Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
szeretettel
  2012-04-18 19:58:07, szerda
 
  ÁLOM



Sokan aludni szeretnek sokan szenderegni, csak úgy az alvás és ébrenlét között lebegni. Álmodni kevesen. Az álmok között, igaz, kevés a kellemes. De mindig van benne valami a misztériumból. Jung, az álmok mai mestere megtanított arra, hogy tiszteljük az álmokat, mert sokkal többet tudnak, mint mi. Néha még költészet is. Vagy vallás. Esetleg mind a kettő.
Ezt álmodtam: Kora hajnal van. Zárt helyre kerültem, és tudom, hogy méhes, de műhely is. Méheshez tartozik, de itt vannak a méheshez szükséges eszközök és szerszámok. Éppen szürkül, és az ablak mellett levő asztalnál egy ember foglalatoskodik. Féloldalt áll, arcát nem látom tisztán. De ahogy mozog, néz, kezét emeli, főként ahogy fejét tartja, de legfőképp ahogy ott van, közvetlenül tudom, hogy a méhész Ő.
Az ablakhoz nyúl és kinyitja. Az ablak előtt színtelen, lágy, üvegszerű, de végtelenül puha, érzékeny, kocsonyás anyagból készült sajátságos repkedő lények gyűltek össze. Olyan nagyok, mint a pogácsa, kétoldalt szárnyuk van, félig lepkék, félig madarak, nesztelenül szállnak be a szobába. Tudom, hogy ezek a lelkek. A méhész azért nyitotta ki az ablakot, hogy az éjszaka folyamán a ház köré gyűlt lelkeket beeressze.
Ekkor Ő a szoba hátsó részébe megy, ahol a falon ajtók vannak. Az ajtókon belül a falban, kasok. Kicsit hasonlítanak a kemencéhez. Belül sötét van, és nem látni semmit, de érezni, hogy valamilyen elektromos melegség lehet. A meghaltak lelkei ezekben a kasokban, vagy kemencékben pihennek, és különös rejtélyes változáson esnek át, hogy a földre visszatérhessenek.
Az újonnan érkezett lelkek a kasokba szállnak. Láthatóan rendkívül fáradtak. Némelyiknek éppen csak utolsó erejével sikerül a titokzatos kasba vergődnie. Ő pedig nézi őket azzal a leírhatatlan és végtelen türelemmel és jósággal, ami éppen Ő.
Mikor már mindegyik lélek berepült, a kemenceajtót lassan bezárja. Az utolsó ajtónál megáll, tűnődik, aztán mélyen benyúl a kasba és keresgél. Kivesz egy lelket, az ablakhoz viszi és megnézi.
Mintha a lelkek innen az életbe ragyogó gyémántfényesen indulnának el, átlátszóan és tündöklő tisztán, amilyen napfényes tiszta lélek a kicsiny gyermeké. És mintha ide minden lélek zavarosan, megtörten érkezne. A puha, lágy, kocsonyás, kristályos, átlátszó, madárszerű, a szivárvány színeiben égő meleg kis lélek, mikor az életböl ide a kasba, a méhészhez visszatér, megtört, foltos és homályos. Némelyik egészen piszkos és szürke.
A méhész kezébe veszi a kasból kiszedett lelket. Aléltan piheg szegény, attól a rejtelmes változástól félájultan, ami ott benn történt és történik vele. Bizony elég szurtos. Úgy látszik, modern korból való lélek. Nem mondják nekem, de az álomban megérti az ember a dolgot akkor is, ha senki se magyaráz. A méhész sokáig nézi, fejét csóválja, végül azt mondja:
-Te szegény, nemsokára vissza kell menned, mert itt lesz az idő, s még mindig ilyen zavaros vagy? Mikor fogsz megtisztulni végre?
Azzal a lelket óvatosan visszateszi a kasba, és bezárja.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:56:50, szerda
 
  CSILLAGOK



Ez a dolog tökéletesen alaptalan. Semmi realitása sincs, és elődként senkire sem lehet hivatkozni. Ennek ellenére így gondolom. A tapasztalat meggyőz, hogy egyáltalán nincs így. Hiába győz meg. Ezenfelül magam is belátom. Nem használ.
Itt van mindjárt a Vega. Nagy és kék csillag a Lantban. Márciustól júliusig uralkodik, amikor a madarak énekelnek. Egy meggondolatlan pillanatban azt mondtam, hogy ez a muzikális csillag. Ha valami alapja lenne, törvényszerűen mindenkit zenei tehetséggel ajándékozna meg, akire kedvezően néz. Megtörténik, hogy így van. Több esetben, ha egy horoszkóp nyolcadik házában, a halál, az újjászületés, az okkult kapcsolatok és a muzikalitás terében, a Vega hangsúlyos helyzetben áll, zenei képességet hoz. De az esetek nagy részében nem teszi. Asztrológiai szempontból az intuíció helytelen. Más szempontokról nem is szólva. Az asztrológiában egyébként nem hiszek jobban, mint a természettudományban. Kinek van szüksége a csillag vezetésére? Annak, aki az éjszakában eltévedt. Aki a napfényben él, annak nem kell csillagvezető. Hogy mit szól hozzá a tudomány? "Csillagászati tudományunk - szól Thoreau, s én minden szavában megerősítem -, néhány jó anekdota, néhány imponáló számítás, de a csillagokról, amennyiben az ember számára jelentékeny valóságok, semmi. A csillagászattan megtanít arra, hogy miként kell hajót vezetni, de nem arra, hogy miként kell vezetni az életet. Lehet fantazma, képzelet, ötlet, kénszerképzet, mindegy. Mindenki hívja, ahogy akarja. Én a magam részéről e képeket tisztelni fogom, mert tudom, hogy számomra végtelenül fontosak. Mindjárt meg is mondom, hogy miért: Aminek van alapja, ami mások gondolatára is támaszkodik, ami bizonyítható, ami tapasztalatilag ellenőrizhető, az az úgynevezett Kis Valóság. Novalis írja, hogy amíg valaki valamit egyedül mond, bolond, ha már ketten mondják, kezdődik a bölcsesség, mert azt mindenki mondja. Minden nagyon is bizonyítható és ellenőrizhető, közhitbe átment dolog, akár a zsemlye, ami most előttem van, akár a pohár víz, akár az égő cigaretta, vagy az erkölcsi tétel, könyv, lámpa, gépkocsi, hajó, híd, vasrács, törvény, háború, mindez a világnak lényegesen kisebbik fele. A nagyobbik fele csupa olyan alaptalan és irreális kép, olyan bolondság, amint Novalis írja, mint az, hogy a Vega a muzikális csillag. Vagy hogy az Arcturus a nagy szenvedély csillaga, a Gemma Ariadné. Nem helyezek súlyt arra, hogy ezek a dolgok a Kis Valóság világában igazolhatók legyenek. Arra sem, hogy elhiggyék. Azért mondtam, hogy mindez teljesen alaptalan. Az viszont, hogy a Nagy Valóság
világában mindez így van, nem is fontos. Ott a dolgok értéke nem abban van, hogy alaposak, vagy alaptalanok. A Nagy Valóságban, kérem, a dolgok kérdezés nélkül vannak. Bizonyítatlanságuk ellenére, igen, néha még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a dolgok mindennemű alap nélkül vannak, és az, hogy reálisak, vagy irreálisak, ez csak tulájdonságaiknak egy dimenziója.
Így áll a dolog a Vegával, a muzikális csillaggal.
Mindenki jól teszi, ha nem fogadja el. Én se teszem. Ennek ellenére fel fogom adni a zsemlyék, a cigaretták, a hidak, a poharak egész világát, a képhez ragaszkodni fogok, és azt fogom mondani: értelmes józanságom, fegyelmezett kritikám csődöt mondott, és a képek erősebbek, mint akár a józanság, akár a kritika. Persze a többi csillaggal is így vagyok. Néhányról elmesélem, hogy mit gondolok. A Spica a Magna Mater. Mint minden állócsillag, ez nem dinamikus. Nem az erőben, hanem az állhatatosságban nyilatkozik meg. A Spica, a Világanya, nem élőlényeket szül, hanem lét- és gondolkozásformákat, képzeleteket, költészeteket, filozófiákat és művészeteket, vagyis egész univerzumokat. A Capella Astarte csillag. A démonikus szerelem úrnője. Ő az ég hetérája, ragyogó és bűbájos, gonosz, hitvány és aljas, de senki sincs, aki szépségének hatása alól magát ki tudja vonni. Csábító, kacér, kihívó, tündöklő, hazug, buja, kevély és romlott. De mindez nem fontos. A fontos, hogy szép. Ellenállhatatlanul szép, amilyen csak egy csillagasszony lehet.
A Sirius a nagy világosság Angyala. A görögök Apollón-csillagnak tartották. Egyiptomban azt hitték, hogy az égnek három ura van: a Nap, a Hold és a Sirius. A tiszta szellem, az éleslátás, az abszolút igazság csillaga. A matematika, a magas zene, a jóga, a jóslat, az öntudat, és az egzaktság. Mindig értelmes, logikus és elvont. De ugyanakkor támadó és aktív, mert üldözi a sötétet, a kövérséget, a húst és a hétköznapot. A fényesen lángoló kard: metsző, éles, folttalán és halálos.
Aztán itt van az Arcturus. Valamennyi csillag közül a legkorábban ismertem. Fiatal koromban hosszú ideig úgy éreztem, hogy hatezer évig éltem ott, és csodálatos körülmények között kerültem a földre. Akkoriban Hatezernek is hívtam magam. Később a nyár csillagának hívtam. Türelmetlenül lestem, hogy januárban, már úgy tíz óra után északkeleten felbukkanjon, és melankóliás lettem, amikor szeptemberben nyugat felé lassan letűnt. Melég vörös színe olyan, mint a nagy, legyőzhetetlen, egész életre szóló szenvedélyé. A caesari, vagy napóleoni becsvágy. Forró, de kitartó. Talán a vérbosszú csillaga is. Erőt ad annak, aki nagy vállalkozásokba kezd, évekig tud valakit üldözni, akár késsel, akár szerelemmel. Az arcturusi szenvedély képes lenne harminc évig a gordiuszi csomó mellett ülni, és éjjel-nappal - hogy körmével kibogozza. Az Arcturus kedvezése nélkül, azt hiszem, egész életre szóló feladatot megoldani nem is lehet. A fáradhatatlan kitartáshoz a tüzet ő adja. Dante és Petrarca szenvedélyében ott van ő, mint Kolumbusz vállalkozásában, vagy Amundsen és Stanley utazásaiban. Néha úgy tűnik, hogy még filozófus sem lehet meg nélküle. Bár úgy tartom, hogy az arcturusi tűz tevékeny és harcias és hódító. A vérrel mindenképpen rejtett kapcsolata van.
A Gemma az Északi Korona középső, legfényesebb csillaga. A görögök koszorúnak hívták, s a koszorú tulajdonképpen Ariadné volt. Amíg ezt nem tudtam, addig a Gemma számomra a Kis Öröm volt. Mint ahogy van Kis Valóság és Nagy Valóság, Kis Világ és Nagy Világ, Kis Én és Nagy Én, éppen úgy van Kis Öröm és Nagy Öröm. Ilyen Kis Oröm, ha az embert megdicsérik, ha születésnapjára kedves ajándékot kap, ha talál valamit az utcán. A Gemma volt számomra a Kis Öröm úrnője.
Amióta tudom, hogy a Korona Ariadné koszorúja, sőt Ariadné maga, más arcát is látom. A krétai királyleányba gyermekkoromtól fogva szerelmes voltam. Története számtalanszor hosszú és bűvös álmodozásba ringatott. Nevének puszta említése az édes képek egész sorát idézte bennem. Thészeusz megérkezése, a nagy vállalkozás a labirintusban, a Minotaurusz megölése, a fonal elragadó meséje, a női zsenialitásnak ez a felülmúlhatatlan csodája, Thészeusszal való szökése, végül házassága Dionüszosz istennel, mindez közvetlenül olyan ismerős volt, mintha én éltem volna át, és Thészeusz is, Dionüszosz is én lettem volna. Többször elhatároztam, hogy szerelmemet - talán görög tragédia alakjában - megírom. Bele is fogtam, de csak egyetlen dialógus készült el belőle.
Akkor már ismertem Nietzsche Ariadné-misztikáját, és a fonal rejtélye állandóan foglalkoztatott. Bűbájosan szépnek képzeltem el, olyan ellenállhatatlanul szépnek, hogy azt legfeljebb csak külön e szépség számára teremtett tökéletesen új szóval lehetne kifejezni. Ami azonban az igazi varázs benne, az a benne levő nő. Ariadné szenvedése addig tartott, amíg a nő mellé nem talált megfelelő férfit. Lényének tündöklő, határtalanul meleg, puha és illatos volta megsemmisítéssel fenyegette őt magát is, és e súly alatt csaknem összeroskadt. Azt hitte, Thészeusz a férfi. De úgy látszik, Thészeusz ennyi nőt nem tudott elviselni. Isten kellett hozzá. Azért jött el érte Dionüszosz, aki aztán feleségül vette és az égre emelte.
Emberi nőkben azt találtam, hogy nem annyira odaadták magukat, mint inkább rám ültek és rám tehénkedtek és nyűgösek voltak. Az odaadásnak ez éppen az ellenkezője. Emberi nőknél azt tapasztaltam, hogy mindenüket odaadták, kivéve önmagukat. Lehet, hogy a mindent odaadás ürügy volt, nehogy magukat kelljen odaadni. Ariadné szerelme olyan, mint az alvás. Nincsen benne fenntartás. Amikor odaadja magát, nem marad benne semmi. És egész élete odaadás. Vak, tudattalan és ellenállhatatlan. Itt nincs teher és nehézség és nyűg. A női lény igazi megvalósulása. S mert az emberi nő nem tudja magát odaadni, azért válik olyanná, mintha az ember nyakába egy zsák korpát akasztanának, amit most már ezentúl cipelni kell. Nem varázs ez, hanem kereszt. Persze így kell lenni, és belenyugszom, mert mit is tehetnék. De nem adom fel az ariadnéi szerelem álmát, és a Gemmából Ariadné elbűvölő kék szeme néz reám.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:54:55, szerda
 
  A MADARAK ÉNEKE



Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbeszélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké tart és mindig érdekes. Elvégre évszázadokig lehet beszélni arról az egyetlen eseményről is, hogy amikor valaki nyáron a délutánt az öreg halásszal a tengeren csónakban töltötte, mit látott és mit élt át.
Hivatkozással az illetőre mindenkit arra kérek, hogy ezúttal az előzményektől tekintsen el. Majd a túlvilágon méltó részletességgel és a tárgyat megillető igazsággal mindent el fogok beszélni. Ilyen hallatlan jelentőségű, tüneményesen gazdag és bonyolultan sokszerű történetek számára itt nincs elég tér és idő és alkalom.
A madarak énekéről van szó.
Azután nemsokára, hogy a nap a Bak jelébe lép s a téli mélypont után ismét emelkedni kezd, január első napjaiban, a cinke szólal meg először. Van úgy, hogy a napfényre szól, van úgy, hogy az olvadásos időre. Ugyanakkor a szarka is elkezd csörögni. A cinege későbben kezdi, de gyertyaszentelőkor már hallani. Sokszor hetekre újra elhallgatnak. A tavasz első jelére, a márciusi langyos esőre már a rigó is elkezdi. Eleinte csak a hangját köszörüli. Sajátságos halk, de éles hangja van ilyenkor, mintha valaki fejhangon rövidet ásítana: csőrét kitátja és aprót sikolt. Rendesen olyankor, ha a levelek közt ugrál, kukacot keres, megáll, megélesíti torkát és eszik tovább. Március végén a rigó nők Perzsiából visszatérnek férjeikhez és vőlegényeikhez, akik a telet itt élték át. Akkorra a rigó, ha nem is kifogástalanul és folyékonyan, de már énekel. A fülemile csak áprilisban kezdi, néha csak gyümölcsvirágzás után.
Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani. Csakugyan július első tíz napjában elhallgat a fekete, az énekes rigó, a fülemile, a kakukk, a tengelice, a cinke. Nem is szólal meg már, csak néha, szeptember közepe táján. Az erdei pacsirta kivétel. Néha egész nyáron hallani, de szeptemberben biztosan, még október elején is. Akkor beáll a csend és az erdő néma.
Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.
Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.
Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyü Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.
Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.
Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.
A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Wordsworth vagy Shelley vagy Keats, vagy a többi költő fülemile-költeménye a valóságot nem fedi. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.
A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.
Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:53:20, szerda
 
  AZ UTAZÓTÁSKA



Az ilyen embernek, amilyen ez is itt velem szemben, vonatra se szabadna ülnie. Az imént utazótáskáját kibontotta. Nem az volt a kiábrándító, hogy rendetlen, és nem az a szégyenletes, hogy célszerűtlen. Nélkülözte a kicsinnyel szemben való tiszteletet, és mindjárt láttam, hogy ez az ember szerencsétlen, mert hiányzik belőle a dolgok iránt való elemi kegyelet, ami nélkül senki sem lehet boldog. Almát vett ki, a szegény, egy összegyűrt zsebkendő mellől, papucsában fogpaszta volt, melléje gyűrve a hálóing, fölötte konzervdoboz, és elszórva néhány keksz, gyürött papír és morzsa. Ennek az embernek nem lenne szabad utazni, mert nem ismeri az utazótáska költészetét.
Mikor az utazás napja már biztos, a pénz megvan, az útlevél kész, az ember egy órára magányba vonul, papírt, ceruzát vesz elő és mély meditációba merül. Mindenekelőtt az utazók nagy ősére, Robinsonra gondol, s elismételgeti azt a listát, amit a halhatatlan hajótörött a magányos szigeten készített. Ezután lassan jegyezni kezdi: cipő, harisnya, nadrág, ing, hálóing, pizsama, kesztyű, nyakkendő, s így tovább. Külön az élelmiszert. Külön a könyvet és írószert. Ha valamije nincs meg, más papírra írja fel, s azt be kell szereznie. Amikor a jegyzék kész, letisztázza, többször elolvassa, s tűnődik, hogy mit felejtett el. Ilyenkor az ember már utazik s ez egyike az út legzavartalanabb perceinek.
A csomagolás már nem kontemplatív foglalkozás. Körültekintő és bölcs tevékenység ez, amelyet szintén nem lehet fohász nélkül kezdeni. A táskába legalulra olyan tárgyak kerülnek, amelyeknek a gyűrődés nem árt, de nem kemények. A hézagokat nem szabad zsebkendővel kitölteni. Ezt csak barbár teszi. A zsebkendő szépsége a vasalás. A réseket a kegyeletes utazó trikóholmival tölti ki: úszónadrággal, pulóverrel, harisnyával. Gyűrni ezt sem szabad.
Minden utazótáskában legyen valami, éspedig minden utazás alkalmával, ami teljesen fölösleges, és amire az ember csak úgy hirtelen gondolt. Ilyen lehet egy alumíniumpohár, vagy egy kis csomagban szárított levendulavirág.
A mosdócikkek célszerű elhelyezése a kis bőrtok. Egészen különös figyelem szentelendö a szappannak, mert nem szabad elfelejteni, hogy az úton a szag a ruhába szívódik. Kellemesnek és finomnak kell lennie. Nem szabad elfelejteni az öngyújtóbenzint, a tűzkövet, a hashajtót és a kis üveg konyakot. Úton az ember általában csak ásványvizet igyon, és hajnalban egy kevés igazán jó pálinkát.
A toalett-neszesszert csavarja törülközőbe és tegye könnyen megtalálható helyre, ha reggel a vonatban vagy a hajón a mosdóba indul, kéznél legyen. Kölnivíz kell. Mosdás után nélkülözhetetlen. Egyesek sósborszeszt ajánlanak, én megpróbáltam, és bevált, a magam részéről azonban nem a mentolosat szeretem, hanem az erősen alkoholosat.
A csomagolás előszörre ritkán sikerül. Lehet, hogy van olyan képességekkel rendelkező utazó, akinek mindjárt minden egyezik. Nekem még nem sikerült. Nem baj. Kirakom és újra kezdem. A tervszerű és logikus gondolkozást az intuíciónak kell kiegészítenie. Ha a csomagolónak nincs ihlete, vagy egyébként kihagy, halassza másnapra, mert a merő szisztematika kevés, sőt az embert nagy tévedésekbe is hajthatja.
A legalul elhelyezett ruhadarabok fölé ajánlatos a könyveket rakni. Ez külön igen fontos fejezet. A könyv-probléma kell hogy az utazás idejét hetekkel megelőzze. Ha nyáron utazom, akkor már karácsony táján készítek feljegyzéseket. Ilyesmit: Cowper, Oxford, nyár. Annyit jelent: William Cowpert az Oxford középső kiadásában megszerezni, és nyáron olvasni. A feljegyzések persze mindig túlméretezettek. A könyvek felét sem vihetem el, mert nincs értelme, hogy négy hétre többet vigyek, mint öt-hat kötetet. S ez újabb kemény feladat. Cowpert vigyem, vagy a metafizikus költőket? Gyakran a könyv alakja segítségemre siet: oly szép, kellemes és alkalmas, hogy javára választok.
Magyar könyvet a legritkább esetben viszek. Az ok egyszerűen az, hogy amit szívesen vinnék, az papírban, kötésben, kiállításban, betűben olyan ízléstelen, hogy visszariadok. Egyetlen nagy költőnk sincs meg olyan kiadásban, hogy útra lehetne vinni. A többi meg? Hagyjuk. Az Oxford, különösen a kis Worlds Classics, az Insel, a Pléiade útra született. Éppen ezért az antik szerzőket is kénytelen vagyok mindig angol vagy francia kiadásban magammal vinni.
A könyveket az ember a gondosan megválasztott jegyzetpapirossal, esetleg naplóval és írószerrel együtt a táska belsejében helyezi el, és csak egy művet hagy kint, amit felülre rak, s egyet, amit zsebre tesz. Zsebre a legalkalmasabb valami abszolút szórakoztató, mint amilyen az Eckermann-beszélgetések, vagy a Boswell-féle Johnson élete. A legjobb kinyitni, a tájat nézni, és tízpercenként elolvasni egy-egy mondatot. Láttam embert, aki nyári útra könyvtári könyvet vitt. Az ilyen embert, szerintem, semmi sem választja el a gonosztevőtől. A könyv szeret utazni, az út szellemét magába szívja, barátommá válik, és olyan meghittségben van része, amit köztulajdonban levő könyvre pazarolni bűntény. A könyvtári könyvek egyébként is a könyvek hetérái, akiket mindenki megkaphat. A könyv, amellyel utazom, a házastársam.
Húsz-huszonnégy óránál tovább tartó útra élelmiszert vinni legalábbis ajánlatos. Az étkező-kocsi ugyan a civilizáció legmagasabb teljesítménye, s nincs érzés, amely ahhoz hasonlít, hogy az ember ebédel, s mellette egy arasszal a táj száz kilométerrel rohan. Egy darab sonka, keksz, csokoládé s valami gyümölcs mégis kell. Vannak, akik rövidebb utakat sem tudnak megtenni citrom nélkül. A citrompárt ízlését méltányolom, de nem ragaszkodom hozzá. Ha azt kérdeznék, hogy mi az, ami nélkül nem szívesen indulok, különösen éjszakai útra, azt válaszolnám: a termoszban a forró tea.
Nem hiszek azoknak, akik az utazás aszkézisét tanítják, és azt mondják, hogy úton sok mindenről le kell mondani. Nem igaz. Az utazótáskába minden belefér, s nem is kell, hogy a táska nagy legyen.
Legjobb, ha olyan, amit az ember akár egy órahosszat maga is elvihet. Egyébként se jó másra szorulni, úton meg éppen nem. A táskát felkapom, karomra dobom a felöltőt és a plédet, és mindenemet magammal viszem.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:51:29, szerda
 
  FARAGOTT FEJEK



A világ dolgait három csoportba tudnám osztani. Az első csoportba tartozna általában minden; nincs a világon, amit meg ne tapasztalnék. Napfelkeltét vagy lyukas cipőt, sáros utat, vagy beteg kutyát, beszédet, képet, komolyan kell venni, bármilyen. Persze nem sokáig. Mert ez az érzékek világa.
A második csoportba tartozna minden, amivel kapcsolatba lépek, és az nem ereszt. Barátság fejlődik ki közöttünk, s ez a barátság néha szerelem. Lehet ember, táj, könyv, kép, tárgy. Különösen sokra becsülöm öngyújtómmal való barátságomat. Gyakran beszélek hozzá, különösen amikor megtisztítom, megtöltöm, kedvesen nézek rá, s ő megérti. Ruhákkal is szoktam barátkozni; van egy nadrágom, a vele való kapcsolatom különösen mély. Mások zsebórájukkal vannak így. Ez a szimpátia világa.
Végül a harmadik csoport, az állandó, vagy legalábbis hosszú ideig tartó kapcsolat. Úgy hívom, hogy az ilyen dolog: meditációs objektum. Ez a szellem és a szeretet világa. A napnak vagy az éjnek nincs olyan perce, amikor ne időznék szívesen annál, ami számomra ilyen meditációs objektummá lett. Persze itt a szépség vagy az érték szerepe majdnem semmi. A dolog lehet jelenség, éppen úgy, mint művészi alkotás, elvont gondolat, emlék, sőt lehet imagináció is.
Úgy vettem észre, hogy ezt a megkülönböztetést mások is megteszik, ha nem is tudatosan. A művészet általában olyan dolgokat teremt, amelyeket az ember szívesen megnéz, bennük kész örömmel gyönyörködik, de semmi több. Aránylag kevés olyan mű van, amely megragad és hosszabb ideig nem ereszt. Ezek a nagy művek, mint Raffaello Madonnái, a Divina Commedia vagy Homérosz. Meditációs objektum egészen kevés van. És különös, hogy ezek éppen nem a remekművek. Ilyen objektum a willendorfi Vénusz, ez a nagyhasú, hájas hölgy, alig ökölnyi, a neolit korból való, talán húszezer éves, csúnya, csaknem obszcén kis szobor, amely az emberiséget egészen mélyről foglalkoztatja.
A legmagasabb rang, amit nálam valami elérhet, hogy meditációs tárggyá lesz. Nem volt sok. Három-négy ember: Lao-ce, Nietzsche, Hérakleitosz. Néhány táj. Nő? - Igen, nő is volt, nem gyakran, és ritkán élőlény, a legtöbbször a fantázia paradicsomából jött hozzám. Igazi szerelmeim ilyen asszonyokhoz fűztek. Gondolatokkal és képekkel, könyvekkel és szobrokkal is megtörtént, hogy magányos szemlélődésemhez modellt állítottak, csendesen, hűségesen és jóindulattal. Állandó, gyermekkoromtól fogva szűntelen meditációs tárgyam volt Isten, ami természetes, mert azt hiszem, hogy ez minden embernél így van, és szükségképpen így kell hogy legyen.
Most, hogy mindezeken így eltűnődöm, sietség nélkül, csak jó lassan, kószáló sétalépésben, most éppen új meditációs objektumokat fedeztem fel, s az első pillanatok megilletődött áhítatában vagyok.
A hajó félötkor kötött ki. Lakást csakhamar találtam, kicsit rendbe hoztam magam, s elindultam a kicsiny, régi kikötővárosban a bűbájos, nyári délutánt méltóképpen semmittevésben eltölteni. A parti kávéházban életem legjobb törökkávéját ittam, aztán szívemben édes gondtalansággal a szűk sikátorokban csavarogtam. Egyszerre csak a dóm terére érkeztem. A régi kicsiny tér éppen olyan meghitt volt, mint amilyen hazug és színpadi a mai. A modern életből a legkevésbé az épületeket viselem el. A dómhoz megyek az idegen sétáló kíváncsi bámészkodásával, s akkor észreveszem, hogy a sok oszlopfő megannyi faragott emberi fej. Cseppet sem apostoli vagy ideális, angyali, tradicionális egyházi figura, nem, még fantasztikus szörnyeteg sem. Ha megszorítanának és hasonlatra szólítanának fel, azt kellene mondanom: a legközelebb Brueghel flamand parasztkarakter tanulmányaihoz állanak. Azzal a különbséggel, hogy nem karikatúrák. Egyszerűen szólva ezek a fejek: igazak. Ezek a fejek a művészetnek abba a csoportjába tartoznak, amelybe a willendorfi Vénusz. Nem szépek. Némelyik megdöbbentően ocsmány. Másik előkelő, jól fésült és nemes. Egyikük sem hasonlít a másikukhoz. Mindegyik külön misztérium. Ezek a fejek meditációs objektumok.
Egy kicsit hátrább lépek, a kőkorlátra ülök, lábamat lógatom, cigarettára gyújtok és nézek.
Eleinte arra gondoltam, hogy egész sereg olyan művet írok, amelyek mindegyikében egy ilyen fej életrajzát kísérlem meg utólag rekonstruálni. Lehet, hogy egyszer meg is teszem. Ezúttal csak az egyikről beszélek. Nem éppen a legkiemelkedőbb, de minduntalan visszatért hozzám, s elbeszélem azt, amit a vele való érintkezés hosszú idején róla megtudtam.
(A tárgy.) Először is maga a fej: az arc kerek. Kétféle kerekség van: nap és hold kerekség. A nap telt, sugárzó, húsos. A holdé vak. Ez itt mindenesetre s azonnal felismerhetően lunáris kerekség. Bamba és alattomos. A művész tüneményes emberismeretére vall, hogy az első pillanatra sem lehet kétség felőle. A homlok nagyon kemény és alacsony. A haj sűrű, de vékonyszálú, csaknem selymes, cseppet sem hajlik sem a hullámra, sem a göndörödésre. Az arcbőr pergament anyagú, világos, kreolos, inkább sárga. Fogai bestiálisan erősek és nagyok. A szeme feltűnő, messzire világító gálickék, olyan szem, amelyben nincsen semmi emberi. Feltettem a kérdést: honnan kapta a szemét ez az ember. Angyaltól? Nem. Luciferi? Nem. Gyermeki? Nem. Éteri? Nem. Gonosz szem? Nem. Valahogyan ez a szem is, mint a holdkerekség, vak. Persze nem fiziológiai értelemben. Ez a szem a lényeget nem látja. Hát mit lát? Befelé fordult? Nem. Irreális? Nem. Fantaszta? Talán. Iszákos? Álmodó? Bolond? Lehet. Ezenkívül tehetetlen. Mégis erőszakos, bár szelíd, bosszúvágyó, s ha nem is irigy, engesztelhetetlen és sóvár. Többet nem tudok.
(A történet.) Antalnak hívták. Apja, a püspöki jószágkormányzó a kanonok házában kulcsár volt, s a kikötővel párhuzamos harmadik utcában a templomtól ötven lépésnyire lakott. Anyja kicsiny gömbölyű asszony volt, aki a házat csak reggelenként hagyta el, hogy a húst vagy a halat meghozza. Mint a többi gyermek, Antal is a kicsiny homályos udvarban élt; mikor már járni tudott és a kapuba ment, anyja mindig rákiáltott. Négyéves korában gyakrabban elvitték a püspöki palotába, de nem ment szívesen, mert a sarokban kellett ülnie s hallgatnia. Ilyenkor apja eltűnt, aztán visszajött s anyjával sokat és hadarva beszélt. A szomszéd házban volt néhány gyerek, akiktől hallotta, hogy a halakat a vízből fogják ki. Ezt egyszerűen mesének tartotta.
Mindig többször bízták meg apróbb feladatokkal. Hol a püspök úrhoz kellett mennie, hol a kanonok úrhoz, fel a házba. Itt a sok tiszta bútor szép volt és a csend. A kanonok úr szigorú volt és kövér.
Aztán ő járt le a partra s kosárban hozta a halat. Segített az olajszüretnél is a bogyót szedni. Barátaival többször ment fügét lopni a kertek közé. Megtanult horgászni, és nyáron, jó időben az öbölbe kicsónakáztak.
Télen volt, amikor egy napon nyugtalan beszédet hallott. Nem értette, de megijedt. Otthon is ugyanazt a szót mondták, mint az utcán. A kanonok úr lejött, és ismét ugyanazt a szót mondta. Nemsokára sok temetés volt a városban. Anyja is ágynak dőlt. A házba hagymát hoztak, megvagdalták és a falra akasztották. Nagyon erős szaga volt. Anyja meghalt, és akkor nagyon különöset érzett. Olyan volt, mintha a tengeren lett volna s a csónak alatta hullámzott volna. Kiáltozott és megfogta a széket, hogy el ne essen. Apja nem törődött vele, mert sírt.
Nemsokára dolgoznia kellett. A templomot seperte, az udvart feltörölte, a pékhez járt kenyérért, a piacra húsért, a pincéből bort hozott. Mikor ruhát mostak, segített a vizet kiemelni a ciszternából. Csak estefelé tudott megszökni a vízhez horgászni vagy csónakázni.
Négy, vagy öt tél múlt el így. Már csaknem olyan magasra nőtt, mint az apja. Megtanult főzni, eljárt harangozni, és a templomban ministrált a kanonok úr mellett. Ilyenkor pénzt is kapott, s apja új ruhát vett neki. Szép ruha volt, a nadrág egyik szára sárga, a másik barna. Cipője bőrből volt, kabátján csillogó rézgomb. Sapkáját félrecsapta, s a toll a szélben lengedezett, amint a parton járt.
Tavasszal megint azt a szót kezdték emlegetni. Ugyanakkor nagyon sok idegen hajó jött a kikötőbe, a kanonok úr sokat járt a lépcsön le és fel, a házba rengeteg idegen jött, furcsa nyelven kiabáltak, ami olyan volt, mint a szamárüvöltés. Eleinte nevetett rajta, de egy idegen rámordult, s akkor elhallgatott.
Megint sok ember halt meg, és apját is eltemették. A kanonok úr azt mondta, hogy most a kis kamrában fog lakni, az udvar végében. Idegen házaspár jött oda s attól kapott enni. Nem volt jó.
Talán ősz volt, talán tavasz, nem tudta biztosan, a városban megint nagy riadalom támadt. Egy barátja eljött érte, és azt mondta, hogy menjenek a nagy térre, mert ott fegyvert fognak kapni. Fegyvert? Ugyan minek? Azt nem tudta senki, de tényleg a kezébe nyomtak egy íjat, sereg nyilvesszővel, és egy kardot. Másnapra a kikötő mellé hívták őket és ott megmutatták, hogyan kell az íjjal bánni. Egy deszkára lődöztek célba, és a kardjukat egy szalmabábún próbálták ki.
Otthon, amikor egyedül volt, magára öltötte kardját és a pengét kihúzta. Az ablaküvegben látta önmagát és el volt ragadtatva. A pengét villogtatta, közben vigyorgott. A lándzsával döféseket intézett a levegőbe és hadonászott. Lekushadt, úgy csúszott az ablakban álló önmaga felé és valóságos párbajt vívott.
Egy idő múlva a zaj elcsendesült, és a fegyvereket ismét elvették tőle. Néhány napig elég szomorú volt. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor a második utcában este egy nő megszólította. Egészen halkan beszélt hozzá, és finom szavakat mondott. Valamiért hízelgett. Ugyan miért? Másnap ismét arra ment, és a nő azt mondta, hogy menjenek be és egyenek valamit. Sok húst kapott, bort ivott, és egy ételt evett, amit nem ismert, de nagyon ízlett neki. A nő fekete volt, és titokzatosan viselkedett. Nevetnie kellett, ha ránézett, de kellemesen érezte magát.
A barátság egész télen tartott. Többször egész éjszaka ott volt a nőnél, akit Marijának hívtak. Egészen megszerette, bár nem volt különösebben csinos. Csak jó volt vele aludni. Barátaitól megkérdezte, hogy történt-e velük is hasonló eset. Mire azok hangosan röhögtek és azt mondták neki, hogy hülye. Sokat ebből nem értett.
Tavasszal megint jött az izgalom. Sok hajó jött fegyveresekkel, a kanonok úr megint járt-kelt, a városban mindenki hangosan beszélt, és a fegyvereket nekik megint kiosztották. Egy reggel valaki bekiáltott hozzá, hogy siessen a térre. Odament, és még délelőtt elindultak a városból kifelé, fel a hegyre, ahol még sohasem volt. A tenger eltünt szeme elől. Egész nap mentek a sívár kövek között, csak este pihentek meg a ritkás tölgyerdőben. Másnap tovább. Végül magas hegyre értek, és itt várakoztak. Mi lesz itt? Kérdezte. Az ellenség jön, felelték.
Itt vesztegeltek vagy egy hétig. Sok ennivalójuk nem volt, a falvakból szedték össze, amit találtak, tyúkot, tojást, egy-egy juhot vagy kecskét. Aztán azt mondták, hogy visszafelé kell menniök. Délután egy másik hegyen sok embert láttak. Felugráltak és elbújtak. Az ellenség volt. Ő ottmaradt, kivonta kardját, hadonászott és vigyorgott. Bal kezében a lándzsa, jobbjában a kard. Ott állt, lekushadt és az ellenség felé akart kúszni. A csapat vezetője rákiáltott és az erdőbe parancsolta. Leült és szomorú lett.
Másnap megint csak visszafelé mentek. Az ellenséget többször látták. Sokan voltak és minden irányból nyüzsögtek. A vezetőjük izgatottan kiáltozott, hogy siessenek, mert el kellett bújni a kövek között és onnan leskelődni. Néha nyilak repültek feléjük.
Így tartott vagy egy hétig. Akkor egy reggel néhány barátjával a közeli házhoz ment, mert éhesek voltak, és úgy látták, hogy ott még volt egy kecske. Azt akarták levágni. A házból azonban hirtelen egész sereg ellenséges katona ugrott elő. Társai elfutottak. Ő nem is látta. Összehúzta magát, lassan, kúszólépésben, vigyorogva előresurrant. Baljában a lándzsa, jobbjában a kard. ůgy volt, pontosan, mint otthon, amikor az ablakban nézte magát. Csak most igazi ellenséggel állt szemben. Az ellenség rákiáltott. Nem értette, hogy mit, de nem is törődött vele. Körülvették és megint rákiáltottak. Ekkor fölegyenesedett és körülnézett. Társai nem voltak sehol. Elbámult és megállt. Ebben a pillanatban egyszerre két lándzsa is keresztüldöfte.
(A kommentár.) A történet eddig tart. Engedjék meg, hogy még néhány szót mondjak, nem a történet igazolására, mely, mint előrebocsátottam, szín fantázia, hanem a faragott fej művészi voltának magyarázatára.
Ma, mint tudják, a különböző lélektani antropológiák, pszichológiák és karakterológiák egyöntetűen azt vallják, hogy az emberi egyéniség nagyon kései jelenség. Mielőtt az ember egyéniséggé vált, hosszú évszázezredekig olyan kollektív létben élt, amelyben önmagáról külön tudata nem volt. Az ember legnagyobb teljesítménye nem az, hogy repül és tíz kilométerről házakat tud szétlőni, hanem, hogy ebből a kollektív lélekből egyéniséggé tudott lenni, saját Én-tudattal rendelkezik, ahogy mondják: individualizálódott.
A dolgot valahogyan úgy kellene elképzelni, hogy eleinte volt a nagy és sötét lélekóceán, amelyben mindnyájan benne úsztunk, mint a halak. Mikor individualizálódtunk, akkor az óceánból kiszálltunk, és a tenger fölött önálló életet kezdtünk élni. De halálunk után újra visszamerülünk s az őslélek sötétségében egyesülünk, aztán megint kiszállunk és megint vissza, aszerint, hogy a lélek az élet, vagy a túlvilág birodalmában tartózkodik.
Most nem beszélek arról, hogy ez a modern felfogás miben rokon a keletivel, hogyan kapcsolódik a reinkarnáció gondolatához. Mindössze csak annyit jegyzek meg, hogy ez a kollektív lélek elmélete. Az elmélet azonban szemben áll egy másikkal, amely távolról sem olyan híres. Ez az ellenkezőt vallja. Szerinte nem a lélekóceán volt előbb, előbb voltak az egyéniségek és az Én-ek és a személyek. A világ legelső ténye az individuum. Fontosságban és időrendben is a szubjektum a világegyetem legelsőjelensége. A kollektivizálódás már kései dolog. A lélek legfóbb sajátsága, hogy Egy, hogy Én, semmihez és senkihez nem hasonlítható szubjektum.
Most ismét nem beszélek arról, hogy ez a felfogás miben rokon a kereszténnyel, hogyan kapcsolódik az evangéliumi gondolathoz, hogy nincs újraszületés, mindenki egyszer, egyetlenegyszer születik, él és hal meg, hogy végül valamennyi lélek Isten akaratára feltámadjon és ítélet elé járuljon. Tény, hogy ez a két felfogás alapvető módon különbözik. A kollektív lélek felfogását általában tudósok vallják. Az egyéni lélekről azonban közvetlen tapasztalata van két embernek: a vallásosnak és a művésznek. Ne vegyék zokon, ha bevallom, hogy rokonszenvem az utóbbiaké. S ebben az esetben szükségem is van rá.
Antal fejét önök sohasem fogják megérteni, ha a tudományos alapon állnak, vagyis ha azt hiszik, hogy ez a kollektív lélekből individualizálódott. Ha jól megnézik, be fogják látni, hogy ilyen fej egyszer volt, soha többé nem lesz, és ez az Egyszer, ez az Egy Én, ez benne a lényeg és az abszolút. Miért? Mert ez itt, kérem: arc. Nem típus (kollektív lélek), és nem mint Kässner mondaná: karikatúra. Ami nem egyéb, mint arc, de individualitás nélkül. Amint, hogy ez az arc nem lehet maszk. Mert az arc éppen az, hogy: Egy. Nincs belőle több. Amennyiben másra hasonlít, az nem reá jellemző, hanem a lélek tehetetlensége, hogy nem tudja magát elég élesen megkülönböztetni, és utólag beleolvad a többibe, holott eredetileg külön állt. Sohasem a hasonlóság (kollektív lélek) a fontos, hanem mindig a különbség. Mert ez az Egy Én.
Antal élettörténete két mozzanatot hangsúlyoz különösebben: a maflaságot, amellyel mint egy vak éli sorsát, másodszor az idióta vigyorgást, amikor hatalmi tébolyában, kezében a fegyverrel, a világ urának hiszi magát. Mindnyájan ismerjük ezt az uralmi ösztönt, amit a fegyver kelt bennünk, mindnyájan egy kicsit idióták leszünk, ha puskát veszünk a vállunkra. Ennek így kell lenni. A művész tudta, hogy alakját itt kell megragadni. S ez a fej tényleg mafla, és tényleg úgy vigyorog, mint a született idióta. Hogy ezt a holdkerek arccal, a pergament bőrrel, a gálickék szemekkel miképpen fejezte ki, arra csak az tud kielégítő választ adni, aki a fejet látta. Nos, én láttam, és tudom, hogy az ábrázolás tökéletesen sikerült. Ha előbb voltak is kételyeim az emberi lélek abszolút Én-szerüségét illetően, és ingadoztam abban, hogy a legelső világtény a szubjektum volt, a fej fölött való meditációim ezt a kételyt eloszlatták. Eredetük nem a kollektív lélekóceán, hanem a szubjektív Én szelleme. Nézzék meg jól a fejet és tűnődjenek fölötte.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:50:09, szerda
 
  THOREAU



Érett gyümőlcs van
a fejed fölött.

- Ki a legelőre! Elég szénát ettetek!
Pont az én esetem, gondoltam, amikor ezt a mondatot olvastam. Thoreau, bár neve francia, Észak-Amerikában élt és angolul írt. Neve minden számottevő katalógusban megtalálható, mert a Walden több száz kiadást ért. Méltán. El kell képzelni, hogy ez az emberjava férfikorában, bár komoly iskolákat végzett, egy napon hátat fordított a civilizációnak, kiment a vadonba, fatörzsekből házat épített, vadászott, halászott, fát vágott, szántott, és egyedül volt két álló esztendeig. Ez a Walden témája, s ebből látszik, hogy a világirodalomban alig van elragadóbb könyv. Ő igazán tudta, mit jelent: Ki a legelőre! Elég szénát ettetek!
Egyébként is csaknem minden lapján van valami, amin érdemes gondolkozni. Az egyik helyen azt mondja: "A tudomány hazudik. Minden dolog semmitmondó, ha mikroszkóp alatt nézik. Képzeld el az embert, a lovat, a madarat tízezerszeres nagyításban." Nem pompás? Vagy ez: "Minden méltóságban van valami a szférák hullámmozgásából." Aki ezt nem érti, nem tudja, mi a tenger és mi a szél. Aztán: "A nagy művek mögött végtelen semmittevés áll, mint a világ mögött a végtelen tér." Mintha nekem írták volna s nem mondanék le róla semmi pénzért. A művészről ezt mondja: "Ha meg tudod mondani, amit sohasem fogsz hallani, ha meg tudod írni, amit sohasem fogsz olvasni." Ugyanerről a témáról: "A művésznek könnyen kell dolgoznia, túl sok munka a művet elrontja."
Végül csak még kettőt: "A történetet éppoly kevéssé szabad kritikusan nézni, mint egy tájat." Ez az egyik. A másik még inkább kedvemre való: "Egészen csodálatos, hogy a hétköznap legjelentéktelenebb dolgaiban is hogyan van meg az utalás a természetfölöttire."
Két címszó alatt megkísérlem Thoreau-t utánozni úgy, hogy műveiből bizonyos szakaszokat, eszméket és szavakat átveszek. Kedvem telik abban, hogy most nem teszek különbséget a magamé s a másé között. Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.

Séta (Walking)

Egész életem során csak egy, vagy két emberrel találkoztam, aki a séta művészetéhez értett, ahhoz a sétához, amely zsenialitás, ahhoz, amely, hogy úgy mondjam, szent lődörgés. Az angol sauntering szó, amely ezt kifejezi, régi származék. Abban a korban keletkezett, amikor - a középkorban - sokan az országutat rótták, könyöradományokból éltek, és a Sainte Terre-re, a Szentföldre zarándokoltak. A Szent Földre mentek ezek a szentföldezők, ezek a sauntererek, a szent lődörgők.
Vannak azonban, akik a saunterert a sans terre-ből magyarázzák, ami annyit jelent, mint földnélküli, hazátlan, jó értelemben, akinek nincs otthona, mert nincs is szüksége rá, mert minden helyen otthon érzi magát. Ez a sikeres lődörgés titka. Aki egész ideje alatt otthon ül, még lehet a földön a legnagyobb csavargó; de a lődörgő kevesebbet csavarog, mint a kanyargó folyó, amely szorgalmasan a tengerhez vezető legrövidebb utat keresi.
Minden séta keresztes zarándoklat, mi sétálók szenvedélyes szívű keresztesek vagyunk. Ha el tudod hagyni apádat, anyádat és testvéreidet és feleségedet és gyermekeidet és barátaidat úgy, hogy nem látod őket többé, ha megfizetted minden tartozásodat, megírtad végrendeletedet, felszámoltad minden függő ügyedet, szabad vagy, és készen állsz ahhoz, hogy sétálni menj.
Ismerőseim gyakran szeretnék, ha tudnának úgy lődörögni, mint én. Ez a szabadság, gondtalanság, függetlenség semmiféle pénzen nem vásárolható meg. Hogy az ember sétálni tudjon, az adomány, éspedig az ég adománya. Ambulator nascitur, non fit. Csodálkozom, hogy délután, amikor már mindenki elolvasta összes újságját, az utcán nem tör ki az általános forrongás, és az emberek nem szélednek el a világ minden irányába egy kicsit csavarogni.
A sétának semmi köze ahhoz a higiénikus aszkézishez, amit az emberek egészségügyi okból tesznek. A mindennapi séta a nap kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához. Amikor egy utazó megkérdezte Wordsworth inasát, hogy ura dolgozószobája melyik, így szólt: Ez a szoba itt a könyvtár, dolgozószobája azonban a kapun kívül van.
A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka. Persze csak nyáron lehet, s ez a séta klasszikus ideje. Télen az előkészületek, az öltözködés az egészet megkeseríti. Sokan sporttal próbálják egybekötni. Ilyesminek nem vagyok barátja. Nagy cipő, meleg harisnya, vastag ing, kesztyű, szvetter, forró tea, vigyázni az időre. Egy síkirándulás csaknem annyi körültekintést kíván, mint egy bankrablás.
Külön varázsa van annak, ha az ember kelet felé sétál, vagy ha nyugatnak. Ha kelet felé megyek, akkor közeledem ahhoz a helyhez, ahol a nap kel, ahol az eredet van. Nyugat felé az ember a Heszperidák kertje felé halad. Nyugat a misztériumok és a költészet égtája.
Az utakat a legjobb elkerülni. Az út végül is a politikához vezet. Ha az ember eleget sétál, vagy ha fölmegy a hegyre és körülnéz, csodálkozva látja, hogy a tájban milyen kevés az út.

Elv nélkül (Life without principles)

Ahhoz; hogy az ember szép életet éljen, kedélyének tisztának kell lenni; ahhoz, hogy kedélye tiszta legyen, jól kell emészteni; ahhoz, hogy jól emésszen, sétálni kell; ahhoz, hogy jól tudjon sétálni, elvek nélkül kell élni.
Thoreau az egész botor pénzhajszát, napilap-izgalmat, politikát nemcsak vétkes babonának tartja. Mindaz, szól, mint egy kínai, nem praktikus. Praktikus az, ami hasznos. Hasznos pedig szépen élni; ehhez a kedély tisztasága kell, ehhez azonban jó emésztés kell, ehhez viszont séta kell, s ehhez végül az kell, hogy az embernek ne legyenek elvei.
Az elvek a világon a legantipraktikusabb dolgok. Ha valaki azt mondja: az emberiséget a békéhez a demokrácia segíti, a világ azonnal felfordul. Persze akkor is, ha azt mondja: küzdenünk kell a demokrácia ellen. Akkor is, ha azt mondja: mindenkinek minden nap meg kell mosakodni, vagy: a világot csak a kopasz emberek kormányozhatják, vagy: módszeres ismeretből fakad a tudás. Az ilyen elv az embert a gondtalan séta örömétől megfosztja, s ha nincs séta, nincs jó emésztés, ha nincs jó emésztés, nincs tiszta kedély, ha nincs tiszta kedély, a szép élet elveszett.
Régebben írtam valamit, ahol a leghatározottabb módon bizonyos belátást sürgettem. Röviddel utóbb kijelentettem, hogy a belátás fölösleges. Valaki azt kérdezte: hogyan lehet az, hogy elveimet olyan hamar megtagadom? Azt szerettem volna válaszolni: az elvek arra jók, hogy megtagadják őket. Csak azért nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez is elv, s a leghelyesebb még meg se tagadni.
Más alkalommal igen örültem Goethe egy mondásának. Így szól: nem elég, ha barátainkért életünket áldozzuk fel, elveinket is meg kell tagadnunk értük.
Azt hiszem az elv a modern városi, úgynevezett civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián, vagy a néger számára a fétis. Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell őriznie valahol, és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe. Az elvek azért veszedelmesek s azért képesek még az emésztést is megzavarni, mert tele vannak manával, vagyis lélekkel. Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán. Így járnak az eznberek a városok utcáin folyton körbe-körbe saját elveik körül.
Az elvekről való leszokás radikális módja, hogy az ember kineveti őket. Kivétel nélkül minden elvet, minden elvhű embert, saját magát is. Az elvek mindent kibírnak, még a kínzókamrát is. Nemcsak kibírják, az elv győzelme éppen a máglya. Egyedül a nevetéstöl fél, de attól aztán nagyon. Ezért ha valaki valamit nagyon komolyan állít, a legjobb a szeme közé nevetni. Minden egyéb módszer csak félmegoldás.
Hogyan ismeri fel az ember az elvet? Ruhájáról. Az elv, kérem, fekete ruhában jár, papi talárban, méltóságteljesen mozog, kenetteljes hangja van, és mindig hirdet. Itt van például ez az elv, amelynek neve: "A munkás emberiség tartja fenn a világot." Tegyen a fejére gyermekláncfű koszorút, a nyakába akasszon csengőt, kezébe tegyen játékbabát, húzogassa meg a talár gombjait, és kiáltson rá: Kukucs! Te vagy a munkás emberiség? Meg fogja látni, hogy az elv a méregtől el fog vörösödni. Tiltakozom az ellen, szól majd, hogy ilyen komoly urat kigúnyoljanak. Mire, kérem, nyugodtan fogjon krétát, a fekete talár hátára pedig szép olvasható betűkkel írja fel: Ez a szamár eladó! Az elv dühös lesz és ordítani fog. Ne ijedjen meg tőle. Tegyen ajánlatot neki, hogy játsszanak egy kicsit piros pecsenyét.
De hiszen ez nihilizmus! Nem, kérem, fogja mondani Thoreau, a nihilizmus is elv.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:47:41, szerda
 
  OLBRIN JOACHIM CSODÁLATOS UTAZÁSA



Napokra lenne szükség elbeszélni, hogy Olbrin Joachim hogyan akart elhelyezkedést találni; nagy kötetekre lenne szükség elbeszélni, hogy temérdek vállalkozását miképpen kísérte minden esetben keserves kudarc. Egyszer bizony kell majd rá időt szakítani, és pontosan el kell mondani, hogy a szegény parasztfiút hogyan lökték ki hazulról, hogyan került a városba, volt inas, szolga, napszámos, munkás, de alighogy valamibe fogott, máris kénytelen volt odébb állni, és kenyerét vesztette. Haramiák közé került, majd katona lett, barát, zarándok, még azzal is megpróbálkozott, hogy király legyen, de abba is belebukott. Mialatt ki alulról fölfelé, ki felülről lefelé, ki csak úgy a maga körében megtalálta helyét, az egyik hírt szerzett, a másik vagyont, a harmadik megelégedett kis házikóval, vagy feleséggel és gyermekkel, Olbrin Joachim alighogy valamibe fogott, már abba is kellett hagynia.
Sokszor tűnődött rajta országút szélén, árnyékos fa alatt, amikor ott pihent és jószívü emberek adományával gyéren telt tarisznyájából falatozott, ugyan micsoda átok lehet az, ami kíséri s nem engedi megnyugodni. Szíve nem volt sötétebb, mint másé, rosszindulatot senki iránt se táplált ; vajon előbbi életében elkövetett bűnéért kellett lakolnia? A maga fejétől nem tudott rájönni. Megkérdezni pedig? Sose volt barátja, sose volt leány, aki kedvesen szólt volna hozzá. Kit kérdezzen?
Igen, igen sok lapot kellene teleírni, hogy az egész történetet el lehessen mondani, előbb azonban még sokat kellene keresni-kutatni, régi könyvekben, kéziratokban, feljegyzésekben, levéltárakat felhányni, amíg az ember Olbrin Joachimnak, ha nem is egész életrajzát, de sorsának legalább valamilyen kerek krónikáját meg tudja szerkeszteni. Mondom, egyszer időt kell szakítani rá, mert nemcsak érdemes, hanem szükséges is, és meg vagyok győződve, hogy a krónika kiadója művével még hírnevet is szerezhetne.
Ezúttal a hős történetének csak utolsó fejezete kerül nyilvánosságra. A fejezet Gran-Coissard de Plaine városka könyvtárában a XVIII. század közepéről való kéziratban találtatott. A kézirat egy régebbi munka másolata, mert Olbrin minden bizonnyal sok száz évvel azelőtt élt. Ha nem is a legérdekesebb, de mindenképpen egyik legtanulságosabb fejezet ez. Olbrin Joachim amikor az emberi foglalkozásokat már igazán mind végigpróbálta, mindenütt kudarcot vallott, és úgy látta, hogy senkije sincsen, aki útba igazítaná, egy napon elhatározta, elmegy a világ főkormányzójához, kihallgatást kér tőle és elpanaszolja neki baját.
Tanyákon, falvakon, kis és nagy városokon keresztül vitt útja, mindig csak észak felé. Napok, hetek, hónapok teltek el, amíg Joachim kietlen síkságon, sűrű sötét erdőn, mocsaras réteken, havas csúcsokon, folyókon, jégmezőkön át az északi tenger partjára ért. Itt aztán csónakba szállt, és ismét napok, hetek, hónapok teltek el, amíg viharban, szélben, havazásban, szigethez jutott.
A parton százöles cédrusok állottak olyan komolyan, mint a halál angyalai. Befelé szintén cédrusfasor vezetett, magas hegyre, százezer lépcsővel. A hegy tetején irtózatos nagy palota állott, ezer ablaka volt, ezer emelet a föld fölött és ezer emelet a föld alatt. Valószínűnek látszott, hogy ez a világ főkormányzójának palotája.
Három nap és három éjjel ment Joachim felfelé, mindig felfelé a százezer lépcsőn, amíg a palota kapujához ért. Mindjárt be is lépett, és azt mondta az ajtónállónak:
- A világ főkormányzójával szeretnék beszélni. Hol találom meg őt ebben a rengeteg házban?
A kulcsár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt mondta:
- Nem kis dolgot akarsz, te ember. Én bizony azt hiszem, nagy szerencséd lesz, ha kívánságod teljesül. Nagy úr ám a világ főkormányzója. Nem áll szóba mindenféle jöttmenttel. De ha már itt vagy, eredj végig ezen a folyosón és keresd meg a titkárt, az majd elizgazít.
Megmutatta az utat, Joachim elindult, és csakhamar bekopogtatott az ajtón, amelyiken nagy betűk azt mondták: TITKÁRI HIVATAL.
- Azért jöttem, hogy elpanaszoljam bajomat, mert széles földkerekségen egyes egyedül csak a főkormányzó tud segíteni rajtam.
A titkár ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, és azt kérdezte:
- Hát mi bajod is van tulajdonképpen?
- Az én bajom, felelt Olbrin Joachim, hogy nem találom a helyemet a földön. Ezen kellene segíteni valahogy.
- Nem-e? - szólt a titkár. - Aztán hogyan történt a dolog?
Joachim elbeszélte, hogy mi történt vele, amióta megszületett, hogyan űzték el hazulról, miként próbálkozott meg a városban mindenféle munkával, mesterséggel, de sehogyan sem akart neki sikerülni. Most már harminc éves, mindent megpróbált, amit tudott, de a végére jutott. A titkár hallgatta, hallgatta, csóválta a fejét, végül azt kérdezte:
- És miért nem találtad meg helyedet a földön?
- Hát ha tudnám, nem jöttem volna ide, de éppen, hogy nem tudom.
A titkár alaposan szemügyre vette Joachimot, felállt és azt mondta, hogy menjen vele. A folyosó sarkáig mentek, ott liftbe szálltak, fölmentek a tizedik emeletre. Ismét végig mentek vagy nyolc folyosón, és beléptek egy szobába, amelyre ezt írták: FELÜLVIZSGÁLÓ. A titkár néhány szót mondott egy fehérköpenyes embernek, aztán így szólt Joachimhoz:
- Vetkőzz csak le.
Joachim engedelmeskedett, mire a fehérköpenyes belenézett a köldökébe. Jó hosszú ideig vizsgálódott, nagyítót is vett elő, a titkárnak is szólt, suttogtak, végül a fehérköpenyes kijelentette:
- Érthetetlen, de nincs.
- Hogyan lehet? - kérdezte a titkár.
- Nem tudom, - felelt a másik és vállat vont. - Rendes gyártmánynak látszik, de tény, hogy száma nincs.
Megtapogatta Joachimot, szemhéját lehúzta, belenézett a torkába, hóna alá nyúlt, kitépett egy szál szőrt, a világosság felé tartotta. Joachim azt kérdezte:
- Mi történik itt velem?
- Úgy áll a dolog, hogy minden ember itt készül ebben a házban. Mi csináljuk őket, és mindegyiknek van száma. A számot a köldökébe írjuk. Nálad ezt a számot nem találjuk. Olyan dolog ez, amit nem tudok mivel magyarázni.
Joachim eltűnődött a dolog fölött, és még kérdezősködni akart, de a titkár karon ragadta és kivitte. Újra liftbe szálltak és leutaztak a tizedik emeletre a föld alá, benyitottak egy ajtón, amelyen a felírás azt mondta: IKTATÓ.
- Mi a neved, és mikor születtél?
Joachim megmondta. Az ott levő ember telefont vett fel, az adatokat bemondta, nem is egy perc múlva egy másik ember tolókocsin papírokkal telt acélszekrényt hozott. A titkár kinyitotta, kivett egy térképet, névsort, egy köteg papírt. Keresett, és egy idő múlva így szólt:
- Nincs.
- Mire mondod, hogy nincs - kérdezte Joachim.
- Mielőtt az ember földi útjára indul, ilyen acélszekrénybe kerül a név, a szám, a születési hely, az idő és a recept. Ez a térkép azt mutatja, hogy születésedkor hol születtek emberek. Itt a térkép. A te falud nincs bejegyezve. Recepted sincs itt. Nincs iktatva! Nincs száma! Példátlan, hogy itt mi történik! - Ezt kiáltozta a titkár. - Ha a főkormányzó úr megtudja, az egész bandát el fogja csapni.
Joachimot újra karon ragadta, és kilépett vele. Végig a folyosón, be a liftbe, fel a föld fölött a négyszázhetvennegyedik emeletre. Itt a folyosón beszálltak egy kicsiny villamoskocsiba, kanyarogtak a kivilágított folyosón, végül elértek egy nagyobb térségre. Ott a kocsi megállt, és beléptek az ajtón, amelyen ez a jelzés volt: Y 1333.
A teremről azonnal látszott, hogy műhely, éspedig a legeslegnagyobb műhely, amit Olbrin Joachim életében látott. Lehetett ott vagy tízezer munkás. A falak mellett polcok állottak, olyanok, mint a patikában, fiókokkal és üvegekkel, benne színes porokkal, folyadékokkal, felírásokkal. A munkások előtt kicsinyke mérleg volt, kémlőcső, próbacső, kenőcsésze, lombik, retorta, hajszálcsó, arany és ezüst kanálkák, kések, csipeszek, mindenféle ezernyi műszer. A munkások úgy dolgoztak, hogy előttük valami papírdarab feküdt, lenézték róla, hogy mit kell csinálniok. Aztán a polchoz léptek, levettek egy üveget, kinyitottak egy fiókot, méricskéltek, kevertek, megnézték a próbacsőben, megint kevertek, forraltak és kavartak.
Joachim ezt a munkát csodálkozva nézte, aztán odaállt az egyik asztalhoz és nézte, hogy a munkás mit csinál. Akkor látta, hogy a papírdarab tulajdonképpen recept, éspedig történetesen ilyen volt:
Hit. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 0,3331.419.880
Istenfélelem. . . . . . . . . . . . . . . . . .0,0019.235.988
Komolyság. . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,0000.001.368
Pénzéhség. . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,4412.688.342
Szeretet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .12,3562.955.113
Önzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 0,0000.345.721
Részvét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .33,0987.455.692
Szerelem. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 0,3452.674.116
Irigység. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,3567.922.137
A munkás tiszta próbacsövet szedett elő, az egyik polchoz lépett, leemelte az üveget, amire az volt írva: HIT. Vízszerű folyadék volt, amikor a munkás kinyitotta, nagyon jó tiszta illat áradt belőle. A kellő mennyiséget kitöltötte, aztán egy másik fiókba nyúlt, és az ISTENFÉLELMET vette elő. Ezt kristály-alakban tartották. A kristály a folyadékban azonnal feloldódott és a folyadék forrni kezdett. Még jobban forrt, amikor a munkás a KOMOLYSÁGot tette
bele. A komolyság mély sötétbarna olajszerű folyadék volt. Az üvegben levő anyag gőzölgött és főtt.
- Miért forr ennyire? - kérdezte Joachim.
- Mert ez mind éltető alkatrész - felelt a munkás. Azzal új anyagot vett elő. Dobozba nyúlt, ahol sárgászöld, takonyszerű nyálka úszott.
- Az ostobaság - felelt a munkás. - Nézd csak, mi lesz ebből a jóillatú, forró anyagból, ha beleteszem.
Az ostobaságot lemérte és beletette. Egyszerre átható büdösség kezdett terjengeni, a lombik pattogott, mert az anyag hirtelen lehűlt, és az üveg falán köd csapódott le. A massza most fortyogni kezdett és nagy hólyagok pattantak belőle fel. A munkás ekkor bíborvörös port vett elő, amit a tégelyben először megtört. Ez volt a PÉNZÉHSÉG. Mikor apróra és símára megtörte, az üvegbe szórta. Egyszerre megszűnt mozogni. Kemény lett, mint a szikla.
- Megfagyott - szólt a munkás; - mert ez a vörös por mindent megfagyaszt. Ha egy tonna hitbe egy grammot teszek belőle, tüstént jéggé válik.
Most egy kis üveget vett elő, amelyben világoskék folyadék volt, és ez a felírás állott rajta: SZERETET. Lemérte, beletette, az rögtön feloldódott és párologni kezdett. A gőz minden színben játszott.
Most jött az ÖNZÉs. Ez kemény homokkőhöz hasonlított. A munkás ezt is megtörte, és a lombikba szórta. Az anyag megint fagyni kezdett, de nem keményedett meg egészen. A RÉSZVÉT olyan anyag volt, mint a foszfor, valamilyen vegyület alatt tartották, hogy a levegőn ne oxidálódjék. A munkás a jelzett mennyiséget lemérte és elkeverte. Most a massza elkezdett vonaglani.
- Ez azért van - magyarázta a munkás; - mert a részvét küzd a pénzéhséggel és az önzéssel.
A SZERELEM jelzésű üveget vette le. Aranyszínű folyadék volt, és úgy ragyogott, mint a nap. Illata kábító és erős volt, úgyhogy Joachim egészen megszédült. A folyadék a masszát arannyal vonta be. Illatából és fényéből ugyan sokat veszített, az egész mégis fénylett. Aztán a citromsárga nehéz kenőcsöt húzta elő. Ez volt az IRIGYSÉG. Ez is azonnal beleszívódott az anyagba, és a szerelemtől alig lehetett megkülönböztetni.
A recept be volt fejezve. A munkás a bunzenlámpa fölé tartotta és felforralta. Joachim külön érezte mindegyik tulajdonság szagát, amíg végül az egész áttüzesedett, s akkor az egész szag egybeolvadt.
Mikor így az anyag áttüzesedett, a munkás az üvegcse száját megolvasztotta és leforrasztotta. Ezután már csak az következett, hogy belegöngyölte a recept papírjába, egy kis bádogdobozba tette és félrerakta.
- Kész - mondta.
- Micsoda kész? - kérdezte Joachim.
- Az ember - felelte a munkás, és már vette is a következő receptet.
Joachim ezen nagyon elcsodálkozott. Nem tudta mire vélni a dolgot, s ezért azt kérdezte:
- Hogyan, hát ebből ember lesz?
- Ebből még nem. Hanem majd ha keresztülmegy az összes műhelyeken.
Ekkor odajött a vegyészmérnök, és azt mondta a titkárnak:
- Ma reggel kértünk tíz mázsa ostobaságot, mikor kapjuk meg?
- Már azóta hozzák - felelte a titkár; - de mondja csak, mire kérték? Kísérletre? Tegnap harminc tonna pénzéhséget küldtem. Feltűnt nekem. Rendkívüli mennyiség.
- Egyáltalán nem kísérletre - szólt a mérnök: - Mi most itt új beosztást kaptunk. Az európai városokba szállítunk. Holnap megint tíz tonna pénzéhségre lesz szükségünk. A receptek így vannak elkészítve. Nézze kérem, ilyen egy ilyen újszülött receptje:
Komolyság. . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,000.000.001
Léháság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .0,000.119.776
Kéjvágy. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6,456.233.888
Ostobaság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5.349.222.592
Intelligencia. . . . . . . . . . . . . . . . . . 0.000.114.293
Kötelességtudás. . . . . . . . . . . . . . . 0,010.566.574
Önzés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .9,009.344.283
Hiúság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .10,273.934.855
Pénzéhség. . . . . . . . . . . . . . . . . 9888,438.945.665
A titkár megnézte a receptet és köpött.
- Nem szívesen vállaltam ezt a munkát - folytatta a mérnök; - de mit tegyek? Ez a recept itt miniszter, akadémiai tag, elnök, és más mindenféle lesz. El lehet képzelni, hogy a többi milyen színvonalon áll. Az előbb a tűzföldieknél voltam. Az szép és komoly munka volt. De ez? Nagy masszák, kevés és alacsonyrendű tulajdonság. Semmi finomság és bonyodalom. Higgye el, uram, utálni kezdem foglalkozásomat, ha arra gondolok, hogy ilyen lelkeket kell gyártanom. Ha nagy szívességet akar nekem tenni, kedves titkár úr, szóljon az igazgatóságnál érdekemben néhány jó szót. Elvégre már a negyedik millió évet töltöm itt a vállalatnál, és sohasem volt panasz ellenem. Valami nemesebb és magasabb munkát szeretnék végezni.
- Szívesen - felelt a titkár. - Magam is azt hiszem, hogy sok fiatal gyakorlómérnök van itt, akik az ilyesfajta alacsonyabb rendű munkát egészen jól ellátják. Úgy látszik, a főkormányzó úr ezeknek a városoknak elzüllesztését elhatározta.
- Nekem is az a benyomásom. Az ilyen embereknek az egész föld fejlődése szempontjából már nincs jelentősége.
Kezet fogtak és a titkár a munkafelügyelőhöz lépett. Elmagyarázta neki Joachim helyzetét, átnyújtotta a segédhivatali számot, és felszólította, hogy nevezze meg azt a munkást, aki Joachim lelkét készítette. Minderre a munkafelügyelő csak csóválta a fejét. Alaposan végigmérte Olbrin Joachimot, aztán azt mondta:
- A mi műhelyünkben ez az ember nem készült. Különben is, mi abban az időben Patagóniába szállítottunk. Itt valami hiba lesz.
A titkár újra káromkodott, leszidta a felügyelőt, aztán indultak tovább. Újra felültek a villamoskocsira, elnyargaltak a liftig, ott fölmentek a nyolcszázhatvanadik emeletre, és benyitottak a TUW 480011/678 - XXIV. számú műhelybe.
A belépőket itt megint egészen más látvány fogadta. Sok száz munkás dolgozott itt is, de a tégelyeknek, fiókoknak, fioláknak már nyomuk sem volt. Mindegyik munkás kicsiny asztalka mellett ült, és valami ötszáz különböző színű lámpácska volt előtte. A lámpák közül néha csak egy égett, néha több, néha valamennyi. A munkások az asztal szélén valamit igazítottak, aztán meggyújtották a lámpákat és az üvegfiolákat nézték. Joachim azonnal az egyik munkás asztala mellé lépett.
- Mi történik itt, ezzel a fiolával?
A munkás az üvegcsét fölvette. Szakasztott olyan volt, mint amilyet az Y 1333 számú műhelyben látott, de amint a receptből kiderült a K 471 számú műhelyben készítették és egy hottentotta lelke volt.
- Itt a recept, - mondta a munkás, - itt van, hogy ennyi és ennyi HÓBORTOSSÁG. Most itt van az asztalon ez a mérőléc. A jelzett mennyiségre beállítom a hóbortosság lámpáját. Ez a sötétszürke itt. Most meggyújtom, és keresztülnézek az üvegcsén. Ha nem látok semmit, akkor rendben van. Ha túl sok, vagy túl kevés lenne a mennyiség, akkor szürke folt jelentkezne. Akkor a fiolát visszaküldöm a K 471 számú műhelybe, hogy készítsék el még egyszer, mert rossz.
- Előfordul gyakran? - kérdezte Joachim.
- Nagyon ritkán - felelte a munkás. - Én már tízezer éve vagyok itt, de még egyetlen rosszat se találtam. Nem is hallottam, hogy valaha is találtak volna rosszat. A főkormányzó úr állítólag ilyenkor nagyon megharagudna, mert a végletekig pedáns ember.
- És aztán mi történik? - kérdezte Joachim.
A munkás megnézte a következő számot. 00.318 volt, és a hiúságot jelentette. A mérőlécet beállította, aztán a sötét ibolyaszínű lámpát gyújtotta meg.
- Ez a hiúság? - kérdezte Joachim.
- Úgy van - felelte a munkás. - Nézz keresztül az üvegen, ugye nem látsz semmit?
- Semmit.
- Akkor pontos. Most jön az istenfélelem. Ez 138,941.566. Beállítom a lécet, meggyújtom a fehér lámpát. Nem látok semmit. Ez is jó.
- S ez az egész?
- Nem - válaszolta a munkás. - Most az összes mennyiséget beállítom, és itt, felül, tetszésszerinti számot. Mire vagy kíváncsi, ennek az embernek gyerekkorára, férfikorára, vagy aggkorára? Mondjuk, legyen harminc éves, hat hónapos és öt napos. Helyes? Itt van harminc, itt van hat, itt van öt. Most meggyújtom a lámpát, és nézz ide.
Joachim az üvegbe nézett, és nagy csodálkozására erőteljes fokföldi hottentottát látott, amint a szikkadt talajon ment valamilyen irányba.
A munkás eloltotta a lámpákat, és elővette a következő fiolát.
Ez volt a felülvizsgálat.
A titkár ezalatt megtalálta a munkafelvigyázót, elmagyarázta neki Olbrin Joachim esetét.
- Itt kell lenni a hibának - szólt mérgesen; - mert a felülvizsgáló felel minden hibáért.
- Kérem - szólt a felvigyázó; - ez ki van zárva. Szabálytalanságról nem tudok, és ez nem is lehetséges.
- Mindenki azt mondja - kiáltotta a titkár; - hogy nem nála történt. Mégiscsak példátlan dolog, hogy ilyesmi előfordul, és akkor még le is tagadják.
Nem is köszönt, csak úgy intett Joachimnak, hogy jöjjön, és máris rohant ki. Újra villamos, fel a liftre, ott beszálltak, és meg sem álltak a föld alatti nyolcszázharminchatodik emeletig. Megint be a villamosba, dübörögtek a villanyfényes folyosókon, alagutakon keresztül, amíg megálltak a VIII-D IX-CV/43 számú műhely előtt.
Amint beléptek, nem láttak mást, mint rengeteg nagy kerekeket, villanyhuzalokat, hajtókarokat, mint szuszogtak, morogtak, sípoltak, eszeveszett sebességgel. Ott kanyarogtak a gépek között, amíg elértek egy tágasabb helyre, ahol számos kicsiny ezüstcsövecske futott valamilyen tálszerű porcelánedénybe. A munkás, aki ott állt, a már felülvizsgált üvegcsét az ezüstcsöbe tette, a cső felkapta és beledobta valamilyen katlanba. A katlanban nagy nyomás alatt az anyag teljesen megolvadt, és mint alaktalan csepp a másik oldalon lehullott. Innen a gép újra felkapta, és a cseppet átalakította először légneművé, aztán elektromossággá, végül pedig lélekké. Mikor lélekszerűségét elérte, a gép automatikusan sztaniolba csavarta és egy dobozba tette. A másik oldalon álló munkás a sztaniolcsomagokat összeszedte és kazettákba helyezte el.
A titkár néhány szót szólt a felügyelőhöz, de itt sem tudott meg semmit. Azonnal sarkon is perdült, kifutott, újra a villamosba, a liftbe, és máris rohantak visszafelé a föld felé, ezúttal az ezredik emeletre a föld fölé. Itt a 2. F. R. / 817 CD VII. számú műhelybe nyitottak be.
Tulajdonképpen ez nem is volt műhely. Csupa kicsiny arasznyi platina ágyúcska állott, csővel az ablak felé. Minden ágyúcska mellett munkás. A dobozból kivette a sztaniolcsomagot és beletette a csőbe. Alája valami töltetet dugott. A terem közepén óriási asztalon térkép terült el, és legalább ezer munkás vette körül. Mindegyik előtt papír számmal sűrűn teleírva, és precíziós óra. A munkás leolvasta a papíron levő számot, és odaszólt az ágyúnál szolgálatot teljesítő emberhez:
- Északi szélesség 22 fok, 58 perc, 39 másodperc, keleti hosszúság 114 fok, 41 perc, 26 másodperc. Kész. Tizennégy óra hat perc nulla egész hattized másodperc.
Csengőt nyomott meg, s az ágyú abban a pillanatban elsült. Sziszegő hang hallatszott, és kicsiny füstfelhő jelentkezett a cső nyílásán. Mikor a füst eloszlott, sor került a következő sztaniolcsomagra.
Így folyt ez teljesen egyhangúan és csendben, ahogy csend és egyhangúság volt az egész épületben.
A titkár odaszólt a munkafelügyelőhöz, itt is kimérgelődte magát.
- Magam állottam az Alfa Udt.147/639.541 számú ágyúnál - szólt a felügyelő; - és emlékezem minden egyes lélekre. Ez itt nem volt közöttük.
A titkár káromkodott, és már újra a villamoson ültek. A liftbe szálltak és lerohantak a föld alatti ezredik emeletig. Itt voltak azok, akik a recepteket készítették. Receptcsináló csak az lehet, aki az egész lélekgyártást végigcsinálta és a legalaposabban megtanulta. Akkor ide a föld alá kerül, de itt is százezer évig csak gyakorolhat.
A receptkészítők együtt vannak egyetlen teremben, nem úgy, mint a többi munkások. Tevékenységük három részből áll: először megtanulják az összes recepteket, amiket valaha is csináltak, aztán elkészítik a megfelelő variánsokat. Ez az egyszerűbb munka, amihez nem kell ellenőrzés. Van aztán kényesebb is, amihez az igazgatóság tanácsát is igénybe vehették, és az igazgatóság révén kapcsolatban állottak magával a főkormányzóval. Egyesek a lelkek fejlődését és visszafejlődését tanulmányozták. Az erre vonatkozó megfigyeléseket is felterjesztették az igazgatósághoz. Végül itt volt még a tulajdonságok feltalálása. Ilyesmi az eddigi tapasztalat szerint még nem történt meg. A főkormányzó, amikor a gyárat megalapította, a tulajdonságokat meghatározta. Ennek már többszáz millió éve. Új tulajdonságokban a receptkészítők nem hittek, de nem hitt az igazgatóság sem. Hogy a főkormányzó véleménye mi volt, azt persze nem tudta senki.
A titkár parancsára egy munkás elkezdte keresni Joachim receptjét. Persze nem találták, mire újra kirohantak, villamosra, liftre, újra villamosra, a 407. emeleten az analizálóba.
A munkás kicsiny kést vett elő, egy csepp vért vett Joachim karjából, üveglapra tette, azt belenyomta egy készülékbe, megforgatta és belenézett. Vállat vont és azt mondta a titkárnak:
- Nincs reakció.
A titkár is belenézett és olyan dühös lett, hogy már káromkodni sem tudott. Elrohant a föld alatti 102. emeletre, majd a föld fölötti hatszáznegyvenegyedikre, megint le a háromszázhuszadikra, megint fel, és így tovább, míg egy óra múlva visszatértek a földszintre, és a titkár szobájában kimerülten leültek.
- Várj egy kicsit, - szólt egy idő múlva a titkár, mikor kifújta magát; - én majd elintézem a dolgodat.
Csengetett, a belépő szolgának parancsot adott, hogy azonnal hívja össze az igazgatóságot, aztán kiment.
Joachim sokáig ült a szobában kimerülten a nagy hercehurcától, megszédülve a rengeteg emelettől, de attól is, hogy íme most belepillanthatott az embergyártás nagy titkába. Végül eszébe jutott, hogy a titkár nagyon meg van akadva vele. A legjobban szerette volna, úgy tűnik, ha egyáltalán nem is lett volna. Látnivaló, hogy létezésében itt a házban senki sem hibás. Ezek után Olbrin Joachim meg mert volna esküdni rá, hogy nem is ebben a házban készült.
Egy idő múlva aztán elunta magát. Benyitott az egyik ajtón, azt gondolva, hogy mégis legjobb lesz, ha magával a főkormányzóval beszél, és azt hitte, hogy errefelé lehet. Nagy terembe ért, ahol sok műszer hevert, de nem volt senki. Aztán ismét másik terembe, ahol magas támlás székek álltak sorban az asztal körül. Kiért a folyosóra, belépett a szemben levő ajtón, de az lakószoba volt, ággyal, szekrénnyel, mosdóval. Most sorra ilyen lakószobák következtek, volt legalább háromszáz, egyik éppen olyan, mint a másik. A folyosó kanyarodott s a szobák folytatódtak. A folyosó végén nagy előtér volt. A tér félhomályos terembe vezetett s itt hangokat hallott kiszűrődni. Benyitott az ajtón és hatalmas kupolás teremben találta magát. A középen emelvény, itt állott egy ismeretlen ember, mellette a titkár. Köröskörül vagy ötszáz feketeruhás ember hallgatott. Joachim eleinte egy kukkot sem értett, de aztán közelebb húzódott a homályban, és hallotta, amint a titkár a következőket mondja:
- Amint látják, uraim, mindent elkövettem, hogy a dolog végére járjak és megfejtsem ezt a rejtvényt, amelynél nehezebbel még egyáltalán nem volt dolgom. Képzeljék el, egyszerre beállít egy pofa, hogy a főkormányzóval akar beszélni, mert nem találja helyét a világban. Ostobaság, gondoltam. Most már tudom, hogy miért nem találja helyét. Hogyan bírhatja ki a földön olyan ember, akit nem mi készítettünk. Most van szerencsém az ügyet az igazgatóság elé terjeszteni. Vizsgálatot indítani fölösleges. Magam ejtettem meg és megállapítottam, hogy a házban senkit sem terhel felelősség. Figyelmeztetem önöket, hogy azonnal kell intézkedni, nehogy a dolog a főkormányzó úr fülébe jusson.
A titkár szavait csend követte, aztán egy hang szólalt meg:
- Elhallgatni a főkormányzó úr előtt?
- Erre szükség van. Olyan baj származhat belőle, amit drágán fizetnénk meg. Ezzel tisztában vannak. Vagy nem?
Újra csend lett. Egy harmadik hang szólalt meg:
- Nekem az a benyomásom, hogy ez az ember misztifikáció.
A titkár dühbe gurult:
- Ha ön kíváncsi arra a fickóra, fáradjon el a szobámba és nézze meg. Nincs iktatva, nincs receptje, nincs reakciója. A legjobban szeretném magam is, ha misztifikáció lenne.
Erre az egész teremben nyugtalanság támadt. Sokan felálltak és egyszerre beszélni kezdtek.
- Csend legyen - szólt a középen álló ember, nyilván az elnök, - ne zajongjunk. Van szerencsém a titkár úr előterjesztésére a következő indítványt tenni: szíveskedjenek figyelni. A módszer rendkívüli. De a helyzet is rendkívüli. Úgy áll a dolog, hogy az élet befejezését rendes körülmények között az emberre magára szoktuk bízni. Most azonban kivételt kell tennünk. Már csak azért is, mert ez az ember nem a mi készítményünk.
- Ön azt gondolja, - kiáltott egy hang, - hogy el kell pusztítanunk?
- Azt gondolom - felelt a titkár; - éspedig a lehető leggyorsabban.
E szavakra olyan csend lett, hogy Joachim saját szívdobbanását is meghallotta.
- Bizottságot küldenénk ki - szólt az elnök folytatólag; - amely végrehajtó hatalommal bírna. Tíz tag elég lenne.
Joachim azt gondolta, hogy ebből éppen elég, óvatosan kicsúszott az ajtón és megindult a főkapu felé, hogy ha lehet, megszökjön. Alig ért a folyosó közepére, szembe találta magát tíz fekete emberrel. Tudta, hogy ez a tíz hóhér, aki őt ki akarja végezni. Futásra vette a dolgot, az egyik oldalfolyosóba ugrott. Elloholt a liftig, ott beszállt, és találomra megnyomta a gombot. De amint kinézett az ablakon, látta, hogy a tíz ember a másik liften követi. Meg akart állni; hogy kiugorjon. Észrevették. A liftajtók nál már fegyveresek állottak.
Éppen a kilencvenedik emeleten volt, amikor észrevette, hogy a liften van egy gomb ULTRA EXRESS jelzéssel. Megnyomta, és akkor mint a kő, elkezdett repülni lefelé. A szomszéd lift egyszerre lemaradt. A föld alatti négyszáznyolcvankettedik emeleten nem látott fegyverest. Megállt, kiugrott, de a liftet tovább küldte, hadd üldözzék. Felült a villamosra és robogni kezdett a folyosókon. Hidakon, alagutakon száguldott által. Egyszerre csak látta, hogy szemben is jön a villamos. Megáll, kiugrik és be az ajtón. Omega XZH-836/ VII számú ajtó volt. Csupa zacskó és zsák, láda és üveg volt. Egyetlenegyet se bírt fölemelni. Pedig szerette volna eltorlaszolni az ajtót. A csomagokon ilyen felírások voltak: BUJASÁG, ERŐSZAK,TÉKOZLÁS. Tulajdonságok voltak por és folyadék alakban.
Joachim látta, hogy itt nem maradhat sokáig. Keresztülnyargalt vagy ötven termen. Mindenütt ládák, csomagok, zsákok, üvegek, hordók. Végül egy nagy terembe ért, ahol a tetőről zuhogott a víz és kerekeket forgatott. Turbinakészülék volt. Innen kell hogy kijárat legyen valamerre. Egyelóre azonban csak villamossíneket látott, mellettük inalt tovább. Alig futott száz lépést, mögötte felhallatszott a villamoskocsi dübörgése. El akarták gázolni. Szerencsére azonban ott volt a lift. Beugrott és megnyomta a gombot. Ezen azonban nem volt ultra express jelzés.
Meddig bírom? Tűnődött Joachim. Az üldözők liftje már közeledett. Felrohant a föld fölötti nyolcszázadik emeletre, aztán ismét vissza. Az lenne jó, ha a földszinten tudna kiszállni. Ha állna ott néhány gazfickó, azt leütné, s kiugrana valamelyik ablakon. Meg is állt a földszinten, de éppen a titkár volt az ajtónál. Újra vissza, felfelé. A háromszázötvenedik emeleten nem volt senki. Ki akart lépni, de éppen akkor állt meg mellette a tíz feketeruhás liftje. Gyorsan be megint. Felfelé. Most jól figyelt, hogy hol van ember, hol nincs. Az ötszázadikon nem volt senki. Gyorsan kiugrott, a liftet tovább eresztette. Vörös szőnyegek vezettek valamilyen nagy és széles előcsarnokba. Az egész tér fényben úszott. Hatalmas, szépen faragott fakapu vezetett tovább. Vörös-arany terembe lépett. Padlója csillogó fával volt kirakva, gyönyörű bútorok álltak a fal mellett, képek a falakon. Joachimnak azonban nem nagyon volt ideje körülnézni, futott tovább. A másik terem talán még szebb volt. Kék színekben ragyogott a fal és a sok nemes bútor szövete. A harmadik terem zöld volt. Onnan hatalmas ajtó nyilt tovább. Ide is benyitott, és akkor meghökkenve állott meg.
Ilyen nagy termet még sohasem látott. Déli irányban szörnyű nagy egy darabból készült csiszolt ablaküveg volt. A szoba többi része két emelet magasságban megrakva könyvekkel. A középen dobogón fekete íróasztal, tele papírral és könyvvel. Az egész szoba képekkel és szobrokkal volt díszítve, éspedig olyan gyönyörüséges szépen, hogy Joachim meg se tudott mozdulni.
Az íróasztal mellett férfi állott, s amikor a belépő zaját meghallotta, lejött. Magas, erős férfi volt, negyvenhat-negyvennyolc éves lehetett, sűrű fekete hajjal, de már sok fehér szállal a fején. A legfeltűnőbb a férfin a keze volt, a csontos, iszonyatos akaratra és öntudatra valló keze, aztán a kékesszürke, villamosszikra-fényű szeme. Ez a szem, mintha állandóan áramot szikrázott volna, nem is szem volt, hanem hidegfényü hatalmas csillag.
- Mi kell, ember? - kérdezte.
Még nem tudott felelni, amikor az ajtó újra kinyilt, és belépett a titkár vezetésével a tíz feketeruhás.
- Uram ! - kiáltott a titkár, és mélyen meghajolt.
Nagy csend lett.
- Beszéljen, titkár úr - szólt a férfi csendesen, és hangjában egy kis érdeklődéssel.
A titkár elmondta Joachim érkezését és esetét. Elbeszélte, miképpen kereste a hibát műhelyről-műhelyre, s hogyan vallott kudarcot mindenütt. Végül elmondta, hogy az igazgatóságnak mit kellett határoznia.
- A rend érdekében - tette hozzá alázatosan.
- Határozott tilalmam ellenére - szólt halkan és ellentmondást nem tűrő hangon a férfi -, persze azzal a szándékkal, hogy előttem elhallgatják.
A titkár erre lehajtotta a fejét.
A férfi egy pillanatig gondolkozott, aztán így szólt:
- A dolgot magam fogom megvizsgálni. Önöket majd kéretni fogom, ha véleményükre szükségem lesz.
- Igenis főkormányzó úr - szólt a titkár. Mire mindannyian meghajoltak és elmentek.
Olbrin Joachim csodálkozva nézett a férfira. Ez az ember volt a világ főkormányzója.
Mikor azok elmentek, a főkormányzó az emelvényre lépett, széket tett az asztal mellé és azt mondta:
- Gyere és ülj le. Mi a neved?
Joachim leült és megmondta.
- Most mondd el, mi bajod.
Joachim elkezdte mondani. Elbeszélte egész élete történetét, nem takarékoskodott a szavakkal, mert látta, hogy a főkormányzó figyelmesen hallgatja. Végigmondta, hogyan került el hazulról, mi mindent próbált meg életében, s hogy érlelődött meg benne az elhatározás, hogy eljön ide. Aztán elbeszélte kalandjait ebben a házban.
- És mit akarsz tőlem tulajdonképpen?
- Elmondtam életem történetét - válaszolta Joachim -, és abból kitűnt, hogy bizony mindent megpróbáltam, amit csak lehetett. Most már nem tehettem mást, mint hogy eljövök ide és eligazítást kérek attól, aki az emberiség sorsát igazgatja.
A főkormányzó egy kicsit hallgatott. Aztán felállt, a terem másik oldalán levő szekrényhez indult, a középen kinyitott egy fiókot, kivett belőle valamit, visszatért az asztalhoz és leült.
Jó sokáig meredt maga elé, aztán kezét hirtelen megrázta és valamit az asztalra dobott. Joachim akkor látta, hogy kezében arany csésze van, s amit az asztalra dobott, az nem egyéb, mint két gyémántkocka. Szabályos játékkocka. Olyan, amilyennel a babilóniaiak, a rómaiak, a pápai zsoldosok, az angol tengerészek játszanak. Meg is volt számozva, fekete pontokkal, mind a hat oldalán. Csak éppen gyémántból volt.
- Mi ez? - kérdezte Joachim.
A főkormányzó komolyan ránézett és azt mondta:
- Az emberiség sorsát intézem.
Joachim újra kérdezni akart, de a főkormányzó nem várta meg:
- Azt, hogy az ember miből, hogyan készül, azt láttad ebben a házban. Recept, tulajdonság, összetétel, ellenőrzés, transzformáció, ágyú. Úgy-e? Mindent láttál, csak azt nem, hogy az emberiséget ki vezeti. Jobbra, vagy balra. Háborúra, vagy békére. Jóra, vagy rosszra. Szóval fel, vagy le. Most ezt is láttad.
- Ez a sors? - kérdezte Joachim, és a kockára nézett.
- Én vagyok - felelt a főkormányzó; - és ez a kocka az én tudásom.
A két kockán levő számok összege tizenkettő volt.
A főkormányzó a koekákat visszatette a csészébe.
- Nyertél - mondta -, így hát hallgasd meg, amit mondok. Van itt a földön, a déli sarkon, éppen a föld ellenkező felén egy másik épület. Nem olyan fényes és nagy ház, mint ez itt, az enyém. Nyomorult viskó, és egy öregember lakik benne. Ez az öreg is készít embereket éppen úgy, mint én. Ebben a házban azonban senki se tud róla. Titokban tartom. Az öreg lelkeit cseréptálakban kevergeti, a gyártás minden munkáját egymaga végzi, vegyületeit fakanállal kavarja, konyhamérleggel dolgozik, sokáig vizsgálgat, mégse tudja soha pontosan, hogy mit csinált. Vannak egészen hibás alkotásai, de vannak néha tökéletesek is, amiket nem tudok utolérni. Embereit nem pontos kiszámítható tulajdonságokból készíti, nem állandó mennyiségekkel dolgozik. Minden alkotásában van valami, ami még nem volt. Az öreg már nagyon lassan dolgozik. Embereit nem is a pontos ágyúval küldi a földre, hanem parittyával lövi. Régebben, amikor még fiatalabb volt, többet dolgozott, de akkor megépítettem gyáraimat és legyűrtem őt. Most már elmondhatom, hogy a föld az én embereimmel van benépesítve, mert az a néhány lélek, akit ő csinál, nem is számít. Ezerötszáz millió között ötven, vagy száz. Csepp az óceánban. A földön a különbséget észre se veszik, és ezeknek a lelkeknek, ha nincs bennük valami különös erő, el kell pusztulniok.
Joachim, amikor ezt hallotta, felkiáltott:
- Engem is az öregember készített?
- Az készített - felelte a főkormányzó -, és amikor megláttalak, azonnal tudtam. Rendesen figyelemmel szoktam kísérni az öreg gyártmányainak sorsát. Te valahogy elkerülted a figyelmemet. De nem avatkozom a világ dolgaiba. Ha az ember kész, éljen, ahogy akar és ahogy tud. A te dolgodba sem avatkozom. Menj vissza a földre.
A főkormányzó felállt, lement a dobogóról, a széles nagy ablakhoz lépett, és intett Joachimnak, hogy jöjjön oda. Az ablak alatt terült el az egész föld. Ott látszott New York, London, Madrid, Párizs, az összes ország, sivatagok, hegységek, tavak, folyók és tengerek. Lehetett látni, amint a sok millió ember ott nyüzsög, él a maga módján. Joachim lába a földbe gyökerezett, amikor ezt a csodát meglátta, és szótlanul bámulta a világot, minden népével.
- Ez az egész föld - szólt a főkormányzó -, és ott a déli sarkon áll ellenségem kicsiny háza. Nézz körül, és mutass arra a helyre, ahol élni akarsz. Neked adom és élj vidáman.
Olbrin Joachim erre gondolkodóba esett, aztán azt felelte:
- Emberséges dolog, amit ajánlasz, meg is köszönöm jóságodat. De bizony azt találom, ha nem te teremtettél engem, nem helyes, hogy elfogadok tőled valamit. Majd elmegyek az én öregemhez és annál fogom keresni igazságomat.
A főkormányzó megráncolta homlokát, szeme szikrát vetett, és ebben a pillanatban nagyon hasonlított arra a képre, ahol Joachim a sátánt látta ábrázolva, amint az Urat kísérti. Az egész csak egy pillanatig tartott, aztán újra nyugodtan így szólt:
- Tégy, ahogy akarod.
Azzal csengetett, és a belépő titkárnak azt mondta:
- Olbrin Joachim számára nyitva kell tartani az utat a földre, és oda, ahová menni akar.
Azzal kezet fogott Joachimmal.
Csakhamar leért a lifthez, a földszintre, és ki a kapun. Alig vette észre magát, megint a földön járt. Megindult egyenest délnek, mindig csak délnek, kietlen síkságon, sötét sűrű erdőn, hegyeken, völgyeken, sok napig, hétig ment éjjel és nappal. Tengerre szállt, evezett, evezett, amíg belefáradt, pihent, aludt, aztán megint csak evezett. Egyszer pirkadatkor, meleg nyári időben, távoli szigetet vett észre. Nem nagy sziget volt a rengeteg kék óceánon. Néhány kis halom emelkedett rajta, sűrűn benőtte mindenféle szebbnél szebb növény, cserje és fa. Kicsiny tisztásokon ezernyi virág. Amerre tartott, az öböl kedvesen nyílott feléje. A parton egyszerű, szalmafedeles házikó, mellette kút, köröskörül jól megmunkált földön konyhakert és virágok, megint csak virágok. Kicsit hátrább istálló, talán tehénnek. Az udvaron tyúkok, libák, kacsák sétáltak, s még malac is röfögött. Joachim ki se szállt, máris megkedvelte a kis házat, a kertet és az egész
szigetet.
Rövidesen partot ért. Éppen, amikor a csónak orra a fövenybe szaladt, a házból ember lépett ki. Öreg volt, de jól mozgott. Haja sűrűn nőtt a fején, szeme nyíltan és tüzesen égett. Jó volt belenézni ebbe a szembe; amikor az ember pillantásával találkozott, önkéntelenül elmosolyodott. Kedves, meleg, hamiskás arcán látszott, hogy a tréfát nem veti meg. Egészséges szája jó étvágyról beszélt, s arról, hogy szereti meginni délben, este a maga kis borát. Amikor beszélt, az ember még rengeteg ráncát is elfelejtette. Hangja pedig mélyen és huncutul csengett.
- Isten hozott Olbrin Joachim - szólt az ember és kezét nyújtotta.
Joachim kezet fogott vele aztán azt kérdezte:
- Ugyan kit tisztelhetek benned, aki nevemen szólítasz?
- Én vagyok az öreg, akiről a főkormányzó beszélt neked. Mert ez a sziget itt pont a déli sarkon áll.
- Úgy, hát akkor elérkeztem ahhoz, aki lelkemet csinálta.
- Eltaláltad. Gyere Joachim fiam, üljünk le, biztos megéheztél a nagy úton. Én magam úgy vagyok, hogy gondolkozni se tudok, amíg reggel nincs a gyomromban valami. Magdaléna!
A kiáltásra fiatal leány jött ki a házból. Joachim illedelmesen köszöntötte. A leány frissen fejt tejet hozott, jó barna kenyeret tett az asztalra, vajjal és mézzel. Nekiültek reggelizni.
- Aztán - szólt Joachim; - kinek szólítsalak, aki ilyen jószívvel látsz engem házadban?
- Szólíts csak János kertésznek - mondta az öreg -, mert az a nevem.
- És csakugyan kertész vagy?
- Amint látod. Állatokat is nevelek, de csak úgy a háznak. A legszívesebben növényeket. Azokból készítem az emberi lelkeket. Azt mondom teneked Olbrin Joachim, derekasan viselkedtél. Különösen a főkormányzó palotájában. Becsületedre válik. Szerencséd, hogy jó adag szőlőnedvet tettem beléd. Anélkül már régen elpusztultál volna. Tudod - folytatta az öreg; - én nem úgy csinálom a lelkeket, mint az a gyáros. Nem haragszom rá, sokat tudó ember. De. Majd beszélünk még róla. Mikor a lélek összetételével készen vagyok, egy csepp vért eresztek magamból, a lelket abba olvasztom, és úgy küldöm a földre. A gyáros azt hiszi, hogy anélkül is lehet. Hát igaz, lehet. De az ő lelkei!
A kertész jót nevetett és ivott a tejből.
Felálltak és körülnéztek a kertben. Volt ott mindenféle virág, kék, sárga, piros, fehér, halovány, erős, illatos, harangos, árnyékot és napot kedvelő. János kertész elmagyarázta a nevüket és tulajdonságaikat. Aztán a házba mentek. Belül is olyan egyszerű volt, mint kívül. Az előszobától jobbra épült a konyha, mellette a kamra és Magdaléna kicsiny hálófülkéje. Csak éppen aludni, mert itt a déli sarkon egész évben nyár volt, és a napot a szabadban töltötték. Balra volt a kertész szobája és a műhely.
A középen símára gyalult asztal állott. A fal mellett a polcokon és kicsiny szekrényekben a tégelyek, forralók, mozsarak, mérlegek, különböző színű folyadékokkal telt üvegek voltak. Tiszta és csinos volt minden, és Joachim ezt a helyet is megszerette.
A kertész szépen faragott szekrénykéhez lépett, kinyitotta és nagy könyvet emelt ki.
- Látod - szólt, - itt vannak az én embereim. Nincsenek sokan. A főkormányzó azt hiszi, hogy a sok több, mint a kevés. Nézz ide, jelenleg csak hatvannyolc emberem él, a napokban küldöm el a hatvankilencediket. Már csaknem kész. Ott van.
Az egyik polcról kis cseréptégelyt vett le. A tégely fenekén alig nagyobb, mint egy babszem, piros, kicsit még nedves golyócska feküdt.
- Azért piros, mert a vért már belekevertem. Most száradnia kell.
Az ablakba tette.
- Jó a napra tenni, mert a sugarak valamilyen rejtélyes, de nagyon kedvező hatást gyakorolnak rá. A főkormányzó itt is téved. Láttál ott a házban napfényt? Villany és villany. A szegény lélek egyetlen természetes fénysugarat se kap.
- És aztán? - kérdezte Joachim.
- Aztán a babszemet beleteszem a parittyába és kihajítom a földre. Az utóbbi időben ez már nehezemre esik. Majd segítesz nekem.
Joachim ott maradt az öreg kertésznél és segített neki. A kerti ágyakat gyomlálta, kapálta, magot vetett, virágot szedett, szárított, Magdalénának vizet húzott a kútból, füvet kaszált a tehénnek, moslékot készített a malacnak. Aztán, mikor az öreg elkészült egy-egy lélekkel, ketten együtt fölmentek a kis dombra. Erről a dombról, éppen úgy, mint a főkormányzó szobájának ablakából, az egész földet be lehetett látni. Még az északi sarkon álló rengeteg palotát is látták fekete cédrusfáival és százezer lépcsőjével. A dombon leültek, az öreg elővette könyvecskéjét, a térképen megmutatta Joachimnak, hogy a babszemet hová hajítsa.
- Látod ott, az ázsiai pusztaságon azt a sátortábort? No jó, amott balról az ötödik sátor. Ott alszik az a tatár. Én csináltam. Oda hajítsd.
Joachim a babszemet a parittyába tette, jól megcélozta a tatárt, lendületet vett és elhajította. A kis babszem felrepült a levegőbe és abban a pillanatban füstölni kezdett, aztán meggyulladt és kicsiny lángocskával égve repült át a hatalmas téren.
- Ez a próba, - szólt az öreg kertész. - A jól készített lélek úgy száll a földre, mint az égő láng. Jól van Joachim fiam, jó dobás volt.
A kis láng éppen eltalálta a tatárt.
Alkonyatkor gyakran felsétáltak ide kettesben, leültek a dombon a kőre és nézték a világ forgatagát, nagy városok sürgését, háborút, szerencsétlenséget, lakomákat, szerelmes lényeket, tűzvészt, ünnepeket. Joachim egyáltalán nem tudott jobbat, mint napi munka után ide jönni és nézni a világot, amíg csak besötétedik. Mikor az esti csillag feltűnt, újra felállt és lement a házhoz, ahol a nagy platán alatt Magdaléna már megterített. Ott állt a párolgó leves, a kupa bor és a kenyér.
Ez a sorsom? Kérdezte önmagától. Ez az a hely, ahol végre megnyugodhatok? Ide kellett jönnöm végül, és itt fogok meghalni, mikor éveim beteltek?
Volt ok arra, hogy ilyen kérdéseket intézzen önmagához. János kertész ugyan beavatta minden munkájába. Megérkezése után nem sokkal már ismerte a virágokat, és azt is sejtette, hogy az öregnek mi a titka. Talán nem is valódi virágok ezek itt, hanem - de csend! Ki tudja? Hátha minden virág lélek? Tudta, hogyan kell bánni ezzel, meg amazzal. Mikor kell öntözni, mikor kapálni, mikor szedni virágát, meddig szárítani, megaszalni, vagy csak fonnyasztani s megerjeszteni. Tudott volna már ő maga is lelkeket készíteni, és munka közben gyakran jutott eszébe olyasmi, hogy milyen szép lenne ilyen virágból és olyan virágból embert készíteni.
Meg is mondta az öregnek, s az így felelt:
- Látszik, hogy én csináltalak. A lelkek nekem is úgy jutnak eszembe. Nem pedig úgy, mint a receptek. Amint kapálgatok, egyszerre csak megnyilik bennem valami, és mintha képet látnék. Olyankor nagyon odafigyelek, a képet jól megnézem, mert tudom, hogy az lélek képe. Rögtön találgatni kezdem, ugyan milyen növényből tudnám megcsinálni. Előveszem ezt a piros csengettyűt, aztán azt a kesernyés magot, méregzöld levelet is teszek hozzá, jó illatosat, babért vagy mentát. Néha sokáig készül el. Van úgy, hogy egyszerre hármon, négyen is dolgozom. Bizony Joachim fiam, olyan ez, mint a művészet, nem pedig olyan, mint a főkormányzó hiszi: tudomány. Sose fogok tudni annyit, mint ő. Sokkal, sokkal okosabb nálam. De szíve nincs neki. S hová jut az ő nagy okosságával? A kockához. Nekem ilyesmire nincs szükségem.
Így beszélgettek sokszor, a délelőtti napon, mialatt a kerti ágyak között dolgoztak. De arról, hogy mi lesz Joachimmal, nem esett szó. Pedig szegény Olbrin Joachim szerette volna tudni már, hogy megy, vagy marad. Már csak azért is, mert nagyon szeretett volna maradni. Nemcsak a kert, a munka, a kertész, a hely miatt. Úgy állt a dolog, hogy Magdaléna kezdett nagyon is a szívébe fészkelődni. S akkor egy este, mikor fent ültek a dombon, Joachim megkérte az öreget, határozzon sorsa felől.
- Megmondtam neked, fiam - szólt János kertész -, hogy nem csinálok senkinek sorsot. Nincs nekem kockám, és nem is lesz. Ha maradni akarsz, maradj, ha menni, menj. Tudom, szívesen vagy itt. Én is szívesen látlak. Sokat segítesz nekem, meg aztán kedveljük is egymást. Ami pedig a nyugtalanságot illeti? Miért nem beszélsz róla? Ne vágj közbe. Nem vagyok vak, te Joachim. Látom, hogy Megdalénával majd elnyelitek egymást. Keljetek egybe, építsetek házat az öböl túlsó oldalán, szép hely van elég. Én majd gondoskodom arról, hogy a házasságból derék, szép lelkek szülessenek, talán olyan lélek is megszületik majd, aki engem, ha kivénülök, helyettesíteni fog, és utódom lesz. Csak beszélj Magdalénával, hiszen máris egy kicsit maflának tart, amiért körülötte ólálkodsz és még csak a kezét se fogod meg. Kívánatos leány az. Sima, mint az olaj, illatos, mint a jázmin, és édes, mint az akác. Tavaszleány ez a Magdaléna, egészen neked való.
Mikor az öreg kertész így beszélt, Olbrin Joachim szeméből bizony kipottyant az öröm könnye. Megfogta János kertész kezét és rátette az arcát. Így maradt sokáig, fejét az öreg kezében nyugtatta, mialatt a föld lassan az esti homályba süllyedt és a vacsoracsillag a nyugati égbolton kigyúlt.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:45:13, szerda
 
  FÁK



This is not an essay
this is a poem
from You
for You
and
to You

Talán nem éppen csak az emlékekkel való elteltség és nem a sóvárgott jövőre való várakozás, amikor az ember a maga egészében eltolódik a jelenből, a múltba süllyed, vagy még el nem érkezett időben él, de nincs jelen sem a múltban sem a jövőben, éppen úgy, ahogy nincs a jelenben, alája merül, vagy ami ugyanaz, föléje emelkedik; van nap, hét, ennél hosszabb, egész korszak, hogy befogadásra képtelen, csak saját színültig teltségén ring, mint egy csónak. Egészen más tájban él; a félmámor egy faja, sokszor nem is fél. A bódultság oka sohasem tudott, sohasem tudható, talán nem is egy oka van, talán nem is ok kell hozzá, talán maga szerzi okait, talán maga okozza önmagát. Nincs benne fény, nincs homály, mert a tárgyak éjszaka is égnek, sűrű, tompa, mélyről jövő ragyogással, a szín egyszerre a világ tulajdonsága lesz, nem felszíne, belülről árad a forma, az érzéki test kiterjedése nem kihűlt dísz. Az élet nem folyik, hanem árad, önmagában lüktet, lassú, nyugodt lüktetéssel, mint egy édes, sötét, kábító folyadékba merülve.
Érzékelés, képzelet elválaszthatatlan -man dichtet schon, wenn man erlebt, egyik a másikon szépül és gazdagszik. E mély kék színek nincsenek sehol, vagy csak voltak, vagy csak lesznek, - vörösek, mint a csillagtalan éjszakában távoli völgyekben égő fáklyák, - a fekete olyan, mint egy bársony kígyó, amely az embert puha melegével befonja, képtelen hegyet, folyót, eget másképpen felfogni, mint ölelést.
Szüntelenül áramló hullámzás, de folytonosan emelkedőben, mint a dagály: mindig jobban elrejti, mélyebben borítja el azt, amit nem lehet annyira elfedni, hogy ne ragyogjon át. Cselekedni nem lehet, mert hiszen az, amit az ember cselekvéssel el akar érni, egy neme a megnyugvásnak, s ez éppen az, amit nem kell elérni, mert megvan. Befogadni képtelen, mert tele van, színültig tele. Mégis cselekszik és befogad, anélkül, hogy cselekedne, vagy befogadna, azzal, hogy cselekvődik és befogadódik. Alkot, illetve alkotódik. Él, vagyis élődik, azt teszi, amit az élet vele tesz. Növekszik. A nagy pátosz: a világ nagy elszenvedése, ahol már nincs szó szenvedélyről, mert lényét a mámor annyira át- és átitatta, hogy nem kell ellenkezést legyőznie, nincs benne semmi rohamos, semmi viharos, semmi erőszak, ugrás, szakadás, olyan élet ez, mintha az ember hőmérséklete egy fokkal emelkedett lenne s állandó láza lenne, de egészséges láza, lassan, lassan, mindig intenzívebbé válva, egészsége fölemelkedett volna, áttüzesedett volna, s ami azelőtt kivétel volt, ugrás és lendület, most állapot lett, állandó, a maga ritmusában lengő, mélyen hullámzó áthatóbb állapot.
Ez a fák nagy pátosza: a nagy elragadottság. Ez bennük a színültig teltség hullámzó növekedése, alvó lüktetése, az áradás elszenvedése, ez bennük a fekete bársony kígyó meleg ölelése. Azt teszik, amit az élet velük tesz, ez a láz, és még eggyel több. Már nem is láz, már nem több abból, ami van, hanem kevesebb. Hűsebb, hígabb, csendesebb, egyszerűbb, kevésbé követelő, elégedettebb és állandóbb. A magasabb hőfok, gyorsabb égés, nagyobb sorvadás. Az égés mérséklése, a láznak nem fel, hanem lefelé való fokozása, állandóbb s mélyebb elmerülés. Ez a hűvös láz. A fák az intenzitás fokozásában odáig jutottak, hogy alig melegebbek, mint a föld. A híg növényi vér fokozott intenzitása feladja a hőt, amelynek fenntartása állandó izgalomban tartaná. Leszállt a hűvös mámorba, egy nyugodtabb, egyszerűbb, mosolygóbb állapotba.
A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben az az adás előkelősége, az adás csendes előkelősége, ami a földé.
A fa lényének élő és megnyugtató volta, a földdel való megszakíthatatlan együttélése és ebből következik a másik, még lényegesebb, a fa kétneműsége.
Rómában van egy hellenisztikus szobor, széles csípőjű, gömbölyűtestű asszony; asszonyi mellel, mégis fallikus, vagyis férfi. Hermafrodita. A világ legnyugtalanítóbb szobra. Élőlény, aki nyíltságát megkettőzi, aki nemcsak a nőre várakozik, hanem a férfira is. Nő is, férfi is. Kettős izgalom, kettős várakozás, kettős vágyakozás, a vágy mindig két oldalról éri, kettős zaklatottság. Mert az odaadás lehetősége mindig és ugyanakkor az elzárkózás lehetősége is, ez a szexus szörnyű veszélye, teljes feladást jelenthet, és teljes zártságot, egy isten szabadságát és életfogytiglani börtönt.
Ez az, ami a fa kétneműsége: nem. A fában nincsen kettős izgalom, hanem kettős nyugalom. Mindkét nem egymás felé fordult. A fa a hermafrodita teljes ellentéte. A hermafrodita rosszul, a fa a jól megoldott és feloldott kétneműség, a házasság. A fa együtt él a táplálékkal, a fában együtt él a két nem. A nemek állandó ölelésben vannak, éppen úgy, ahogy a fa állandó ölelésben van a földdel. Csak a fában levő két nem ölelése szorosabb. A tápláléktól elválasztható, ha az elválasztás életébe is kerül, a fát ki lehet ásni, gyökerét ki lehet emelni, vagy tépni a földből. A két nemet egymástól elválasztani nem lehet, nem lehet kiásni belőle a férfit, nem lehet kitépni a nőt. A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól. Már megvannak, nem úgy, mint a kőben, ahol a szexusnak nyoma sincs - már láthatók benne, a fáknak már van neme, de két neme van, egyben mind a kettő, egybeolvadva, feloldhatatlan szorossággal egymásban. Minden fában egy életre kötött házasság van, elszakíthatatlan házasság, amely állandóan a tetőn úszik. A súly itt ismét az állandóságra esik, a szünetnélküliségre, minden rohamosság, szakadás, ugrás távollétére, megszakíthatatlanságára. A fa születése, a benne levő két nem nászának kezdete. A nász megszakítás nélkül folyik. Hogy a nász a növekedés maga? Ez maga a táplálkozás? Csak ebből érthető meg teljesen a fa földhözkötöttsége? Ez a sötét mag, ami a fa személyisége? Ez a ragaszkodó kötöttség és kötés, amivel a táplálékhoz és a talajhoz tapad, amivel egymáshoz tapad a két nem. Csak ebből, még a fa számára is elérhetően középpontból érthető meg a fa lénye? Ez az, amit úgy lehet mondani, hogy a egzisztenciája?
Kierkegaard a Csábitó naplójában beszél az odaadásról, amelyik nem erőszak, nem kábulat, nem részegség és összeroskadás, nem előzi meg semmiféle krízis, és az odaadás nem ennek a krízisnek a megoldása. Ebben az odaadásban a férfi és a nő már könyörög, adhassa oda magát, azon a ponton áll, hogy már csak az odaadás és az őrület között választhat, s az egész lény a másik után való tátongó és örvénylő kiáltássá válik. Ez az, ami a fában levő nemek viszonya: nem. Mert abban, amiről Kierkegaard beszél, még megvan az ellenszegülés lehetősége, hogy: nem, ha ez az eshetőség már egyenlő is a teljes felbomlással és a magányba való összetört belezuhanással. Még megvan benne az, hogy nem lehet másként, hogy nincs más út, hogy csakis ez az egyedüli mód a továbbélésre, és hogyha nem teljesül, ez nem a halál, hanem, ami még a halálnál is megsemmisítőbb. De ez az odaadás túlságosan sakkban tartva saját ellentétével és a teljesülés ízét túlságosan a nemteljesülésre való oldalpillantás adja meg, túlságosan elmerül a megsemmisülés lehetőségében, és csakis a bukásra, az összetörésre, a lezuhanásra való tekintettel tudott ilyen kizárólagos, ilyen elemi erővel elragadó szenvedély lenni. A nemteljesülés fenyegető veszélyének lehetőségére épített teljesülés. Perverzitás. A fában a nemeknek nincsen lehetősége, hogy egymástól független életet éljenek, nincs lehetősége, hogy ne adhassák magukat oda és ne adhassák magukat teljesen, mert nem merülhet fel az, hogy a kizárólagos egyesülés íze e nemegyesülésre való tekintettel legyen feltétlen és maradéktalan. Az egyesülés nyugodt belemerülés, a másik lénybe való elmerülés, beleszívódás és elmerülés, ahogy a folyók egymásba ömlenek és elkeverednek. A lény egzisztenciája kötve van a másik lényhez, ahogy Jaspers mondja. A közlésben jut kifejeződéshez, hogy a lény, nem tud önmaga lenni, ha a másik nem tud önmaga lenni. Az ember csak akkor lehet teljes, ha az, akivel együtt van teljes. Olyan emberrel, aki nem tudja vagy nem akarja önmaga teljességét, az ember nem tudhatja vagy nem akarhatja önmaga teljességét. Ezért rettenetesen áldatlan olyan másik féllel való együttlét, aki nem sajátmaga. Megakadályozza az embert abban, hogy sajátmaga lehessen. Es ez az egzisztenciális főtörvény sehol sem olyan mélyről kötelező, mint a nemek között. A nemek viszonyábari csak az a tökéletesen megnyugtató, ha az ember találkozik szembejövő önmagával, elindul egy rejtett világ felé, és a feleúton megtalálja önmagát, mint aki közeledőben van onnan, találkozik és egyesül vele. Az ember csak önmagával egyesül teljesen szabadon, csak önmagának szolgáltatja ki magát teljesen, mert csak önmagától nem fél. Csak annak adja magát az ember teljesen, akitől nem fél, ezért annak, aki onnan túlról jön, az embernek magának kell lennie. Minden egyéb odaadás részleges. Minden egyes egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett őrség, felfegyverezve kirohanásra és ölelésre készen, tudja, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elővigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék. És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden üvegesedni és törni, ott van az erő: a szilárd és az erős a halálé, a puha és a gyenge az életé, ahogy Lao-ce mondja: a gyenge legyőzi az erőset, a lágy legyőzi a keményet, mindenki tudja a földön, de senki se mer eszerint tenni, - csak a fa.
A nemek megpuhulnak benne és meglágyulnak, örökké gyengék maradnak, gyengék, tele élettel, mint a rügy és a csecsemő, oly gyengék, frissek, üdék, puhák, örökké egymás levében főnek, egymásba izzadják nemük illatát, ők tudják, hogy nem az győz, aki kemény marad, hanem, aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Tudja, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát - ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni. A gyermek annak a nemét kapja, aki mélyebben adta fel önmagát az ölelés pillanatában ez rajta a bélyeg. Ha az asszony tudott gyengébb és lágyabb lenni, a gyermek leány lesz, ha a férfi, fiú lesz, a gyermek neme az egyesülésben való megsemmisült odaadástól függ, annak a nemét kapja, aki gyengébb volt, mert az volt az erősebb. Mindig az győz, aki fel tudja adni énjét.
A fa nem tudja ezt. Csak az tud, aki nem tud. Ez a fa egzisztenciája. Ez a fa személyisége. Ez benne a mindenekfölött megnyugtató. Minden élőlény közül az, akinek életterve az ölelésben való feladásra épül fel. Aki a földdel, az étellel ölelkezik s akiben a két nem állandó ölelésben tartja egymást s egymásba olvadja mézét. Ez a fa mélyen erotikus volta - ezért benne a csábítás, ezért a nyugalom, ezért a gyengeség, ezért az eró, ezért a csendes, puha tenyészet, az áradó élet - two ways and one will, két út és egy akarat.

A győző

Ez a hársfa a Bakony egy völgyében nő, ahol a völgy megszűkül és a déli oldalon tíz-tizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A mag két szikla közé esett. Amíg azt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká. Akkor nekifeszült a köveknek és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy háznagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztalnagyságú tömbök zuhantak rá. A Fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élő láva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta levő köveket szétmorzsolta úgy, hogy gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. Most a hársnak három derékvastagságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven, vagy ötven szálra, ötvenujjú rettentő marok, melynek fogásába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú, négyemeletes, egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántva ágainak és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy halhatatlan nevetés.
Jó lenne tudni, mit gondolt ez a hársfa önmagáról, amikor még mag volt. Szabályos és arányos akart lenni, mint minden fa, ideális fa, mint minden lény, ideális lény. De nem volt álmodó. Egy álmodót a sziklák elnyomtak volna. Nem volt hóbortos. Egy hóbortos türelmetlenségében már megszökött volna. Megszökni annyi, mint a sorsot megtagadni. A sorsot megtagadni annyi, mint gyengének lenni. Gyengének lenni annyi, mint legyőzetni.
Lehet látni ilyet, álmodó fákat, amelyek behunyt szemmel gondolnak egy életre, ami nincsen sehol. Zaklatott arcú fák, elsüllyedve a titkolt elégtételekbe. Túl rossz nekik az élet, nem mert rossz, hanem mert könnyebb képzelődni; mintha belemarná magát sorsába, ahogy a ragadozó belemarkol a húsba, ahogy a repkény sötét ölelésében megfojtja azt, amibe belekapaszkodott. Látni hóbortos fákat, amelyek mint a bolondok csavarják ágaikat, és ésszerűtlen mozdulatokat meredeznek, idétlen táncmozdulatokat tesznek, gúnyt űznek magukból, mert nincsenek magukkal egy véleményen. Vannak patetikus fák, vannak komorak, magányosak. Vannak idióta fák, obszcén, perverz, buta fák. Elvégre a fák arculata félre nem érthető.
A koloskai hárs heroikus fa. Nem szép. De az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban. Meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? Mivel fenyegethetik még? Mitől félhet még? Történhetik még vele valami, aminél rettenetesebbet nem győzött le és nem élt át? Mi az, meghalni? Mi az, félni a haláltól? Már nem fél. Soha, egy pillanatig sem volt boldog, de nevet azon, aki ezért sajnálja. Nem ismeri, mi a bőség. Nem tudja, csak álmából, hogy mi a nyugalom. A béke idegen neki. A gazdagságról nem is tudja, hogy van. Kényelem? Mi az? Sovány, szikár, ínas, megércesedett lény. Egy gonosztevő elvetemültségével és egy bölcs körültekintésével. Ha ember lett volna belőle, olyan életet élt volna, mint Attila, vagy Dzsingisz kán, de úgy evett volna, mint Gargantua és olyanokat nevetett volna, mint Falstaff, és olyan nyugodtan ölt volna, mint Borgia. Ha állat lett volna, meg lett volna benne az oroszlán királyisága, a tigris vérengzése, az óriáskígyó ereje, az elefánt nyugalma, a zerge izmossága és a sas biztossága. Ha költő lett volna, olyan verseket írt volna, hogy meggyulladt volna a papiros. Ha zenét írt volna, olyan lett volna, hogy a hegyek táncoltak volna rá. Ha az emberben ma lenne érzék aziránt, ami fensőbbrendű, ennek a fának papja lenne, fiatal karcsú fiú, aki énekelne és áldozatot mutatna be neki, fényes nyári reggeleken megállna előtte, meghajolna és visszanevetne rá.

Melankólia

Ez a fenyő ott állt a forrás mellett Alsótátrafüreden, a volt Zichy-kastély mellett. Körülötte csupa kicsiny termetű fa, a környéken ő a legmagasabb. Ágait részben a kastély konyhaépületére borítja. Földje fekete, puha és termékeny. A mellette levő forrás üde ömlése az egész vidéket tápláló nedvességgel árasztja el. Nincs benne semmi fáradtság, mert az az ernyedtnek látszó erőtlenség, amivel ágait elereszti nem fonnyadt és nem beteg. Az ott lakók úgy hívják, hogy szomorú fenyő.
Környezetében nincs, ami szomorúságra okot adhatna, jó föld, védett hely, nedvesség, ellenfél hiánya. Magában a fában éppoly kevés az ok, háromszor olyan magas, mint a ház, törzse hibátlanul szép, kivéve néhány gyantacsomót, ami azt jelenti, hogy apróbb sebeket kapott - semmiség. Nincs benne még neuraszténia sem, mert hiszen ez a nyavalya mindig valamilyen elszürkülésben és elszíntelenedésben jelentkezik. A fenyő sötétzöld, tehát jóvérű és jóidegű lény. Csak szomorú. Nem az égbe néz, hanem maga elé mered, vagyis azt a pontot nézi, amit a szomorú lények néznek. Keserűség nélkül, zaklatottság nélkül, indulat nélkül, csaknem szenvedélytelenül. Állatok szomorúsága nem látszik másutt, csak a szemükön. Vannak fogságban élő majmok, néha megunják a pojácaságot és maguk elé néznek. Olyan nézés ez, hogy a ketrec elől egyszerre minden néző eltűnik. Fáradt öreg lovak, az utcán, ha várakoznak, ebbe az irányba néznek. Dürer Melankóliája is ide néz.
Ez az ide, ez az itt, ez a hová nem belül van. A világban levő hely. Az egész fa ezt nézi. Minden tűje, minden ágacskája, koronája, törzse, az élet végtelen szomorúságát nézi, talán azt, hogy milyen szörnyű a magány, de azt, hogy milyen árat kell fizetni, ha az ember feladja. Talán azt, hogy milyen jó érzéketlennek lenni, mert akkor legalább távol van. De milyen jó elmerülni a valóságban, mert akkor közvetlenül kap mindent, örömet, mámort, vidámságot, szenvedést, főképpen szenvedést. Milyen jó mindez és milyen rossz. A fenyő szomorúságában nincsen vád. Nem von felelősségre senkit, tudja, hogy ez nem olyasmi, ami elintéződik, ha azt mondja, ez az ok. Nincs ok. Egyszerűen így van. Nem magyarázza se vér, sem alkat, se jellem, sem emlék, se sors.
Van az életben valami megrendítően szomorú, s az, akinek erre szemében könny gyűlik, nem tudja, ez a szomorúság milyen megváltoztathatatlan. Szeretne szenvedni, szeretné, ha mindez mélyen belevágna és fájna, szeretné, ha legalább belebetegedne, és milyen jó lenne belehalni. De annyira szomorú, hogy már nem is szenved, nem fáj semmi, nem beteg, nem sóhajt, nem türelmetlen, azt se tudja, akarja vagy nem akarja, azt se, hogy mindegy, vagy nem mindegy. Már nem is céltalan. Nem az öröm és boldogság hiány, mert hiszen akkor fájó űr lenne, tér, amiben nincs semmi. Ez a szomorúság sűrű és masszív, égő és áradó, egyfajta súly, amit elviselni tudni éppen annyi, mint szomorúnak lenni. Túl lenni síráson és kínokon, csalódáson, összetörésen, megalázáson, bukáson, magányon, betegségen. Túl lenni halálon -, szomorúnak lenni: itt lenni minden értelem nélkül, magában hordva azt, amiből sohasem lesz semmi, belenőni a megsemmisülésbe, tudva, hogy minden öröm olyan gyümölcs, amely éppen ott, ahol a legédesebb ízt várja, ott benn, a közepében keserű.
Dehogy háborodik fel rajta! - dehogy dühöng érte! - dehogy lázad! Ha még ott tartana, hogy a menekülésnek ezeket a módszereit használni tudná, ha olyan módon tudna megszökni a szomorúságtól, hogy felháborodik, dühöng és lázad. Milyen fölösleges minden ellenállás, milyen szánalmas minden szökés. Ha még lenne kedve, vagy legalább kedvetlen lenne. Ha még hinne a keménységben, vagy legalább hinne. Ha még szeretni tudna valamit, vagy legalább szeretne, vagy ha tudna. Ez a mély sötét gödör mindent elnyelt, s ő belenéz, nyugodt és mozdulatlan, kavargás nélküli feketeség mered elótte, feneketlen és végtelen éjszakai mélység. Belenéz, s az űr nem is vonzza, nem is húzza, éppoly kevéssé, ahogy nem riasztja el, nem fél tőle, nem örül neki, nem kéjeleg benne, nem akar túl lenni rajta, nem vágyódik utána, csak belenéz és szomorú és szomorú. Under all earth runs water, under all life runs grief, az egész föld alatt víz folyik, az egész élet alatt szomorúság. Az élet alatt nyugvó sötét és mozdulatlan tó, az élet megnézi arcát e tóban és szomorúságot néz magának és iszik belőle és szomorúságot iszik. Ha a fenyő ágain átfúj a szél, ez az éjszaka-hangszer megszólal, ez a feketezöld hárfa, milyen mosolytalan hang ez. Hogy ég benne a sötétség. Milyen elviselhetetlenül nehéz hang, milyen puha, és hogy árad, elönti a forrást, a házat, a többi fát, a rétet, az egész erdőt, a sziklahegységet, bársonyos tollkezével megsimogatja őket szeretet nélkül, részvét nélkül, szánakozás nélkül, vigasztalás nélkül, öröm nélkül, s erre maga elé mered, a domb, a hegy, a patak, a szarvas, a fajdkakas, az egész táj alatt szétnylik a föld, s a világ arca megjelenik a sötét tükörben.

A szűz

Ha az ember a vasúti megállótól Porva felé megy a Hódosér völgyében, amelyik még a legszárazabb nyárban is zöld marad, a keleti hegyoldalban néhány nyírfa áll. A középen, a többitől körülvéve nem a legmagasabb, de az a fa, amelyiket az ember először vesz észre, annyira először, hogy nézi, s csak egy idő múlva jön rá, hiszen több is van, azaz nincs, mert a többi más.
Tulajdonképpen nem is fa, hanem virág. És mi a virágmorál? Virágzani. Édes mosollyal belenyílni a világba. Csak lenne az embernek száz szeme, hogy minddel nézni tudná.
Aki azt mondja, hogy a nyírfa leányos, okvetlenül tévedne. Sokkal inkább, nagyon ritkán, elvétve, üde és fiatal leány, aki nyírfaszerű. Olyan karcsú, és olyan harmatos csillogása van, olyan egyszerű, sugárzó, hogy csak egyféleképpen lehet megközelíteni, gyengédséggel. Szűzies. Távolról sem abban a bántóan immorális értelemben, ahogy a morálfilozófia, és nem olyan brutálisan irreális értelemben, ahogy az orvos használja. A szűziesség nem fiziológiai állapot, és nem függ semmiféle elváltozástól. Ahol szűziesség van, ott nem lehet elvenni és nem lehet elveszteni. Hogyan lehet a szerelemben elveszteni? Éppen akkor veszti el, ha nincs szerelem. Nincs szűzies szerelem? Amelyik üde és gondtalan. Egyszerű és tiszta. Olyan, mint a nyírfa. Nincsenek olyan szavak, amelyek olyan gyengédek, mint az ágak hajladozása? Nincs olyan mozdulat, amelyik olyan gyengéd, mint a levél hangtalan meglebbenése? Nincs olyan ölelés, amelyik úgy nő tovább, ahogy a nyírfa kinő a földből? S ez a szűzies szerelem, ezek a gyengéd szavak, ez az édes csecsemőmosoly, ez a nyírfaszerű ölelés, nem virágmorál? Virágzani? Belenyilni a világba néma fehérséggel, önmaga bájába beleremegve, mint a sima vízszínen csillogó fénysugár?
Tisztaság testi is lehet. Mert nem igaz, hogy az istenek márványból vannak, egész legbelsőjükig kemény, ragyogó fehér kőből. Az igazi szűzies nem a márvány tisztasága. Csak eleven hústest tud szűzies lenni, az, amiből tiszta nedvek vannak, tiszta rostok, tiszta hús, tiszta vér, tiszta haj, tiszta bőr reines Herzens zu sein: das ist das höchste, was Weisen ersannen und Weiseren taten tiszta szívvel élni, ez az, amit bölcsek gondolnak, s a bölcsebbek tesznek. Megtartotta születésének tisztaságát, magába vette az anyatej tisztaságát, a rámosolygó arcok tisztaságát, a napét, a levegőét, a vízét, a kenyérét, kedvesének szerelmét, gyermekeiét, isteneiét és a halál tisztaságát. Ha valaki feltenné neki a kérdést, hogy mi az ártatlanság, úgy nézne az emberre, mint egy madár, vagy csillag. Ha a lények így néznének egymásra a földön, nem lenne más, csak tiszta szív. A világ olyan átlátszó, mint az üveg, csak ez az üveg puha és meleg és él, annyira él, hogy kibírhatatlan lenne, ha nem lehetne mosolyogni. Az élet ott, ahol fakad, tiszta és édes pleasure which there is in life itself, gyönyör, amely magában az életben van. Nem elmenni a forrástól annyi, mint szűziesnek lenni. Az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni.

Áldás

Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetőn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízű füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép. Ez a nagy kotlóstyúk itt ül, szárnya alá bújhat mindenki, aki akar. Aki a fa közelébe jut, az anyai test közvetlen melegének terébe lép: védelemben áll, olyan védelemben, amit csak az tud megteremteni, aki az ember javát akarja.
Az ember önmagának is kívánhatja javát. S ez a kívánság, ha elég erős, teljesül. Igen, a kívánság szemben áll a szükséggel. A Vágy szemben áll az anankéval. Többet akar. Ha csak szükség lenne, az egész élet a fizika, kémia, biológia törvényei szerint történne. De a vágy túlmegy rajta, többet akar, mint amennyit az ananké engedni hajlandó. A vágy; a lehetetlent akarja. És tud olyan lenni, hogy a szükség törvényeit áttöri. A kívánság olyan nagy lehet, hogy az anankét feloldja, a szükséget a szenvedély tüzében megolvasztja, s akkor a törvény eltűnik, a kívánság teljesül.
De a vágynak, ha az ember önmagának akar, kimondhatatlan veszélye van. Ez a veszély, hogy a vágy teljesül, s akkor az ember eléri azt, amit akart. Eléri és meglátja, hogy mi volt az, amit kívánt és követelt és vágyott. Megkapja, és meg kell hogy ismerje. Úgy látszik, mintha ajándék lenne. És száz eset közül csaknem százban: büntetés. Íme, megkaptad. Ez az, amit kívántál? Ez az. Itt van, használnod kell, élned kell vele és általa. S most derül csak ki, hogy a vágy hamis volt. Nem is ezt akarta. Fel kellene állítani azt a tilalmat: ne kívánj magadnak olyat, aminek teljesülése terhedre válik, mert vágyad teljesül, és amit akarsz, megkapod. Ezért nem jó, ha az ember önmagának kíván. Nem tudja és nem is tudhatja, hogy mi az, amire vágyódik. S amikor megkapja, csak bánkódik és kiábrándul. Az előbb még kívánta, most már elkívánja, aztán megint visszakívánja.
Ezért jó, ha van valaki, aki az embernek maga helyett kíván: ha van pártfogója, barátja, apja, kedvese. Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában. Ezért jó, ha van ilyen anyai lény, mint ez a fügefa, aki az ember javát kívánja. Ha védelme alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni. Amit ő kíván, abban meg lehet nyugodni, s jobb, mintha én kívánnám. Jobban tudja, hogy mit akarok, mint én. "Ha a bolond az élet vízét nyújtja, kiöntheted, ha a bölcs mérget ad, idd meg nyugodtan". Mert a bölcs tudja, hogy a méreg jó. Az ember itt a fügefa bölcsessége alatt él. Mi az, amit nyújt? Mi az a jókívánság, amit nekem kíván? Mi az, amit helyettem jobban tud, mint én magam? Nem érdemes gondolkozni rajta. Majd megkapom. Valószínű, hogy nem lesz semmi látható jele. Az
ember a legnagyobb vágyak teljesülését nem is érzi. Csak azt érzi, hogy van mellette valaki, aki úgy odahúzódik az ember mellé. Érzi, hogy ő sajátmaga is fügefává lett: már nem magának kíván, hanem másnak; s a többiek odajönnek hozzám, alám bújnak, mert tudják, hogy helyettükjót kívánok. Leülnek az áldás sugárzásába, esznek az egyre édesedő gyümölcsből, elnyúlnak a gyepen, és a fölöttük zöldelő árnyékos ég alatt alszanak, mint egy embrió.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:44:14, szerda
 
  IMAGINÁRIUS KÖNYVEK



Ezekben a könyvismertetésekben különös gondot fordítottam arra, hogy olyanok legyenek, mintha valódi könyvekről lenne szó. Mert nehogy tévedés essék: a nevet, a címet, a tartalmat, a nyelvet, az évszámot, a nyomdát magam találtam ki, s tudomásom szerint sem ilyen nevű szerzők, semilyen művek sohasem jelentek meg. A nagyobb hitelesség kedvéért vitába szállok, helyeslek, néhol kifogásolok, másutt szabatosan követek egy állítólagos gondolatmenetet, nem egy esetben pedig a szerzőket keményen és ironikusan megleckéztetem. Azért, hogy az olvasót az orránál fogva vezessem s a végén a markomba nevessek? De azért is, hogy a könyvismertetést, mint magasrendű irodalmi műfajt műveljem és megszabadítsam attól az önkénytől, amit a valóban megjelent könyv e műfaj számára jelent. Példaképemül Walter Patert választottam, aki elviselhetetlennek tartotta, hogy a biográfia nemes műfaját egy valóságos emberi élet értelmetlen szeszélyének szolgáltassa ki. Tényleg megalázó, hogy a komoly esszéista a reális élet fantáziátlanságának alá legyen vetve. Pater függetlenítette magát a valóságtól, és olyan életrajzokat írt, amelyeknek semmiféle történeti alapjuk nem volt. Az imaginárius arcképek így keletkeztek. Az ő nyomán kísérletet tettem, hogy imaginárius könyvekről írjak, és a recenziót olyan műfajjá fejlesszem, amely a valóban megjelent művekkel nem kénytelen minduntalan megalkudni. A könyvismertetés területén, nézetem szerint, valakinek ezt a döntő lépést előbb-utóbb meg kellett tenni. A nyomtatásban valóban megjelent könyv e műfaj számára, szerintem, nem elég szolíd. Nem habozok kimondani, hogy a tényleges könyv a recenzió számára méltatlan. Már évekkel ezelőtt gyakran megtörtént, hogy egyes könyvekkel kapcsolatban kénytelen voltam olyasmiről beszélni, ami belőlük hiányzott. Legutóbb aztán sikerült magamról a labilis realitás oktalan jelenségeit tökéletesen lerázni. Az a jó recenzió, amikor a szerző a könyvet, amelyről ír, maga választja meg, éspedig teljesen függetlenül attól az előítélettől, hogy a mű megjelent, vagy sem, vagy soha nem is fog megjelenni.

JOURDAIN, Pierre Paul: L'individualité de I'artiste. 1936, Paris: Librairie Bon-court. 164 p.

Az unalom, amely a legtöbb német elméleti művet jellemzi, a franciák számára csak ritkán kötelező. Igaz, ritka az a könyv is, amely túlmegy a feuilleton jellegen. A francia elméleti művek nagy részét bámulatosan jól írták meg, az ember elragadtatva olvassa őket. De kiábrándultan teszi le, mert csaknem teljesen üresek. Nagynéha van csak olyan kivétel, amilyen Jourdainé. A művész egyéniségéről három összefüggő tanulmányt írt (Klasszikus és romantikus művész - A művészet realitása - Nézni és tenni). S a szellem, ami a könyvben él, tényleg szellem. Nagyobbára orosz és angol forrásokból merít, s talán a Guyau-Gide vonal az, amelyből meg lehet érteni. Hivatkozása azonban nem adatszerű, hanem lényegbevágó. Nem idéz, az említettek jelenlétét inkább tapasztalatilag érezni. Látni rajta Darmstadt és az egzisztenciafilozófia nyomát, az orosz elméletírókét, s az új angol szellem befolyása is felismerhető. A szerző egyébként gondosan olvasott ember, járatos az antik irodalomban is, a művészettörténetben, a zenében, ismeri a primitíveket, foglalkozott pszichológiával és a standard esztétikai műveket a kisujjában hordja.
Az ilyen szélesen, de bonyolultan, rendszeresen, de szétágazóan tájékozott szerzőt sem a szisztéma, sem az aforizma nem elégíti ki. Valahogy a kettő között áll: rendszeres is, aforisztikus is. Gondolatai ugyanakkor kristályosak és ugyanakkor mélyek. Ezt a megfigyelést első tanulmányában maga Jourdain teszi meg, amikor a művész egyéniségét inkább lélektani oldalról magyarázza. Van egyfajta művész, akinek erénye az arány, a világosság, az egyszerűség és a forma. Ez a cristal, kristálytípus. És van egy másik, akinek erénye a szuggesztivitás, az ébresztés, gyakran a megzavarás és felkavarás. Ez az abime, a mélységtípus. Így adódik a művészetben és minden művészben az ellentét a cristal és az abime között.
A kristályos művész a klasszikus típus: formaalkotó. Temperamentuma nyugodt, derült, sima, játékos. Ilyen Homérosz, Horatius, Corneille, Racine, Raffaello, Mozart. Abban, amit alkot, mindig van valami egyszerű ragyogás. Még akkor is megnyugtató, ha tragikus, és akkor is gyönyörködtet, ha megráz. Eleme a fény, számára még az éjszaka is tűndőklik, s még a káosz is tele van formával. Ennek az embernek öröme a kristályosodás, az élmények és tapasztalatok lerakódása, csiszoltan, szemléletesen, világosan és egyszerűen.
A másik a mélység-típus, a romantikus művész: temperamentuma nyugtalan, melankolikus, gyakran tele ressentiment-nal, nehéz, darabos és sötét. Ilyen művészek: Victor Hugo, Cervantes, Dosztojevszkij, Swift, Michelangelo, Shakespeare, Wagner. Abban, amit alkot, mindig van valami fenyegető szakadék. Még akkor is nyugtalanít, ha vidám, és kielégítetlenül hagy, ha nevet. Ami benne van, az nem derű, legfeljebb komikum. Eleme a homály, számára még a napfény is ködös. Ennek az emberfajtának öröme a mélységbe bámulás, a kavargás, az elemzés, a támadás, a gúny, még a leghatározottabb alakokat is felbontja, szétszedi és szétmarcangolja.
Az alkotótípusok magyarázatát a szerző most abbahagyja, és a művészi valóság kérdésére tér. Látszólag erőszakosan. Csak a végén derül ki, hogy helyesen tette, mert a lélektan szerepének vége, s a művészi valóság következik.
Az ember, írja, a mindennapi életben a józan ész realitásában él. Ebben a realitásban közös megállapodás alapján a dolgoknak mindenki számára egyforma értéke, előjele, jelentősége és alakja van. Reális ember, kereskedő, tanár, politikus, ügyvéd, hivatalnok azonban kivétel nélkül mind improduktív lény. Nemcsak a szellemi alkotás szempontjából. Azáltal - szól Jourdain ; amit egy kereskedő tesz, az emberiség egy milliméterrel sem nő, a világról semmivel sem tud meg többet, és az élet nem lesz élvezetesebb és szebb. Miért van ez? Talán mert munka és alkotás között lényeges különbség van? Talán csak az alkotás produktív, a munka pedig nem? Talán a munka semmi egyéb, mint az improduktivitás rehabilitálása? A munka azoknak az életét igazolja, akiknek élete egyébként teljesen értéktelen. Ez így pontosan egyezik. De a probléma nem ez. A kereskedő, az ügyvéd, a paraszt a realitásban él, és egészen, kívül-belül, szőröstül-bőröstül reális. Ez a realitás azonban tökéletesen terméketlen. Miért? Mert napokra, percekre, feladatokra, kötelességekre hull szét, valahogyan az életből hiányzik a kötőanyag, az összetartó, a formáló erő. Mihelyt az élet kezd összeállni, formát nyerni, arculatot és karaktert fölvenni, az idő kezd értelmet, az élet tartalmat, irányt, szépséget nyerni, abban a pillanatban az ember a józan ész reális világából kénytelen kilépni. Jourdain azt mondja, hogy vannak emberek, akik egy nagy élményhez érkeznek, ennél az élménynél megállnak, s mindaz, ami ezután velük történik, az eköré az élmény köré nő, csoportosul, kristályosodik. Ezek az emberek nem reálisak többé olyan értelemben, ahogy reálisak az altisztek. Ezek a fantaszták, az álmodók. Ezek a művészek. És amíg valakinek ilyen - az egyéniség legmélyéig ható, szívet megrázó, nagy, középponti élménye nincs, s amíg eköré a germinális élmény köré az élet és a sors nem kezd el kristályosodni, amíg az ember nem kezd el mindent így és nem másként látni: mindent ebből az élményből, ehhez viszonyítva nézni, tapasztalni, addig nem produktív, nem formaalkotó, hiányzik belőle a nagy kötőanyag, az összetartó erő, addig nem is művész.
Az úgynevezett józan ész a művész számára bosszúság. Nincs értelme annak, hogy a dolgokat úgy ítélje meg, mint egy ingatlanforgalmi ügynök. Ezért az ügynök a józan ész szempontjából mindig reálisabb lesz, de az igazi valóság szempontjából mindig irreális lesz. Az ügynöké a világ, a hatalom, a pénz, a kényelem, a művész pedig ebben a világban teljesen idegen, egyoldalú és bolond. De nincs művészet bolondság nélkül. Sőt produktív élet sincs. Mert most következik a legfontosabb: a művész irrealitása csak látszólag bolondság; valójában ez az igazi realitás. Az ügynök világa csak látszólagosan reális. Hogyan támadt ez a paradoxon? A következőképpen: realitása csak annak van, ami élményszerű. Természetes. Hiszen számunkra egyetlen valóság van és ez saját élményünk. A világ egyéb dolgairól nem tudunk semmit. Az ügynökvilágnak pedig nincsenek élményei. Ez mind csak látszat, ezért hull szét darabokra, ezért olyan, mintha morzsa lenne, vagy homok. A kép, amit az ügynök a világról magában hord, szintén olyan morzsás, formátlan, vagyis nem reális. A világot igazán nem a politikus és a kereskedő ismeri valóságosan, valóságban, úgy, ahogy van, és olyannak, amilyen, hanem a művész. Miért? Mert a művész mint élményt ismeri, mint feszültséget, képet és drámát. A kereskedő világa tele van illúziókkal és feltevésekkel, mert a kereskedő valótlan életet él, mert élménytelen; a művész pedig, mert sorsát az átélésre, vagyis a valóságra építette, mindent lát.
Így jut a szerző a harmadik tanulmányhoz, ahol az élményről mondottak összekapcsolódnak a cristallal, az irrealitás világa pedig az abime-mal. A klasszikus művész az, akinek ilyen nagy élménye van, s a kristályon át a világot kristályosan, megformálva, a maga igazságában látja. A romantikus művész a morzsák alaktalan kavargását látja. Klasszika nem egyéb, mint: rend, kozmosz, szép. Romantika nem egyéb, mint rendetlenség, kavargás és káosz. Az, hogy az utóbbi látszik reálisnak, nyilván tévedés. A káosz nem reálisabb, mint a kozmosz. Sőt: világrendben élünk. Hogy a kaotikus lét a reális, ezt a megállapítást az ügynökök tették, akik azt hiszik reálisnak, amit ők vallanak.
A tanulmány még egy lépést tesz. Azt mondja: a klasszikus művészet a reális, a játékos, a derült, és ez a passzív. A romantikus a szenvedélyes, a szenvedő, és ez az aktív. Ez az előbbiből következik. Majdnem így is meg lehetne fogalmazni: cselekvésre csak annak van szüksége, aki szenved. De csak az szenved, aki nem lát. És csak az nem lát, aki nem él a reális világban. Ez a romantikus művésznek a lehető legpontosabb meghatározása: irreális, mert nem lát tisztán; mert nem lát, szenved -, mert szenved, cselekednie kell. Ez a mérhetetlen aktivitás, futkosás, nyugtalanság, zűrzavar oka. A klasszikus ezzel szemben lát, ezért reális, nyugodt és nem kell cselekednie, passzív. A magasrendű ember nem az, aki cselekszik és győz, hanem, aki lát és mosolyog. Mert látni több, mint cselekedni. Mindig így volt és így lesz.

BRADSHAW, J. William: Play and art. 1933, London: Carpenter. 440 p.

Az ilyen mű elolvasása után az emberben kétség támad, vajon mindannak, amit komolyságban és mélységben az újabb időben elértek, van-e maradandó jellege s a gondolkozás nem fog-e ismét visszatérni abba a tudományos laposságba, ahonnan a század elején nagy nehezen kimászott. Mert mi kell az ilyen műhöz? Néhány fejezetben több-kevesebb rendszerezői képességgel beszélni a játékról (gyermekjáték, tánc, állatok játéka, sport), néhány fejezetben a művészetről, végül a különböző és azonos vonásokból felépíteni valamely elméletet, ami olyan ostoba, hogy csak az aszkéta tudja elolvasni. Ez a pozitív tudomány. Ez az igazi, hamisítatlan, józan, unalmas, közömbös, végtelenül száraz és üres szópocsékolás.
Hogy a játékról a pozitivisták mit mondtak, az nagyobbára közismert. A játék, úgymond, előkészület az élet komoly feladataira. Tréning a létért való küzdelemre. A gyermek falovon hintázik, s előkészül arra, hogy a csatában paripán kezében karddal az ellenségre rohan. A kislány azért tologatja a gyermekkocsit, hogy az anyaságra trenírozza magát. Világos, a tologatás oly nehéz és felelősségteljes feladat, hogy már hétéves korában is gyakorolnia kell. Mr. Bradshaw ezt hiszi, és ezt hitte az egész pozitivizmus.
Hogy a golyócskajátékot, a labdázást, a karikázást miképpen magyarázzák nem érdekes. Valamibe, aminek nincs iránya s értelme, abba utólag beleviszik mind a kettőt.
Frobenius játékelmélete többet mond, csak egy baja van: híres hasonlata a gyufaskatulyával játszó gyermekről, aki a skatulyában boszorkányt tart, nem egyéb, mint a pozitivista elmélet megfordítása. Szerinte nem az értelem és a cél az első, hanem az értelmetlen és a céltalan.
Ez az elmélet még nem visz a dolgok közepébe. Biztos, hogy a játék primer és elementáris. Ezért jelentkezik mindig akkor, amikor az élet gazdagságában túlárad és saját kelyhéből kicsordul, ezért játékos a gyermek, a szerelmes és a művész. Ahol játék van, ott mindig a több van jelen: több, mint amennyinek lenni kell ahhoz, hogy az ember pusztán csak legyen. A célszerű és a gyakorlati ebben a helyzetben alacsonyabb és meghaladott. Az ember saját létéből kilépett. Több lett. Aki játszik, az tékozol, fölöslegét ragyogtatja és szétszórja. A játék öröm; ahová nézel, látod, hogy minden öröm; amit hallasz, meghallod, hogy öröm; amit megfogsz, tapasztalod, hogy minden öröm. És ezzel az örömmel átitatott fölösleg, ez a túláradó több: szabad. De nemcsak szabad: tiszta. Minden játék átlátszó, egyszerű. A játék a meztelenül tiszta élet, semmi más. Nincs lekötve tárgyhoz, célhoz, irányhoz, értelemhez, elszabadultan lebeg és táncol és ugrál és hintázik, dobálja magát és gurul. Játszik. Ki játszik? Aki független. A munka az, amikor az ember még nincs, csak erőfeszítést tesz arra, hogy legyen, ezért a munkában keletkezik az ember. A játékban túl van a befejeződésen. Már kész.
A játék köre nem a reális világ. A játék a Semmiben van. Das Spiel ist das reine Leben im reinen Nichts - a játék a tiszta élet körülvéve a tiszta Semmitől. Az élet minden kötöttségétől, vonatkozásától, kapcsolatától mentes, teljesen szabad és teljesen tiszta. Az egyedüli állapot, amikor az ember nem az anyagban van, hanem az anyag fölött. A játékban az élet önmagával játszik. A játék legmagasabb gyönyöre túl lenni az anankén. Éppen nem a létfenntartásra való begyakorlás, hanem a létfenntartáson túl lenni. Ezért nincs és nem is lehet a játékban szenvedély, mert ahol szükségszerűség van, ott az emberből kiváltódik a szenvedély. A játék túl van a szükségszerűségen. Ezért nem lehet a játék szomorú: minden játék derűs.
Ehhez még a következőket kellene hozzátenni: a végső dolgok játékossága, a világfolyamat, mintjáték. Ha a játék az őscselekvés, a primer és szándéktalan, az elsődleges alkotás játékossága, amelyben a lét a leggazdagabb, legegyszerűbb és legszebb, egyszóval amikor a lét a teljes lét, vajon fel lehet-e tételezni, hogy az, amit történetnek hívunk, az nem játék? A világtörténet az istenek játéka. S a Hatalmak megvetik azt, aki célszerű, okos, értelmes, irányított, mert tudják, hogy ez az ember nem kész, még gyenge, bizonytalan és szegény. Nem elég gazdag és nem elég erős ahhoz, hogy játsszék. When a man arives what he will, the Gods are laughing - amikor az ember eléri azt, amit akart, az istenek nevetnek. Meg is érdemli a nyomorult, hogy hahotázzanak rajta, ha abban merül ki, hogy dolgozott és akart, és célokat, irányokat követett, és sohasem tudott nem akarni és eldobni minden célt és csak úgy játszani.
Téved, aki azt hiszi, hogy a világot irányító Legmagasabb: Ok, Cél, Értelem, Törvény. Nem. A Legmagasabb éppen ennek az ellenkezője, vagyis annál is több: ami túl van okon és célon és értelmen és irányon. Ez az isteni: a szabad, a játék. Ez az egyedül méltó az istenekhez: játszani. S a világtörténetben nem szabad irányokat látni, hanem játékokat. A helyesen felfogott élet: játék. Isten játszik velünk, és milyen jó, hogy így van.

FLÜGEL, Hans: Kunst und Leben. Wien-Leipzig: Rassner Verl.1937. 288 p.

Az agyonbeszélt témát ismét elővették. Ezúttal olyasvalaki, aki - mint egy eminens diák - ami a tárgyhoz tartozott, mindent elolvasott. Főként biográfiai anyagot halmozott fel, vegyesen mindenfajta művész életéből vett példákat mutat be, muzsikust, írót, költőt, építőt, szobrászt, leginkább festőt: két korszakból, a reneszánsz idejéböl és a XIX. századból. Lehet, hogy a szerzőnek eredetileg lehetett valami tehetsége, csak a gyűjtött anyag és adatmassza szétnyomta. Lehet az is, hogy disszertációra sem érett meg. Ez a mű mindenesetre hasonlít az olyan szemináriumi dolgozathoz, amely kerek, csinos, szorgalmas, de az ember már az olvasás ötödik percében ásít.
A minap egy angol könyvet írt, amelynek címe: Life as -, ami körülbelül annyit jelent, hogy: Az élet, mint -. Vagyis: life as art, life as business, life as work, as duty, az élet mint művészet, mint munka, mint üzlet, mint kötelesség. Csak egyet felejtett ki: Life as life, vagyis hogy az élet, mint élet. Pedig a megoldás valószínűleg ez. Az élet elsősorban mégis csak élet, és ha művészetről van szó, akkor a művészet elsősorban mégis csak művészet. Ez így, ahogy van, egészen bizonyos.
Az egész könyv arra jó, hogy az embert gondolkozásra késztesse valami felől, ami már régen a levegőben lóg. A dolog nem egyszerű. A negatív oldal ez: elrontott élettel nem lehet jó művészetet csinálni. Tudományt, filozófiát lehet. A vallás pedig éppen arra megy ki, hogy az ember életét tökéletesen elrontsa. Ez az elrontás azonban sajátságos valami: ebből minden lehet és az élet elrontása azt jelenti, hogy ezt itt elrontom, de azt ott megnyerem. Ezt azonban most a legjobb elhagyni. A negatív tétel tehát ez: elrontott élettel nem lehet jó művészetet csinálni. A pozitív tétel pedig a következő: jó művészet csak sikerült életből fakadhat.
A kiindulópont legyen az a mainapság közhiedelmű felfogás, hogy a művésznek szenvedni kell. Nagyot csak akkor alkothat, ha előbb meghurcolták, megalázták, félreismerték, elnyomták, aki nyomorgott, szegény volt, rongyos, éhezett, akinek öngyilkosság járt a fejében. Az igazi festőnek, szobrásznak, költőnek előbb össze kellett magát véreznie, hogy - mint mondják - előbb az életet megismerje.
Ebben a hiedelemben a modern demokrácia hibrid szelleme könnyen felismerhető. Hiszen, ami ellen a demokrácia irányul, az tulajdonképpen a művész - a szabad alkotó. Demokrácia egyébként nem is egyéb, mint olyan társadalmi rend, amely az alkotót igyekszik egyszer s mindenkorra kikapcsolni. Ezért mondja, hogy a művésznek előbb szenvednie kell. Semmi sem olyan baj, mint ha korán elismerik, ha gondtalanul élhet. Az életnek a művészt meg kell gyúrnia, s amíg nincs elborítva sebekkel, addig semmit sem ismerhet meg igazán. Az élet faragja, morzsolja, amíg elveszti alakját, és formátlan massza lesz belőle. Az egész sors kásává lett. Íme a modern művészet: Dosztojevszkij, Proust, Wagner, Sztravinszkij, Picasso.
Ezzel szemben a könyv beszél a reneszánsz művészeiről, s még inkább beszélhetne az ókor művészeiről. Abban az időben a művésztől a szenvedést egyáltalában nem követelték meg. És mégis, íme, egészen jó művészetet csináltak, valljuk meg, sokkal jobbakat, mint a XIX. században. Életük szabadon és tisztán alakulhatott. Ez a klasszikus művészet titka. Volt idő kontemplációra, érlelésre, nem kellett sietnie. Mi ez a klasszikus élet? - Lassú, nyugodt, levegős, nyít, távlatos, szóval ellenkezője mindannak, amit ma egy művésznek élni kell, akár akarja, akár nem. A klasszikus ellentéte: ami zaklat, siettet, ideiglenes, elhamarkodott, lírizmus és zsurnalizmus. A klasszikus: jelenléte mindannak, ami: forma, nyugalom, végleges, kész, mélység és távlat. Klasszikus az a mű, amelyik kész. Hogyan is tudná a művész az alkotást befejezni, ha önmaga éretlen? Az az élet sikerül, amely kész műveket tud alkotni: Homérosz, Szophoklész, Moliére, France. A bonyolult, ideiglenes, kapkodó: Balzac, Rodin, Hugo.
Klasszikus művészetet csak az csinálhat, akinek élete köralakúan befejeződik. A modern művésznek ezzel szemben nincs is sorsa. Hiszen abból, amit akar, hogy vele történjék, semmi sem történik meg. Mindig széttörik azelőtt, mielőtt valami egyáltalában történhetik. Az "élet" ide-oda dobálja, meggyötri, összegyúrja, s nem is jöhet ki belőle más, mint ez az ide-odadobált, meggyötört és összegyúrt.
Ha most az ember a kiindulóponthoz visszatér, megérti, mit jelent ez: elrontott élettel nem lehet jó művészetet csinálni, és ezt: jó művészet csak sikerült életböl fakadhat. Hogy a megsértett, meghurcolt, megkínzott művész sorsa tökéletesen alakulhasson, az teljesen lehetetlen. És ezért lehetetlen, bármilyen trükköt, mesterfogást vagy csalást alkalmaz is, hogy művészete klasszikus, vagy ami ugyanaz, jó lehessen. Elrontott élettel nem lehet jó művészetet csinálni.
De végül meg kell nézni közelebbről, mit jelent ez a szó, hogy: teljesül. Elsősorban annyit, hogy befejeződik, kész, tele van; másodsorban azt, hogy megérett; harmadsorban annyit, hogy: van arca, formája és alakja. Valamije, ami végleges, művészetben és életben egyaránt. Nem lehet az életet összetörni és a cserepekből jó művészetet csinálni. Az embernek mindenütt véglegesnek, meg nem fellebbezhetően teljesnek, alakszerűnek kell lennie. A művész befejezi életét, és a mű a kész monumentum, ami az emberiség előtt áll. A nagy művek sorsminták. A teljes sors minden ember és idő számára készen áll. Arcszerű és független attól, hogy látják, vagy sem, tudomást szereznek róla, vagy sem. A teljes sorshoz nem lehet hozzá tenni és belőle nem lehet elvenni. Kész és be van fejezve. Ez az, hogy: teljesül. Szobor, műalkotás, remekmű, ami túllépett az emberi múlandóságon és átment az örökbe. Teljesülni annyi, mint eljutni a határhoz, ahová az ember egyáltalán eljuthat, betölteni a sors rendelkezésére álló egész teret és időt. Megérni, vagyis átmenni azon a folyamaton, amikor az ember élete könnyű lesz és habos, édes, illatos, puha, omlós, tiszta, mikor az ember élete már nem is élet, hanem ennél több, s amikor az, aki az életet éli, nem is ember.

MATISSE, Joseph: Essai sur I'essai.- Trois idées. Paris: Concorde. 1936. 240 p.

A könyv azzal az alcímmel is ellátható lenne, hogy: az esszé, mint a szubsztanciális szellem műformája.
A meghatározás alapja a műfaj történetéből is azonnal kitűnik. Különös, hogy sem a kínaiak, sem a hinduk, sem a görögök, sem a rómaiak esszét nem írtak. A nemes próza mint gnóma (Hérakleitosz, Démokritosz), vagy mint levél (Plinius, Seneca), vagy mint példa (Csuang-ce, Kung-ce), vagy mint zsoltár (babilóniaiak, hinduk) jelentkezett. Az esszé európai műfaj, és első íróinak (Bacon, Montaigne) megjelenésével együtt a szellemnek egészen különös helyzete alakult ki. Az esszéíró magatartásának legfontosabb ismertetőjele az iskolánkívüliség. Montaigne az első ilyen iskolába nem sorolható gondolkozó. Magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia. Ezeknek az összetétele adja azt, ami az esszé lényege: a szubsztanciális autonóm perspektívát (autonome et autochtone perspective substantielle). Az esszéíró mindennemű, már valahol, bárhol elhangzott véleménnyel szemben bizalmatlan, azért autonóm; a dolgokhoz sohasem lép olyan közel, hogy azoknak egész volta szeme elől elvesszen, ezért van perspektívája; sohasem áll meg, hanem előrehatol a germinális valóságig, ezért szubsztanciális.
Hogy ez a magatartás kialakulhasson és ez a szellemi helyzet felvehető legyen, szükség volt arra, hogy a közösségben és a világban az általános szellem autonómiáját feladja, perspektívájáról lemondjon és szubsztancialitását elveszítse. Körülbelül az újkor elején ez el is következett: Montaigne és Bacon megjelentek, az esszé mint műforma és gondolkozói magatartás feltűnt.
Ebben az időben a vallás és a tudomány harca a szellemet olyan két vagy-vagy közé állította, amelyben a választás egyik oldalra sem volt kedvére való. A montaignei esszé ettől a történeti pillanattól kezdve a független sem ide, sem oda nem tartozó független ember műformája lett. S minden alkalommal, amikor valahol, valamikor az esszé-írás fellendült, azért történt, mert a szubsztanciális szellem, hogy távlatát megmentse és autonóm voltát fenntartsa, a közfelfogásból kilépett és nem foglalt állást. Az esszé ott virágzik, ahol az iskolák, a skatulyák, a közvélemény, a hiedelem alacsony, közönséges. Ezért lett Franciaország és Anglia az esszé klasszikus hazája.
Az esszé nem csatlakozott sem a tudományhoz, sem a valláshoz. Hát akkor milyen viszonya van a művészettel és a filozófiával? Az autonóm szubsztanciális szellem a tudományt elveti. Miért? Mert a tudomány az okság elvén épült fel, "az okság szerint való gondolkozás pedig a gyengeelméjűség jele". Aki a kauzalitás szerint akarja megérteni a világot, úgy jár, mint az, aki a torony szűk lépcsőjén megy fel sötétben, és a zseblámpával a kezében csak éppen azt a lépcsőfokot világítja meg, amelyet éppen elhagyott, s azt, amelyre lépett. A kauzalitásból nem tud áttörni és kilépni, a következetesség eszelőse lesz.
Az esszé a valláshoz jobban vonzódik, mert a religiózus ember a világot nem tekinti olyan láncolatnak, amely végül is olyan, mint az üveggyöngyfüzér. A vallásos ember problematikája azonban a par excellence szubjektív emberé. "A tudomány az esszéista számára ostoba, a vallás lírai". Ebből következik, hogy az esszében egyenlő mértékben fontos a látás emelkedettsége, a gondolat morális intaktsága, s az, hogy véleményei megegyezzenek a szép élet képeivel.
Az esszé a művészetet azonban nem fogadja el, mert az "az életet szebbé akarja tenni, mint amilyen, s ezért elrontja". Ez az idealizálás, vagyis elrontás, minden esetben a valóság rovására megy. Az esszé nem is filozófia, mert az mindig rendszer. Mi a rendszer? Az a gondolatvilág, amely úgy tünteti fel, mintha a bennünket körülvevő misztérium fátylát minden vonalon sikerült volna felgöngyölítenie. Az esszé megelégszik azzal, hogy ahol alkalom kínálkozik, a fátyol résein átpislantson. S ez a valóság. A filozófusnak nem sikerül több és más, csak egyetlen pillantás. De szerénytelenül azt hirdeti, hogy az összes titkot megoldotta.
Minden esszének különben pontosan ugyanolyan koncepcióra van szüksége, mint egy filozófiai rendszernek. Így tehát minden esszéből kellő részletezéssel filozófiai rendszer készíthető, s fordítva, minden filozófiai rendszerből, a lényegtelent elhagyva, esszét lehetne írni. A különbség az esszéista és a filozófus között tehát az, hogy a filozófusnak egész életében csak egyetlen lényeges koncepciója van, az esszéistának pedig annyi, ahány esszét ír. A filozófus tehát eszmékben végtelenül szegényebb ember. Abból az egyetlen ihletből, amit kapott, egész életében éldegél. Hiába, nincs több neki. S ha mégis lenne, talán, fél komolyan venni, mert az előbbit veszélyezteti. Esetleg újabb, az elsőnek talán ellentmondó intuíciókat a rendszer kedvéért kénytelen elhallgatni és elnyomni.
Az esszéista, mikor az egyik esszét a humanitásról befejezte, nyugodtan fog a másikhoz, amelyben a humanitást elveti. Mert bennünk éppen úgy élnek humanitárius, mint ellenhumanitárius erők, s az egyiknek éppen úgy nincs igaza, mint a másiknak, jobban mondva az egyiknek éppen úgy igaza van, mint a másiknak, és a fontos nem az, amit megállapít, hanem a vélemény értelmes volta, de mindenekfölött az ihlet minősége, a koncepció mélysége, a teremtő gondolat szabad játéka és az emberi elhatározás az abszolútumban.
A rendszer-filozófus abból a meg nem bocsátható ügyefogyott előítéletből indul ki, hogy csak egyetlen tökéletes, ellentmondás nélküli rendszer van öröktől fogva az idők végezetéig, minden ember és minden világok számára csak egy. Az esszéista tudja, hogy ez az egy rendszer Isten tudása. S alázattal megelégszik az ellentmondásokkal.
Önök ebből könnyen azt következtethetnék, hogy mert egyetlen véleménynél sem tart ki, s korlátoltnak bélyegzi azt, aki örök véleményeket kohol, az esszéíró nihilista. Tévednek. Az esszéíró nem az "egyetlen-vélemény-sem" álláspontján van, hanem a "minden-vélemény" álláspontján. S így a dolog megoldása éppen az ellenkező oldalon fekszik. Az esszéíró nem nihilista, hanem univerzalista. Már csak azért is, mert egyetlen véleménynek sem tulajdonít örök létet. A vélemény nem is fontos. Ami a fontos: a látás. A fontos: a teória. A fontos: a theorein, a szent látásban való részesülés. Így érthető az esszéista teóriagazdagsága, szemben a filozófus teóriaszegénységével. Egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt. Egy ilyen világ egy esszé. A filozófus primitív esszéista, akinek egész életében csak egyetlenegy szent látványban volt része, s ezért csak egyetlenegy esszét tudott írni. Hogy ez az esszé tizenkét kötet? Otromba mentség, s jellemző arra, aki mondja.
Az esszé esztétikája nem egyéb, mint a próza esztétikája. Az esszé-nyelvben, vagyis a par excellence prózában vidámság, komolyság, tömörség, levegős távlat, súly és könnyedség, mélység és világosság találkozik. Amikor az ember ezeket a szavakat felsorolta, a próza lényeges jegyeit már meg is jelölte. A vers lehet olyan könnyű, hogy tartalmatlanná válik, mégis jó vers. A próza ezt nem teheti. A dal, a dráma, a regény megengedhet magának homályt, mégis tökéletes lehet. Az esszé soha. Itt az értelemnek állandóan éppen úgy jelen kell lenni, mint a fantáziának és az érzésnek. Az eposz néhol a merő leírásban kimerülhet: az esszé leírásának csak akkor van jelentősége, ha a képnek filozófiai, morális, pszichológiai távlata van. Az esszé írójának szellemi helyzete a prózában realizálódik száz százalékban: a próza nem egyéb, mint az autonóm szubsztanciális szellem hangja.
Még egyet: a próféta, a tudós, a költő, a filozófus a hosszadalmasságot megengedheti magának. Esszé azonban éppen az, hogy rövid és tömör, sűrített és szűkszavú. Az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban és világtörténetet három oldalon. Harminc lapnál hosszabb művekre az embernek csak akkor van szüksége, ha nem egészséges, és száz lapon mindent el lehet mondani.

OAKLIJI, T. - READ, B. M: Poetry in East and West. 1938, London-Madras: World-press. 272 p.

Ha ez a könyv semmi egyéb nem lenne, csak papír, nyomtatás, cím és kötés, akkor is érdemes lenne róla beszélni. Szerény pompája s komolysága követelné. Milyen ízlés lehet az elefántcsontszínű bordás merített papírban, a bodoni betűk fegyelmezett szépségében, a címlap tisztaságában, s a sötétkék buckram vászonkötésben? A könyv mértéke, hogy az ember milyen könnyen barátkozik meg vele s milyen nehezen válik meg tőle. Van olyan, hogy egy időre az asztalon kell hagyni, melegedjen, mert barátságtalan, és nehéz megszokni. Ez a könyv halála: a művet, amellyel szemben ekkora bizalmatlanságot érzel, sohasem fogod elolvasni. A másik olyan, ha ellopnám, a bíróság fölmentene, mert azt mondaná, ilyen kísértésnek nem lehetett ellenállni.
Oakuji a japán esztetikus az európai, Read, az angol a keleti költészetről ír, így a csere s a tükrözés kettős: nemcsak kelet és nyugat költészete, hanem a keletiről nyugati, a nyugatiról keleti beszél. Elég keveset. A mű fele idézet. S az egész könyvben olyan áhítatos csend van, mintha a közelben istenek ülnének.
A keleti költészet, szól Read, nem foglalkozás. Mindenki lehet költő? Nem. Mindenkinek költőnek kell lenni. Verset írni annyira nem kiváltság, mint imádkozni. Olyasfajta költészettörténet, mint Europában, keleten hiányos lenne, és a valóságnak nem is felelne meg. Az igazi nagy versek szerzője sokszor ismeretlen, sokszor egy asszony, egy szamuráj, egy pap, egy koldus, egy halász, aki talán írni sem tudott. Read azt hiszi, hogy az európai költők nagy része a verset úgy írja, mint ahogy a szakácsnő a gombócot gyúrja: nem egészen rosszhiszeműen és nem is ihlettelenül, de hivatásosan, és így a legtöbbször isteni áhítat nélkül. Nálunk a vers kivétel nélkül mindig munka. S ott?

Mint a folyó a tengerben,
a mű a semmittevésben
ér célhoz és teljesül.

Már ez is vers. Egy hindu költő kínai legyezőre írta, s hogy a tea illatos volt, amit ivott, a legyező tulajdonosnője szép, az természetes.
Költőnek lenni nem hivatás, hanem annyi, mint megérteni a lét örök és mély költészetét.
Tegyük fel, valaki Japánban látogatóba megy a bölcshöz. Be akar nyitni a kapun, de táblát lát kifüggesztve, s azon a következő:

Ebbe a házba
túl sok idegen jár.
Terhemre van.

Milyen barátságtalan és goromba, szólal meg a látogató bosszúsan, megfordul és már távozni készül. A kísérő elmosolyodik és mulatva nézi a kedveszegett idegent. Fordít egyet a táblán s a hátlapra mutat. Íme:

A felirat, kedvesem,
nem neked szól.

A kislány a kertben szaladgál s a fűben pihenő állatkák felriadnak. A vers pedig:

Szegény béka!
Ne félj! Tudd meg,
Issza van itt.

Az öreg hadvezér halálos ágyán fekszik, papírt és ecsetet kér. Már érzi, az idő elkövetkezett. Fejbólintással elbúcsúzik családjától, barátaitól, aztán azt írja:

Őszi szél.
A lomb fáradtan hull.
Hová? Ki tudja?
Vándor, ne légy szomorú.

Közhely. Mi benne a vers? Csoda, hogy az. Mégis az. Költészet a szerelem, a hold, a kakukk, a bánat, az itóka, ahogy költészet a kaputábla, a kislány futkározása és az élettől való búcsúzás. Read azt írja: Ezeréves mondatok, és még mindig olyan melegek, mintha reggel ejtették volna ki. Aztán hozzáfűzi: Mi más a költészet, mint olyan szavak, amelyek, mint a nap, nem hűlnek ki soha?
Oakuji bevallja, hogy amikor először értett meg európai verset, olyan mámoros szédület fogta el, mint mikor először ivott bort. "Azóta - szól - számomra, a keleti teaivó számára az európai ember és lélek és élet és költészet jelképe a bor".
Az erőszakot és a szenvedélyt alig lehet megérteni: a költő nem tűr más véleményt, más érzést, más szavakat, mint csak azt, ami az övé. Az olvasót legázolja és Énjébe tapos. Az európai költészet olyan, mint a szerelmes férfi, mikor kedveséért küzd. Ezért van szüksége lovagiasságra, mértékre, rímre, versre, strófára, szerkezetre. Erre a szabályra szükség van, mert enélkül az egész csak egy őrült tombolása lenne. A poétika a költészet morálja. Keleten ilyesmire alig van szükség. Ha nyugaton költészettan nem lenne, a versek helyett a költők üvöltöznének.
A borszerű, félőrült, szenvedélyes erőszak a nagy szavak költészete. "Nálunk a legszebb szó: a kavics, a vízcsepp, a holdsugár". Az európai szavak titáni méreteit keleten általában senki sem bírja el kellő hasonulás nélkül. Szerelem, sors, halál, sötétség, éter - a nyugati versekben található szavak, amelyek eleinte úgy hatottak rá, mint a bunkócsapás. Mikor Nietzschét japán nyelvre fordították, a fiatalemberek százszámra követtek el öngyilkosságot. A hatás olyan volt, mint amikor a fehér ember először adott pálinkát az indiánnak. Demoralizált. Eleinte Shelley, Keats, Wordsworth verseiből nem hallottam mást, mint vad dübörgést, amely úgy hangzott, mint az ágyúdörgés. Később tudtam csak meg, hogy ez a hang szívdobogás.
Aki egyszer a bort megízlelte, nem tud lemondani róla. Sokszor láttam, hogy amikor európai ember először olvas keletit, mintha bűbáj venne rajta erőt. Ugyanez történik velünk, azzal a különbséggel, hogy a bűbájba csaknem belehalunk. Azt, hogy a vers a szavak orgiája, sohasem fogom megszokni és sohasem tudok róla többet leszokni.

SCOTT, Bentley Robert: Life and fate in the English literature. 1939, London: Century. 320 p. Aesthetics and philosophy of art series, no. 2.

A világirodalom kitűnő szerzőinek olvasása közben Bentley Robert Scott észrevette a különbséget az olyan művek között, amelyek regényesek és az olyanok között, amelyek költőiek. Karl Spitteler svájci költő kijelentése a regény hibrid voltáról és pszeudo-műfajszerűségéről, végül arról, hogy ez tulajdonképpen félművészet, eléggé ismerős. Scott hivatkozik is rá, de tovább megy, és a regény ellen való kifogásait esztétikailag és metafizikailag megalapozza úgy, hogy a regényest és a költőit egymástól egyszer s mindenkorra elválasztja.
A különös azonban nem ez. Scott észrevette, hogy kapcsolat van a mű és az életsors között, és az olyan szerző, aki regényes művet ír, annak élete is regényes, aki pedig költői műveket ír, annak élete is költői. A regényesség és a költőiség nemcsak a művészetben nyilatkozik meg, hanem az életben is. Mert, mondja: a sors is mű, s a művészet szabályai reá is érvényesek. A sors esztétikai alkotás, és éppen úgy, mint egy táj vagy tett, vagy maga a kozmosz, esztétikailag értékelhető. Kell is értékelni. "A sikerült sors esztétikai értékeket valósít meg, a nem sikerült pedig esztétikai értéket sért". Az ember a sorsot értékeli is, de annak, hogy ennek az értékelésnek alapvető gondolatai esztétikaiak, nem ébred tudatára.
Három példából indul ki: Cervantesből, Goethéből és Dosztojevszkijból. Közbevetően beszél Victor Hugoról, Proustról és másokról is. Azt a megállapítást teszi, hogy a regényíró életének alapvonása a problematika. A bonyolult kérdésszerűséget beszéli ki, de anélkül, hogy megoldaná. A regényesség lényege a probléma, éspedig szándékosan megoldás nélkül. Megoldott és befejezett regény nincs: marék amorf bonyodalom, amelynek sem igazi kezdete, sem igazi vége. Don Quijote sorsa, ha az ember annyi kalandot eszel ki, hogy ne egy, hanem húsz, ötven, nyolcszáz kötetet töltsön meg, a határtalanba meghosszabbítható. A Wilhelm Meister, a Pickwick Papers, a Bűn és bűnhődés vagy az Eltűnt idő vagy az Ulysses ugyanilyen végnélküli kaland. A regénynek a folytatásra általában hajlama van. Miért? Mert a regényben az élmény, a gondolat, a kép - végeredményben az ember maga nem fejeződött be és nem nyert végleges formát. A regény csak problémákból, bonyodalmakból, megoldatlanságokból, szóval a sors éretlenségeiből és befejezetlenségeiből készíthető. Ezért a regény a szekularizált újkornak, a demokráciának, a szocializmusnak, a világszemléleti anarchiának, a vallástalanságnak, az istentelenségnek par excellence műfaja. S e kifejezésnek, amelynek gyökerében, alapjában, teremtő magjában az emberi sorskoncepció nyugszik, a modern amorf Proust-Joyce-i regényhez kellett érkeznie. "Ez a jellegzetes élmény, amely csak élmény és semmi más, - nem értették meg, nem érett meg, nem öltött formát, nem fejeződött be. Élet csupán, amely nem vált sorssá".
Íme a kiindulás: a regény és a költészet szemben áll. A regény témája: az élet. A költészet témája: a sors. Az élet az alaktalan élmény befejezetlen és befejezhetetlen tartama. A költészet témája a sors, a sors pedig a megformált és kész, befejezett és megoldott élet.
A szerző az angol irodalmon ezt az alapgondolatot vezeti végig. A Sterne-ről, Byronról, Thackeray-ről, Browningról írt fejezetek tökéletesek. És az elmélet alkalmazásakor érdekes újabb szempontok derülnek ki. Scott szerint nem az a regény, amit általában annak neveznek, a prózai elbeszélő műfaj, és nem az a költészet, ami versben írt líra. A regény és a költészet között levő különbség nem a műfajban van, hanem a művész sorskoncepciójában. Valaki írhat prózai elbeszélő művet s az lehet költészet. Ilyen eset Voltaire-é. Írhat valaki versben lírát, és az mégis regényes lesz. Ilyen eset Byroné. Miért? Mert Voltaire sorsot élt, befejezett és kész életet, Byron pedig csupán befejezetlen élményeket. Az angol irodalomban Sterne vagy Thackeray költészetet írtak, bár műfaj szerint a mű regény. "A mű karakterét az író által élt élet karaktere határozza meg". "A mű azt mondja el, hogy az alkotó életéből mit csinál: regényt, vagy költészetet. Byron verset írt, de az élet, amit élt, regényes volt; Hardy prózát írt, de az élet, amit élt, költői". Más helyen: "a mű hovatartozóságát azonnal elárulja, hogy az alkotó saját életét regényesíti, vagy költöiesíti". Regényesíti, ami nem egyéb, mint: impresszionisztikusan élményekbe oldja fel; költőiesíti, ami nem egyéb, mint: egyetlen nagy koncepcióba tömöríti és eszerint megformálja.
A regényesítés szélső formája az önéletrajz. Scott idézi Kässnert, aki szerint az önéletrajz a mítosz ellentéte. Ez az abszolút szubjektív élményszerű élet. Goethe, Dosztojevszkij, Proust. A költészet az élet poetizálása, hogy az élet végül is mü legyen, alkotás, kész, sors, ami nem hull szét, nem olvad el, hanem a befejezett dolgok szférájába emelkedik. Lehetne az "örök" szférájának is nevezni. Scott e körnek a "monumentum" elnevezést adja.
Scott könyvének jelentősége, hogy a mű és a sors egységére hosszú idő múltán ismét felhívta a figyelmet. "A tökéletes mű nem lóg a levegőben, de nem nőhet ki hamis, hazug és rosszul megépített" sorsból sem. "Az esztétikai értékek, mint amilyenek a harmónia, a rend, az arány, és mindenekfölött: a szépség, az első megvalósulási területe maga az emberi élet. Csak innen, az életben megvalósult szépségből kerülhet az érték a művekbe". "A szép sors és a szép mű összetartozik". "Nem lehet alacsonyrendű életet élni és nagy műveket alkotni". "A szépség egyetemes értékét a költészet tárja fel, akárhol is nyilatkozzék meg ez a költészet: a műben, vagy a sorsban".
Az élet poetizálása lassú, kényes, finom és magasrendű munka. Csendes, magányos és nehéz. Amit irodalmasításnak szokás nevezni, az ennek éppen az ellenkezője. Életüket a sznobok irodalmasítják s ezek a jellegzetesen regényesek. A poetizálás elsősorban az egyre növekvő valódiság és őszinteség s az ennek nyomán járó élesedés, világosodás, lelkesülés, magasodás, ami csak más szó arra, amit Shaftesbury nemes enthuziazmusnak hív. Ez az enthuziazmus a költői élet koncepciója, ez a tiszta szenvedély, amely a magányban oly csendesen tud izzani, de amely az emberek között oly nagy tüzeket tud gyújtani. Nem feladni a szépet, keresztülvinni az élet minden vonalán: "legyen szép az ember ruhája, legyen szép a háza, legyen szép, amit gondol, s akkor szép, amit alkot, és szép, ahogy él".
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
szeretettel
  2012-04-18 19:39:00, szerda
 
  ÍRÓASZTALKULTÚRA



A szép stílus adomány, amit nem lehet megszerezni. Az emberrel együtt születik, és az illető talán nem is tud róla. Van úgy, hogy méltatlan hozzá. Tudunk arról, hogy szép stílusa volt egy iszákosnak, egy rablógyilkosnak és egy félig idiótának. Szépen írhat az ember csomagolópapírra, az újság szélére vagy papírszalvétára, kölcsönkért ceruzával, vagy a postahivatalból lopott tollal. Mindez nem fontos, mert a stílus szép.
Amit mindenki megszerezhet, az a választékos stílus. A választékos stílus első feltétele pedig a nemes papíros és íróeszköz.
Lehet, hogy nem részesültem a szép stílus adományában, de mindig súlyt helyeztem az emberileg elérhető legmagasabb fok, a választékosság előfeltételeire. Az írás külsőségeire gyakran komikus gonddal ügyelek. Kedves foglalkozásom a papírkereskedések kirakatai előtt álldogálni, lelkiismerettel az újabb írószerek fölött szemlét tartani. A civilizáció előzékenysége számos esetben boldog percekben részesített. Ha újfajta ceruzavédőt, tollszárat, hordozható tintatartót láttam, főként ha ízléses volt, ki kellett próbálnom. Az új papírminőségekről nem is szólva. Hogy a dosszié gyengém volt, az természetes. De nem kevésbé a tinta, s mindaz, ami az íróasztalon helyet találhat.
Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy az írással foglalkozók nagy részének eziránt érzéke nincs. Ismerek olyanokat, akik számottevő szellemi képesség fölött rendelkeznek, és rotációs papírra firkálták műveiket pocsékul hegyezett harmadrendű gyártmányú ceruzacsutakkal. Hogy aztán a szellem megnyilatközása kétes lett, vagyis a stílus minden inkább volt, mint választékos, azon cseppet sem csodálkoztam. Azon csodálkoztam volna, ha nem lett volna így. Rotációs papírra csak az firkálhat, akinek stílusa kezdettől fogva szép, s így nem szorul a papír ihletére, és az, akinél az egész dolog semmit sem jelent, vagyis aki irodalmilag jelentéktelen. Közönséges ember, akinek becsvágya van, s aki a választékosság fokát el kívánja érni, annak ilyesmit elkövetni nem szabad.
Elhatároztam, hogy az olyanok számára, akik szeretnek írni, elbeszélem tapasztalataimat, és ezzel megindítom az íróasztal kultúrájának mozgalmát. Bizonyos tekintetben ettől a stílus megnemesedését várom. Az íróasztal kultúrája, kérem, van olyan fontos, mint az étkezőasztalé. A magam részéről inkább megelégszem egyszerűbb abrosszal, evőeszközzel, sőt nem ragaszkodom a tálakhoz sem különösebben, ha valamely okból csak úgy az edényből merik a levest és a főzeléket. De ha íróasztalomon valami nem tetszik, még meg is haragszom. Ha pedig elmegyek hazulról, akár hosszabb utakra, akár csak néhány napi kirándulásra, ruhát, ételt megelőzi a gondolat: nos jó, hát megyek, de milyen ceruzát, milyen papírt és milyen füzetet vigyek.
A dolog nem olyan egyszerű, mint általában hiszik. Igaz, hogy eddig még minden esetben oly túlzott gonddal láttam el magam, hogy az útra vitt írószer tizedrészét sem használtam el. Tavaly két hétre nagy köteg papírt vittem, lehetett háromszáz ív, válogatott, vagy ötféle különlegesen fehér, elefántcsontszínű és merített bordás papír, ezenkívül hat vandonatúj ceruza, meg toll, tinta, két jegyzetfüzet, egy nagyobb és egy kisebb, és a napló. Az egész idő alatt nem írtam többet száz sornál, s később ennek felét is eldobtam. De ne higgyék, hogy bántott. Valahányszor szobámba léptem és az asztalon megláttam a kék faszcikulust a sok drága papírral, amint az erdő szűrt zöld fényében feküdt, a színes ceruzákat, a tintásüveget, a tollat, különös megnyugvás fogott el.
A lét biztosításának elég primitív foka, tudom, mint minden halmozás, pénz, élelmiszer, ezüst, arany. De a biztosítás fölött volt célom: az írás legnemesebb eszközeivel magamat a választékosság színvonalán tartani. A sok papírt érintetlenül vittem haza, de nem bántam meg, sőt a legközelebb újra így teszek.
A nyugati embernek a test közvetlen használatára rendelt tárgyai iránt való bántó érzéketlensége, amely abban nyilatkozik meg, hogy súlyt helyez arra, ami maszkszerű, és a nyilvánosság felé néz, ellenben lompos és közömbös az intimitásban, az íróasztal kultúrájában is megnyilatkozik. Csak nézzék meg egy igazgató, egy miniszter, egy bankár íróasztalát. A tintatartó dekoratív pátoszát, a sokféle kelléket, amely nevétségesen pöffeszkedik, mintha gazdájától tanulta volna, mind a hatás kedvéért állították oda, s mintha mind valami nagyot lennének hívatva reprezentálni. De róluk nem beszélek, mert ők nem írnak, csak aláírnak.
A nyugati embert meg kell tanítani arra, hogy nem én olvasom a könyvet, hanem a könyv olvas engem. S ha így van: nem én írok a tollal, hanem a toll ír velem. Nem én írok a papírra, hanem az ír reám. Ha mindezt jól meggondolja, nagyobb figyelmet fog fordítani tollára és papírjára, nehogy koszos rongy papír írjon rajta lepattogzott és rozsdás tollszárral, nyikorgó tollal. Egyelőre nem füzök hozzá elhamarkodott reményeket. Az európainak az eddigieknél sokkal komolyabban kell vennie lényének abszolút intimitásait, hogy ezt a fokot el tudja érni. S ilyesmihez száz év nem sok.
A művész, a költő, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár. Nem kívánok pedantériát. Ebben a tekintetben az én esetem szélsőség, és korrektségemet senkire se kívánom ráerőszakolni. De, kérem, ezek a ronda tollszárak, ez a pocsék papír, ezek a cafatok szerteszét, a félig eltépett ívek, az olcsó ceruza, a rozsdás olló, nem eredményezhet mást, mint maszatos mondatokat, rendetlen, kapkodó gondolkozást. A figyelmetlenség itt fantáziátlanság és a meghittség hiánya és az írás kultuszának nem ismerete.
Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi, mint emberfölötti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremtő Szó. Mocskos ruhában járó papot megvetünk, s azt, aki reggel az oltárról nem törli le a port, elcsapjuk. De ugyanakkor feltépett levélpapírra írjuk gondolatainkat és újságpapír alól kotorjuk elő a fontos jegyzetet? Vegyék tudomásul, hogy akinek asztalán hírlapot találok, abban bizalmam végleg megingott. A sajtónak a Logosz oltárán semmi keresnivalója nincs. Ezt komolyan mondom.
Mikor annyi nemes papírt gyártanak! A halványsárga, bordás, félvastag merített papír a gyengém. De a kékesfehérnek se tudtam soha ellenállni s így felváltva kell használnom. A fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad. Hogy milyen formára vágassák? A kérdés nagyon nehéz. A kvart, szerintem a tökéletes forma oly művek számára, melyek már készek. Írni nem szívesen írok ilyen alakra. Próbálkoztam már legalább harmincféle alakkal, de nem tudtam megállapodni egyiknél sem. Sőt bizonyos tekintetben szeretem a változatosságot. Helyesnek azt tartom, ha színes fedőlapokban nyolc-tíz féle papírfajta nyolc-tíz féle nagyságban ott áll szép rendben az asztalon, vagy a fiókban. Még látványnak is szép.
A ceruza puha legyen, vagy kemény? Mindenkinek ízlésére bízom, de azt kikötöm, hogy a gyártmány csak elsőrangú lehet. A Kohinoor, a Castell, vagy a Stádler ceruzákat találtam a legjobbaknak, és ezeket igazán tudom ajánlani. Egészen puha tintaceruzával szeretek írni, de ez nem szabály. Írhat, bárki, feketével is. Csak a hegyezésre kell ügyelnie. A figyelmetlen hegyezés kegyetlenség.
A toll az írás második nagy fejezete. Nemes papírra nemes tollal kell írni. Hosszú tapasztalat alapján a birminghami Hughes-gyár készítményeit ajánlhatom, főként a gömbhegyűeket. Azt hiszem, ezek a világ legjobb tollai. Rézből és acélból készült, két fajta van, én inkább a rezet kedvelem, de szívesen írok az acéllal is, mert puha, símán fut és egyenletes. A tintafajták közül a legjobbak az igen finom töltőtoll tinták. A kéken maradók és az ibolyák, úgy vettem észre, a legfinomabbak. A hivatalos feketedő kék tintát mellőzni kell, mert közönséges és durva. Van, aki panaszkodik, hogy írótollba a töltőtoll tinta híg. Ezt az észrevételt magam is megtettem. És ha utazom, tintaceruzából készített ibolyaszínű tintát használok, néha otthon is, mert évek óta bevált, ha kellő sűrűségűre tudom oldani.
A magam részéről elmondhatom, hogy szeretem a színes ceruzákat. Kedvelem, ha az asztalon sok az átlátszó és csillogó üvegtárgy, tál, ceruzatartó, tintatartó, nehezék, kocka. Legyen kéznél radirgumi, olló, papírvágó kés, akárcsak a fiókban. Ez a kultúrához tartozik. Ragasztóról sem szabad megfeledkezni. Az asztalon legyen öt-hat tollszár, mindegyikben másféle toll. Ez önkéntelenül alakult bennem ki, hogy jelezze: az írás minden alkalommal külsőségekben is teljesen új feladat elé állít. Más tollszár, más toll, más papír. A megszokás ellen tiltakozom. S eddig elmondhatom, hogy semmiféle szokást nem vettem fel, se jót, se rosszat. Csak egyhez ragaszkodom: az ízléshez és a színvonalhoz. Asztalomon semmiféle elhanyagolást nem tűrök. Miért legyen rendetlenebb, mint az ágyam, holott csaknem ugyanannyi időt töltök vele, s ugyanolyan jelentékenyet.
Az asztalon kell legyen valami, ami fölösleges. Ami csak vonzó és kedves, de nincs értelme, hogy ott van, s ezért, ha az ember látja, megpihen. Korsó? Fénykép? Virág? Emlék? Szobor? Nem szólok bele. Magánügy, mint az egész íróasztal. Mint a nő toalettasztala, mellyel rokonságot tart, mert kapcsolatban áll a halhatatlansággal.
 
 
0 komment , kategória:  Hamvas Béla: A BABÉRLIGETKÖNYV  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 606
  • e Hét: 606
  • e Hónap: 80164
  • e Év: 2021444
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.