Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
szeretettel
  2012-04-17 05:29:48, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
AZ UTOLSÓ BRAVOUR.



Réges-régi huszárvilág, ki tud ma már róla? Mikor még gyöngyélet volt a katonaélet...

Ott, az örökösen kék, súgó-búgó babérerdőkkel ékes, narancsvirág kábító illatában fürdő lombard garnizonokban.

Az ulmi katasztrófa szerencsétlen okozója, Mack altábornagy, állott akkor a vezérkar élén.

Az ő hadtestében szolgált ** László kapitány úr.

A németországi táborozások alkalmával ismerkedett meg von und zu Hochenstädt Liselotte kisasszonynyal, "költsönösen nagy szerelembe esvén, eggy Párok levének." Így áll abban a megfakult írásban, amelyből én mesémet vettem; a holott leíródik "vitéz ** kapitány uramnak viszontagságos teljes szerelme és minden egyéb Történettyei".

Nyalka legény volt ** László. Amerre járt - térdig járt rózsában. Le is tépte, nem is kimélgette a virágot.

Egyszer, fiatal kadét korában aztán - mégis megakadt egy hímes, fakadó bimbónál. A tarka-csalfa, fényes szárnyú lepke megégett a lángban.

Valami kis lányt szeretett meg, mikor Meskó generális ordonáncaként járt égbe nyúló alpesi világban. - Kora dér lepte meg a hímes, fakadó virágot. Kora dér az ifjú, ábrándos kadét szerelmét. Egy sír domborult csöndes, borongó hegyektől övezett városka temetőjében. Ez a sír ** Lászlónak minden örömét, minden reményét eltemette.

Háborús világban parancsolnak a katonának. Menni kell a zászlóval, amelynek hűséget esküdött a vitéz. Kereste a halált László, - de az mindíg elkerülte. Telt is, múlt is az esztendő. Fiatal törzsön beforr még a sebhely. Virágeső, csóközön elborították annak az elhervadt virágnak, annak a kis sírhalomnak az emlékét lassan. Szeretni azonban nem tanult meg többet ** László.

Pedig meg nem áll az idő, ez a fösvény kalmár. Mindíg több a kamat, amit ráfizetünk az élettől kapott rossz előlegekre. ** kapitány úr is egyre jobban érezte, milyen más lett volna az élet, ha akkor, ott messze, meg nem ássák azt a kis sírgödröt. - Széles, boltozatos homlokán bevágódott egy-egy mély barázda. A sűrű, fekete haj is ritkulni kezdett a halántékon immár.

Az ősznek első, langyos lehellete megcsapta a kapitányt, mikor valami csodálatosan szép, megvesztegetően bűbájos őszben, összehozta végzete Liselotte kisasszonynyal - von und zu Hochenstädt major uram leányával.

Táborozások alatt unalmas a katonai szolgálat. László kapitány ráért bejárni a major urékhoz - és hallgatni Liselotte kisasszonyt, amig csöndes, lombhullajtó délutánokon játszott a spinéten. Fölségesen kezelte ezt az instrumentumot. Gluck Orpheus-ának sajátosan bús áriái, Mozart játszi, csillogó zenéje mind művészies interpretálóra talált a csöndes, komoly német leányban. Mikor ott ült a clavecin előtt s a fehér homlokára boruló szőke, göndör haj, mint aureola ragyogott a késő verőfényben - László kapitány úgy érezte, mintha imádkozni kellene. Talán imádkozott is a könnyelműnek, léhának látszó katona. Mintha lehámlott volna róla egyszerre minden hiú, külső csillogás, mintha szívében fölhangzott volna egy fájó, bánatos dal. Egy hang a múltból. Abból a múltból - amikor még úgy tudott rajongni, szeretni László kadét úr. Egyszerre úgy érezte, eltünik mindaz a sok hiábavaló, üres, erőpazarló, lélekölő szeretkezés. Az, amivel úgy elvesztegette, aprópénzre váltogatta becsületes szíve minden aranyát. Amivel elforgácsolta életének legszebb részét.

Lágyan, halkan zsongott-bongott Boccherininak valami andalító menuetto-ja, - amikor László kapitány egyszerre csak rátette kezét Liselotte smaragdgyűrűs, fehér ujjaira. Aztán halkan, a belső szenvedelemtől szinte rekedtes hangon mondotta:

- Szeretem.

Belésáppadt ebbe az egy szóba. A szívével, a lelkével már nem mondta ki vagy tizenöt esztendeje. Minden érzése, vágya, reménye benne élt - remegett ebben az egy szóban. Liselotte pedig otthagyta a kezét László kapitány kezében. Belenézett a sötét pilláju, kissé melankolikus szembe, úgy adta meg a választ:

- Én is... elmúlhatatlan szerelemmel.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az öreg major urat leányának a választása nem ragadta el túlontúl. Rengeteget hallott ** László kalandjairól. Némi aggályokat táplált a jövendőt illetőleg.

Ámde látszólagos csöndes, szelid volta mellett nagy makacsság lakozott Liselotte kisasszony bájos, göndörfürtös fejecskéjében. Eget-földet összebontott - ha akaratát kellett érvényesíteni. Végre beleegyezett a major úr - és kellő áldások mellett, kellő földi javakkal is kistaffirozva, bocsátotta útnak az egymást valóságos őrjöngéssel szerető párt.

Olyan szerelemről, olyan boldogságról, ami most következett, talán csak poéták tudnak még írni.

László kapitány bálványozta Liselottét - ez viszont igazi kultuszt csinált az ura személyéből. A Beleznay-huszárezredben szállóigévé lett, ha valakinek a nagy szerelméről beszéltek: úgy szereti, akár a kapitány urunk a feleségét. - A László atyafisága pedig nem győzte mesélni, milyen áldott jó, milyen elragadóan kedves, okos a kis német asszony: "Egész bibliotheca a feje. Úgy játszik a spinéten, akár valami Künstler és nincs az a román, amelyet ne olvasott volna. Általában tud mindent. Igazi tökéletesség."

László kapitány kissé maga is litterátus ember volt. Epigonjair a gárdista irónak. Egyes darabjai meg is jelenének Görög uram ujság-árkusában, sőt ifjabb éveiben verseket is irogatott. Jól megértették hát egymást a kitünő műveltségű feleséggel.

Csupa álom-ábránd közt teltek az első hónapok. Az első esztendő.

Mayland vidékén - valahol az istenin kék, istenin bűvös-bájos Como-tó környékén állomásozott László kapitány. Ezt a tájat csak szerelemre teremtette az alkotó. Egyetlen hosszú csókban forrt össze testük, lelkük. Csóknak, ölelésnek vége sem szakadt tán... Ciprusok árnyéka, habok mormolása altatta, ringatta. Csoda lenne, mese lenne az élet, ha mindíg így tarthatna.

- Sajna - nem adják a mézet üröm nélkül, rózsát tövis nélkül földi halandónak.

Budára helyezték át László kapitányt, ahol beköltözött a familia ócska Salva guardia-jába. Békeidő jött nemsokára. Nem kivánt már szolgálni a kényelmesedni kezdő vitéz úr s levetette Beleznay huszárjainak gimbes-gombos nyalka sujtásos dolmányát. Mintha egy kicsit szükülni is kezdett volna már a zsinóros öv, a piros szattyánból való tarsolyszíj. Az urának még a gondolatát is leső Liselotte mellett szinte pocakosodni kezdett az egykor lepkekönnyűségű, karcsú kapitány.

Talán jobb lett volna, ha az asszony nem lett volna olyan túlságosan jó, - ne halmozta volna el túlontúl sok gyöngédséggel, minden testi-lelki jóval László vitézt - vagy ne mutatta volna magát a kapitány úr kényelmes lustaságból, tudom is én micsoda nyegléskedésből olyannak, aminő nem volt tulajdonképen. Akkor nem esett volna olyan szomorúan ez a história... Nem olyan fekete az ördög, aminőnek festik. Már pedig ** László viselkedésével, hebe-hurgyán kiejtett mondásaival sokkalta feketébbnek festette magát, mint aminő volt tulajdonképen. Az imádó, lelkében örökösen trubadurnak maradt férj elkezdett zsarnokoskodni, kellemetlenkedni.

Dolga sem lévén, ráért hiábavalóságokkal foglalkozni. Semmi sem volt ínyére, meggondolatlanul panaszkodott, zúgolódott, kicsinyes haszontalanságokért zsörtölt. Szóval kellemetlen volt, akár az esős nap.

- Rossz vége lesz, Lackó, - mondotta neki hűséges cimborája, Temessy Albert svadronyos kapitány.

- Rossz vége lesz, gyerek - intette Luca tánt, aki felnevelte.

László kapitány azonban, mint akit valami átkos varázslat kerít hatalmába, nem is hederített az intő szózatokra. Úgy gondolta - olyan szerelmet, mint a Liselotteé semmi sem rendíthet meg. Igaz, és ezt már a László javára kell írnunk, az ő szerelme is rendíthetlen, sziklaszílárdan állt. Összelocsogott ugyan minden bolondot asszonyokról, mi egymásról is, ha pajtásaival összeült a "Hét Electeur Churfürst"-be, közel a Rundellához; meg is nézett talán valami lompos, csajhos actrix-t, ott a Theatrum környékén - ám ennél tovább sohasem ment. Igaz, hűséges szívvel szerette Liselotteját. Aranyos hajának egyetlen egy szálát nem adta volna oda a kerek világ minden országáért. El nem hagyta volna koporsó zártáig. Régi virtuskodás, hiábavaló tempózás volt minden egyéb amit mondott, cselekedett. Valami ostoba sugallat mondhatta neki, tegye egy kicsit féltékenynyé az asszonyát holmi régi kalandok emlegetésével.

Azután meg László kapitány magyar ember volt. Hirtelen indulatra lobbanó - de azonnal békülő, megbocsátó. Egészen elfelejtette, hogy német nő a felesége, akit másképen kellett volna kezelni.

Eközben pedig észrevétlenül, lassacskán, mindjobban eltávolodott Liselotte egykoron rajongva imádott bálványától. Pletykáltak is neki valószínűleg, hetzelték. - Mert hiszen ezek a szép tulajdonságok már a legrégibb századokban is virágoztak dámák kompániájában - "hoggy eggy szavam a' másikba ne öltsem", - mondja az ócska írás, "széjjelmenének a' szerelmetes Hitvestársak. Elmullott az Asszony vonzódása hirtelen, mint a' tavalyi hó, László kapitány pedig nagy búja-bánattyában forró nyavalyába ese és kilentz Hétig nyomta vala az Ágyat..."

Senki sem hitte volna a könnyelműnek, léhának hirdetett ** Lászlóról, hogy ennyire tudjon szeretni. Mikor fölkelt a betegségből, csak romja maradt a régi, nyalka katonának. Igazi rokkant huszár lett belőle. De testénél talán még jobban megtört a lelke. Az életörömnek utolsó szikrája is kilobbant belőle.

Nádory Imre, ezredének fiatal óbestere, visszahítta a Regementhez. Régi őrnagya, Schmitt őrnagy mellé osztotta be. Úgy bánt vele, akár a hímes tojással. Adott neki szabadságot amennyit akart, s az egykori jeles katonát küldözte fürdőről-fürdőre. A legkitünőbb orvosokhoz. Nem volt semmiben hiánya. Még szerelem is kínálkozott, úton-útfélen. Amerre csak megfordúlt a sápadt, szomorú ** László, mindenfelé érdeklődést keltett. Kerülve kerülte azonban már az asszonyt. Fel se bontotta leveleiket, amiket irkáltak utána. Olvasatlanul hasogatta össze. Jó pajtásai próbálták vígasztalni, szórakoztatni. Nem kellett neki semmi. Hiába beszélt neki Temessy Albert a világ érdekes eseményeiről. Csak lehajtotta fejét a kezére, aztán szomorú tépelődéssel mondotta:

- Vajon mit csinál most Liselotte?

Olthatatlan forró epekedéssel, csak ennek az egy asszonynak a csókját szomjazta. Vágyban, epedésben sorvadt, egyre sorvadt, mint a fogyó gyertyaszál. Lomposan lógott rajta a Beleznay-huszárok fényes egyenruhája. Meg is szólongatták érte. Egyszer a Hofkriegsrath egyik magasállású hívatalnokának a neje is rászólt:

- Ejnye, ha nem tudnám, hogy maga volt a híres gavalléros mundérú ** László, meg se ösmertem volna.

Amúgy sem igen lehetett különben ráösmerni a halavány, összetört emberben a régi ** Lászlóra. Tele is futott a szeme könynyel a Hofkriegsrath-béli áldott szívű dámának. Egyszer-máskor udvari bálon Bécsben, palatinális estélyen Budán találkozott a fiatal menyecskével. Hazamenet rögtön elővette a Schreybkalender-t, rátett egy íromba diósgyőri árkust, és nyomban megkompingált egy nagyon érzékeny levelet. Elküldte aztán Liselotte-nak. Oda, az isten háta mögé, valahova Havasalföldre, ahol valami barátnéjánál tartózkodott.

Sok levél ment aztán még oda. Írt Temessy Albert kapitány úr is. Meg is nyomta néha a kalamust erősen. De bizony hiába. Amilyen makacsul ragaszkodott Liselotte egykor szerelméhez, épen annyira makacs lett engesztelhetetlenségében, közönyében. Röviden, hidegen válaszolt. Többnyire frázisokba burkolózott, vagy kitérőleg írt egyet-mást. A refrén mindig az volt: "Sajnálom, de hiszen László maga okozta mindezt. Ő volt mindig elégedetlen - ő pusztította el minden érzésemet - -" és így tovább.

Egyszer aztán megírta Temessy Albert:

"Nem állja ki szenvedéseit a Lackó, beléhal."

Arra is csak olyanforma válasz jött azonban: gyógyíttassa magát a kapitány úr, ha beteg. És igyekezzék önmagában keresni a nyugalmat.

Erről a levélről már nem is szólt ** Lászlónak Temessy Albert. Ez már több volt a kettőnél. Forró, délvidéki temperamentuma föllázadt. Aztán a kardjával rácsapott az asztalra:

- Nem engedem azt a fiut megölni...

Nekiindult messze Havasalföldnek. Elvitte magával a főhadnagy öcscsét, a Bencét is. Világos, okos fej volt a Bencéé. Igazi fiskálisfej - körűltekintő, higgadt. Borotvaélű logikával. De gyorsan határozó is, ahol kivántatódott. Ő volt a Regiment esze. Nádory Imre, a szőke, egy kicsit Mihály arkangyalra emlékeztető fiatal óbester is bíztatta a Temessy gyerekeket.

- Tegyetek, amit lehet... Féltem az én egyik legjobb katonámat...

Nem sok foglaltatik már az ócska írásban. Liselotte sajnálkozott, amiért olyan messze hiába fáradoztak a tiszt urak. De azért hűvös elösmeréssel adózott a nemes barátoknak. Valami históriai hasonlatot is mondott talán, mivelhogy csak az ó-korban akadtak olyan kitünő, önfeláldozó barátok, mint a Temessy fiúk. De aztán ő állt a kert felül. Azt mondta Temessy Albertnek:

Csodálja türelmét, amit elveszteget a sok védelemre. De ő - már mint Liselotte - jobban ismeri László kapitányt. Nem változik meg annak a természete soha. Zsarnok marad, azonfelül in puncto asszony se talán. Nála ez is csak manőver. Vissza akarja hódítani az asszonyt, hogy ő hagyhassa aztán faképnél. Bravour az egész. Semmi egyéb.

Temessy svadronyos kapitány úr azonban nem kímélte a tüdejét. Mit tudott az asszony? Hiszen az ő emlékezetében csak a kissé elbizakodott, kissé felületes László élt. Nem látta őt ő tavasz óta, hogy lett semmivé, hogy pusztult el testben-lélekben Beleznay nyalka huszárja. Beszélt egész estig, másnap délig. Míg csak elő nem állott az ekhósszekér, amely visszavitte a tiszt urakat Buda várába.

Megérkezve, húzták, halasztották a rossz híradást:

Végre egyik estén, borús novemberi este volt, a "Hét Electeur Churfürst" külön szobájában előhozakodott vele Temessy Albert svadronyos kapitány.

A régi írás azt mondja: "- - László kapitány nem sokat felele. Tsak épen nagyon ámuló, nagyon révedező szemeket vetett Temessy Albertre".

Azután valami halálosan keserű, szomorú mosoly lebbent át arcán. Mintha a szeme meg égni kezdett volna... Aztán lassan, csöndesen két nehéz, fájó könnyű gördült alá pilláin...

- Ejnye, ejnye... hát én csak manővrirozok, hát én csak manőverből szenvedek akár egy elkárhozott? Én csak bravourt akarok mutatni?...

Ez látszott a gyötrelmektől megnyúlt, sápadt arcon. Ez az egykor mosolygó, dalos, csókos szájon, amely mellé két mély árkot vont a sok szenvedés.

"Egy néhány napok múltával - olvassuk a kopott írásban - csak lelketlenül szalada ** László kapitány uram putzmeister-ja Temessy svadronyos uramhoz, hogy: gyünne ám, mert a kapitány ur agyonlütte magát. Ott fekszik a kanapén, már alig hoggy lélekzik. Ott van mellette a Nádory Obester Urunk is..."

Le van írva aztán ékesen a szép, parádés katonai temetés. Muzsikaszóval, a pattantyusok kirukkolásával, meg az Ott-Regement egy díszszázadának parádérozásával. A koporsó mellett Beleznay huszárjai állottak őrt. Míg nyitva volt a Castrum doloris-on, bajtársai könyezve búcsúztak el tőle. "Virágot is hozának neki sok idegen asszony Személlyek. Mintha aludott volna a Kapitány úr, olyan nyugodt volt az ábrázattya. Szinte mosolyogni látszatott, hoggy megváltódott a' sok szenvedésektől."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez az utolsó bravourja ** László kapitánynak pedig egy kicsikét mégis másképen esett meg, mint ahogy azt Liselotte von und zu Hochenstädt elképzelte...
 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:28:11, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
RÉGI URAK TELELÉSE.



Benne vagyunk már az őszi hangulatban. Sárgult falevelet seper a hideg szél és igyekeznek a falusi nemes urak is a városba.

Nem tudom, mit kapnak ezen annyira? Annyit tudok, hogyha én nekem volna még valahol, valami ócska kúriám, esztendő számra se látna a város. Nyáron barangolnék - télen meg ülnék a szenelő lángja mellett sütkérezve, holmi jó könyvek meg ócska írások mellett, mentől kevesebbet áhítozva emberi társaság után.

De mások áhítoznak, és valószínűleg áhítoztak dédapáink idejében is, mert akkor is feljártak telelni Pestre, vagy legalább is a megye székvárosába mentek.

Most nem valami nagy teketóriával jár a hurcolkodás. Az ország bármely legtávolabbi sarkából is fölröpít egy nap alatt a gyorsvonat. De bezzeg másképpen ment ez hajdan.

Még a vármegye székhelyére is hetekig készültek eleink.

Erdélyben az arisztokrácia többnyire Kolozsvárra ment telelni s november vége felé hagyta el falusi udvarházait.

Így tettek a Bethlenben lakó gróf Bethlen Ferencék is, akik rendesen valóságos udvartartással indultak el a kincses fővárosba. Persze, akit magával vitt az uraság, az rendkívül boldognak érezte magát, mert bizony akkor azt az utat olybá vették, mintha ma Párisba kívánkoznék valaki.

A grófi család számtartójának fiatal felesége már régen vágyakozott Kolozsvárra, ahol soha életében nem fordult meg. Egyre könyörgött a grófnénak, vinné magával s még arra is vállalkozott, hogy a szakácsnak, kulcsárnak segítségére lesz holmi szolemnítások és traktáknál.

Bethlenből Kolozsvárra egy napnál tovább tartott az út s érdekes, hogy írja le a készülődést, az utazást egy szemtanú:

Előbb három társzekeret pakkoltak fel mindenféle elemózsiával. Disznózsír, liszt, sonka, kolbász, vaj, tejfel, tojás, mind külön-külön helyet kapott. Egy szekéren csupa butort vittek, meg ágyneműt, óriási párnazsákokba belegyömöszölve. Az első szekéren, a kocsis mellett, vállán puskával, övében karabélylyal ült a számtartó. A többi kocsin, elosztva, a belső frajok és legények. Mikor a szekerek elindultak, még a grófi család utazó batárját is felpakkolták két napra való meringyával. Így hívják Erdélyben az útravalót.

Mint a leírásból olvassuk, gróf Bethlenné a számtartónét csakugyan elvitte magával, aki, noha leghőbb vágya teljesült, mégis sűrű könyhullatások közt vett búcsút ösmerőseitől. Egy meghitt asszonyának még azt is bevallotta, hogy érzi, nem látja többé élve Bethlent. Azután meg, miután még sohasem utazott, egyre riadozott a számtartóné. Még alig járt a hintó Szamosújvár körül, folyton nézegetett ki az ablakon, nem-e támadják meg a batárt álarcos rablók. Schinderhannes meg más egyéb haramiákról olvasva rémregényeket, abban a szent meggyőződésben élt, hogy rablótámadás nélkül nem eshet meg ilyen tenger nagy utazás.

Mulatságosan írja le a familiáris följegyzés a kis számtartóné Kolozsvárott viselt dolgait is. Fénypontja ezeknek az a színielőadás volt, amely Anikó és Stuart Mária címmel szerepel a jegyzékben.

"- - Elkészültünk és - írja így a szemtanú - felöltözvén jó melegen, ezenkívül meg a legények bundákat és lábmelegítő palackot hoztak, mert a Theatrum nem vala fűtve. Azon estve éppen Stuart Máriát adták s Anikó már elejétől fogva rettegett érte. Mikor aztán meghallotta, hogy halálra ítélték, nem volt többé maradása a színházban. Hiába mondta neki a grófné:

"Kend bolond, nem ölik azt meg igazába'"

Nem használt semmit. Haza kellett kísértetni, mert egyre hangosan obégatta, hogy: biz' ő nem ül ott, nehogy előtte öljék meg azt a derék fehérnépet. És többé a világ minden kincséért sem lehetett a Theatrumba elcsalni".

Gróf Bethlen, ha Kolozsváron időztek, egész nap a műhelyében dolgozott. Alig akadt olyan mesterség, melyhez ne értett volna s olyan butorokat faragott, hogy akármelyik bevált volna asztalosremeknek. Külön szabóműhelyt is tartott s itt mindig saját szeme előtt szabatta ki a cselédség öltözeteit. Az öreg Dálnoki volt az udvari szabója s a végszámra hozatott posztóból mindig a gróf szemeláttára kellett a ruhákat kiszabni. Szerette Bethlen Dálnokit, de mégsem bízott benne egészen, ami nagyon fájt az öreg mesternek.

- Hiszen, ha akarnám, úgyis megcsalhatnám Nagysádat - jegyezte meg egy alkalommal, mikor a gróf gyanakodása végleg elkeserítette. Bethlen bizonykodott, hogy nincs olyan szabó, Dálnoki meg azt állította, hogy minden szabó lophat, ha akar, még ha az orrára ülnek is. Végre fogadásra került a dolog. Házat, meg egy szép kis házhelyet ajánlott a gróf, ha Dálnoki észrevétlenül megcsalja.

Alig telt el egy hét, két belső inasnak kellett új ruhát szabni. Dálnoki behívta a grófot, aztán duplán borítva egymásra a posztót, két rend ruha helyett négyet szabott ki. Bethlen elvesztette a fogadást, Dalnoki pedig rögtön megkapta az igért házat szép kis házhelylyel.

Egynémely erdélyi úr Pestre vagy Pozsonyba is elment, de már ezek inkább olyanok voltak, akik hivatalos minőségben időztek nevezett városokban. Így a Telekiek közül László - az 1861-iki országgyűlés egyik vezérférfiának nagyatyja - külső országban sokat járt; így Münchenben is megfordult, ahol titkára, Mátyássy József naplója szerint, Baarfüssler-ek piartzocskáján lakott, Teleki József gróf, a tudós-társaság elnöke pedig, Bécsben tartózkodva, a Pidolházban tartott szállást. A királyhágóntúli emberekben mindíg sok volt a localpatriotizmus, ezért vihetett Kolozsvár úgy társadalmi, mint kultúrális tekintetben vidéki városaink közt vezérszerepet.

Hatalmas úr volt gróf Teleki Miklós is, valamikor udvari tanácsos a kancelláriánál. Mikor aztán a nemesi kiváltságok elmúltak, nem sokat ért az uraság. Adót, vámot kellett fizetni és a cselédet sem lehetett többé olyan jóízűen lekendezni. Tapasztalta ezt a gróf, mikor a kiegyezés után Pestre jött telelni. Különösen egy szakácsa nem tetszett neki sehogysem. A maitre de cuisine temérdek előkelő helyen szolgált, kitünő bizonyítványai voltak, de olyan rossz ebédeket adott föl naponta, hogy Teleki majd megpukkadt mérgében.

Egy ízben két unokahúgát, gróf Zichynét és gróf Károlyinét hívta meg ebédre az öreg Teleki, kiadta a rendeletet szakácsának, hogy most az egyszer kitegyen magáért, vagy ha nem tud végképpen főzni, hozasson meg mindent Dobostól. Ez hatott.

A szakács másnap olyan ebédet penderített, hogy még Brillat Savarín is kiadta volna neki a diplomát. Vendégei nem győzték csodálni, hogy ennek az embernek a főztjét mindig rossznak állította. A gróf nem szólt semmit. Másnap azonban behívatta a konyhaművészt, kifizette egy hónapját előre és elbocsátotta szolgálatából.

- Észrevettem, hogy contemnál a gazember - mondotta Teleki egyszerűen, mikor tettének okát megkérdezték rokonai.

Egyik-másik úr, aki Pesten töltötte a telet, házat is vett magának. A magyar ember nem szívesen zsellérkedik, így szereztek házakat Pesten a Beleznay, Marczibányi, Ürményi, Podmaniczky meg egyéb familiák. A régi törzsökös urak cselédet is rendesen vidékről hoztak. Régenten nem tudtak a jourokról semmit, de nemes uraimék a fővárosban is megtartották a névnapokat. Fáy András kalap-utcai házában, aki csak számottevő ember volt, összegyűlt András estéjére, valamint a jeles író, Szemere Pál, Pál-napjai is nevezetesek voltak. Még a messze Széphalomról is eljött Kazinczy egy-egy ilyen Pál-napra, melynek fűszerét a háziasszony, a ritka műveltségű és Képlaki Vilma név alatt maga is író, kiváló nő adta meg.

Manapság nem igen vesznek a magyar nemes urak házat Budapesten. Mintha hiányoznék is már a hozzávaló öreg bankó. Familiástól bezsúfolódnak valami háromemeletes bérháznak nevezett kőkalitkába s ott töltik el a telet, ha meg a Kúriába idegen ver tanyát, az egész életet is. Hanem az igaz, hogy a törzsökös nemes úr azért igazán soha sincs otthon a fővárosban. Külön-külön vármegyét vall mindegyik szűkebb hazájának. Még a pestmegyei is Dabason meg Szelén hol van otthon. Oda járnak mind haza, még akkor is, ha már ott egy barázdájuk sincs és csupán egy ócska kripta, benne porladozó ősök hamvaival a tulajdonképpeni otthon.

 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:26:17, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
SZÜRET ÉVADJÁN.



Lassan-lassan mászik a vicinális. Nagyokat zökken egy-egy állomáson. Fütyül, sípol, tolat. A kalauzok meg kedélyesen diskurálnak a vonat mentén haladó gyalogosokkal. Megyünk, megyünk az én régi otthonom, gyermekkorom kedves tanyája felé. Péterin túl már kezdődik a buckás tájék.

Leveles még az ákác - ez a legkitartóbb fa. Az állomás-ház előtt egy szál cigány húzza. Ócska cigány, ócska, kopott a hegedüje. Réges-régi nótákon kezdi, a Cserebogáron... Azután rákerül a sor másokra. Az én ifjuságom nótái csendülnek föl a mélázó, borongó őszi délutánban. Az hogy: Nincsen annyi tenger csillag az égen... Pedig bizony, akkor nem igen gondoltam én sokszor, se sokáig egyre.

Indulunk. Dülőutak mentében megrakott szekerek. Kerékagyig sülyednek le a homokba. Bogárhátú lovacskákat szíjjostorral biztat egy gyerek, a förhécen meg másik kettő kurjongat. Szüretes már erre a hangulat mindenfelé.

Hiszen én is szüretbe megyek. Szüretbe érek. De szomorú az én lelkem - csöndes, szomoru a téres, nagy szőlőskert is most, nem úgy mint hajdanában..

Lelkemre tolul a sok emlék. Ragyogó, fényes gyermekkori, siheder évek bolondos, víg emléke.

Leveles aljban hervad a borág. Valamikor Bosnyákországot megjárt Feketi István nagy szakértelemmel ott főzte az ürmöst. Dehogy engedte volna el istenben boldogult nagyanyám csak egy esztendőben is az ürmös-főzést. Jó édesre, fehér ürömmel megadván a módját, amint őseink idejében főzték. Szolgafán ott rotyogott a gulyáshus is, meg a juhhusos kása, szüretnek ős komedenciái. Nagy tüzet gyújtottunk venyigeboglyákból mi gyerekek. A szomszéd nemes úrfival, meg a jegyző diák fiával szalonnát sütöttünk.

Víg nóta folyt a szőlőben. A présház előtt húzta a Pali bandája. A sutoló legényeket, puttonyosokat váltig biztatta Molnár, a vincellér, és Marcinka papa, a jó öreg ispán. Még ma is ő biztatja. Egyenes ma is, akár a nádszál. Pedig isten kegyelméből nyolcvan esztendő terhét viseli már a vállán. Ma is ő szorgoskodik az ujfajta gépsajtó körül, meg Molnár Mihály uram. Sziveskednének velem is szörnyen. Egyre kínálnak szőlővel, musttal. Biztatnak, tojásos krumpli lesz ebédre, meg rántott csirke. Az én régi kedvenc ételeim.

- De csak nagyon is szomorú, de színtelen a kis gróf úr... Súgnak össze, mikor elfordulok. Hűséges, becsületes arcukra rászáll a hamisitatlan részvét igaz árnyéka.

Derüsebb thémákra terelik a beszédet: ne búsuljon olyan nagyon a szegény gyerek...

Mikor édes anyám mint fiatal menyecske két hétig maga főzött, maga takarított a tarcali hegyben. Édes apám egyik testvérének a szőlőjébe mentek, megpróbálni, milyen lenne a boldogság, ha szegény kapások volnának. Menyecskésre kötötte be a fejét az édes anyám, pipi kendővel, így ment le a tokaji piacra, garabóval a karján.

Gyönyörű asszony volt. Utána fordult a fél város. Mondogatták is tapasztalt öreg urak:

- Ejnye láncos lobogós, de fáin vincellérnét szerzett Vay Danyi.

Tepertős kását, lebbencslevest ettek két hétig mindig. De azt hiszem, később a híres Béla szakács főztét sem ették jobbízűen.

Még a nagyanyám idejéből való szüretek is tapétra kerültek. A híres mádi bálok. Mádon szüretelt valamikor, még a XVIII. század kilencvenes éveiben, az ország gavallér primása, Batthyány József. Egyízben vendégül látta a fiatal József nádort is. Rengeteg mulatságot csaptak akkoron. Török muzsika, két-három banda cigány húzta a javából, hét határ szép asszonya, leánya. Azok járták a minétet.

De a minét még a múlt század harmincas éveiben is legkedvesebb táncnak tartatott. Kivált a szerelmesek szerették. Lassan, csendben sétálgattak, sasiroztak abban ide-oda. Elmondhatta minden vágyakozó ifjú álmait, ábrándjait a coeur dame-nak. Az akkori idők nyalka gavallérjai, Jászay Pali, Recsky Bandi, Patay Jancsi, Mudrány Andris, mind, de mind a minét alatt, a mádi szüreti bálon vallottak szerelmet. Így hozta ezt magával akkor a módi. A mai ideges, álmatlansággal küzdő, beteg gentlemanek, mikor szerelmet vallanak, a modern Überweib receptet ír nekik. Chloral-hydratot, meg efféle preparátumokat. De azért ennek is megvan a maga bűbája. És a Patay Jancsik szíve sohasem tört ugy össze, mint ezeké a nyavalyás szegényeké. Nem bizony. Új szüretet vártak. - Addig pedig muzsikáltatták magukat Bokával a debreceni vásáron. Aranyiné ifiasszonyomnál s egyéb fáintos mulató-helyein öregapáinknak.

Micsoda dáridót csapott Ibrányi Feri, a dúsgazdag szabolcsi nábob, egy-egy mádi bálon. Ő maga is szerette a zenét, sőt komponált is nótákat. Híres "Káka tövén költ a ruca" nótáját egy nagy ferbli-partie alatt csinálta. Végigmuzsikáltatta aztán Bokával három vármegyén, míg egyik mádi bálon a nemes ifjúság ezt a nótát Ibrányi-walcer-nek nevezte el. Így is hívják máig Szabolcsban, Borsodban, Zemplénben.

Micsoda tündérkönnyü táncosnék valának Kazinczy Jenny, Kandó Nina, a híres szép Bekény leányok. Kivált Katuska. Utóbbi Jászay Pálnak, a későbbi kiváló történetírónak volt az ideálja. Ennek a szerelemnek a révén aztán Bekény Katalin nevét megörökítette az utókor.

Akkoriban az én anyai nagyanyámat tartották az ország legszebb lányának. Hat vármegye fiatalsága tódult csengős fogaton Mádra bálozni, ha megtudták: ott lesz Bónis Zsanét is. Ma is emlegetik még Zemplénben, hogy táncolt végig egy ilyen szüreti bált piros bársony papucsban - mert a pillangós, fehér cipellőt elfelejtették bepakolni a hintó srófos kufferjába. Akkor még nem volt se telegráf, se express. Nem lehetett már estig hozatni lábbelit Újhelyből.

Széttáncolta a papucs talpát persze Zsanétka. Annyi maradt meg csak reggelre kelve belőle, amiből a nemes úrfiak a krampampulit ihatták. Aztán valamennyi Wurst-nak a bakján valamennyi inas, a harmadik határig fujta postasípján: Liebe Minka ich muss scheiden... Az úrfiak pedig zokogva énekelték karban nagyapáinknak ezt a levendulaszagú, becsületes jó búcsúzóját.

Híres szüreteket adott öreg Fáy László, Fáy András édes atyja. Egy ilyen szüret alkalmával kezdődött Szemere Pálnak és Fáy Zsuscsának szerelme. Fáy Zsuscsa korának egyik legelegánsabb leánya volt. Déryné naplójában olvassuk: Csupa selyem, bársonyban járt talpig. Ragyogott a smukk-tól. De rettenetesen kacér és épen nem prude. Kazinczy Ferenchez írott igen intim leveleiben maga is említ egyet-mást erről a viszonyról Szemere Pál. De régi szájhagyomány szerint is, épen nem volt ez valami hyperplatonikus.

Hegyalján soha sem kezdődött október vége előtt a szüret. Simon-Juda napján mentek a szedők a hegybe. Azért énekli a vidám poéta is:

Fujjad, fujjad dudás -
Itt van Simon - Judás...

Meglepte a hó néha a tarcali Kopasz-hegyet, mire Kataljkor ráfordították a záváros lakatot a pince ajtajára. Kincs volt abban. Messze Lengyelországból jöttek érte a zsidók. Azonnal fizettek. Így az eszlári Kállay Péternél például annyi arany volt néha szüret évadján, hogy káflival mérték.

Zempléni víg szüretekről talán már csak Füzesséry Emil tud igazán jóízűen beszélni. Az ő pompás, egy kicsit cynikus humorával.

Én már elfelejtettem mindeneket. Palettámon szürke szín maradt csupán. Virágos, mulatós, rózsáskedvű szüreteket, hogy lehetne festeni ilyen szürke színnel? Azokat, mikor az újhelyi Czerkó-utcában szólt a nóta; édes apám egyik rokonánál meg hajnalig tartott egy-egy vacsora.

 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:24:49, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
HAUCK MINNIE.



A hetvenes évek derekán fényes operai esték voltak néha a Nemzeti színházban, amelynek szűk, régi divatú nézőtere még akkor nem bizonyult olyan kicsinek, mint manapság, mikor már innen-onnan a hatodik színházba is jut közönsége Budapestnek.

Arra az időpontra esnek ezek az előadások, mikor a művészet és irodalom rohamosan kezdett emelkedni és mentől jobban távolodtunk az 50-es évek, a sirva-vigadás korszakától, annál modernebb, internacionálisabb színezetet öltött.

Az írók egymásután belátták, hogy a geniálitáshoz nem okvetetlen szükséges a nyiratlan fej, meg a gyűrött kabát, sőt az estétől reggelig való kis korcsmában ülés sem életföltétele a talentumnak, és civilizálódtak - csinosan kötött nyakkendőt viselve és a gomblyukban La France-rózsát.

A La France-rózsa olyan főkelléke volt az én suhanc koromban az eleganciának, mint az a szegfű-mammuth, amelyet most viselnek high chic fiatal óriások.

Akkor volt ez, mikor még néhai való jó Balázs Sándor sem alapította meg, a csak nemrégen elhunyt Nagy Pistával, a lángészből korrektorrá vedlett öreg íróval, a Desperáció-Klubbot, és fekete frakkban, fehér nyakkendőben olvasott föl a Szikszay fölött levő "Irók és művészek" körének házi estélyein.

Benza Ida, Bognár Vilma, a feledhetetlenül bűbájos Pauline, az öreg Kőszeghy bácsi, Odry, az elpusztíthatlan hangú tenorista, Ellinger és még néhányan a régi gárdából olyan ensemblét képeztek, hogy olyan előadásokat az opera uj házában ma már csak ritkán hallunk.

És hozzá igénytelenek voltak azok a régi művészek; potom olcsón vágták ki a legislegmagasabb C-ket és csodálatos, de bizony igaz, egytől-egyig mind magyarul mondták a szöveget. Sőt, ha hosszabb ideig voltak Budapesten, még a vendégművészek, művésznők is udvariaskodtak, igyekeztek a publikum kedvében járni és egy-egy áriát, egy-egy prózai részt betanultak a mi nyelvünkön.

Így tett Donadio Bianca, az az álomszerűen szép szőke lány, így Murcska Ilona, aki ugyan már akkor megfogyatkozott hanggal, másod- vagy harmadízben járt Budapesten, így Hauck Minnie, az akkori great attraction.

Ő kreálta nálunk Thomas operájának, Mignonnak a címszerepét, ezt a sajátosan vad, de mégis olyan kedves alakot. Ő énekelte a Nemzeti színház színpadán először a dalt arról a honról, ahol a citrom virul és melyet ma már épen így elcsépeltek koncerténekesnők, akár a Madame Rothschild Si vous n'avez rien à me direjét, amelyet csak az isten őrzött, hogy verklibe nem került, mint a Natália búcsúja, meg a Dunari.

Valóságos theatre parée képét mutatta a színház nézőtere a "Mignon" premiérje alkalmával és előadás után fényes estélyt adott Türr tábornok, aki akkor rendes habituéje volt a Nemzeti szinháznak.

Egymás közt générale bon-bon-nak nevezték a művésznők, mert zsebjei mindig tele voltak Kugler-féle Caffeé à la créme-mel. Bő gallér-köpenyeget viselt és széles kalabrézer-kalapot, aminőket csak egyes festők, szobrászok hordanak minálunk.

Ő volt a ciceronéja minden külföldi művésznőnek abban az időben; ő kalauzolta őket estélyeken, bálokon; ő csinált nekik reklámot, igazi élő reklámot, - szóval - és propagandát, ahol csak megfordult.

Így tett akkor is, mikor Hauck Minnie vendégszerepelt nálunk.

Mikor tudta, hogy legtöbben vannak a nemzeti kaszinóban, fölment, benyitott a játékszobába, olvasóterembe, sorra járta a szobákat és váltig biztatta az akkori jeunesse d'orée tagjait, Cziráky Jancsit, Bélát, Jankovich Aladárt, Gyürky Bélát, Orczy Eleket, Weér Farkast, a dalköltő Bánffy Gyurkát, meg a többieket, hogy:

- De meg kell ám hallgatni azt a remek amerikai fruskát és tapsolni, mint a peták!

És a fiatal urak, akik mind nagyon szerették az ezer hős e tagját, este sűrű sorokban foglalták el a kaszinó-erkélyt, hallgatták az amerikai fruskát és tapsoltak neki mint a peták.

És a taps valóságos viharrá nőtt akkor, mikor Rossini Szevillai borbélyában, a zene-lecke alatt egy magyar nótát, magyar szöveggel énekelt a fess amerikai lány.

Générale bon-bon előre megsúgta ezt a fiúknak, akik egy óriási nemzetiszín-szalagos babérkoszorút csináltattak és a dal után bedobatták a színpadra.

A nagy lelkesedésben észre sem vették, hogy a díva a nóta refrainjét épen megfordítva mondta:

- - És ha el is borulok
A szívére pirulok.

És nem vették észre a kritikusok se ezt a kis lapsus linguét; - nem, mert akkor még több lelkesedés volt bennünk és nem telt abban passziónk, hogy szőrszálhasogatással bosszantsuk felebarátainkat.

De générale bon-bon azért megmondta a dívának még azon az estén, mikor en petit comité vacsoráltak az István főherceg-szállóban.

- Do you Know what you have told? - kérdé mosolyogva a tábornok, mire Hauck Minnie híven lefordította az egész nóta szövegét angol prózára, még pedig a hibás szórakás nélkül.

- Igen ám, de épen megfordítva alkalmazta a szókat, my dear...

A díva maga nevetett aztán legjobb ízűn nyelvbotlása felett és elmondta, hogy minden eshetőségre készen, egy tenyérnyi papiroskára leírta a szöveget és beletette egy bokrétába, amely a felvonás előtt a zongorán volt, még pedig úgy állítva, hogy egyenesen a szövegbe lásson.

Mikor aztán jött a zene-lecke, Bodorfi, aki az énekmestert adta, véletlenségből kezébe vette a bokrétát s aztán, par malheure, úgy helyezte vissza, hogy a papirt nem láthatta a művésznő - így keletkezett ez a furcsa lapsus.

Egy alkalommal Hauck Minnie az örökvárosban járt és az a kitüntetés érte, hogy a pápa ő szentsége előtt is bemutathatta művészetét.

XIII. Leo, aki egyike a legfelvilágosodottabb egyházfejedelmeknek, aki maga is költő, meghallva, hogy Hauck Minnie Rómában van, azt az óhaját fejezte ki, hogy hallani kívánja.

Igen, mert XIII. Leo minden iránt fogékony volt, ami szép, ami magasztos, és épen úgy meg tudták ragadni Sandro Botticelli ideális nőalakjai, mint azok a bánatos angyalfejek, melyeket Fra Beato Angelico térden állva festett, miközben lelke is leomlott alkotója előtt, ihletett mély imádatában.

A sánta padre óhaját csakhamar tudatták a Vatikánból Hauck Minnievel, aki túlboldogan fogadta a meghívást.

Énekelt ő már sokat koronás főknek, de az egyházfejedelem, Krisztus földi helytartója előtt hallatni hangját, a dal szárnyain a Vatikánból emelkedni föl az alkotóhoz, ahol szinte közelebb érezzük áldó kezét, az annyira meghatotta a dívát, hogy könnyek jöttek szemébe.

- De én egyházi énekeket nem tudok... Szabad lesz ő szentsége előtt világi áriákat énekelnem? - kérdé kissé félénken a pápai udvar küldöttétől.

- Oh! hogyne, amit óhajt, azt énekelheti; hiszen ő szentsége regényeket is olvas, napilapokat, sőt itt-ott még a szinházi rovatot is megnézi... így tudta meg azt is, hogy ön Rómában van... a santa padre csodálatos ember, maga a keresztényi türelem és szeretet megtestesülése... amellett nagy szellem, nézetei magasztosak; mélyen vallásos, de távolról sem bigott.

Hauck Minnie megnyugodott.

- Eléneklem Mignonból a románcot és Gounod Ave-Máriáját.

A pápai udvar küldötte aztán elbúcsúzott a művésznőtől.

A művésznő fején fekete fátyol volt, spanyolosan feltűzve és nyakig érő, ugyancsak fekete selyemruha.

Midőn belékezdett Mignon románcába, a pápát láthatólag kellemesen lepte meg a szép, érces hang timbreje és többször helyeslőleg bólintott fejével.

A románcot bevégezve, fölcsendült Gounod örökszép, édes zenéje és az Ave-Mária hangzata lágyan olvadt belé a Vatikán magas boltíveibe.

- Bellissimo, bellissimo, - mondogatta XIII. Leo, és az ő szokott élénk, olaszos gesztusaival egyetmást magyarázott környezetének.

Végül megáldotta a művésznőt, és megköszönte, hogy neki, a világtól elzárkózott öreg fogolynak ilyen nagy élvezetet szerzett.

Hauck Minnie mélyen meghatva távozott a Vatikánból, ugyanazzal az érzéssel keblében, mint mindenki, aki XIII. Leot színről-színre látta.
 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:23:34, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
RÉGI KÜZDELMEK.



Achlopyi napiparancs óta még a legjámborabb mameluk is vad kuruccá vedlett át. Részben lángol, részben elkeseredett minden magyar szív.

Nemzeti nyelv ...magyar tisztek... pedig milyen régi vágy, régi álom ez már.

Ócska, megsárgúlt lapon itt fekszik előttem "Nemes Graeven huszár ezredének folyamodása magyar tisztekért."

"Költ Pesten Szent Jakab havának 5-ik Napján 1790-ben."

Az instantia arra kéri a Felséges Haza Tekintetes Statusait, hogy minden "nemes magyar Regementben ne mások, hanem csak igaz magyar Hazafiak rendeltessenek felső Tiszteknek és amennyire lehet, mindenkor Magyarországban tartassanak, magyar nyelven commandiroztassanak... stb."

Köztudomású, hogy a folyamodásnak szomorú vége lett. Az aláíró tisztek közül gróf Festetits György Obers-Laidinánt-ot megidézte a haditanács s dacára felsőházi tagságának, börtönt kelle szenvednie. Laczkovits János svadronyos kapitányt pedig rangjától fosztották meg. Később jakobinussá lett a vitéz katona és Martinovicsékkal ott végezte a Generalis kaszálón.

Laetus e trunco florebit írta alá, börtöne falára egy szabadságfát rajzolva Szolárcsik, az utolsónak - 1795. június 3-án - kivégzett ifjú jakobinus. És valóban próféciája betelt. Valahányszor egy-egy nagy momentum előtt áll a nemzet, érzi, hogy a porladó vértanúk nem haltak meg hiába, hogy el kell jönni a napnak, amikor a szabadság fája szebben hajt ki a törzsből.

A Graeven-huszárok esete után sem szünt meg azonban a küzdelem a magyar nyelv és szellem térfoglalásáért a hadseregben s ádáz harcok folytak nem egy régi Dietán. Miután azonban a nemzet öntudatra ébredését - 1791-92. - Ferenc császár centralizáló politikája csakhamar belésodorta a nemzetellenes reakció áramlataiba, csak a mult század elején találjuk nyomát erélyesebb föllépéseknek.

Az 1807-iki országgyűlésen a főszerepet Vay József consiliarius, Szabolcs vármegye követe vitte. A királyi ajánlások nem keltettek valami nagy örömet. Sokalták az ármádiára kért ujabb költségeket s a fölemelni szándékolt ujonc-létszámot.

Mindenki zúgott - szólni is kellene már valakinek - vélekedtek a követek, mikor összeültek vacsorálni. Vay József egy estén - szeptember 13-án - átnézve az asztalon, csöndesen mondta.

- Holnap beszélek.

Se többet, se kevesebbet. Mint szónok se szerette a cifrázást. Röviden, de meggyőző erővel beszélt s róla mondta II. József császár, hogy nem érti, egy olyan kis emberbe hová fér annyi ész.

Másnap, 1807. december 14-én, jelentkezett is szólásra Vay s kijelentette, hogy nemcsak az ujonclétszám emelését és a hadi költségeket nem szavazza meg, míg nagyobb sérelmei a nemzetnek nem orvosoltatnak; de követeli, hogy a magyar ezredek a hazában hagyassanak és a magyar vezényszó hozassék be.

Falrengető Vivát-kiáltások hangzottak s azon módon feliratot intéztek Ferenc császárhoz, melyet fentieket sürgetőleg, meglehetősen erélyes, az akkori időkben szokatlanul követelő hangon, szintén Vay szövegezett.

De meg is itta csakhamar keserű levét hazafiságának. Bécs előtt gyülöletes lett a személye, Szabolcs vármegye főispánjához pedig azonnal ment a rendelet, hogy jövőre leendő megválasztása mindenáron meggátolandó. Így ki is maradt az 1808-iki úgynevezett csöndes Diétáról.

Hasonlóképpen katonai kérdésben szólalt föl még az 1807-iki országgyűlésen Vay József öcscse, Vay Miklós generális is. Mint felsőházi tag, Vay Miklós egy mixta sessio-ban az ujonclétszám fölemelése ellen tartott nagyszabású beszédet, kikelve a mindig újabb és újabb "véráldozatok és sarcok kivánása" miatt. Mint katonától, épen nem várták ezt a beszédet s egyik aulikus főúr rá is szólt:

- Generális ur a császár ruháját viseli, hogy szólhat igyen?

Vay Miklós azonban az öklével az előtte lévő padra ütött s harsány hangon vágta vissza:

- Igaz; de első sorban magyar ember vagyok.

Óriási port kavart föl Vay kuruc beszéde. A Rendek hallani sem akartak többé ujabb katonák megajánlásáról, csak Lónyay Gábor, beregi adminisztrátor, kelt föl s túllojálisan húszezer ujoncot is igért. A támadt nagy pisszegés és fütyölésben azonban "horvátországi bán, Generális Gyulai Ignác annyira elszégyenlé magát, hogy megszóllala:

- Aber hörn, s auf, hiszen annyit maga Ferenc császár sem kíván."

Vay Miklóst beszéde miatt aztán, minden előzetes formalitások nélkül, megfosztották rangjától. A kedélyek erre leírhatatlan izgalomba jöttek. Kazinczy Ferenc egyik levelében következőket írja:

"- - Vay cassállása lángba borított minden hazafiúi keblet. Drevenyák és a' nála sokkal gonosszabb Rhédey administrator oly utálatba hozák magukat, hogy ha már szólani akarnak a' Dietán, kiki elfordul tőlük; az utcán vagy a sétáló-ban menvén pedig el mellettük az ifjúság, gazembert, akasztófára valót kiabál; impostort is, árulót is. Semsey Personalis ugy viseli magát Vay dolgában is, mint mindig: bátran, hazafiasan. Minap a personalisi székből kiáltotta oda: "De él még a' magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz, győzni fog egykoron minden zsarnokságok felett a jobb ügy."

Vay Miklósné - egy rendkívül nemes, fenkölt asszony - az ügye miatt Bécsbe utazott generálisnak így ír: "- - gondolatban veled vagyok; bátorságodból meritve vigaszt. Reménylem, győzni fog az igazság s ha nem, akkor is megmarad számodra minden becsületes hazádfia tisztelete, szeretete s csak a halál által megzavarható házi boldogságunk."

Vayné férje nevezetes beszédét naplójához csatolva, így aposztrofálja kis fiait: "Jön idő, mikor ez majd érdeklend benneteket. Tanuljátok meg jó atyátok példájából mindig az igazságot védelmezni és amellett bátran kitartani. Vezessen minden tettetekben a hazaszeretet!"

A Rendek fel se olvasták már a királyi Propositio-kat s az elégületlenség növekedése arra bírta József nádort, hogy közbevetette magát Vayért, akinek aztán Ferenc császár vissza is adta tábornoki rangját; - aktiv szolgálatot azonban Vay többé sohasem vállalt, csak mint a magyar nemesi fölkelés szabolcsi insurgenseinek vezére fogott még kardot.

Az 1811-12-iki országgyűlésen Vay József is újra vezére lett az ellenzéknek.

Bármit is tett Splény szabolcsmegyei főispán Vay megválasztatása ellen, a nemesség annyira mellette volt, hogy a voksolásnál végre tintával öntötték le a főispánt, akinek orrát, száját, telefutotta a fekete lé, ő meg elmenekülve a teremből, a győzelmet az ellenzék kezében hagyta.

Követtársul még gróf Dessewffy Józsefet adták melléje, akivel együtt az udvar követelései ellen határozott állást foglaltak.

Első sorban a magyar vezényszót kérték újra s kijelentették, hogy a hadisegélyt nem mint köteles szolgáltatást, hanem mint önkénytes adományt szavazzák meg legföljebb.

"Dessewffy és Vay versengenek finánc-miniszter gróf Wallis megleckéztetésében, kijelentik, hogy hazánk nem Colonia, amelyen Ausztria csak hizik és hogy az ármádia tömése is megszünend. Ilyen hazafiak kellenének nekünk, de bőven..." irja egyik levelében a Diétára fölrándult Bonis Sámuel, később híres viceispánja Szabolcsnak.

Még 1825-ben Dessewffy volt egyik követje Szabolcsnak, az időközben elhalt Vay után Bónist választották meg másodiknak s - már az első üléseken fölemelte szavát a magyar nyelv mellett; ellentállva egyszersmind Bécs tulságos követeléseinek.

 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:22:09, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
HIRES ÖNGYILKOSSÁGOK.



Halottak napján nem mentem ki a temetőbe. Abban a nagy, lármás nekropolisban ilyenkor annyi a hazug virág, hazug csillogás, hivalkodó fény. Olyan kevés az igazi gyász. Igazi könyű.

Már életünkben eldobnak, - elfelejtenek. Ki őrizgetné emlékünket, mikor porrá váltunk? Mindenki magának hal meg. Alig vevődik észre elmúlása. Némelyiket egy kicsit talán megsiratják. Ha arra valón élt, el is parentálják. Aztán napirendre térnek fölötte. A temetőből haza robogó gyászhintók népségének könnyén már átcsillámlik a mosoly, - az élnivágyás. A halálon könyörtelenül átgázol az élet.

- - Sárgás-szürke, fojtogató ködben járok. Lépteim alatt megcsörren az avar. A ködön keresztül ízzó vörös pontként egy-egy reszkető, remegő világosság dereng át. Épen olyan, mint valami szennyes, kopott, kórházi takarón a vérfolt. Ezt a hasonlatot talán az a szegényes, feketére mázolt furgon juttatta eszembe, amely előttem haladt a homályos, néptelen utcán. Talán épen valami öngyilkost szállítottak benne a morgueba... Lehet, gyógyíthatlan betegség adta kezébe a fegyvert... Anyagi zavarok... Talán a szerelem halottja. Ki sejthetné, mi okozta a végét?

A litteraturában mindegyre divatosabbá lesz öngyilkosság által megoldani a lelki konfliktusokat. Párizsban a múlt hetekben öt darab hőse, hősnője múlik ki öngyilkos módon. A Vers l'amour főalakja tóba fojtja magát, Henry Bataille egyik hősnője szíven lövi magát, - így pusztul el a Zuhatag című darab hőse is. Chrysanthemumot szórnak rá. - Ezt a rózsaszínes, halavány virágot, amelyet Maeterlinck, a symbolista író szerint, a nagy természet egy szomorú leánynak sápadt ajakáról, hideg homlokáról orzott el.

Idegbajok, öngyilkosságok ma félelmetesen szaporodnak. Ám azért ócska krónikákban is találkozunk az élet és halál nagy problémáinak ekkénti megoldásával. Hiszen öngyilkos módon múltak ki az ó-korban is akárhányan. Cleopatra - a bűbájos egyiptomi királynő, - Petronius, a Quo vadis arbiter elegantiae-ja. Utóbbi persze, a római viveur recipéje szerint. Langyos fürdőbe ül, rózsákkal szóratja tele a márványos padozatot, halk zenét rendel a mellékfülkébe. Még elcsókolja az utolsó csókot. Egy utolsót hörpint nardussal töltött kelyhéből, aztán ellankadva, bágyadva, illatnak, zenének enyhe ringatásában szenderedik át a Styxen-túli világ örökös álmodásába.

A mi magyar, családi annaleseinkben is olvashatunk öngyilkosságokról.

Politikai és más egyéb motivumoktól eltekintve, kizárólag néhány szerelmi bánatban, vagy egyáltalában szerelem miatt elkövetett öngyilkosságokról teszünk említést. Nevezetes e nemben még a ködös múltban Bárczy Benő esete, amelyet Arany remek balladája tárgyal:

A radványi sötét erdőben -
Halva találták Bárczy Benőt.

Az ősi bárciházi Bárczy-családból származott Benő nem annyira szerelmi bánat, vagy csalódás, mint tisztán léha női szeszély, hiúság áldozata. Kund Abigél maga is elmondja a vallatás során: nem gyilkolta ugyan meg, de a tőrt ő adta neki. Mennyi ilyen morális tőrt adnak az asszonyok ma is egy-egy csöndessé lett ember kezébe...

Óriási port vert föl, a XVIII. század végén, borosjenői Tisza Istvánnak Bécsben elkövetett öngyilkossága.

"A' daliás, jó-maga bíró iffiú tsunyán múla ki ez világból" írja egyik, akkor épen Bécsben időzött magyar.

Őseink még véteknek tartották az öngyilkosságot. A katholikus öngyilkost nem szentelte be a pap. Csak a temető árkában kapott helyet. Heine is így emlékezik róluk:

- - Am Kreuzweg wird begraben -
Der selber sich brachte um...

A fent említett "Tisza iffiúr" nyalka gavallér volt. Az 1790-iki farsangon ő tanította az akkor divatos "matskatánc"-nak nevezett ugrós magyar táncra Ferenc főherceget. Bánffy Dénes cimbalmozta melléje a nótát. Az erdélyi kancellárius.

Tisza István valamelyik felsővidéki fürdőhelyen megismerkedett P. generális leányával. A fiatalok egymásba szerettek. Később gyűrűváltás következett. Így a szépen indult román szép befejezéssel is kecsegtetett.

Azonban jött II. Leopold koronázása. A pozsonyi nagy dinom-dánomok. Tisza István "valami nyavalyát kapa, a' miből semmiféle feltser sem tudá kikurálni..." Neszét vették ennek P. generálisék s leányuk tudta nélkül visszaküldötték az ifjú Tisza gyűrűjét.

Kétségbeesett erre a szerelmes vőlegény, Bécsbe utazott s miután egy ottani jeles orvos még egy darabig gyógykezelte, türelmét vesztve, öngyilkos lett. Holttestét az "Allgemeines Krankenhaus"-ba vitték "'s ott secirozák, hogy a medikusok tanuljanak tetemén", irja Görög és Kerekes újságja.

A múlt század hatvanas éveiben történt az alább megírt eset.

V. Tamás, egy geniális, kedves, eszes fiú, főhadnagy a híres Dom-Miguel bakaezredben, évekig udvarolt P.-né D. Constance-nak. Aféle preux chevalier volt azonban még V. Tamás, aki a modern, francia ménage en trois-ról hallani sem akart. A szép asszony is szerette V.-t, de egyre habozott, elváljon-e kedvéért férjétől, vagy csak így folytassa az idyllt.

Egy szép júniusvégi napon aztán, mikor a kisváros sétatéren épen javában virágoztak az akácok, mikor méh-zümmögés, a nap forró, lángoló sugara mind csak a természetet, a világot, mindent mozgató, leghatalmasabb érzelemről beszélt, - Tamás halkan, álmadozón megkérdezte a mellette haladó asszonyt:

- Ma déesse, határozott-e már... Igen-nem? Nekem nincs már sok várni való időm ideát.

D. Constance elnevette magát. Nevetése olyan édesen csilingelt, mint valami kedves, kedélyes harangjáték pastourelle-je. Aztán legyezőjével könnyedén megérintette a hűséges Fridolin vállát.

- Ne mondja! Milyen szépen, érzelmesen tud beszélni. Akárcsak Lendvay a "Völgy liliomá"-ban... Majd Anna-bálkor, Parádon megadom a választ.

Tamás lehajtotta a fejét.

- Talán már késő lesz.

- Ugyan, machen's keine Faxen.

Már ekkor kaszárnya-zsargonra fordította a beszédet a szép asszony. Haza ért. Kezét nyujtotta a főhadnagynak és belebbent az öblös kapualjban.

Szomorú tekintetével utána nézett még egy darabig a kis főhadnagy. Könnyű porfelhő szállt át az utcán s mint megannyi szép, pajzán, hitegető, gyilkos asszonyi szem, vibráltak, játszottak a könnyű porfelhőn át-áttörő napsugár-parányok. Szellő jött, fölkapta a porfelhőt s az utat szegő fák hajladozva suttogtak: "Könnyű a pehely, könnyebb a por, legkönnyebb a szellő, de mindennél könnyebb az asszony..."

- - Naponta találkozott V. Tamás imádottjával. Naponta komolyabb, elzárkózottabb lett, s egyre ismételte:

- Constance, közeledik Anna-bál napja. Várom az ultimátumot. Élet-halál.

Ha D. Constance egyszer belenézett volna igazán, komolyan a sötét pilláktól árnyalt, hűséges, szerető szempárba, talán hamarább megkapta volna a választ a szegény kis főhadnagy...

Július 26-án mintha kivándorolt volna a városka népessége. Mindenki Parádra ment. Táncolni, mulatni. Elment a kis főhadnagy anyja is csodaszép leányával. Tamás azt mondta, a feje fáj. Dolga is van. Utánuk megy majd. Talán délután, talán másnap reggel, - ha lehet. Aztán szokatlan melegséggel csókolt kezet édes anyjának, szokatlan melegséggel ölelte meg a nővérét.

Ebéd után bement szobájába V. Tamás. Kinézett a kertre nyíló ablakon. Javában nyíltak a rózsák. A nyár egész buja pompája tárult eléje. Forróság, fény, erő. - Milyen szép lehetne az élet...

Aztán leült a pamlagra. Maga elé tette az óráját - és várt. Constanceról tudta, hogy nem megy a bálba, azért maradt ő is itthon. Meg egyébért is. Előtte való napon írt még néhány sort imádottjának:

- Ma déesse. - Holnap van Anna-bálja. Várom az ultimátumot. Élet-halál. Öt órán túl késő lesz már...

Az óra pedig egyre-másra ketyegett az asztalon. Egyre nézte a kis főhadnagy. Már fél ötön állt a mutató. Mintha melege is lett volna V. Tamásnak. Egy kicsit kigombolta a blúzát, - elővette tárcájából Constance arcképét. Hosszan, sokáig elnézte a finom vonásokat, majd az asztalfiókba nyúlt. Valami haszontalan, csillogó csövecskére hullt most a napnak egy fénykévéje, - beomlott a délutáni nyári verő aztán. Sugárözönbe vonta az egész szobát:

- Milyen sötét lesz nemsokára...

- - - Az óramutató az ötös számra ért. Kint, a piactéri templom tornyán is méla kongással ütötte el az ötöt. V. Tamás még egyszer az ajtó felé nézett, aztán egy tompa dörrenés rázta meg a szoba mélységes csöndességét... All was over...

Tíz percet késett a D. Constance órája. Tíz perccel később jött inasa a megváltást hozó válasszal. Késő volt már. A szeszélyes játék áldozatának katasztrófája beteljesedett.

Mikor lakatossal kinyittatták az ajtót, a szegény kis főhadnagy elvégezte már az élet siralmas, ostoba komédiáját. Fejét a támlányra hajtotta szépen. Mintha aludnék. Egyik kezéből kisiklott a pisztoly. A másikban még ott tartotta a Constance arcképét. Mintha még most is azokat a szép, finom vonásokat nézte volna megtörő szemével. Mintha félig nyilt ajkai halkan suttogták volna: Good night sweet love...

V. Tamást mindenki szerette a kis városkában. Ősz, öreg urak zokogva álltak teteménél: Csak olyan geniális ne lett volna... Virággal hintették be ravatalát a leányok, az asszonyok:

- Csak olyan boldogtalan ne lett volna...

A közvélemény teljesen fölzúdult. P.-né ablakait beverték. A szegény kis főhadnagy édes anyja pedig fia nyilt koporsójánál átkozta meg a szép asszonyt. Pedig teljesen hibás talán D. Constance sem volt. Csak szeszély, kiszámíthatlan asszonyi észjárások vezették. Nem hitt imádója komoly eltökéltségében, - s mikor már hitt volna, - minden késő volt. Évekig nem talált vígaszt P.-né, s a szerencsétlen kis főhadnagy árnyéka megrontotta egész életét. A vérfoltot a parkettről ugyan le lehet sikálni, az emlékezetből azonban soha.

Ugyancsak a hatvanas években történt O'Hegerty Patrick ír származású uhlánus-kapitány öngyilkossága.

Szabolcsmegye akkori főispánjának gyönyörű szép leányába volt szerelmes, de az apa, aki leányát a dúsgazdag gróf M.-nek szánta, nem egyezett bele a frigybe.

Előtte való estén még kilovagolt a kapitány az állomáshelyéhez közel fekvő kastélyba s homályosan célozgatva, búcsúzott el a bájos grófnőtől. Marasztották. El akarták terelni borús gondolataitól. Hiába. Késő éjszaka visszament a városba. Reggel aztán halálhírét vitték. Sírján sohase hervadtak el a virágok. A grófnő ugyan később férjhez ment, de boldogtalan maradt teljes életében s a Sir Capitan emlékét haláláig megőrizte.

Még az ötvenes években mérgezte meg magát a bűbájos szép lady S., gróf Z.-né. Egy másik magyar gavallérba lett szerelmes, aki azonban, mikor a lady miatta el akart válni férjétől, nem vette nőül.

Sokkal későbbi egy másik szép Z. grófnő öngyilkossága. Ez morfiumot vett be, amelyet heves fogfájás ellen mindig éjjeli szekrényén tartott. Sajátos játéka a véletlennek, hogy évek múlva fia, gróf Z. Guidó is önkezével oltotta ki életét. Édes anyja halálának évfordulója napján, annak sírján lőtte főbe magát a jobb sorsra érdemes daliás főúr.

J., egy felső megye főispánja, mikor felesége megcsalta és megszökött, ennek selyemharisnyájára akasztotta fel magát.

Mély részvétet keltett Bécsben, nálunk is, a szép Ugarte Anna, egyik Baltazziné öngyilkossága. Legkitünőbb par force-lovasa volt a birodalomnak, a királyné is bizalmára méltatta a szép Anna grófnőt. Öngyilkosságának okáról sok verzió kering. Végre is, sohasem tudódott ki egészen, mi adta kezébe a halálthozó csövet.

 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:20:51, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
"MEDÁRDUS"



A nagyvárossá lett Budapesten, ugyan ki törődnék még az országos vásárokkal? Ma, mikor gyorsvonatok röpítik a közönséget, közepes vagyonú ember is akkor rándul a fővárosba, amikor neki a legalkalmatosabb. Megkap mindenkor mindent, amire szüksége van.

Egészen máskép ment ez hajdan. A vidéki, kivált a távoli megyékben lakó birtokosok, úrasszonyok többnyire csak vásár alkalmával kerültek Pestre. Adni-venni, egy kicsit körülnézni és mulatni is, mert a vásárra járás egyszersmind szórakozás számba is ment a régi öregeknél.

Még az időt is egyik vásártól a másikig számították; mint az ó-korban az olympiai játékoktól, - és jól emlékszem, hogy az én szegény jó nagyanyám még a hetvenes évek végén is így emlékezett egyes eseményekről.

- Az a medárdusi vásárkor volt, mikor a Lotti sógorasszonynyal a Császár-fürdőbe mentünk... amaz meg Leopoldkor, mikor a Marci sógorral meg Párniczkynéval meghallgattuk De Caux Mimit.

De Caux Mimi a negyvenes évek végén az volt a régi Magyarországnak, ami most Blaháné. Szigligeti az ő kedvéért kezdett el népszínműveket írni, s a francia emigráns magyar leánya énekelte először a Csikós Rózsi-ját. Szépségéről meg éppen legendákat mesélnek akkor jurátuskodott öreg urak.

Különösen a medárdusi vásárok dicsekedtek óriási forgalommal. Ilyenkor kezdett virulni a nyár - ellenben még nem állt be az aratás, a szorgos munkaidő. Az utak valamicskével jobbak lettek, mint a téli kerékagyig érő vendégmarasztó sárban. A hosszú tél alatt, nemesi kúriákon megáporodott kedélyek leginkább vágyakoztak egy kis változatosságra, szórakozásra. Dictum factum, a Schneckenféderre járó családi batárt kihúzták a kocsiszínből, telirakták kofferokkal, párnazsákkal és megtörtént az indulás.

Volt olyan medárdusi vásár, hogy 80,000 idegen is megfordúlt Pesten. A Hét Éllecteur Churfürst-nél, meg a budai Fehér Farkas szálló udvarán nem lehetett mozogni a sok hintótól, a sok spritzléder-es bricskától meg ekhós szekértől. Olyan nagy lakásszükség támadt néha, hogy a híres Kemnitzer-kávéház biliárdasztalait, egy éjszakára 4-5 rh. forintokért adta ki a tulajdonos.

A portékás sátorok sorban álltak a mai Károly-körúton; s még a bécsi és párisi kalmárok is jöttek ide árúikkal.

A színházakban is nagy figyelmetességet tanúsítottak akkor a vásáros közönség iránt. Egy 1790-ből maradt Szini Tzédula jelenti, hogy: "a' magyar szinjádzó Társaság" különös tekintettel a' vásárra jött nemes Uraságok eránt, a tsoda szép mulattató, Igazházi nevezetű víg Játékdarabot fogja bémutatni...

Nagy mulatságokat is adtak ilyenkor a pesti előkelőségek; s míg a főrangú vásáros közönség Zichy Károly gróf országbírónál gyülekezett, a polgári rend többnyire Szlatini Ferencnek, egy híres pesti patriciusnak a családjánál mulatott.

Az a kevés litterátor is, aki akkoriban akadt, leginkább vásár alkalmával találkozott össze, Kazinczy, Szabó Dávid professzor urammal felpakolózva jöttek Kassáról, hogy eszmét cseréljenek Rádayval, Virágh Benedekkel, közbe-közbe víg vacsorákra gyűlve Vitkovich Mihálynak Zöldfa-utcai barátságos házában.

A mai íróknak, könyvvásárlóknak, fogalmuk sincs arról, mi volt a könyvkiadás az úttörők korában. Hogy kellett mindenféle udvarolgatásokkal meghódítani a benevole lector-t. Eggenberger József, akinek könyvesboltja in foro B. P. Franciscanórum, in domo Podmaniczkyana - vagyis a tisztelendő franciskánus atyák piacán állt, évenkint vásárolta s csupán ha vevő akadt rájuk, állíttatott össze egy-egy példányt a compactorral. Vevői többnyire pesti vásárkor jelentkeztek s a júniusi medárdusi vásárkor jelentette is meg Eggenberger az új könyveket. A legjobb könyvek is alig keltek azonban.

A kiknek tanuló, meg jurátus fiuk volt Pesten, azok is leginkább vásáros alkalomkor keresték fel a gyereket. Így tett öregebb Katona József uram, Kecskemét városának sáfárja is, mikor fia József, - a Bánk bán későbbi nagynevű írója - Rocsnik Ignácnál, az Universitási Bibliotheca szolgájánál lakott. A XVIII. század tizes éveiben így ír erről maga az öreg Katona, az ifjú Józsefhez intézett levelében: "- - most pedig éhségtek vagy szomjúságtok eloltására küldök tizenöt forintokat, a' jövő héten Szentgyörgyi Panna visz a' mit vihet, mert én Medárdusig föl nem mehetek, tudjátok, hogy a' szőlő munkáltatás itt van..." A levél azért szól többesben, mert akkor, mikor keltezett, már Katona János is Pesten járt iskolába.

Még a múlt században, egészen az 1838-iki nagy árvízig, sőt tovább is, rendkívüli forgalmúak s úgy társadalmilag mint irodalmilag is nevezetes események voltak a pesti vásárok. A nemes úr ilyen vásári alkalommal szerzett be mindent és rendesen a Vörös Ökör-ben, vagy a Fehér Hajó-ban lakott. 1818-ban már állt a Magyar Király-hoz címzett vendégfogadó, még pedig az új theatrum mellett. A Gizella-téri nagy német színházat nevezték így. Érdekes, egy pesti vásárra jött nemes úrnak mi mindenféle komissiót kellett elvégezni, amit otthon, az asszony, meg az atyafiság bízott rá. Egy ilyen listából érdekesnek találjuk egyet-mást közölni.

1. Hassenstab fűszerszámárulónál mindenféle fűszerszám. 2. Hartleben Konrád Adolf könyvesboltjában (a' vátzi-utczai Hét-Választó mellett) minden Leopoldi óta megjelent magyar munka megveendő. Egy-két új német és frantzia Román is. 3. Valami szagos vizet a' Fehér angyal parfümeriástól. 4. Pazeller budai cukrásztól zwieback. 5. Kumig, a' törökhöz tzímzett vátzi-utcai boltjából (Freyschlag-féle házban) spanyol tubákot. 6. A Bruckgasseba elmenni Günther miniatür festőhöz, lakik a 638-ik numero alatt, első emeletben, első garádicsnál stb.

Így és hasonló stylusban folynak a komissiók, amelyek egy egész árkus diós-győri papirost foglalnak el, és azzal végződnek, hogy az illető nemes úr, nehogy megrontsa egészségét holmi rossz vendégfogadói kotyvalékkal és vigyázzon testi-lelki jó állapotjára. Ez is nevezetes punctum volt, mert bizony esténként magnum áldomásokat is tartottak a messze földről összejött jó pajtások. Benéztek a Beleznay-kert háta mögött lévő hetzbe, ahol a mester piroskötényes legényei uszítgatták egymásra a székelyföldi bölényt, meg a máramarosi medvét. Nagy mulatságot okozott a dunaparti krajcáros theatrum is, ahol Casperli úr és Stanzl kisasszony a' Vad leány című látványos balét-ban ugráltak. A Hacker-kerti vacsorák többnyire franc' butelákkal és hajnalban végződtek.

Mulatozás után a budai fürdőkre került a sor, amelyben még az 1848 előtti években is nagyban folyt a köpülyözés. Öt-hat óráig is bent maradtak a vízben nemes uraimék, majd kifeküdtek a flaszterra, s egy piszkos, sánta pincér szolgált gulyás-sal, sörrel. Még a Mariandl-t, ezt a primitív roulette-félét is, megpróbálták fürdés után; aztán átballagtak Pestre, ahol már fogott a structollas kalapú nyalka kocsis; és ment kiki haza. Dabasra, Szelére, Abonyba.

Bizony régen nyugosznak már azok a vitézlett urak, de régen vége is van a pesti nagyvásárok jelentőségének. Legfeljebb a szorosan vett mercantil világ vesz róla tudomást.

 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:19:29, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
TURGENJEV ÉS MADAME VIARDOT.



Esett az eső. Halkan, csöndesen koppantak a síró, nehéz csöppek az ablakhoz. Közel toltuk a kényelmes, puha karosszékeket a kandallóhoz, s a szép, halovány asszony, meg én, beszélgettünk. Itáliáról meg Párisról. Napsugaras olasz, meg szomorú, ködös éjszaki írókról.

- Most olvasom Halpérine-Kaminsky könyvét: Ivan Turgenjev, Lettres à Madame Viardot. Rendkívül érdekes. A nagy oroszt negyven esztendő barátsága fűzte a világhírű dívához... Csak kár, hogy Madame Viardot egy csomó levelet nem engedett át. Épen a legérdekesebbeket... Ha óhajtja, a könyvet odaadom olvasni.

Egy pillanatig elhallgattunk. A szép, halavány asszony szólalt meg. Halkan beszélt, s ernyős pillái alól csak féloldalt nézett rám:

- Hisz maga nő és férfi közti barátságban?

Hirtelenében nem tudtam, jobban mondva nem is akartam felelni. Minek belemélyedni ennek a százszor agyoncsépelt, de soha ki nem merített témának a fejtegetésébe?

- No, mert én nem hiszek, - folytatta.

Emelt hangon, őszintén, becsületesen volt ez mondva. Annál inkább meglepett, mert hiszen a nőkben olyan kevés az őszinteség. Még kevesebb a bátorság.

- Nem hiszek, - folytatta a szép, halavány asszony. - Ez mindig csak cégér. Még pedig rossz, hamis, nevetséges cégér. Kétszeresen nevetséges, ha írókkal, művészekkel szemben alkalmazzák az asszonyok. Azoknak az érzelmére csak büszke lehet minden nő. Eletében kiváltságos szerepe jut, halálában örök életet nyer. Lássa, azért volt ostobaság Madame Viardot-tól is, hogy épen a melegebb tónusu leveleket nem engedte kinyomatni...

Este én is elolvastam a Halpérine-Kaminsky könyvét. A stílus nagymestere leveleiben egészen más, mint a regényíró. Mintegy ledobja magáról tündöklő ornátusát és pongyolában mutatkozik. A "Költemények Prózá"-ban írójának levelei itt-ott egészen közönségesek. Csupán intím, közvetlen bájuk teszi még elragadóbbá ezeket a néha 8-10 oldalas episztolákat. Mindent megír Szergejevics Iván, ami körülötte, vele történik, s még Viardot asszony nővérének kis kutyájáról is több oldalon beszél.

Egy azonban látszik levelein, úgy mint írásain, hogy korán kiszakította magát a testet, lelket lenyügöző orosz viszonyok közül. E gyűjtemény különben is élénk világosságot vet Szergejevics Iván önkéntes "francia számkivetésére". Erről az "önkéntes száműzetésről" egy helyen így nyilatkozik a Füst írója:

"A dolgok létező állása, az egész társadalmi műhely s különösen maga az az osztály, melyhez tartozom, - az urak, a rabszolgatartók osztálya, semmiféle oly ösztönző erőt nem nyújtottak nekem, amely képes lett volna saját hazámban visszatartani. Ellenkezőleg, csaknem minden, amit magam körül láttam, méltatlankodással és gúnynyal töltötte el lelkemet. Nem maradhattam sokáig bizonytalanságban. Ez állt előttem: vagy alávetem magam annak, hogy kullogjak csöndesen az általános űzérkedésben, a kitaposott ösvényen, vagy kiszakítom magam egy rántással, félrelökve mindent és mindenkit, megkockáztatva azt, hogy elveszítek mindent, ami közel állott szívemhez. Én ez utóbbit választottam."

Még anyját is elhagyta Turgenjev, aki sohasem volt képes megbocsátani fiának, a nemes urnak, hogy skribler lett, sem azt, hogy a "francia baráti körért" odahagyta hazáját. Ez a "francia baráti kör": Viardoték.

Madame Viardot különben spanyol eredetű nő volt, a spanyol, híres művészcsalád, a Garciák, sarja. Az ő kedvéért tanult meg Turgenjev spanyolul, s lassankint teljesen asszimilálódott az asszony érzéseivel, gondolatvilágával, egész lényével.

Egészen fiatal, huszonöt esztendős ember volt a nagy orosz író, amikor Viardotékkal, valami sportkirándulás alkalmával, megösmerkedett. 1848-at írtak akkor - és negyven évig tartott ez az összeköttetés. Viardot - a férj - szerette a litteraturát. Akkoriban épen azon fáradozott, hogy az orosz irodalom remekeit megösmertesse a francia közönséggel. Sokat tartózkodott Oroszországban, s ez már kapocs volt a két férfi közt. De a valódi, mély, eltörülhetlen benyomást, az érzést, amely negyven esztendőn keresztül tartott, Viardot asszony keltette a borongó kedélyű, melanchólikus oroszban. Huszonkét éves volt akkor, a hölgy, világhírű művésznője Európának, aki spanyol temperamentumának buja, színes fényével, utólérhetlen belső tűzével tette feledhetetlenné játékát. Hangja az a hang volt, amely megfogja és örökös rabságba ejti a férfi szívet.

Érdekes, hogy az akkoriban nagyon rossz anyagi viszonyok közt élő Turgenjev, egyedül, Viardot-ék távollétében is, hónapokat töltött barátnőjének courtaveneli kastélyában, Rossy en Brieben. Remekűl írja le azt a kis zugot Szergejevics Iván, s a falucskát, élete végéig "irodalmi bölcsőjé"-nek nevezi: "Nem lévén módomban Parisban élni - írja egy helyen - teljes egyedülvalóságban, nagy sóhajtozások közepette töltöttem itt az egész telet. Levesen, csirkén és omlette-n éltem, amit egy öreg cseléd készített el számomra". Akkor írta, hogy "néhány garas"-ra tegyen szert, a "Recits d'un chasseur" című remekmunkáját.

Negyven esztendőből (1850-1855.) csak öt évet töltött Viardot-nétól távol, Oroszországban, az író. Ügyeit rendezte s meglátogatta régi körét. "Visszatért azonban csakhamar önkéntes rabszolgaságába", írja egyik életírója, s az életközösség Viardot-néval csak Turgenjev halálával szünt meg."

Szükségem van az ön mosolyára, mint a napsugárra, szükségem van hangjára, erre a csodás muzsikára, amely lelkemből a legszebb meséket váltja ki, - írja egy alkalommal Turgenjev, mikor Madame Viardot távol van; az ő kezében "pihen a toll, pókháló lepi agyvelejét és nem tud összetákolni egy mondatot sem". Ha a díva úton van, gondolata híven kiséri. Képzeletben vele ünnepli színpadi diadalait.

1847. december 11-én Párisban keltezett levelét így kezdi Szergejevics Iván:

"Bravó Madame, bravó, evviva! Nem írhatok egyebet. Ismét nagy diadal tehát! Lábai előtt hever Drezda, Hamburg publikuma. Aztán Berlin következik - s mint Julius Caesar, Nagy-Brittania meghódítására indul majd. És milyen kedvesek, szellemesek levelei. Csupa fény, csupa szín. Mindent látunk, hallunk általuk. Oh! soha, soha férfi nem tud úgy levelet írni, mint a nő. Ebben mesterek Önök! Minden levelét legalább tízszer elolvasom. Minden szavát, betűjét fölissza a lelkem. Még az is kedves Önnél, hogy mint született spanyol nő, épen a hidalgók nyelvében tesz apró, kellemetes ortográfiai hibákat. Ez még egy bájjal több..."

Szóval, Szergejevics Iván épen úgy kedvesnek, elragadónak találja Madame Viardot minden sorát, minden betűjét, minden mozdulatát, lábemelését, szoknyalebbentését, mint Ádám óta minden ura a teremtésnek. Aki, ha szíve érez, sokkalta elfogultabb, mint a legtöbb esetben hidegebben látó asszony. Ez a levél különben egy rusztikus orosz népmondással végződött, ami arra mutat, hogy Turgenjev is babonás volt:

"- - Örömmel olvasom még azt is, hogy egészséges, s engedje meg, hogy az ősi orosz babona szerint háromszor köpjek..."

VII. számú, 1846. január 11-én kelt levelében Normá-ról ír Turgenjev, amelynek címszerepében ismételten diadalt aratott a díva: "- - - - a bírálatok bennem azt az érzést keltették, amit a német Wehmuth-nak nevez. Istenem, pétervári szereplése óta nem láttam önt Norma szerepében. Diese Entwickelungstufe ist mir entgangen. Hélas! Milyen boldog lettem volna pedig újra hallani, látni az ön Normá-ját. Ezt a nagyszerű és mégis oly naiv, becsületes, igaz, minden hazugságot gyűlölő asszonyt. Aki bátran megy a halálba és lelkét nem szennyezi hypocrizis! Szerettem volna hallani még egyszer az ön ajkáról a szerelemnek, a szenvedélynek viharos kitörését. Mindazoknak az érzéseknek az interpretálását, amelyek az életet egyedül tehetik édessé, vagy keserűvé".

Minden levele csupa aggodalom. Félti Madame Viardot egészségét. Művészi sikerei iránt érdeklődik és mély melanchóliával mondja: "irígylem az ostoba levegőt, amelyet beszív, a napot amely, rásüt, anélkül, hogy érezné, milyen gyönyör jut nekik osztályrészül..."

Kedvesek Turgenjevnek Hyeres-ből, a szép fürdőhelyről írt levelei. Nagyfokú idegessége miatt küldték oda orvosai, s békés, lusta - paisible et paresseux - éltét némi humorral festi: "Csak mindig, mindenütt hiányzik nekem ön, legdrágább barátném!" Ez az egyre visszatérő refrainje leveleinek.

Egy 1849 nyarán, dimanche soir - közelebb dátum nincs - írott levelét morózuson kezdi: "- - úgy elszomorított a sok rossz hír, - valószínűleg Madame Viardot írta azokat. - Micsoda szerencsétlenség, ha elgondoljuk, mennyi fölösleges rossz dolog van a világon: a kolera, a jégeső, a királyok, a katonák stb., stb. "Talán mizantróp az isten? - -" Ehhez a levélhez egy dalt mellékel, amelynek zenéjét és szövegét is maga komponálta.

1849 nyarán, - mindenfelé dühöng a kolera. Turgenjev rövid, ideges leveleket ír Madame Viardotnak, s kivétel nélkül minden levél így kezdődik: "Au nom du ciel soignez vous" és végződik: "Tausend grüsse, Tausend!! Ihr Iv. Turg".

Idyllikus egyik levél, amelyet 1849. július 11-én ír a "Theurste Freundin"-nak. Courtavenelben, Madame Viardot birtokán töltött akkor néhány hetet Turgenjev: "- - olyan szép itt. Az almafák közt zsong a szellő... csak maga, maga Theuerste hiányzik! Tudja micsoda furcsa, symbolikus - botanikus játékkal mulatok most? A környéken fákat födöztem fel, amelyeknek emberi typusa van. Ezeket a fákat aztán sorra elneveztem. Egy tölgyet Homerosnak, az udvarban álló vadgesztenyét Hermannak és mellette egy halavány, édes jávort Dorothée-nak. Maisonfleursben van egy nyírfa, valóságos Gretchen..." És így tovább. Másnap folytatja a levelet, s megírja Madame Viardotnak, hogy a díva kedves, öreg hátaslovát, a Comorn-t már meghozta Jean: a lovász.

Turgenjev szereti a nyelveket keverni. Több levelét kezdi így: "Bonjour Madame, und liebe Freundin", vagy "Bonjour - Guten Morgen".

Courtavenelből egyik nyáron a rettenetes szúnyograjról panaszkodik. "Ezektől a bestiáktól nem lehet kibírni, - minden este véresre vakaródzom".

Általában a legcsekélyebb apróságról is beszámol. Hol járt. Mit olvasott. Kit látott. Mit ebédelt. Hol, melyik hotelben lakott. Minő ruhát rendelt. Egy rendkívüli hideg télen, Berlinből, arról is említést tesz, hogy kettős flanellinget és flanell alsónadrágot kénytelen viselni. Ennél a pontnál zárójelben odateszi: (pardon!)

Nagyon szomorúak oroszországi levelei. A XXVI. számú, 1850 szept. 9-én, hétfőn kelt különösen. Ősei birtokáról, Turgenevo-ból írja: "Olyan boldoggá tesznek levelei, édes asszonyom, de olyan boldoggá. Úgy vélem néha, mintha a maga édes-kedves hangját hallanám, azt a hangot, ami örökös rabjává tett! Maga igazán a jóság angyala, hogy annyit ír. De ha tudná, mi az, amikor ilyen rettenetes távolságban, baráti kéz nyúlik felénk, akkor tudná, hogy hálánk imádattá fokozódik. Áldja meg az Isten ezerszer! Annyira szükségem van itt egy kis szeretetre "annyira elhagyatott vagyok"..."

Ugyancsak ezt a levelet folytatja másnap. Általában szokása a "Tavaszi hullámok" írójának, hogy négy, öt napon át is folytat egy-egy hosszú levelet: "- - igen, maga az én jó angyalom. A szó "jó angyal" a "Domino noir" románcát juttatja eszembe és látom magát, kezében gitárral, a courtaveneli gyepen, ahogy a "belle Inezt" mutatja Antónia kisasszonynak. Látom barna mintázatú ruháját, szürke kalapját. Úgy érzem, mintha arcomat annak az ősznek langymeleg szellője símogatná, ami akkor, ott suttogott az almafák lombjai közt. Oh! hová is levének ezek a kedves idők..." sóhajt fel aztán bánatosan.

A krími háború elején levelei itt-ott foglalkoznak politikával is. Ezek a levelek leginkább Moszkvában, majd Spasskoviéban keltek. Ide internálták ugyanis egy Gogol halála alkalmából írott vezércikke miatt Turgenjevet. A XXXII. levélben saját születése napjáról emlékezik meg melanchólikus, bús hangon. Október 28-án kezdi levelét, azonban csak november 1-én küldi el, s akkor hozzá irja: "- - A mai nap is évforduló. Még pedig sokkal nevezetesebb. Éppen ma kilenc esztendeje, hogy Pétervárott, a Demidoff-házban megösmerkedtünk! Ugy emlékszem, mintha ma történt volna! Nem jöttem egyedül. A kis Komaroff őrnagy jött velem. Maga fekete ruhát viselt. Úgy gondolom, gyászolt. Esős, barátságtalan idő volt. Maga poharakban teát hozatott be, megkínált. Mindenre, mindenre olyan élénken emlékezem. Az emberekre, szobáira. Az egész milieure. Valami sajátos varázslat mindent fölidéz lelkemben. 1843-44. Feledhetetlen boldog idők, hová levétek!" Sok érdekeset ír még megismerkedésükről, s így végzi: "Kedves jó Madame Viardot, ma úgy, mint kilenc éve, s még mint kilenc év múlva majd, és tán' még egyszer kilenc év múlva, ha Mathusalem lennék is, az öné vagyok, maradok, teljes szívemmel!"

És ebben igazat mondott Turgenjev. Hű lovagja maradt holtig Madame Viardot-nak. Hódolata fogytig a régi maradt. Kor, idő nem változtatott rajta. A Halpérine-Kaminsky művének utolsó lapján, 1871. márc. 11-én (samedi) is így ír még a deres fejű, de ifjú szívű lovag, az akkor Londonban időző Madame Viardot-nak: "- - semmi sem feledteti velem egy pillanatra sem Londont, sem azt, amit legjobban szeretek a világon, és jobban, mint valaha... Csak akkor leszek boldog, mikor már átléptem a Devonshire Place, 30-at! à demain theuerste Freundin. Votre Iv. Turgenjev."

Ez a LXVII. számú levél. És ezzel véget ér az annyira érdekes levelek sorozata.

Még mintegy száz levelet írt Viardot asszonynak Turgenjev 1844-től 1877-ig, amelyeket azonban a művésznő nem adott át a nyilvánosságnak.

De hiszen ezek is bevilágítanak a zárkózott, emberkerülő, de forrón, mélyen szeretni tudó poéta lelkébe.
 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:18:10, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
KOSSUTH LAJOS CSALÁDJA.



Legnagyobb nevezetessége az én szűkebb hazámnak a Kossuth László sírja, aki élete utolsó éveiben Alsó-Dabason lakott és ott is van eltemetve a kálvinista öreg temetőben.

Gyermekkoromban sokszor kijártam oda apró játszópajtásokkal. A néhai Vághegyi bácsi, aki valamikor Beniczky Lajos csapatában segített szétverni Hurbán gyülevész hadát és valahonnan Körmöcbányáról szakadt az Alföldre, rengeteget mesélt nekünk 48-ról, minden halottak napján vitt koszorút a sírra. Le is rajzolta egyszer a kis, vörösmárványból való gúlaszerű emléket, amelyet a hetvenes évek elején Ágai Adolf adott ki a lapjában.

De már akkor se igen emlékeztek arra az időre, amikor Kossuth László családjával Alsó-Dabason lakott. A szabadságharc viharai, dicsősége, majd a szomorú gyásznapok minden más emléket eltörültek.

Kossuth Lajos születésének százados évfordulója alkalmából - hogy épen otthon is jártam - elkezdtem adatok után kutatni, amely kutatásban különösen nagy segítségemre volt Domián Árpád, a falu lelkes nótáriusa. Nagy emberek életének minden mozzanata, családi körülményeik, baráti körük, minden érdekes s így én is, elővéve a ceruzát, összerovogattam egyetmást, álmodozva, sétálgatva a faluvégi ódon kőház suttogó kőrisfái alatt.

Mint tudvalevő, Kossuth Lajost, a "Törvényhatósági Tudósítások" miatt, 1837. május 4-ról 5-re virradó éjszakán budai, Istenszemé-hez címzett lakásán elfogták és börtönbe hurcolták. Az agg szülők és nővérei ez által megfosztattak keresőjüktől.

Alsó-Dabas, a fővároshoz csak pár órai távolságban levő falu, akkor nagyon vídám, nagyon barátságos fészek hírében állott. A familia, a hajdani compossessoratus, rendkívül összetartott. Lelkesedtek minden szépért, pártolták a litteraturát, s azok a régi táblabírák már 1800-ban alapított kaszinójukban minden hazai újság-árkust meg folyóíratot járatták. A dabasi Halászok, a Zlinszkyek virágzottak akkor, s egy 1835-ből maradt följegyzés emlékezve valami dabasi bálról, mondja: - "ott minden úri ház olyan, mint a vendéglő, kívált Zlinszky György háza ahol reggeltől estig rogyásig rakott asztalok állnak." Zlinszky szolgabiró egy disznótoráról írva pedig egy másik úriember megjegyzi, hogy "a sok kinálástól holtra betegedtek a pesti vendégek és reggel nem győzték hordani a sok fodormenta és ezerjófü herbatheát." Halász Guszti nagy mazur-jának híre volt, és mikor járta, körbe álltak a bálteremben. Ott élt még akkor dabasi Halász Bálint földbirtokos és prókátor, Katona Józsefnek, a "Bánk bán" illusztris írójának egykori principálisa, agglegény, maga is litterátus ember, aki esténkint, gitárszó mellett, érzékeny románcokat énekelgetett a templom szomszédságában álló kúriáján. Vídám, nyájas, barátságos voltáért ragadt is rá a falura a szálló ige, hogy Dabas a világ közepe, melyet még gyerekkoromban, a hetvenes években is hallottam emlegetni. Ezek a vendégszerető compossessorok hívták meg maguk közé a rabságban sínylődő jeles hazafi atyját, Kossuth Lászlót és ennek családját.

A nyolcvanhat éves Szucsánszky Györgyné - Halász Mária, még emlékezett Kossuthékra. Mikor irántuk kérdezősködtünk nála, ezeket felelte:

- Igen. Egészen tisztán emlékszem rájuk. Ott laktak a mai Pollák-féle házban. Abban az időben ez a ház a Bényey fiskális háza volt. Később nővére, Bényey Erzsébet örökölte, aki gyengeelméjű lévén valami pesti fiskális ember volt a tutora. Ettől Oláh Józsefné tulajdonába ment át a ház, szintén örökség útján.

Azt is elmondta Szucsánszkyné, hogy Bényey semmi bért nem fogadott el Kossuthéktól s hogy ő - Szucsánszkyné - naponta látta a Kossuth lányokat vagy cselédjüket, mert kerti veteményeket, túrót, tejfölt hordattak tőlük. Ilyenkor rendesen megkérdezte a még akkor fiatal Mari kisasszony, mit csinál a néni (Kossuthné) vagy a tekintetes úr (Kossuth László.) A cseléd rendesen azt felelte: "ír, meg olvas, aztán sokat szomorkodik." Az öreg Kossuth valóban rendkívül sokat bánkódott Lajos fiának a sorsa felett s gyakran mondta helybeli öreg uraknak, hogy szeg a koporsójában és szomorú sorsa viszi a sírba.

Halász Ambrusné - Baditz Eszter, akit túl a Dunáról hozott néhai férje, csak 1841-ben került Dabasra, de még akkor igen sokat emlegették ott az elköltözött Kossuth-családot s amint szavaiból kivehettem, nagyon szerették, dédelgették őket és a familia mindennel ellátta a nagy hazafi hozzátartozóit: "Mert szivesek, vendéglátók voltak a régi Halászok, öcsém - tette utána büszkén - akik becsülték az érdemet."

1839. június 13-án halt meg Kossuth László. Érdekes, hogy Dabason többen azt mondták, hogy Kossuth Lászlót Székács, akkor a pesti ág. hitv. ev. magyarajkú egyház papja temette el. De utána járva a gyóni ág. ev. parochián, láttam, hogy a halotti levélen Bartholomeidesz Sámuel ev. lelkész szerepel s az ő neve van a halotti anyakönyvbe, mint "az eltemetőnek neve" bejegyezve.

Kis, porban játszó gyermekkoromban még ösmertem ezt az öreg lelkészt, aki közel nyolcvan éves korában halt meg. Tömérdek históriát tudott, különösen a Beleznayakról, mert Pilisről származott, ahol egykor Bugyi, Bánkháza, Ürbi, Szent-Ivány és tudja isten hány uradalom urának, Beleznay Sámuel grófnak a hires sárga kastélya állt. Még ő látta, mikor a fiatal Sámuel gróf vakdühében lelőtte édesatyját s látta, mikor a fiatal gróf ideális szép szőke feje a pesti vesztőhelyen odahullt a hóhér kosarába. Ő bizonyosan Kossuthékról is sokat tudhatott s kár, hogy följegyzések nem maradtak utána. Általában inkább szeretett gazdaságával, mint egyházi ügyeivel foglalkozni a jó öreg úr s a halotti anyakönyvet is meglehetősen slendriánul vezette. Így Kossuth László halála napjának dátumát ki se töltötte, csak a temetés napját: június 15. A "polgári állása, esetleg házastársa vagy szülője" rovatban pedig ez van: Kossuth László táblabiró, Véber Katalin férje. Holott Kossuth Lászlónét tyrlingi Weber Karolinának hívták.

Kossuth Lajos szülőinek dabasi tartózkodására s a Kossuth kiszabadulása utáni időkre azonban legélénkebb világot vet egy levél, melyet ádámföldi Bornemissza Jánosné - tahvári és tarkeői Tahy Katalin - irt unokafivérének, a hetven éven felül lévő Zlinszky Eleknek. Az illető úrnő még idősebb, de levele azért csupa élénkség, szellem és megkap rengeteg memóriájával. A levél Kossuthékra vonatkozó passzusa igy szól:

"...mikor Kossuthot elitélték 3 vagy 4 évre államfogságra, megszünt a keresetforrás, pedig ő tartotta szüleit és három hajadon nővérét. Akkor ment ki a család Dabasra lakni, a nagymama házába. A zsidó Salamonnak felmondtak és a házat kijavították. Új padlót, ablakot csináltak. Azt hallottam, míg Kossuth fogva volt, mindennel ellátták Kossuthékat. Szekerekkel vittek oda mindent. Ha a mama kijött Dabasra, mindig meglátogatta Kossuthnét és ők is jártak mindenhová; igen művelt lányok voltak. Mikor Kossuth kiszabadult, a Trattner-házban, a megyeházzal szemben vett az I. emeleten nagy lakást. Már akkor meg is házasodott, Meszlényi Teréziát vette el és három gyermeke is megvolt, mikor mi is jártunk oda. Mink a Curián laktunk. Az öreg úr Dabason halt meg, de az asszony tovább élt. Lehet, hogy szegény Kossuthnak a börtönben fogamzott meg a forradalom eszméje, mert olyan setét, nedves szobabörtöne volt Budán, hogy szemgyuladást kapott. Mikor szabaddá lett, nála voltak a jó hazafiak összejövetelei. Lakásán volt egy nagy terme, csupa könyv-állványnyal, a közepén egy hosszú asztal, zöld posztóval és 12 fonott szalma karosszék. Az asztalokon sok tintatartó, papiros. Kossuthnénak öt fiútestvére volt, a legidősebb Rudolf, aki Kossuth Zsuzsi nénit vette el és egy nővére, Irén, az én koromban lehetett olyan sült hal; hát ha mama az öreg Kossuthnéhoz ment, engem elvitt Irénhez. Irén igen szépen szavalt és én azt olyan örömest hallgattam. Ilyenkor bementünk a Kossuth szobájába és a kis Kossuth gyerekek is és felültünk egy-egy karosszékbe, úgy hallgattuk Irént. Egyszer egy ilyen alkalommal jöttek az urak a garádicson; futottunk, feldöntöttük a székeket s Teréz néni szobájába menekültünk, de hallottuk, hogy Kossuth mondta az uraknak: Ejnye, itt a gyerekek rendetlenkedtek. Ebben a szobában főzték ki a forradalmat. Ha Kossuth a megyeházán szónokolt, azt előre megüzente Jancsi bácsi (az említett Zlinszky János, a negyvenes évek híres középponti szolgabírája, Dubraviczky, Nyáry Pál, szóval a pestmegyei jeles régi gárda kortársa), és mi mentünk mamával. Zsúfolt terem volt mindig s a karzaton az összes Kossuth és Meszlényi család. Rohamosan kezdett forrni az ország, mindenütt gyűléseket tartottak s Besze János, aki szép volt, mint Antinous, szónokolt a Múzeum grádicsán..."

A levélben említett Meszlényi Rudolf egy 1841. szeptember 10-én Kisfaludy Mihályhoz intézett levelében így ír nővére férjhezmeneteléről:

"- - Terézt nőül adom Hazám egyik legdicsőbb fiának, Kossuth Lajosnak, magam pedig ennek egyik lelkes húgát veszem nőül."

Kossuth Lajos már ekkor túl volt a negyvenen s érdekes, hogy a rendkívül eszes, szép, elegáns Kossuth Lajos, fiatal korában sem igen udvarolt szerencsével. Jobban mondva, nem igen foglalkozott szerelemmel s mint Parád bükkei alól, gyermekkori legkedvesebb barátjának, Szemere Miklósnak, a költőnek írta: "Teréz volt az első nő, aki megértette." Az esküvőnél Fáy András, gróf Ráday Gedeon, Szombathelyi Antal és Szentkirályi Móric szerepeltek mint tanúk. Feichtinger Domokos belvárosi plébános eskette az illusztris párt, még pedig, a vőlegény ág. evang. lévén, úgynevezett passiva assistenciával, azaz, a római katholika egyház szertartásait mellőzve, a parochia egyik oldalszobájában sacramentomi áldás nélkül. Ezért - 1841. január 24-én - Dubraviczky Simon alispán hivatalból dorgálta meg a plébánost, intve őt az áldás utólagos megadására. De Feichtinger ezt sem tette meg s a hatszáz forint rárótt birságot helyette Kopácsy, az akkori hercegprímás fizette le.

Kossuth hazátlan bujdosása alatt édesatyja sírját ellepte a bozót. Nem jó idő járt akkor a hazafias kegyeletre; könnyen megösmerhette a kegyeletes emlékező Kufsteint vagy a Najgebájt. Halász Vince volt az első, aki a hetvenes években Zlinszky Istvánnéval kiment a nagy hazafi édesatyjának sírjához, minek utánna a lelkes Zlinszkyné azonnal megindította a mozgalmat egy új, díszes sírkő emelésére, mely ma már ott áll a virágos, gondosan ápolt hantok felett. Ide zarándokolt el nagy hazánkfiának nővére, Ruttkayné-Kossuth Luiza is, mikor először hazajött Turinból s leborúlva a sírra, zokogva imádkozott. És ide zarándokol minden ünnepi alkalommal Dabas hazafias közönsége, hirdetve, hogy a régiekhez nem méltatlan az új nemzedék sem.

 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
szeretettel
  2012-04-17 05:17:01, kedd
 
  GRÓF VAY SÁNDOR
TÜZHALÁL.



Siheder koromban egyik kedvenc regényem volt a "Fekete Gyémántok". Micsoda szívfájdalmat éreztem, mikor a szép Bondaváry Angela grófnő elégett és milyen romantikusnak és megindítónak találtam, mikor szomorú, ködös alkonyatban, nagynénje, meg az elhúnyt ideálja, Berend Iván, kísérték a koporsóját.

Az a mély hatás, az a regénybeli jelenet látása ébredt bennem most is, mikor a lapokban olvastam a szegény, szép Jekelfalussy Gizella tragikus haláláról. Tenger-gyászt, keservet okoz ennek az egyetlen, szép gyermeknek a halála, aki utolsó vigasza volt oly korán özvegyen maradt édes anyjának. Nagyatyja, néhai Podhorszky György egy időben Hont vármegye viceispánságát viselte s nagybátyja volt Podhorszky Lajos, az európai hírű tudós. Jekelfalussy Gizella édesanyját a hetvenes évek derekán, mint a pesti szalonok kedves alakját ünnepelték, valamint nagynénjét, Gizellát, a későbbi Rakovszky Aladárnét is, akit házi estélyeken, hangverseny-termekben, gyönyörű alt hangjával keltett föltünést. Az ifjú leány halála úgyszólván az egész magyar nemességet gyászba ejtette, mert alig van család, aki ne lenne vagy a Jekelfalussy, vagy a Podhorszky-családdal valami atyafiságos sógorságban.

Míg olvasom a szomorú hírt, eszembe jut mennyi katasztrófa történt már így, s mégis milyen könnyelműen bánnak nálunk gyújtó eszközökkel, kályhával, világító szerekkel. Egy-egy újabb eset pedig elég volna, hogy örökös óvatosságra intsen bennünket.

Még a XVIII. században - a vége felé - valamelyik pozsonyi diétán, hajsütés közben kapott égési sebek folytán halt meg egyik szép bernáthfalvi Bernáth leány.

Akkori időkben papirosba, úgynevezett papilotte-okba csavarták a hajat és szilvaalakú, gömbölyű vassal fodorították föl.

Nagy bálra készültek, amelyre a Deputatusok családjait is meghívták. A Bernáth lányka örömmel fogott az öltözködéshez, s mert már nem tudta bevárni míg rákerül a sor, maga kezdte haját fodorítani. Egy papilotte, mikor eldobta, még tüzes volt, s könnyű ruhája fodra alá keveredve, észrevétlen lángot fogott. Tömérdek fodrot hordtak akkor, már az egész alj égett, mikor egyszerre csak az öv táján csaptak föl a lángok. A holtra rémült leányka egyenesen a folyosóra szaladt. A hírtelen széláram még jobban szította a lángokat, csakhamar utána siettek, igyekeztek pokrócokkal elfojtani, de késő volt. A szegény leányka rettentő kínok közt, pár nap múlva kiszenvedett.

Érdekes a báró St. Istvánné esete Aradmegyében. Vidám szüretet tartottak épen. A kolna - ahogy azon a vidéken a présházat nevezik - tele volt vendéggel. Húzta a cigány és a szép asszony vidáman, nevetve, kacagva ült az asztalfőnél. Még föl is tünt egy kicsit szertelen vígsága, mert a vendégek megszokták többnyire szomorúnak látni. Férje állítólag úgy féltette, mint egy török s ezért temérdek heves jelenet folyt le a házastársak közt.

Hűvös októberi idő járt, a báróné parancsot adott egyik inasnak, hogy fűtsön be a nyitott kandallóba. Könnyű, fehér muszlin-ruhát viselt a szép asszony, idegesen, borzongva húzta össze vállait és egyszerre csak oda állt a nagy, öblös szenelő elé. Magasra csapkodtak föl a lángok, de a szép asszony egyre jobban fázhatott, mert egyre közelebb ment a lángokhoz. Egyszerre csak mint egy rémes tűzkígyó, lángba borult a báróné ruhájának uszálya s vakító fényt vetett, mikor sikoltozva futásnak eredt. Férje, az urak mind utána, ki a nyitott ajtón, a tornácba. Akkor már derékig leeresztett dús haja is lángokban állt a szép asszonynak, karja, válla, - olyan volt, mint egy menekülő, lángokban álló cherub. Leszakgatták róla a ruhát, földet szórtak rá - de minden kisérlet hasztalan volt. Elégett Arad vármegye legszebb rózsája s egy hét múlva a víg szüret után, ott pihent már a családi kriptában.

Akkortájban nagyon sokat beszéltek erről az esetről országszerte, s általános volt a hit, hogy a fiatal asszony saját maga választotta ezt a halált, amely legkevésbé hasonlított az öngyilkossághoz.

Az ötvenes években lakott Kassán Mariássy Ádám, akinek a háza vídám gyűlőhelye volt az akkori fiatalságnak. Egy ízben megint együtt mulatott a társaság, mikor Mariássy leánya egyszerre csak elgondolkozva mondja el egyik fiatal embernek, hogy ő álmában koporsóban látta magát. A fiatalság nevetett, s egyszerre kiáltották mind:

- Ez menyasszonyságot jelent.

De a lányka egyre csak szomorú maradt. Még attól sem igen lett jó kedve, mikor édes atyja egy báli meghívót adott át.

- Válaszolni kell, hogy okvetlen ott leszünk - jegyezte meg.

Aztán magára hagyta leányát, aki megírta a levelet, s gyertyát, pecsétviaszkot véve elő, le is pecsételte a borítékot. A viasz nem fogott. Másodszor is a gyertyához kapott, mikor a láng szétbontott hajába kapva, egy pillanat alatt egész feje lobbot vetett. Elkezdett sikoltozni, de a cselédek lent voltak a földszinten. Mire feljöttek, a leány már elájult s még azon az éjszakán meghalt.

A hetvenes években, égési sebek folytán halt meg Pozsonyban herceg Auerspergné, gróf Szápáry Sarolta. Épen leányát, Anna hercegnőt akarta vinni első báljára s a már felöltözött leánykában gyönyörködve, egy girandole-al megvilágította. Valami fodor nem állt rendesen Anna hercegnő ruháján, édes anyja letette a girandole-t s megigazítva a fodrot, lehajolt. Ezalatt a girandole egyik gyertyája belekapott a hercegné uszályába s noha a komorna s még más szolgaszemélyzet is mentésére sietett, nem lehetett segíteni.

A szerencsétlen véget ért Auerspergnénak egyik fivérét, Szápáry Imre huszárkapitányt pedig egy huszár lőtte agyon boszúból. Fia, Auersperg Vilmos herceg pedig párbajban esett el.

Tűzhalállal múlt ki néhány év előtt Bécsben Alberti Poja Róza grófnő s még számosan vannak azok, akik olyan szerencsétlen véget értek, mint a szép, fiatal Jekelfalussy Gizella.

De én nem tehetek róla - valahányszor elégett asszonyokról olvasok, akik elégtek a lángban, mint széthulló, porrá váló rózsák, mindig Jókai regényének hősnője, Bondaváry Angela jut eszembe, akinek a sorsát annyi mélázó bánattal olvastam siheder koromban.
 
 
0 komment , kategória:  GRÓFVAYSÁNDORUDVARI DÁMÁK  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2902
  • e Hét: 2902
  • e Hónap: 82460
  • e Év: 2023740
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.