Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-15 18:58:11, vasárnap
 
  Domán Tamás : Ragyogás



A hideg őszi eső egyhangú kopogása, mint óriási metronóm megadta az éjszaka ütemeit. Visszavonhatatlanul belekarcolt a meghittség csendjébe, s a bágyadt nappali derengésben okkersárga és vörös levelek most feketén csapódtak a bedeszkázott ablaknak. Sírt a szél, ahogy a lázas gyerek anyja enyhülést hozó ölelése után. Sírt és szűnni nem akaró bánatát mélyen beletépte minden deszkába. Az öreg ház, akár egy ősz aggastyán a botjára támaszkodva, betegesen, de emelt fővel viselte magán az idő múlhatatlan sebeit, és bátran állta jelenének ostromló, fagyos csapását. Újra egy ősz. Újra jönnek a beázások. Ismét végigfolynak gerendáin a hideg égi könnyek, ahogy egykoron Krisztus testén a vér, ez is nyomot hagy. Gyengeséget, megkorhadt és elszíneződött nyomokat, melyek egyre jobban fognak sajogni az idő előre haladtával.
Mindenhol utat tört magának a víz, épp úgy mint a fagy a ruhák szövetei közt. Felkúszik a talajból, oldalt a lécek erezetei közt ugyanúgy, mint a hiányos zsindelyen át. Mégis itt áll időtlen idők óta, szemléli, ahogy körülötte az ős szikla körül nőnek a gomba módjára fejlődő és terjeszkedő modern világ építményei. Sokat tapasztalt, sok mindent látott. Botrányt és titkokat is épp úgy rejtettek falai, mint ahogy betekintést engedtek estélyekre, ünnepekre...
Titkok... Elképzelhetetlen és sötét titkokat mesélhetnének ezek a falak. Igazi rémtörténeteket, olyanokat, amiket e rohanó kor embere talán már nem is értene. Olyanokat, amik számára csak egy link és pár szavas cikk az internet tarka maszlagában. Egy süllyedő kicsi kavics, amit valaki egyszer elhajított és azóta is süllyed egy feneketlen óceán mélye felé, hogy ott mindörökre eltűnjön az iszapban. S mikor e képzeletbeli kavics örökre eltűnik a víz homályában, akkor talán e ház helyén is újabb épül, de múltja, míg az emberek mesélni fognak, s meséjükre valaki kíváncsi lesz, addig lebegni fog a hullámokon. Ott lesz valahol, az élők közt, és mint egy jéghegy, éppen úgy fog várni az áldozatokra. Alattomosan, némán, halotti lepellel burkolva éjsötét testének minden borzalmát.
Színeit lekoptatták az évek és az elhagyatottság. Szemeit előbb porréteg, majd deszkaborítás fedte el. Eltűnt a csillogás, a rajtuk tükröződő színpompás virágok rendezett forgataga, a díszkerti szökőkút méltóságteljes alakja. Mind elveszett a korral. Ki belép az ajtón, csak a csupasz falakat, és a kosztól szürke, üres szobákat találja. Viszont ha kellő érzékenységgel rendelkezik az a valaki, talán megelevenednek előtte a termek emlékei. Újra benépesítik az antik, kézzel készített csodálatos bútorok, a falakon függő értékes festmények, a díszes csillárok, mind az, ami régen az életet adta e halott belsőnek. Hófehér falak kelnek életre, a padlón perzsaszőnyegek szövevényes mintájukkal ejtik rabul a kósza tekinteteket, polcok, melyek roskadoznak a könyvek és dísztárgyaik édes terhei alatt. Szobanövények törik meg zöldjükkel a fehér, barna és sárgás összképet. Hatalmas leveleiken át fogócskáznak az apró porszemek a behulló langyos napfény tüskéiben. Rend és rendezettség tükrözi az itt élők igényességének minden keze munkáját. A folyosók szürkés márványlapjai, mint nyugodt víztükör az ég csillagait, fürdeti lágyan a boltíves mennyezet szolid, mégis szépséges freskóit, biztos talapzatot adva néhány ókori vázának, valamint a középen végigfutó vörös bársonyszőnyegnek. Az emeletre felvezető lépcső korlátján aranymintás szőlőlevelek tekerednek, s indáikkal görcsösen szorítják támaszaikat. Édeskés illat lengi be az otthonos teret, és szinte a végtelenségig tágítják az oldalt függő hatalmas tükrök. Gyertyafény gyúl a kíváncsi szemek megsegítésére. A távolból egyre hangosodva hangok szűrődnek a fülekbe. A ház megtelik a régi lakók alakjaival. Gyerekek zsibongnak, szaladgálnak. Az esti bálra szolgák díszítik a báltermet, sültek illatában lengő szoknyás hölgyek sietve ülnek tükreik elé, hogy hajkölteményeiket rendbe szedjék. Fiúk, apák társalognak csatákról, elődökről.
Aki belép ide, különösen ilyen időben, még láthatja, ahogy színház módjára megelevenednek egy letűnt család napjainak felvonásai. Vígjáték, olyan mindenki számára megszokott helyzetekkel, mint a gyermekek huncut csínytevései. Szerelmek szövődnek, forró erotika... De oly törékeny ez a kép. Mintha vékony jéghártyán állna az ember, letekint a lábához, s hirtelen fekete törésvonalak cikáznak a fehérségben, kuszán, mint a fellegek közt hasító villám, mint a megriadt madár az erdő hajladozó fái közt. S már robban is a jég, vele egy időben a felvonás véget ér. Elmarad a függöny, elmarad a tapsvihar. Meghasad a terem, szilánkjai pengeként szállnak szerteszét, szétkaristolva a teret, hasítanak új drámai színt. Este lett. Egy nő ül szemben a tükörrel. Elgyötört arcára kiült lelkének minden kínja. Könnyáztatta vörös szemeiben fájdalom kér irgalmat. Imát mormol. Istenért kiált szíve, habár tudja, ez egyszer könyörgése zárt ajtókon kopogtat. Szépségét nem veszi a reszketés, nem takarhatja korai gyászruha. Szent hittel bízik, noha elrejti érzelmei terhét, mégis látni, ahogy körülölel mindent a szobában. Hűvös ujjai ráfonódnak a torkokra, a lehelet is oly mázsás súlyokat vonszolva tör elő, mintha Atlaszt játszana. Halál. Széles mosollyal rendezkedett be minden zugba. Puhán, szellőként lengeti a bölcső fölé felfüggesztett csörgő játékokat. Némán, csak úgy az önmaga örömére. Aratás ünnepe volt. Dicsőség és bő termés. Friss, mégis gyönyörű szőke fürtös lánygyermek.
Szikra villan, mintha csillag hullna az égből, éppoly fénycsóvát húzva maga után, s talán hullt is gyermeke tiszteletére valahol. Serceg, a vékony fa éleszt gyertyalángot. Tükrébe csobbant fénye sápadt, akár a hold hajnali ködtakarón át, mégis nyugodt, egyenletes csobogással tölti be magányos fészkét. Kihalt a ház. A virrasztók mind elhagyták kérésére, férje rokonokhoz vitte két gyermekét. Egyedüli társa a tükörbe feszülő képmása. Pedig ha sejtené tettének hátborzongató következményeit...
Ártatlant cselekedett, mégis ó szörnyű bűn, ezer éves kapuk kulcsának kattanása a zárban. Csupán egy apró, halott lány, csupán egy könnyekkel telt anyai szív, s vele szemben a díszes keretek közt a roppant tükör. Nem több. Lengedez a láng, árnyak szántják arcát, s szobája a feledés homályának ragacsos bugyrába merül. Igéző dallamok nyújtják apró kezeiket felé csipkés ruhácskákban. Még fakón, de egyre élesebben bont szirmokat sóhajának minden momentuma, melyek csakis az övéhez hasonló szív kívánhat ily kései órán. Fodrozódik az üveglap, a hátán szétolvadó ezüstréteg viaszos lassúsággal csordogál táblája aljáig, hogy onnan aláhullva belefagyjon útjának első harmadába. S ő eltűnt. Eltűnt a szobából, a házból, de még a városból is. Megragadták rég volt képzelgések testet öltött alakjai, és magukkal rántották egy tébolyokkal átitatott valósnak vélt valótlan világba. Gyermeke ölelte őt, s nem ő ölelhette gyermekét újra, ahogy ő sírt, s nem gyermeke sírt fel álmai útjából megéhezve. Szülők vették körül. Mélységes fájdalmuk bőrének minden pólusán beivódott egészen a csontokig. Magának érezte a kínt, mit otthon érzett, s szinte megkétszerezte elméje mélyén ébredező bűntudata. Fájó, izzó sebként nyíltak fel szemei, nézték arcát, nézték, és láttak egy elgyötört nőt, amint körülállják rémséges árnyemberek. Árnyak, akik bent sikoltottak a fejében, s az ő szobájában visszhangoztak. Ő ült mereven körükben, nem hitt tenyerének sem, pedig oly valóságosan tapadt az üveglapra szemben mozdulatlanságba dermedt másával. Kétségbeesés szólította nevén, ahogy valaha édesanyja is hívta, de az arca... Fekete lepellel fehéresen izzó arccsontot fedő, dohos ősi szagba rejtett, kortalan arc volt. Végignézte hogy csókolja álomba mását, s pergő könnyein át még látta, mint lebbennek szét az árnyalakok. Csend lett körülötte. Ezüstszínű síkba zárt, kibírhatatlan, szűnni nem akaró születés és elhalás. Évek teltek el azóta. Sok-sok év, sok-sok lakó a házban. Bálok, szerelmek, tragédiák. Megannyi ember, megannyi hasonló mese az árnyakról. Először a visszatérő családja szembesült a borzalmakkal. Siratták a gyermeke után távozó anyát, a szerető feleséget, a szomszédot, a város egy tiszteletre méltó polgárát. Majd éjjelente előbújtak a falak repedései közt otthonra találó árnyemberek. Így hívta őket mindenki. Kezdetben csak a gyerekek suttogtak egymást közt félszegen kibújva takaróik puha fedése alól, s ijedten vonultak rejtekeik alá, mikor meglebbent a függöny, a szobába bevetülő fák terebélyes ágainak árnyékai közül kivált és feléjük lépdelt a megnevezhetetlen. Csak sejtelem volna? Talán, mint dús réten a szellő suhanása nyomán zizzenő fűszálak zöreje, úgy a léptek a padlón is csupán a gyermeki képzelőerő szüleményei? Félelem lakozott a szívekben. Sötét félelem rágta a falakat, s csak idő kérdése volt, mikor eszi be magát az érettebb fejekbe is.
Esett akkor is, amikor az apa először láthatta őket, és akkor is, mikor a tébolytól menekülve élettelen szeme kékjéről eltűntek a túlvilág szellemei, hogy ismét a mennyezet festményei tükröződjenek benne. Az árvák messze elkerültek, majd hosszú hónapok után új lakókat talált magának a ház. Biztos vagyok benne, hogy az vonzotta magához, s nem ők találtak rá. Néhány felhőtlen nap. Csupán ennyi adatott meg nekik. Rémálmaik megfékezésére a tükröt leszerelték faragot tartójáról, s ágyuk alá téve bíztak... Vágyták az otthon meghitt nyugalmát, a csendes éjjeleket, a madárcsicsergéses virradatot. Terveik hosszú távra szóltak, egy új élet reményében, ami nekik és azóta senkinek sem adatott meg. Szörnyű bűnöket láttak a falak, a legborzasztóbb tetteket, amit az ember elkövethet önmaga ellen egy meghasadt tudatállapot iszonytató mélységében. Hogy mese volna minden? Babona a tükörről és a gyertyáról? Tudom, hogy nem. Én elhiszem azok szavát, akik egykor ezt a történetet elmesélték, és elhiszem, hogy mindez valóság lehet. Most, hogy papírra vetem gondolataimat, már kezd hajnalodni, és megérkeztek az első munkások a szemközti házhoz. Lekerülhet az évek porától elfáradt eladó tábla, és megkezdődhet a felújítás. Félek leírni, hogy gyerekek veszik birtokba, érzékeny, sérült gyerekek otthonául fog szolgálni ez az árnyak járta épület. Gyerekeké lesz, olyanoké, amilyen gyermek miatt szájra kapott ez a történet. Ígérem, figyelni fogom a fejleményeket éjjel-nappal, hacsak nem lesz áramszünet lámpafénynél.
 
 
0 komment , kategória:  Domán Tamás : Ragyogás   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1975
  • e Hét: 10733
  • e Hónap: 37979
  • e Év: 2102960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.