal terheltem meg a birtokaimat, hogy megemeljem a tőkét, amelyet a bányavállalkozásba fektettem! - Glenthorpe megkapaszkodott egy szék támlájába, hogy állva tudjon maradni. - Tönkre fogok menni.
- Mind a hárman sokkal többet kockáztattunk, mint amennyit megengedhettünk volna magunknak - nézett Flood villámló szemmel Artemisre. - Hagytuk, hogy elkápráztasson. Egy illúzió áldozataivá tett. A háttérből mozgatta a szálakat.
Glenthorpe megtántorodott. Arca eltorzult a kíntól. Kezével a melléhez kapott. Néhány apró levegővétel után lassan felegyenesedett.
- Miért? Miért tette?
- Catherine Jensen miatt - nézett egyenesen a szemébe Artemis.
Glenthorpe elsápadt. Elvánszorgott egy székhez, és lehuppant rá.
- A fenébe. Tehát maga küldte pár hónapja azt a pecsétet?
- Azt akartam, hogy mielőtt megteszem a következő lépést, legyen idejük gondolkodni a múlton - mondta Artemis.
- Hunt, ön egy hidegvérű sátánfajzat. Már régen rá kellett volna jönnöm - jegyezte meg szinte könnyedén Flood.
- Nem - dörzsölte meg kezefejével Glenthorpe az orrát. - Nem, ez lehetetlen. Hogy lehetséges? Az egész história öt éve történt.
Artemis nem sok ügyet vetett rá. Flood volt a veszedelmesebb.
- A bosszúnál nem számít az idő - mondta.
- Baleset volt - csattant fel Glenthorpe. - Micsoda hűhót rendezett! Ki gondolta volna, hogy az a kis nő így tud viaskodni? Elszökött tőlünk. Megpróbáltuk elkapni, de kiszabadult a kezünk közül. Nagyon sötét éjszaka volt. Holdtalan éjszaka. Az orrunkig se láttunk lámpás nélkül. Nem a mi hibánk, hogy lezuhant arról a szikláról.
- Szerintem az önök hibája - szólt halkan Artemis. - Az öné, Oswynné és Floodé.
- Akkor hát minket is meg fog ölni, ahogy megölte Oswynnt? - kérdezte nyugodt hangon Flood.
- Ön ölte meg Oswynnt? - nézett rá eltátott szájjal Glenthorpe. Hevesen összerázkódott, és megmarkolta az asztal szélét. - Nem valami útonálló volt?
- Magától értetődik, hogy Hunt gyilkolta meg Oswynnt - közölte Flood. - Ki más tehette volna?
- Történetesen nem én öltem meg Oswynnt - mondta Artemis.
- Nem hiszek önnek - szólt Flood.
- Természetesen az ön dolga, hogy mit hisz és mit nem, de ha örökösen engem keres a háta mögött, félő, hogy nem veszi észre az orra előtt álló igazi gyilkost.
- De ha nem ön volt az, akkor kitette? - kérdezte harciasan Flood.
- Kitűnő kérdés. - Artemis ráérősen kortyolt egyet a borából. - Remélem, hamarosan megtudom a választ. Addig viszont feltételeznünk kell, hogy a gyilkos ezek után önöket veszi sorra. Nagyon is lehetséges, hogy mindkettőjüket elteszi láb alól. Ezért hívtam önöket ide ma este. Mielőtt meghalnak, azt akartam, hogy tudják, Catherine Jensen halála meg lett bosszulva.
Glenthorpe tanácstalan kétségbeeséssel rázta a fejét.
- De miért akarna megölni minket az a gazember?
- Ugyanazért, amiért Oswynnt is megölte. El akar engem tántorítani egy másik, számomra nagyon fontos tervemtől - válaszolta Artemis. - Be kell ismernem, hogy sikerült megosztania a figyelmemet. Nem engedhetem, hogy ez így folytatódjon tovább.
- Mi a másik terve? - nézett rá Flood.
- A másik vállalkozásom nem tartozik önökre - felelte Artemis. - Elég annyi, hogy ezennel véget ér a kapcsolatom önnel és Glenthorpe-pal. Az események rákényszerítettek, hogy hamarabb lépjek, mint terveztem. Be kell érnem azzal a tudattal, hogy reggel mindkettőjük ajtajában ott toporognak majd a hitelezők.
- Végem van - nyüszítette Glenthorpe. - Teljesen tönkrementem.
- Igen - mondta Artemis, és elindult az ajtó felé. - Ezzel persze nem lehet jóvátenni azt, amit öt évvel ezelőtt elkövettek, de legalább lesz min gondolkodniuk a hosszú, hideg éjszakákon. Feltéve, hogy az, aki megölte Oswynnt, előbb nem végez önökkel is.
- A pokolba önnel, aljas csirkefogó - acsargott dühösen Flood. - Ezt még megkeserüli!
- Ha úgy érzi, hogy bármi módon a becsületébe gázoltam, nyugodtan küldje el a segédeit - mondta vésztjósló szelídséggel Artemis.
Flood elvörösödött dühében, de nem szólt semmit.
Artemis kiment a szobából, és becsukta az ajtót. Hallotta, hogy valami nekivágódik a gerendákból ácsolt falnak. Talán a boros üveg.
Leballagott a hátsó lépcsőn, és kilépett a ködös estébe. A köd nem vette el az emberek kedvét, de ezúttal a park legtöbb látogatója fedett helyen, valamelyik pavilonban szórakozott. Végiglépdelt a Kristály Pavilonból kiszűrődő fénytől megvilágított kavicsos ösvényen, melyen rajta kívül senki sem járt.
Végre ezen is túl van. Öt hosszú éve várta az alkalmas pillanatot, amely végre ma este elkövetkezett. Nem kell többé terveket szövögetnie. Oswynn halott, Flood és Glenthorpe tönkrementek, és nagy valószínűség szerint őket is meg fogja ölni az a rejtélyes gonosztevő, aki Renwick Deveridge szellemalakjában jár-kel közöttük. Ennyi már csak elég...
Rádöbbent, hogy várt valamire, de nem érzett semmit. Hol marad az elégedettség? A jóleső tudat, hogy igazságot szolgáltatott? A szív békessége?
Hallgatta az Ezüst Pavilonból kiszűrődő tapsot. Most ért véget a hipnotizőr mutatványa.
Arra gondolt, hogy maga is transz állapotban volt az elmúlt öt évben. Lehet, hogy Madeline-nek van igaza. A végletekig szeszélyes és különc ember lett. Melyik józan és normális gondolkodású ember tervezget öt esztendeig egy bosszút?
Válaszolni is tudott a saját kérdésére: az, akinek nincs fontosabb életcélja, mint a hideg fejjel végrehajtott bosszú.
E nyomasztó gondolat úgy rátelepedett a lelkére, mint a szürke köd a park fáira. Kisétált a nyugati kapun, és elindult az ott várakozó bérkocsik felé.
Földbe gyökerezett lábbal állt meg, amikor meglátta a közelben várakozó kis fekete hintót, melynek külső lámpásai kísérteties fénnyel vonták be a kocsi körül gomolygó ködöt. A hintó belsejében sötét volt.
- Mi a fene?
Belső ürességét azon nyomban felváltotta a harag. Neki aztán semmi keresnivalója itt!
Elindult a hintó felé. A bakon ülő Latimer felismerte, és köszöntötte.
- Bocsánat, uram, Mr. Hunt. Megpróbáltam lebeszélni, de nem hagyta magát.
- Később majd megbeszéljük, kinek az utasításait kell végrehajtania, Latimer.
Föltépte az ajtót, és beugrott a kivilágítatlan hintóba.
- Artemis! - kiáltotta Madeline valami olyan érzelemtől elfulladó hangon, amit a férfi nem ismert föl abban a pillanatban. - Azzal a két emberrel találkozott ma este! Flooddal és Glenthorpe-pal. Ne is tagadja!
Artemis leült vele szemben. A nő arcát sűrű fátyol takarta, mint azon az első estén. Kesztyűbe bújt ujjai szorosan egymásba kulcsolódva feküdtek az ölében. Az arcából nem látszott semmi, de a férfi érezte, hogy egész testében remeg a visszafojtott feszültségtől.
- Nem állt szándékomban tagadni.
- Hogy merészelte, uram?!
A nő felháborodása pár másodpercre kizökkentette.
- Mi az ördög akar ez lenni?
- Még ahhoz sem volt bátorsága, hogy tájékoztasson a ma esti terveiről. Ha Zakariás nem szólja el magát, hogy üzenetet küldött annak a két úrnak, akivel üzleti kapcsolatban áll, akkor azt sem tudom, mire készül. Hogy tehetett ilyet anélkül, hogy nekem szólt volna róla?
Artemis elképedt a nő haragján.
- Nem tartozott önre az én Floodhoz és Glenthorpehoz fűződő üzleti kapcsolatom.
- Közölte velük, hogy pillanatokon belül tönkre fognak menni, nem?
- De igen.
- A mindenségit, uram, meg is ölhették volna!
- Ez a legkevésbé sem látszott valószínűnek. Teljes mértékben ura voltam a helyzetnek.
- Szentséges ég, Artemis, ön megszervezte, hogy leszámol két legádázabb ellenségével, és még Zakariást sem vitte magával, hogy fedezze önt?
- Biztosíthatom, nem volt rá szükség, hogy Zakariás ott legyen.
- Nem volt joga ilyen kockázatot vállalni. És ha valami rosszul sült volna el? És ha valamelyikük kihívj a önt párbajra?
Madeline haragja nyugtalanította, ugyanakkor felkeltette a kíváncsiságát. Artemis úgy vélte, túlságosan felizgatta magát miatta.
- Flood és Glenthorpe nem olyan fajta emberek, akik kiállnának párbajozni. Ha olyanok lennének, már régen kihívtam volna őket. Nyugodjon meg, Madeline.
- Nyugodjak meg? Hogy mondhat ilyet? És ha valamelyik előránt egy pisztolyt, és ott helyben agyonlövi?
- Nem mentem oda teljesen készületlenül - próbálta csillapítani Artemis. - Nem tudom, emlékeztessem-e önt a fogyatékosságomra, de tény, hogy Vanza vagyok. Nem olyan könnyű engem megölni.
- Az ólom ellen nem védi meg a nyavalyás Vanzaképzettsége, uram. Renwick Deveridge is Vanza volt, én mégis pisztolyt fogtam rá, és lelőttem a saját háza emeleti halljában.

A hintó már mozgott, de akkora csend lett, hogy nem lehetett tőle hallani a kerekek nyikorgását és a paták csattogását. Madeline fülében még ott visszhangzott a gyilkosságot beismerő vallomása, s egyre az járt a fejében, hogy csakugyan megbolondult-e. Az oly sok hónapon keresztül őrizgetett nagy titkát - a titkot, amiért felakaszthatják vagy száműzhetik - a parázs vita hevében most kikottyantotta.
- Tehát igazak a pletykák és a találgatások - mondta elgondolkodó arccal Artemis. - Lelőtte őt.
- Igen. - És ölében szorosan összefonta az ujjait.
- A visszatérő lidérces álom pedig többé-kevésbé pontos leírása az aznap esti eseményeknek?
- Igen. Az első részét nem mondtam el.
- Azt a részét, amikor lelőtte Deveridge-et.
- Igen.
A férfi egy pillanatra sem fordította el a nőről a tekintetét.
- Azt sem mondta el, miért akarta olyan kétségbeesetten kinyitni a hálószoba ajtaját, holott akkor már az egész ház lángolt ön körül.
- Bernice odabent volt a hálószobában.
A csend hirtelen hátborzongatóvá vált.
- Hűha. - Artemis ezen elgondolkodott. - Hogyan történt, hogy bezárták abba a szobába? - kérdezte egy idő után.
- Renwick elrabolta aznap éjjel, amikor megmérgezte az apámat. - Madeline ujjai sajogtak. Lepillantott, és látta, hogy egyetlen ökölbe gyúrta össze mindkét kezét. - Elvitte a saját házába, ott megkötözte és betömte a száját, és otthagyta, hogy bennégjen a házban.
- Hogyan sikerült megtalálnia?
- Papa még élt, amikor rátaláltam. Ő mondta el, hogy Renwick magával vitte Bernice-t, és a végén értem is el fog jönni. Azt mondta, a gyors és határozott cselekvés az egyetlen reményem. Meghagyta, hogy emlékezzek vissza mindenre, amit a Vanzáról tanított nekem.
- Ön akkor mit tett?
- Elmentem Renwickhez. Mire megérkeztem, ő már felgyújtotta a laboratóriumát, és odalent a konyhában készült egy másik tüzet gyújtani. Amikor beléptem a kertbe, és fölnéztem, megláttam Bernice arcát a hálószoba ablakában. Sikerült egészen odáig elvonszolnia magát, de a keze még össze volt kötve. Nem tudta kinyitni az ablakot. Én pedig nem tudtam min felmászni odáig.
- Így aztán bement a házba?
- Igen. Nem volt más választásom. - Madeline-t úgy megrohanták az emlékek, hogy be kellett csuknia a szemét. - Renwick még a konyhában volt. Nem hallotta meg, hogy bejöttem. Fölmentem az emeletre, el egészen a hálószobáig. Sötét volt, csak a hátsó lépcső felől látszott a tűz fénye.
- A hálószoba ajtaját zárva találta.
- Igen - bólintott Madeline. - Egy hajtűvel próbálkoztam. Hallottam a tűz ropogását. Tudtam, hogy nincs sok időm. Aztán egyszer csak ott állt a hallban. Megláthatott, amint a lépcsőn siettem föl.
- Mit mondott önnek?
- Nevetett, amikor meglátta, hogy félig lehajolva kínlódok a zárral. Fölemelte a kezében tartott kulcsot. És nevetett. „Ezt keresed?”, kérdezte.
- Ön mit felelt?
- Semmit. - Madeline a fátylán keresztül a férfira nézett. - A pisztoly ott hevert mellettem a padlón. Ő nem látta, mert a kabátom szárnya eltakarta. Papa azt mondta, nem szabad haboznom, mert Renwick Vanza. Ezért nem szóltam semmit. Lenyúltam, felkaptam a pisztolyt, és egyetlen mozdulattal lelőttem. Legfeljebb két méterre állt tőlem, szétvetett lábbal, arccal felém. A képén az a sátáni vigyor. Nem véthettem el. Nem mertem elvéteni.
Artemis fénylő szemmel nézte.
- Aztán felkapta a kulcsot, kinyitotta vele az ajtót, és kimentette a nagynénjét.
- Igen.
- Ön valóban elképesztő.
- Soha életemben nem voltam úgy megrémülve, mint akkor - nézett rá a nő.
- Azt elhiszem - válaszolta a férfi. - Ettől olyan megdöbbentő ez az egész. Nem kívánom öntől, hogy tovább időzzön a tárgynál, mint amennyire feltétlenül szükséges, de miután ön és a nagynénje látták utoljára Renwicket élve, újra meg kell kérdeznem: egészen biztos benne, hogy a férje meghalt azon az éjszakán?
- Igen - válaszolta Madeline, és megborzongott. - Bernice alaposan megnézte, hogy meggyőződjön róla. Azt mondta, nem szabad hibáznunk, mert ez az ember egy veszedelmes őrült volt.
- És végtelenül agyafúrt.
- Majdnem olyan okos és agyafúrt, mint ön, uram. Ahhoz azonban nem eléggé, hogy elkerülje a golyó.
- Értem. És köszönöm, hogy aggódott értem.
- A csuda vigye el, Artemis, ne bánjon velem úgy, mint valami kelekótya idiótával! Tudom, hogy egy egészen közelről leadott lövés mit képes művelni egy ember mellkasával.
- Rendben van. Miért éppen ezt a pillanatot választotta, hogy elmondja, mi történt valójában azon az éjszakán?
- Biztosíthatom, nem állt szándékomban beismerni a gyilkosságot.
- Önvédelem?
- Igen, de ezt nem mindenki hinné el, Artemis.
- Én elhiszem.
- Bocsásson meg, de ön valahogy mintha fél vállról venné annak hírét, hogy én gyilkos vagyok.
- Kétségtelenül azért, mert a hír nem újdonság számomra - mosolyodott el a férfi. - Egy ideje már eléggé biztos voltam benne, hogy vagy ön, vagy a nagynénje lőtte le Deveridge-et. Kettejük közül inkább önre fogadtam volna. Bernice mérget használt volna, nem pisztolyt.
- Értem. - Madeline lenézett szorosan összekulcsolt kezére. - Nem is tudom, mit mondjak erre.
- Nem kell mondania semmit. - Kis szünet után hozzátette: - De az a mód, ahogy kitálalta az igazságot...
- Fogalmam sincs, mi ütött belém. Elvesztettem a józan eszemet. Nem, inkább a türelmemet. Hogy meri kockára tenni az életét...?
- Miért haragszik ennyire rám? - kérdezte a férfi nyugodtan. - Fél, hogy ha Glenthorpe vagy Flood eltesznek láb alól, nem számíthat többé a szolgálataimra?
- Az ördög vigye el, Artemis, ön is tudja, hogy ez nem igaz! - kiáltotta dühösen Madeline. - Azért haragszom, mert nem tudom elviselni a gondolatot, hogy valami baj történhet önnel.
- Úgy érti, a Vanza-múltam ellenére megkedvelt? Úgy érzi, szemet tudna hunyni a kereskedelmi tevékenységem felett is?
- Nem vagyok tréfás kedvemben, uram - nézett a férfira villámló tekintettel a nő.
- Én sem. - És karját kinyújtva, megfogta Madeline vállát. - Mondja hát meg nekem, miért nem tudja elviselni a gondolatot, hogy megölhetnek.
- Ne legyen ostoba, uram - válaszolta összeszorított foggal Madeline. - Pontosan tudja, miért nem akarom, hogy megsebesítsék vagy megöljék.
- Ha nem azért, mert túlságosan sok kényelmetlenséggel jár egy másik Vanza-szakértő társasága, akkor talán azért, mert nem akarja, hogy újabb bűntudat terhelje a lelkét? Ezért aggódik annyira értem?
- A pokolba önnel, Artemis!
- Fél, hogy ha valami történne velem, mialatt a szolgálatában állok, kénytelen lenne vállalni a felelősséget, pontosan úgy, mint ahogy az édesapjával történtekért vállalta?
Madeline hirtelen rádöbbent, hogy a férfiban is forr a düh.
- Igen, ez is benne van. Köszönöm, nem kérek még több bűntudatot.
- Értem nem kell felelősnek éreznie magát, madame - mondta éles, jeges hangon Artemis. - Megértette?
- Hogy mit érzek, és mit nem, az egyedül rám tartozik!
- Nem. - Artemis elengedte Madeline vállát, megfogta a fátyla szélét, és az egészet földobta a kalapja tetejére. - Mi ketten együtt vagyunk ebben az ügyben, és együtt fogjuk végig is csinálni!
- Artemis, ha valami történik önnel, én azt hiszem, tényleg meg fogok bolondulni - suttogta Madeline rémülten.
A férfi a két keze közé fogta a nő arcát.
- Figyeljen ide. Magam döntök a dolgaimban. Önnek sem oka, sem joga nincs vállalni a felelősséget azért, ami a döntéseim következtében történik velem. Az ördög vigye el, Madeline, én nem vagyok az ön gyámoltja!
- Hanem?
- Az istenért, madame, én az ön szerelmese vagyok! Ezt soha ne felejtse el.
Szájával lecsapott a nő szájára, majd ledöntötte őt a párnázott ülésre. Egész testével ránehezedett, s ügyet sem vetett rá, hogy lábával összegyűri Madeline ruháját.
- Artemis.
- Pár perce, amikor kisétáltam az Álomparkból, úgy éreztem, mint aki delejes álomból ébred. Ez az álom öt teljes évig tartott, és mindeközben csak a bosszú töltötte ki minden gondolatomat. Ma este eszméltem rá először, hogy immár egy ennél sokkal fontosabb dolog is van az életemben.
- És mi az, Artemis?
- Te.
Újra ráhajolt, és szenvedélyesen csókolni kezdte. Madeline vére vadul és forrón száguldott az ereiben; belekapaszkodott a férfiba, és önfeledten, hasonló szenvedéllyel viszonozta a csókjait.
Artemis ajka elindult lefelé a nyakán, s közben belesuttogta a fülébe:
- A szerelmesed vagyok.
- Igen. Igen.
A férfi felhajtotta a szoknyáját a derekára. Madeline a harisnyakötője felett, meztelen bőrén érezte erős és forró kezét. A beléhatoló ujjak néhány gyors és erőteljes simító mozdulata felkorbácsolta a vágyát.
- A tested úgy válaszol nekem, mintha értem jöttél volna a világra - súgta rekedten a férfi.
Madeline érezte testén a feszes hímvessző kidomborodó csúcsának nyomását; észre sem vette, villant át rajta, hogy Artemis mikor gombolta ki a nadrágját. A férfi megragadta előbb az egyik, majd a másik bokáját, és mindkettőt föltette a vállára. Madeline tudta, hogy a ruha és a köpeny redőitől, no meg a hintó sötétjében Artemis nem láthatja őt, mégis úgy érezte magát, mint akit közszemlére bocsátottak. Még sohasem tapasztalta ezt a fajta kiszolgáltatottságot. De ez nem megriasztotta, inkább tovább fokozta az izgalmát.
És akkor a férfi egyetlen döféssel beléhatolt, s teljesen betöltötte. Madeline borzongva-dideregve sóhajtott egy mélyet, de mielőtt megszokhatta volna az érzés újdonságát, a férfi gyors, követelődző, könyörtelen lökésekkel mozogni kezdett benne.
Egyszer csak apró, csodálatosan lüktető remegések sorozatával, melyek mintha az egész testében szétáradtak volna, oldódni látszott az altestét betöltő feszültség.
Hallotta Artemis fojtott kiáltásait, melyekben gyönyör és megkönnyebbülés keveredett, és érezte, hogy tenyere alatt megmerevednek az izmok a hátán. Magához szorította, és élvezte a férfi beléje áramló erejét.


Egyórai álmatlan fekvés után Artemis feladta. Ledobta a takarót, felkelt, és magára vette fekete selyem házikabátját.
A szoba túlsó felében lévő alacsony asztalkához ment, letelepedett a szőnyegre, és meggyújtotta a meditációs gyertyát. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a gyógyfüvek illata lecsillapítsa nyugtalan gondolatait.
Egy idő múlva végigtekintett minden tervén, minden óvintézkedésén, minden. eddig végrehajtott műveletén, hogy lássa, hol tévedett, hol vannak a gyenge pontok.
De amikor elégedetten megállapította, hogy mindent megtett, amit ez idő szerint megtehetett, gondolatait ismét összezavarta Madeline képe.
Mostantól vigyáznia kell rá. Ő volt az, aki felébresztette hosszúra nyúlt önkívületi állapotából.

19.

A hosszú bálterem fényárban úszott. Aki csak számított, mind itt volt Lord Clay és estélyeiről híres felesége házában. Madeline, noha tudta, valójában miért van itt ma este, szinte belekábult ennyi ragyogásba. A házasságát megelőzően nagyon keveset mozgott a társaságban, utána pedig semmit. Ez valóban egy másik világ volt, tele illúziókkal, akárcsak az Álompark.
A nyitott franciaablaknál álltak Bernice-szel, és nézték, hogyan lebegnek a légiesen könnyű estélyi ruhát viselő hölgyek az elegáns urak karján a keringő ütemére. Libériás inasok jöttek-mentek pezsgővel és limonádéval megrakott ezüsttálcákkal. A zene hangjain át időnként beszélgetésfoszlányok és erőltetett kacagás ütötte meg a fülüket.
Bernice tetőtől talpig végignézte, és csak úgy sugárzott az elégedettségtől.
- Fölveheted a versenyt akármelyik hölggyel, aki csak itt van ma este, drágám.
- Hála neked - pillantott orrát ráncolva halványsárga selyemruhájára Madeline.
- Hmm. A hála Huntot illeti. Ő volt az, aki a sarkára állt, és ragaszkodott hozzá, hogy ma estére vesd le a gyászruhát. Szerintem is épp ideje, hogy újra úgy öltözz, ahogy egy korodbeli fiatal nőhöz illik.
Bernice annyira jó kedvűnek és elégedettnek látszott, hogy Madeline ebből rögtön tudta, hogy ő is részese volt az „összeesküvésnek”. De az Artemis szemében csillogó férfiúi büszkeség volt az, amely meggyőzte, hogy talán valóban nem kell tovább fekete ruhát viselnie az apja miatt.
Artemis ötlete volt, hogy használják ki, hogy a Clayház ma este zsúfolásig lesz vendégekkel. Kiváló alkalom arra, hogy átkutassák a lord dolgozószobáját, magyarázta a férfi. Meg kell tudniuk, mit csinált Clay azzal a rengeteg altatófűvel, amit Mossék patikájában fölvásárolt.
Madeline szorongva pillantott a széles főlépcső felé. Artemis fél órával ezelőtt tűnt el, hogy megejtse a titkos házkutatást. Azóta színét sem látták.
- Hosszú ideje már, hogy eltűnt - súgta oda Bernicenek.
- Biztos vagyok benne, hogy aggodalomra semmi ok. Hunt túl ravasz, semhogy elkapják, miközben Clay dolgozószobájában keresgél.
- Nem az aggaszt, hogy elkapják. Az bosszant, hogy a könnyebbik részt választotta ezen az estélyen. A dolog nehezebbik végét rám hagyta.
- Mi a csudáról beszélsz?
- Miért, te nem látod? Nekem kell elviselni a rám meredő tekinteteket és az alattomos megjegyzéseket. Nem hallottad, micsoda sustorgás támadt, amikor beléptünk a bálterembe? Esküszöm, mintha semmi más dolguk nem volna, mint azon csámcsogni, hogy Artemis Hunt ma este a Gonosz Özveggyel van.
- Teljesen igazad van, drágám - kuncogott Bernice. - Ezeknek az embereknek tényleg nincs más dolguk. A társaságban nyilvánvalóan a te Hunttal való kapcsolatod a legfrissebb téma.
- Úgy érzem magam, mintha én lennék az Álompark egyik műsorszáma. Belépődíjat kéne szednem ezektől az emberektől.
- Rajta! Nem is olyan rossz ötlet.
- De, az. Sokkal szívesebben kutatnám át én Clay dolgozószobáját. Artemis megérdemelné, hogy itt álljon a helyemen, és elviselje a sok kíváncsiskodó tekintetet.
- Az előkelők világában nagyon hamar ráunnak egy-egy pletykára - nyugtatta meg Bernice. - A ti viszonyotok izgalmas újdonsága is elmúlik hamarosan.
- Remélem, igazad van.
- Bernice! - harsant a közelükben egy ismeretlen, színlelt meglepetéstől hamisan csengő hang. - De jó, hogy látlak ennyi év után!
Madeline hátrafordulva egy középkorú, rózsaszín selyemruhás hölgyet pillantott meg sebes léptekkel közeledni. Az asszonyság a lornyonján keresztül nézett rá.
- Ön Mrs. Deveridge, ha nem tévedek.
Madeline egy cseppet sem találta rokonszenvesnek a hölgyet.
- Ismerjük egymást, madame?
- A nagynénje lesz olyan kedves, és bemutat. Barátnők vagyunk.
- Lady Standish - motyogta Bernice -, hadd mutassam be az unokahúgomat, Madeline-t.
- A Gonosz Özvegy - mosolygott fagyosan Lady Standish Madeline-re. - Csak csodálni lehet Hunt bátorságát. Nem minden úriembernek volna mersze egy olyan hírű hölgyet a házába fogadni, mint ön.
Madeline-nek elállt a szava ekkora gorombaság hallatán. Bernice azonban rögtön megtalálta az ide illő hangot.
- Artemis Hunt nem olyan ijedős ember, mint azok, akikhez te szokva vagy - felelte könnyedén. - A te Endicott fiadtól eltérően, aki mindig a sótlan, bátortalan emberek társaságát keresi, Huntnak van érzéke az intelligenciához és a stílushoz.
Lady Standish szeme haragosan megvillant.
- És a jelekből ítélve a veszélyes fogadásokhoz is.
Madeline megdermedt.
- Mi az ördögről beszél, madame?
- Miért, kedves Mrs. Deveridge, ön nem tudta, hogy a neve szerepel a város minden előkelő férfiklubjának fogadási könyvében? - fordult felé rosszindulatú mosollyal a lady. - Ezer font üti a markát annak, aki túlél egy önnel töltött éjszakát. Feltételezem, hogy Hunt már fölvette a nyereségét.
Madeline leesett állal bámult rá.
- Ne féljen - folytatta Lady Standish -, biztosan rá tudja venni, hogy ossza meg a hasznot önnel.
Madeline egy szót sem bírt kinyögni.
Annál inkább Bernice. Azzal a hűvös megvetéssel mérte végig Lady Standisht, ahogy egy tábornok méri fel a csatatéren felsorakozott ellenséget.
- Bizonyára nem hallottál arról, amit vendéglátónk közhírré tett a minap a klubjában. Párbajjal fenyegetett meg minden olyan urat, aki szerinte a legcsekélyebb mértékben is sértő formában veszi a szájára unokahúgom nevét. Jó lesz, ha figyelmezteted az ifjú Endicottot. Ha jól emlékszem, ő az egyetlen örökösöd. Kár lenne elveszítened az unokahúgom becsületéért vívott párbajban, nem gondolod?
Most Lady Standishen volt a sor, hogy eltátsa a száját. Elboruló tekintetében rémület látszott.
- Nos, én soha...
Sarkon fordult, és szó nélkül elvegyült a sokaságban.
Madeline-nek végre sikerült összeszednie magát.
- Mi volt ez? - fordult nagynénjéhez. - Sohasem mondtad, hogy Hunt párbajjal fenyegette meg azokat, akik sértőn nyilatkoznak rólam.
- Semmi ok az aggodalomra, drágám. Senki sem lesz olyan bolond, hogy a szaván fogja.
- Nem erről van szó. Nem engedhetem meg Huntnak, hogy ilyen nevetséges módon kockáztassa az életét. És miért nem szólt nekem senki arról a fogadásról?
- Mert csak felzaklatott volna, drágám. - Bernice megpaskolta Madeline kezét. - Enélkül is elég sok dolog foglalkoztatott mostanában, drágám.
- De hogyhogy te tudtál ezekről?
- Úgy emlékszem, Mr. Leggett említette - válaszolta
Bernice derűs nemtörődömséggel.
- Esküszöm, lesz néhány szavam hozzá ebben az ügyben - háborgott Madeline.
- Mr. Leggetthez?
- Nem - húzta résnyire Madeline a szemét. - Artemishez.


Artemis épp végzett Clay íróasztalának átkutatásával, amikor hallotta, hogy a zárban megzörren a kulcs. Gyorsan elfújta a gyertyát, és belépett a magas ablak előtt kétoldalt súlyos redőkben leomló függöny mögé.
Nyílt az ajtó. Valaki belépett a szobába. Artemis látta gyertyafényt, de nem látta, kinek a kezében van a gyertya.
- Alfred! - szólt be valaki a hallból. - Keresnek a konyhában.
- Mondd meg nekik, hogy tüstént jövök, csak előbb végigmegyek a házon. Tudod, milyen erősen vigyázza az úr az értékeit, amióta valamelyik este volt az a betörés. Azt mondta, ma este különösen ott legyen a szemem, mivel tele a ház vendégekkel.
- Még hogy betörés! Semmi más nem tűnt el, csak az a sok növény, amit az úr a múlt hónapban hozott a patikából. Olcsón megúsztuk, ha kíváncsi vagy a véleményemre.
- Senki se kíváncsi a véleményedre, George.
Tulajdonképpen választ kaptam a ma este legsürgetőbb kérdésére, gondolta Artemis, miközben hallgatta a becsukódó ajtó és a távolodó léptek zaját. Az altatófüvet ezek szerint ellopták. A rejtélyes kísértet újabb éjféli látogatása, nem is vitás. Lord Clay kétségtelenül nincs benne a dologban.
Artemis kilépett a függöny mögül. Kiment a dolgozószobából, s egyenesen a lépcső felé vette az irányt. Néhány perc múlva már a zsúfolt báltermen átvágva közeledett Madeline-hez és Bernice-hez.
Afölötti csalódottságában, hogy Clay dolgozószobájának átkutatása semmiféle hasznos információval nem szolgált, az első pillanatban nem vett észre semmit. Madeline látványa elbűvölte. Nem tudta levenni róla a tekintetét. Milyen igaza volt, hogy a sárgának épp ezt az árnyalatát választotta, veregette meg gondolatban a saját vállát. Leginkább a napfény színe illik hozzá.
- Jó estét a hölgyeknek - köszöntötte őket könnyedén, és megállt Madeline vállánál. - Jól érzik magukat?
Madeline villámgyorsan felé fordult. A férfi meglepve látta, hogy a szeme dühös villámokat szór.
- Hogy tehet ilyen ostobaságot? - támadt rá a nő minden bevezető nélkül. - Mi a csudát képzelt? Nincs önben semmi jó érzés? Mi késztette rá, hogy ilyen szamárságot csináljon?
Artemis segélykérő pillantást küldött Bernice felé, de ő csak felhúzta a szemöldökét, parányit rántott a vállán, és visszafordult a táncolók felé, mintegy jelezve, hogy ezzel a helyzettel neki magának kell megbirkóznia.
- Nos... - nézett Madeline haragos szemébe.
- Azt hitte, nem tudom meg az igazságot?
- Hát...
- Nem hiszem el.
- Mit nem hisz el? - kérdezte a férfi óvatosan. – Ha Clay dolgozószobájának átkutatásával van kapcsolatban, emlékeztetem, hogy tudott róla, hogy én...
- Nem arról van szó, és ezt ön is nagyon jól tudja - csattant fel a nő.
A férfi körülpillantott, és látta, hogy néhány hölgy álldogál a közelükben. Karon fogta Madeline-t.
- Azt javasolom, szívjunk egy kis friss levegőt a kertben.
- Ne képzelje, hogy megússza, ha megpróbál témát változtatni, uram.
- Először meg kell tudnom, miről van szó - érvelt a férfi, mialatt valósággal kivontatta Madeline-t az ajtón-, aztán majd gondolkozom azon, hogy megváltoztassam-e.
- Hah! Ne játssza a tudatlant.
- Nem játszom, biztosíthatom. - A terasz szélére érve behúzta egy sötét sarokba. - És most mondja el, hogy miről van szó.
- Arról, ami legfrissebb értesülésem szerint a klubjában zajlott.
- Valaki beszélt önnek a fogadásról! - nyögött fel a férfi.
- Az ezerfontos tét a legkevésbé sem érdekel. Az ilyesmi csak olyan semmirekellő léhűtőktől telik ki, akiknek nincs jobb dolguk, mint a legidétlenebb dolgokra fogadásokat kötni.
- Ha nem a fogadás tétje hozta ki így a sodrából, akkor mi az ördög?
- Az imént tudtam meg, hogy párbajt helyezett kilátásba a klubja minden férfitagja számára. Igaz ez?
- Ki mondta ezt önnek? - vonta össze a szemöldökét Artemis.
- Igaz?
- Madeline...
- Emlékeztetem, uram, hogy megfogadtuk, nem hazudunk egymásnak. Igaz, hogy párbajt helyezett kilátásba mindazok számára, akik megsértenek engem?
- Nagyon valószínűtlennek tartom, hogy bárki megsértené önt a fülem hallatára - mondta a férfi a lehető legszelídebb hangján. - Így tehát aggodalomra semmi oka.
Madeline egy lépéssel közelebb lépett hozzá.
- Artemis, ha olyan butaság miatt, mint az én becsületem védelmében vívott párbaj, kockára teszi az életét, esküszöm, hogy soha, de soha nem bocsátom meg önnek.
- Soha, de soha? - nevette el magát a férfi.
- Komolyan mondom.
Artemis érezte, hogy egész belsejét valami jóleső melegség önti el.
- Akkor hát szeret egy kicsit, Madeline? A Vanza és a kereskedés ellenére is?
- Jobban szeretem, mint eddigi életemben bárkit. És ilyen butaságot többé nem tűrök el öntől, megértette?
- Tökéletesen.
Artemis magához ölelte, hevesen megcsókolta, még mielőtt Madeline rádöbbent volna, hogy mit is mondott az imént.

20.

Kicsi John szorosabbra húzta a nyakán a meleg gyapjúsálat, melyet Mr. Hunttól kapott, és figyelte a kocsmából kilépő két férfit. A bal oldali volt az, akit reggel óta követett. Zakariás azt mondta, Glenthorpe-nak hívják.
- Az ördög vinné el, de furán érzem magam - mondta Glenthorpe, és megtántorodott a lépcsőn. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyit ittam ma este.
- Még a végén eltéved, barátom - nevetett aranyszőke társa. - De ne féljen semmit, hazakísérem.
- Kedves öntől, uram. Nagyon kedves.
Kicsi John látta, hogy Glenthorpe megint megtántorodik. Arcra is bukott volna, ha a másik, az, akinél a sétabot volt, utána nem kap, és meg nem támasztja.
Kicsi Johnnak kellemes előérzete támadt. Már a markában érezte a csinos summát. Zakariás meghagyta, hogy erősen figyelje azt az urat, bárki legyen is, akit Glenthorpe társaságában lát.
A sétabotos úr percekkel Glenthorpe után lépett be a kocsmába, de azóta szemmel láthatóan jól összebarátkoztak. Kicsi John még akkor sem vette le szemét a zsákmányáról, amikor az elcsent húsos lepény utolsó falatkáját kapta be. Az imént már azon gondolkozott, visszamegy az istálló fölötti kényelmes szobába, amelyen öt másik fiúval osztozott, de most boldog volt, hogy így kitartott.
A férfi, aki Glenthorpe-pal együtt jött ki a kocsmából, megállt, és föltette a kalapját. Kicsi John megcsodálta az utcai lámpa fényében csillogó aranyszőke haját. Olyan volt, mintha a legfinomabb aranyszálakból sodorták volna. De ennél is inkább magára vonta a figyelmét az úr sétabotja. Vörös Jack, az orgazda, jó pénzt megadna érte.
Sajnos egyáltalán nem úgy festett a dolog, mintha a bot könnyű zsákmány lenne. Az igaz, hogy Glenthorpe részeg volt, az aranyszőke férfi azonban teljesen józannak látszott. Kicsi John tudta, hogy ez az embertípus gyakran hord magával pisztolyt.
Nem éri meg kockáztatni, döntötte el magában. Különben is, Mr. Hunttól épp annyit kap a használható információért, mint amennyit Vörös Jacktől kapna a botért. Ráadásul Mr. Hunt mindig azonnal fizet és bőkezűen, nem úgy, mint az orgazda. Kicsi John úgy vélte, hasznos dolog fenntartani a kapcsolatot az olyan megrendelőkkel, akik időben egyenlítik ki a számlát.
Az aranyszőke férfiú a magasba emelte a botját, hogy megállítson egy arra elhaladó bérkocsit. Betuszkolta Glenthorpe-ot, majd előrement, hogy szót váltson a kocsissal.
Kicsi John kilépett a kapualjból, és közelebb settenkedett, hogy hallja, milyen utasítást ad az aranyhajú úr a kocsisnak.
- A Crooktree Lane-re, jóember. - A telt, zengő hang furcsán visszhangzott a ködben.
- Igenis, uram.
Kicsi Johnnak ennyi elég is volt. Jól ismerte a Crooktree Lane-t. Nem messze volt a folyótól. Ebben az éjszakai órában e sötét, veszedelmes helyen csak úgy nyüzsögnek a patkányok: abból a fajtából, amelyik két lábon jár.


Madeline a hálószobájában volt, előtte a különös kis könyv, de sehogy sem tudott odafigyelni az oldalt megtöltő érthetetlen, zagyva nyelvre. Csak a saját meggondolatlansága járt az eszében, amellyel kikottyantotta Artemis iránt érzett szerelmét.
Hála istennek, a férfi volt olyan úriember, hogy nem hozta fel újra a témát. De az is lehet, hogy őt is megrendítették a keresetlenül őszinte szavak. Talán nem is akar több szót hallani tőle.
A szerelmének nevezte magát, de sohasem mondta, hogy szereti.
Kopogtak az ajtón. Madeline fölnézett; hálás volt, hogy elterelik a gondolatait. Az órára pillantva látta, hogy éjfél elmúlt.
- Tessék.
Az ajtóban Nellie jelent meg hálóingben és hálósapkában.
- Bocsánat, ma' am, de van egy fiú odale a konyhaajtóba', és mindenáron Zakariással vagy Mr. Hunttal akar beszélni, de egyikük se jött még haza.
Artemis még az este elment, hogy végigjárja a klubjait, hátha hall valamit, Zakariás pedig a kocsisának öltözve elkísérte.
- Azt mondod, egy fiú?
- Igen, ma' am. Azok közül való, akik megbízásokat szoktak végrehajtani Zakariásnak meg Mr. Huntnak. Azt mondja, fontos dologba 'jött. Azt mondja, arról az emberről kell mondani valamit, akit két napja figyel.
- Glenthorpe. - Madeline felpattant. - Mondd meg a fiúnak, hogy várjon a konyhában. Gyorsan felöltözöm, és már megyek is.
- Igenis, ma' am. - És Nellie megfordult, hogy elmenjen.
- Várj - kiáltott ki már a szekrény ajtaja mögül Madeline. - Keltsd föl Latimert. Mondd meg neki, hogy állítson le egy bérkocsit. Ilyenkor biztos talál egyet kint az utcákon. Siess, Nellie.
- Nem a saját hintóján akar menni, ma' am? - kérdezte Nellie.
- Nem. Azt fölismerhetik.
- Valami veszélyes dolog készül, ma'am? - kerekedett ki a lány szeme.
- Még az is lehet. Siess, Nellie.
- Igenis, ma'am. - Azzal Nellie eltűnt.
Madeline gyorsan magára kapta a ruháit, lábára rövid szárú csizmát húzott, és kisietett az ajtón. Hirtelen eszébe jutott valami. Visszaszaladt, egyenesen az ablak alatt álló ládához, felcsapta a tetejét, és kivette belőle a pisztolyát és a golyókat tartalmazó dobozt. Aztán a bokájára csatolta az apjától kapott késtokot, benne a késsel.
Amikor elkészült, kiszaladt az emeleti hallba, le a lépcsőn, és lélekszakadva érkezett meg a konyhába. Azonnal felismerte a satnya fiút, akinek a korához képest szinte öreges volt a nézése.
- Kicsi John. Jól vagy?
- Persze, hogy jól vagyok - felelte tele szájjal, mindazonáltal rosszalló hangsúllyal a gyerek. - Jöttem, hogy jelentést tegyek Zakariásnak vagy Mr. Huntnak.
- Nincsenek itthon. Valószínűleg Mr. Hunt egyik klubjában vannak. Gyorsan mondd el nekem, mit láttál ma éjjel.
- És mi lesz a fizetségemmel? - kérdezte elbizonytalanodva a fiú.
- Meg fogod kapni.
A fiú az orrát ráncolva latolgatta a dolgot. Aztán döntött.
- Láttam Glenthorpe-ot, amint beszállt egy kocsiba egy férfival. Glenthorpe részeg volt, mint egy igáskocsis, de a másik színjózan. Hallottam, hogy Glenthorpe-nak azt mondta, hazaviszi, a kocsisnak meg azt, hogy vigye őket a Crooktree Lane-re.
- Az hol van?
- A folyónál. Nem messze az Álompark déli kapujától. Már két álló napja figyeltem Glenthorpe-ot, és biztosan tudom, hogy nem ott lakik.
Latimer jelent meg az ajtóban, kabátját ráncigálva magára.
- Mi történt, ma.'am?
- Talált bérkocsit? - fordult villámgyorsan feléje Madeline.
- Igen, de mire ez a nagy sietség?
- Meg kell próbálnunk megtalálni Mr. Huntot valamelyik klubjában, és azon nyomban el kell mennünk a Crooktree Lane-re. Glenthorpe-ot odavitte egy férfi, lehet, hogy a... - Még idejében elharapta a gyilkos szót. Nem akarta megrémíteni Kicsi Johnt, bár gyanította, hogy nem sok minden tudná megrémíteni ezt az utcagyereket. - Egy férfi, aki lehet, hogy nagyon veszedelmes.
Kicsi John az égre emelte a tekintetét.
- Arra a másik emberre gondol, akit kinyírtak, és a folyóból húztak ki. Zakariás elmondta nekem az egészet. - Azzal már nyúlt is a következő almás lepény után.
- Mr. Hunt mondta, hogy az ilyesmi újra megtörténhet - magyarázta Madeline. - Azt mondta, ebben az esetben talán el tudná kapni a gazembert. De értesítenünk kell róla. - Kicsi Johnhoz fordult. - Maradj itt Nellie-vel, amíg vissza nem jövünk.
- Miattam ne aggódjon - nyúlt az újabb sütemény után a gyerek. - Én addig tapodtat sem mozdulok innen, amíg meg nem kapom a pénzemet.


Artemis a kocsija felé menet rángatta magára a nagykabátját. Átvillant az agyán, nem ez az első eset, hogy Madeline kihívatja a klubjából. A dolog hovatovább szokássá válik köztük.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt. Ezalatt Zakariás is felkapaszkodott a bakra, Latimer mellé. A bérkocsi, amellyel Madeline érkezett a St. Jamesre, újabb utasra vadászva eltűnt a ködben.
- Artemis - nézett rá Madeline a szemközti ülésről. - Hála az égnek, hogy ilyen hamar megtaláltuk.
- Miről van szó? - kérdezte a férfi, miközben a kocsi kerekei meglódultak.
- Kicsi John látta elmenni Glenthorpe-ot azzal az úrral, pontosan úgy, ahogy ön várta. A Crooktree Lane-re hajtottak. Ha jól tudom, az egy folyóhoz közeli, rossz hírű környéken van.
- Hát, nem a város legelegánsabb negyede - bólintott a férfi. Az ablakon át kinézett a forgalmas utcára. - Kényelmesen közel esik az Álompark déli kapujához is.
- Kényelmesen?
- Elég közel, hogy kivonszoljanak valakit, miután agyonlőtték. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Oswynnt a Crooktree Lane-en lőtték le, s a tetemét onnan vitték el a Kísértetkastélyba.
- Elsőként Oswynn, s most Glenthorpe. Nem értem, Artemis. Miért csinálja ezt? Nem látom, mi az értelme.
- Nem érti? - nézett rá a sötétben meglepetten a férfi. - Elszánta magát, hogy engem eltávolít ettől az ügytől. Nyilvánvalóan akadályt jelentek a számára.
- De azzal, hogy megöli az ellenségeit, hogyan távolítja el önt az útból?
- Azután, hogy egy meggondolatlan próbálkozással nem sikerült eltennie láb alól, nyilván úgy döntött, túl kockázatos lenne ismét szembetámadással kísérleteznie, inkább más úton-módon közelíti meg a problémát.
- Mire gondol?
- Azt hiszem, Oswynn halálát figyelmeztetésnek szánta. Ma éjjel azonban kifejezetten meg akar félemlíteni. Talán arra a következtetésre jutott, hogy ha belekeveri az Álompavilont egy gyilkossági botrányba, azzal annyi kellemetlenséget okoz nekem, ami teljesen elvonja a figyelmemet.
- Az biztos. Tönkreteszi az üzletét, ha a közönség megtudja, hogy az egyik mutatványos pavilonban egy holttestet találtak.
- Talán. Talán nem. - Artemis arcán zord mosoly jelent meg. - Én azt tapasztalom, hogy a közönséget ellenállhatatlanul vonzzák a legbizarrabb attrakciók. Csak találgatni lehet, mekkora vonzereje lesz egy olyan szórakoztatóparknak, amely egy vagy két nagy feltűnést keltett gyilkosság színhelye volt.
- Micsoda kísérteties feltételezés. De hát ízlések és pofonok különbözők, nemde?
- Az a gyanúm, hogy a fenyegetés legkevésbé az üzleti vállalkozásom ellen irányul.
- Miért, mi mást forgathat a fejében?
A férfi tétovázott, aztán láthatóan eldöntötte, hogy elmondja mindazt, amit még tud.
- Lehetséges, hogy a tulajdonképpeni célja az, hogy belekeverjen engem a gyilkosságokba.
- Önt? - nyílt kerekre Madeline szeme. - Szent isten, Artemis, ön csakugyan azt hiszi, hogy ha az Álompark területén egy holttestre bukkannak, önt, mint a Park tulajdonosát, gyanúba lehet fogni a gyilkosságért? Ez rendkívül valószínűtlennek tűnik.
- Korántsem tűnik annyira valószínűtlennek, ha kiderül, hogy a halott halálos ellenségem volt, és hogy régóta terveztem, hogy tönkre fogom tenni - felelte a férfi halk, nyugodt hangon.
- Értem - mondta a nő, és megborzongott. - Ez a gazember kétségtelenül ismeri a legféltettebb titkait. Olyan, mintha csakugyan egy szellem volna, aki képes a falon is átjárni.
- Megpróbál elijeszteni engem ettől az ügytől, hogy eljuthasson önhöz - mondta Artemis. - Most már nyilván gyanítja, hogy a kulcs önnél van.


Mivel Latimer kiváló kocsis volt, Zakariás pedig úgy ismerte e kevésbé jó hírű városrészeket, mint a tenyerét, nagyon hamar célhoz értek. Artemis utasítására Latimer a déli bejárat lelakatolt kapujától két sarokkal feljebb állította le a kocsit.
- Miért itt állunk meg? - tudakolta Madeline.
- Biztos, ami biztos - felelte Artemis, és a kocsi ajtaját kitárva leugrott róla. - És most mindenki figyeljen rám. Latimer és Madeline itt maradnak, és egy alkalmas helyről észrevétlenül szemmel tartják a déli kaput.
Miért kell itt maradnunk? - kérdezte Madeline, a fejét kidugva a kocsi ablakán.
- Mert ha Zakariás és én elkéstünk, és már nem tudjuk megakadályozni, hogy megölje Glenthorpe-ot, az a gazember nyilvánvalóan ezen a kapun átfogja bevinni a holttestet az Álomparkba.
- Értem. - Madeline feltúrta a kézitáskáját, és előhúzta belőle kis pisztolyát. - Latimer és én megállítjuk a csirkefogót, ha elmenekülne önök elől.
- Nem, meg ne próbálja megállítani - lépett egészen közel az ablakhoz Artemis. - Nagyon figyeljen rám, madame, mert fontos dolgot mondok. Önnek és Latimernek az lesz a dolga, hogy megfigyeljék, a parkba belépve merre megy az az ember. Eszébe ne jusson utánamenni, megértette?
- De, Artemis...
- Az az ember életveszélyes, Madeline. Nem teheti kockára a saját vagy Latimer életét. Csak figyeljék a mozgását. Semmi többet.
- És ön meg Zakariás mit fognak csinálni?
- Megpróbáljuk elkapni a gazfickót, még mielőtt újabb szívességet tenne nekem. - Ránézett Zakariásra. - Mehetünk?
- Parancsára, uram - felelte érezhető izgalommal Zakariás, és leugrott a bakról.
- Ígérjék meg, hogy nagyon, de nagyon óvatosak lesznek! - hajolt ki a hintóból Madeline.
- Természetesen - szólt vissza Artemis.
Magában mosolyogva fordult el a nőtől. Egyikük sem hozta szóba Madeline éjszakai szenvedélyes szerelmi vallomását. Az volt a benyomása, hogy a nő úgy akar tenni, mintha a vallomás el sem hangzott volna, és ő pillanatnyilag belement a játékba. Úgy látszik, Madeline-nek idő kell, hogy megszokja a gondolatot, hogy szereti őt. Nagy megrázkódtatás lehetett számára. Nem tudhatta, mennyire boldoggá tette őt.
- Induljunk - szólt oda Zakariásnak.
Befordult egy közeli sikátorba, mely átvezetett a Crooktree Lane-re. Zakariás néma árnyékként követte.
A ködös éjszakában világító hold és az a néhány utcai lámpa épp csak annyi világosságot adott, hogy lássák, hová lépnek. Olykor egy-egy utcalány feljebb csavarta a lámpását, és a kapualjból hívogatta őket.
A zeg-zugos kis utcákon át minden baj nélkül eljutottak egy keskeny, éles szögben elkanyarodó átjáróhoz.
- Ez a Crooktree Lane, uram - mondta Zakariás. - A korábbi életemben gyakran jártam erre. Sok kölyök ismerős erre, mert Vörös Jacknek van egy boltja a közelben. Nagyon rendes orgazda, de megvan az a különös szokása, hogy csak a legjobb árut veszi át.
- Elhiszem neked - mondta Artemis, és végignézett az utcán. - Azt reméltem, ideérünk, mielőtt a bérkocsi meghozza azt, akit üldözünk, de úgy látom, elkéstünk. Nem látok kocsit semerre...
Paták és kerekek csattogása szakította félbe.
- Jönnek - súgta Zakariás.
Már a kocsis fojtott hangját is hallották:
- Gyorsabban, öreglány - nógatta rekedten a lovát. - Mentül hamarább szabaduljunk erről a nemszeretem környékről.
Artemis kilépett az átjáróból, mintha le akarná inteni a kocsit.
- Hadd tartsam fel egy pillanatra, uram.
- Mi az? - rántotta meg a kocsis a gyeplőt, és gyanakodva méregette Artemist. Valamelyest megenyhült az arca, amikor meglátta rajta a drága kabátot és a fényes csizmát. - Kocsira van szüksége, uram?
- Inkább információra, mégpedig gyorsan – dobott Artemis egy pénzdarabot a kocsisnak. - Az imént tette le valahol az utasait?
- Igenis, uram - felelte a kocsis, és feldobva a levegőbe, nagy ügyesen megpörgette a pénzérmét. - Két fickó volt, az egyik olyan részeg, hogy alig tudott megállni a lábán. A másik gavallérosan megfizetett, annyit mondhatok.
- Hol szálltak ki?
- A sarkon. A 12-es szám előtt.
- Fogadja el az alkalmatlankodásért - mondta Artemis, és még egy pénzérmét hajított a kocsisnak.
- Nem terhelt vele, uram. Nincs szüksége a kocsira? - Ma éjjel nincs.
Artemis visszalépett az árnyékba. A kocsis felsóhajtott, megrántotta a gyeplőt, s a bérkocsi himbálózva eldöcögött.
- Lehet, hogy még időben érkezünk - mondta Artemis, és előhúzta a pisztolyát kabátja zsebéből. - De sietnünk kell.
- Igenis - mondta Zakariás, és ellenőrizte a saját fegyverét.
Artemis ment elöl, mindig a legsötétebb helyeket keresve. Jóleső, már-már apai büszkeséget érzett, amikor észrevette, hogy Zakariás ugyanolyan zajtalanul lépked, mint ő maga. A fiatalember gyorsan haladt előre a Vanza-tudományban.
Valami miatt átvillant rajta, hogy vajon milyen lenne, ha volna saját fia. Vagy egy akaratos lánya, aki az anyja szemét örökölte. Madeline szemét.
Elhessegette a vágyképet. Most más, sokkal sürgősebb dolgokkal kell foglalkoznia.
- Mi a mennydörgős mennykőnek akar bemenni abba a koszos sikátorba, uram?
Artemis mozdulatlanná merevedett. Glenthorpe. Aztán megjött a válasz is - egy férfihang. De olyan halkan, hogy a szavakat nem tudták kivenni, csak a növekvő türelmetlenséget érzékelték benne.
Zakariás megállt, és utasításra várva nézett Artemisre. A botladozó léptek zaja visszhangot vert az éjszakában.
- Nem akarok oda bemenni - nyűgösködött Glenthorpe. - Azt mondta, egy kocsmába megyünk. De én nem látok itt semmi fényt. Nem kéne valami fénynek világítania?
Artemis fölemelte a pisztolyát, és hátát a sikátor bejáratánál lévő kőfalnak vetette. Kikukucskált. A Glenthorpe társa kezében lévő lámpás halvány fényében látta a két férfialakot. Mindketten nagykabátot és kalapot viseltek.
- De igen, Glenthorpe - szólalt meg Artemis jeges nyugalommal. - De még mennyire hogy kellene lennie valami fénynek.
A lámpást tartó férfi villámgyorsan hátrafordult. Ebből a távolságból a gyér megvilágításnál nem lehetett tisztán látni az arcát, de Artemisnek az volt a benyomása, hogy egy keskeny, finom csontú arcot és egy csillogó szempárt lát.
- Mi az? - kiáltotta Glenthorpe, és hogy el ne veszítse az egyensúlyát, megkapaszkodott társa vállában. - Ki van ott?
A másik egy pillanat alatt eldobta a lámpást, kitépte magát Glenthorpe kezéből, és futásnak eredt a sötét sikátorban.
Artemis egy káromkodással utánairamodott.
- Vigyázzon, pisztoly van nála! - kiáltotta Zakariás.
Ugyanebben a másodpercben Artemis meglátta, hogy az üldözött férfi karja meglendül. Halvány fény csillant meg a fegyver csövén, majd egy villanást látott, s utána hangos dörrenés következett.
Artemis addigra már a nyálkás kövezeten feküdt. Ezzel egy időben ő is elsütötte a pisztolyát, de tudta, hogy a golyó célt fog téveszteni, akárcsak az ellenfeléé. Ilyen távolságból pisztollyal nem lehet pontosan célozni.
Talpra szökkent, és még beljebb futott a sikátorban, de a menekülő ember addigra már félig felkapaszkodott az utca végében emelkedő falra. Kabátja kétoldalt óriási fekete madárszárnyként lebegett.
Egy kötélhágcsón lépkedett fel a gazember. Artemis rögtön tudta, hogy már jóval azelőtt idekészítette, mielőtt Glenthorpe-ot becsalta volna a sikátorba. Eltervezhette a ma éjszakai hidegvérű gyilkosságot, és természetesen jó előre elkészítette a menekülés útját is.
A fekete kabát szárnyai még egyszer meglebbentek, majd eltűntek egy ablakban.
Artemis elkapta a kötélhágcsó végét, de a menekülő addigra már eloldozta a másik végét odafönt. Az egész, úgy, ahogy volt, a lába elé esett; a kis fémkampók megcsörrentek a kövezeten.
Artemis tisztában volt vele, hogy mire újból rögzíteni tudná a kötélhágcsót, addigra ellenfele már árkonbokron túl lenne.
- A csibész - morogta.
Még csak meg se tudta nézni magának.
Glenthorpe viszont látta. És Kicsi John is. Most először első kézből kap tájékoztatást a gazfickóról. Végre valami előrelépés az ügyben.
Megfordult, és gyors léptekkel visszaindult a sikátor bejárata felé, ahol Zakariás várta a magába roskadt Glenthorpe-pal.


- Flood azt mondta, csak ránk akar ijeszteni. - Glenthorpe Artemis dolgozószobájában ült egy széken, kezét a két térde között lógatva, tekintetét mereven a szőnyegre szegezve. - Azt mondta, nincs itt semmiféle rejtélyes ellenség. Azt mondta, Oswynnt egy útonálló ölte meg, ahogy az újságok is megírták. Azt mondta, ön nem ölne meg minket azonnal, előbb ki akarná élvezni a tönkremenésünket.
Bernice rengeteg teát megitatott vele, de így is több mint egy órába telt, mire Glenthorpe észhez tért. Most is levertnek tűnt, de legalább elkezdett összefüggő mondatokban beszélni.
- Floodnak az én célomat illetően igaza volt, de a gyilkosét illetően tévedett - válaszolta Artemis. – Ön személyesen találkozott vele ma éjjel. Láthatta, hogy nem közönséges útonálló. Szeretném pontosan hallani, hogyan ismerkedtek meg. Mondjon el mindent szóról szóra, amit mondott önnek.
Glenthorpe fintorogva megvakarta a halántékát.
- Nem sokra emlékszem belőle. Tudja, rengeteget ittam. Próbáltam megfeledkezni az anyagi nehézségeimről. Valamikor eközben ülhetett az asztalomhoz. Emlékszem, valami beruházásról beszélt, amin töri a fejét.
- Milyen természetű beruházásról? - szólt közbe óvatosan Madeline.
- Valami dereglyék számára építendő csatornáról. Nem emlékszem a részletekre. Megittunk egy-két pohárral, miközben elmagyarázta a dolgot. Nagyon biztató lehetőségként ecsetelte, amiből visszakaphatnám azt, amit az aranybányán elvesztettem.
- Mivel vette rá, hogy elmenjen vele? - kérdezte Artemis.
- Már nem emlékszem. Valami olyasmit mondott, hogy elmegyünk egy olyan helyre, ahol nyugodtan megbeszélhetjük az üzleti ügyünket. Biztosan mondtam neki, hogy érdekelnek a csatornarészvények. Arra emlékszem még, hogy egy bérkocsiban ültünk. Aztán arra a sikátorra. - Glenthorpe fölemelte a fejét, és zavaros szemmel nézett Artemisre. - Akkor már tudtam, hogy valami nagyon rossz dolog történik, de már képtelen voltam bármit is tenni. Teljesen kába volt a fejem.
- Valami kábítószert adott önnek - mondta Bernice.
- Igen, az nagyon valószínű - motyogta Glenthorpe.
- Azt nem említette, hogy ő hol lakik? - tudakolta Artemis. - Hogy melyik kávézókba szokott járni? Említette valamelyik bordély vagy kocsma nevét?
- Nem emlékszem... - felelte Glenthorpe erősen ráncolva a homlokát. - Várjon csak! Mintha mondott volna valamit, amikor elhajtottunk egy kocsma előtt...
- Mit mondott?
Glenthorpe visszazöttyent a székbe. Nyelt néhányat, majd belekezdett:
- Azt... azt hiszem, hálálkodtam neki, amiért felajánlotta ezt a remek üzleti lehetőséget. Azt felelte, tudja, milyen szorult anyagi helyzetben vagyok. Kérdeztem, honnan tudja.
- Milyen magyarázatot adott rá? - kérdezte feszülten Artemis.
- Kinézett a kocsi ablakán. Meglátta a kocsma kivilágított ablakát. Azt mondta, az ember meglepő dolgokról értesül, ha időnként megfordul London legócskább kocsmáiban.
- Mondott még valamit? Említette, melyik kocsmákat kedveli különösen? Utalt arra, hogy hol van a szállása?
Glenthorpe arcán látszott, hogy erősen kutat az emlékezetében.
- Nem. Nem említette a lakáscímét. Miért is tette volna? De amikor keresztülhajtottunk egy kis parkon, mondott valami olyasmit, hogy ebben a városrészben nőtt fel.
Madeline elkapta Artemis pillantását. Aztán Glenthorpe-ra nézett.
- Mit mesélt a múltjáról?
- Nagyon keveset - válaszolta Glenthorpe, és újra a szőnyeg mintáit nézte. - Csak annyit, hogy ő meg a féltestvére sokat játszottak valamikor abban a parkban.


- Aranyszőke haj. Kék szem. Az egyik romantikus költőére emlékeztető arc. - Madeline hideglelősen megborzongott, miközben megállt a kandalló előtt. - Ő és a féltestvére abban a parkban játszottak valamikor.
- Ez érthetővé teszi azt a családi hasonlóságot, amely miatt Linslade összetévesztette Renwickkel. - Artemis kezében megállt az üveg, amelyből brandyt öntött egy pohárba, és Madeline-re nézett. - És arra is magyarázatul szolgál, hogy miért nem engedte, hogy ön közelebbről is megnézze. Mert hasonlíthattak egymásra, de nem voltak ikrek. Azt mondja, Renwick sohasem említette, hogy van egy fivére?
- Nem - rázta a fejét elkeseredetten a nő. - Mondtam már, hogy Renwick az első naptól kezdve hazudott nekem. Azt mondta, Itáliában nevelkedett, és árva volt.
- Deveridge nyilvánvalóan a megtévesztés stratégiáját alkalmazta. Kitalált magának egy vadonatúj múltat. Nagyon gyakorlott hazudozó lehetett, ha egyszer az édesapját is félre tudta vezetni. És önt is - tette hozzá Artemis egy kis szünet után.
- Magam voltam az oka - szorította ökölbe egyik kezét Madeline. - Ha nem hagyom, hogy az első felületes benyomás megtévesszen, és nem hitetem el magammal, hogy ez valami. tartós érzelem, akkor nagyon hamar rájöttem volna, hogy egy csalóval van dolgom.
- Ez igaz. A felületes benyomások mindig nagy galibát okoznak.
- Jól mulat az ostobaságomon, ugye? - vetett rá egy ingerült pillantást Madeline.
- Túl szigorú önmagához, Madeline - mosolyodott el a férfi. - Naiv, tapasztalatlan lány volt, aki hagyta magát elsodortatni az első romantikus kapcsolat izgalmától. Időnként mindannyian hagyjuk magunkat megtéveszteni ugyanettől a felületes benyomástól.
- De kevesen fizetnek ekkora árat érte - suttogta a nő.
- Ezt nem tagadom. De csak kevés ifjú hölgy akad össze olyan ravasz kígyóval, mint Deveridge.
- Szerencséseknek mondhatják magukat – mondta Madeline, a lángokba bámulva.
A férfi letette a poharát, és odament a nőhöz. Megállt mögötte, kezét a vállára tette, és maga felé fordítva kényszerítette rá, hogy szembenézzen vele.
- Az a fontos, hogy nem hagyta, hogy Deveridge továbbra is becsapja önt. És azt sem engedte, hogy megfélemlítse. Kiszabadította önmagát a kígyó szorításából. Bátran és elszántan ellenállt neki.
- Ahogy az ön Catherine-je? - nézett a férfira fürkésző tekintettel a nő.
- Igen - válaszolta az, és magához ölelte. - A végén megölte a sárkányt, Madeline. Csak ez számít.
A nő arcával a férfi mellére simult.
- Catherine meghalt ebben a harcban.
- De ön, hála istennek, túlélte - súgta a férfi Madeline hajába.
A nő egy percig mozdulatlanul állt a férfi ölelésében, majd visszanyelte könnyeit, kiegyenesedett, és köntöse ujjával megtörölte a szemét. Még egy reszketeg mosollyal is megpróbálkozott.
- Egyvalamihez nagyon ért ez a mi kísértetünk - mondta. - Akárcsak Renwick, ő is nagyon szereti a melodrámát.
- Valóban.
Madeline fél kézzel megtámaszkodott a kandallópárkányon, és így folytatta:
- Ez így nem mehet tovább, Artemis. Cselekednünk kell. Egy embert már megölt. Ma este megpróbált megölni egy másikat, és önre is rálőtt, amikor sarokba szorította. Ki tudja, mire vetemedik legközelebb.
- Egyetértek. Valahányszor megmozdul, mindig egy lépéssel közelebb jutunk hozzá, és ezt ő is tudja. Már nagyon ideges lehet, sőt az éjszakai események mindenre elszánttá tehették.
- Az apám előszeretettel mondogatott egy régi Vanza-mondást: „A mindenre elszánt ember hajlik a kapkodásra, s aki kapkod, az hibát hibára halmoz.”
- Addig kell ütnünk a vasat, amíg meleg - vélekedett Artemis. - Elvégre a mi birtokunkban van az, amit meg akar szerezni.
- A kulcs?
- Igen. Már csak fel kell állítanunk a csapdát.
- Van valami terve? - kapaszkodott Madeline a párkányba.
- Ezért alkalmazott, vagy nem? - emelte föl a férfi egyik szemöldökét. - Hogy egy Vanza-terv alapján fogjunk el egy Vanza-szellemet.
- Artemis, most nincs időnk kiásni a régi csatabárdot!
- Egyetértek - emelte föl Artemis a kezét. - Még csak félig van kész a tervem, de ha a kísértetünk e pillanatban olyan ideges és dühös, amilyennek gondolom, akkor van esélyünk.
- Mondja el - ragyogott fel a nő arca.
- A siker két tényezőn múlik. Az első, hogy a gazfickó az igazságot mondta-e el az éjjel Glenthorpe-nak, amikor arról beszélt, hogy az információit a kocsmákban szedi össze.
- És a második?
- Hogy benne is megvan-e a fivére végzetes hibája - mosolygott hidegen Artemis.
- Milyen hibára gondol?
- Arra, hogy hajlamos lebecsülni a faj női egyedeit.


Kicsi John tőle teljesen szokatlan módon fizetett a húspástétomért. Alig tudta leküzdeni a kísértést, hogy zsebre vágja a kapott pénzt, és szokásához híven elcsenje a vacsoráját. De végül győzött a messzebbre látó üzleti gondolkodás. Mr. Hunt igen aprólékosan adta meg az utasításait, és Kicsi John el volt szánva rá, hogy eleget tesz az ügyfél kívánságának.
Fizetett tehát, majd kiélvezve azt a fényűzést, hogy nem kell lóhalálában elrohannia, ott maradt az utcai árus kordéja mellett, és beszédbe elegyedett vele.
A fiú csak pár évvel volt idősebb nála. Neki is megvolt a maga ismeretségi köre, akik legtöbbje nem zárkózott el attól, hogy megosszák vele az utcán felszedett híreket.
Nem csupán Kicsi John kapott pénzt, s ígéretet a pénz megduplázására abban az esetben, ha követi a kapott utasításokat. Az éjszaka folyamán Zakariás Szemei és Fülei végigjárták London fő- és mellékutcáit. Egyesek a kocsmák konyháinak forró tűzhelyeitől egy kis levegőzésre az utcára kilépő szakácsokkal és mosogatófiúkkal elegyedtek szóba, mások bérkocsikat intettek le részeg urak számára, megint mások gyufaárus lánykákkal és zsebtolvajokkal álltak le egy kis csevegésre.
Valahogy mindig beleszőtték a társalgásba annak az aranyos kis öreg hölgynek az esetét, akit a minap egy kísértet rémített halálra, és aki kétségbeesetten próbál megszabadulni egy furcsa idegen nyelven írt veszélyes kis könyvtől.
- El van átkozva - magyarázta Kicsi John komoly képpel pástétomárusokból, zsebtolvajokból, orgazdákból és ezek üzlettársaiból álló hallgatóságának. - Egy csomó pénzt megér, de hiába, ha egyszer egy kísértet meg akarja szerezni magának. A szegény öreg hölgy halálra van rémülve miatta. Valahogy oda akarná adni a szellemnek, mielőtt az megölne valakit a házban.
Paul, aki abból élt, hogy vigyázott a lovakra, amíg az urak valamelyik rossz hírű bordélyházban múlatták az időt, nem értette a dolgot:
- Hogy akarja az öreg hölgy megértetni a szellemmel, hogy odaadná neki a könyvet, csak ne ölje meg álmában?
- Nem tudom - vallotta be Kicsi John. - De azt mondja, az idegei már nem bírják a kísértetjárást. Állítólag már nyugtató teán él.

21.

Az üzenet másnap reggel érkezett meg Bernice-hez. A dolog úgy történt, hogy egy süvölvény szaladt neki a könyvesbolt előtt, ahol épp Mrs. York legújabb rémtörténetét vásárolta meg. Amikor a kellemetlen találkozás után leporolta a ruháját, észrevette, hogy egy levelet csúsztattak be a kézitáskájába.
Az izgalom következtében kis híján idegrohamot kapott, de még idejében emlékeztette magát, hogy egy érintetlen üveg frissítő ital vár rá a Hunt-házban. Így egyenesen visszament a kocsihoz, és meghagyta Latimernek, hogy amilyen gyorsan csak tud, hajtson haza.
A kapun beérve csak úgy elhajította szalagkötős kalapját a boldogtalan házvezetőnő irányába.
- Hol van az unokahúgom? - kiáltotta.
- Mrs. Deveridge a könyvtárszobában tartózkodik Mr. Hunt és Mr. Leggett társaságában - válaszolta Mrs. Jones.
Bernice kezében lengetve a levelet viharzott be a könyvtár nyitott ajtaján.
- A terv bevált! A gazfickó üzenetet küldött nekem.
Artemis, aki az íróasztalánál ült, annak a vadásznak a hűvös elégedettségével pillantott fel, aki tudja, hogy zsákmánya elérhető közelségbe került. Madeline reakciójával is elégedett lehetett. Előbb meglepettnek, majd túláradóan örvendezőnek tűnt.
De a Henry arcán látható büszkeség volt az, ami Bernice-t az utolsó porcikájáig átmelegítette.
- Gratulálok, Miss Reed - mondta a derék férfi. - Az elmúlt két napban ön tökéletesen viselkedett. Ha nem tudtam volna, milyen erélyes természetű, féltem volna, hogy az idegei a végén felmondják a szolgálatot.
- Remélem, hihetően alakítottam a szerepemet - szerénykedett Bernice.
- Ragyogóan - biztosította egy gyengéd pillantás kíséretében Henry. - Tökéletesen!
- Ami azt illeti, Artemis terve volt ragyogó - szögezte le a tárgyilagosság kedvéért Bernice.
- Ön nélkül nem tudta volna ilyen hatásosan kivitelezni, madame - erősködött Henry.
Artemis gyors pillantást váltott Madeline-nel. Madeline megköszörülte a torkát.
- Az egész dolog nagyszerűségét később is megbeszélhetjük, de most olvasd el a levelet, Bernice néni.
- Persze, drágám, hogyne - mondta Bernice, és a pillanat kivételességéhez méltó mozdulattal széthajtotta a levelet. - Egész rövid - jegyezte meg. - De biztos vagyok benne, hogy pontosan arról szól, amit Artemis előre megmondott.

Madame!
Ha egy Önhöz közel álló személy életére akarja cserélni a könyvet, azt javasolom, keressen valami ürügyet, és menjen el ma este a színházba. Vigye magával a könyvet a kézitáskájában. Ne szóljon semmit Huntnak, se az unokahúgának. Intézze úgy, hogy valahol magára maradjon a tömegben. Meg fogom találni.
Ha nem követi pontosan az utasításaimat, a kedves feleségem az életével fog lakolni érte.

- Érdekes - dőlt hátra kinyújtott lábbal székében Artemis, és egymásra rakta a bokáit. - Azt akarja, hogy eltakarja a tömeg, amikor átveszi öntől a könyvet, Bernice. Kombinálja egymással az elterelés hadműveletét és a felfordulás hadműveletét.
- Ha álcázza magát, és elég ügyes lesz, észrevenni is nehéz lesz, nemhogy elfogni a színház előtti tömegben - aggodalmaskodott Madeline.
- Akkor fog odalépni, amikor az előadás után kocsiért megyek - mondta imponáló magabiztossággal Artemis.
- Honnan tudja? - vonta fel a szemöldökét Bernice.
- Mert más lehetőséget nem kap tőlem - felelte halálos nyugalommal a férfi. - Addig a pillanatig nem hagyom magára sem önt, sem Madeline-t. Ezt a játszmát az én szabályaim szerint fogjuk játszani.

Artemis minden eshetőséggel számolt, kivéve egyet, ami a legnyugtalanítóbbnak bizonyult, állapította meg Madeline, amikor az előadás véget ért. De őt is annyira lekötötték a terv részletei, hogy nem gondolt rá, mennyi kíváncsi pillantás fog rászegeződni. Még rosszabb volt a helyzet, mint a Clay-ház bálján. A felvonásközti szünetekben számtalan távcső lencséjén csillant meg a fény, amelyek mind arra a páholyra szegeződtek, amelyben ő ült Artemis és Bernice társaságában.
Artemis ügyet sem vetett a kíváncsi tekintetekre, állapította meg enyhe bosszúsággal. Felébredt benne a gyanú, hogy a férfi igenis számolt azzal, hogy mekkora feltűnést fognak kelteni, de szemmel láthatóan egyáltalán nem izgatta a dolog. Kényelmesen elterpeszkedve ült a székén, megjegyzéseket tett a színészek játékára, és intézkedett, hogy hozzanak limonádét nekik. A többi jelen lévő úriemberrel ellentétben nem mentette ki magát, és nem tette tiszteletét más páholyban ülő előkelőségeknél, hanem minden szempontból tökéletes vendéglátóként mindvégig vendégeivel maradt.
- Miért, mit vártál? - mormolta Bernice pár perccel később, amikor már a zsúfolt előcsarnokban várták, hogy Artemis hozza a kocsit. - Végtére is te vagy a Gonosz Özvegy. Ráadásul beköltöztél Hunt házába. Kell ennél zaftosabb botrány?
- Azt mondtad, hogy az Artemisszel való kapcsolatom híre hamarosan érdektelenné válik a társaság számára.
- Nos, úgy látszik, egy bálon meg egy színházban való megjelenés még nem volt elég, hogy a téma unalmassá váljon.
- Esküszöm, Bernice néni, kezdem azt hinni, hogy tetszik neked a dolog.
- Tudatom veled, drágám, hogy remekül érzem magam. Csak azt sajnálom, hogy ma este Henry nem lehet velünk.
- Artemis azt mondta, ő a színház előtt figyeli azt a gazembert. Zakariás ugyanis nem lesz elég egymaga.
- Igen, tudom. Micsoda bátor férfi!
- Artemis? Ugye? Nem is bátor, egyenesen vakmerő. - Madeline elbiggyesztette a száját. - Csak az zavar benne, hogy a...
- Én Mr. Leggettre értettem, drágám.
- Ó - mondta Madeline, és elrejtette a mosolyát.
Valaki erőteljesen meglökte a könyökét, de amikor odanézett, csak egy rózsaszínű turbánt viselő idős matrónát látott. Az asszonyság rá se hederített, csak ment tovább.
A terv végtelenül egyszerű volt. Artemis feltételezte, hogy a gazfickó ki fogja kapni a táskát az előcsarnokból kilépő Bernice kezéből, és elmenekül vele a kocsikkal telezsúfolt utcán. De a stratégiai pontokon ott fog állni Henry és Zakariás, és árgus szemekkel figyelnek. Mihelyt a tolvaj megmozdul, ők utánaerednek a tömegben, Artemis pedig követni fogja őket. Ez egy nagyon régi Vanza-manőver volt.
- Kíváncsi lennék... - Madeline elharapta a szót, amikor érezte, hogy valami kemény és éles tárgy szúrja a tarkóját.
- Csitt, kedves sógornőm - mondta egy halk férfihang, melynek színezete Renwick hangjára emlékeztetett. - Tegye pontosan azt, amit mondok, Mrs. Deveridge. Odakint az egyik kocsiban a társam mellett egy Kicsi John nevű undok kis kölyök ül. Ha ön és én mielőbb nem szállunk be melléjük, az utasítás értelmében a társam elnyisszantja a kölyök torkát.
Madeline elszörnyedt. Semmi más nem jutott eszébe, csak az, hogy húzza az időt.
- Kicsoda maga?
- Bocsásson meg, ugye nem mutattak be egymásnak minket? Renwick meghalt, mielőtt önnek alkalma lett volna a család többi tagjával is megismerkedni. Tudja, nem vagyunk valami összetartó család. A nevem sem Deveridge, mint talán Renwick nyomán képzelné. A nevem Keston. Graydon Keston.
- Madeline? - fordult felé Bernice. - Valami baj van? - A tekintete rátévedt a Madeline mögött álló férfira. - Úristen.
- Adja oda a kulcsot az unokahúgának, madame.
Bernice kihúzta magát, és mindkét kezével megmarkolta a táskáját.
- Tedd, amit mond, Bernice néni - súgta Madeline. - Kicsi John a markában van.
- Azonkívül kés van nálam - tette hozzá gúnyosan Keston. - Ebben a tömegben nyugodt lélekkel beledöfhetem Mrs. Deveridge bordái közé, és mire valaki észreveszi, hogy összeesett, én már sehol sem vagyok.
Bernice döbbent tekintete Madeline arcára siklott. Az iménti vidámságot mintha egy mozdulattal letörölték volna róla.
- Madeline - súgta a félelemtől remegő hangon. - Ne.
- Minden rendben lesz velem. - Madeline kinyújtotta a kezét, és elvette Bernice-től a retikült.
- Nagyon helyes - mondta Keston, és kése hegyével terelte az ajtó felé. - Menjünk szépen ki. Már épp elég gondot okozott nekem, Mrs. Deveridge.
Madeline elindult előre, de rögtön meg is torpant, amikor elébe állt Zakariás, és zord tekintettel Kestonra nézett.
- Szóval te vagy a testőr - mondta Keston nyugodtan. - Számítottam rá. Állj félre, vagy itt szúrom le a szemed előtt.
- Kérlek, Zakariás, tedd, amit mond - suttogta Madeline. - Kicsi John a kezében van.
Zakariás habozott. Arcára elszánt kifejezés ült ki.
- Mondja meg neki, kedves sógorasszony, hogy itt van a késem a bordáinak szegezve.
Zakariás álla megfeszült e szavak hallatán. Hátralépett, és egy szempillantás alatt eltűnt a tömegben.
- Remélem, megy és megmondja a gazdájának, hogy a ma esti terv valamelyest megváltozott - mondta Keston, miközben kiterelte Madeline-t a ködös utcára. - Hunt tényleg azt hitte, hogy ilyen könnyen elbánhat velem? Nem ő az egyetlen, aki végigtanulmányozta az ősi stratégiákat.
Kilökdöste Madeline-t a kocsik közelében összesűrűsödő tömeg szélére. A nő érezte keze súlyát a vállán. A férfi az egymáshoz közel álló kocsik között terelgette. A kocsisok kiáltoztak, a lovak lelapították a fülüket.
Valahányszor Madeline elbizonytalanodott, Keston kése a hátába bökött. A nő lihegett, meg-megbotlott, és egyszer nekiment egy masszív ló oldalának. A torlódástól és a lármától amúgy is ideges állat zokon vette a dolgot: hátracsapta a fülét, és félig felágaskodott. A hatalmas paták Keston lábától centiméterekre csattantak le a kövezetre. Ostor csattant hangosan a sötétben.
- Vigyázzon, ostoba nőszemély - förmedt Madelinere Keston.
Amikor nagy nehezen kivergődtek a tömegből, Keston az utca közepén megállította Madeline-t. Mellettük kivágódott egy kocsi ajtaja.
- Látom, elkapta. - A kocsiból kinyúlt egy széles kéz, és behúzta Madeline-t a jármű belsejébe. - Hunt szeretője, azt mondják. Ebből már lehet következtetni pár érdekes lehetőségre.
Madeline érezte a brandyt a férfi leheletén. Ujjai durván megmarkolták a karját, és lehúzták maga mellé az ülésre. A lába valamibe beleütközött a kocsi padlóján. A külső lámpás fényénél felismerte az arcot.
- Kicsi John. Jól vagy?
A gyerek tágra nyílt, rémült tekintettel nézett föl rá, és bólintott. A nő rájött, hogy meg van kötözve, és a száját is betömték.
- Indulás, ember! - utasította Keston a kocsist. - Ha gyorsan megérkezünk, szép kis borravaló üti a markát.
Az ostor vésztjóslóan csattogott az éjszakában, és a lovak meglódultak.
- Úgy látom, elég lelkes ember ül a bakon - nyugtázta Keston elégedetten, és ledobta magát a Madeline-nel szemközti ülésre. Felemelte a köpenye szélét, és a kést egy ügyes mozdulattal a lábára szíjazott tokba csúsztatta. Aztán fölegyenesedett, és egy pisztolyt húzott elő a zsebéből. Rászegezte a fegyvert Madeline-re. - Hamarosan megérkezünk úti célunkhoz.
- Ha van egy kis józan esze, megszabadul Kicsi Johntól és tőlem, és megpróbálja elhagyni az országot, mielőtt Hunt a nyomára jut - mondta dühösen Madeline. - Ha bármelyikünknek baja esik, addig nem fog nyugodni, míg meg nem találja önt.
A mellette ülő ember kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
- Egyvalamiben igazat mond. Az a fickó nem hagyja annyiban. Ki gondolta volna, hogy ennyi év után...
- Fogja be a száját, Flood - csattant fel Keston.
Madeline villámgyorsan a mellette ülő nagydarab férfi felé fordult.
- Maga Flood?
- Szolgálatára - vigyorogta el magát az ember a sötétben. - Akarom mondani, hamarosan inkább ön áll majd az én szolgálatomra.
- Flood volt az információforrása? - fordult vissza a nő Kestonhoz.
- Az egyik - rántotta meg a vállát Keston. - És csak a legutolsó napokban. Többnyire a kocsmákban tájékozódtam, és abból, amit a féltestvérem jegyzeteiből rakosgattam össze.
- Szóval hagyta, hogy felhasználja magát - nézett Madeline utálkozva Floodra. - Nem gondolja, hogy ez kicsit kockázatos lépés volt?
- Nem használt fel - tiltakozott lassan, tagoltan Flood. - Társak vagyunk ebben a kalandban.
- Flood nagyon segítőkész volt - mosolygott Keston. - Megígértem neki, hogy busásan megjutalmazom, és ő, hála Huntnak, nagyon rá van szorulva a pénzre.
- Nem csak pénzt kapok, ha véget ér ez az éjszaka - sandított Flood Madeline-re. - Kegyed is része a jutalmamnak.
- Miről beszél, ostoba fajankó? - támadt rá Madeline.
- Keston belement, hogy ha sikeresen végrehajtja a ma éjszakai tervét, akkor kegyedet nekem adja - mondta Flood. - Egy kicsit visszaadok Huntnak abból, amit tőle kaptam. Jól fogok bánni kegyeddel, édesem. Amilyen jól bántam a kis színésznőcskéjével.
- Milyen különös - mondta Madeline. - Ha belegondolok, hogy Hunt mindig önt vélte a legintelligensebbnek három ellensége közül. Nyilván tévedett.
Egy pillanatig azt hitte, Flood nem vette észre a sértést. De aztán látta, hogy eltorzul az arca; kinyújtotta a kezét, és arcul ütötte Madeline-t. Az ütéstől oldalra csuklott a feje. Vett egy mély levegőt.
- Majd meglátjuk, mekkora lesz a szájad, ha elbántam veled, kisanyám. Talán te is leugrasz a szikláról, ahogy az a másik ribanc? Az lesz ám a jó muri!
- Elég - mondta Keston. - Nincs időnk ezekre a játékokra. Nyissa ki a nő kezében lévő táskát. Egy könyvnek kell lennie benne. Egy vörös borjúbőrbe kötött vékony kis kötetnek.
Flood kikapta Madeline kezéből Bernice nagyméretű retiküljét, és szétnyitotta. Belenyúlt, körbekotort benne, és kihúzott egy vászonba göngyölt csomagot.
- Még mindig nem értem, miért érte meg ez a sok hűhó egy nyavalyás könyv miatt - dohogott.
- Nem tartozik magára - felelte Keston nyersen. - Csomagolja ki, és adja ide. Biztos akarok lenni benne, hogy nem csaptak be.
Madeline a sötétben hallotta, hogy a vászon elhasad.
- Itt a nyavalyás könyve - nyújtott Flood Keston felé a könyvet. Aztán újra belekotort a táskába. - Nocsak, hát ez meg mi?
- A nagynénémé - pillantott Madeline a férfi kezében lévő kis üvegre. - Mindig hord magánál egy kis brandyt. Szükség esetére. Nagyon gyengék az idegei.
- Brandy? - Flood kinyitotta az üveget, és nagy érdeklődéssel beleszimatolt. - Hunt legdrágább márkája, mi?
És egyetlen hajtásra kiitta az üveg tartalmát.
- Nem csoda, hogy Hunt terve, hogy anyagilag tönkretegye, ilyen jól sikerült, Flood - nézett rá utálkozva Keston. - Egyszerűen képtelen uralkodni magán, igaz?
Flood a szemébe nézett, és kabátja ujjával megtörölte a száját.
- Olyan fene okosnak képzeli magát, pedig mi lett volna a tervéből, ha én nem vagyok, mi? - Kihajította a kis üveget a kocsi ablakán. - Nélkülem semmire se jutott volna, ezt ne felejtse el, uram.
Madeline ügyet sem vetett Floodra. A kocsi vadul száguldott az úton, s ettől egyre kényelmetlenebbé vált az utazás. Egy különösen vad rántás után érezte, hogy Kicsi John oldalra dől, arcával a cipőjére. Lábujjával megbökte, hogy így próbálja arra késztetni, kutasson a kis kés után, amelyet a ruhája szegélye alá rejtett.
- Szóval emiatt van minden, mi? - tűnődött Keston, miközben közelebb emelte a szeméhez a könyvet.
Madeline érezte az izgalmát.
- Ez a kulcs, amit keres. - Beillesztette a bokáját Kicsi John ujjai közé. - Én ugyan el nem tudom képzelni, hogy a Titkok Könyve nélkül mi haszna belőle. Egyiknek sincs értelme a másik nélkül.
- Szóval tud a régi könyvről szóló mendemondákról? - kérdezte Keston. - Nincs is mit meglepődni rajta. Még Lorring életében szárnyra kapta a hír.
- A Vanzagari Társaságnak csak a leghóbortosabb tagjai hisznek a Titkok Könyve létezésében - közölte a nő.
- Hóbortosak vagy nem, nem egy dúsgazdag ember van a társaságban, aki hajlandó akár egy vagyont is fizetni ezért a kis könyvért - mondta könnyedén Keston. - Sokan állítják, hogy a Titkok Könyve átvészelte azt az itáliai tüzet. Az életüket is kockára tennék, csak hogy megtalálják. De addig is nagy pénzeket fognak fizetni a kulcsért, mert azt hiszik, ez egy lépéssel közelebb viszi őket a Vanza legnagyobb titkaihoz.
- Nem a maga számára akarja megszerezni ezeket a titkokat? - kutatta a férfi arcát Madeline a sötétben.
- Nem vagyok olyan bolond, mint a féltestvérem volt, Mrs. Deveridge - nevetett minden vidámság nélkül Keston. - Olyan őrült sem vagyok, mint a Vanzagari Társaság sok ütődött vénsége.
- Az ön számára itt kezdettől fogva csupán pénzről volt szó? Ezek szerint nem azért jött Londonba, hogy megbosszulja Renwicket.
Keston démoni nevetése visszhangot vert a kocsi belsejében.
- Kedves Mrs. Deveridge! Hát nem tudja, hogy a Vanza tanítása szerint minden erős érzelem veszélyeket rejt magában? A bosszú oly mértékű szenvedélyt feltételez, amely elhomályosíthatja az ember gondolkodását, és értelmetlen dolgok megtételére ösztönzi őt. Renwickkel ellentétben én nem engedem meg magamnak, hogy a szenvedélyeim irányítsanak. Bizonyos, hogy nem térnék le kijelölt utamról azért, hogy megbosszuljam azt a bolondot.
- De hát a testvére volt.
- A féltestvérem. Egy apától, de különböző anyától származunk. - Keston hirtelen elkomolyodott. Szeme felvillant a sötétben. - Amikor utoljára találkoztam Renwickkel, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ugyanannak az őrültségnek fog áldozatul esni ő is, mint ami az apánkat megfertőzte.
- De mindketten tanulmányozták a Vanzát.
- Azért, mert apánk komolyan foglalkozott a filozófiájával. - Keston elgondolkodva nézte botja aranyfogóját. - Csak most jövök rá, ahogy így visszanézek, hogy a kedves papa kezdettől fogva őrült volt. Meg volt győződve róla, hogy a világ nagy titkai azokban az alkímiai találmányokban keresendők, amelyek a Vanza sötét oldalának kellős közepén rejtőznek. Ahogy egyre idősebbek lettünk, Renwick ugyanezeknek a hiedelmeknek a rabjává vált. A végén az okkult tudományok iránti rajongásának esett áldozatul.
A kocsi nekiütődött valaminek és megbillent. Madeline érezte, hogy Kicsi John ujjai végre összezárulnak a bokáján. Fölfedezte a tokot. Egyik férfi sem figyelt a fiúra, de Madeline a biztonság kedvéért úgy rendezte el a szoknyája redőit, hogy eltakarja előlük Kicsi John működését.
Hirtelen egy gondolat villant át rajta.
- Ön rabolta el a szobalányomat akkor éjjel, igaz?
- Nagyon okos, drágaságom - bólogatott Keston. - Meglepő, hogy nő létére milyen remek logikája van. Igen. Gondoltam, kikérdezem a lányt, nem tud-e róla, hogy az apja könyvtára gyarapodott-e mostanában. Ám amikor a próbálkozásom kudarcot vallott, elhatároztam, hogy egy időre máshová összpontosítom az erőmet. Beletelt kis időmbe, mire rájöttem, hogy a kulcs minden valószínűség szerint az ön birtokában van.
Flood csuklott egyet, és kezével kapaszkodót keresett, hogy megtartsa magát. A fejét rázva próbálta kitisztítani az agyát.
Madeline kétségbeesetten próbálta folytatni a társalgást. Mindenáron le kellett kötnie Keston figyelmét.
- Nem tehetek róla, de feltűnt, hogy ugyanolyan sétabotja van, mint Renwicknek volt.
- Ó, igen - felelte Keston, és mosolyogva markolta meg az aranyfogantyút. - Ajándék őrült apánktól. Mondja csak, Mrs. Deveridge, mi történt azon az éjszakán, amikor Renwick meghalt? Bevallom, kíváncsi vagyok rá. Nehezen tudom elhinni ugyanis, hogy egy közönséges betörő elbánhatott vele.
- A saját őrültsége bánt el vele - válaszolta a nő nyugodtan.
- A mindenségit - szólt elhűlve Keston. - Tehát igaz a szóbeszéd. Ön ölte meg, ugye?
A kocsi nagyot rántott, majd vad iramban befordult egy sarkon. Madeline érezte, hogy Kicsi John kihúzza a kést a tokjából. Ügyes fiú.
- Nyavalyás kocsis - motyogta Flood, és elkapta a fogantyút, hogy le ne essen. - Még a végén felborulunk, ha nem vigyáz.
- Nagyon kell neki a pénz. - Keston egyik kezével kitámasztotta magát az ajtó szélén; a pisztoly eközben meg sem rezdült a kezében.
Flood elengedte a fogantyút, és előrebukva nekiütötte magát a szemközti ülésnek.
- Micsoda idióta ül a bakon - morogta, miközben visszamászott a helyére. - Minek megy ilyen gyorsan? - dünnyögte nehezen forgó nyelvvel. - Mi van ezzel? Szóljon neki, Keston, hogy hajtson lassabban.
- Mennyi bort ivott ma este? - nézett rá megróvóan Keston.
- Csak egy-két pohárral, hogy megerősítsem magam.
- Nincs szükségem részeg segédre.
- Ne aggódjon - dörzsölte meg a homlokát Flood. - Megcsinálom a munkát. Semmi se fontosabb nekem, mint hogy visszaszerezzem, ami az enyém. Hunt fizetni fog. A pokolba is, fizetni fog.
- Ha azt teszi, amit mondok, nemsokára bosszút állhat rajta. Már nagyon közel vagyunk- mondta Keston, az ablakon kikukucskálva.
- Mire készülnek? - kérdezte Madeline, aki már nem érezte a bokáján Kicsi John kezét. Csak azon imádkozott, hogy bár a lábát összekötő kötélen dolgozna.
- Először az Álompark déli kapuja közelében fogunk megállni - felelte Keston vérszomjas mosollyal az arcán. - Még egy utolsó üzenetet akarok hagyni Huntnak.
- Értem - mondta a nő hidegen. - Megöli Mr. Floodot, és a holttestét otthagyja Huntnak, ahogy Oswynnnal tette.
Flood összerázkódott, és zihálva kérdezte:
- Mi az, hogy megöl engem?
- Nyugodjon meg, Flood - mondta Keston, aki érezhetően élvezte a helyzetet-, nem az ön holttestét szándékozom otthagyni az Álomparkban. Hunt a fiút fogja megtalálni ott.
Madeline érezte, hogy a hideg verejték végigcsorog a ,hátán.
- Nem ölheti meg a fiút. Semmi oka nincs rá, ön is tudja. A gyerek nem árthat önnek.
- Megleckéztetem Huntot.
Madeline feszengő pillantást vetett az imbolygó felsőtesttel ülő Floodra. Valamit tennie kell. Meg kell próbálnia egymás ellen uszítani Floodot és Kestont.
- Miért nem mondja meg Mr. Floodnak az igazat? Hiszen őt akarja meggyilkolni.
- Mi? - hunyorgott Flood, akin látszott, hogy képtelen élesre állítani a látását. - Miért beszél folyton gyilkosságról, hülye kis tyúk? Nem érti, hogy társak vagyunk ebben a dologban? Szerződést kötöttünk.
- Ön nem érti, uram. Már nincs szüksége önre - vágta oda Madeline, érezve, hogy a kocsi lassít.
- Engem nem ölhet meg. - Flood megpróbálta megtartani magát, amikor a kocsi egy rántással megállt, de újra előrebukott. Ezúttal arccal a szemközti ülésre zuhant, részben eltakarva Kicsi John lábát. - Társak vagyunk - motyogta bele az ülés párnájába.
Meg se próbált fölegyenesedni, csak elfeküdt a kocsi közepén. Aztán csuklott egyet, és ráhengeredett Kicsi John soványka testére. Madeline némán fohászkodott, hogy a gyerek kapjon tőle levegőt. Látva, hogy a fiú karja meg-megrándul, megnyugodott.
- Gratulálok, Mrs. Deveridge - szemlélte Keston felhúzott szemöldökkel Floodot. - Mi volt abban a flaskában, amit Flood a nagynénje táskájában talált?
- A néném roppantul érti, hogyan lehet különböző füvekből italt készíteni - nézett egyenesen a férfi szemébe Madeline, nehogy az lepillantson Kicsi Johnra. - Az járhatott a fejében, hogy aki ma este elragadja tőle a táskáját, esetleg megjutalmazza magát a brandyvel.
- Ezért aztán mérget kevert bele. Nagyon ügyes. A fondorlatos észjárás családi jellemvonás lehet önöknél, kedves asszonyom. Először önnek sikerült megölnie Renwicket, ami, ugyebár, nem megvetendő teljesítmény, és most a nénje tette ugyanezt az én állítólagos társammal. Önök ketten meglepően hatékony párost alkotnak.
- Flood csak alszik, nem halt meg.
- Kár. Gondoltam, talán levette a vállamról a terhet, hogy valahogy megszabaduljak tőle. Most mégis nekem kell elintéznem. - Intett a pisztolya csövével. -
Nyissa ki az ajtót, hölgyem. Gyorsan. Nem akarok több időt elvesztegetni. Hunt hamar rá fog jönni, hogy egy újabb üzenetet akarok hagyni neki a drágalátos Parkjában.
A nő habozott, aztán lassan kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Én szállok ki elsőnek - rendelkezett Keston. - Aztán ön, és a fiút is húzza ki a kocsiból. Ne fárassza magát azzal, hogy a kocsisnak kiáltson. Tisztában van vele, hogy ma este én fizetek, és egyébként sem akarna belekeveredni ebbe az ügybe.
Keston a pisztoly csövét mindvégig Madeline-en tartva indult a nyitott ajtó felé. Könnyedén leugrott a járdára, majd visszafordult a nő felé, és benyúlt a kocsiba a meggyújtatlan lámpásért.
- És most lassan szálljon ki, Mrs. Deveridge - mondta, és közben meggyújtotta a lámpást.
Madeline lenyúlt Kicsi Johnért. A gyerek megbiccentette a fejét. A nő észrevette, hogy a bokája nincs összekötve, de be van szorulva Flood alá. El tudna futni, ha Madeline meg tudná teremteni ehhez a lehetőséget.
- Mondja, Mr. Keston - mondta Madeline, miközben lelépni készült -, mit gondol, mennyi előnye van Hunttal szemben? Egy, esetleg két nap?
- Akkor és ott fog rám találni, ahol és amikor én megengedem a gazembernek. És ha újra összetalálkozunk, meg fogom ölni. De előbb azt akarom, hogy megtudja, ebben az ügyben én voltam az erősebb. Lehet, hogy ő Vanza-mester, de nem versenyezhet...
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül hirtelen fekete felleg kerekedett a sötét égen. A körgalléros nagykabát ráborult Kestonra, és teljes súlyával beborította.
- Mi a...? - kiáltotta Keston dühösen és meglepetten, és minden erejét megfeszítve próbált kiszabadulni a kabát alól.
- Szálljon ki, Madeline! - kiáltotta Artemis, és maga is a kabát után ugrott.
Rossz volt nézni, ahogy a két férfi egy tompa puffanással a földre zuhant. Eldördült a pisztoly, amint Keston vaktában meghúzta a ravaszt. A golyó elröpült, de a megrémült lovak felágaskodtak, majd meglódultak.
- Kicsi John!
Madeline gyorsan hátrafordult, hogy elkapja a fiút, aki, érezve, hogy mi készül, kétségbeesetten próbált kiszabadulni a kocsiból. De nagyon megnehezítette a dolgát, hogy a keze össze volt kötözve, és Flood teljes súlyával ránehezedett.
Madeline érezte, hogy a kocsi megbillen, ahogy az egymás elé fogott megriadt lovak nekifeszülnek a hámnak. Még néhány másodperc, és elragadják a kocsit.
Megragadta Kicsi John egyik vállát, és megpróbálta az ajtó felé húzni, de nem sikerült kiszabadítania Flood teste alól.
Kicsi John kétségbeesett, rémült tekintettel nézett rá. Mindketten tudták, mi történhet egy elszabadult kocsi utasaival. Rendszerint kitörik a nyakukat.
Madeline a kétségbeeséstől magánkívül, nem törődve a földön viaskodó férfiakkal, visszakapaszkodott a kocsiba. Borsódzott a háta a tudattól, hogy a lovak bármelyik pillanatban nekiiramodhatnak.
Hátát az ülésnek vetve egyik talpát Flood bordái közé helyezte, és teljes erejéből taszított rajta egyet.
A kocsi megindult előre.
Madeline még erősebben tolta, mire Flood súlyos teste végre nagy nehezen megmozdult, és Kicsi John kikecmereghetett alóla. Madeline erősen magához szorította, és együtt ugrottak ki a kocsiból, le a járda kemény kövezetére.
A kocsi mennydörgő robajjal száguldott végig a keskeny utcán. A sarokra érve a lovak balra ugrottak, amitől a kocsi meglódult, és nagy erővel felborult. A lovak elszabadultak, és őrült iramban elvágtattak az éjszakában, magára hagyva az oldalára dőlt kocsit a céltalanul levegőben pörgő kerekeivel.
Madeline Kicsi John karját szorongatva felállt. Körülpillantva látta, hogy Keston épp akkor tépi el magát Artemistől. Azt várta, hogy megpróbál elmenekülni a sötét éjszakába, ehelyett a férfi egy dühödt kiáltással a vízlevezető árokban heverő aranyfejű botja után kapott.
Madeline azt hitte, le akar sújtani vele Artemisre, Keston azonban egyetlen mozdulattal lecsavarta a fogantyút. A lámpás fénye megcsillant egy veszedelmesen hosszú késpenge élén.
- Artemis!
De addigra a félig a járdán fekvő férfi csizmás lába már keményen nekivágódott Keston csípőjének, aki fájdalmában felordított, és újra lezuhant a járda kövére.
Mielőtt Madeline magához térhetett volna, Artemis már rá is ugrott.
- Úristen, a kés! - suttogta Madeline.
Kicsi John két karjával átfonta a derekát, és az arcát belefúrta a nő köpenyébe.
A harc rémítő hirtelenséggel ért véget. Artemis mozdulatlanul feküdt Keston mozdulatlan testén.
- Artemis! - kiáltotta Madeline. - Artemis!
- A fenébe - nézett dermedten a két férfi felé Kicsi John. - A fenébe.
Egy végtelennek tűnő perc után Artemis megmozdult, és felállt a mozdulatlanul fekvő Kestonról. Véres volt.
Madeline ösztönösen eltakarta Kicsi John szemét a köpenye szélével.
Artemis ránézett. Úgy látszott, nem veszi észre, hogy a kezében lévő késről csöpög a vér.
- Jól van? - kérdezte rekedten a férfi.
- Igen. - Madeline döbbenten bámult a késre. - Artemis, ön...?
A férfi lepillantott a késre. Aztán Kestonra.
- Jól vagyok - mondta nyugodtan.
Kicsi John kidugta a fejét Madeline köpenye alól. - Meghalt? - kérdezte.
- Igen.
Artemis elhajította a kést, amely nagyot csendülve koppant a kövezeten.
Madeline odarohant hozzá.

22.

Bernice mindenkinek töltött a brandyből. Belekortyolt a sajátjába, és összerázkódott az italtól.
- Ki gondolta volna, hogy Flood is benne van? - tűnődött hangosan. - És milyen okosnak hittem magam, hogy betettem a táskámba azt az altatóitalt. Kestonnak szántam, nem Mr. Floodnak.
- Az a fontos, hogy Flood megitta - szögezte le Artemis, brandyjét nézve. - Ami pedig engem illet, többé nem tudok úgy nézni a brandyre, mint eddig. Még egyszer köszönöm önnek, madame. Ahogy önnek is, Madeline, hogy kimentette Kicsi Johnt az elszabaduló kocsiból. Mindent összevéve, nekem már nagyon kevés dolgom akadt.
- Ne kisebbítse az érdemeit, uram - nézett rá ragyogó arccal Madeline. - Meg is ölhették volna.
- Ha már erről van szó - mondta halkan Bernice -, feltételezem, hogy nem szomorkodik Flood kocsibalesetben elszenvedett korai halála miatt. Ha jól tudom, azt akarta, hogy szenvedje el vagyona újbóli elvesztését is.
- Elegem van a bonyolult és hosszan tartó bosszúhadjáratokból - felelte Artemis, és Henryre nézett. - Rájöttem, hogy túl sok bonyodalommal és előre nem látható következménnyel járnak.
- Bölcs döntés, uram - mormolta Henry. - Jobb dolga is lesz az elkövetkező napokban.
- Úgy van - felelte a pamlag sarkában összegömbölyödve ülő Madeline-re pillantva Artemis. - A leghatározottabban.
- Mi a helyzet az altatófüvekkel? - nézett föl Madeline az ölében fekvő könyvről.
- Amikor ma reggel átkutattam Keston szobáját, megtaláltam a maradékát annak, amit Lord Claytől ellopott - válaszolta Artemis. - Kis mennyiségben egyéb füveket is találtam, amelyekkel az áldozatait kábíthatta el.
- Talált más érdekességet is? - érdeklődött Madeline.
- Igen. Keston naplóját. Ebből megtudható, hogy hónapok óta keresi a kulcsot. Miután a nyomok Londonba vezették, a társaságnak azon tagjaira kezdett összpontosítani, akikről azt tartotta, hogy le tudnák fordítani. Ezek könyvtárát módszeresen átkutatta.
- Elég nagy megrázkódtatás lehetett számára, amikor Linslade tetten érte - jegyezte meg Madeline.
- Igen. De egyben innen merítette az ötletet, hogy úgy tesz, mintha a féltestvére tért volna vissza a sírból. Miután rájött, hogy csakis önnél lehet a megoldás kulcsát jelentő könyv, úgy döntött, ezzel a megjelenéssel fogja önt rettegésben tartani.
- De addigra Madeline már biztonságban élt az ön házában - mondta Henry.
- Úgy van. Ezért akart rögtön az elején rövid úton megszabadulni tőlem.
- Azon az éjjelen, amikor az utcán megtámadta - emlékezett vissza homlokát ráncolva Madeline.
Artemis ivott egy kortyocskát, és bólintott.
- Amikor ez nem sikerült, rádöbbent, hogy én akadályt jelentek a számára.
- És ezzel még nagyon keveset mondott - jelentette ki némi önelégültséggel Madeline.
- Ezért megpróbált eltántorítani engem az ügytől azzal, hogy beleavatkozott az Oswynnt, Floodot és Glenthorpe-ot érintő terveimbe. Elhatározta, hogy fenyegetésképpen elhelyezi a holttesteiket az Alompark területén.
- És ennek kapcsán kiderült volna, hogy ön a szórakoztatópark tulajdonosa - szólt közbe Bernice.
Artemis elmosolyodott.
- Tudja, teljesen biztos volt benne, hogy mindent elkövetnék, csak ki ne derüljön, hogy kereskedelemmel foglalkozom. Azt hitte, hogy mindennél kényesebb vagyok az előkelő társaságban elfoglalt pozíciómra.
- Holott a valóságban ön egyedül a bosszútervével volt elfoglalva - vonta le a következtetést Madeline.
- Nem tudhatta, hogy nagyon gyorsan elment az egésztől a kedvem - nézett a szemébe Artemis.
- Ön csakugyan különleges ember, Artemis - mosolygott a nő.
- Még akkor is, ha Vanza vagyok? - kérdezte az udvariasan.
- A Vanzagari Társaságnak nem minden tagja komplett idióta - jelentette ki nagylelkűen Madeline.
- Köszönöm, drágám. Nagyon megnyugtató az a tudat, hogy az ön véleménye szerint végül sikerült a komplett idióták szintje fölé emelkednem.
Henry kuncogott. Bernice-nek csak a szeme nevetett.
Madeline pirosra vált arccal lengette meg a kezében lévő könyvecskét.
- Beszéljünk a kulcsról, uram.
- Mi van vele?
- El kell döntenünk, mit tegyünk vele.
- Valóban. A Titkok Könyve nélkül nincs semmi gyakorlati haszna, de sok bajt tud okozni - hangzott a határozott válasz.
- Egyetértek, csakhogy sok tudást tartalmaz, és az édesapám tanításával merőben ellenkezik, hogy szánt szándékkal megsemmisítsünk olyasmit, amiben tudás van. Ki tudja, milyen értéket jelenthet az utánunk jövő nemzedékeknek?
- Mit javasol, mit tegyünk vele?
- A Titkok Könyvének, ha egyszer előkerül, a Vanzagarán lévő Kerti Templomban van a helye - mondta Madeline lassan. - Szerintem a hozzá való kulcsnak is ott kell lennie.
Artemis elgondolkodott ezen, majd bólintott.
- Igaza lehet.
- Van benne logika - értett vele egyet Henry is.
- Ami engem illet, szerintem minél messzebb van
Angliától, annál jobb - mondta mély meggyőződéssel
Bernice.
- A kérdés természetesen már csak az, hogy miként küldhetnénk vissza biztonságosan Vanzagarára? - tűnődött Madeline.
- Nem tudok biztonságosabb utat elképzelni, mint Edison Stokes valamelyik járatát - mosolygott Artemis. - Az ő hajói rendszeresen érintik Vanzagarát. Legyen övé a felelősség, hogy út közben nem éri baj. Akárhogyan is, de végre szabaduljunk meg ettől az átkozott könyvtől.

23.

Megígérte magának, hogy egy napig sem halogatja tovább a dolgot. Meg kell tudnia a választ, vagy ő is meghibban, mint a Vanzagari Társaság oly sok tagja.
De a házban nem teheti fel a kérdést. Lehet, hogy a Vanza-természete teszi, de szüksége van a sötétség oltalmára.
Madeline összehúzott szemöldökkel nézett rá, amikor megkérte, hogy kísérje el egy rövid sétára a kertben.
- Megőrült? - kérdezte. - Hideg van odakint. Alig lehet látni a ködben. Jó esélyünk van összeszedni egy megfázást.
A férfi összeszorította a fogát.
- Ígérem, nem maradunk odakint soká.
A nő válaszra nyitotta a száját. Mindjárt sorolja az újabb ellenvetéseit. A férfi már felkészült a következő szóváltásra. De a nő ekkor különös pillantást vetett rá, majd szó nélkül letette a könyvet, amelyet olvasott, és fölállt.
- Egy pillanat, csak fölkapom a köpenyemet. - És kiszaladt az előtérbe.
Mialatt várakozott, a férfi is fölvette a kabátját. Aztán együtt mentek le a hátsó hallba, s onnan ki a sötét kertbe.
A köd összesűrűsödött a kert fái között, de korántsem volt olyan hideg, mint Artemis várta. Vagy talán izgalmában, hogy mi lesz, észre sem vette a hideget.
- Remélem, a néném és Mr. Leggett jól érzik magukat a színházban - mondta Madeline, mint aki csak társalog, de a hangja kicsit túl hangos és magas fekvésű volt. - Jól összeillenek, nem gondolja? Ki gondolta volna?
- Mmm. - Ha volt valami, amiről Artemis nem óhajtott ma este csevegni, hát az a Bernice és Henry között rekordgyorsasággal kibontakozó gyengéd kapcsolat volt. Elég volt neki a maga románca.
- Gondolom, arról van szó, hogy szívesen megszabadulna végre a vendégeitől, nemde, uram? - Madeline a fejére húzta a csuklyáját. - Tudom, hogy zavarjuk a nyugalmát. Megnyugtathatom, hogy reggelre készek vagyunk összecsomagolni.
- Nem olyan sürgős. A háztartásom a jelek szerint jól tudott alkalmazkodni az önök jelenlétéhez.
- Renben van, Artemis. Délre itt sem vagyunk.
- Nem azért hoztam ki ide, hogy megbeszéljük az elmenetelüket. Én azt szeretném...
- Mindketten nagyon hálásak vagyunk önnek, uram. Nem is tudom, mihez kezdtünk volna a segítsége nélkül. Remélem, meg van elégedve a honoráriumával.
- Nagyon örülök az édesapja naplójának, fogadja érte köszönetemet. De nincs szükségem a nyavalyás hálálkodására - mordult fel a férfi.
Madeline összekulcsolta a kezét a háta mögött.
- Mielőtt elmennék, bocsánatot szeretnék kérni, amiért több alkalommal is kissé különcnek tituláltam önt.
- Én csakugyan különc vagyok. És nem is csak kissé, hanem nagyon is.
- Valójában sohasem tartottam önt komplett őrültnek - folytatta mély meggyőződéssel Madeline. - Ezt feltétlenül tisztázni akartam. Ezzel szemben újabban nagyon erősen tudatára ébredtem annak, hogy a saját családomban is megfigyelhető egyfajta különcség, amely alól magam sem vagyok kivétel.
- Mmm. Nos, mindenesetre köszönöm, hogy emlékeztet rá.
- Nem kell ilyen készségesen egyetértenie velem, Artemis.
- Ismeretségünk kezdetén említette, hogy megragadta a figyelmét két régi bölcs mondás. Az egyik úgy szól, hogy „kutyaharapást szőrivel", a másik meg úgy, hogy „rablóból lesz a legjobb pandúr”. Hát ahhoz a mondáshoz mit szól, hogy „zsák a foltját megtalálja”?
- Mire gondol? - sandított Artemisra némi gyanakvással Madeline.
- Az ön okoskodását követve eljuthatunk arra a következtetésre, hogy két hírhedten bogaras személy házassága mindkét fél számára rendkívül kielégítő lehet.
- Házasság? - köszörülte meg a torkát Madeline.
- Feltéve, természetesen, hogy a házasfelek különféle szeszélyei kiegészítik egymást és összeférnek egymással.
- Természetesen - hangzott a tétova helyeslés.
- Személy szerint nekem az a véleményem, hogy a mi kettőnk szeszélyei kölcsönösen összeférnek egymással - folytatta elszántan a férfi. - Időről időre azt a benyomást keltette bennem, mintha ön is osztaná a véleményemet.
A nő dermedten állt a magas fal árnyékában. A köpeny csuklyája alól megfejthetetlenül rejtélyes pillantással nézte a férfit, aki hirtelen azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét.
- Szent egek, Artemis, ön most tulajdonképpen arra kér, hogy legyek a felesége?
- Mint említette, férjként komoly hátrányokat tudok felmutatni. Tudniillik Vanza vagyok, különc vagyok, kereskedő vagyok...
- Igen, igen, ezt mind tudom. - Madeline ismét megköszörülte a torkát. - A kereskedelmi tevékenységét sohasem tartottam komoly hátránynak, uram. Ami pedig a Vanza-kapcsolatait és a különcségét illeti, nemde nálam is megtalálhatók ugyanezek. Aligha emelhetek kifogást.
- Ennek ellenére kifogást emelt.
- Ugyan, Artemis, ha minden apró megjegyzést komolyan fog venni, amit csak úgy elejtek...
- A Vanzával szembeni ellenérzései is felvetnek bizonyos problémákat. Túl sok éven át éltem egyedül, egy olyan bosszú tervét szövögetve, amelyet már régen el kellett volna intéznem magamban. Úgy vélem, ezek a dolgok nyomot hagytak rajtam.
- Mindannyian viseljük a múltunk jegyeit, Artemis.
- Már nem vagyok az a gondtalan ifjú. - Kis szünet után hozzátette: - Ha jól meggondolom, talán nem is voltam soha gondtalan ifjú.
- De öregnek se tartsa magát, uram. - Madeline köhintett egyet-kettőt. - Én kifejezetten harmonikusnak tartom az ön érett, de mégis tevékeny személyiségét.
- Érett, de mégis tevékeny?
- Igen. Történetesen magam sem dicsekedhetem holmi könnyed nőiességgel. Úgyhogy, amint látja, ebből a szempontból is összeillünk.
- Feleségül jön hozzám, Madeline?
Madeline nem válaszolt.
- Madeline? - szólt kétségbeesetten a férfi.
A nő nem válaszolt.
- Az isten szerelmére, Madeline, feleségül jön hozzám?
- Úgy illik, hogy előbb bevallja nekem, hogy szeret - sóhajtotta Madeline.
- Úgy illik, hogy... ? - Artemis vállon ragadta Madeline-t. - Az ördög vigye el, ezért habozott és hozta a szívbajt rám? Mert elfelejtettem megmondani, hogy szeretem?
- Ez nem valami apró figyelmetlenség, Artemis.
- Hogy lehet, hogy nem tudja, úgy szeretem, ahogy még soha senkit nem szerettem? - bámult rá elképedve a férfi.
- Talán úgy, hogy elfelejtette megemlíteni - mosolygott finoman Madeline.
- Na, hát akkor most megemlítem, a mindenségit! - Azzal magához ölelte, és forrón megcsókolta.
Amikor a nő már kifogyott a lélegzetből, a férfi fölemelte a fejét:
- Leszel a feleségem?
- Persze, hogy leszek - karolta át Madeline sugárzó mosollyal Artemis nyakát. - Nincs olyan rengeteg érett, de mégis tevékeny férfi a világon, hogy egy nő az én helyzetemben megengedhetné magának, hogy válogasson köztük.
- Ez az én szerencséin - felelte a férfi. Belenézett a nő szerelemtől fénylő szemébe, és úgy érezte, megtalálta a boldogságot.
A nő a két tenyere közé fogta kedvese arcát, megcsókolta, amitől annak muzsikálni kezdett a szíve, ereiben felforrósodott a vér, és azt mondta:
- Nagyon szeretlek, Artemis. - S míg szorosan hozzábújt, még azt mondta: - De egyvalamit ígérj meg, drágám.
- Bármit, szívem.
- Párbajról szó sem lehet. Megígéred?
- Mondtam már, egyáltalán nem valószínű, hogy bárki megkockáztatná...
A nő hevesen megrázta a fejét.
- Nem. Meg kell ígérned, Artemis, hogy semmilyen körülmények között nem párbajozol.
Hát akkor más úton-módon kell elintézni, ha ez a probléma felvetődik, gondolta Artemis. Szükség esetén akár fondorlattal is.
- Jól van. Nem párbajozom.
Madeline elnevette magát. Kacagása fölröppent a kert fái közé, át a magas kőfalon, súlytalanul, mint a boldogság, és oly valóságosan, mint a szerelem.
 
 
0 komment , kategória:  Amanda Quick - A gonosz özvegy  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák