Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
szeretettel
  2012-04-19 19:27:00, csütörtök
 
  UTOLSÓ KÖNYV
AZ ISTENEK LAKOMÁJA



1
Népeink szent tava, előkelő hegyeitől körülvéve, a legtisztább és a legkékebb tó volt, amit láttam. Az ősz sötétsége ereszkedett a csendes víztükörre, amikor először megpillantottam. Láttam a templomokat. Láttam a szent kőgyűrűt. Láttam a barázdát, amiből Tages emel¬kedett ki, hogy tollba mondja bölcsességeit. Láttam Begoé nimfa forrását. Ők talán valahol másutt jelentek meg. Tarquiniiben mutogatták Tages földbe vájt gödrét. Rómában Egeriának barlangja és forrása volt. De a hagyomány ezeket a helyeket Volsiniiben szentesítette.
Számomra a legszentebb a változó isten temploma, Voltumna kőoszlopos épülete volt, amelyben a középső fülke üresen állt. Bronzból öntött szép Chimaira őrizte, oroszlán, kígyó és sas ugyanabban a testben, egyesítve magában a földet, az alvilágot és az eget a változó isten külső jelképeként. Legyőzhetetlenül őrizte Voltumna üres fülkéjét. A görögök azt állították, hogy hősük szárnyas paripán lovagolva legyőzte és megölte Chimairát. Ifjúságom napjaiban ennek bizonyságára megmutatták nekem Korinthoszban Pégaszosz forrását. De népem körében még mindig él Chimaira a változó és alakját változtató isten szent jelképeként. Őt a görögöknek még nem sikerült megölniök.
Az őszi ünnepségek idejére sok nép gyűlt össze valamennyi városból, noha csupán a városok képviselői léphettek be kíséretükkel a szent területre, és lakhattak a szent kunyhókban. A nem szent város, a hatalmas és gazdag Volsinii a tótól félnapi járóföldre emelkedett hegyének ormán. Híres volt kézműiparáról és kereskedelmi áruiról, és hasznot húzott az őszi ünnepségekből. De a szent Volsiniiben a tó partján az ünnepségek idején nem volt szabad kereskedni.
Az ünnepségek első reggelén betakart fejjel a tanácskozások házába kísértek, ahol összegyűlt a tizenkét város tizenkét képviselője. Közülük csak ketten voltak igazi lukumók, öten a lukumó címet használták, egy a népe által megválasztott király volt, a többi négyet pedig városuk tanácsa jelölte ki képviselőnek, s meghatározott időre szóló hatalmukat törvények korlátozták. Ilyen volt Clusium képviselője is. Voltak köztük öregek és fiatalok is, mint a tarquinii Lars Arnth Velthuru, aki atyja helyetteseként érkezett, de valamennyien magukra öltötték városuk szent köntösét, és egyforma kíváncsisággal néztek rám. Díszhelyek nem voltak. Kedvük szerint leülhettek vagy állhattak, anélkül hogy bármiféle tiszteletet tanúsítottak volna egymás iránt.
Kitakartam a fejem, és tudtam, hogy ez az első és legegyszerűbb próba. Amint tekintetem végigjártattam rajtuk, mindegyikük jelt próbált adni nekem, ki az ujjával, ki a szemével hunyorgatva, ki mosolyogva, ki komolynak tettetve magát. Köntösüket kifordították, nehogy városuk jelképéről bármire következtethessek. Mégis nyomban tudtam és megéreztem, ki a két igazi lukumó. Nem tudom megmagyarázni, miről éreztem meg, de feltétlen bizonyosság és tudás töltött el, úgyhogy elmosolyodtam a gyermekes játék miatt.
Mentem, és fejet hajtottam, először a volsinii aggastyán előtt, aztán üdvözöltem az örökké hideg Volterra sötét arcú lukumóját. Ő erős testalkatú férfi volt, és még nem töltötte be az ötvenet. Talán a szeméről ismertem fel, talán szemöldökráncairól. Szigorú komolyság áradt belőle, az aggastyánból pedig mosoly és nyájasság. A többieket csak fejbólintással üdvözöltem.
Mindkét lukumó egymásra tekintett és előlépett. Az aggastyán így szólt:
- Ismerlek téged, Lars Turms.
A többi város képviselője nyomban hevesen vitatkozni kezdett egymással, és néhányan azt mondták, hogy ez még egyáltalán nem bizonyíték. Értesüléseket szerezhettem mindkét lukumó külsejéről, vagy talán Clusium képviselője velem egyetértésben titkos jelekkel mutatta meg nekem őket. Egyáltalán nem törődtek velem, mintha nem is hallgattam volna végig vitájukat. De az öreg lukumó a vállamra tette a kezét. Kimondhatatlan jóság, nyájasság, könyörületesség melege sugárzott belőle énbelém, amikor szépen mosolyogva így szólt hozzám:
- Járj-kelj szabadon ezekben a napokban, ahol és ahogyan akarsz, szent vagy nem szent helyeken. Légy jelen az áldozatoknál, ha akarod. Nézd a versenyjátékokat. Semmilyen ajtót nem zárnak be előtted, senki sem kényszerít semmilyen ajtó kinyitására.
A volterrai lukumó kezével barátságosan megérintette a karom. Szilárdság, erő, biztonságérzet áradt belém a kezéből.
- Készülj fel, ha akarod, Lars Turms - mondta. - Senki sem kényszerít a felkészülésre. Miért kellene felkészülnie az igazi lukumónak? De a felkészüléssel kifinomulsz, hogy olyasmit is befogadj és tapasztalj, amit eddig nem tapasztaltál.
- Hogyan kell felkészülnöm, atyám? Hogyan kell felkészülnöm, bátyám? - kérdeztem tőlük.
- Úgy, ahogy akarod, Turms - mondta nevetve az öreg. - Van, aki felkapaszkodik a hegyre, a magányba, a másik az emberek zsivajgásában keresi önmagát. Sok ösvény van, de ugyanahhoz a célhoz vezetnek. Ezekben a napokban virraszthatsz és böjtölhetsz. A virrasztás segít a minden¬napi embernek, hogy olyasmit lásson, amit különben nem lát. De bort is ihatsz, amíg a zúgásban és a ködben cserben nem hagy a lábad, hogy aztán magadhoz térve, miután kihánytad az előző italt, újra ihass. Szerethetsz nőket, és a kimerülés határáig kielégítheted érzékeidet. Akkor is jönnek igazi álmok és látomások. Mai koromban már bánom, hogy nem próbáltam ki ezt az utat is. Most már késő. Hamarosan hetvenéves leszek, fiam, és nem vágyódom arra, hogy további időt eszközöljek ki az istenektől, és még tíz évig viseljem el rozzantra kopott testemet.
- Az érzékek a legédesebb kimerültségbe simogatják az embert - mondta a volterrai férfi. - Segítenek bennünket, hogy elviseljük ezt az életet, és még köszönetet is mondjunk érte. De azért jusson eszedbe, Turms, hogy az éhség is, a szomjúság is, a kielégületlenség is élvezetté válik, ha látomásokhoz vezet. Nem állítom, hogy ezek nemesebb élvezetek lennének, mint az ittasság vagy a kielégülés. Mindenkinek megvan a maga útja. Nem adhatok tanácsot neked, hogy te melyik utat kövesd. Csak a magam útjáról mesélhetek.
Az aggastyán mogyoróvesszejével rámutatott, és így beszélt:
- Ő pásztornak született, és a hegyek magányában látta látomásait. Az én testem régi nemzetségbe született. Ő mint lukumó mégis öregebb lehet nálam.
Több tanácsot nem adtak nekem, de a szemükből, sugárzásukból éreztem, hogy a szívük mélyén elismertek engem. Nekik, lukumóknak, akik önmagukat elismerték, nem volt más próbára szükségük, mint arra, hogy én, Turms, én voltam. De a hagyomány kedvéért próbára kellett tenniök engem, hogy magam találjak rá önmagamra, és ismerjem el magamat. Ez a leggyötrelmesebb a lukumó számára.
Azon a napon láttam, hogy új rézszeget vertek a végzet templomának kortól megszürkült faoszlopába. Sok szeg volt benne, fej fej mellett, és a legrégibb szegfejek durván voltak megmunkálva, és megzöldültek a rézrozsdától. De még sok hely maradt az oszlopon. Az istenek mérték még az időt az etruszk népeknek és városoknak.
Három napig külpolitikai ügyekről tanácskoztak, meg Veiji háborújáról Róma ellen. Caere és Tarquinii megígérte, hogy fegyverekkel és csapatokkal segíti Veijit. A görögökről is beszéltek, és Lars Arnth megkísérelte, hogy Populonia és Vetulonia támogatásával kijelentse, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a háború a görögök ellen. De nem talált visszhangra. A lukumók közül egyik sem avatkozott a háborúról folytatott eszmecserébe, mert a lukumó csak saját városának megvédésére fogadja el a háborút, ha veszély fenyeget, de ilyenkor is erejét veszti. Mialatt a többiek vitatkoztak, a volsinii aggastyán a fülembe sugdosott:
- Csak hadakozzanak Róma ellen. Rómát úgysem tudják legyőzni. Bizonyára tudod, hogy Róma atyád városa, és a legtitkosabb előjelek fűzik a te városodhoz. Ha Róma elpusztulna, elpusztulna Clusium is.
A fejemet ráztam, és így válaszoltam:
- Sok dolog van, amit nem tudok, és ilyesmiről a beavatottak sem beszéltek nekem Clusiumban.
Kezét a nyakamra tette, és így suttogott:
- Milyen erős és szép vagy, Turms. Örülök, hogy megértem, hogy láthassalak. Puszta közelséged melegíti öregségemet. Ne higgy a beavatottaknak. Ők kénytelenek bemagolni a tudásukat, és másoktól megtanulni a varázsigéket meg az áldozatokat. Mást nem tudnak. Talán még nem kellene felfednem előtted ilyen titkos dolgokat, de puszta szórakozottságból megfeledkezhetem róla, hogy később elmondjak neked olyasmit, amit a városod miatt jó tudnod. Atyád elfoglalta Rómát, és néhány évig ott tartózkodott, hogy rendbe hozza a város ügyeit. Ő visszaadta volna a várost Lars Tarchónak vagy a fiának, de a rómaiak meggyőzték, hogy szívesebben kormányozzák önmagukat, semhogy eltűrjék egy rossz király önkény¬uralmát. A rómaiak azt is megkísérelték, hogy meggyilkolják őt. Egeria szent barlangjában találkozott a legöregebb Vesta-szűzzel, aki elmondta és tolmácsolta neki a jóslatokat. Atyád hitt neki, és önként lemondott Rómáról. De az előjelek miatt Róma sorsát Clusium sorsához kötötte. Ha valaha valamilyen külső veszedelem fenyegeti Clusiumot, Rómának meg kell mentenie. Ez meg van írva Róma szent könyveiben, és megerősítést nyert az istenek lakomá¬ján. Lars Porsenna ezt fontosabbnak tartotta, mint az állami egyezményt, amit bárki meg¬szeghet, ha a nép maga kormányozza önmagát. A rómaiak önérzete miatt jobb, hogy ezt nem hozták nyilvánosságra. De a régi nemzetségek tudnak róla, és atyáról fiúra megőrzik ezt az ismeretet.
- Erről tudnod kell - folytatta. - Clusium sohasem csatlakozhat Róma ellen indított háborúhoz, és Clusiumnak Róma mellett kell felemelnie a szavát, ha a bosszús szomszéd népek teljesen el akarják pusztítani. Megbüntethetik és meg is kell büntetniök Rómát. Rómának szüksége van a fenyítésre, hogy felnőjön. De ha az etruszkok részéről teljes pusztulás fenyegetné Rómát, Clusiumnak a saját jövője érdekében inkább Róma mellett kell harcolnia, mintsem Róma ellen. Ez annyira kötelező és szent dolog, hogy maguk az istenek szálltak le az égből a megerősítésére. De megegyeztek, hogy erre egyetlen nyilvános jellel emlékeztetnek, éspedig azzal, hogy Rómában nem lehet nyilvános adásvételt jóváhagyni, amíg ki nem nyilvánítják: Ez Porsenna földje, vagy ez Porsenna háza, vagy ez Porsenna portékája. Hiszen Róma hírnevével, házaival és minden holmijával együtt Porsennáé volt, miután ő elfoglalta.
Eszembe jutott, hogy magam is csodálkoztam azon a furcsa szokáson, amit Rómában az árverezőknek kellett követniök az adásvétel törvényesítésénél. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy a lábam miért vezetett olyan ellenállhatatlanul a szent barlangba, és miért ismertem rá és fröcsköltem arcomra a forrás vizéből. Atyám nyomdokaiban jártam. Ezért ismert fel nyomban az arcomról a legidősebb Vesta-szűz, mint atyám fiát.
A városok képviselői hét napon át belpolitikai ügyekről tanácskoztak, és határvitákban döntöttek. Napról napra könnyebbnek éreztem magam. Elkeveredtem a nép között. Jártam szent és közönséges helyeken. A többiekkel együtt nevettem és kiabáltam a szokásos versenyjátékokat szemlélve. De ha rám ismertek, a legnagyobb tolongás közepette is hirtelen üresség támadt körülöttem, és az emberek félénken néztek rám. Ezért kezdtem inkább a magányt és a világosságot keresni. Nem éreztem sem éhséget, sem szomjúságot. A csillagokat nézegetve a hegycsúcson virrasztottam. Áradt belém az öröm, és semmilyen gond nem rontotta többé a kedélyemet. Bármelyik lukumó puszta pillantása vagy érintése vagy barátságos szava elegendő volt, hogy kiűzze a szívemből az árnyakat, s szívem ege nyomban kiderült.
Aztán sor került az áldozatokra és a hozzájuk kapcsolódó hagyományos versenyjátékokra. Az áldozatokat a templomokban végezték, de a szent viadalokat a kőgyűrűn belül vívták. A lukumók és a városok képviselői tizenkét szent kövön ültek, de ezeket párnákkal tették kényelmessé, és mindenki, akinek megengedték, hogy a szent területre lépjen, városának képviselője mögött szorongott. A tulajdonképpeni köznép a hegyoldalakról és a háztetőkről nézte a viadalt, az egész környék emberektől tarkállott, és Volsinii közönséges városa elnéptelenedett. A küzdelmekre mélységes csendben került sor, tiltottak mindenféle cirkuszban szokásos lármát vagy tetszésnyilvánítást.
Jómagam jelen voltam, amikor a villámnak mutattak be áldozatot, melyet nekem kellett az isten kőasztalára helyeznem. A hajszálakat a saját hajamból vágtam, a kis halakat hálóval a tóból fogtam, és a hagymákat magam ástam ki a földből. A hagyományos imákat Volsinii villámpapja mondta el, mert én nem tudtam őket. A pap aztán előadta, hogy a sziget templomában milyen előjeleket észleltek a különböző városok számára. Csupán Veijinek mutatkoztak gonoszul vöröslő villámok rossz égtáj felől. Ami a többi várost illette, nem volt tudomás említésre méltó szerencsétlenségekről.
Turms isten napján egy nagy birkanyájból kellett kiválasztanom egy anyajuhot, hogy a nevemben feláldozzák. Minden juh szép, tiszta és hibátlan volt. Az anyajuh, amit kiválasztottam, szelíden követett az oltár mellé, és nem próbált menekülni, amikor a pap kőkése elvágta nyakán az ereket. Miután a vér az áldozókelyhekbe folyt, a pap megnyitotta a juh hasát, és elővette a májat. A színe megfelelő, a máj pedig hibátlan volt, de másfélszer nagyobb a szokásosnál. A zsigerjós ennél több magyarázatot nem adott az előjelre, de ettől kezdve jóstársaival együtt más szemmel nézett rám, mint addig, tisztelettel kitért az utamból, fejet hajtott előttem, és úgy köszöntött, ahogyan az isteneket szokták. Ebből megértettem, hogy tudásuk alapján elismernek lukumónak.
A következő napon Volsinii öreg lukumója valamilyen mondvacsinált ürüggyel a házába hívatott. Amikor a nyolc oszlop között beléptem, az előcsarnokban egy férfit láttam, aki feszülten várakozva az első fülkében ült egy kemény ülésen, és üveges szemmel meredt maga elé, mint a vakok. Lépteim hallatára lelkendezve ezt kérdezte:
- Hát te vagy az, aki ajándékokat adsz? Tedd a szememre kezed, gyógyító!
Kijelentettem, hogy nem vagyok gyógyító, hanem csak alkalmi vendég a házban. De a vak nem hitt nekem. Addig erősködött, amíg puszta szánalomból a szemére tettem a kezem. Szorosan megfogta a csuklóm, és két kezem hosszasan a két szemére szorította. Mintha valami beléáramlott volna belőlem, úgyhogy egyre gyengébbnek éreztem magam, és szédülni kezdett a fejem. Végül elhúztam a kezem. Ő behunyt szemmel mélyet sóhajtott, és köszönetet mondott.
A lukumó szobájában a heverőn halálsápadt leány feküdt, még csaknem gyermek, s a kezét nyújtogatta, hogy a parázstartó fölött melengesse. Szomorúan, és gyanakodva nézett rám. Amikor a lukumó felől érdeklődtem, azt válaszolta, hogy mindjárt jön, és arra kért, üljek addig mellé az ágy szélére.
- Beteg vagy? - kérdeztem.
Ő félrehúzta a takarót, és kitakarta mindkét lábát. Láttam, hogy lábszárizmai elsorvadtak, úgyhogy a lába két lécre hasonlított, noha különben sápadtsága ellenére is szép leány volt. Elmondta, hogy hétéves korában felöklelte és megtaposta a bika. Sebei és zúzódásai begyógyultak, de attól kezdve nem tudott járni. Szégyenkezés nélkül megmutatta nekem a vállán a szarvak okozta hegeket. Egy pillanat múlva nagyon félve ezt súgta:
- Jó és szép vagy, te, aki ajándékokat adsz. Dörgöld meg a lábam. Nagyon fájni kezdett, mikor a szobába léptél.
Egyáltalán nem voltam kiváló gyúró, de fiatal koromban természetesen megtanultam a helyes fogásokat, hogy kezelhessem a testgyakorlatokon megfájdult izmaimat. Ütközet után is az volt a szokás, hogy a harcosok segítettek egymásnak, lazára gyúrva a megerőltetéstől megkemé¬nyedett izmokat. De bármilyen óvatosan próbáltam is dörgölni a leány lábszárát, minden érintésemre feljajdult fájdalmában. Megkérdeztem, hogy befejezzem-e, de ő így felelt:
- Ne, ne, nem is fáj!
A fejem most még erősebben kezdett szédülni. Végül görnyedt háttal belépett az öreg lukumó, és ezt kérdezte:
- Mit csinálsz, Turms? Miért kínzod ezt a szegény beteg leányt?
- Ő maga kért rá - mentegetőztem.
- Hát mindenkin segítesz, aki erre kér? - fortyant fel. - Hát bárkinek adsz, aki hozzád fordul? Hiszen vannak jók és rosszak is, akik kérnek. Vannak bűnös és ártatlan szenvedők. Hát nem tudsz különbséget tenni köztük?
- Ez a szegény leány nem önhibája miatt szenved - mondtam némi töprengés után. - De ha embert látok szenvedni, azt hiszem, nem teszek különbséget jó és rossz, bűnös és ártatlan között, hanem mindegyiken segítek, ha tudok. Hiszen a nap is ugyanolyan melegen tűz rosszakra és jókra egyaránt. Nem beszélem be magamnak, hogy értelmesebb lennék a napnál.
Ő nagyokat szusszantva bólogatott, mintha ellenkezni akart volna. Aztán leült, ráütött a bronzpajzsra, és bort kért, majd így szólt:
- Egészen sápadt vagy. Gyengének érzed magad?
A fejem szédült, és tagjaim remegtek a gyengeségtől, de udvariasságból bizonygatni próbáltam, hogy semmi bajom sincs. Nagy megtiszteltetés volt, hogy maga elé hívatott a saját házába. Nem akartam panaszkodással elrontani az örömömet.
Bort ittunk, és felfrissültem. Ő egész idő alatt figyelmesen nézte az ágyon fekvő leányt, aki rezdületlenül viszonozta a tekintetét, mintha valamire várna. Volterra sötét arcú lukumója lépett be, és röviden üdvözölt bennünket. Az aggastyán saját kezűleg töltött neki a borból egy fekete cserépkupába. Amikor az ajkához emelte a kupát, az aggastyán hirtelen a leányra mutatott, és mintegy mellékesen ráparancsolt:
- Kelj fel, gyermekem, és járj!
Kimondhatatlan csodálkozásomra a leány arca felragyogott, óvatosan mozgatni kezdte a két lábát, és a padozatra lépett, kezével az ágyra támaszkodott, de aztán imbolyogva felállt, hogy kiegyenesedjék. Oda akartam futni, hogy támogassam, attól tartva, hogy elesik, de az aggastyán egy szót sem szólva a karomnál fogva visszatartott, és mindhárman a leányt néztük. Nagyon támolygott, de lépett egyet, még egyet, és egyik sarokból a másikba ment, a festett gerendafalnak támaszkodva.
Sírva és nevetve felkiáltott:
- Tudok járni, tudok járni!
A kezét felém nyújtva támaszkodás nélkül végigtámolygott a padlón, elém zuhant, és hosszasan csókolgatta a térdem.
- Lukumó! - suttogta áhítatosan. - Lukumó!
Hirtelen gyógyulásától ugyanúgy megdöbbentem, mint maga a leány, hitetlenkedve megtapogattam lábszárának elsorvadt izmait, és a fejem csóválva így szóltam:
- Ez csoda!
Az öreg lukumó jóindulatúan felnevetett, és megjegyezte:
- Te tetted, belőled jött az erő, lukumó.
De én mindkét kezem felemelve tiltakoztam:
- Nem, nem, ne gúnyolódj rajtam!
Az aggastyán a volterrai lukumó felé biccentett. Ő az ajtóhoz ment, és hívó hangon megszólalt:
- Jöjj, és mutasd a szemed, te, aki hiszel.
A férfi, aki üveges szemmel ült az előcsarnokban, kezét a szemén tartva, belépett. Újra meg újra levette kezét a szeméről, körülnézett, és megint eltakarta a szemét.
- Látok - mondta végül, alázatos tisztelettel meghajolt előttem, és kezét isteni üdvözlésre emelte. - Te tetted, lukumó - kiáltott fel. - Látok! Látlak téged és a fényt a fejed körül.
- Ez a férfi négy éve vak - magyarázta az öreg lukumó. - Hajóját védelmezte a kalózokkal szemben. Aztán mintha szakállas óriás lény rontott volna rá. A szakáll eltakarta előle az eget. Úgy érezte, mintha szörnyű ütést kapott volna a fejére. Azóta semmit sem látott.
A férfi buzgón bólogatott, és elismerte:
- Igen, igen, a fejem sértetlen volt, a szemem sértetlen volt, és a hajó megmenekült, de utána semmit sem láttam, amíg meg nem érintetted a szemem, megmentő.
Tanácstalanul néztem magam körül, a bortól kissé mámorosan.
- Gúnyolódtok velem - tettem szemrehányást nekik. - Én semmit sem tettem.
Mindkét lukumó egyhangúlag így beszélt:
- A hatalom és az erő benned van és a tiéd, ha akarod. Ismerd már el magad önmagadnak, hogy lukumónak születtél. Mi nem vonjuk kétségbe.
Még mindig nehéz volt felfognom. A fiatal leány boldog arcát nézegettem. Nézegettem a szempárt, amely az imént még vak volt.
- Nem, nem - tiltakoztam újra -, nem kérek ilyen hatalmat, nem akarok ilyen erőt! Félek. Csak ember vagyok.
Az öreg lukumó így biztatta a két gyógyultat:
- Menjetek, és mutassatok be hálaáldozatot az isteneknek. Amit másoknak tesztek, az történik veletek is.
Szórakozottan kinyújtotta a kezét, és megáldotta őket. Elindultak, a leány imbolygó járással ment a saját lábán, a látó pedig támogatta.
Miután távoztak, a lukumó felém fordult:
- Emberi testbe születtél - mondta. - Ezért ember vagy. De ugyanakkor lukumó vagy, ha el mered ismerni önmagadnak. Eljött a pillanat. Ne félj többé. Ne lázadozz, és ne menekülj önmagádtól. Tévelygésed végét ért.
- A sebek összezárulnak, és a vérzés eláll - mondta a fiatalabb lukumó -, ha a sebhez nyúlsz, te, aki visszatértél, és újra vissza fogsz térni. Ismerd már el magadnak önmagadat.
- A lukumó még a halottat is felébresztheti álmából egy pillanatra vagy egy napra - jelentette ki az aggastyán -, ha hisz önmagában, és érzi az erejét. De ilyen tett a saját életét rövidíti meg, és a megboldogultnak szörnyű szorongást okoz, hogy a léleknek vissza kell térnie a hullaszagú testbe. Ilyesmit ne tégy. Szellemeket is hívhatsz, ha akarod, és testet építhetsz számukra, úgyhogy beszélhetnek és válaszolhatnak neked. De ez a lelkek kínzása. Ne tégy ilyet, ha nem kényszerülsz rá. Ne kínozd a lelkeket, hogy téged se kínozzanak.
Mindkettőjükből olyan feltétlen bizalom, bizonyosság és tudás sugárzott felém, hogy szinte álomban hallgattam őket, és a szívemben nem tudtam ellenkezni velük. Eszembe jutott, hogyan segítettem Mikont a sebek kötözésében. Azok a sebek gyorsabban gyógyultak, amiket én kötöztem be, és az elvágott ütőér megszűnt vérezni, ha rányomtam az ujjam. De Mikon, mihelyt tehette, kezelésbe vette a sebesülteket, és sohasem jutott eszembe, hogy nekem is lett volna részem a sebek begyógyulásában. Teljes mértékben az ő orvosi tudománya érdemének tartottam.
Megértve, hogy a bizonyosság és a bizonytalanság küszöbén ingadozom, az öreg lukumó így szólt:
- Hát nem érted, mit akarok mondani a testek építésével?
Fogott egy fadarabot, a szemem elé tartotta, és így biztatott:
- Ezt nézd!
Aztán a fadarabot a padlóra dobta, és ezt mondta:
- Látod, béka született belőle.
Az iménti fadarab a padlóról felpattanva a szemem előtt békává változott, ijedtében nagyokat ugrott, és aztán mozdulatlanul megállt, kerek, kidülledő szemével áhítatosan engem nézve.
- Vedd csak a kezedbe, és tapintsd meg - biztatott vidáman nevetve az öreg lukumó, amikor észrevette, milyen hitetlenkedve néztem az eleven lényt, amit teremtett.
Szégyenkeztem, de a kezembe vettem a békát, éreztem hideg és nyálkás bőrét. Eleven béka volt, és mocorgott a kezemben.
- Engedd el - kérte az öreg.
Hagytam, hogy a béka kiugorjék a kezemből. Amikor tompán a padlóra puffant, ismét száraz fadarabbá változott a szememben. Most a volterrai lukumó vette a kezébe, megmutatta nekem, és így beszélt:
- Nem az alvilágiakat, hanem a földieket szólítom. Nézd, hogyan nő a borjú bikává.
A padlóra dobta a fadarabot. A szememben újszülött borjúvá változott. A még nedves borjú imbolyogva vékony lábaira állt. Aztán növekedni kezdett. Fején szép hegyes szarvak nőttek. Végül akkora lett, hogy betöltötte az egész szobát, és nem fért volna ki a keskeny ajtónyíláson. Éreztem a bika szagát, láttam szemének kékes lobogását. Félelmetes bika volt.
A lukumó pattintott az ujjaival, mint aki beleunt a játékba. A bika eltűnt, és a kőpadlón újra csak a szürke fadarab hevert.
- Te is megteheted, ha akarod - mondta az öreg lukumó. - Légy bátor. Vedd a kezedbe. Mondd meg, mit akarsz, mi szülessék belőle, akkor megszületik.
Szinte álomban lehajoltam, hogy a padlóról felvegyem a fadarabot, és az ujjaim között forgattam. Egészen közönséges, simára kopott, kortól megszürkült fadarab volt.
- Nem hívom az alvilágiakat, sem a földieket, hanem az égbelit, és a galamb a madaram - mondtam halkan, a kezemben lévő fadarabra meredve.
Ugyanakkor már éreztem is a pihéket, a madár pelyhes melegét és gyors szívverését a markomban. Hófehér galamb röppent fel a kezemből, körberepülte a szobát, és légiesen könnyen visszatért, hogy a kezemre szálljon, a szárnyával verdesett, s éreztem a kezemen a madárujjak csiklandozó érintését.
A volterrai lukumó előrehajolt, hogy megsimogassa a galamb tollait, és így szólt:
- Milyen szép madarat alkottál! Ez az istennő madara. Hófehér.
- Hiszel-e már, Turms? - kérdezte az aggastyán.
A madár eltűnt, és a kezemben újra csak a szürke fadarab volt.
Bizonyára olyan elhűlten néztem, hogy mindketten nevetésben törtek ki, és így beszéltek:
- No lám, Turms, most már megérted, miért jobb, ha a lukumó csak negyvenéves korában találja meg és ismeri el önmagát. Ha fiú lennél és felfedeznéd a képességedet, lelkesen játszadoznál, és számtalan testet hoznál létre, megijesztenéd magad körül az embereket, és talán nekibuzdulnál, hogy magával a változóval kelj versenyre, olyan alakokat hozva létre, amelyek addig nem léteztek. Az ilyesmi az istenek kísértése. Ne gyötörd az isteneket, hogy téged se gyötörjenek. Ha gonosz szándékkal rajtad üt az ellenség, vesszőt dobhatsz a lábához, és a vesszőt kígyóvá változtathatod. Ez megengedett dolog. Ha egyedül vagy és szomorkodsz, kedvenc állatot teremthetsz magadnak, ami ágyadban a lábadnál alszik, vagy a testével melegít. De ezt csak akkor csináld, ha egyedül vagy, és ne mutasd meg másoknak. Visszatér, ha hívod.
Bódulat fogott el. Szívemben erő sugárzott. Testem minden porcikájában nem is sejtett módon éreztem az erőt.
- És embert? - kérdeztem. - Embert is alkothatok társamul?
Ők egymásra néztek, és aztán rám, a fejüket rázták, és így válaszoltak:
- Nem, Turms, embert nem alkothatsz. Csak tovatűnő testet építhetsz egy pillanatra, és lelket varázsolhatsz bele, ami válaszol a kérdéseidre. De lelkek vannak jók és rosszak is. A rossz megelőzheti a jót, és félrevezethet téged. Nem vagy mindentudó, Turms, nem érzel meg mindent. Mindig jusson eszedbe, hogy emberi testbe születtél. Ez megköt téged, és megszabja tudásod határait. Ismerd meg börtönöd falait. Ezeket csak a halál bontja le körülötted, és akkor megszabadulsz, amíg újra nem kell születned. Egy másik korba, egy másik helyen. De közben édes lesz a pihenésed.
Azon a napon nem fárasztottak többet, hanem hagytak, hogy nyugodtan töprengjek a tanultakon. A következő reggel újra maguk elé hívtak, vértől megkeményedett ruhadarabot mutattak nekem, és így biztattak:
- Tapogasd meg a kezeddel ezt a ruhadarabot, hunyd be a szemed, és mondd el, mit látsz.
A ruhadarabbal a kezemben behunytam a szemem, és szörnyű szorongás fogott el. Ködösen, mintha álmodtam volna, láttam a történteket, amiket így mondtam el:
- Egy öregember ruhája. Ő poros és izzadt. Valahonnan hazatérőben van. Boldog, és szaporán lépked. A bozótból elvadult pásztor ront elő, kővel sújt le rá. Az öregember térdre esik, felemeli a kezét, irgalomért kiált. A pásztor újra lesújt. Ijedten körbepillantva kifosztja a holttestet. Aztán csak ködöt látok.
Hónom alól folyt a veríték, és a tenyerem nyirkos lett. Kinyitottam a szemem, és kiejtettem a kezemből a szörnyű ruhadarabot.
- Felismernéd a pásztort? - kérdezték ők ketten.
Szorongva töprengtem azon, amit láttam.
- Forró nap volt - feleltem tétovázva. - A felsőteste mezítelen volt. Bőrét sötétbarnára égette a nap. Zord arcán nagy sebhely húzódott.
Ők bólogattak, és így szóltak:
- Ne gyötörd vele többet magad. A bírák nem tudtak elmarasztaló bizonyítékokat szerezni a pásztor ellen. Mi megmutattuk a helyet, ahol a zsákmányát elrejtette. Fűzfa kosárral a fején egy rossz kútba vetették, mivel nem könyörült meg a gyámoltalan emberen. De örülünk neki, hogy megerősíted a bűnösségét. Ilyesmit nem szívesen teszünk. Túlságosan nagy a tévedés veszélye. De néha meg kell tenni. A ki nem derített gyilkosság újabb gyilkosságokra uszít.
Kezemben két egyforma és azonos méretű mintákkal díszített fekete kupát adtak, hogy segítsenek megfeledkeznem szorongásomról. A szememet be sem hunyva tüstént felemeltem a bal kezemben lévő kupát, és így szóltam:
- Ez a szent kupa. A másik nem szent.
- Turms, lukumó vagy - mondták ők ketten. - Hát elismered már, és hiszel magadban?
De még mindig tanácstalan voltam. Az öreg lukumó így magyarázott:
- A tárgyakból kiolvashatod a történteket. Olyankor minél kevesebbet gondolkodsz, annál tisztábban látsz. Ezért is jobb, ha a lukumó negyvenéves, amikor ráismer önmagára, és elismeri a képességeit. Különben nekibuzdulna, hogy a tárgyakkal kísérletezzék, és önmagában véve csekély értékű képességét fejlessze. Ennek nincs nagy jelentősége. A lukumónak fölösleges ilyesmivel fárasztania magát, ha nem kényszerül rá. Ugyanez a képesség számos közönséges emberben is megvan.
- A szikánok Szicíliában tudnak és hallanak olyasmit, ami másutt történik, akár a világ túlsó szélén.
- Kiléphetsz a testedből, ha akarod - mondták ők -, és olyasmit láthatsz, ami másutt történik, sőt körvonalakban meg is jelenhetsz, és befolyásolhatod az események menetét. De ne tégy ilyet. Ne lépj ki a testből, amibe születtél. Ez veszélyes, mert a test védtelenül marad, ha távozol belőle. És az eseményekre gyakorolt befolyásod is csak ideiglenes. Minden úgyis úgy történik, ahogyan történnie kell. Hiszen ott vannak számunkra a jelek meg az előjelek. A villámok, a madarak és az áldozati juh mája eléggé kifejezésre juttatja, amit tudnunk kell.
Megerősítésként felemelték a kezüket, hogy üdvözöljenek, mint egy istent.
- Így van, Turms - mondták. - Lukumó vagy. Sok minden lehetséges számodra, de nem válik minden a javadra. Tanulj meg választani, tanulj meg különbséget tenni, tanulj meg korlátokat szabni. Ok nélkül ne gyötörd magad, és ne kísértsd az istent. A néped számára, a városod számára elég, hogy vagy. Elég, ha a halhatatlan emberként közéjük születik.
Ezektől a szavaktól megremegett a testem. Még egyszer tiltakozón felemeltem a kezem, és felkiáltottam:
- Nem, nem, még hogy én, Turms, halhatatlan volnék?
Ők mély áhítattal egyhangúlag kijelentették:
- Így van, Turms lukumó. Halhatatlan vagy, ha ezt be mered ismerni önmagadnak. Tépd le végre a fátylat a szemedről, és ismerd el tulajdon valóságodat.
- Minden emberben megvan a halhatatlanság csírája - mondták. - De az emberek nagy része beéri a földdel. A csíra meddő marad, és sohasem hajt ki. Szánandó az ember, de hagyjuk meg neki azt a részt, amivel beéri. Minek a halhatatlanságot olyasvalakire erőszakolni, aki nem kéri, és azt sem tudja, mit kezdjen vele. Minek halhatatlansággal gyötörni az embert, aki, ha csak egyetlen napra tétlen marad, üresnek érzi a létét, és nem tudja, mihez kezdene, ha egyedül maradna. Ó, ember!
De ezt is hozzátették:
- Tudásunk korlátozott, mert az ember testébe születtünk. Úgy hisszük, hogy az embert a halhatatlanság csírája különbözteti meg az állattól. De biztosan nem tudjuk. Minden élőlény a változó istennek egy-egy alakja. Meg sem tudjuk különböztetni az élőt az élettelentől. A megvilágosultság pillanatában érzed, hogy a kezed alatt miként sugározhat a kemény kő. Nem, tudásunk fogyatékos, bár lukumóként születtünk a földre.
Aztán így figyelmeztettek:
- Miután lukumónak ismerted el magadat, nem élhetsz többé önmagad kedvéért, hanem a néped és a városod javára. Te vagy az, aki ajándékokat adsz. De önmagadtól és az erődtől nem hullámzik a gabonaföld, és nem hoz gyümölcsöt a föld. Csupán általad történik minden. Ne hagyd megkísérteni magad. Semmit se tégy az emberek kedvére, hanem csak az ő javukra. Ne láncold magad jelentéktelen dolgokhoz. Erre vannak a törvények meg a szokások, a bírák, a papok, a jövendőmondók és a helytartók. Inkább zárkózz a magányba. Fölöslegesen semmit se tagadj meg magadtól, ami az életben kedvedre való és szórakoztat. Elég nehéz a test börtönébe születni. Tedd a börtönt olyan kellemessé, amennyire tudod, anélkül hogy kárt okoznál a népednek, és rosszallást váltanál ki másokból. Ne sértsd meg az isteneket, hogy ők se sértsenek meg téged. Te vagy néped legfőbb papja, te vagy a legfőbb törvényhozó, te vagy a legfőbb bíró, mert lukumó vagy. De minél kevesebbet hivatkoznak rád, annál jobb. A népeknek és a városoknak meg kell tanulniok lukumók nélkül élni. Rossz idők jönnek. Te visszatérsz, de a néped sohasem tér vissza, amikor lejár a részére kiszabott idő.
Kíméletesen tanítgattak, saját tapasztalatukból jól tudva, milyen nyomasztó terhek nehezednek rám. Volsinii öreg lukumója pártfogólag a nyakamra tette a kezét, és így beszélt:
- A kétség a legszörnyűbb kísértésed. Gyengeségünk pillanataiban valamennyiünket megkísérti, ezt tapasztaltuk. Olyan ez, mint a hullámzás. Van olyan nap, amikor erőd tetőpontján van, és örömet meg bizalmat sugárzol, nem kételkedve magadban. Ezek az áldás napjai. De a hullám elmozdul, és erőd hullámvölgybe süllyed. Az áldás napjaiért a csüggedés és a reménytelenség napjaival fizethetsz, amelyeken minden elsötétül körülötted, és hitetlenség tölti el a szívedet. Ilyenkor maradj csendben, törődj bele, és alázkodj meg. Amikor a legnagyobb a gyengeséged, akkor a legerősebb a kísértés.
- Erőd a hold szakaszainak megfelelően növekedhet és csökkenhet - mondta a volterrai lukumó. - Vagy az évszakoktól függhet. Vagy az időjárástól. Ebben a tekintetben mindannyian különbözők vagyunk. Talán az időjárás jobban uralkodik rajtunk, mint mi az időjárás fölött, noha szólíthatjuk a szelet, és vihart támaszthatunk. Egyszer, amikor gyengeségem gyötört, felmentem a hegy meredélyére. A kísértés a fülembe súgta: Ha igazi lukumó vagy, ugorj a meredélyről a völgybe. A levegő könnyedén a földre tesz, és nem teszel kárt magadban. Bizonyítsd be magadnak, hogy igazi lukumó vagy. Ha nem vagy az, nem sokat számít, ha össze¬töröd a fejed. Ilyesmiket sugdos a kísértés. Azért mondom el ezt, hogy óva intselek a gyen¬geség pillanataitól. Maradj csendben, maradj veszteg ilyenkor. Teremts magadnak kedvenc állatot, és szólítsd, hogy vigasztaljon. Jön, ha hívod. Ennyi erő a leggyengébb pillanatodban is van benned.
Sötét szemét néztem, elfogott a kíváncsiság, és megkérdeztem:
- És leugrottal a meredélyről? Mondd el!
Ő a fejét rázta, és tiltakozott:
- Nem akarom elmondani. Túlságosan szégyellem.
Az öreg lukumó vidáman kuncogni kezdett.
- Nézd csak a törött csont nyomait a két térdén - indítványozta. - Nem sok csontja maradt épen, amikor Volterra népe felszedte a meredély lábánál. A nyomokból látszott, hogy az egyik sziklarepedésből nőtt bokorra zuhant. Ez fékezte a zuhanás sebességét. Innen egy ernyőfenyő koronájára esett, és ágról ágra zuhant, úgyhogy a csontjai a letörő ágakkal versenyt recsegve törtek össze. Ha nem lenne lukumó, aligha volna képes járni. A háta merev maradt, de nem mondható nyomoréknak. A lukumó sohasem sérül meg olyan súlyosan, hogy nyomorékká váljék, noha olykor-olykor emlékeztetőt kap arra, hogy halandó, nehogy megfeledkezzék róla, hogy emberi testbe született.
Ez is igaz volt. Átéltem a háború veszedelmeit és a tenger borzalmait, de sohasem kaptam valóban komoly sebet, és nem is ütöttem meg magam. Amikor halálos veszedelemben voltam, mintha láthatatlan szárnyak óvtak volna. A volterrai lukumó a földre sütötte a szemét.
- Esés közben a legkisebb fájdalmat sem éreztem - vallotta be szégyenkezve. - Olyan volt, mintha egy könyörületes, de büntető kéz erősen megrázott volna. Csak amikor újra eszméletre tértem, és az emberek felszedtek a földről, akkor kezdődtek a fájdalmak. Valóban nagyon keserűen belekóstoltam az ember halandóságába, de megérdemeltem, és jó tanulság volt.
Elbeszélésük csaknem teljesen összetört, gyengeséget éreztem, mintha csak felszívódtak volna testemben a csontok.
- Mentsetek fel ez alól a teher alól - kértem. - Csak Turms vagyok. Hát el kell ismernem magam lukumónak, és hinnem kell önmagamban, még ha nem akarok is?
- Turms vagy, halhatatlan és igazi lukumó - felelték ők. - Ezt be kell ismerned önmagadnak. Nem tagadhatod meg többé önmagadat.
De így vigasztaltak:
- Megértünk téged, és mi magunk is átéltük az ember legszörnyebb gyötrelmét, a hitetlenkedés és saját gyarlóságunk kínját. De a tizenkettedik napon este megoszthatod velünk az istenek lakomáját, ahogyan mi is részt vehettünk az istenek lakomáján, mikor ráleltünk önmagunkra, és lukumónak vallottuk magunkat. Még hárman vagyunk, akik részt veszünk ezen a lakomán, de földi halálod napján, Turms, egyedül kell találkoznod az istenekkel.

2
A tizenkettedik napon a hagyományok által előírt szent viadalra került sor, amit a városok vezető helyéért folytattak. Derűs őszi nap volt, a nap meleg sugarakkal tűzött a szent tóra és a kéklő hegyekre. A tizenkét város lukumói és képviselői a kőgyűrű tizenkét szent kövén ültek. Jómagam a tömegben kaptam helyet Clusium képviselője mögött, mivel nyilvánosan még nem ismertek el lukumónak, és a szent köntöst sem terítették még a vállamra. Ezért mintha senki sem törődött volna velem. De miközben a többiek tolakodtak, körülöttem volt üres hely, és készakarva senki sem nyúlt hozzám, és a ruhámat sem fogdosta.
Elsőként a legöregebb augur érkezett, simára kopott görbe bottal a kezében. Őt követte a városok tizenkét ifja. Mezítelenek voltak, csupán a fejüket övezte piros szalag. Mindannyian városuk kerek pajzsát és szent kardját fogták a kezükben. Felsorakozásukat sorshúzással döntötték el, mert egyik etruszk város sem volt különb a többinél. De miután a kőgyűrűn belülre jutottak, mindegyikük saját városának képviselője elé lépett, hogy ott várakozzék.
Egy lefüggönyözött hordszékből az augur kisegítette a hajadont, és a kör közepére, a szent kőágyhoz vezette. A hajadon is mezítelen volt, de a szemét a szent gyapjúszalaggal szorosan bekötötték. Szépen fejlett érintetlen fiatal leány volt. Az augur kioldotta tarkóján a gyapjúszalag csomóját, és felfedte az arcát. Riadtan, piruló arccal a leány körülnézett, és a kezével ösztönösen takargatta meztelenségét. Az ifjak kiegyenesedtek, amint őt nézték, és szemük harci kedvtől kezdett csillogni. De én a szívem mélyéig megrendülve arcáról Miszmét ismertem fel a leányban, bár először nem akartam hinni a szememnek.
Tudtam ugyan arról, hogy minden évben az etruszkok legszebb és legelőkelőbb hajadonját választják ki áldozatnak, és hogy a választást a legnagyobb dicsőségnek tartják, ami egy leányt érhet. De ugyan hol találhattak rá Miszmére, és miért éppen Miszmét választották ki áldozatnak, ezt nem értettem. Védekező mozdulatai és riadt arca gyanút ébresztett bennem, hogy nem önként vállalta az áldozat szerepét.
A szokás által megszabott síri csend uralkodott. Csak a tömeg nehéz lélegzését hallottam, és az ifjak hevesen ziháló mellkasát láttam. De az áldozat érvénytelen, ha ellenkezik. Ezért az augur kézmozdulatokkal megnyugtatta Miszmét, míg végül a leány büszkén a magasba emelte a fejét, vállalta saját fiatalságát és testének szépségét, állta az ifjak tekintetét, és hagyta, hogy az augur gyapjúszalaggal kösse össze a kezét.
Ekkor nem bírtam tovább, elfogott a kétségbeesés, és heves mozdulatot tettem. A két lukumó vizslató tekintetével találkoztam, és láttam, hogy a többi város képviselője is ugyanolyan kíváncsian néz rám, mint Miszmére. Magyarázat nélkül megértettem, hogy ez is próbatétel számomra. Ők a leányomnak hitték Miszmét, és látni akarták, kész vagyok-e a tulajdon leányomat feláldozni az etruszkok szent szokásait követve, hogy igazi lukumó mivoltomat bizonyítsam.
Nem voltam teljesen tisztában vele, mi fog történni, de azt tudtam, hogy a kör közepén a kőágy áldozati oltár, és hogy az ifjaknak karddal meg pajzzsal kell megküzdeniök egymással. Csak az mentette meg az életét, aki sebesülten a kőgyűrűn kívülre lépett. De az augur is megvédhette botjával a halálos döféstől azt az ifjút, aki súlyosan megsebesülve a földre rogyott, de azért nem volt hajlandó kiengedni a kardot a kezéből.
Csendben maradtam, és hirtelen elfogtam Miszmé tekintetét. Miszmé ragyogó szemmel mosolygott rám, és volt az arcán valami ellenállhatatlan huncutság és báj, amely egy villanás¬nyira Arszinoét juttatta emlékezetembe. Nem volt ugyanolyan szép, mint Arszinoé, és egyenes termete még lányos és fejletlen volt. De két melle mint két kis szilaj csikó, haját szépen fürtökbe fésülték, lábszára nyúlánk volt, csípője csábítón gömbölyödött, és már egyáltalán nem szégyellte magát. Éppen ellenkezőleg, szemének bosszantó villanásából kiolvastam, hogy nagyon is tisztában van azokkal az érzésekkel, amiket az ő látványa ébresztett abban a tizenkét ifjúban.
Nem, Miszmé miatt nem kellett aggódnom. Anyja leánya volt, és tudta, milyen játékba kezdett. Teljesen megnyugodtam. Bárhogyan kerítették is a kezükbe az etruszkok, önként vállalta áldozatszerepét. Amikor láttam, hogy rövid idő alatt milyen szép nagylány lett, éreztem, hogy büszke vagyok rá. Amikor emelt fővel körülnéztem, hirtelen a Tarquinii szent kövén ülő Lars Arnth tekintetével találkoztam. Ugyanolyan megigézve bámulta Miszmét, mint az ifjak. Most hirtelen rám nézett, résnyire összehúzta a szemét, mintha kérdezni akart volna valamit. Ösztönösen beleegyezőleg bólintottam neki.
Lars Arnth méltóságteljesen felállt, levetette köntösét, és a kezében karddal és pajzzsal a kőgyűrűn belül álló tarquinii ifjú vállára dobta. Aztán lehúzta ujjasát, kioldotta a nyakláncát és csuklóján a karpereceket, a földre ejtette őket, és végül az aranygyűrűt is lehúzta hüvelyk¬ujjáról. Mintha magától értetődő dolog lett volna, városának szent pajzsát és kardját kivette az ifjú kezéből, maga lépett a helyére, és intett neki, hogy üljön a szent kőre. Ez olyan nagy megtiszteltetés volt az ifjú számára, hogy enyhítette csalódását.
Az augur kérdő pillantással nézett körül, mintha tudakolná, van-e valakinek bármilyen kifogása a küzdő kicserélése ellen. Aztán botjával megérintette Lars Arnthot, jelezve, hogy jóváhagyja a cserét. Lars Arnth karcsúbb volt, mint a többi ifjú, és a bőre nem annyira napbarnított, hanem fehér, mint egy nőé. De izmos és szép volt mezítelenül, és életkorát tekintve nem volt idősebb a többi bajvívónál. Várakozón résnyire nyitott szájjal nézte Miszmét, Miszmé pedig a maga részéről kíváncsian és meglepetten tekintett rá. Miszmé eleven arcáról jól látszott, mennyire jólesett lányos hiúságának, hogy az etruszkok leghatalmasabb városának helytartója elragadtatásában kész a párviadalban kockára tenni az életét, hogy őt kiszabadítsa és elnyerje.
De én önkéntelenül elmosolyodtam, és kimondhatatlanul megkönnyebbülve az egészet az istenek mulatságos tréfájának tekintettem, amivel meg akarták mutatni nekem, mennyire vak lehet a legélesebb szemű ember is, és milyen fölösleges bármit fontosnak tartani ezen a földön. Úgy olvastam Lars Arnth gondolatait, mint egy nyitott könyvtekercset. Miszmé látványa elragadtatta kétségtelenül, de ugyanabban a pillanatban megsejtette, milyen sokat nyerhet, ha élve kerül ki a szent viadalból. A külpolitikai tanácskozásokon vereséget szenvedett. Tekin¬télye csökkent Tarquiniiben a szerencsétlen himerai hadjárat miatt. Az öreg Aruns még élt, és tekintélye rendíthetetlen volt, de egyáltalán nem hangzott el, hogy a halála után Arnthot választják meg uralkodónak, noha ő maga a saját helyére emelte a fiát helytartónak. Lars Arnth határozott politikája előrelátó politika volt, amilyet a kor eseményei megköveteltek, de nem nyerte el sem az öregek, sem a görögbarátok tetszését.
Ha győztesként kerül ki a szent viadalból, személyesen vív ki egy évre vezető szerepet és díszhelyet Tarquiniinek az etruszk városok között. A feledés homályába vesző múltban a városok uralkodói maguk léptek a szent körbe, hogy megvívjanak egymással a vezető szerepért. A mai korban hallatlan dolog volt, hogy a fiatal helytartó a saját életét tegye fel tétnek városa érdekében. Ha győzne, Tarquinii vezető szerepe nem lenne puszta formaság és dicsőség, hanem a győzelmet az istenek jeleként értelmeznék. Ugyanakkor önmagának elnyerné egy élő lukumó leányát, aki egyszersmind Lars Porsenna unokája, és kivehetné a részét a lukumó megtalálása miatt támadt általános izgalomból és abból a halhatatlan hírnévből, amit Lars Porsenna élvezett az etruszkok körében.
Az istenek mosolyogtak, és az istenekkel együtt én is mosolyogtam, mert minden hazugság volt. Hiszen Miszmé nem volt igazi leányom. Csak annak hitték. Amikor erre rádöbbentem, ugyanakkor azt is megértettem, hogy az emberek világában nincs sok jelentősége az igazság¬nak és a hazugságnak. Minden attól függ, mit hisz igaznak az ember. Az istenek az igazság és a hazugság, a jó és a rossz fölött állnak. A szívem mélyén elhatároztam, hogy Miszmét leányom¬nak ismerem el, és megtiltom neki, hogy bármikor bárkinek is elárulja, hogy nem vagyok az igazi apja. Elég, hogy mi ketten tudjuk. Másokra nem tartozik. És teljes szívemből kívántam, hogy Lars Arnth győzzön, mivel Miszmé nem találhatott előkelőbb és tehetségesebb férjet. Igaz, hogy nem tudtam, boldoggá tehet-e bárki férfiút és általában az etruszkokat Arszinoé leánya. De miért törődtem volna ezzel, ha egyszer a szívem mélyén Miszmét a leányomnak ismertem el. így számára csak az lehetett elég jó, aki az etruszkok közt a legjobb. Mosolyogva így rendelték az istenek. Pajkosan mulattatott a gondolat, hogy Arszinoé mekkorát tévedett Miszmét illetően.
Az augur hagyományos fekete bőrgallérját Miszmé mezítelen vállára terítette, és kényszerítette őt, hogy a kőágy szélére üljön, gyapjúszalaggal összekötött csuklókkal. Aztán görbe botjával jelt adott, és a bajvívók olyan hevesen és villámgyorsan rontottak egymásnak, hogy az első összecsapás villogó összevisszasággá kavarodott a nézők szemében. Gyorsabban, semhogy a szemek felfogták volna, két ifjú már vérében feküdt a földön, és kezükből kihullt a kard. Az első tusában elengedhetetlen a rendkívüli gyorsaság, hogy a küzdők létszáma csökkenjen.
Azt hiszem, a bajvívók akkor cselekedtek volna a legbölcsebben, ha együtt rontottak volna Lars Arnthra, és kiszorították volna a körből, előkelő származása miatt nem mervén megölni. A többiek csupán a külső dicsőségért és a szép áldozatért küzdöttek. Ő az egész jövőjéért, Tarquinii trónjáért. Sőt, az etruszkok népeinek megmentéséért küzdött, mivel azt hitte, hogy csak a saját politikája segítheti az etruszkok városait abban, hogy megszabaduljanak a görögök megsemmisítő nyomásától. De hogyan sejthették volna ezt a versenytársak?
Nem, a hagyományos szokás szerint az első összecsapásban hatan támadtak hat ellen, a hat tengerparti város a belső országrész hat városa ellen, és ketten, súlyosan megsebesülve, nyomban kiestek a játszmából. A bajvívók előzetesen megegyeztek egymás között, hogy az első támadásban senki sem döfi hátba vagy oldalba mellette álló társát. Lélegzetvételnyi időre megálltak, hogy felbecsüljék a helyzetet, aztán öten támadtak öt ellen, a kardok villámlottak, és a pajzsok összecsendültek. A fájdalom jajkiáltásait hallottuk, és a többiektől gyorsan elkülönült az a négy ifjú, aki még nem kapott sebet, görnyedt háttal egymást lesve és az erőfeszítéstől zihálva kapkodta a levegőt. Egy ifjú a körön kívülre tántorgott, ketten négykézláb másztak ki a körből, vérnyomot hagyva maguk után, egynek kiverték a kezéből a kardot és vele együtt az ujjait is, egy hanyatt feküdt a földön, és átvágott torkából habosán bugyborékolva szállt el az élet, egyet pedig az augur védelmezett a botjával, noha a földön térdelve még mindig dacosan próbálta felemelni a kardját.
Azok négyen, a játszmából kiesettekkel nem törődve, gyors pillantásokkal méregették egy¬mást. Miszmé feszülten kiegyenesedve figyelte őket, és zihálva lélegzett. Az egyik közülük Lars Arnth volt, és erősen szorítottam érte, azt kívánva, tartson ki, vagy legalábbis maradjon életben. Egy pillanatig a kör szélén álltak, a szent körrel védelmezve a hátukat. Aztán a leg¬türel¬metlenebb idegei felmondták a szolgálatot, és ő pajzsát felemelve rárontott a legközelebbi bajvívóra. Ez saját pajzsával felütötte a támadó pajzsát, és altestébe döfte a kardját. A harmadik bajvívó észrevette az alkalmas pillanatot, és előreugrott, hogy kardját az éppen védekező ifjú fedetlen hátába vágja, nem azért, hogy megölje, hanem csak azért, hogy elég súlyos sebet ejtsen rajta és harcképtelenné tegye.
Mindez hihetetlenül gyorsan ment végbe, és az etruszkok legdaliásabb és legszebb ifjai közül tízen már kiestek a játszmából, sebesülten vagy haldokolva, egyikük pedig ujjaitól megfosztva. Szomorúan arra gondoltam, hogy valamennyien mennyire reménykedtek és vágytak a győzelemre, és hogyan edzették a testüket és képezték tudásukat szakadatlan gyakorlatokkal. Néhány röpke pillanat alatt minden lezajlott, és reményük szertefoszlott. Most már csupán Lars Arnth és a Veiji nevében küzdő ifjú maradt hátra. Kezdetét vehette az igazi küzdelem. Most már nem a véletlen és a jó szerencse döntött, hanem kizárólag a kardforgatási tudomány, a kitartás és az, hogy ki bírja jobban idegekkel.
A sietség már nem használt. Ezt mindketten megértették, amint egymást kémlelve a kör szélén lopakodtak. De azért mindketten vetettek egy pillantást Miszmére, aki az izgalomtól ragyogó szemmel merőn nézte őket. Utólag hallottam, hogy Veiji bajvívója részt vett Miszmé elragadásában, és a nyeregben az ölében tartotta. Beleszeretett Miszmébe, és elhatározta, hogy inkább meghal, semhogy beletörődjék vereségébe. De Lars Arnth fiatal kora ellenére kijárta már az állami élet keserű iskoláját, és nagyon jól tudta, hogy az ellenfél állóképességét leginkább a türelem és a szívósság őrli fel. Hidegvérűen várakozott, sőt, még a pajzsát is leengedte, és kinyújtóztatta végtagjait.
A veiji ifjú nem bírta tovább, előrerontott, a két pajzs összecsendült, és a két kard fényes szikrákat hányt, amint összecsapott. De egyenlő súlyúak és egyformán rátermettek voltak. Egyik sem tudta hátravetni a másikat. Vagy tízszer és egyre szilajabban csaptak össze villám¬gyorsan, aztán elváltak egymástól, hogy kifújják magukat. Lars Arnth combján folyt a vér, de hevesen rázta a fejét, amikor az augur fel akarta emelni a botját. A veiji legény megfeledkezett róla, hogy őt figyelje. Abban a pillanatban Lars Arnth lehajtott fejjel támadott, és a pajzsa alá döfött. Az ifjú fél térdre rogyott, de felemelte a pajzsát, és oly vadul és ügyesen hadonászott a kardjával, hogy Lars Arnth hátrálni kényszerült. A veiji ifjú mély szúrást kapott az ágyékába, és nem tudott felállni. De a földön térdelve eszeveszetten félreütötte kardjával az augur botját, és tekintetét Lars Arnthra szegezte.
Lars Arnth kénytelen volt újra támadni, akár akart, akár nem. Felfogta, hogy a folyamatos gyakorlás miatt a veiji ifjú kitartóbb, mint ő. Ezért döntésre kellett vinnie a viadalt, még mielőtt karja kifáradt volna. Támadott, pajzsát a lehető legalacsonyabban tartva, hogy altestét védelmezze. A veiji ifjú pajzsával elhárította az ő csapását, és a földön térdelve egy röpke pillanatra elengedte a kardját, homokot kapott fel a földről, és vadul Lars Arnth arcába dobta, hogy a szemét elvakítsa. Ugyanakkor gyorsan felkapta a földről a kardját, jelezve, hogy leejtése nem a megadás jele volt, és hegyével Lars Arnth védtelen mellkasa felé döfött, mindent feltéve egyetlen szúrásra, és a lendülettől térdről orra bukva. Lars Arnth nem látott ugyan, de így is sikerült félreütnie a kardot, úgyhogy a mellcsontról lecsúszva csak veszélytelen sebet vágott az oldalán, bár a pajzsot tartó kezét ösztönösen felemelte, hogy szeméből kitörölje a homokot. Mivel a másik orra esett, pajzsának szegélyével lesújthatott volna az ifjú tarkójára, vagy levághatta volna a kardot szorongató ujjait. De Lars Arnth beérte azzal, hogy rálépjen a kardot markoló kézre, és pajzsával a földre szorítsa ellenfele arcát, nem téve kárt benne. Ez nemes cselekedet volt, hiszen ő maga épp az imént forgott halálos veszedelemben, és csak véletlen szerencsével menekült meg belőle.
A veiji ifjú rettenthetetlen volt, és még egyszer megpróbálta kiszabadítani magát. Csak aztán hitte el, hogy alulmaradt, és torkából a csalódottság remegő zokogása tört fel. Elengedte a kardját, és Lars Arnth lehajolt, hogy felkapja a földről, és úgy dobta ki a körből, utána se pillant¬va, hogy süvített bele a levegő. Nemeslelkűen a kezét nyújtotta ellenfelének, és fel¬segítette őt a földről, bár a szemét még mindig elvakította a homok, arca pedig mocskos volt.
Aztán Lars Arnth olyasvalamit tett, ami azelőtt bizonyára még soha elő nem fordult. Az erőfeszítéstől még mindig lihegve és bőrén verítékcseppekkel, vizslató pillantást vetett maga körül, aztán az augurhoz lépett, pajzsát a kezébe nyomta, hogy fogja, és lekapta válláról a bő auguri köntöst, úgyhogy a legöregebb augur elképedve állt ott egy szál ujjasban, sovány csupasz lábszárával. Lars Arnth az augur köntösével a hóna alatt Miszméhez lépett, kardjával elvágta a lány csuklójára kötött szent gyapjúszalagot, tisztelettudón lehajolt, hogy szájával a száját érintse, majd karjába zárva Miszmét a kőágyra heveredett, és magukra húzta az auguri köntöst, megbújva mögötte a többiek tekintete elől.
Ez olyan meglepő dolog volt, hogy a legszentebb ősi szokás sem akadályozhatta meg az érzelmek kitörését. Valamennyien nevetésben törtünk ki, az augur gyámoltalan arckifejezése meg sovány lábszára még inkább nevetésre ingerelt bennünket, úgyhogy a végén már hahotáztunk. És nevetésünk még harsányabbá vált, amikor Miszmé a köntös alól kidugta csupasz lábát, és lábujjait begörbítve integetett nekünk. Mindkét lukumó úgy nevetett, hogy könnyek potyogtak a szemükből, és többen, összegörnyedve kezükkel a térdüket csapkodták, sőt még a veiji ifjú is elnevette magát, amint mindkét kezét az ágyékára szorítva kisántikált a körből, miközben ujjai közül szivárgott a vér.
Ilyen megkönnyebbülten nevettünk Lars Arnth váratlan tapintatosságán, és nem hiszem, hogy bárkinek bármi kifogása lehetett ellene. Éppen ellenkezőleg, később valamennyien elismerték, hogy így volt a legjobb, mert nem illett volna, hogy egy olyan előkelő ifjú, mint Lars Arnth és Lars Porsenna fiának a leánya mindenki szeme láttára végezze el a hagyományos áldozatot. Azt hiszem, Miszmé és Arnth is megkönnyebbülten kacagott, amikor az augur oltalmazó köntösének leple alatt összeölelkezett, és alkalmasabb időpontra halasztotta az áldozatot.
Amikor a viharos nevetés végre elcsitult, Lars Arnth ledobta magukról a leplet. Egymás kezét fogva felálltak, mindketten emelt fővel és egymás szemébe nézve, mintha az egész világról megfeledkeztek volna. A mérges augur elkapta a köntösét, a vállára dobta, és görbe botjával nagyobbat koppantott mindkettőjük fejére, mint kellett volna, őket férjjé és feleséggé, Tarquinii városát pedig egy esztendőre az első etruszk várossá nyilvánítva. Az a vér, ami Lars Arnthnak a viadalban kapott sebeiből Miszmére folyt, elegendő bizonyíték volt házasságuk megerősí¬tésére. Lars Arnth levette Miszmé nyakából a fekete bőrgallért, és kifordította, úgyhogy a fehér oldala került kívülre, az ősrégi hagyomány szerint bizonyítva, hogy az élet legyőzte a halált. Kéz a kézben kiléptek a körből, Miszmé mezítelenségét nászköntössel takarták be, fejére pedig mirtuszkoszorút tettek. Lars Arnth fogta a saját köntösét, és az ujjasába bújt, én pedig futottam, hogy leányomként megöleljem Miszmét.
- Hogyan ijeszthettél meg ennyire? - dorgáltam.
De Miszmé szeszélyesen hátravetette a fejét, hangosan nevetett, és ezt kérdezte:
- Most már elhiszed, hogy tudok vigyázni magamra, Turms?
Lars Arnthra pillantva a fülébe súgtam, hogy ezentúl az lesz a legbölcsebb, ha atyjának szólít, kellő tiszteletet tanúsít irántam, és nem feledkezik meg róla, hogy Lars Porsennának, az etruszkok nagy hősének az unokája. Ő a maga részéről elmondta, hogy a szántóföldi testvérek megpróbálták védelmezni őt meg a majoromat a Janiculum lejtőjén, de a felbőszült tömeg felgyújtotta az épületeket, ellopta a jószágot, és letiporta a vetést, miután hírét vette, hogy megszöktem a Mamers börtönből. Ő az öregekkel együtt elrejtőzött, és életben maradt. Még aznap este kiásta a bikafejet, és levágta a két szarvát, az egyik aranyszarvat az öreg rabszolga házaspárnak, a másikat pedig annak az ifjúnak adta, ki fiatal fiúból és pásztorból majorom vezetőjévé lett, s Miszmé nevében mindkét öregnek megszerezte a szabadosi pálcát.
De alighogy Miszmé újra elásta a bikafejet, a tűzvésztől felriasztva Veiji felderítő lovascsapata lovagolt át a határon, és elrabolta Miszmét. De tisztelettudón bántak vele, bár az imént küzdő ifjú igen erősen szorította magához a ló hátán.
- Nem volt ez egészen újdonság számomra, és nem is féltem - jelentette ki Miszmé. - Hiszen a majorvezetőnk belém habarodott, és állandóan ölelgetni meg csókolgatni akart, úgyhogy egyre jobban bíztam magamban, és már nem gondoltam arra, hogy csúnya vagyok. Megtanultam kordában tartani őt, és jobb is neki, hogy így történt. Már nagyon szenvedett miattam, és én sohasem engedtem volna neki. Az aranyszarvból akármilyen magához való feleséget szerezhet, és földet is vehet magának. Megígérte, hogy gondját viseli a két öreg rabszolgának, akiket felszabadítottam.
- De miért nem meséltél nekem soha arról, hogy milyen szép és előkelő az élet az etruszkoknál? - folytatta, és vádló pillantást vetett rám. - Már korábban megtanultam volna nehéz nyelvüket. Hát örökre Rómában akartál hagyni, atyám, Turms? Nem szeretem Rómát. Az etruszkok körében csupa jót és szépet tapasztaltam, Veijiben és itt, Volsiniiben egyaránt, noha először azt hittem, fogoly vagyok, és eladnak rabszolgának. De szép asszonyaik meg¬tanítottak arra, hogy ők hogyan fürdenek, és ápolják a bőrüket, meg hogyan bodorítják a hajukat, és engem is szépnek neveztek, és megértették velem, milyen páratlan megtiszteltetés számomra, hogy éppen engem választottak hajadonnak a szent bajvívásra.
Duzzogni kezdett, és rosszallón elismerte:
- Azt hittem, hogy miattam történik, mert szépnek tartanak. De valószínűleg miattad esett rám a választás, atyám, hogy tiszteletet tanúsítsanak irántad. Időközben mindenfélét hallottam rólad.
Lars Arnth sietett a mosolygó istenek nevére megesküdni, hogy Miszmé a legszebb leány, akivel valaha is találkozott. Azért vitte vásárra a bőrét, mert első pillantásra megérezte, hogy Miszmé az ő számára született, ő pedig Miszmé számára, meg hogy Miszmé nélkül nem is lett volna többé érdemes élnie. Igazat is beszélt, és ő maga is elhitte, amit mondott, de azt hiszem, hogy a bűvölet vaksága, hiszen az istennő aranyfátylával kápráztatta el a szemét, csak az egyik ok volt, amiért harcba bocsátkozott. Hiszen az emberi tettek egyetlen rugója sem oszthatatlan, hanem mindig több ok játszik közre és válik eggyé, mielőtt az ember cselekvéshez fogna, még akkor is, ha ő maga nem tudna is róla, vagy nem vallaná be magának.
De örültem Miszmének, és Lars Arnthnak is örvendeztem, mivel ismertem, és megítélésem szerint rászolgált minden emberi boldogságra, már amennyire Arszinoé leánya több boldogságot hozhatott egy férfinak, mint bosszúságot. Miszmé mégis fogadkozott, hogy okosabb az anyjánál, és hűséges marad a férjéhez, mert az etruszkok országában nem lehetett nála szebb és számára kedvesebb férfi. Egészen maradéktalanul nem tudtam megbízni benne, mivel szükségét érezte, hogy erre megesküdjék. Szerintem ez azt mutatta, hogy a szíve mélyén ő maga is gyanakodni kezdett, hogy az anyja leánya. Amikor a szemébe néztem, megértettem, hogy Lars Arnth élete nem lesz unalmas Miszmé oldalán.

3
Teljes csend volt. Amikor a naplemente vörösre kezdte festeni a tó sötét tükrét meg a tó mögött kéklő hegycsúcsokat, a papok felállították az istenek szent sátrát. Előtte a nők őrlőköveiket forgatták, hogy új gabonából dagasszák meg az istenek kalácsát, a hálókat a vízbe vetették, és fogtak az istenek vörös szemű halaiból. Egy bikaborjút, egy bárányt és egy malacot áldoztak és szenteltek az isteneknek. A főzőtüzek a szabad ég alatt égtek. A papok egymás közt tanácskoztak, és a szent verseket mormolták, hogy az ősi szokások szerint dagasszák és süssék meg a kalácsokat, és készítsék el az étkeket. Az istenek lakomáját már évek óta nem tartották meg.
Miután lement a nap, éreztem a tó hűvösségét, a föld melegét és a hervadás szagát, a finom ételek, a sülő kalácsok és a fűszernövények illatát. Végre megérkezett mindkét lukumó. Szent köntösüket terítették a vállukra. Mögöttük az istenek szent edényeit hozták.
- Megtisztultál? - kérdezték.
- Megtisztultam - jelentettem ki. - A szemem tiszta. A szám tiszta. A fülem tiszta. Az orrlyukam tiszta. Testem minden nyílása tiszta. A fejem meg van mosva. A lábam és a kezem meg van mosva. Az egész testem tisztára van dörgölve. A legtisztább gyapjúból szőtt ujjasba bújtam, ami most van először rajtam.
- Ma éjszaka te vagy a lakoma házigazdája, Turms - mondták mosolyogva. - Te vagy az, aki ajándékokat ad. Két istent hívhatsz meg, hogy velünk étkezzenek. Kiket hívsz meg?
Nem tétováztam.
- Az istennőnek tartozom a meghívással - mondtam. - Őt hívom meg, a falkoszorúsat. Turan az ő szent neve.
Az öreg lukumó meglepetést színlelt, és ravaszkodva így beszélt:
- Magad mesélted, hogy Artemisz istennő hogyan pártfogolt téged, és Hekaté alakjában hogyan gondoskodott földi jólétedről. Sokkal vagy adósa a tenger habjaiból születettnek is, akit Erüxben egyszerre Aphrodité és Istar néven tisztelnek, amint elmondtad.
- Ők egy és ugyanaz az istennő - feleltem -, noha különböző alakban jelenik meg különböző helyeken és különböző népeknek. Turan az ő igazi neve, és a hold az ő jelképe. Ezt megértettem. Őt választom. Őt hívom meg.
- És a másik vendéged? - kérdezték. - Kit választasz?
- Őt, magát a változót, Voltumnát hívom meg - mondtam szenvedélyesen. - Őt azelőtt nem ismertem. Őt azelőtt nem értettem meg. Végre ismerni akarom. Miatta szent a tengericsikó az idők hajnala óta, amikor még nem léteztek faliscusok, etruszkok, görögök. Az ő jelképe a nap. A szobra a Chimaira.
Mindkettőjük arcáról lehervadt a mosoly, egymásra pillantottak, és figyelmeztetőleg megkérdezték:
- Tudod-e, mit akarsz, mit merészelsz?
De a szent ujjongás hatalmában így kiáltottam:
- Őt választom, őt hívom vendégségbe, Voltumnát!
Ekkor széthúzták a sátor szent függönyét. A füst nélküli fáklyák fényes világánál láttam az istenek magas heverőjét sokszoros derékaljával és a heverőn kétszeres párnán mindkét szent fehér kőkúpot. Mindhármunk részére egy-egy alacsony heverő volt felállítva. Alacsony asztalok vártak ránk. Ülőhelyek vártak. A keverőedényben előre meg volt keverve a bor. Láttam a kalászcsomókat. Láttam a föld gyümölcseit. Láttam a koszorúkat.
- Koszorúzd meg őket, égi vendégeidet - mondták a lukumók.
Kiválasztottam egy borostyánkoszorút, és ezekkel a szavakkal koszorúztam meg az egyik fehér kúpot:
- Neked, Turannak, az istennőnek, tőlem, az embertől.
Könnyed ujjongás lett úrrá rajtam, fogtam a csipkebogyó-koszorút, és a másik kúpot ezekkel a szavakkal koszorúztam meg:
- Neked, Voltumna, neked olyan koszorúd van, amilyet akarsz. Fogadd a csipkebogyó-koszorút, te, mint isten, tőlem, a halhatatlantól.
Ebben a pillanatban végre halhatatlannak ismertem el magam. Miért és hogyan történt, és miért választottam éppen a csipkebogyó-koszorút, ezt nem tudom megmagyarázni. De kétségem elszállt, mint a köd, és szívem égboltja a halhatatlanság fényében kezdett ragyogni.
Ledőltünk a heverőkre. Nyakunkba az ősz virágaiból, bogyóiból és leveleiből kötött vastag füzért tettek. A zenészek halkan fújni kezdték kétágú furulyájukat, megszólaltak a húros hangszerek, és a sátor előtt szent ruhába öltözött táncosnők és táncosok adták elő az istenek táncait. Az ételeket régi fekete edényekben szolgálták fel nekünk. Evés közben ősi kőkéseket használtunk, de segítségül kétágú aranyvillát is kaptunk. Mindkét szent kőkúpnak a saját edényébe tálaltak, és aztán elvitték az edényeket. Ettünk tengeri rákokat, tintahaldarabokat és olajtól csepegő szardíniát. Ettünk a tó vörös szemű halaiból, amelyeket filéztek és meg¬sütöttek. Ettünk borjúhúst, bárányhúst és malachúst, amit savanyú és édes fűszerekkel pároltak és sütöttek.
A furulyák és a húros hangszerek egyre szilajabban szóltak. A táncosok a föld táncát, a tenger táncát, a levegő táncát lejtették. Eljárták a szűzies istennő táncát, de a szerelem táncát, a kutyák táncát és az ökrök táncát és még a lovak táncát is. Finom illatfelhők szálltak fel körülöttünk a magas lábú füstölőedényekben parázsló füstölőszerekből. A bor melegítette testünket és a fejünkbe szállt. De minél tovább tartott a szent lakoma, annál csalódottabbnak éreztem magam, amikor tekintetemet az istenek magas heverőjén álló két mozdulatlan kőkúpra emeltem.
Az öreg lukumó jobb oldalára dőlve pihent a heverőjén. Látta tekintetemet, és mosolyogva vigasztalt:
- Ne légy türelmetlen, Turms. Az éjszaka hosszú. Talán az istenek készülődnek, hogy velünk találkozzanak, ahogyan mi is felkészültünk a velük való találkozásra. Az istenek örökkévaló termeiben talán javában lótnak-futnak és sürgetik az ünneplő ruhát, a hajukat kenik meg befonják. Honnét tudnád?
- Ne gúnyolódj velem - mondtam heveskedve.
Ő kinyújtotta öreg kezét, és figyelmeztetőleg megérintette a vállam.
- Ez életed legmagasztosabb éjszakája, Turms - mondta. - De a népnek is meg kell kapnia a maga részét. Ők is láthatják a kőkúpokat, amiket megkoszorúztál. Ők is láthatnak bennünket, amint étkezünk és bort iszunk. Ők is láthatják a szent táncokat, és élvezhetik a zenét. Csak aztán maradunk hármasban, a függönyöket összehúzzák, és vendégeid megérkeznek.
A sátoron kívül, a sötétben, a csillagmennyezet alatt mintegy ezerfős tömeg gyűlt össze hangtalanul, hogy a megvilágított sátrat nézze. Csak az összezsúfolódott tömeg sóhajtását lehetett sejteni, de egyetlen hang sem hallatszott. Az emberek óvakodtak bármilyen nesztől, és még a lábukat sem merték odébb tenni.
A főzőtüzek kialudtak. A szolgák egymás után távoztak. A táncosok eltűntek. A zene elhallgatott. Minden némaságba burkolózott. A két koszorús fehér kőkúp a magas ágyon a sátortető félhomályába tornyosult. Az utolsó szolga fedeles tálat hozott elém az asztalra. Láttam, hogy mindkét lukumó felemelkedik heverőjén, és feszülten néz rám. A szolga felemelte a fedőt, a fűszernövények erős illatát éreztem, zsíros mártásban húsdarabokat láttam, felemeltem a villámat, és egy húsdarabot a számba tettem. Nem volt rossz íze, már amennyire érezhettem, hiszen nem haraphattam bele, és nem is nyelhettem le. A falatot ki kellett köpnöm a számból.
Ugyanakkor leengedték a függönyöket. A szolgáló kifutott a sátorból, és az edényt fedetlenül hagyta, hogy előttem az alacsony asztalon gőzölögjön. Kézfejemmel megtöröltem a szám. Borral leöblítettem a szájpadlásomat, és kiköptem a számból a bort. Mindkét lukumó furcsálló pillantást vetett rám.
- Miért nem eszel, Turms? - kérdezték.
- Nem tudok - válaszoltam a fejemet rázva.
Ők rábólintottak, és elismerték:
- Igen, igen, mi sem tudunk. Az az istenek eledele.
Az aranyvillával megforgattam a zsíros mártásban úszó húsdarabokat. Nem tűntek vissza¬taszítónak. Az edényből felszálló gőz sem volt rossz szagú.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Sündisznó - felelték. - A sündisznó a legrégibb állat. Amikor beköszönt a tél, összegömbölyödve elalszik, és megfeledkezik az időről. Tavasszal újra felébred álmából. Ezért a sündisznó az istenek eledele.
Az öreg lukumó megtisztított kemény tojást vett fel két ujja közé, és felénk mutatta.
- A tojás mindennek a kezdete - mondta. - A tojás a születés és a visszatérés jelképe. A tojás a halhatatlanság jelképe.
A tojást, amit megtisztított, a széles áldozati kehelybe állította. A fiatalabb lukumó és én szintén megtisztítottunk egy-egy tojást, és ugyanúgy áldozati serlegünkbe helyeztük. A volterrai lukumó felállt, gondosan lezárt agyagkorsót vett elő, kihúzta a dugóját, kőkéssel eltávolította róla a viaszt, és csípős fűszeres bort töltött áldozati serlegünkbe.
- Eljött a pillanat - mondta. - Érkeznek az istenek. Igyunk a halhatatlanság italából, hogy szemünk elviselje ragyogásukat.
Kiürítettem áldozati serlegemet, ahogyan ők is tették. Az ital égette a torkom, és el¬zsibbasz¬totta a gyomrom. Aztán a példájukat követve megettem a tojást, amit megtisztítottam. Az öreg lukumó halk hangon így szólt:
- Velünk együtt ittad a halhatatlanság italát, Turms. Velünk együtt etted meg a halhatatlanság tojását, Turms. Most hallgass. Jönnek az istenek.
Mindhárman ugyanolyan borzongató félelem hatalmában merőn néztük azt a két fehér kőkúpot. Kezdtek növekedni a szemünkben. A füsttelen fáklyák fénye halványulni látszott. A kőkúpok a lángoknál fényesebben kezdtek ragyogni. Aztán eltűntek, és megpillantottam őt, az istennőt, amint testet ölt, és kecsesen leereszkedik a heverőre, gyönyörűbben minden földi nőnél. Mosolygott, hogy ne féljünk. Tojásdad szeméből fényesség sugárzott. De hajfürtjei elevenen tekeregtek, és a fején félelmetes falkorona volt.
Aztán megjelent ő, a változó. Először játszadozott velünk. Hideg fuvallatnak éreztük, és a fáklyák sárgásra fakult lángjai hevesen fellobbantak. Aztán víznek éreztük, és kapkodtunk, mint a fuldoklók, hogy levegőhöz jussunk, miközben a láthatatlan víz a szánkon és az orrlyukunkon át a tüdőnkbe folyt. Tűzként tapogatta a bőrünket és a végtagjainkat, úgyhogy azt hittük, elevenen megégünk. De semmi nyoma sem maradt a bőrünkön, és ő újra lehűtött bennünket, úgyhogy a bőrünk olyan hideg lett, mintha mentás kenőccsel kenegették volna. Óriási méretű tengericsikó alakjában lebegett felettünk a levegőben. Végül Turan istennő ráunt a játékra, és hívogatón kinyújtotta isteni kezét. Voltumna megnyugodott, és kápráztató fényalakjában leheveredett az istennő mellé a heverőre, hogy emberként viselkedjék a társaságunkban.
Nem kellett felállnom, hogy megkínáljam őket, mert anélkül is fogyott a sündisznóból készült étel, és egyre kevesebb lett, míg végül kiürült a tál. De nem tudom megmagyarázni, hogyan étkeztek. A bor szintje is apadt a keverőedényben, míg végül az utolsó csepp is eltűnt, és az edény belső felülete megszáradt. Nem voltak éhesek, mert az istenek nem éreznek sem éhséget, sem szomjúságot, mint az emberek, mindez csak mese. De most, hogy vendégségbe jöttek hozzánk, és felfogható alakban jelentek meg nekünk, barátságuk jeléül megették a szent étket, és megitták a szent bort.
Azt hiszem, kedvükre való volt a földi étel íze, és a földi bor a fejükbe szállt, amint a lakomákon megesik, mert az istennő szeszélyesen mosolygott, és hosszúkás szemével csábítón nézett rám, karjával szórakozottan átölelve Voltumna nyakát. Ő, a változó, fürkészve nézegetett engem, mintha szívesen próbára tette volna kitartásomat.
- Ó, ti lukumók - szólalt meg hirtelen -, talán halhatatlanok vagytok, de nem vagytok örökkévalók.
A hangja ércesen csengett és viharként zúgott. De azért elképzelhetetlen irigység sugárzott belőle felénk.
Turan istennő békéltetőn simogatta napfényű haját, és megtiltotta neki, hogy kötekedjék.
- Ne ijeszd meg őket - mondta az istennő fennhangon, és hangja ezüstcsengettyűnek és galambturbékolásnak hangzott. - Ő, Voltumna, nyugtalan isten. De értsétek meg őt. Mi, többiek, sokféle alakban megjelenünk, és szent szobrainkban térünk pihenőre, de neki nincs tartós alakja. Az állandó változás, a kitágulás és az összezsugorodás, az átforrósodás és a lehűlés, a vihar és a szélcsend nyugtalanná teszi őt.
Voltumna körvonalai remegni és villogni kezdtek, de Turan gyorsan a vállára tette mindkét kezét, szép szájával megcsókolta a szája szögletét meg a szemöldökét, és így szólt:
- Ez az alakod a legszebb és a legtökéletesebb, amiben valaha is találkoztam veled. Tartsd meg, és őrizd meg, és ne idegesíts azzal, hogy hirtelen egész mássá változol.
Voltumna önérzetének nyilván hízelgett a tündöklő istennő csodálata, noha jól tudta, hogy változékonyságában ő a legmagasabb rangú az istenek között, mert önmagából teremtett mindent, ami a földön volt és élt, a többi isten pedig csak hatott az ő teremtményeire, ki-ki a maga módján és a saját szeszélyes kedve szerint. Amikor ezt láttam, megértettem az istenek hiúságát és egymás közötti versengését, meg azt is, miért lehet fogadalmakkal és áldozatokkal megengesztelni és megvesztegetni őket.
Amikor ez a gondolat világos felismerésként felvillant bennem, hirtelen vékony, tüzes ujjak könnyű szorítását éreztem a vállamon, mintegy figyelmeztetőn. Amikor meglepődve hátra¬fordultam, védőszellemem szárnyas fényalakját láttam mögöttem a heverő szélén ülni. Életemben másodszor jelent meg nekem, és szavak nélkül is tudtam, hogy éppen most jobban kell ügyelnem magamra, mint bármikor. Őt látva tudtam, hogy a szívem mélyén jobban vágyódom utána, mint amennyire valaha is vágyódtam valami után ezen a földön. Éreztem eleven közelségét, mintha megolvadt fém hullámzott volna sisteregve a testemben.
Amikor körülnéztem, láttam, hogy a másik két lukumó védőszelleme is megjelent fényalakban, hogy csillogó szárnyukkal védelmezzék őket. A védőszellemek kíváncsian méregették egymást, mintha összehasonlítanák egymást, és a szárnyuk remegett. De az én szememben a saját védőszellemem volt a legszebb. A legközelebb is állt hozzám, úgyhogy az istennő villámló szépsége idegen szépség volt számomra.
Voltumna hívó mozdulattal kinyújtotta a kezét, és így vádolt:
- Ó, ti lukumók, ti aztán elővigyázatos házigazdák vagytok, hogy testőröket hívtok meg oltalmazásotokra! Mitől féltek?
Turan istennő is megszólalt:
- Megsértetek engem mint istennőt, és megbántotok azzal, hogy inkább a heverőn pihentek védőszellemetek társaságában, mint mellettem. Ti hívtatok meg engem, nem pedig én titeket. Tüstént küldd el a védőszellemedet, legalább te, Turms. Talán egy pillanatra leheveredem melléd, és a kezemmel megérintem a nyakad.
Védőszellemem szárnya a haragtól reszketni kezdett, és megértettem, hogy megharagudott. Nagyon heves volt. Turan istennő hosszúkás szemével bíráló pillantást vetett rá, ahogyan egyik nő szemléli a másikat, és megjegyezte:
- Kétségtelenül szép ez a szárnyas lényed. De nem hiszed tán, hogy versenyre kelhet velem. Hiszen istennő vagyok, és ugyanolyan örökkévaló, mint a föld. Ő pedig csak halhatatlan, mint te.
Kínosan éreztem magam, de amint védőszellemem ragyogó arcát néztem, közelebb állónak éreztem magamhoz, mint az istennőt, és nyomban így válaszoltam:
- Nem küldhetem el, ha már hívatlanul eljött.
A megsejtés villámként hasított belém, és a hangom remegni kezdett:
- Talán olyasvalaki küldte ide, aki fölöttetek áll.
Nem folytathattam gondolatomat, mert abban a pillanatban szemem előtt az embereknél és az isteneknél is hatalmasabb mozdulatlan alak bontakozott ki a sátor közepén. Hideg fényköntös borította az alakját, rátekert pólya tette láthatatlanná az arcát. Ő volt az, akit az istenek sem ismernek, akinek a nevét és a számát senki sem tudja, sem az emberek, sem a földhöz kötött istenek. Amint mozdulatlan alakját megpillantottam, mindkét földi isten árnnyá halványult az istenek heverőjén, védőszellemem pedig két szárnyával takart be, mintha jelezni kívánta volna, hogy egyek vagyunk, ő meg én. Két szárnyának védelmében merő ragyogás voltam.
Aztán fémízt éreztem a számban, mintha már meghaltam volna, a fülemben vihar dübörgött, orromban a jég szagát éreztem, és tüzes fény vakította el a szemem. Aléltságomból alacsony heverőmön tértem magamhoz. A fáklyák kialudtak. A bor a földre ömlött. A kalászokból kiperegtek a szemek. A sátor fapadozatán összetaposott gyümölcsök hevertek. Mindkét kőkúp sejtelmes-fehéren magasodott kétszeres párnáján az istenek magas heverőjén, és felfogtam, hogy a sátor résein át a reggeli derengés szürke fénye világítja meg őket. Koszorúik elher¬vadtak és megfeketedtek, mintha tűz perzselte volna meg őket. Én is kiszáradtnak és megperzseltnek éreztem magam, mintha egyetlen éjszakán éveket vesztettem volna az életemből. Végtagjaim zsibbadtak voltak, és elgémberedtem a hidegtől.
Azt hiszem, mindhárman egyszerre tértünk magunkhoz, és olyan keménynek éreztem magam alatt a heverő puha párnáit, mintha a sírbolt kőfalain belül kőágyon ébredtünk volna. Szörnyen súlyos és ólomnehéz volt a testem. Metszőn éles volt a szememben a felhős nappal szürke reggeli fénye. Felültünk, fejünket két kezünkbe fogva. Végül egymásra néztünk.
- Álmodtam-e? - kérdeztem.
Volsinii öreg lukumója a fejét rázta, és tiltakozott:
- Nem, nem álmodtál. Ha ez álom volt, akkor mindhárman ugyanazt az álmot láttuk.
- Láttuk a lefátyolozott istent - mondta a volterrai lukumó. - Hogyan lehetünk még életben?
- Ez a korszakok változását jelenti - vélekedett az öreg lukumó. - Az előző véget ér, és új veszi kezdetét. A lefátyolozott isten azelőtt nem jelent meg az istenek lakomáján. De mint lukumók tudtunk róla, és sejtettük létezését. Talán az utolsó lukumók vagyunk. Ezért jött el.
A volterrai lukumó résnyire széthúzta a függönyt, és kitekintett.
- Az ég beborult - mondta. - Hűvös reggel van.
Nyomban jöttek a szolgálók, és gőzölgő reggeli italt, forró tejet és mézet hoztak nekünk. Mohón ittam, és az ital átmelegítette a testemet, úgyhogy jobban éreztem magam. Edényekben vizet hoztak, megmoshattuk az arcunkat, a kezünket és a lábunkat. Észrevettem, hogy az ujjasom foltos lett, és vérzett az orrom. A gyomrom úgy égett, mintha gyilkos mérget ettem volna.
Mégis felfrissültem, és a forró italtól gyorsabban keringett a vér az ereimben. A karom meg a lábszáram dörgöltem, hogy megmelegedjék. Az öreg lukumó ezekkel a szavakkal lépett hozzám:
- Megosztottad az istenek lakomáját, Turms, megittad a halhatatlanság borát. Nem vagy többé az, aki eddig voltál. Hamarosan észreveszed, hogy semmi sem ugyanaz többé számodra, mint ezelőtt volt. Talán ismered és elismered már magad, Turms, Porsenna fia, Larkhna fia?
- Nem így van - mondtam csendesen. - A föld az anyám. Az ég az apám. A nap a bátyám. A hold a nővérem. Elismerem magam. Nem menekülök többé. Lukumónak születtem az emberek közé. Turms vagyok, a halhatatlan. Elismerem, hogy visszatértem. Elismerem, hogy újra vissza fogok térni. De még nem tudom, miért.
- Vesd le magadról bemocskolódott ujjasodat, ahogyan egykor használt ruhaként leveted majd magadról földi testedet - biztatott. - Lépj ki az istenek sátrából olyan mezítelenül, ahogyan emberi testbe erre a világra születtél. Csókold meg anyádat. Emeld arcod atyád felé. Köszöntünk téged, lukumó, te halhatatlan.
Széthúzták a sátor függönyét. A szürke felhős égbolt alatt ezernyi ember szótlan arcát láttam. Viharos szél csapta meg arcomat, és a sátor függönyei lobogtak. Levetettem ujjasomat, és kiléptem a sátorból. Letérdeltem, hogy megcsókoljam a földet. Aztán felálltam, és a karom meg az arcom az égbolt felé emeltem. A felhőfüggöny meghasadt. Az előbújó nap meleg sugaraival vakítón tűzött rám. Ha még kételkedtem volna magamat illetően, többé nem kételkedhettem. Atyám, az ég elismert a fiának. Bátyám, a nap gyengéd sugaraival csókolt meg. Csoda történt.
A vihar zúgásánál erősebben tört fel a tömeg kiáltása:
- Lukumó, lukumó érkezett!
Lombos ágakat lengettek, mintha erdő hullámzott volna előttem. Az emberek a ruhájukat lobogtatták, és egyre csak kiáltoztak. A két másik lukumó, akik az úton vezetőim voltak, kiléptek a sátorból, és a lukumó szent köntösét terítették a vállamra. A köntössel együtt kegyes nyugalom és öröm font körül, és ellágyította a szívem. Többé nem voltam üres. Többé nem voltam mezítelen. Többé nem fáztam.

4
Talán nincs is több mondanivalóm. Kavicsról kavicsra pergettem le a kezemben elmúlt életemet, és a kavicsokat visszaejtettem a legegyszerűbb fekete kupába az istennő szobra előtt. Ezekről fogok magamra ismerni, ezekről fogok emlékezni magamra, ha egyszer visszatérek, ha egyszer idegenként lemegyek a sírbolt kőlépcsőjén, és a kezembe veszem a kavicsokat. A silány cserépedény talán már el lesz törve. Talán évszázadok pora fogja borítani sírkamrám padozatát. Talán már nem lesz ott a kőkoporsó szépen faragott domborműveivel, és a testem is porrá vált már, elkeveredve a porral. De a közönséges kavicsok megmaradnak.
Az ajándékok és a kincsek eltűnnek. A kőkoporsókat feltörik. Jönnek a rablók meg a zsákmánykeresők. A népek életének tartama meg van szabva. Ha egyszer kihal a nép, ha a nyelve is feledésbe merül, senki sem őrzi tovább a sírokat. Az ábrákkal díszített szép görög serlegek, művészeim faragványai, eltűnnek. De a kőfalakra festett képek megmaradnak. Azokat nem lehet ellopni. A közönséges kavicsok megmaradnak. Ki tud majd olvasni belőlük?
Ezért tudom, hogy ráismerek majd önmagamra, amikor lehajolok, hogy az évszázadok porából felszedjem a sima kavicsokat. A keskeny lépcsőn felmegyek majd, vissza a napfényre. Eleven szemmel látom majd az istennő hegyének kecses kúpját a völgy másik oldalán, a sírommal szemben. Ráismerek majd önmagamra, emlékezem majd önmagamra. És akkor, akkor feltámad majd a vihar. Így hiszem én, Turms, a halhatatlan. Még ha írásom megsemmisülne is, a tinta lekopna, a nádpapír elkorhadna, és senki sem tudna olvasni többé azon a nyelven, amelyen írtam, az írással életem minden egyes kavicsához hozzákapcsoltam mindazt, amire vissza akarok emlékezni. Ezekről ismerem majd fel önmagamat, amikor visszatérek.
A kezem reszket, lélegzetem zihál. Tíz év pergett le, és végre előttem halálom perce, hogy megszabaduljak földtestemtől. De népem jól van, a jószág gyarapodott, a földek termést hoztak, az anyák egészséges gyermekeket szültek. Arra neveltem őket, hogy helyesen éljenek akkor is, amikor én már eltávoztam.
Ha azért kerestek fel, hogy előjeleket kérjenek tőlem, így válaszoltam:
- Ezért vannak az augurok, a béljósok és a villám papjai. Higgyetek nekik. Ne zavarjatok engem jelentéktelen dolgokkal.
A tanácsra bíztam a törvényhozást, és a népre a törvények megerősítését, a bírák ítélkezhettek, a hivatalnokok végrehajthatták az igazságos ítéleteket. Én csak figyelmeztettem őket:
- A törvénynek védelmeznie kell a gyengéket az erősekkel szemben. Az erőseknek nincs szükségük védelmezőre.
De amikor így beszéltem, Hannára gondoltam, aki engem szeretett, és a gyermekemre, aki még meg sem született, amikor magával vitte. Ők gyengék voltak. Én nem voltam képes megvédeni őket. Mihelyt lehetőségem kínálkozott, kerestettem őket a világ minden zugában, még Föníciában is. De teljesen nyomuk veszett.
Miután minden keresés hiábavalónak bizonyult, bűntudat mardosott, és így könyörögtem: “Te, aki a legmagasabban állsz a föld istenei fölött, te, aki eltakarod az arcodat, te mozdulatlan! Csak neked van hatalmad arra, hogy eltöröld bűnömet. Te visszafordíthatod az időt. Te felhozhatod a holtakat a tenger fenekéről. Te tedd jóvá gonosz tettemet, és adj nekem békességet."
“Semmit sem kérek önmagamnak - fogadkoztam. - Életem hátralévő részét kizárólag a népem javára élem le. Még ha belefáradnék is testem börtönébe, ígérem, hogy a föld isteneitől a megengedett további tíz évet is kieszközlöm, hogy tovább éljek népem javára. De könyörülj rajtam, hogy hitványságom miatt ne érhesse baj Hannát meg a gyermeket."
Nem mutattam be áldozatot. Hogyan lehetne áldozni a lefátyolozott istennek, akinek a nevét meg a számát senki sem tudja? Csak könyörögtem. Én, a lukumó, akinek közvetítésével áldás hullt népemre, magamon nem segíthettem. Ezért erőmben nem sok örömet leltem.
Egyre ritkábban festettem pirosra a kezem és az arcom, egyre ritkábban vitettem magam az isten hordszékén a templomba. Ha ilyenkor éhes gyermeket vagy síró nőt láttam, jégeső verte el a völgy szántóföldjeit, villámok csaptak a földbe, és dörögtek a fellegek. A nép megtanulta ismerni az akaratomat. De ez nem segített a saját bűntudatomon.
Aztán megesett a csoda. Miután lukumóként sok évet értem meg népem körében, két egyszerű vándor kéredzkedett a színem elé. Előjelek nélkül, váratlanul érkeztek. Elevenen láttam Hannát, és tüstént ráismertem, noha alázatosan fejet hajtott előttem, miként a férje is.
Hanna szép parasztmenyecskévé fejlődött, és a legszebb korban volt. De a szeme szomorú maradt, amikor rám emelte a tekintetét.
A férje nyílt tekintetű és jó arcú volt. Szorosan fogták egymás kezét, mivel féltek tőlem. Miattam tették meg gyalogszerrel a hosszú utat.
- Turms lukumó - mondták -, szegény emberek vagyunk, de a színed elé kellett járulnunk, hogy nagy ajándékot kérjünk tőled.
Hanna elmesélte, hogy a görög Poszeidónia közelében éjjel a tengerbe ugrott a föníciai rabszolgahajóról. Inkább a halált választotta, semhogy beletörődjék a végzetbe, ami felé Arszinoé küldte. De a hullámok szelíden a partra vetették, és egy barátságos pásztorral találkozott, aki védelmébe vette, és elrejtette, noha szökött rabszolga volt.
- Miután a fiad megszületett - mesélte Hanna -, együtt legeltettük a jószágot, ő pedig gondját viselte a fiúnak, és nem bántott engem. A jósága miatt vonzódni kezdtem hozzá, és végül észrevettem, hogy szeretem. Ő soha egyetlen rossz szót nem szólt hozzám, hanem nyájas volt, és önzetlenül bánt velem. A fiúval együtt a szerencse költözött be hozzá és hozzám, úgyhogy biztonságos helyen van egy kis házunk, földünk és szőlődombunk, még jószágunk is. De több gyermekünk nem született, úgyhogy a te fiad az egyetlen kincsünk, Turms.
A férfi alázatosan nézett a szemembe, és így beszélt:
- A fiú engem hisz az apjának, jól érzi magát velünk, és szereti a földet, amit megművelünk. Magától tanult meg furulyázni, és új dalokat talál ki azoknak a daloknak a mintájára, amiket hallott. Nincs benne egyetlen rossz gondolat sem. De bánkódtunk miatta, mert nem tudtuk, mitévők legyünk. Nem tudtunk megválni tőle. Miután betöltötte tizenötödik életévét, nem bírtuk tovább. A színed elé kellett járulnunk, hogy az ügyben rád bízzuk a döntést. Követeled-e tőlünk a fiút, vagy pedig megengeded, hogy megtartsuk?
- Lukumó vagy - mondta Hanna. - Jobban tudod, mint mi, mi válik a fiú javára.
Remegő szívvel és a megrendüléstől elgyengülve ezt kérdeztem:
- Hol van ő, a fiatok?
Kikísértem őket, és göndör fürtös ifjút pillantottam meg, aki a tér szélén furulyázott. Olyan szépen játszott, hogy emberek verődtek össze körülötte, hogy hallgassák. Bőrét sötétre bar¬nította a nap, a szeme pedig nagy és álmodozó volt. Riadtan abbahagyta a furulyázást, amikor a tömeg ijedten hátrált, hogy utat engedjen nekem. Mintha Hannánál és a férjénél keresett volna menedéket, bizalmatlanul meredt rám, attól tartva, hogy bántottam a szüleit. Mezítláb volt, háziszőttesből készült parasztgúnyát viselt. Szép, nagyon szép volt. Ők hárman össze¬tar¬toztak, ők együtt boldogok voltak, ők beérték osztályrészükkel. Könyörgésem meghallgatásra talált. Hogyan választhattam volna el őket egymástól? Arszinoé gonosz tette Hanna javára vált. Én több bánatot okoztam volna neki, mint boldogságot.
Néztem a fiamat, hogy örökre a szívembe véssem az arcvonásait. Aztán visszatértem házam magányába. Hannának és a férjének megköszöntem, hogy eljöttek, helyzetükhöz illő ajándé¬kokat adtam nekik, és a fiút elismertem az ő fiuknak. Nem volt jogom a gyerekhez. Arra kértem őket, nyugodtan forduljanak hozzám, ha valamiben hiányt szenvednének. De sohasem fordultak hozzám. Egyszerű ajándékokat küldözgettem nekik, míg egy napon a görögök terjeszkedése elől elköltöztek, nem hagyva hátra semmi üzenetet, hova települtek. Hanna helyesen fogta fel a dolgot. Így volt a legjobb. Neki is meg a fiúnak is.
Ilyen felfoghatatlan irgalom jóvoltából megszabadultam bűntudatomtól. Azóta a népem javára éltem. Népem számára elegendő, hogy mint lukumó közöttük élek.
Ha a föld megrendül, ha az áldozati állat mája hibás, ha az áradás elpusztítja a vetéseket, ha szerencsétlenség zúdul a városra, maguk meg tudják keresni az okát és jóvá tudják tenni. Az igazságot sértették meg, határcövekeket helyeztek át, rabszolgával bántak rosszul, özvegyet fosztottak ki, vagy éhező gyermek sírt hiába a kevély szomszéd ajtajában. Nyugodt szívvel halhatok meg. Népem mindezt megtanulta. De népemet több jó érte, mint rossz, amióta lukumóként a javára élek.
Nem engedtem meg, hogy népem belépjen a háborúba. Róma ellen sem, bármilyen rossz békebontó lett is Rómából, mivel a jóslat szerint Rómának egyszer meg kell mentenie Clusiumot a pusztulástól. Lars Arnth háborújához sem engedtem csatlakozni városomat. Csak Miszmé szemrehányásai vettek le a lábamról, mivel oly világosan ráismertem benne az anyjára. Hagytam hát, hadd vonuljanak hadba azok, akik maguk akarnak menni. Ez hat évvel a himerai csata után történt, olyan sok időt vett igénybe a tengerparti városokban az új hadihajók építése és az egymás közötti széthúzás elsimítása a közös erőfeszítés érdekében. De az edény alja levált és összetört. Hierophüla jóslatára emlékezve Démadotosz a görög városok egyesített hajóhadával elküldte azokat a jelzőpajzsokat, amiket annak idején levágatott és gondosan megőrzött. Kümé mellett a tengeren hajóhadunk elszenvedte a legsúlyosabb vereséget, ami a türrhének hajóit valaha is érte. A tenger már nem a miénk. Tengerünk szigetein görög kolóniákat alapítanak. Hajók helyett kőfalakat kezdtünk építeni városaink védelmére. Ezek építésére ment el az a gazdagság, amit nemzedékek gyűjtöttek össze, miután a görögök tönkretették kereskedelmünket.
Miután népeink vereségéről hallottam a Kümé mellett vívott tengeri ütközetben, addig nem mutatkoztam népem előtt, amíg el nem mentem, hogy kijelöljem a sírom helyét. Mint lukumó bűnt követtem el, amikor megengedtem, hogy hadba vonuljanak azok, akik akartak, ígére¬temnek megfelelően és ennek a bűnömnek kiengesztelésére is további tíz évet eszközöltem ki az istenektől, a népem, nem pedig a magam javára. Tíz évig nem mutatkoztam a népem előtt. Hosszú évek voltak ezek, de népem boldogult, én pedig írással töltöttem az időt. Most végre ezek az évek is elmúltak.
És még élnek az etruszk népek, még virágzanak az ország belső városai, még versengnek egymással Veiji agyagöntői, Tarquinii festői és saját városom szobrászai, hogy képekben örökítsék meg az embereket és az isteneket. Saját szobrom készen pihen a hegy mélyén, az alabástromkoporsó fedelén, örök heverőjén; áldozati kehellyel a kezemben, virágfüzérrel a nyakamban nyugszom ott. De idegenkedem tőle, idegenkedem az arcomtól. Inkább pihennék mint tetem, koporsó nélkül, kőágyon, falfestményekkel és népem ajándékaival körülvéve. De nem tilthattam meg, hogy elkészítsék a szobromat. Nem sérthettem meg kőfaragóimat, mivel művészetük olyannak örökíti meg az embert, amilyen életében volt. Művészetük megörökíti az emberek örömét és ünnepét, az aratást, a must sajtolását és a magányos horgászt tavam partján, ahogyan az istenek ünnepeit és játékait is megörökíti. Ilyen a népem, ilyen a városom. Még haláluk után is tovább élnek művészeik alkotásaiban, a művészeik által faragott emberi arcokban. Büszke vagyok népemre, büszke vagyok városomra, én, Turms, a halhatatlan.
De belefáradtam testem börtönébe, és a kezdődő nap szabadulásom fényes napja lesz. A szent hegyre a sírkamrák elé felállították az istenek sátrát. A szent kőkúpokat az istenek ágyának kettős párnáira helyezték. A levegőben az ősz illata terjeng, friss gabona és bor illata. A vízimadarak rajokba verődnek. A nők dalolva forgatják az őrlőköveket, hogy új lisztből dagasszák meg az istenek kalácsát.
Ezt még-el kell viselnem. Pirosra festett kézzel, karral és arccal, vállamon a lukumó szent köntösével, fejemen borostyánkoszorúval az istenek hordszékén visznek az istenek sátrában felállított halálos ágyamra. Amikor a halálveríték kiveri a homlokom, amikor a halál fekete uszálya lobog majd a szememben, végig kell néznem az istenek táncait, és részt kell vennem az istenek lakomáján népem szeme láttára. Csak aztán húzzák össze a függönyöket. Magamra maradok, hogy találkozzam az istenekkel, és megigyam a halhatatlanság borát.
Utoljára ízlelem az élet ízét a hamuban sült árpakenyérből, a friss vízzel kevert borból. Jöhetnek aztán az istenek. De inkább védőszellemem után vágyódom, mint az istenek után. Fénytestként, tűztestként terjeszti majd fölém két szárnyát, és kicsókolja számból az életet. Abban a pillanatban végre a fülembe súgja majd a nevét, és meg fogom ismerni őt.
Ezért tudom, hogy boldogan halok meg, izzón, mint egy ifjú, hogy végre magamhoz ölelhetem és érezhetem őt. Erős szárnya visz majd a halhatatlanságba. Aztán jön a pihenés és a feledés, az édes, édes feledés. Egy évszázad, egy évezred, egyre megy. Egyszer még visszatérek, én, Turms, a halhatatlan.

.oOo.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
szeretettel
  2012-04-19 19:26:04, csütörtök
 
  KILENCEDIK KÖNYV
A LUKUMÓ



1
Amikor újra beléptem Tertius Valerius patríciusudvarába, láttam, hogy a korhadt kapufélfákat kijavították, és a kaput befestették. Az átriumba jutva szinte rá sem ismertem a korábbi házra, annyira ragyogott minden a tisztaságtól, és új, szép székeket és bútorokat szereztek be. A vízmedencében újonnan öntött bronzgrácia táncolt csupán könnyű fátyollal takarva, és Tertius Valerius agyagból égetett kedvenc ökörpár vontatta ekéjét a legsötétebb sarokba helyezték át. Mindezen végigjárattam a tekintetemet, hogy időt nyerjek, és hozzászokjam a gondolathoz, miután első pillantásra észrevettem az elém siető Arszinoé állapotát. Mellkasomban elakadt a lélegzetem, mintha hirtelen megsemmisítő csapást mértek volna rám.
Mivel ilyen hosszasan hallgattam, Arszinoé zavarba jött, matrónaköntösének a szegélyét fogdosta, és így szólt:
- Ó, Turms, megijesztettél, hogy ilyen hirtelen felbukkantál. Még egyáltalán nem vártalak. Természetesen sok mindent meg kell magyaráznom neked, de ebben az állapotomban nem tudom elviselni a megrázkódtatásokat. Ezért talán az lesz a legjobb, ha először a kedves Tertius Valeriusszal találkozol, mielőtt kettesben beszélgetnénk.
Gyorsan visszavonult a szobájába, hangos sírásra fakadt, és a szolgálólányért kiáltott. Sírásától és kiáltásaitól felriasztva Tertius Valerius felemelt bottal sietett elő a saját szobájából, öléből a padozatra ejtve a szenátus viasztábláit. Miután rám ismert, leengedte a botját, zavarba jött, bármennyire öregember volt is, és végül erőtlen hangon megszólalt:
- Hát te vagy az, Turnus? Nem hittem, hogy valaha is visszatérsz még. Tulajdonképpen hitelt érdemlő híreket kaptunk, hogy egy hajóval együtt odavesztél a viharban. Arszinoé találkozott azzal a tengerésszel, amikor nyugtalankodva mindenütt utánad érdeklődött, hogy rólad semmit sem hallottunk. Ő hozta azt a férfit a házamba, és én kérdeztem ki. A férfi a tűzhelyre tett kézzel esküdözött, hogy a hajó elsüllyedt. Mi magunk is nehéz időket éltünk át a volscusok ostroma alatt, úgyhogy nem kételkedtem a férfi elbeszélésében. Olyan hihetően állította, hogy a saját szemével látta, amint a vízbe fúltál, hogy a hullámveréstől megtelt a szád tengervízzel.
Csendesen azt válaszoltam, hogy amíg a volscusok ostrom alatt tartották a várost, nem küldhettem üzeneteket. Olyan keserűnek éreztem a szívem, hogy megjegyeztem, szemlátomást nem is érezték hiányát az üzeneteimnek, hanem jobb lett volna, ha sohasem térek vissza.
- Nem, nem, semmiképpen se értsd félre, Turnus - sietett kijelenteni Tertius Valerius. - Mindig szívesen látott vendég vagy a házamban. Természetesen szívből örülök, hogy életben vagy és jó erőben, amint látom. Jogilag ez mit sem változtat a dolgon. Hiszen Arszinoé elismerte, hogy sohasem értettétek meg egymást, és hogy ő csupán a kényszerítő körülmények miatt követett téged, mert nem volt más pártfogója, és ő olyan forrón vágyott vissza a szülővárosába, ahonnan a kemény sors már gyermekkorában eltávolította. Igen, hová is akarok kilyukadni? Nem haragszom rád, és Arszinoé sem haragszik rád. Hiszen jogilag érvényes formában sohasem kötöttetek házasságot egymással, legalábbis nem a római törvények szerint érvényes formában. Miután az ő istennője aggastyán koromban újra férfivá tett, feljogosultnak, sőt az ő állapota miatt kötelesnek éreztem magam, hogy törvényes házasságot kössek vele. Ez alatt az idő alatt a városra zúduló megpróbáltatások ellenére is tíz évet fiatalodtam, ha nem húszat. Hát nem látszom fiatalabbnak a te szemedben is, Turnus?
A korábban értelmes aggastyán illegetni kezdte magát előttem, pipiskedett, mint a nyakát nyújtogató kakas, és sovány álla alatt lebernyegként fityegtek a ráncok. A szakállát is leberet¬válta, és tetszelegve fogta össze a kezével bíborszegélyes szenátori köntösét, mint egy hiú ifjú. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, olyan siralmas látvány volt.
Mivel semmit sem válaszoltam, Tertius Valerius kínlódva folytatta:
- Persze a dolog nem volt ennyire egyszerű, mert először is bizonyítanunk kellett, hogy Arszinoé született patrícius és római polgár. Bizonyára elmesélte neked, hogy a sors váratlan és bonyolult szeszélyei hogyan juttatták árván és védtelenül idegen földre. De hősiessége, amit az ostrom alatt tanúsított és az a hírnév, amit a római nők körében szerzett, előmozdította az ügyet. A szenátus tagjai feleségük rábeszélésére megértették, hogy csak egy igazi római nő viselkedhet olyan önfeláldozóan, és veszélyeztetheti a városért az életét, semmi jutalmat sem kérve. A szenátus elfogadta ezt származásának bizonyítékául, elismerte római polgárnak és végül patríciusnak is. Voltak persze más bizonyítékok is, noha ezek természetüknél fogva jogilag nem érvényesek. Különben nem köthettünk volna házasságot, mivel a törvény tiltja a házasságot a patríciusok és a plebejusok között.
Rám nézett, botjával a padozatra koppantott, és hozzátette:
- Jogilag érvényes házasságunk alapján magától érvényét veszti minden korábbi ígéret és kötelezettség, amit a szóban forgó személy kényszer hatására vagy zsarolás következtében idegen országokban magára vállalt. Ettől kezdve a római törvények védelmezik a szóban forgó személy jó hírét, becsületét és vagyonát.
A koppantásra vadonatúj házvezető jött elő pompás ruhába öltözve, hogy meghajoljon ura előtt. Tertius Valerius megparancsolta neki, hogy hozzon kenyeret és bort, hogy engem köszönt¬hessen, és újra megerősíthessük vendégbarátságunkat. Puszta szórakozottságból véletlenül a tűzhelyre tettem a kezem, vagy talán fáztam attól, amit hallottam. Tapasztalt szeme észrevette mozdulatomat, hiszen mégsem lett teljesen együgyű, és tisztelte a hagyományt.
Miután együtt ittunk, és megosztottuk egymással a kenyeret, egymás mellett leültünk az új, kényelmes zsámolyokra, és a bor hirtelen az aggastyán fejébe szállt, úgyhogy orcája és halántéka pirosodni kezdett.
- Őszintén örülök - dicsért -, hogy értelmesen gondolkodol, Turnus. Hiszen megértő ember vagy. Arszinoé kénytelen volt elismerni, hogy szándékosan küldött útra téged, csak hogy meg¬szabaduljon tőled, miután belém szeretett. Hiszen ráadásul még meddő férfi is vagy, és melletted sohasem érezhette volna az anyaság örömét. Nem az ő hibája volt, hogy az a kegyetlen görög erőszakkal vele hált, kihasználva az ő védtelen helyzetét, és ebből született Miszmé. De ő maga ártatlan, és egyetlen rossz gondolat sincs a szívében. Szerintem csak tiszteletet érdemel, hogy megtartotta a leányt, bármilyen sötét emlékeket ébreszt is benne Miszmé látása annak a görögnek a szívtelen aljassága miatt. Sokat szenvedett ő, Arszinoé. Megértem, hogy érkezésed újra felébresztett benne minden szomorú emléket. Sok boldogtalan¬ságát siratja, de azt hiszem, hamarosan megnyugszik. Ilyen állapotukban a nők nagyon érzékenyek.
Ostobán vihogni kezdett maga elé, és botját a két térde között mozgatva így magyarázott:
- A szívem mélyén csak egy öreg parasztember vagyok, és hozzászoktam a szarvasmarha fedeztetéséhez, úgyhogy férfi és nő kapcsolatában nem zavar a túlzott szemérmesség. De a római nők körében aligha találtam érzékenyebb ártatlanságot, mint Arszinoénál. Mindamellett hősnő, Turnus. Mint a legbátrabb római nő, istennőjének a segítségével közreműködött abban, hogy Coriolanus felhagyjon az ostrommal, és elvonuljon a volscusokkal.
Elkomorult, erősen megszorította a botot, és így emlékezett:
- Amikor a volscusok elvonultak, kifosztották és felgyújtották a patríciusok tanyáit is, mivel nem hittek többé neki, úgyhogy nagy gazdasági károkat szenvedtem.
Miután ferde szájával motyogva kiszámította a veszteségeit, újra felvidult:
- De a föld megmaradt, és Coriolanustól megszabadultunk. A volscusok nem bíznak többé benne, mert csata nélkül felhagyott az ostrommal, bár a volscusok nagy fáradsággal ostrom¬tornyokat és faltörőket építettek a városkapuk betörésére.
Öregesen fecsegve így folytatta:
- A római nők hisznek Arszinoé istennőjében, és a női boldogság Venusaként tisztelik. Jómagam szentül megígértem, hogy Arszinoé istennőjének templomot fognak építeni Rómában, és egymás után többször is a szenátus elé terjesztettem ezt a javaslatot. Ha idővel nem hagyják jóvá, akár a saját pénzemből is felépíttetem, legalábbis egy kis templomot.
- Ismerem Arszinoé istennőjét - mondtam türelmetlenül. - Nem kétlem, hogy a római nők odaadják a hajtűjüket és a vállcsatjukat, ha megindul a gyűjtés a templom építésére. Ilyen istennő hiányzott nekik.
- Kitűnő gondolat - lelkendezett Tertius Valerius. - Te a legjobban megértesz engem, Turnus. Arszinoé még meg is jósolta, hogy annak a Venus istennőnek az utódai egyszer még Rómából az egész világ fölött uralkodni fognak.
Gondolatai elkalandoztak, és lelkes magyarázatba kezdett:
- Tényleg, tudod-e, Turnus, hogy Róma alapítói eredetileg Trójából származnak? Ily módon Róma születése régebbi időkbe nyúlik vissza, mint az etruszkok hatalma. Az etruszk királyok csak a hatalom alkalmi bitorlói voltak. Ezt a görögök meggyőzően bebizonyították.
- Igen, igen, kétségtelenül - mondtam fáradtan. - A szicíliai elümiaiak is trójai eredetűek, és Héraklész Rómán át terelte lopott barmait, és itt csatába keveredett. Én aztán ismerem a görögöket, jobban, mint te, Tertius. Folytasd inkább a magad dolgát.
Tertius Valerius ajka petyhüdten fityegett, miközben fogyatékos emlékezetében keresgélt.
- Azt hiszem, a bikákkal kezdtem - mondta -, igen, és Arszinoé ártatlanságával. Noha sikerült megnyernem a szenátust, nehezebb volt legyőznöm a rokonaim gyanakvását, és ők addig nem is hittek nekem, amíg a saját szemükkel nem láthatták, hogy újra férfi lett belőlem. Mi, rómaiak nem vagyunk fölöslegesen szemérmesek ezekben a dolgokban. Hiszen a gyanús férfinak a hídon vagy a folyóparton le kell vetkőznie, hogy bizonyítsa, nem szökött rabszolga, és nincs kiherélve. De előbb le kellett győznöm Arszinoé szemérmességét, hogy a dolgot bizonyít¬hassam. Hiszen érett nő létére még mindig olyan szégyenlős, mint egy fiatal leány, aki először engedi át magát férfi ölelésének.
- Kétségtelenül - mondtam epével a torkomban -, kétségtelenül, kétségtelenül.
De Tertius Valerius lelkesen emlékezett:
- A fivérem, a fivérem fia és a szenátus választott képviselője a saját szemével tanúsíthatta, hogy eleget tudok tenni a férji kötelességeknek abban, amiben a többiek, és utána senki sem kételkedett többé, hogy Arszinoé tőlem esett teherbe. A rokonaim lemondtak az ellenállásról, és fivérem fia, Manius még siettette is a házasság megerősítését, Arszinoé annyira megnyerte a szívét szemérmességével. Most minden rendben van, és csak magasztalhatom megboldogult feleségemet, aki előjelt adott nekem azzal, hogy a szélütés zavaros állapotában megjelent nekem Arszinoé alakjában.
Ebben a pillanatban Arszinoé lépett a szobába sírástól duzzadt szemmel, tétova léptekkel és földre szegezett tekintettel. Lehajolt, hogy megcsókolja Tertius Valerius homlokát, és egy vászonkendővel megtörölte az állat és a nyakredőit.
- Csak nem fárasztod ki magad túlságosan kellemetlen dolgokkal, Tertius kedvesem? - mondta gyengéden, és feddő pillantást vetett rám.
Tertius feje megszűnt reszketni. Kihúzta magát a zsámolyon, ahogyan egy szenátorhoz illik.
- A kellemetlen ügyeket a legjobb azonnal tisztázni, a szarvánál ragadva meg az ökröt - mondta oktatólag, és felém fordult:
- Minden a legjobbra fordult, és nincs is más tisztáznivalónk, mint bizonyos gazdasági kérdések. Amikor a városba érkeztetek, a vagyonotokat tévedésből a te nevedre jegyezték be, Turnus, de nem akarom azt hinni, hogy ez a te számító, ravaszságod miatt történt. Te csupán nem ismerted városunk szokásait, és bizonyára biztosítani akartad Arszinoé kis vagyonát, mivel sok más országban a nőnek semmilyen saját vagyona nem lehet, amint hallottam. Ugyanígy a saját nevedre jegyeztetted be azt az alig egy talentumnyi ezüstöt is, amiért Arszinoé kérésére az előző utadon mentél el. Hiszen ő veleszületett büszkeségében hozományt akart hozni a házamba, mintha magam nem lennék elég gazdag.
Megsimogatta Arszinoé kezét. Arszinoé becsületére meg kell említeni, hogy nem állta a tekintetemet, hanem ismét lesütötte szép szemét.
- Mint derék ember, Turnus - folytatta nyomatékosan Tertius Valerius -, bizonyára késedelem nélkül hivatalosan Arszinoé nevére akarod íratni ezt a vagyonát, ahogyan a házasság megkötésekor magam is az ő nevére írattam bizonyos földbirtokokat a rabszolgákkal együtt.
Hallgatásomat habozásként értelmezve elkomorult, és megjegyezte:
- Természetesen senki sem kényszeríthet erre, de nagyon félek, hogy az előéleted nem állja ki a bírósági vizsgálatot. Ezért a saját érdekedben ebben az ügyben kerülni akarunk minden nyilvánosságot, ugye, drágám?
Kérdő pillantást vetett Arszinoéra, és Arszinoé buzgón bólogatott. Arszinoé kedves arcát, szemének ragyogását és csupasz karjának sima fehérségét nézegettem.
- Mindjárt holnap megyek, és elintézem az ügyet - válaszoltam -, hogy semmi félreértés ne legyen belőle. Csak örülök, ha Arszinoé szolgálatára állhatok, mint eddig is. Egy talentum ezüst és meglehetős mennyiségű arany készpénzben és tárgyakban nem lebecsülendő hozomány, bármennyire Róma szenátora vagy is, Tertius. Növelje ez is az ő hírnevét Róma előkelő asszonyai között, noha szemérmességénél és makulátlanságánál értékesebb hozományt természetesen nem vihet a házasságotokba.
És Arszinoé nem pirult el, hanem helyeslőleg rábólintott, fehér kezével szórakozottan simogatva az ütődött vénember ritka haját.
Miért nem gurultam dühbe ilyen szörnyű hazugságoktól? Miért nem nyitottam ki Tertius Valerius szemét, hogy lássa, milyen nő is a valóságban Arszinoé? Mindenekelőtt miért nem kaptam az ölembe Arszinoét és vittem magammal? Ha komolyra fordult volna a dolog, bizonyára mégis velem jött volna, mert nem tudott ellenállni az érintésemnek. Ezt tudtam, és Erüxben meg Segestában is tapasztaltam.
Azért, mert hiábavaló lett volna. Arszinoé tudta, mit akar. Ha ő inkább a vagyont, a biztonságot és az előkelő társadalmi rangot választotta Rómában egy barátságos aggastyán mellett, mint engem, akkor miért zavartam volna a nyugalmát? A korsó eltört, és a bor kárba veszett belőle. Foltozgatással talán össze lehetett volna még rakni, de miért gyötörtem volna tovább őt és magamat? Tertius Valerius inkább neki hitt volna, mint nekem, ezt beláttam, és a saját tapasztalataimból is tudtam. Ha az öregember ily módon boldog lett, miért zavartam volna meg a boldogságát azzal, hogy fölöslegesen gyanút ébresztek benne. Bizonyára volt annyira okos ember, hogy a szíve mélyén ő maga is kételkedett Arszinoé történeteiben. De ellágyulásában hinni akart és hitt, ilyen az emberi természet.
Amikor készségesen és alkudozás nélkül minden vagyonomról lemondtam Arszinoé javára, Tertius Valerius meglepődött, és kérdő pillantást vetett Arszinoéra, szinte tanácsot kérve. Arszinoé élénken bólintott, Tertius Valerius pedig, nemeslelkűen legyőzve született fösvény¬ségét, így szólt:
- Derék ember vagy, Turnus, és kárpótlást érdemelsz a szolgálataidért. Hiszen kimentetted Arszinoét a lelkiismeretlen görög keze közül, és szerencsésen visszahoztad a szülővárosába, ahonnan csecsemőkorában rabolták el, úgyhogy újra meg kellett tanulnia az anyanyelvét. Ezért Arszinoé hozzájárulásával arra gondoltam, hogy adok neked egy egyszerű majort és a hozzá tartozó tizenöt hold földet a szántóvető eszközökkel és két rabszolgával együtt.
- A ház a túlsó parton van, kissé távolabb a várostól - sietett kijelenteni, - Különálló a többi birtokomtól, és az etruszkok határán fekszik, úgyhogy elajándékozása nem okoz nagyon nagy veszteséget nekem. Ettől nem kell tartanod. Magam egy adósság zálogaként jutottam hozzá, miután a plebejus elesett a háborúban. A rabszolgák öregek, de megbízható házaspár. Az épületet a volscusok felperzselték, de a szükséges ólak meg karámok épülnek már. A rabszolga házaspár alkalmi kunyhóban lakik.
Ajánlata kétségtelenül nemes lelkű volt, mivel tudtam, mennyire zsugori. De miután gondolkodtam rajta, megértettem, hogy gyorsan el akar távolítani városi házából. Ennyi esze maradt azért, noha Arszinoé megbabonázta. Ha hozzálátnék megművelni a tizenöt hold földet, kénytelen lennék folyamodni a római polgárjogért is. Ezt el akartam kerülni, és végül így válaszoltam:
- Elfogadom az ajándékodat, nehogy szégyent hozzak bőkezűségedre, nemes Tertius Valerius. A kis majort szívesen megtartom emlékül Arszinoétól. De aligha fogok hozzá a műveléséhez. Beérem a jövedelmével, és a városban maradok lakni. Azt hiszem, meg tudom keresni a kenyeremet azzal, hogy gyermekeknek a görög nyelvet tanítom, vagy tenyérből jósolok, vagy úgy, hogy táncosként fellépek a cirkuszban a szent előadásokon.
Arszinoé feje hevesen megrándult, Tertius Valerius pedig szégyenkezett miattam, de csitítólag megérintette Arszinoé karját, és így szólt:
- Kedves Turnus, csak örülök neki, hogy nem szégyelled alacsony származásodat, hanem elismered kóbor életedet, és beéred azzal, ami vagy, meg sem kísérelve a polgárjog megszerzését. Azt hiszem, Suburra nagyon is megfelelő hely számodra, és hallottam, hogy ott már korábban is jól érezted magad a hasonszőrűek társaságában, noha erről semmit sem akartam szólni, amíg a vendégszeretetemet élvezted.
Arszinoé elvörösödött, és dühösen felkiáltott:
- Szóval már leleplezted magad, Turms! Tényleg ott érzed magad a legjobban a rossz hírű nők társaságában, és nem mondhatom, hogy hiányozni fogsz nekem, hanem jobb lett volna, ha egyáltalán vissza sem térsz Rómába. Magad is tudod, hogy én tartottalak talpon, és mellettem nem volt képed felfedni szemérmetlen szokásaidat. Nem foghatom örökké a nyakadat, hogy talpon maradj. A saját jövőmre és születendő fiam jövőjére kell gondolnom.
Tertius Valerius meghatódott, halántéka kivörösödött, és bólogatott. Arszinoé villámló szemekkel, toporzékolva ordított:
- Menj a ringyóid közé, minél előbb, annál jobb! Ebben a házban nem tűrök meg többé olyan embert, mint te. Ha a cirkuszban azt látom majd, hogy megbotlasz, és elejted a táncbotot, akkor az istennő nevében lefelé fordítom a hüvelykujjam, és kiabálok, hogy a többiek is így tegyenek, hogy Róma megszabaduljon a csőcseléktől.
- Nana, ejnye, ejnye! - kérlelte zavartan Tertius Valerius, de a saját szívemet édesen melengette az a tudat, hogy Arszinoé még mindig féltékeny rám, bár a jobb sorsot választotta. Végül újra sírva fakadt, kezével eltakarta a szemét, és kirohant a szobából.
Aztán egészen tárgyilagosan megegyeztünk Tertius Valeriusszal, hogy a következő napon a fórumon találkozunk az államkincstár írnokának hivatali szobájában. Én Arszinoé nevére íratom a vagyonomat, és miután ezt megtettem, Tertius Valerius fél rézgaras névleges áron az én nevemre íratja a majort a szántóföldjeivel együtt. Ugyanakkor elmehetek a földhivatal vezetőjéhez, és megbízhatom az állami földmérőt, hogy a kíséretemben ellenőrizze, a határkövek a helyükön vannak-e.
Elhagytam a házat, és induláskor gondosan megtöröltem a lábam. A faúsztatással nem kerestem meg egy teljes font rezet, úgyhogy a földmérő megfizetésére zálogba kellett tennem az aranygyűrűt, amit emberi hiúságból a hüvelykujjamra húztam, amikor a városba érkeztem. De Rómában nem használhattam többé, és jól láttam, hogy beszélgetésünk közben Tertius Valerius mint patrícius milyen gonosz pillantásokat vetett rá.
Suburrában béreltem szobát magamnak azzal a hellyel szemben, ahol Tullia kocsijával áthajtott atyja holttestén. Ez szerintem nagyon jól megfelelt, mert nem gondoltam többé jót Rómáról, miután megismerhettem az etruszkok előkelő városait.
Minden úgy történt, ahogyan megegyeztünk, és megszemléltem tizenöt hold gyomtermő földemet messze a Janiculum-domb túlsó felén, az etruszkok országának határán. A megőszült és fogatlan rabszolga házaspár nagyon félt tőlem. A félelemtől remegve mutatták meg a kocát az ólban és néhány kecskét és az üszőt. Mint a legértékesebb kincset, a vénség előhozott a kormos kunyhóból egy marhabőrt, mert volt annyi esze, hogy a volscusok érkezése előtt leölje és megnyúzza az igavonó ökröt.
Természetesen azzal az ürüggyel, hogy nem megfelelően kezelték a birtokot, jogomban állt volna megöletnem a munkára alkalmatlan két rabszolgát, akik csak kiadásokat okozhattak nekem, bármennyire állították is egymással versengve, milyen keveset esznek. A rómaiak irgalmatlanul így járnak el kiöregedett rabszolgáikkal, ugyanolyan könyörületesen, ahogyan a kiszolgált igavonó barmot ölik meg. De a szívem nem engedett meg ilyesmit. Ellenkezőleg, eladtam a díszszalagomat, hogy két új ökröt vegyek nekik, és pásztorfiút fogadtam fel a segítségükre, akinek a szüleit megölték a volscusok, és aki hálás volt nekem, hogy árva létére nem kellett önmagát rabszolgának eladnia, hogy betevő falatját biztosítsa. Később egy kis nyaralót építettem, és a tetőzetét etruszk szokás szerint festett agyagdíszekkel ékesítettem. De őszintén szólva, mint földbirtokos olyan gyatra gazda voltam, hogy a birtokom több kiadást okozott nekem, mint jövedelmet.
Suburrában és a fórumon könnyen hozzájuthattam a szükséges értesülésekhez, és kialakít¬hattam a magam véleményét Arszinoé páratlan hőstettéről a volscusok ostroma idején. Mindezekből megértettem, hogy szándékosan küldött utazni engem, csakhogy zavartalanul rangot szerezhessen magának a római nők között. Tertius Valeriust már a kezdet kezdetén behálózta, bár ezt maga Tertius akkor talán még nem tudta, hanem vonzódását atyai barátságnak hitte.
Miután a volscusok megkezdték az ostromot, Róma népe kereken megtagadta, hogy a patríciusok oldalán hadba vonuljon. A fórumon folytatódtak a zavargások, és a szenátus még diktátort sem mert kinevezni, mint máskor a vész pillanataiban. A szorongatott helyzetben megjött az alkalom Arszinoé számára, s lelkesen csatlakozott a kézimunkakörhöz, amelyben a római nők társadalmi korlátok nélkül együtt kötöttek meleg ujjasokat azoknak az önzetlen polgároknak, akik a haza érdekét fontosabbnak tekintették a pártellentéteknél, és a falakon dideregtek a fagyos őszi napokon és éjszakákon.
Arszinoé az előkelő patríciusnőkkel együtt kosárban vitt a falakra forró ételt és meleg cipókat Tertius Valerius konyhájából. A hazafias nők soraiban főként Coriolanus állhatatos anyja, Veturia, és etruszk születésű felesége, Volumnia tűnt ki, akit Coriolanus a hozománya miatt vett feleségül, és akivel jóformán semmit sem törődött, noha Volumnia két fiat szült neki. A tiszteletlen tréfacsinálók azzal élcelődtek, hogy Coriolanus azért szökött meg Rómából, hogy megszabaduljon kibírhatatlan feleségétől.
Most mindkét nő, az idős anya és a megalázott feleség, magatartásával akarta tanúsítani, hogy teljes mértékben együtt érez Rómával. Vagyonukat áldozták a katonákra, és tőlük telhetően megvendégelték azokat a nőket, arisztokratákat és plebejusokat, akik esti munkára a házukban összegyűltek. Kíváncsiságból még Spurius Nautius consul felesége és több szenátor felesége is elment a házba, amit Volumnia pénzéből építettek, hogy ezzel is kimutassák, Veturiát és Volumniát nem tartják vétkesnek Coriolanus tetteiben. Valójában a patríciusok a legnagyobb együttérzéssel viseltettek Coriolanus iránt, és rossz volt a lelkiismeretük, mivel nem voltak képesek megvédeni őt a néppel szemben.
Ehhez a körhöz csatlakozott Arszinoé, és szívesen fogadták. Miután a nép kényszerítette a szenátust, hogy küldjön követeket Coriolanus táborába, békét ajánlva neki, és miután Regia papjai hiába jártak nála, hogy az istenekre hivatkozva jobb belátásra bírják, Arszinoé a fejébe vette, hogy az előkelő kézimunkakörben javaslatot tesz, a római nők küldöttségben keressék fel Coriolanust, és győzzék meg őt. Bajosan viselné el idős anyjának a könnyeit, feleségének vádló tekintetét és kiskorú fiainak a látványát, érvelt Arszinoé.
A nők attól féltek, hogy a féktelenekké vált volscusok útközben kifosztják és megölik őket, vagy még rosszabbat tesznek velük. De Arszinoé bátorsága és lelkesedése magával ragadta őket, és néhány tucat arisztokrata nő is elkísérte, amikor az élen haladva a rogyadozó Veturiát támogatta, Volumnia pedig sírdogálva követte, kézen fogva a fiait, akik szintén sírtak. A szenátus a leghatározottabban megtiltotta volna az efféle vakmerő vállalkozást, ami azt eredményezhette, hogy a legkiválóbb túszok szinte Coriolanus ölébe pottyannak. De a katonák ismerték Arszinoét, és emlékeztek forró leveseire meg arra, hogy miként tanították latinul a falakon, amikor édesen mosolyogva magyarázta, miért beszéli olyan rosszul az anyanyelvét. Örömest kinyitották a kaput neki meg a kíséretének, még mielőtt a szenátus összeülhetett volna, és a consul lovas küldöncöt meneszthetett volna a tilalommal.
A fázó és éhes volscusok annyira megdöbbentek az előkelő nők érkezésétől, hogy köszönettel elfogadták a húst meg a kenyeret, amit a magukkal hozott kosarakból kiosztottak, és díszmenetben kísérték őket a katonai táborba és Coriolanus sátra elé, ügyelve, nehogy bárkit is megsértsenek közülük. A sátor előtt nagy tűz égett, és a nők összegyűltek körülötte, hogy melegedjenek, mert késő délutánig kellett várakozniuk, amíg Coriolanus hajlandónak mutatkozott fogadni az anyját meg a fiait.
A tábortűz mellett Arszinoé bizalmasan elárult az asszonyoknak egyet s mást az istennőjéről, és kijelentette, hogy végső eszközként az istennő segítségével maga bírja jobb belátásra Coriolanust, ha anyjának könnyei és feleségének gyengédsége nem lenne képes erre. Rendbe hozta Volumnia arcát, és kifestette a száját meg a szemöldökét, hogy szebbé tegye férjének a szemében, de azt hiszem, csupán azért tette, hogy Volumnia bizalmát elnyerje, jól tudva, hogy Volumnia arca az igazítástól sem szépült meg.
Amikor Coriolanus hallotta a nők viháncolását a tábortűz körül, végül kíváncsi lett, és beengedte őket a sátrába. Veturia a könnyeire emlékezett, keserűen megátkozta a fiát, és kijelentette, bánja, hogy egy hazaárulót hozott a világra. Ha előre tudta volna, mi fog történni, mondta, inkább a saját kezével fojtotta volna meg Caiust a bölcsőben, semhogy mint szép szál és derék férfit, a római férfiak közül a legdaliásabbat, de mellén a volscusok hadi jelvényeivel lássa maga előtt.
Volumnia előretolta két szerencsétlen fiát, és azt kérdezte, hogy Coriolanus el akarja-e pusztítani saját fiainak a szülőföldjét. Emlékeztette, hogy mégis milyen boldogok voltak együtt, amikor ezeket a fiúkat összehozták, és milyen pompás házat építtetett Rómában Coriolanus az ő pénzén. Ezt a házat most ki fogják fosztani, hitvesi ágyukat meg fogják gyalázni, és a győztes volscusok a fiúkat rabszolgáknak fogják eladni.
Coriolanus, aki szép termetű férfi volt, és a többi rómainál egy fejjel magasabb, türelmesen hallgatta őket, Arszinoéra pillantva, aki szemérmesen lesütve szemét csendben maradt. De amennyire őt ismertem, bizonyára gondot fordított rá, hogy Coriolanus lássa aranyvörös fürtjeinek mesteri fésülését és fehér nyakát. Azon sem csodálkoznék, ha mintegy véletlenül hagyta volna kinyílni a köntösét, mintha ő maga észre sem vette volna az izgalom és feszültség hatalmában.
Végül Coriolanus azt mondta, hogy ráismer az anyjára, ugyanilyen zord és szívtelen volt Veturia az ő gyermekkorában is, és ugyanilyen keveset tudott az anyai szeretetről. Volumniát azzal vigasztalta, hogy a város elfoglalása után a volscusok biztosan nem fognak hozzányúlni, mert a volscusoknak is van szemük. Megígérte, hogy a fiainak a szabadságát megváltja a volscusoktól. Hagyta, hogy a nők kiöntsék a szívüket, de ha a nőknek nincs más értelmesebb mondanivalójuk, kénytelen visszaküldeni őket a városba, mivel neki mint a nagy hadsereg főparancsnokának más és fontosabb teendője is van, mint a nők siránkozását és gonosz szidalmait hallgatni.
Mialatt beszélt, Coriolanus kíváncsian nézegette Arszinoét, és a többi nő előretaszigálta őt, bár állítólag nagyon szemérmeskedett. Biztatták, hívja csak az istennőjét, hogy ő mondja a megfelelő szavakat Coriolanusnak, Arszinoé azt válaszolta, hogy a sátorban kettesben kell maradnia Coriolanusszal, hogy az istennőt hívhassa, már amennyiben Coriolanus nem fél tőle, a gyenge nőtől. De kész levetni a köntösét is, hogy megmutassa, nincs a ruhájában elrejtett kés Coriolanus megölésére. Coriolanus barátságosan azt felelte, hogy ezt megteheti majd akkor, ha kettesben maradnak, és elküldte a nőket meg a testőreit.
Ennél többet nem tudtak Rómában Arszinoé és Coriolanus négyszemközt folytatott pár¬beszédéről, de Arszinoé hajnalig Coriolanus sátrában maradt, és a babonás nők azt állították, hogy a sátor földöntúli fényben ragyogott. Mások viszont azt mondták, hogy csupán a hold világította meg a sátrat a szemük előtt. Mindenesetre Arszinoé végül Coriolanus meggyő¬zésétől holtfáradtan jött ki a sátorból, biztatta a nőket, hogy magasztalják Venus istennőt és hatalmát, és ájultan hanyatlott a karjuk közé. Coriolanus nem mutatkozott többé, de udvariasan kísérőcsapatot küldött, hogy védelmezze a nőket a városba visszavezető úton, Arszinoé számára pedig hordszéket küldött. Még aznap parancsot adott az ostrom befejezésére. A volscusok kezdtek tábort bontani és csapatokban elvonulni, még azzal sem vesződve, hogy felgyújtsák felállított ostromtornyaikat.
Nem merem állítani, hogy az ostrom befejezése Arszinoénak és istennőjének az érdeme volt. A hallottak alapján jómagam arra következtettem, hogy a volscusok hadserege nem volt képes Róma falainak megrohamozására, és még csak megkísérelni sem akarta. Már késő őszre járt az idő, és egyetlen latiumi nép sem állta ki a téli hadviselést. Ha a patríciusok és a plebejusok bíztak volna egymásban, nyílt terepen feltehetőleg lesújthattak volna a volscusokra. Coriolanus okos hadvezér volt, és a nők közbejötte nélkül is szétoszlatta volna a hadseregét a tél beköszönte előtt. Természetesen elvesztette a volscusok bizalmát, mivel olyan szilárdan állította, hogy a patríciusok csatlakoznak hozzá, és feladják a várost. Aligha lehetett más célja azzal, hogy ostromgyűrűt vont a város köré.
Az esemény következtében Veturia és Volumnia okkal vagy ok nélkül hírnévre tett szert, és a dicsőséget készségesen megosztotta Arszinoéval, bár ő szemérmesen tiltakozott ellene, és állította, hogy éppen ők és az ő szavaik érlelték meg Coriolanust, és hogy ő, Arszinoé az istennő segítségével csak az érett termést takarította be. A szenátus nyilvánosan mondott nekik köszönetet, mint a város megmentőinek. Ettől kezdve Arszinoé híres nő volt Rómában, és tisztelték istennőjét meg titkos tudását.
Amennyire Arszinoét ismertem, sejtettem, hogy ugyanakkor Tertius Valerius lelki megrázkódtatását is kihasználta, hogy az ő ölébe is belevesse magát, és végérvényesen a hatalmába vegye őt. Titokban orvosság gyanánt bizonyára valamilyen méreggel etette Tertiust, amit a föníciaiak egy ibériai bogárból készítenek. Ez a méreg olyan hatásos, hogy még szélütött aggastyánból is képes férfit csinálni, ha még azt is figyelembe vesszük, hogy Tertius Valerius életének nagy részét egészséges falusi környezetben töltötte.
Ilyen világos képet raktam össze magamban a történtekről, mivel ismertem Arszinoét. Több hónapig nem láttam őt, és még elmenni sem akartam Tertius Valerius háza előtt. Állapota miatt Arszinoé teljesen visszavonult. Szülése a nyár legforróbb időszakában kezdődött. Megveszte¬getett rabszolga hozta nekem a híreket, és szörnyű volt elviselnem a hosszú órákat, úgyhogy fel s alá járkáltam nyomorúságos szobámban, és véresre harapdáltam az öklöm, hogy nem lehettem mellette. Hiszen szerettem Arszinoét, és semmi sem szüntethette meg iránta érzett ragaszkodásomat.
De válásunk idején már érett volt a szerelmem, és nem annyira nőként gondoltam rá, akihez a testi vágy és a gyengédség fűzött, hanem emberként, aki közel került hozzám. Emlékeztem rá, hogyan nevettetett meg legszomorúbb pillanataimban. Emlékeztem rá, hogyan tudtam órák hosszat ülni és őt nézegetni, amikor mesterien ápolta szépségét, és festette az arcát, élénken pletykálva és fecsegve emberekről és különféle dolgokról. Nem akartam rosszat neki, bármit tett is, hanem megértettem őt, a hazugságait és azt, hogy szükségét érezte a biztonságnak.
Szülése tényleg nehéz volt, és egy álló napig tartott, mert a fiú tíz fontot nyomott születésekor. Amikor végre világra jött, a kánikula közepette jégeső hullt, villámok cikáztak, és a villám belecsapott Róma határistenének régi templomába a Capitolium dombján, ahol nem volt hajlandó kitérni Jupiter útjából. De nem én okoztam a vihart, bármennyire nyugtalanul háborgott is a szívem Arszinoé miatt. A jégeső szétverte a vetéseket, és juhokat ölt meg a legelőn, de a viharfelhők csak a Tiberis innenső partján ontottak magukból jégesőt meg villámokat, úgyhogy kis földem a Janiculum lejtőjén nem szenvedett tőle, hanem csak hasznot húzott az esőből.
Látva az élet gyötrelmeire megszületett fiúgyermeket, amint tátott szájjal sírt, és a karjában érezve a súlyát, Tertius Valerius örömében megkótyagosodott, és különböző templomokban ökröket, juhokat meg disznókat áldozott, mintha nagy állami eseményről lett volna szó. A hús egy részét kiosztotta a köznépnek, egy részét a birtokaira küldte, és megparancsolta, hogy adjanak szabadnapot a rabszolgáknak, mivel a vihar és a jégeső miatt különben is aligha mehettek volna azon a napon a földekre. És nem tartotta rossz előjelnek, hogy a villám Terminus templomába csapott, hanem éppen ellenkezőleg, azt állította, hogy a fia kiszélesíti majd Róma korábbi határait, és az utódai olyan naggyá fogják tenni Rómát, hogy nem lesz többé szüksége határokra. Arszinoé feltehetőleg célzást tett neki arra, hogy az ősei rokonsági kapcsolatban álltak Venus istennővel.
Arszinoé példamutató római anyaként maga szoptatta falánk fiát, és nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, amíg vissza nem nyerte előző külsejét és szépségét. De ősszel láttam, amint a cirkuszban a díszhelyen ült mindjárt a Vesta-szüzek mögött, közel Manius Valerius elefántcsont székéhez. Csak távolról láttam, mivel jómagam az aréna szemközti oldalán ültem, messze hátul az idegenek és a külföldi származású kézművesek között. De még mindig szép volt, mint az istennő, és fehér nyakán a feje büszkébben emelkedett a magasba, mint bármikor. A távolból inkább őt néztem, mint azt, ami az arénában történt.
Nem kerestem a lehetőséget, hogy megszólíthassam, nehogy zavarjam a nyugalmát. Hosszú ideig tartott, míg újra találkoztam Arszinoéval, a fiú már egyéves volt.

2
Nyár vége volt, és a város elcsendesedett, a nép szorgosan dolgozott a szántóföldeken, és akik a városban maradtak, árnyékot kerestek, és csak az est beállta után jöttek elő a házukból. Suburra keskeny utcáit betöltötte a szenny, a rothadt gyümölcs és a cserzett bőr szaga. A szerencse rámosolygott Rómára, mivel a volscusok, miután először szövetkeztek az equusokkal Róma ellen, viszályba keveredtek szövetségeseikkel, és elkeseredett háborút vívtak egymás ellen, felőrölve saját erőiket és az equusok erőit, úgyhogy Rómának semmitől sem kellett tartania.
Puszta barátságból éppen a cirkusz egyik fiatal táncosnőjét tanítottam az etruszkok szent táncának kéztartására és lábmozdulataira, amikor egészen váratlanul Arszinoé toppant be suburrai szobámba. Nem én voltam az oka, hogy a lányon semmi sem volt, mert forró nap volt, és a táncosnak különben is jobb, ha mezítelenül gyakorol, hogy a saját testét megismerje. Mégis megbénultam a meglepetéstől, és szerettem volna a föld alá süllyedni, amikor láttam, hogyan néz Arszinoé először rám, és aztán a szegény leányra, aki nem értette, mi rosszat tett. Ártatlanságában a leánynak eszébe sem jutott, hogy legalább a köntöst a vállára dobja, hanem felemelt térddel és magasba tartott tenyerével ugyanabban a pózban maradt, amire éppen meg akartam tanítani.
Arszinoé a régi volt, csak érettebb és szebb, mint azelőtt. Gúnyosan megszólalt:
- Bocsáss meg, Turms, korántsem szeretnélek szórakozásodban megzavarni, de beszélnem kell veled, és erre csak ma van alkalmam.
Remegő kézzel összeszedtem a leány olcsó ruhadarabjait, az ölébe nyomtam, kituszkoltam a szobából, és becsuktam a nyikorgó faajtót. Arszinoé kéretlenül leült egyszerű székemre, körülnézett, bánatosan felsóhajtott, a fejét csóválta, és így panaszkodott:
- Sajnálkozom miattad, Turms. Hallottam ugyan, hogy rossz társaságba keveredtél, de nem hittem el mindent, amit hallottam. Inkább igyekeztem jót gondolni felőled. De hinnem kell a saját szememnek, és szomorkodom.
Keserűen elszorult a torkom, amint őt néztem, miközben olyan nyugodtan ült előttem, mintha semmi sem történt volna.
- Hitvány életet éltem, és rossz társaságba keveredtem - ismertem el. - Ostoba fiúkat tanítottam görögül, és véletlenül megtanítottam nekik Hippónax verssorait: “Két boldog nap van a férfi életében, az egyik akkor, amikor házasságot köt, a másik pedig akkor, amikor a sírba kíséri a feleségét." Hippónax Epheszoszban élt, ezek a sorok azért vésődtek olyan mélyen az emlékezetembe. De az ilyen tanítás nem volt a szülők kedvére való. Elvesztettem a tanítványaimat.
Arszinoé úgy tett, mintha nem is hallotta volna, csak könnyedén felsóhajtott, és így szólt:
- A lánynak túlságosan vastag a lábikrája, és erős a csípője. És alacsony növésű is.
- De született táncosnői adottságai vannak - állítottam megsértődve a védencem helyett. - Csupán ezért segítem.
- Ó, Turms, Turms - sóhajtott Arszinoé -, azt hittem, legalább egy kicsit igényesebb vagy a nők tekintetében. Aki megízlelte a csemegeszőlőt, nem éri be többé tarlórépával. De hiszen te mindig külön eset voltál. Azelőtt is csodálkoztam már a rossz ízléseden.
Szórakozottan kitakarta a fejét. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam, hogy görög fodrászával frissen fésültette a haját. Az arcát gondosan kifestette, és csak csodálni tudtam, milyen csábosan képes redőzni a római nők egyszerű köntösét.
- Juj, milyen forróság van a szobádban - panaszkodott, és hagyta lecsúszni a köntösét, úgyhogy láttam csupasz karját és fehér vállát. A szeme komoly és sötét volt, a szája résnyire nyitva. De nem akartam engedni a csábításnak.
- Ne fáradj - kérleltem. - Mondd el inkább, hogyan merészeltél felkeresni, és egyáltalán hogyan mertél Suburrába jönni? Hát nem félted a jó híredet? Bizonyára nem feledkeztél meg róla, hogy egy szenátor felesége vagy.
- Ó, igen - mondta bánatosan, és vádlón nézett rám. - De ki az oka ennek? Hát nem te hagytál egy egész évig védtelenül kiszolgáltatva Tertius Valeriusnak? Rám untál, és ezért készakarva a kéjenc aggastyán ölébe taszítottál, hogy megszabadulj tőlem.
- De Arszinoé! - kiáltottam fel, és összecsaptam a kezem. - Hogyan ferdíthetsz el mindent ilyen szörnyű módon, és hogyan hazudhatsz? Van képed engem vádolni, szemtől szembe, olyasmiért, amit ravaszul magad terveltél ki, és körmönfont módon meg is valósítottál?
A szeme sarkába sikerült könnyeket sajtolnia, és nedvesen ragyogó szemmel nézett rám.
- Ó, Turms - panaszkodott remegő hangon -, milyen keserű és igazságtalan tudsz lenni hoz¬zám! Megint tüstént veszekedni kezdesz, amikor hosszú idő után végre viszontlátjuk egymást. Hiszen ismernem kellene téged, de tévedésből mindig jót képzelek rólad.
Szipogott, és sötétkékre festett szempillái alól rám pillantott.
Hevesen lélegeztem, ökölbe szorítottam a kezem, hogy megnyugodjam, és semmit sem válaszoltam.
Most Arszinoé kérlelőn összetette két kezét, és ezt kérdezte:
- Miért nem szólsz semmit, Turms? Miért vagy ilyen furcsán mogorva hozzám, mintha keserűség volna benned valamiért? Mondd meg, magyarázd meg, ha tudod.
Kedvem lett volna bevallani, hogy egész lényem fényben ragyog az ujjongástól pusztán azért, mert őt látom, és hogy a szívem repes az örömtől, megértve, hogy még mindig az én kedvemért fésültette meg a haját, és festette ki olyan szépen az arcát. De számomra jobb volt, ha megkeményítem a szívem, és nem hódolok be újra neki. Ezért, amikor a térdem elgyengült, az ágy szélére ültem, és ezt kérdeztem:
- Mit akarsz tőlem, Arszinoé?
Ő csengő hangon felnevetett, felhagyott minden színészkedéssel, kiegyenesedett a széken, kinyújtva csupasz lábszárát, és elismerte:
- Persze hogy akarok tőled valamit, Turms. Ezt bizonyára megérted. Különben el sem jöttem volna. De örülök, hogy látlak, és mellkasomban furcsán ugrándozik a szívem, amikor azt a széles, gúnyos szádat és hosszúkás szemedet nézem.
- Hagyd, Arszinoé - kérleltem alázatosan, és tekintetemmel a kést kerestem, hogy levágjam az ujjam, ha akaratom ellenére meg akarná simogatni a bőrét. Ezt talán tényleg megtettem volna, mert ha hozzányúltam volna, újra elveszett ember lett volna belőlem. De az akaratom szerencsére erősebb volt a kezemnél.
- Magad tudod a legjobban, Turms, milyen kimondhatatlanul szerettelek - jelentette ki halkan Arszinoé. - A szívem mélyén még mindig vonzódom hozzád, bármennyire helytelen is ez Tertius Valeriusszal és a fiammal szemben. De tartsuk féken az érzéseinket, és maradjunk csak barátok. Mert így a legjobb. A nőnek biztonságra van szüksége, amikor eléri az én koromat, és hervadni kezd a szépsége. Belefáradtam abba, hogy mindent feláldozzak és mindenről lemondjak a te szörnyű szeszélyeid miatt. Most neked megvan a szabadságod, Turms, nekem pedig egy megértő férjem, aki nem támaszt túlzott követelményeket.
Hogy semmit sem szóltam, kezével megtapogatta az alakját, és bánatosan ezt mondta:
- Nagyon megöregedtem, a karom megvastagodott, és csípőben hízom, bármit tegyek is. A borzalmas szülés széttépte az izmaimat, úgyhogy a csípőmön és a combomon ott maradtak az izomrándulások fehér hegei. Örökre kárba veszett egykori szépségem. Akarod látni?
Ártatlanul fel akarta emelni a ruháját, de siettem megakadályozni benne, és kezemmel eltakartam a szemem. Ő finom sóhajjal így szólt:
- Biztosan szörnyen csúf vagyok, hogy meg sem akarsz nézni, Turms. Természetesen a leány mellett szól a fiatalsága, és a friss gyümölcsbe jólesik beleharapni, de hidd el nekem, barátom, hogy az értelmetlen ifjúságtól nem sokat nyersz. Csak kellemetlenségeket okozol magadnak, mert magad sem vagy már a legszebb korban. A hitvány élet barázdákat vont a szád szögletébe, és a szemed körül ráncok vannak.
- Azok csak a nevetés ráncai, hogy olyan sokat nevettem - jelentettem ki keserűen. - A puszta nevetéstől húzódott a fülemig a szám szöglete. De mondd már gyorsan, mit akarsz tőlem. Egyáltalán nem szeretném a jó híredet veszélyeztetni, hogy rossz hírű házban és rossz társaságomban tartózkodsz.
Ő felállt, köntösét a széken hagyta, és az ajtóhoz ment, és szórakozottan ki-be huzigálta a fareteszt.
- Bizonyára megengeded, hogy bereteszeljem az ajtót, akkor nyugodtan beszélgethetünk - jegyezte meg, és elment mellettem, hogy kinézzen a keskeny ablaknyíláson, úgyhogy oldalról és hátulról is megcsodálhattam. De amikor észrevette, hogy szilárd maradok, bár sajgott bele a szívem, újra leült, kezét a térdemre tette, és rábeszélőn így szólt hozzám:
- Mindig önző ember voltál, Turms. De azt bizonyára megérted, hogy neked, legalábbis formailag, bizonyos kötelezettségeid vannak Miszmé iránt. A leány hamarosan hétéves lesz. A legfőbb ideje, hogy elkerüljön Tertius Valerius házából. Bármilyen jó ember legyen is Tertius, bosszantja, amikor azt látja, hogy a leány állandóan láb alatt van. Miszmé engem is kellemet¬lenül emlékeztet múltbeli szomorú tapasztalataimra.
- Vagy így! - mondtam. - Eddig nem is tudtam, hogy Rómában születtél és patrícius származású vagy.
- Nem tudtam eleget mesélni neked boldogtalan gyermekkoromról - állította arcátlanul Arszinoé. - De Rómában Miszmé jogilag házasságon kívül született gyermek, és ilyesmi nem illik új rangomhoz. Ha lett volna annyi eszem, hogy az apját megtegyem patríciusnak, talán sikerült volna bejuttatnom Vesta-szűznek, és így biztosítanom a jövőjét. De hát minden nem jut egyszerre az ember eszébe. Éppen elég fáradságomba került, hogy a saját származásomat bebizonyítsam, amint jól tudod. Most a fiú tölti meg a házunkat, és Tertius Valerius egyébre sem tud gondolni, mint a fiára. A jó hírem szempontjából jobb lenne, ha legalább egyszer gondolnál a kötelességeiddel, fognád a lányodat és gondoskodnál róla.
- A lányomat? - kérdeztem meghökkenve.
Arszinoé bosszús lett, mert kellemetlen volt visszaemlékeznie a dologra, és felfortyant:
- Miszmé természetesen bizonyos értelemben a te leányod, vagy legalábbis a legjobb barátod leánya. Ha rám nem gondolsz, gondolj Mikonra. Csak nem engeded meg, hogy elkallódjék a leánya.
- Erről nincs szó - válaszoltam. - Természetesen szívesen magamhoz veszem Miszmét, és nem csupán azért, hogy segítsek rajtad. Kedvelem a leányt, és vágyódtam utána. De a fiadról szólva, bocsásd meg emberi kíváncsiságomat. Amennyit hallottam és megértettem, és amennyire emlékeztem az istennődre, és visszaszámoltam kilenc hónapot, akkor feltehetőleg Coriolanus fia.
Arszinoé puha tenyerét a számra szorította, és riadtan körülnézett. De kettesben voltunk. Megnyugodott és elmosolyodott.
- Előtted természetesen semmit sem titkolhatok el, Turms, hiszen minden ember közül te ismersz a legjobban - vallotta be. - A fiú ereiben mindenesetre a legnemesebb római patríciusvér folyik, és az apja a legdaliásabb a római férfiak közül. Úgy véltem, ennyivel tartozom Tertius Valeriusnak. Nem, a fiát nem kell szégyellnie, noha a fiú apja rátarti ember, és ezért száműzöttként kell élnie, és a nép miatt soha többé nem térhet vissza Rómába. De talán így a legjobb a saját nyugalmam miatt.
Őszinte beismerése megolvasztotta szívemben a jeget. Élénk társalgásba kezdtünk egymással, mint valamikor régen. Ő megnevettetett, és újra megértettem, miért szerettem egykor annyira, és miért szeretem még mindig, mert a földkerekségen nem volt még egy hozzá hasonló nő. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy szórakoztasson, és ő maga is jókedvű volt, mert én voltam az egyetlen ember a világon, aki megértettem őt, ő pedig tudta, hogy bennem megbízhat. De nem nyúltam hozzá. Észrevétlenül elszaladt az idő alkonyatig, míg végül összerezzenve észre nem vette, hogy a szoba besötétedett, hirtelen maga köré tekerte a köntösét, és tisztes római nő módjára betakarta a fejét.
- Mennem kell - mondta. - A közeli napokban eljuttatom hozzád Miszmét, és bízom benne, hogy gondját viseled, mint a saját leányodnak.
Úgy éreztem, hogy Arszinoét aligha idegesítette volna, ha Miszmé Suburrában nő fel. Csalódott Miszmében, mert a leány Mikon kerek orcáját és alacsony termetét örökölte, esetlenül viselkedett, és nem tudott az anyja kedvére tenni. Ezért Arszinoé számára megkönnyebbülést jelentett, hogy megszabadulhatott tőle.
De én nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy Miszmé Suburrában nevelkedjék bűnözők és cirkuszi népség között. Kis majoromra vittem, hogy a rabszolga házaspár viselje gondját, és így jómagam is gyakrabban tartózkodtam ott, mint korábban, mert Miszmét meg akartam tanítani olvasni és írni, és szabad, magabiztos leányt akartam nevelni belőle. Nem volt annyi pénzem, hogy tanítót fogadjak mellé, és ez nem is volt szokás Rómában. Rómában lenézték a leányokat, úgyhogy a leánygyermeket csecsemőkorában ki lehetett tenni, és nevelésként elég volt, ha a leány megtanult fonni meg szőni, egyszerű ételeket főzni és a nehéz házimunkát végezni. Még a szenátorok leányainak is be kellett érniök ezzel a neveléssel.
Arszinoé tévedett, amikor lebecsülte a leányát, mert Miszmé gyors felfogású volt. Miután a komor házból és az állandó szidások közül kiszabadult a falusi élet örömébe és szabadságába, gyorsan fejlődött, szerette az állatokat, szívesen gondozta a jószágot, és még a ló hátára is fel mert kapaszkodni, és végigszáguldott rajta a legelőkön. A szenátus néhány harci ménjét tartottam a gazdaságomban, hogy külön jövedelemre tegyek szert, mert abban az időben még a szenátus tartotta el a lovasság lovait, és tél idejére szétosztotta őket a város környékének majorjaiba, hogy ott gondozzák őket. Meghatározott napokon a lovakat Rómába kellett vinni, amikor a patríciusifjak összegyűltek a farkasisten legelőin és rétjein, hogy lovassági gyakor¬latokat tartsanak. De így Rómába lovagolhattam, onnan meg vissza. Hiszen jómagamnak sem állt módomban lovat tartanom. Ilyen fényűzéshez nem volt elég tizenöt hold föld.
Néhány év alatt Miszmé kivirult, bőre rózsaszín és sima lett, karcsú leánnyá serdült, végtagjai megnyúltak, és megszabadult esetlenségétől, bár természetesen úgy futkározott, ugrabugrált körbe-körbe, mint egy boci. Utazásaim miatt sokszor hosszabb időre a megbízható öreg rabszolgák gondjaira kellett bíznom, de egyre nagyobb boldogságot éreztem, valahányszor láttam, hogy visszatértemkor felragyogott a szeme örömében. Futott elém, hogy átölelje a nyakam és megcsókoljon, és nem volt szívem elmondani neki, hogy nem vagyok az igazi apja. Ahogy nőtt, kezdett szépnek tűnni a szememben, szemöldöke keskeny és huncut volt, ajka pedig mint a rózsaszirom. Miután hajadonná serdült, szemének kifejezése mind jobban emlékeztetett Mikon nyugtalan szemére, és megtanult gúnyosan nevetni másokon és önmagán. Ilyenné nőtt fel Miszmé.

3
Nem tartom érdemesnek, hogy meséljek Róma viszályairól a szomszédaival, sem az állandó rablóháborúkról. A földosztási javaslat nyilvános vitára került, de Tertius Valerius Arszinoé jóvoltából régen felhagyott már kedvenc eszméjével. Miután örököst kapott, foggal-körömmel ragaszkodott a földjéhez, és újra elnyerte rendbéli társainak a bizalmát. Nem tartották többé ostobának, hanem szükség esetén őt tolták előtérbe a nép lecsendesítésére. A nép bízott benne korábbi nézetei miatt. Ily módon Tertius Valerius politikai befolyásra tett szert, és a patríciusok, a szenátorok, sőt még a tulajdon rokonai is kezdték egyre jobban csodálni Arszinoét, aki ilyen kedvező hatást gyakorolt az aggastyánra.
És nem volt ostoba ember. A házában ugyan megadta Arszinoénak azt a fényűzést, amit az új idők megköveteltek, és türelmesen elviselte a tékozlását, de ő maga megőrizte előző egyszerű életmódját, kemény derékaljon aludt a saját szobájában, beérte az egészséges étellel és a zöldfélékkel, és nem falta tele magát, hogy elhízzék, kakaskukorékoláskor kelt, mindennap gyalogszerrel tett meg hosszú utakat a birtokait ellenőrizve, és nyugovóra tért, mihelyt leszállt a sötétség. A fiú megszületése után nyájasan és atyailag bánt Arszinoéval, és nem kívánta az erősítő szereket, amiket Arszinoé kínált neki, okkal félve, hogy ezek idővel kárt tesznek benne. Így megőrizte egészségét, továbbra is jó erőben volt, és a feje sem reszketett többé, amikor beszédet mondott a szenátusban. Ezt a gyengeséget csak akkor engedte meg magának, amikor otthon maradt.
Minderről úgy szereztem tudomást, hogy távolról figyelemmel kísértem Tertius Valerius házának életét, és nagyon szórakoztatott, amikor néha véletlenül láttam Arszinoét, és megállapítottam, hogy az arcán savanyú kifejezés jelent meg, mintha Tertius Valerius meglepő életereje őt magát taszította volna abba a verembe, amit ásott. Úgy látszott, mintha puszta bosszúságból és unalomból Arszinoé gyorsabban öregedett volna, mint a szívós Tertius.
Rómába is eljutott a hír Dareiosz nagykirály haláláról. A hír megremegtette a világot. A görögök ujjongtak, és hálaadó ünnepségeket ültek Héraklész oltára körül, mert úgy vélekedtek, hogy eloszlott a görög anyaországot fenyegető veszély, és biztosra vették, hogy a hatalom öröklése zendüléseket és nyugtalanságot fog okozni egy ilyen nagy birodalomban, és a trónörökösnek egyéb gondja is lesz, mint Görögország ügyei. De Dareiosz olyan szilárd birodalmat épített az uralma alatt álló népekből, és olyan jó rendszert léptetett életbe, hogy semmilyen zavargásokra nem került sor. Éppen ellenkezőleg, Xerxész, a fia, aki már nem volt fiatal ember, hisz olyan sokáig uralkodott Dareiosz, a hírek szerint késedelem nélkül Athénba és a görög anyaország más városaiba küldte a követeit földet és vizet követelve a megadás jeléül. Ezúttal az athéniak már nem merték kútba dobni a követeket, hanem tisztelettudóan bántak velük. Néhány város, amelyeket megfélemlített a Perzsia által meghódított Thrákia közelsége, adott földet és vizet, úgy vélekedve, hogy az engedékenység csekély jele semmire sem kötelezi őket.
Mindez messze történt, de ahogyan a vízbe dobott kő gyűrűzése lassan egyre távolabb terjed, és csak a tó partján törik meg, ugyanígy Rómáig érződött a világesemények hatása. Hiszen a perzsa birodalom a keleti világ szkütha pusztaságaitól és Thrákiától Egyiptomig és India folyamáig terjedt, úgyhogy a nagykirály okkal tekintette az egész világot a maga játékmedencéjének, és személyes kötelességének tartotta, hogy minden országot a békére és biztonságra rendezzen be, amely örökre véget vet a háborúknak. Amikor erre gondoltam, Róma viszályai és területének lassú kiterjesztése a szomszédok rovására olyan jelentéktelennek tűnt, mint a pásztorok perlekedése a legelők miatt. A belső hatalmi harc is a patríciusok és a plebejusok között, akik közül mindegyik, a másikat kirekesztve, egyformán római mivoltával kérkedett, olybá tűnt a szememben, mint a békák felfuvalkodása egy mocsaras tó állóvizében.
Találkoztam Xenodotosz barátommal, aki egy karthágói hajón érkezett Rómába. Mercurius templomából lépett ki éppen, ahol áldozatot mutatott be sikeres hajóútjáért. Megvált perzsa öltözékétől, és a legújabb jóniai divat szerint igen finom ruhába volt öltözve. Haja messziről illatozott, és a lábán ezüstdíszes lábbelit viselt. Göndör szakállát is leberetválta. De arcáról és szeméről nyomban felismertem, és siettem üdvözölni. Miután rám ismert, szenvedélyesen megölelt, és felkiáltott:
- Szerencse kísér utamon, mert elsőnek téged szerettelek volna előkeríteni, epheszoszi Turms. Szükségem van a tanácsaidra ebben az idegen városban, és különben is beszélnivalóm van veled, mihelyt kettesben maradunk.
Az volt a szokásom, hogy másokkal együtt Mercurius temploma előtt ődöngjek az idegeneket meg a kereskedőket nézegetve, amikor éppen nem gyakoroltam a cirkusz arénájában, vagy nem tanítottam egy-egy alkalmi tanítványt, vagy nem kötöttem szarvasmarhaüzleteket, vagy nem töltöttem az időt Suburra lányainak jósolva. Itt éreztem az idegen városok és a Rómánál szélesebb világ leheletét, felfigyelhettem valamilyen előnyös üzletre, és nyelvtudásom révén gazdag külföldieket kalauzolhattam, vagy másként lehettem hasznukra. De ezt nem mondtam el Xenodotosznak. Inkább meghagytam abban a hitében, hogy találkozásunk isteni csoda volt.
Szolgálóival és csomagjaival együtt az etruszkoknak abban a vendégfogadójában szállásoltam el, amelyik a legelőkelőbb és a legjobban vezetett fogadó volt Rómában, és amelynek a gazdájával hasznosnak véltem jó kapcsolatokat fenntartani. Utána megmutattam neki mindazt, ami Rómában megmutatnivaló volt, de mivel éppen Karthágóból érkezett, nem sok lelkesedést tudott mutatni Róma fatemplomai és az etruszk művészek festett agyagszobrai iránt. Érdek¬lődését jobban felkeltette Róma államformája, ami hatékonyan akadályozta az egyeduralom visszatérését, és a nép érdekeit is védelmezte az arisztokráciával szemben. Róma hadseregének szervezete és fegyelme csodálattal töltötte el, amikor erről meséltem. Elképesztőnek tartotta, hogy az államnak nem kellett zsoldot fizetnie a katonáknak, hanem saját magukat látták el és fegyverezték fel, kivéve a lovasság lovait, és állampolgári jognak és kötelességnek tekintették a hadviselést szülővárosuk érdekében, még a zsákmányból sem részesedve. Az volt a szokás, hogy a hadizsákmányt az államkincstár javára eladják, és Rómában annyira féltek az egyeduralom visszatérésétől, hogy az a hadvezérnek megválasztott consul, aki a zsákmányt ajándékba kiosztotta a hadseregnek, tüstént egyeduralmi törekvések gyanújába keveredett.
Suburrai szobámat nem akartam megmutatni Xenodotosznak. Ezért azt mondtam, hogy szerény körülmények között élek kis házamban Róma környékén. Ő a maga részéről nem óhajtott beszélni saját dolgairól a vendégfogadóban, noha ott étkeztünk és együtt boroz¬gattunk. Ezért a következő napon érte mentem, és együtt gyalogoltunk át a hídon a Tiberis túlsó partjára, a tájat és a jószágot nézegettük, és a nyaralómba mentünk. Udvariasan kijelentette, hogy a gyalogút jót tett neki, és jólesett belélegeznie a vidéki levegőt, de járás közben izzadt, és minden arról árulkodott, hogy az utóbbi években nem sokat használta a lábát. Meg is hízott, és korábbi buzgó kíváncsisága a dolgok hidegvérű mérlegelésévé érlelődött.
Elmondta, hogy ő maga Szuszában a nyugati világ ügyeinek szakértőjeként jelentős méltóságra emelkedett. Már Dareiosz halála előtt elnyerte Xerxész, az új nagykirály személyes kegyeit. Az elkerülhetetlen újjászervezés és személyi változások során viszonylag fiatal kora ellenére tudásának eredményeként azt a feladatot kapta, hogy a nagykirály tényleges hatalmi körén kívül eső nyugati világ ügyeit figyelje.
- Karthágóban természetesen van perzsa házunk és nagykövetünk - mondta. - Onnan érkezem, de nem vagyok az alárendeltje, noha vele egyetértésben tevékenykedem. A nagykirály és Karthágó érdekei nincsenek ellentétben egymással, hanem általában jól egybevágnak. Karthágó tanácsa tudja, hogy kereskedelmük lehetetlenné válnék, ha a nagykirály elzárná előlük a keleti tenger kikötőit. Karthágónak mint Türosz leányvárosának voltaképpen engedelmeskednie kellene a nagykirálynak. Szóba került bizonyos formaság, föld és víz küldése a nagykirálynak, de a karthágói kereskedők mint a nyugati tenger kereskedőfejedelmei annyira büszkék a füg¬get¬lenségükre és helyzetükre, hogy ezt egyelőre nem tették meg. Ehelyett összehason¬lítha¬tatlanul fontosabb ügyhöz adták hozzájárulásukat. Emiatt keltem személyesen útra Szuszából, és tettem ki magam a hosszú utazás veszélyeinek és kényelmetlenségeinek.
Gyaloglás közben futólag megemlítette, hogy Szuszában van háza, amit száz rabszolga kezel, Perszepoliszban pedig szerény nyári laka, ahol a kertek és a szökőkutak karbantartásához mintegy ötven rabszolga elegendő. Feleségeket nem tartott, mivel el akarta kerülni azokat a bosszúságokat, amiket a nők okoznak a férfi életében. Xerxész nagykirály ezt csak érdemének tekinti. Ebből következtettem arra, hogyan és miért férkőzött az új nagykirály kegyeibe, bár ő maga olyan tapintatos volt, hogy nem dicsekedett vele.
A magam részéről nem akartam gazdagabbnak mutatni magam, mint voltam. Volt egy szép forrásom, és körülötte néhány díszfa, amiket saját kezűleg telepítettem. A szalmazsákos heverőket a forrás mellé vitettem, és a bokrokra szent gyapjúszalagokat akasztattam. A forrás vize jó hűtőedény volt, Miszmé pedig egyszerű falusi étkeket tálalt fel nekünk, kenyeret, sajtot, főtt zöldféléket és gödörben sütött malacot, amit reggel áldoztam Hekaténak. A lakomai heverők tiszta vászonpárnáit Miszmé illatos füvekkel töltötte meg. Tálalódényekként nehéz etruszk agyagedényeim voltak, de a széles ivókupák Athénból származtak, és kiváló művészek keze munkái voltak. Nem akartam ezüstserlegekkel kérkedni, noha ilyesmi is volt a birtokomban.
Gyalogsétánk jó étvágyat csinált Xenodotosznak. Buzgón evett, és még vett magának, úgyhogy Miszmé nyomban megkedvelte. Az öreg rabszolganő, aki előre rettegett egyszerű főztje miatt, sírt örömében, amikor Xenodotosz maga elé hívatta, és személyesen mondott neki köszönetet a páratlan ebédért. Amikor láttam, milyen szépen viselkedik egy kifinomult világfi, és hogyan tudja megnyerni magának az egyszerű emberek szívét, és örömet szerezni nekik, jobban megértettem magas állását, amire szert tett, és kezdtem tisztelni a perzsa szokásokat.
Miután az ebédért köszönetet mondott a szakácsnőnek és Miszmének, ezekkel a szavakkal fordult hozzám:
- Ne tartsd színészkedésnek a viselkedésemet, Turms barátom. Nagyon ízlett az egyszerű étek a túlzott fűszerezéstől elrontott számnak, és a forrásodban hűtött falusi bor megőrizte a föld zamatát, úgyhogy amikor belőle iszom, ízlelgetem és megértem azt az országot, amelynek hegyoldalain a fürtök nőttek és beértek. Az agyag és az ásványok zamatát ízleltem benne, a rozmaringgal fűszerezett sült malac pedig pompás volt.
Elmondtam, hogy ez egy etruszk étel, és hogy a receptjét Fiesoléból hoztam magammal. Mielőtt észrevettem volna, egy bottal már térképet rajzoltam a földre, megmutattam az etruszkok nagy városainak fekvését, és meséltem ezek gazdagságáról és tengeri erőiről és Populonia meg Vetulonia vashámorairól. Xenodotosz figyelmesen hallgatott, mindent az eszébe vésett, és habozás nélkül rákérdezett mindarra, amit azonnal nem értett meg, úgyhogy elszállt az idő, és Miszmé rózsakoszorúkra cserélte ki ibolyakoszorúinkat.
Amikor a vadrózsa erős illata lengte körül a fejünket, Xenodotosz figyelmesen körülnézett, elkomolyodott, és így szólt:
- Barátok vagyunk, Turms. Nem akarlak csábítani, sem megvesztegetni. De mondd meg, hogy a szíved mélyén a görögök mellett vagy a görögökkel szemben állsz-e. Akkor vagy elhallgatok, vagy nyíltan beszélek a dolgomról, megbízva benned.
Epheszoszban kaptam menedéket, Hérakleitosz nevelt, és hadat is viseltem Jóniában három éven át. Dorieuszt is elkísértem, vért ontottam és sebhelyeket szereztem a testemre a görögök érdekében. De amikor őszintén megvizsgáltam a szívem, megértettem, hogy elidegenedtem a görögöktől és a szokásaiktól, és nem kedvelem többé őket. Járt a szájuk, és lódítottak, kételkedők és ájtatosak, civakodók és megbízhatatlanok, cselszövők és ravaszak, sikereik közepette dölyfösek, viszontagságok közepette pedig siránkozók voltak. Nem, nem szerettem a görögöket, és nem is éreztem, hogy hálával tartoznék nekik. Városaik egymást marták, és nem tűrték meg maguk között a legkiválóbb férfiakat, hanem inkább száműzték őket. A nyugat nagy városaiban csak a tirannusok erőszakos hatalma tartotta féken fegyelmezetlenségüket. Minél jobban megismertem az etruszkokat, annál jobban elidegenedtem a görögöktől. Római nem voltam, görög mivoltomból pedig kinőttem. Idegen voltam ezen a földön, és még a saját származásomat sem ismertem.
- A görögök sok mindenben csodálatra méltók - magyaráztam -, de a szívem mélyén rájuk untam. Legalábbis ebben az országban betolakodók ők, akik a könyökükkel törnek utat maguknak. A görögség és a görög szellem mindent megemészt maga körül, elrontva azt, ami előtte volt.
Nem értem, honnan e mély keserűség, de amikor hirtelen tudatossá vált bennem, megmérgezte a szívem, és megsavanyította a gyomrom. Talán azok a megaláztatások okozták, amiket ifjú¬ságomban Epheszoszban elszenvedtem. Talán túlságosan sokáig kapcsolódtam Dorieuszhoz, semhogy tovább tudtam volna csodálni benne a görögöt. Mikon is becsapott. Már a szküthák azt mondták, hogy a görögök inkább rabszolgáknak és szolgálóknak valók, mintsem szabad embereknek.
Xenodotosz bólogatott, és így válaszolt:
- Jómagam jóniai vagyok, de őszintén szólva vágyódom perzsa öltözékem és a perzsa igazság után. A perzsa állja a szavát, és nem csapja be a társát, de mi, görögök hozzászoktunk, hogy kétértelmű ígéretekkel még az isteneinket is becsapjuk. A világban ugyan semmilyen fekete nem igazán fekete, és semmilyen fehér nem egészen fehér, de a nagykirály ügyét szolgálva hiszem, hogy saját nemzeti hovatartozásom javát is szolgálom. Magunk tapasztaltuk és láttuk, hogy a görögök szabadon a leggonoszabb fenevadak egymáshoz. A versengő városok, sőt még saját polgáraik is egymást marják az állandó irigységben. A görög anyaország és főként Athén a nyugtalanság tűzfészke az egész világon. Az ország szerencsétlen fekvése miatt, hiszen tenger veszi körül, és valamennyi kereskedőút találkozási pontja, az elégedetlenség és a zendülés szikráit szórja körös-körül a világra. Szicíliában a görög városok kiszorították útjukból a föníciai és a türrhén kereskedőket, és Erüx országát fenyegetik. Bizonyára tudod, hogy Gelón, Szürakusza új tirannusa elfoglalta Himerát, elűzte onnan Terilloszt, és felrúgott minden korábbi egyezményt, amelyekben az érdekköröket felosztották. Onnan csak egy lépés Mésszéné és Rhégion meghódítása. Utána a türrhéneknek és Karthágó hajóinak nincs semmi keresnivalójuk többé a tengerszorosban. Szerencsére Anaxilaosz megállja a helyét, jól tudva, hogy a hatalmát veszti el, ha enged Gelón követeléseinek, és a tengerszoroson csak görög hajókat bocsát át.
- Ez új számomra - mondtam kíváncsian. - De úgy élek Rómában, mint valami állóvízben.
- Karthágóban szokatlan nyugtalanság uralkodik a görögök arcátlansága miatt - magyarázta Xenodotosz -, hogy nem tartják be az egyezményeket, amiket kötöttek, és teljes egészében akadályozni próbálják Karthágó kereskedelmét Szicíliában. Szürakusza és Akragasz túlságosan hatalmasra nőtte ki magát, semhogy le tudnák győzni egymást, hacsak nem pusztító háborúban. Ezért tirannusaik egymással szövetkeztek, és felosztották egymás között Szicília görög városait. A durva Gelón és a ravasz Thérón most kettesben uralkodik a görög Szicília fölött. Anaxilaosz szorult helyzetében Karthágótól kért segítséget, és túszként még a feleségét és a gyermekeit is odaígérte szándékai őszinteségének zálogául. Ő kiváló politikus, és úgy értelmezi, hogy az ésszerű kereskedelem alapja a szabad hajózás a tengerszorosban valamennyi nép számára.
- Ezenkívül meg is gazdagodott azzal, hogy adót vetett ki a hajók rakományára - jegyeztem meg. - Magatartása nagyon is görögös, ha saját honfitársaival szemben kénytelen halálos ellenségétől segítséget kérni.
Xenodotosz elvörösödött, és hosszú ideig ápolt kezét és vörösre festett körmeit nézegette.
- A perzsa kétségtelenül Görögországnak is halálos ellensége - ismerte el. - De nem tartom magam honfitársaim árulójának. Görögországban és Jóniában talán a görög műveltség, a művészet, a bölcsesség és az életművészet a legkiválóbb. De a görög politika olyan, mint a rákfene a világ gyomrában. Perzsia a béke és a rend politikáját képviseli. Maga a nagykirály a görög műveltség leglelkesebb barátja. Görögországnak mint államnak a legyőzése után a görög szellem békében terjedhet, s megújítja majd az egész világot.
Észrevette, hogy a gondolatért nem lelkesedtem annyira, mint ő, gyorsan fogta a pálcát, és térképet kezdett rajzolni a homokba, hogy megmutassa, mennyire előrehaladtak már a hadjárat előkészületei.
- A nagykirály a szárazföldön veri meg Görögországot - magyarázta. - Ezért biztosított Perzsia számára támaszpontokat Thrákiában. Thesszália városai földet és vizet adtak a követeinek. Fönícia és Jónia egyesült hajóhada a partok mentén követi az eddig még sohasem látott méretű hadsereget, hogy biztosítsa az utánpótlását és összeköttetéseit. A Boszporuszon át olyan hajóhidat építenek, mintha szárazföld lenne. A viharok esetére Thrákiában csatornákat ástak a földnyelveken át, úgyhogy a hajóhadnak egyáltalán nem kell a nyílt tengerre hajóznia a földnyelvek megkerülésére. Kilenc éven át folytak ezek az előkészületek. Amikor a hadsereg Ázsiából Európa felé kezd menetelni, minden lépés és napi táv előre ki van számítva. Athén ugyan féktelen bujtogató tevékenységet fejt ki az egész görög világban, és ezüstbányáinak hozamát korszerű háromsorevezős hajók építésére áldozta. De valójában Athénban reménytelenség és csüggeteg hangulat uralkodik, bármilyen bizakodóknak tüntetik is fel magukat kifelé.
Xenodotosz halványan elmosolyodott, és hozzátette:
- Még a delphoi jósda is bizonytalan és kétértelmű feleleteket ad.
Figyelmesen a szemembe nézett, és így folytatta:
- A görög anyaország meghódítása a nagykirály legközelebbi célja. Magad tudod, hogy Görögország egymás közt harcoló városai szegények a nyugat hatalmassá nőtt görög városaihoz képest. Athén és Spárta követei javában szicíliai és itáliai honfitársaik városaiba utazgatnak segítségért könyörögve, mert a következő nyáron elérkezik Görögország sors¬döntő pillanata. Élőkészületeink olyan hatalmas méretűek, hogy a támadás időpontját nem lehet titokban tartani. A nagykirály érdekeit az szolgálná, ha Szicília hatalmas városait nyuga¬ton lehetne lekötni egy háborúban. Karthágóval éppen megerősítettük azt az egyezményt, hogy a jövő nyáron Karthágó a lehető legnagyobb hadsereget toborozza és szállítja hajón Szicília északi partvidékére, azzal a közelebbi céllal, hogy Himerát felszabadítsa Szürakusza zsarnoksága alól. De Karthágónak feltétlenül szüksége van a türrhén hajóhad támogatására, hogy elég nagy hadsereg tengeri szállítását biztosíthassa. Remek volna, ha az etruszk városok is harcképes csapatokat küldenének, mert a karthágóiak jobb kereskedők, mint hadviselők. Karthágó tanácsa ezt fogja kérni az etruszkok szövetségétől a hagyományos barátság alapján, mikor az etruszkok ősszel összeülnek, hogy szövetségük ügyeiben döntéseket hozzanak.
Ujjbegyeit egymáshoz nyomta, és megjegyezte:
- Ezért jöttem Rómába. Ez a független és minden más várostól eltérő város jó meg¬figyelőhelyet kínál az etruszkok országa felé. Láthatóan nem vehetek részt és nem is szabad részt vennem a tanácskozásokon. Kifelé csupán Karthágó és a türrhének saját érdekeiről van szó, amikor a görögök nyomása ellen harcolnak. Az etruszkoknak nem is kell tudniok, hogy a nagykirály pénzeli Karthágó fegyverkezését. Az etruszkok részéről az volna a lehető leg¬fontosabb, hogy városaik befolyásos férfiai előre megértsék: itt az alkalmas pillanat a görögség összezúzására nyugaton. Ilyen alkalmat a győzelem istennője szerintem nem kínál még egyszer nekik.
Kivettem a borosedényt a forrásból, és megtöltöttem serlegünket. A dombok vonulata vöröslött, és homály ereszkedett a lejtőkre. A hűvösödő estében erősebben érződött a bor és a rózsák illata.
- Xenodotosz - szólaltam meg -, őszinte vagyok. Ilyen alapos előkészületek és ilyen mérhetetlenül nagy hadsereg célja nem lehet kizárólag a görög anyaország meghódítása. Egy szúnyog agyoncsapásához nincs szükség a kovács pörölyére.
Idegességében felnevetett, a homályban a tekintetemet kereste, és elismerte:
- Ha egyszer Görögország Perzsia támaszpontjává válik, a következő lépés természetesen az lesz, hogy a hadsereget hajókon az itáliai szárazföldre szállítják. Ha Karthágó és a türrhének képesek lesznek megsemmisítő csapást mérni Szicíliában, és lekötni Szürakusza meg Akragasz hajóhadát, a perzsa hajóhada elegendő lesz a hadsereg nyugatra szállításának biztosítására. De ez későbbi gond. A nagykirály meg fog emlékezni a szövetségeseiről. Bizonyára tudod, hogy a barátságos városoktól csupán földet és vizet követel. Elég egyetlen követ lebontani a falakról Perzsia fennhatóságának formai elismeréséhez.
Furcsa volt, hogy én, aki fiatalságomban teljes szívvel csatlakoztam Jónia lázadásához, és a perzsák ellen harcoltam, most ugyanolyan habozás nélkül amellett voltam, hogy inkább a perzsák uralkodjanak a világon, mint a minden korábbit szétbomlasztó görögség. De a szívem mélyén megértem erre az elhatározásra, és nyitott szemmel hoztam meg döntésemet, a földi ész számvetései alapján még egyszer elkötelezve magam, hogy a végzet vak erői ellen hadakozzam. Készakarva zsákot húztam a fejemre, és botot ragadtam.
- Baráti kapcsolatokat kötöttem az etruszkok városaiban - meséltem Xenodotosznak -, és szívesen elutazom, hogy beszéljek velük, mielőtt a vezetőik összegyűlnének, hogy új évszöget verjenek Volsinii templomának faoszlopába. Megtanultam csodálni az etruszkokat, és tisztelni őket meg az isteneiket. A saját jövőjük biztosítására támogatniok kell Karthágó hadjáratát, ha továbbra is uralkodni akarnak a tengerükön.
Xenodotosz összecsapta a kezét, és felkiáltott:
- Nem fogod megbánni elhatározásodat, Turms. És magad miatt se aggódj. Tudakozódtam utánad Epheszoszban. A nagykirály nem táplál haragot irántad Kübelé templomának felgyúj¬tása miatt. Éppen ellenkezőleg, bűnöd kiválóan megfelel az ő politikájának, mivel engesztel¬hetetlen háborúra kötelezi Athén ellen. Ami téged illet, ezt elfeledték és törölték.
- Bűnöm az enyém, és az istenekre tartozik - mondtam mogorván. - Az emberektől nem kérek érte bocsánatot.
Megértve büszkeségemet, ő rugalmasan más dolgokra terelte a beszélgetést, és elmondta, hogy annak idején a déli vihar hogyan űzte Poszeidóniába, és mennyi sértést szenvedett el perzsa nadrágja miatt. De tudott nevetni az emlékein, és ezt mondta:
- Amennyire megértem, Kümé óvatosan megőrzi pártatlanságát, és a saját érdekében inkább barátja, mint ellensége az etruszkoknak. Ugyanígy Poszeidónia is aligha mer Szürakuszával szövetkezni helyzete és kereskedelme miatt. Az egyetlen kérdőjel Róma, amely kis csírából katonai hatalommá növekedett.
- Rómának nincs hajóhada - mondtam becsmérlőn -, és eléggé leköti szomszédai szántóföldjeinek kifosztása. Róma szenátusa nem lát túl a saját határcölöpein.
Xenodotosz a fejét rázta, és kijelentette:
- A nagy politika bonyolultabb, mint hiszed, Turms, a görögök pedig ravaszak. Róma háború¬ban köthetné le az etruszkokat éppen akkor, amikor nekik seregeket kellene felszerelniük Szicíliába. Amennyire megértettem, az etruszkok nem könnyen kaphatók hadviselésre. A saját városukat fenyegető bármilyen veszedelem visszatartaná őket attól, hogy segítséget nyújtsanak Karthágónak.
- Emiatt ne aggódj, Xenodotosz - mondtam fölényesen. - Rómának húsz évre szóló megnem¬támadási egyezménye van Veijivel, Caere és Tarquinii pedig túlságosan hatalmas, semhogy Róma bosszantani merné. A görögök versengése az etruszkokkal ugyan Róma kedvére való, és a rómaiak átvették a görög regéket. De a szívük mélyén lenézik a görögöket, és fecsegőknek meg henyélő fuvolásoknak tartják őket. Sokkal kellemetlenebb, hogy az etruszkok tényleg nem szívesen viselnek hadat még a saját hatalmi övezetük biztosításáért sem. Északon a kelták nyomása nehezedik rájuk, délen pedig a görögöké, de inkább egyik területet a másik után engedték át, semhogy véres háborúkra tékozolták volna az erejüket.
Emlékezetembe idéztem, amit láttam, és így beszéltem:
- Az arisztokrata ifjak kiváló lovasok és kardforgatók, de inkább szórakozásból szolgálnak a lovasságnál, semmint azért, hogy hadat viseljenek. Hadihajóik a görögök háromsorevezős hajójához képest keskenyek és gyenge felépítésűek. Inkább dolgos és álmodozó életet élnek, ünnepségeket tartanak az isteneknek, és a szent táncokat és játékokat nézik, mintsem hadat viseljenek. A legnagyobb nehézség önkénteseket toborozni közülük egy olyan távoli vállalko¬záshoz, mint amilyen számukra a szicíliai hadjárat. És polgáraikat csak a saját városaik védelmére kötelezhetik.
- Jobban ismered a viszonyokat, mint én - mondta Xenodotosz -, és tudod, hogyan kell eljárni. Ha perzsa aranyra van szükséged, kapsz belőle, amennyi kell. Utána személyes jutalmat kapsz minden etruszk hadihajóért és minden etruszk katonáért, aki csatlakozik Karthágó hadjáratához Himera meghódítására, bárhogyan üssön is ki a vállalkozás. A nagykirály részéről az a fő, hogy saját hadjáratának idejére Karthágó kösse le a nyugati görög erőket.
- Nem vágyom perzsa aranyra - hárítottam el. - Van nekem, amennyi kell. Okosabb nem mutogatni perzsa aranyat ezekben az országokban. Az etruszkok bizalmatlanok és kényesek méltóságukra. Jobb beérni azzal, hogy azt bizonygassuk nekik, az ő tengeri városaik jövőjéről van szó.
Xenodotosz furcsállóan csóválta a fejét, és így szólt:
- Ostoba és politikailag felvilágosulatlan ember vagy, Turms. A hadviseléshez először aranyra, másodszor aranyra és harmadszor is aranyra van szükség. Minden egyéb magától következik. De tégy úgy, ahogy akarod. A nagykirály kegye annak idején talán fontosabb lesz számodra az aranynál.
- Nem törekszem a nagykirály kegyeire - ellenkeztem makacsul. - Különben sem osztom a véleményedet. Nem az arany dönti el a háborúkat, hanem az emberek fegyelme és gyakorlottsága a fegyverforgatásban. Háborúban az éhes és a sovány legyőzi a gazdagot és a kövéret.
Xenodotosz felnevetett, és így kiáltott:
- Kétségtelenül meghíztam, és izzadok járás közben, de tapasztalataim gyarapodtak, és azt hiszem, többet fejlődtem, mintha izmos lábbal a szikán erdőkben futkostam volna, és a puszta földön háltam volna. Mindig felfogadhatok fegyelemre nevelt katonákat, hogy védelmezzenek a sovány görögöktől. Bolond az, aki maga ragad kardot. A bölcs másokat küld harcba, és távolról, biztonságos helyről figyeli a harc kimenetelét.
Gúnyos szavainak hatására szilárdan elhatároztam, hogy magam megyek az etruszkokkal Himerába, és velük vállvetve harcolok karddal a kezemben, bármilyen ellenszenvessé vált is számomra a vérontás. Úgy éreztem, ennyivel tartozom nekik, ha távoli háborúba csábítom őket. De gondolataimat nem árultam el Xenodotosznak, mert csak nevetségesnek tartotta volna őket.
Még mindig mosolyogva levette a nyakából súlyos aranyláncát, az én nyakamba tette, és így kérlelt:
- Legalább ezt fogadd el tőlem emlékbe és barátságom jeléül. Egyenlő súlyú darabokból állítottak össze, és nincs rajtuk perzsa jelzés. Szükség esetén egy-egy darabot leválaszthatsz belőle.
A nyaklánc olyan súlyos volt a nyakamban, mint a bilincs, de nem adhattam vissza anélkül, hogy meg ne sértsem őt. Valami azt súgta ugyan bennem, hogy olyan ügyhöz kötöttem magam, amely nem tartozik rám, de olyan sokáig éltem céltalanul, hogy jelentős tettekre vágytam.
Leszállt az est, és kigyúltak a csillagok, de Miszmé a saját juhainak gyapjából szőtt takarókba bugyolált bennünket, az öreg rabszolga pedig hozta a parázstartókat, hogy melengethessük a kezünk meg a lábunk. Késő éjszakáig fennmaradtunk, és Arszinoéról meséltem Xenodo¬tosznak. Miközben róla meséltem, vágyódtam utána, és úgy emlékeztem vissza rá, ahogyan a legjobb pillanataiban láttam. De Xenodotosz nem érdeklődött a nők iránt, noha udvariasan elismerte, hogy Arszinoé a legérdekesebb volt azok közül a nők közül, akikkel találkozott.

4
Xenodotosz Rómában maradt, én pedig Tarquiniibe utaztam, hogy Lars Arnth Velthuruval találkozzam. Fiatal kora ellenére nyomban megértette az ügy fontosságát és a belőle kínálkozó előnyöket az etruszkok hanyatló tengeri hatalmának növelésére és a görögök versengésének megfékezésére.
- Az ország belső részének városaiban élnek fiatal és becsvágyó férfiak - mondta -, akiket nem elégíti ki, ami van. És akadnak edzett pásztorok meg földművesek is, akik készek vásárra vinni a bőrüket, hogy a háborúban egyetlen csapással többet nyerjenek, mint amennyit egész életükben mások szolgálatában gürcölve összegyűjthetnek. Nagy szigeteink aligha adhatnak hajókat, mivel hajóikra meg az embereikre szükségük van a szigetek és a bányák megvédéséhez. De Populonia és Vetulonia vasnemzetségei felismerik a saját érdekeiket, és Tarquiniiből legalább tíz hadihajót állíthatunk ki.
Magával vitt, hogy találkozzam az apjával, Aruns Velthuruval, aki annyira tisztelte a hagyo¬mányos szokásokat, hogy nem engedte magát lukumónak szólítani, hanem inkább hagyta, hogy a tanács uralkodjék Tarquiniiben. Eddig még nem találkoztam nála előkelőbb férfiúval. Méltóságától függetlenül barátságosan és megértőn fogadott, ha már egyszer a színe elé kerültem. Térkép segítségével elmagyaráztam neki a nagykirály hadjáratának tervét, és megismételtem Xenodotosz szavait, hogy talán sohasem adódik még egy ilyen alkalmas pillanat a görögök leverésére.
Keskeny és kortalan arcával figyelmesen meghallgatott, és végül így szólt:
- Azt hiszem, az isteneknek nem céljuk, hogy egyetlen ember vagy egyetlen nép uralkodjék az egész világ fölött. A népek egyensúlyban tartják egymást, és növekszenek és fejlődnek az egymás közötti versengés jóvoltából. Minden nép egyenértékű, és az ember szenvedése is ugyanaz, legyen etruszk vagy görög, kevert vérű vagy fekete bőrű. A népek hullámokként növekszenek és süllyednek ismét. Minden népnek és városnak ki van mérve a növekedése, a virágzása és a hanyatlása. És az etruszk városok sem jobbak vagy fontosabbak, mint a görög városok, noha talán többet tudunk az istenekről, mint más népek. Az ember kieszközölheti az isteneknél, hogy nyújtsák meg életét tíz esztendővel, a nép vagy a város pedig még száz évet kaphat, de ennél többet senki sem.
Méltóságteljes szavai mély hatást gyakoroltak rám, de Lars Arnth türelmetlen lett, és szemrehányást tett neki:
- Atyám, öreg vagy már, és nem érted meg az új időket ugyanolyan elevenen, mint mi, fiatalabbak. A görögök tengeri és szárazföldi befolyásának kérdése számunkra élet-halál kérdése. A görögök mellett egyetlen más nép sem élhet békességben, és nem folytathat egyen¬rangú félként kereskedelmet. Karthágónak és nekünk más és más isteneink és eltérő szokásaink vannak, és nekik a bőrük is vörösesbarna, de Karthágóval békességben élhetünk egymás mellett, és ésszerű tárgyalásokon mindenben megegyezhetünk. A görögök magukkal hozzák a hevességet, a nyugtalanságot, a kapzsiságot, a fennhéjázást és a háborút, és minden más népnél kiválóbbaknak tartják magukat. Ha Karthágó úgy látja, hogy háborúra kényszerül, nekünk támogatnunk kell Karthágót. Ha támogatjuk Karthágót, ezt elszántan és teljes erőnkből kell tennünk. Hiszen akár jól, akár rosszul, akár békés úton, akár háborúval tesszük, a saját bőrünkön fogjuk elszenvedni, ha olyan szerencsétlen kimenetelű lenne a dolog, hogy Karthágó vereséget szenvedne a háborúban.
Atyja felsóhajtott, és így szólt:
- Nagyon fiatal vagy még, Arnth fiam. Aki kardot fog, kard által vész el. Ma már nem mutatunk be az isteneknek emberáldozatokat.
Arnth ökölbe szorította finom ujjait, és összeharapta a fogait, de büszke fejét meghajtotta az atyja előtt. Atyja az öreg etruszk szomorúan szép mosolyával megállapította:
- Ez politikai kérdés, és a tanácsnak kell döntenie róla. Ha szerinted ennyire fontos, ősszel magad utazhatsz Volsiniibe helyettem. Miért avatkoznék olyasmibe, aminek meg kell történnie, és amit nem akadályozhatok meg.
Lars Aruns ilyen egyszerűen emelte a fiát Tarquinii helytartójává. Hiszen a sírkamrája készen volt már, és Aruns, a művész örök értékű festményekkel díszítette, ő pedig nem érezte szükségét annak, hogy az isteneknél további tíz életévet váltson meg, amelyek több fáradságot jelentenek az uralkodónak, mint örömet. Ha meg kell váltania, mások javára teszi, nem pedig a saját érdekében. Ezért jelentenek terhet egy öreg ember számára. Miután beszélgetésünk ilyen váratlan eredményhez vezetett, Lars Aruns felállt, kezét könnyedén a vállamra tette, és így üdvözölt:
- Örülök, hogy láthattalak téged, Turms. Jussak eszedbe, amikor majd a birodalmadba érkezel.
Lars Arnth ugyanúgy megdöbbent a szavaitól, mint én, de egyszer már ugyanezeket a szavakat üzente nekem Himerában Lars Alsir, és csupán régi köszöntésnek tartottam, amit a rendkívüli barátság kifejezésére használtak. Csak később értettem meg, hogy az öreg Lars Aruns Velthuru tudta, ki vagyok, és rám ismert, és ebben a kérdésben engem az istenek hírnökének tartott. Ezért inkább lemondott a hatalomról a fia javára, semhogy olyan dologba avatkozott volna, amit ellenszenvesnek tartott.
Tovább nem is kellett erőlködnöm Xenodotosz érdekében, mert Lars Arnth a sajátjának tekintette az ügyet, maga kelt útra, és küldte barátait a távoli etruszk városokba, hogy elő¬készítsék a talajt. Amikor Karthágó követei megérkeztek, és Tarquiniin át Volsiniibe utaztak a szövetség ülésére, segítségkérésükre már felkészültek, és a véleményeket megdolgozták a kérés teljesítése érdekében. Magam jobbnak tartottam, ha nem utazom az etruszkok szent városába, és Tarquiniiben maradtam a szövetség döntésére várva.
Ezeken a szent ünnepeken tizenkét napot az isteneknek szenteltek, hét napot a belpolitikai tanácskozásoknak, három napot pedig a külpolitikai kérdésekben hozandó döntéseknek. A vita Karthágó megsegítéséről a szicíliai görögök ellenében az öregek és a fiatalok közötti viszállyá éleződött, és mindkét élő lukumó kijelentette, hogy nem vesz részt a szavazásban, mert a lukumó a béke fejedelme. Olyan döntés született, mely szerint a szövetséghez tartozó valamennyi város maga vehette fontolóra, akar-e segítséget nyújtani Karthágónak vagy sem, és hogy ezt a segítséget a város nevében nyújtja-e vagy pedig önkéntesek toborzásával. Mindkét szent lukumó tüstént kijelentette, hogy az ő városuk, Voltera és Volsinii területeiről még önkéntesek toborzását sem engedi meg. De ezek az ország belső részének városai voltak, és ebben a kérdésben a tengerparti városok döntése jelentette a legtöbbet.
Az ülés után Karthágó követei összegyűjtötték az egyes városok képviselőitől és uralkodóitól a segítségükkel kapcsolatos kötelező erejű ígéreteket. Veiji kétezer nehézfegyverzetű katonát, Tarquinii a lovasságát és húsz hadihajót, Populonia és Vetulonia tíz-tíz hadihajót, az ország belső részének városai pedig egyenként legalább ötszáz embert ígértek teljes felszereléssel. Az ígéreteket minden város részéről az alsó határnak tekintették, de a fiatalok bíztak benne, hogy a tél folyamán sikerül annyira fellelkesíteniök a népet, hogy a végleges segédcsapatok jelentősen megnövekszenek. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a vállalkozás az etruszkok legnagyobb tengeri hadjáratává alakul, amióta egy emberöltővel korábban hajóhaduk megsemmisítette Phokaia kétszer nagyobb hajóhadát Szardínia partvidékén, és elzárta a görögök előtt a behatolás lehetőségét az etruszkok nagy szigeteire. A phokaiai hajóhad megsemmisítése után könnyen lecsaphattak a partra szállt görög seregekre, és megmenthették bányáikat.
A döntések titkosak voltak, de az etruszkok két vasvárosában görög kézművesek és művelt kereskedők is laktak, a nyugat nagy városainak pedig politikai képviselői voltak az etruszkok városaiban, ahol kereskedelmi és hajózási értesüléseket gyűjtöttek. Számos előkelő etruszkot vendégbarátsági kötelékek fűztek hozzájuk, és ők maguk is utazgattak a görög városokban. Ők jobban csodálták a görög műveltséget, mint a sajátjukat, és ezért elárulták barátaiknak a görögöket fenyegető veszélyt, és minden tőlük telhetőt megtettek az előkészületek megaka¬dályozására. Sőt, a belső országrész városaiból érkező önkénteseket a saját szolgálatukba fogadták, hogy megakadályozzák hadba indulásukat, és a tél folyamán az etruszkok tengerparti városaiban tűzvészek és tengerészzavargások fordultak elő, amelyek nyugtalanságot keltettek, és ártottak a háborús előkészületeknek.
De mindez később történt. Amikor Tarquiniiből visszatértem Rómába, csupa jó hírt vittem Xenodotosznak, és biztosra vettem, hogy az etruszkok olyan határozottan fogják támogatni Karthágót, amennyire csak lehetséges, a régi gyanakvásoktól függetlenül. Arnth átadta nekem a titkos kötelezettségek lajstromának másolatát. Xenodotosz nagyon fellelkesült a láttára, és kijelentette, hogy legszebb reményeit is felülmúlja.
- És mindezt ajándékba hozod nekem! - kiáltott fel. - Mit csináljak most az arany bikafejekkel, amelyeket olyan nagy vesződséggel szállítottam magammal?
Hozott magával néhány talentum súlyú bikafejet, amit az ősi krétai formába öntöttek, és ami Karthágóban forgalomban lévő pénz volt. De ezeket elrejtette Róma folyótorkolatában, nehogy ilyen mérhetetlenül nagy vagyonnal felkeltse a szenátus gyanakvását. Nevetve biztattam, hogy vigye vissza a bikafejeket, ahonnan hozta, és büszkén kijelentettem, hogy ez a háború az etruszkok saját háborúja, és erre senki sem vesztegette meg vagy kényszerítette őket. Az etruszkok szemszögéből nézve a nagykirály keleten lekötötte háborúval a görög anyaországot, úgyhogy az nem küldhetett segítséget a szicíliai tirannusok városainak.
Xenodotosz azt állította, hogy a nagykirály kincstárnoka Szuszában nem értené meg a dolgot. Ő, Xenodotosz gyanúba keverednék, és értesüléseit értéktelennek tartanák, ha visszavinné a kapott bikafejeket, és elszámolna velük. A nagykirály gyanakodnék, hogy ő tétlenül heverészett valamelyik kikötőben, és nem tekintené a méltóságához illőnek, hogy visszavegye az ajándékba küldött arany bikafejeket.
- Ez a gazdagság csak teher számomra, miután elintéztem a dolgomat - állította. - Szállítása vesződséget jelent, és a kincs ok nélkül tesz ki a rablótámadások veszélyének. Nem tudtam, hogy minden ilyen egyszerűen megy majd. Ellenkezőleg, arra számítottam, hogy visszatérsz, és kezded az alkudozást, és a háborúhoz csatlakozó minden egyes város roppant nagy támogatást követel majd a nehézfegyverzetűek felszerelésére és a hadihajók építésére. Nem tudom elképzelni, mit tegyek.
Megértettem, hogy semmi haszon sem lenne belőle, ha nagy üggyel-bajjal visszaszállítaná Szuszába az aranytárgyakat. Ezért javasoltam, hogy Populoniában vásároljunk néhány hajó¬rakomány vasat, és fogadjunk fel egy férfit, aki ismeri Szicília partvidékét, hogy csempéssze be a fegyvereket a szikánoknak. Hiuls ugyan még csak serdülő fiú volt, és ezekben az években semmit sem hallottam felőle, de a vas megerősítené tekintélyét a szikánok körében, és Dorieusz fiaként a legjobban tudná, mire alkalmas a vas. A szikánok vezetőkként szolgálhatnák Karthágó hadseregét, vagy Akragasz területeit támadva leköthetnék a szicíliai görögöket.
Néhány bikafejet feltétlen titoktartás mellett Tarquiniibe küldhetne Lars Arnthnak, aki értelmes ifjú, és az arany segítségével néhány korszerű hadihajót építtethetne. Az athéni három¬sor¬evezős hajók tervrajzait könnyen megvásárolhatná Kümé közvetítésével, mivel a dicsekvő athéniak nem tartották titokban új és erős háromsorevezőseiket, hanem éppen ellenkezőleg, kérkedtek velük.
Így egyeztünk meg, és rendeztük el a dolgokat, de egy talentum aranyat mindenképpen nekem akart ajándékozni, ha másért nem, a váratlan kiadások fedezésére. Elküldte megbízható heréltjét, hogy az aranyat elhozza rejtekhelyéről, a folyó torkolatából, és együtt tekertük nyers bőrbe és ástuk földbe a nyaralóm forrása mellé, hogy ő is tudjon a rejtekhelyről, ha esetleg meghalnék. Barátokként váltunk el egymástól, miután egész éjszaka az etruszkok és a nagykirály egészségére ittunk. A következő napon Xenodotosz a folyótorkolatból elvitorlázott hajóján Karthágóba, és onnan viharos út után késő ősszel érkezett Epheszoszba és a szárazföldön át vissza Szuszába. Karthágó érintésével körbe kellett hajóznia Szicíliát, mert a szürakuszai Gelón megelőzte Karthágót, meglepte és megszállta Mésszénét, és tirannusának egy Kadmosz nevű szolgáját tette meg, aki kiváló katona volt. Szürakuszának sikerült elzárnia a tengerszorost, és Anaxilaosznak csak Rhégion maradt meg.
Karthágó a hadjárat vezérének Hamilkaszt választotta, és a háború tartamára elismerte egyeduralkodónak. Ő Hannónak, a híres hajósnak volt a fia, ugyanannak a férfinak, akinek az expedíciói Héraklész oszlopain túl felderítették az óceánt egészen a moszattengerig, délen elérték azt a földet, ahol tűzáradatok ömlenek a tengerbe, úgyhogy forr a víz, északon pedig az Ón-szigetek mellett olyan messzire hajóztak, hogy a tenger befagyott. Hamilkasz becsvágyó és jó szervező férfi volt, és a tél folyamán Karthágó valamennyi kolóniájának hátországából csapatokat toborzott, még Ibériából is, úgyhogy Karthágó hadseregében minden nép és minden bőrszín előfordult. De minden nép megszokta, hogy a maga módján harcoljon, különböző fegyvereket használt, bőr- vagy csontvérteket, de a különböző nyelvek meg az eltérő étkezési szokások nagy zűrzavart okoztak.
A görögök fegyverzete egységes volt, ki voltak képezve a harcra nyílt terepen és mozgó arcvonalban, nehézfegyverzetű harcosaiknak pedig fémvértjük és fémpajzsuk volt. A tél folyamán Gelón és Thérón egymással versengve új háromsorevezős hajókat építtetett Szürakuszában és Akragaszban egyaránt. Értesüléseink szerint Szürakuszának tavaszra mintegy száz háromsorevezőse gyakorlatozik a tengeren. De a nagykirály annyiban elérte a célját, hogy Szicíliából vagy Itália görög városaiból egyetlen hadihajó és egyetlen férfiú sem indult az anyaország megsegítésére, bármilyen aggódva kért is Athén meg Spárta újra meg újra segítséget honfitársaitól.
Az etruszkok tengeri városaiban támadt nehézségekről már említést tettem, de a leg¬kellemetlenebb meglepetést a római szenátus okozta azzal, hogy mindjárt tavasszal egészen váratlanul és hidegvérrel megszegte a Veijivel kötött megnemtámadási egyezményt, és véres lándzsát dobatott Veiji területére. Róma követei ennek okaként bizonyos határsértéseket hoztak fel, de ez csak ürügy volt, mivel a pásztorok között minden tavasszal adódtak csetepaték a legelők miatt, és ezeket tárgyalásokkal el lehetett volna simítani, mint azelőtt. Róma támadása Veiji ellen lekötötte azokat a csapatokat, amelyeket Veiji ígért. A volscusok legyőzése után Róma úgy megerősödött, hogy képes volt két külön hadsereget mozgósítani, amelyek közül az egyik fenyegetőn Caere és Tarquinii határvidékén kószált. És a görögök olyan titokban és ravaszul folytatták tanácskozásaikat a consulokkal és a szenátus befolyásos tagjaival, hogy a nyílt hadüzenet előtt a legkisebb áruló jelt sem vettem észre. Ez volt a legnagyobb balszerencse, ami az etruszkok ügyét sújthatta, mert szükségképpen jelentéktelenre zsugorította a szicíliai expedíció létszámát. Tarquinii tanácsa nem merte a tengeren túlra küldeni a város lovasságát, Caeréről nem is beszélve.
A dolgot aligha akadályozhattam volna meg, még akkor sem, ha előre tudomást szereztem volna róla, és még az arany bikafejekkel sem vásárolhattam volna meg a békét, mert Róma szenátusa megvesztegethetetlen volt. A Róma felől váratlanul előállt háborús fenyegetés miatt késett az etruszkok expedíciójának indulása, mivel a Tarquinii kikötőjében összegyűlt hajóhadnak meg kellett várnia a híreket a hadműveletek alakulásáról Veiji területén. Ezúttal a rómaiak szándékosan és szokásuktól eltérően kerülték a döntő csatát, és beérték Veiji földjeinek kifosztásával és csapatainak lekötésével. Csak miután ez nyilvánvalóvá vált, és megértettük, hogy a görögöknek valamilyen módon sikerült Rómát felbujtaniok, hogy csupán az etruszkok lekötésére indítson háborút, akkor hajóztunk el, hogy Szicília partvidékén találkozzunk Karthágó hajóhadával. Negyven könnyű hadihajónk, két kétsorevezősünk és teherhajókon néhány ezer fős seregünk volt, a katonák többsége nehézfegyverzetű és a kard, a pajzs meg a lándzsa használatára kiképzett harcos, mint a görögök. De lovasságot egyáltalán nem kaptunk, és maga Lars Arnth sem jöhetett velünk. Tarquiniinek szüksége volt a lovasságra, hogy a római támadás eshetőségére őrködjék a határon.
A nyár a végére járt, amikor hajóhadunk Szicília partvidékének látótávolságába ért, de Karthágó hajóhada olyan jól végezte a dolgát, hogy a görögöktől nem zavarva egyenesen Himerába tarthattunk, és hajóinkat Himera partjain húzhattuk szárazra. Hamilkasz először Himera kikötőjét és a folyótorkolatot foglalta el, hogy ott partra tehesse csapatait, és ostrom alá fogta a várost, megkímélve így az örökké elégedetlen zsoldoscsapatokat a fárasztó meneteléstől Erüx országán keresztül és a szikánok hegyein és erdőségein át Himerába. Ez ragyogó teljesítmény volt Karthágó hajóhada részéről, ha tekintetbe vesszük, hogy a hadihajóknak Karthágótól kezdve védelmezniük kellett a számtalan lassú teherhajót. De veszélytelen zavaró támadásokat leszámítva Akragasz és Szürakusza hadihajói láthatatlanok maradtak.
Megérkezésünk után Hamilkasz kettéosztotta hadihajóit, hogy egyik részük a mésszénéi tengerszorosig felderítse a partvidéket, másik részük pedig Panormoszon és Erüxen át védelmezze a tengeri összeköttetést Karthágóval. Mást azonban nem tehetett, hiszen feltétlenül érintkezésbe kellett kerülnie az ellenséges hajóhaddal, és ugyanakkor gondoskodnia kellett hadseregéről, mert Karthágó zsoldoscsapataiban több mint harmincezer ember volt, és katonai táboruk elfoglalta Himera egész környékét, ameddig csak a szem ellátott. A hadsereget ugyanennyi csavargó népség követte: rabszolgák, markotányosnők, zenészek és más hitvány népség, akik egymással versengve akarták a saját erszényükbe gyűjteni a zsoldoscsapatok napi zsoldját.
A többiektől külön, az erdő rejtekében mintegy ezer szikán táborozott. A segestai férfiak, akik az egyezmény értelmében segédcsapatként Hamilkaszhoz csatlakoztak, nagyon csodálkoztak, hogy a szikánok honnét szerezték kiváló fémpajzsaikat és vasfegyvereiket. De ezt ezúttal nem tartották rossznak, mivel a szikánok saját kezdeményezésükre csatlakoztak hozzájuk, hogy mellettük a görögök ellen harcoljanak.
Hagytam, hogy az etruszkok parancsnokai Hamilkasszal és vezérkarával tanácskozzanak, és én siettem egyenesen a szikánok táborába. Bizonyos szomorúsággal a szívemben csak futó pillantást vetettem Himera ismert falaira. Aztán olvadozni kezdett a szívem, amikor megpillantottam az állatbőrökbe öltözött első szikánokat, fekete, vörös és fehér csíkokkal befestett arcukat és karjukat. Ők nagyon meglepődtek, amikor a saját nyelvükön szólítottam meg őket, és gyorsan megszentelt áldozókövükhöz vittek. Körülötte gyűltek össze a különböző törzsek főnökei famaszkkal rejtve el arcukat. Egyenes hátú fiút láttam közöttük, kezében a saját pajzsomat, úgyhogy farkasmaszkja ellenére nyomban ráismertem, és futottam, hogy megöleljem.
Hiuls még nem töltötte be a tizenhárom évet. Fiatalsága bizalmatlanná és méltóságára kényessé tette. Elhárító mozdulattal vonta ki magát ölelésemből, és a szikán főnökök dühösen kiabáltak, hogy ilyen tiszteletlenül nyúltam az ő Erkléjükhöz. De miután megértette, ki vagyok, Hiuls levette a fejéről a famaszkot, megparancsolta, hogy hozzanak nekem húst meg zsiradékot, és köszönetet mondott a fegyverekért, amiket neki küldtem, és amik titkos utakon a partvidékről a szikánok birtokába kerültek, és nem mentek veszendőbe.
- A karthágói Hamilkasz nagy katona - magyarázta nekem -, és vele van a hatalmas Bál meg a többi isten. Mi, szikánok először lépünk ki szervezett seregben az erdőségeinkből, hogy őt támogassuk a görögök ellen. De csak a saját isteneinket tiszteljük, és nem kötöttük magunkat sem a karthágóiakhoz, sem az elümiaiakhoz. A háború jót tesz a népemnek, mert gyakorol¬hatjuk a harcot az igazi háborúban igazi módon, és meggazdagodhatunk a zsákmányból. De a háború után visszatérünk az erdőségeinkbe és a hegyeinkre, nem keveredve a karthágóiakkal, és nem barátkozva az elümiaiakkal.
- Te Erklé vagy - mondtam. - Neked kell döntened a néped nevében. Bármi történjék is, te csak a néped javára gondolj. Nem erőszakolom rád a tanácsaimat. Te vagy a király, nem én.
Miután észrevette, hogy nem igyekszem gyámkodni fölötte, és nem támasztok követel¬ményeket az általam küldött fegyverek viszonzására, Hiuls teljesen megnyugodott, és keresztbe tett lábbal leült a földre a pajzsára. Parancsot adott a szikánoknak, hogy egyszerre tíz-tíz férfi fusson el mellettünk fegyveresen, és olvadjon újra az erdő árnyaiba. Elégedetten mutogatta, hogy az emberei milyen pontosan tudják vetni a lándzsájukat, de úgy vélekedett, hogyha komolyra fordul a dolog, a nyílt csatában eldobnák a pajzsukat, mert még nem szoktak hozzá, hogy a védőpajzs mögé húzódjanak, hanem kényelmetlennek és nehéznek tartották.
A szikánok látványa melengette a szívemet, és papjuk társaságában ittam egy kortyot a mérges italból, úgyhogy még egyszer átláttam a fák gyökerein és a köveken. De a szent tánchoz nem csatlakoztam, bár jogomban állt volna magamra kötnöm a szarvasagancsos maszkot. Ugyanúgy, mint ők, a puszta földön töltöttem az éjszakát, mint valamikor régen, de már elpuhultam, és hozzászoktam az élet kényelméhez, és cserébe csak könyörtelen náthát kaptam. Ezután jobbnak láttam, hogy a tengerparton töltsem az éjszakát az etruszkok hajóin.
Hamilkasz és az etruszk parancsnokok tanácskozásain szükség volt rám mint tolmácsra. Hamilkasz értesülései szerint Szürakuszának nagyobb csapatai voltak Himeraban, mint amennyi a falakon látszott belőlük, ezért nem támogatta a falak megrohamozását. Másrészt Szürakusza és Akragasz főerői gyors ütemben nyomultak előre Himera felé, és mindössze néhány szikul törzs mert fellázadni és kidöntött fákkal meg a hegyekről a hágókra gördített kövekkel zavarni a görögök menetelését. Bosszúból a görögök felgyújtották a szikulok falvait, leölték jószágaikat, és kivágták gyümölcsfáikat. Hamilkasz még nem kapott pontos értesü¬lése¬ket, de úgy vélekedett, hogy a görögök az ő csapatlétszámának a felével sem rendelkezhettek, viszont több nehézfegyverzetű harcosuk és lovasságuk volt.
Abban a kérdésben kellett dönteni, hogy próbáljuk-e meg sebtében bevenni Himerát, és csak aztán forduljunk a görögök főerői ellen, hogy a magunk választotta terepen találkozzunk velük, vagy pedig erősítsük meg állásainkat Himera ostromára, és hagyjuk, hogy a görögök támadjanak és válasszák meg az ütközet időpontját. A határozathozatalt leginkább az zavarta, hogy a tengerszoros bejáratánál Karthágó hajóhadának nem sikerült felvennie az érintkezést Szürakusza hajóhadával. A görög háromsorevezősök eltűntek a tengerről, és Hamilkasz nagyon félt, hogy meglepetésszerűen próbálják majd elvágni az ő utánpótlási vonalait. Kijelentette, hogy ettől jobban tart, mint az ütközettől a görögök kis létszámú szárazföldi erői ellen, mivel zsoldoscsapatainak elegendő húst meg bort kellett kapniok, hogy harcképesek maradjanak.
Annyira tisztelte az etruszkok katonai hírnevét, hogy arra kért bennünket, mi képezzük az arcvonal középső szakaszát, ha ütközetre kerül sor. Ez nagy megtiszteltetés volt számunkra, de kétséget ébresztett bennem, hogy Hamilkasz mégsem bízott annyira a különböző országokból és népekből gyűjtött zsoldoscsapataiban, mint amennyire mondta. Vádlón értésünkre adta, hogy kis létszámunkkal megszegtük azokat az alsó létszámhatárokat, amiket az etruszkok ősszel megígértek. Ha ezt tudta volna, hajóhadát nem kötötte volna le érkezésünk védelmére, hanem a saját belátása szerint elszántan megkezdte volna a hadműveleteket. Túl sok idő veszett kárba, miközben napról napra ránk várt. Gondoljuk csak meg, milyen mérhetetlenül nagy összegbe került Karthágónak minden tétlen nap.
Szemrehányása indokolt volt, segítő expedíciónk talán inkább időveszteséget, mint hasznot jelentett Hamilkasznak. De ami történt, megtörtént, és már nem lehetett változtatni rajta. A magunk részéről arra kértük az etruszk parancsnokokat, mondják el, hogy nagyon csodál¬kozunk Hamilkasz bíborsátrán, elefántcsontból készült heverőin és az őt szolgáló rabszolgák létszámán, az ezüst- és aranyedényeken és istenszobrokon, amelyek Himerába szállítása több teherhajó rakodóterét vette igénybe. Jómagam azt mondtam, hogy a tábort nézegetve ámuldoztam a semmittevők nagy számán, s azt is észrevettem, hogy a karthágói csapatok több fáradságot fordítanak a saját kényelmük megszervezésére, mint a tábor megerősítésére és az ostrommal kapcsolatos teendőkre.
Hamilkasz Bálhoz meg a többi istenhez kiáltott, tőlük kért türelmet, és így magyarázott:
- Ehhez a parthoz és kikötőhöz vagyok kötve. Szívesen a görögök ellen menetelnék, hogy a magam választotta nyílt terepen ütközzem meg velük, de nem hagyhatom bajban a hajókat. Himera falai magasak, és négereim meg líbiai katonáim nem szoktak hozzá, hogy gödröket vájjanak a földbe. Az ostromtornyokat és a faltörőket felállíttattam, de nem fáraszthatom túlságosan a csapataimat. A roham szörnyű veszteségeket okozna, és elcsüggesztené a kedélyeket. Hiszen jobb, ha a csapatok jóllakottan és jó hangulatban Karthágó isteneiben bíznak, semhogy piszkosan vesződjenek az árokásással meg a cölöpveréssel, amíg bele nem fájdul a hátuk.
Elmondtam, hogy a rómaiak, mihelyt megállnak, védőárkokkal és cölöpsorokkal látják el táborukat, nem számolva az ebből származó fáradalmakat. De Hamilkasz fagyosan így válaszolt:
- Én a karthágói szokások szerint hadakozom. Azt hiszem, jobban értek a saját seregeimhez, mint te, idegen.
Azt is megjegyezte, hogy a táborban vannak a karthágói tanács képviselői is, akiknek a véleményét szem előtt kell tartania, formai egyeduralmától függetlenül. Ők aligha tűrnék el, ha kényszerítené a csapatokat, hogy mocskolják be új ruhájukat, és piszkolják össze drága felszerelésüket, amit Karthágó nagy költségek árán szerzett be. Kijelentette, hogy a semmittevőket kordában tartja, és biztatott bennünket, hogy nézzük csak meg a korbácsbüntetések véres színhelyét és a levágott fejeket a tábor különböző pontjain.
Hamilkasz kifinomult és jóképű ember volt, a legszebb férfikorban. Bőre fehérebb volt, mint a föníciaiaké általában, mert anyja szürakuszai görög nő volt. Mint Hanno fia, szent nemzet¬ségből származott, és a zsoldoscsapatok szilárdan hittek benne, hogy sátrának magányában éjszakánként személyesen találkozik Karthágó isteneivel, és tanácsokat kap tőlük.
Amikor szóba elegyedtem a zsoldoscsapatok durva és marakodó legénységével, akik bele¬fáradtak a semmittevésbe, és akiket csak a könyörtelen fegyelem tartott vissza attól, hogy egymásnak essenek, tapasztaltam, hogy szívesen megrohamoznák Himerát. Égtek a vágytól, hogy zsákmányt szerezzenek, és készek voltak vásárra vinni a bőrüket, csakhogy egyszer kedvükre fosztogathassanak és erőszakoskodhassanak egy görög városban. Többen a pajzsukat rázva futottak a falak lábához, és sértéseket kiáltoztak a görögöknek, nem félve a lándzsáktól meg a nyílvesszőktől. Ezért kezdtem gyanítani, hogy Hamilkasz politikai okok miatt tétovázik Himera falai alatt. A magam szemében is ellenszenvesnek tűnt a gondolat, hogy a vérszomjas barbárok elfoglalják a számomra kedves és ismerős várost. Hallottam ugyan, hogy Himera lakói, amikor az alkalmatlan Terilloszt elkergették, és a várost átengedték Gelónnak, kifosztották a föníciaiak és a türrhének házait, és Lars Alsir barátomat is megölték. De az egészért inkább a gyenge Terilloszt hibáztattam, mint Himera lakosait. Ők nem tudták, mit tesznek, és nem éreztem bosszúvágyat irántuk.
A tétovázás oka kiderült azon a fogadáson, amit Hamilkasz számunkra rendezett, és ami a legfényűzőbb fogadás volt, amin valaha is részt vettem. Meg sem próbálom emlékezetembe idézni a számtalan fogást és a mirha- meg ibolyaillatú borokat. De miután annyira felfrissítettük magunkat, hogy édes egyetértésre jutottunk Hamilkasszal, a karthágói tanács tagjaival és a fekete meg vörösesbarna parancsnokokkal, hirtelen széthúzták a sátor hátsó felének holdakkal és csillagokkal díszített bíborfüggönyét, és a rhégioni Anaxilaosz felesége, Küdippé lépett közénk, kézen fogva vezetve két kisebbik fiát. Két komoly tekintetű idősebb fia köntösének szegélyét fogta.
Érett nőként Küdippé sokkal szebb volt, mint bármikor hajadon korában. Aphrodité-frizurába rakott hajára aranyport hintettek, nyakát, két karját és bokáját pedig drágakövektől súlyos arany ékszerek díszítették. Két szeme távol állt egymástól, orra egyenes volt, ajka pedig hívogatólag mosolygott. Noha négy fiat szült, csípője karcsú maradt. Ennek kiemelésére szorosan összehúzta a föníciai öltözékét tartó aranyövet. A meglepetéstől felkiáltottunk, amikor megpillantottuk, és egymással versengve keltünk fel a lakomaheverőkről, hogy a tiszteletére emeljük serlegünket. Hamilkasz élvezte meglepetésünket, és mosolyogva megszólalt:
- Túszunk, Küdippé a gyermekeivel együtt elkísért bennünket Karthágóból, hogy a hadjárat alatt Himera érdekei fölött őrködjék. Terilloszt Karthágóban hagytuk, mert ő politikailag tehetségtelen ember, és csak habzó szájjal tud Himeráról beszélni. Talán a legjobb lesz Himerát Anaxilaosz felügyeletére bízni, amíg valamelyik fiú elég nagy nem lesz, hogy Himerában uralkodjék.
Hamilkasz arcáról és arckifejezéséről leolvastam, hogy éktelenül belebolondult Küdippébe. Ugyan ki ne csodálta volna ezt a szép és hatalomra vágyó nőt, aki szeszélyeinek kielégítésére már fiatal leányként hidegvérrel kihasználta a férfiak érzékeit? Csengő hangon biztatott bennünket, hogy folytassuk lakománkat, és lassan egyik lakomaheverőtől a másikhoz lépett, saját kezével töltött a serlegekbe, egy pillanatra megállt valamelyik heverő mellett, és név szerint szólította meg Karthágó személyiségeit és fontosabb parancsnokait. Ösztönösen megfeledkeztünk a beszélgetésről, és tekintetünkkel őt követtük, ő pedig készségesen hagyta, hogy elölről és hátulról is megcsodáljuk. Hátulról ugyanolyan szép volt, mint elölről. Ügyelt rá, hogy szép fiai tisztelettudóan köszöntsék a hadvezéreket, és előretolta őket, biztatva a férfiakat, emlékezzenek rá, hogy a falánk szürakuszai Gelón miként fosztotta meg a védtelen fiúkat mindkét városuktól, Mésszénétől és Himerától, ami apai jussként az övék volt.
Mintha maga sem vette volna észre, leült a heverőm szélére, szóba elegyedett az etruszkokkal, és így beszélt:
- Csak töröm a nyelveteket, ti páratlan harcosok, de mint művelt emberek, bizonyára a görögöt is értitek. Himerában születtem és nevelkedtem, és mint hajadon ebben a folyóban fürödtem. Ezért borzadállyal tölt el a gondolat, hogy Himera házai füstbe vesszenek és jóléte meg¬semmisüljön. Miért szenvednétek súlyos veszteségeket a falak ellen küzdve, amelyek szilárdságát én ismerem a legjobban.
Hamilkasz megerősítette a szavait:
- A rhégioni Anaxilaosz a segítségünket kérte, és túszként átadta a feleségét és a gyermekeit, kötelezve magát, hogy az utolsó emberig harcol Karthágóért és a saját ügyéért. Ezért kötelességünk, hogy az ő érdekeire is gondoljunk, és ezeknek a felnövő fiúknak az érdekeire is. Semmi hasznunk nem származik belőle, ha elpusztítjuk Himerát, és elvesztünk egy gazdag kereskedővárost.
A könyökömre támaszkodtam, és hevesen így szóltam:
- Magam is sajnálom Himerát és lakóit, de a háború törvényei könyörtelenek. Esztelen az a hadvezér, aki szántszándékkal két tűz közé helyezkedik. Ha itt nyílt csatába bocsátkozunk a görögökkel, Himera védőcsapatai a döntő pillanatban hátba támadnak bennünket.
Küdippé fehér kezét a számra tette, fejét megfordította, hogy a szemembe nézzen, mintha csak most ismert volna rám, és örvendezve felkiáltott:
- Hát te vagy az, Turms? Mennyire örülök, hogy újra láthatom az arcod. Igyunk együtt egy serleg bort, és ne beszélj esztelenségeket.
Aranyserlegének a peremét a számhoz szorítva és az erős bort a torkomra öntve megakadályozott abban, hogy folytassam. Miközben én köhögtem és nyeltem, ő magyarázólag így beszélt a többiekhez:
- Ne vegyétek zokon, de ez a szép ember az első szerelmem volt, és egyszer a véletlenül meg is csókoltam, amikor még értelmetlen leány voltam. Ezért bizonyos fokig gyengének érzem magam vele szemben, és fiatalságom minden emléke eszembe jut, amikor vele bort iszom.
Amikor még mondani akartam valamit, az egyik fiát állította mellém, hogy ölelgessen, és az orcámat csókolgassa, és ő maga is olyan mesterien tette a kezét a nyakamra, hogy lúdbőrzött a hátam. Ez nem tetszett Hamilkasznak. Arca elsötétült, az ajkát harapdálta, az ujjait tördelte, és hevesen így szólt:
- Zárjuk el Himera kapuit rőzsenyalábokkal és gerendákkal, és szükség esetén gyújtsuk fel ezeket, megakadályozván ezzel, hogy a védőcsapatok hátba támadjanak. A legjobb tudásom szerint minden lehetőségre felkészültem, és Karthágó istenei egyre csak jó előjeleket adnak nekem. A döntés joga az enyém, és nem tűröm el, hogy felülbírálják, ha egyszer meghoztam döntésemet, noha különben kész vagyok jó tanácsokat elfogadni a szövetségeseimtől.
Mivel kifejezésre juttatta, hogy csak kedvére való beszédet akar hallani, abbahagytam a fölösleges szájjártatást, és beértem azzal, hogy Küdippét nézegessem és a fiait csodáljam. Fehér ujjaival a hajfonataimat simogatta, a földre sütötte a szemét, és csendesen így beszélt:
- Még mindig elevenen emlékszem, Turms, úgy bizony, hogyan csókolta a szád a számat, és hogyan simogatta meg a kezed a bőrömet. Egyáltalán nem voltam közömbös irántad, bár puszta leánydacból és a saját gyengeségem miatt dühöngve azt színleltem. Ebben a korban és mint négy fiú anyja bevallhatom neked, hogy sohasem tudtalak teljesen elfeledni. Egyszer egy holdvilágos éjszakán meg is jelentél az ágyam mellett, úgyhogy kiáltozva felébredtem, de ez csak álom volt.
Amint Küdippé kezét a kezemben tartottam, és újra ittam a serlegéből, Hamilkasz nem tudta tovább türtőztetni magát, hanem felpattant díszheverőjéről, és haragtól remegő hangon kijelentette, hogy Küdippé már éppen eleget beszélt a saját érdekében. Jobb lesz, ha eszébe jut, hogy csak túsz és nő, és a fiaival együtt visszavonul az eunuchok felügyelete alá. Küdippé kétségtelenül készakarva korbácsolta fel a féltékenységét, csak hogy bebiztosítsa, uralkodik fölötte, mert diadalittas pillantást vetett maga körül, és elvezette a fiait, alig észrevehetően biccentve minden férfiúnak, akivel szóba elegyedett.

5
Rossz sejtelmeim voltak, és nem tetszett nekem Hamilkasz katonai táborának élete. Az etruszk parancsnokok arra használták a napot, hogy a katonákkal gyakoroltassák a szoros csatárláncban vívott harcot. De beértük azzal, hogy a hadihajókon lakjunk, nem törődve a szörnyű helyszűkével és a férgekkel, nem keveredve a karthágóiakkal.
A zsoldoscsapatok összeverődtek, hogy nevessenek rajtunk, látva, hogy a testünket fárasztjuk, és teljes felszerelésben addig futunk, amíg bele nem izzadunk. De parancsnokaik becsvágya felébredt, és gyülekezőt parancsoltak saját csapataiknak. Láttunk líbiaiakat, akik horgokkal kapcsolták össze embermagasságú pajzsaikat, pajzserődítményt képezve. Másoknak viszont vaskarika volt az övükön, és az embereket egymáshoz láncolták a sor áttörésének megakadá¬lyozására.
Aztán tajtékos lovakkal száguldottak a táborba azok a felderítők, akiket Hamilkasz küldött a környékre, és ijedten kiabálták, hogy közelednek a görögök, és már csak egynapi járóföldre vannak. A görögök létszáma megszámolhatatlan, és a pajzsaik meg a vértjeik csillognak a napsütésben, a tenger hullámaiként hömpölyögve át az ország belsejének dombjain. A felderítők akkora pánikot keltettek Hamilkasz táborában, hogy a semmittevők a tengerpartra rohantak, és egymást tiporva összezsúfolódtak a teherhajókon. Többet agyontapostak, és sokan a vízbe fúltak, amíg Hamilkasznak korbáccsal és bottal sikerült úrrá lennie a zűrzavaron. Elszántan kivégeztette a leghangosabb rendbontókat és több zsoldost, akikre átragadt a pánik.
A szikánoktól pontos értesüléseket kaptunk Szürakusza és Akragasz egyesített csapatainak létszámáról, a nehézfegyverzetűekről, a parittyásokról és a lovasságról, mert a szikánok úgy tudták álcázni magukat, hogy láthatatlanná váltak a bozótban, és keményre szarusodott talpukon gyorsabban mozogtak az erdőben, mint a lovasság. A görögökben nem a létszámuk volt félelmetes, hanem jó szervezettségük és egységes fegyverzetük. Valójában kiderült, hogy Hamilkasz csapatai legalább háromszoros túlerőben voltak a görögökhöz képest. Ő biztosra vette győzelmét, óriásmáglyákat gyújtatott a tábor különböző pontjain felállított istenszobrok előtt, és körbejárt a papokkal kosokat áldozva az isteneknek és bátorítólag szólva csapataihoz.
A görögök kis létszámát pótolta elszántságuk. Himerától egynapi járóföldre megálltak, felderítették táborunkat, és egyiptomi galambokat használva kapcsolatba léptek a himerai védő¬csapatokkal. Azt hittük, hogy nagy létszámfölényünk miatt óvatosságból haboznak csatába bocsátkozni, és Hamilkasz csapataival feléjük akart menetelni. De hamarosan kiderült, mire várakoztak. A kora reggel homályából az egész tengert megtöltve előbukkant Szürakusza és Akragasz egyesített hajóhada, amihez kétszáz korszerű háromsorevezős tartozott, és aminek gyorsaságát nem fékezték lassú teherhajók. A hajóhad nyugatról érkezett Panormosz irányából, és korántsem keletről a tengerszorosból, aminek őrzésére Hamilkasz hajóhadának felét szétszórta. Ezért először nem hittünk a szemünknek, hanem a hajókat Karthágó hajóinak tartottuk, míg világosan meg nem különböztettük a háromsorevezősöket, és fel nem fedeztük rajtuk a görög jelzőpajzsokat és hadijelvényeket.
Nem tudtuk megérteni, mi történt. Csak utólag derült ki, hogy Szürakusza hajóhada vak¬merő¬en védtelenül hagyta Mésszénének és saját városának a vizeit, és Akragasz alatt csatlakozott Thérón tirannus hajóhadához. Onnan késedelem nélkül Karthágó vizeire vitorláztak, lesújtottak Erüx magasságában az összeköttetést védelmező hadihajókra, elsüllyesztették a teherhajókat, és már folytatták is útjukat, nem törődve az erüxi kikötőbe menekült karthágói hajókkal. Panormosz alatt csatlakozott hozzájuk a kalóz Dionüsziosz hajóhada. Ezzel süllyesztették el Karthágó teherhajóit, mivel Dionüsziosz ehhez a mesterséghez értett a legjobban. Szaporán evezve, a görög hajók meglepetésszerűen elzárták előlünk a tengert Himera előtt, miközben Hamilkasz nehéz hadihajói mit sem sejtve a mésszénéi szorost őrizték, és abból az irányból várták az ellenséget.
Miután a hadihajók elzárták a tengert, arról is értesültünk, hogy a görög szárazföldi erők mozgásba lendültek, és futólépésben Himera felé közelednek. Hamilkasz haladéktalanul meghozta a fordulat által megkövetelt intézkedéseket, és szárazon és vízen egyaránt többszörös riadóparancsot küldött a tengerszorost őrző hadihajóinak. De a görögök olyan tökéletesen elzárták a szárazföldet és a tengert, hogy csak két szikán ért célba, és Hamilkasz hajóparancsnokai először nem hittek nekik, hanem a visszatérési parancsot a görögök hadicselének tartották. Csak akkor engedelmeskedtek a kapott parancsnak, amikor a part menti halászok megerősítették a hihetetlen hitt, hogy a görögök hajóhada meglepetésszerűen megkerülte egész Szicíliát. De akkor már túlságosan késő volt.
Mert a következő reggel a görög csapatok harci rendbe nyitódtak a Himera előtti térségen, oldalszárnyukkal részben a tengerre, részben az erdőre és a szakadékokra támaszkodva. A szokástól eltérően lovasságukat az arcvonal közepén helyezték el, hogy segítségével középen törjék át Hamilkasz arcvonalát, és már csata közben kapcsolatot teremtsenek Himerával. Az erdőben megszólaltak a szikánok kongó dobjai, és táborunk legalább ez egyszer már a hajnali szürkületben talpon volt. A csapatok rendben meneteltek a parancsnokaik által kijelölt pontokra.
Miután a görögök lovasságának elhelyezését látta, Hamilkasz az utolsó pillanatban megváltoztatta csatatervét, és mindkét szárnyról csapatokat vont mögénk, hogy az arcvonal közepét biztosítsa. Ezek soronként egymáshoz láncolt ibérek és líbiaiak voltak, mivel Hamilkasz nem akarta kockáztatni, hogy középfrontját váratlanul áttörjék. Bizalmatlansága, amit irántunk, etruszkok iránt tanúsított, bosszantott bennünket, és nem tetszett nekünk az a gondolat, hogy a mögöttünk összeláncolt barbárcsapatok az ütközet megkezdése után majd erővel előretaszítanak, és elvágnak bennünket a hajóinktól. De a karthágóiak hosszú kürtjeinek és fém ütőhangszereinek szörnyű zaja és papjaik csengőinek szakadatlan lármája lehetetlenné tette, hogy bármire gondoljunk. És a görögök nem várták meg a támadást, hanem előreküldték a csatába lovasságukat, s egész arcvonaluk elszántan megindult felénk.
Látva, hogy az ütközet megkezdődött, Hamilkasz felgyújtana a Himera városkapui előtt felhalmozott farönköket, hogy megakadályozza a védőcsapatok kirohanását. Az utolsó pillanatban hegyes cölöpöket és karókat vertünk ferdén a földbe magunk elé, és a hadigépek kőtömböket hajigáltak a lovasság közé. Mégis a paták alá kerültünk, és amikor Karthágó kis létszámú lovassága nekilendült, nem tudott megvédeni bennünket, hanem még nagyobb felfordulást okozott, amikor a görög lovasság puszta súlyával a saját soraink közé keverte őket.
Az etruszkoknak több mint fele az első rohamban elesett vagy harcképtelenné vált, mintha a görögök készakarva mindjárt az elején szét akarták volna zúzni Hamilkasz hadseregének legképzettebb és önként harcoló részét. Számunkra nem volt más kiút, mint harcolva vissza¬húzódni a két szárnyra, és átengedni arcvonalunkon a lovasságot, hogy aztán újra összezárjuk megritkult sorainkat. Nem tudom, hogy a parancsnokok vezényszavára vagy természetes kény¬szerből történt-e, de miután kiszabadultunk a lovak lábai alól, visszanyertük lélekjelenlétünket, és összezártuk az arcvonal középső szakaszát.
Mögöttünk az összeláncolt sorok fogadták a lovasság lendületét vesztett rohamát, a földre támasztva lándzsájukat, és ezek hegyét a lovak hasára irányozva, úgyhogy a görögök lovassága súlyos veszteségeket szenvedett, és sok lovas kénytelen volt gyalogosan harcolni. Szürakusza és Akragasz arisztokrata ifjai kétségtelenül halhatatlan hírnévre tettek szert ebben a csatában, hiszen ifjúságuk virágában estek el a barbárok dárdáitól, nyilaitól és parittyaköveitől, de Gelón és Thérón tirannus elégedetten dörzsölte a kezét, hogy könnyűszerrel lenyesegethette az arisztokratanemzetségek ágait.
A lovasság mögött futólépésben rontottak ránk a nehézfegyverzetűek sorai. Ez a küzdelem egyformán veszélyes volt ugyan mindkét fél számára, de az etruszkok éles kardja jobban érvényesült. A roham lendülete azonban hátraszorított bennünket, és akik közülünk életben maradtak, inkább csodával határos módon menekültek meg, semmint saját érdemükből. A legtöbben közülünk soha többé nem térhettek haza. Amikor a térdük elernyedt, mikor pajzsuk egyre súlyosabbá vált elerőtlenedett kezükben, és a vér sugárban ömlött átvágott ereikből, az etruszkok mosolygó isteneiket szólongatták, és védőszellemük két karjába hanyatlottak.
Himera falai eltűntek mögöttünk a városkapuk előtt felhalmozott máglyák fekete füstjében, és távolról nézve úgy tűnt, mintha az egész város lángokban állna. Miután arcvonalunk középső szakaszát sikerült áttörniök, és a nehézfegyverzetű görögök lekaszabolták az egymáshoz láncolt barbárokat, a lovasság maradványai a város felé száguldhattak, a görög nehézfegyver¬zetű harcosok arcvonalunk mindkét szárnya felé kezdtek hömpölyögni, úgyhogy Hamilkasz serege kettészakadt. Ez már-már el is döntötte volna a csatát, ha az erdő széléig előnyomult görögök balszárnya nem zilálódott volna teljesen szét, amikor az erdőből meglepetésszerűen oldalba támadták őket a szikánok. A szikánok gyorsan lecsaptak rájuk, s már vissza is húzódtak az erdő védelmébe, csupán néhány elesettet hagyva hátra. A segestai seregek diadalkiáltásban törtek ki, és rohantak, hogy a görögök egész szárnyát szétverjék, úgyhogy láttuk, amint Akragasz könnyűfegyverzetű harcosai csapatostul futamodnak meg, vissza a szakadékok védelmébe.
Utána már lehetetlen volt teljes képet nyerni a harc lefolyásáról, mert kora reggeltől késő estig dühösen tombolt, és egyik fél sem akarta elismerni a vereségét, még kevésbé visszavonulni. Jómagam az utolsó életben maradt etruszkokkal a jobbszárny közelébe szorultam vissza, az erdő szélének közelébe, és megállhattunk, hogy kifújjuk magunkat, miközben Erüx országának csapatai csatárláncban rohantak el mellettünk ellentámadásba lendülve. Hozzá méltó módon a roham szörnyű zűrzavarában Hamilkasz futárt küldött, hogy felmentsen bennünket az ütközet folytatása alól. A kimerültségtől rogyadozva, tetőtől talpig véresen és izzadtan, csorba pajzzsal és eltompult karddal támolyogtunk a tartalék csapatok mögé pihenőre.
Hamilkasz a tábor dombjára magas oltárt építtetett, és onnét kísérte figyelemmel a csata menetét. Égő szemmel felemelte a karját, köszöntött bennünket, megköszönve a hősies küzdelmet, és a rabszolgáival aranyláncokat dobatott nekünk, de egyikünk sem vette a fáradságot, hogy felszedje őket a földről. Ilyen keserűen gyászoltuk az elesetteket, a görögök lába alatt maradt társainkat, az etruszkok hiába kiontott vérét.
A tartalék csapatok ellencsapásaival és azzal, hogy balszárnyát egészen a táborig vonta vissza, Hamilkasznak sikerült újra összezárnia arcvonalát, de azok a görög csapatok, amelyek áttörték arcvonalunk középső szakaszát, utat vágtak maguknak Himera falaihoz, és szétszórták a déli kapu előtt lángoló rönköket, bár közben többen közülük halálra égtek, vagy borzalmas égési sebeket szenvedtek. A himerai védőcsapatok kinyithatták a városkaput, és a görögök a városba menekültek. De lovasságuk maradványai még meglepetésszerű rohamot intéztek Hamilkasz tábora ellen, tüzes üszköt dobálva a sátrakra, és szörnyű felfordulást okozva a tábor semmittevői között. Kis létszámuk miatt szerencsére nem tehettek nagyobb kárt benne, s miután elég zavart keltettek, a kapun át visszahúzódtak a városba.
Miután szomjunkat oltottuk, sebeinket bekötöztük, és a tábori árusoktól ételt loptunk, a tengerpartra mentünk hajóinkhoz, abban a reményben, hogy ott találjuk a többi életben maradt etruszkot. A testvérek nevükön szólongatták testvérüket, a barátok barátaikat, a hajóparancs¬nokok kormányosaikat és az evezősök padtársaikat, de a kiáltásokra senki sem válaszolt. Tapasztaltuk, hogy legfeljebb két hadihajó legénységét tesszük ki, ha valamennyien össze¬állunk, és hogy ebből sem lenne semmi hasznunk, mert a görög háromsorevezősök elzárták a tengert. Ilyen szörnyűek voltak a veszteségeink. Ez talán bizonyítja, hogy a himerai csatában legalább az etruszkok katonai hírnevét megmentettük. De Himera partján azokban a keserves percekben legtöbben jobban szerettük volna, ha a hírnév helyett inkább épségben üdvözölhettük volna társainkat.
Amikor a nap nyugovóra hanyatlott, a füst és a felfordulás közepette láttuk, hogy a görögök a folyóba és a tengerbe taszítják Karthágó hadseregének balszárnyát, a himerai védőcsapatok pedig kitörnek hamuvá égett városkapuikon, és hátba támadják Hamilkasz győztes jobbszárnyát. A táborban a martalócok rátámadtak a hóhérokra és a porkolábokra, és megölték őket, és hidegvérrel hozzáfogtak a tábor kifosztásához. Ez volt szerintem a vereség legbiz¬tosabb jele. Hamilkasz hiába fúvatta meg a harsogó kürtöket, és állíttatta fel a hadijelvényeket, hogy köréjük összegyűjtse és újrarendezze a meghátráló csapatokat. A fejvesztve menekülő barbárseregek a saját táborukra rontottak, maguk alá taposva és megölve a parancsnokokat, akik fegyverrel a kezükben próbálták megállítani őket. Egy részük és a naplopók egy része a tengerpartra rohant a teherhajókra, azt képzelve, hogy a tengerre hajózva biztonságba jutnak. Néhány hajót sikerült a vízre taszítaniuk, és ezekkel a tengerre evezniük, de az első görög háromsorevezős hajó lendületet vett, és orrára szerelt léktörőjével bordázatukat beszakítva elsüllyesztette őket, majd visszaevezett a nyílt tengerre. A beszakadó hajóbordázat recsegéséből és a fuldoklók kétségbeesett kiáltásaiból a barbárok megértették, hogy a hajókon nem volt érdemes menedéket keresniök.
Tanácskoztunk egymással. Az etruszkok úgy határoztak, hogy hadihajóik mellett maradnak, és védelmezik őket, s talán a sötétség leple alatt ki tudnak surranni a nyílt tengerre. A magam részéről azt tanácsoltam nekik, hogy kövessenek engem, és vonuljunk vissza az erdőbe a szikánok közé. A szikánok biztonságos hegyi ösvényeken erdőségeik védelmébe vezethetnének bennünket, így véltem. De a türrhének mint tengeri városok lakosai nem voltak hajlandók megválni hajóiktól.
Egyedül indultam el, hogy a táboron át és a város mellett a szikánok által megszállt erdőbe próbáljak jutni. Az istenek védelmeztek a félelmetes zűrzavar közepette, miközben a táborba betört görögök és a barbárok egymással harcoltak a zsákmányért. Ez már nem volt szervezett ütközet, hanem mindenki harca mindenki ellen. A barbárcsapatok, miután megértették meg¬sem¬misítő vereségüket, még egyszer enni, inni és garázdálkodni, ölni, rabolni és erőszakos¬kodni akartak, mielőtt otthagynák a fogukat, vagy az éj leple alatt rabolt zsákmányukkal együtt a hegyek közé vagy az erdőkbe menekülnének. Ezért könyörtelenül rávetették magukat a naplopókra, agyonverték Karthágó tanácsának tagjait, elrabolták ruhájukat, és kifosztották a sátrukat, és maguk alá teperték a kétségbeesetten kiáltozó nőket. Versenyre keltek velük a tábor kifosztására elsőkként érkezett görögök és a himerai védőcsapatok, úgyhogy nem volt többé különbség barát és ellenség között.
Vereségét elismerve, Hamilkasz betakarta a fejét, és lejött megfigyelődombjáról. A görög testőrök utat törtek neki a sátrához. Ott egy pöröllyel saját kezűleg zúzta szét Báljának szobrát, és darabjait az áldozati tűzbe vetette, nehogy istene az ellenség kezébe kerüljön. Ezt saját szememmel láttam, de annyira magánkívül volt, hogy rám sem ismert többé. A szeme vérben forgott, szája szeglete habzott, mintha mérget evett volna. A lármát túlkiabálva parancsot adott a testőröknek, hogy a sátorból hozzák elő Küdippét a fiaival együtt, és öljék meg őket. Ekkor a többségében rhégioni görög zsoldosok hátat fordítottak neki, s magára hagyva őt, elrohantak a tábort fosztogatni, hogy ők is kivegyék a részüket az általános felfordulásból. De tíz ember a sátorba ment. Nem kellett erőszakkal kirángatniok onnan Küdippét, mert Küdippé elébük futott, kését dühösen Hamilkasz torkába döfte, és a máglyára taszította őt, ahol egy pillanat alatt porrá égett. A testőrök körülvették Küdippét, és pajzsukkal védelmezték őt meg a fiait, és kiáltva kezdték hívni görög honfitársaikat, hogy megadják magukat, és segítsenek Küdippének, hogy ő is megadja magát Gelónnak.
Ilyen világos politikai valóságérzékkel volt Küdippé megáldva, és ilyen villámgyorsan tudott dönteni. Gelón, Szürakusza tirannusa jól fogadta őt táborában, és győzelmének örvendve hízelgő tiszteletet tanúsított iránta, úgy vélekedve, hogy a szép zsákmány arra kényszeríti majd a rhégioni Anaxilaoszt, hátat fordítva Karthágónak, hogy megmentse a feleségét és négy fiát. Anaxilaosz azonban ugyanolyan fürge volt, mint a felesége, mert mihelyst hírt kapott Hamilkasz megsemmisítő vereségéről, még mielőtt bármit is tudott volna Küdippé és fiai sorsáról, nyomban gyorshajót küldött, hogy bejelentse: elpártol Karthágótól, és csatlakozik Szürakusza hatalmi köréhez. Ezt Küdippé utólag nehezen tudta megbocsátani neki.
De fiatal kora ellenére ugyanilyen politikai rugalmasságról és görög valóságérzékről tett tanúbizonyságot a szikánok Erkléje is. Amikor látta, hogy Hamilkasz arcvonalának középső szakasza véglegesen összeomlott, a balszárny a tengerbe szorul, és a tábor lángokban áll, késedelem nélkül az akragaszi Thérón tirannus elé küldte görög tanítóját zöld ággal a kezében, és válaszra sem várva parancsot adott a szikánoknak, hogy az erdő rejtekéről támadják hátba halálos ellenségeiket, a segestai és az erüxi elümiaiakat, akik még diadalmasan szorították vissza Akragasz csapatait. Ez a hátba támadás nem döntötte el az ütközetet, inkább csak a kegyelemdöfés volt a hasztalanná vált küzdelem befejezésére. Hiuls, akárcsak annak idején az apja, önmagát nem kímélve a legkiválóbb szikánok védelme alatt elsőnek vetette bele magát a legnagyobb kavarodásba, és később a karjára meg a térdére kapott kardszúrással büszkél¬kedett. A szikánok így álltak bosszút az elszenvedett üldöztetésért.
A következő napokban szétszóródtak az erdőkben, és a part menti hegyek között üldözőbe vették a visszavonuló karthágói csapatokat, és megkülönböztetés nélkül mindenkit megöltek és kifosztottak, aki a kezük közé került. A táborba vagy Himera városába Hiuls nem engedte be a szikánokat, hanem a sötétség beálltakor kivonta őket a csatából, miután úgy ítélte meg, hogy elég elümiait öltek meg, s azt is látta, hogy az akragaszi görögök már elintézik a többit. Thérón tirannus olyan hálás volt a segítségéért, hogy aranypajzsot, arany nyakláncot és akragaszi arany sast küldött a sisakjára. Hiuls átvette az ajándékokat, de az akragaszi sasszobrot visszaküldte, jelezve, hogy nem tekinti úgy, mintha a szikánokat Thérónhoz kötötte volna, hanem meg akarja őrizni szabadságát. De Thérón örömest megbocsátotta a sértést, mert kizárólag Hiulsnak köszönhette, hogy Akragasz egyenrangú maradt Szürakuszával. Gelón gyorsan letörte volna leghatalmasabb vetélytársát, ha Thérón Himerában túlságosan súlyos vesztesé¬geket szenvedett volna.
Egy tehetséges politikusnak kétségtelenül csak a saját népére és városára kell gondolnia, és meg kell feledkeznie a becsületesség és a tisztesség törvényeiről, amelyek az átlagemberek közötti kapcsolatokat szabályozzák. De Hiuls magatartásában túlságosan ráismertem Dorieuszra, aki, miután a fejére került a kutyakorona, kész volt hátat fordítani Dionüsziosznak és az embereinek. Miután láttam, mi történt, nem akartam többé menedéket keresni a szikánok között, hanem visszatértem a tengerpartra az etruszkokhoz, hogy osztozzam az ő sorsukban. Az üvöltözés, a recsegés és ropogás és az égő sátrak között mintha láthatatlan szárnyak törtek volna utat előttem, és senki sem támadott rám. De amikor láttam a körülöttem történő sok szörnyűséget meg azt, hogy az ember milyen fenevad a másik emberrel szemben, nem sokat törődtem a magam életével. Inkább alvajáróként lépkedtem, és a kimerültségtől látomásaim voltak, hogy sötét szellemek futkosnak a földön a harcolók között, és kutyák módjára felnyalják a vértócsákat, és az emberi lelkek megválnak a testtől, egyesek fényesen, mások sötéten.
Senki sem nyúlt hozzám, noha végül már annyira levert voltam, hogy leengedtem pajzsomat, és felfedtem mellkasomat. Senkitől sem akadályozva az etruszkok hajóihoz jutottam. A görög csapatok már a kikötőbe és a tengerpartra nyomultak, és tüzet vetettek Karthágó teherhajóira, úgyhogy a faerődítményekké változott hajókon az utolsó védők elevenen égtek meg. A szürakuszai Gelón olyan fontosnak tartotta a hajók megsemmisítését, hogy lóháton maga is megjelent a tengerparton, csillogó vértezetű néger testőrökkel körülvéve, és kiáltásaival biztatta a görögöket, pénzjutalmat és díszláncokat ígérve minden felégetett vagy elfoglalt hajóért.
Az égő hajóktól olyan fényes volt a part, mintha nappal lett volna, és az égő táborból fekete füstfellegeket vetettek magukból a lángok, úgyhogy a felhős égbolt vöröslött, mint napnyug¬takor, bár már éjfélre járt az idő. Himera környéke a holtak mezejévé változott, és a lángok visszfényében láttuk, hogy lopakodó fekete árnyakként hollók szállnak Himera irányába minden égtáj felől. De a görögök, miután megbizonyosodtak győzelmükről, nem ölték meg többé azokat a férfiakat, akik eldobták fegyverüket, hanem a gerendakarámokba terelték őket, amelyeket Hamilkasz építtetett a görög hadifoglyok számára, hogy rabszolgáknak adhassa el őket.
A tengerparton sorokban álltak Karthágó teherhajói és hadihajói, az etruszkok hajóit pedig, mivel utolsónak érkeztek, a legtávolabb húzták partra. Sokáig tartott hát, míg a görögök, a part mentén sorra elfoglalván és felgyújtván a hajókat, a közelükbe értek. Egymás között meghánytuk-vetettük, hogy eldobjuk-e fegyvereinket, de nem volt ínyünkre a rabszolgasors, és a görögök azelőtt sem kímélték meg azokat a türrhéneket, akiket háborúban vagy a tengeren foglyul ejtettek. Ezért elhatároztuk, hogy drágán adjuk a bőrünket, megszálltuk a két leg¬gyorsabb hajót, mindkettőt a vízre taszítottuk, és rangra-rendre való tekintet nélkül meg¬ragadtuk az evezőket. A többi hajó ismertetőjelét és hadijelvényeit sikerült fejszével levernünk és a tengerbe dobnunk, nehogy a görögök kezébe kerüljenek. Amikor látta, hogy két hajó a tengerre igyekszik, Gelón tirannus olyan dühösen kezdett üvölteni, hogy az égő hajók recsegésén át hallottuk a szitkait. Embereivel fáklyákat lengetett, hogy jelt adjon a tengert elzáró szürakuszai hajóknak, de az égő hajók között a tengerről nem lehetett néhány fényjelt észrevenni. Hajóink árnyéka viszont világosan kirajzolódott a tűzvész hátteréből.
- Ezen az éjszakán olcsó az etruszk élete - mondogattuk egymásnak -, és az istenek nem virrasztanak a tengeren. Álljunk bosszút társaink haláláért, és süllyesszünk el legalább egy görög háromsorevezős hajót annak jeléül, hogy a tenger még nem a görögöké, hanem továbbra is a türrhéneké.
Elszántságunk mentett meg bennünket, mivel Szürakusza háromsorevezősei nem számítottak támadásra, hanem felkészültek, hogy kellő lendületet véve elsüllyesszenek bennünket, amint szökni próbálunk. Miközben ők visszafelé eveztek, és fényjeleket adtak egymásnak, mindkét hajónk lendületét a végsőkig fokoztuk, hogy kis súlyunkat lendületünkkel pótoljuk. Hajóink léktörője csaknem egyszerre csapott az egyik háromsorevezős bordázatába, úgyhogy a tölgyfa pallók recsegve beszakadtak, és a hatalmas hajó oldalt dőlt. Az ütközés erejétől görögök potyogtak a tengerbe, és mi magunk is hanyatt estünk az evezőpadokon, fejünket alaposan beverve. De rohamunk olyan meglepő volt, hogy a görög hajón először azt sem tudták, mi történt. A parancsnok tölcsérbe kiabálta, hogy zátonyra futott, és figyelmeztette a többi hajót a víz alatti sziklákra.
Ez volt a szerencsénk, és miután ismét urai lettünk az evezőknek, gyors tempóban visszafelé evezve elszakadtunk a hajótól, amelynek a beszakított bordázatán harsogva ömlött be a víz, egy másik háromsorevezős oldalához csapódtunk, összetörve evezőit és a sajátjainkat is, majd a tenger védelmező sötétségébe surrantunk, magunk sem értve teljesen, hogyan is történt mindez. A tengerparton tomboló tűzvész elvakította a görögök megfigyelőit, úgyhogy semmit sem láthattak, amikor a tenger sötétségébe meresztették a szemüket. Ezt akkor értettük meg, amikor láttuk, hogy az éjszaka fekete falként emelkedik saját káprázó szemünk előtt. Ezt jel¬adásnak tartottuk, hogy az etruszkok istenei mégiscsak virrasztanak a tengeren, mindegyikünk köszönetet mondott védőszellemének, és olyan lendületesen eveztünk ki a tengerre, hogy az evezők meghajlottak, és nem éreztünk vágyat több szürakuszai hajó elsüllyesztésére.
Nem jutott eszünkbe, hogy talán egész éjszaka eveznünk kellett volna kelet felé, hogy megpróbáljunk csatlakozni a mésszénéi tengerszorost őrző karthágói hadihajókhoz, és hírt vigyünk nekik a vereségről meg a parton maradt hajók pusztulásáról. Szerintünk minden elveszett, és csupán arra kellett törekednünk, hogy megússzuk a tenger veszélyeit, hogy a türrhének tengeri városaiba vigyük az etruszkok katonai hírnevének utolsó töredékeit. De el kell mondanom, hogy a karthágói hajóhadnak az a parancsnoka, aki a tengerszorost őrizte, miután meggyőződött Karthágó seregeinek megsemmisítő vereségéről és arról, hogy maga Hamilkasz nyomtalanul eltűnt, a kezébe vette a vezetést, jól felfogva, hogy a zsoldoscsapatok maradékainak megmentésénél összehasonlíthatatlanul fontosabb Karthágó hadihajóinak sértetlen megőrzése. Ezért eszébe sem jutott, hogy Himerába hajózzon, és megkísérelje az egyenlőtlen tengeri csatát Szürakusza és Akragasz egyesített hajóhada ellen, hanem ugyanahhoz a ravaszsághoz folyamodott, mint amihez a görögök. Átevezett az őrizetlenül hagyott tengerszoroson, és Rhégion kikötőjéhez közeledett, mintha ott akart volna menedéket keresni. Anaxilaosz már hálaáldozatokat mutatott be Poszeidónnak abban a hiedelemben, hogy meglepetésszerűen megkaparintja Karthágó hajóit, és így bizonyíthatja jóakaratát Gelónnak, de Karthágó hajói, mintha mi sem történt volna, szétzúzták a kikötőben Anaxilaosz hadihajóit, és tárházastul-mindenestül felgyújtották a kikötőt.
A karthágói onnan Szürakusza alá vitorlázott, egész sereg szürakuszai fehérhajót elsüllyesztett, és folytatta útját Akragasz felé, tüzet és pusztulást árasztva a tengeren, miközben a görög hadihajók Himera előtt várakoztak, és most rajtuk volt a sor, hogy csodálkozzanak, ugyan hova tűnt a tengerről Karthágó hajóhada. Ily módon a kiváló tengeri fővezér biztosította a tengeren Karthágó hatalmát, sorsukra bízva a szárazföldi erők maradványait. A himerai csatában olyan súlyosak voltak Karthágó veszteségei, hogy csupán mintegy ötezer embernek sikerült Erüx országába menekülnie, és ezeknek is egy része tábori naplopó volt. A karthágói tanács nem bánkódott miatta, mivel Karthágó csak vonakodva viselt hadat a szárazföldön, és nem kellett zsoldot fizetnie a hitvány csapatoknak.
Mivel Hamilkasz oly furcsa módon tűnt el a legnagyobb csatározás közepette, hogy soha még a görögök sem bukkantak rá a holttestére, Karthágó tanácsa azt hitte, hogy mint a karthágói istenek személyes barátja, szent nemzetségének jóvoltából egyenesen az égbe szállt. A karthágói tanács, hogy a különböző országokban lévő kolóniáival feledtesse a vereséget, halhatatlanná nyilvánította Hamilkaszt, és valamennyi városban emlékműveket meg oltárokat emeltetett neki. Úgy hírlik, oltára és hatalmas méretű szobra Karthágóban azon a téren van, amelyen Bál legrégibb temploma emelkedik.
De mindez később történt. Még a tengeren eveztünk, és reggel feltámadt a szél. Szilaj esőfelhők kísértek bennünket, és Itália partvidéke felé hajtották hajóinkat, úgyhogy végül Kümében kellett partra szállnunk, hogy kijavítsuk megrongálódott hajóinkat, és élelmet szerezzünk. Démadotosz, Kümé tirannusa barátságosan fogadott minket, de miután a himerai ütközetről és Karthágó megsemmisítő vereségéről hallott, gyorsan eszébe jutott a múlt, és így beszélt:
- Végrendelet által és törvényesen Tarquiniusnak, Róma utolsó uralkodójának az örököse vagyok, és még nem kaptam kárpótlást az ő vagyonáért. Sohasem tápláltam ellenséges érzületet az etruszkokkal szemben. Ezt a legjobban bizonyítja, hogy menedéket nyújtottam Lars Tarchónak, és a saját hüvelykujjammal zártam le a szemhéját, miután meghalt. De gondolnom kell kötelezettségeimre saját városom és saját családom iránt. Ezért nagyon félek, hogy zálogként le kell foglalnom mindkét hadihajót, amíg Tarquinius király hagyatékügyei tisztázódnak.
Annak idején ugyanilyen ürüggyel foglalta le Róma gabonaszállító hajóit, de mint öregember, úgy látszik, nem törte magát, hogy újabb kifogásokat eszeljen ki. Miközben Kümében inkább foglyokként, mintsem vendégekként időztünk, furcsa hírek szállingóztak Poszeidóniából is. A lázongó tömeg kifosztotta a karthágói kereskedők üzleteit és a türrhének tárházait. A város egyeduralkodója, ahelyett hogy megbüntette volna a vétkeseket, elfogatta a karthágóiakat és az etruszkokat, azzal az indoklással, hogy máskülönben nem tudott volna kezeskedni a biztonságukért.
De még ennél is ijesztőbb dolgokról értesültünk. A tengeren át a győzelem istennőjének szárnyán repült a nyugati görög városokba a hír, hogy Athén hajóhada a szalamiszi tengerszorosban, Athén közelében teljesen megsemmisítette a perzsa hajóhadat. Maga a nagykirály is kénytelen volt a szárazföldön hanyatt-homlok visszamenekülni Ázsiába, nehogy a görögök hajóikkal a Boszporuszba jussanak, s lerombolva hajóhídját, elvágják menekülésének útját. A perzsák hatalmas hadserege kifosztotta és felgyújtotta ugyan Athént, és ledöntötte az istenszobrokat, de súlyos veszteségeket szenvedett a Thermopülai-szorosban, és nehezen tudott áttelelni Görögországban, mivel Athén hajói uralták a tengeri utánpótlási vonalakat Ázsiába. Az éhezéstől és a fagyoskodástól legyengült perzsa hadseregtől aligha lehetett várni, hogy a következő tavasszal legyőzze Görögország Spárta vezette szárazföldi erőit, mivel háromszáz lakedaimóni képes volt Thermopülainál mindaddig útját állni, amíg Athén át nem szállította lakosságát a biztonságos szigetekre.
Ismertem ugyan a görögök szokását, hogy eltúlozzák sikereiket, de ugyanez a hír egyszerre olyan sokfelől érkezett, hogy el kellett hinnem. Ily módon értelmetlenné vált az etruszkok himerai hadjárata, mert eddig azzal a gondolattal próbáltam vigasztalódni, hogy nem folyt hiába a vérük, hiszen ha elestek is, nyugaton lekötötték a görög városokat, hogy ne nyújthassa¬nak segítséget az anyaországnak.
A valóságban Gelón szürakuszai tirannus helyzete annyira bizonytalan volt, hogy egy meg¬bízható emberrel kincseit Delphoiba küldte, amelynek papjai előkészültek arra, hogy megadják magukat a perzsáknak, és felhatalmazta követét, hogy Szürakusza nevében haladéktalanul ajánljon fel földet és vizet Görögországban győzelmet aratott nagykirálynak. Eltántorodásával felkészült arra, hogy hatalmát Szicíliában a nagykirály védelmére alapozza abban az esetben is, ha Karthágó seregei győznek Himeránál, úgyhogy a politikai előrelátás nem hiányzott ebből a kiváló, noha szokásaiban durva államférfiból. Azt mesélték róla, hogy még hatvanadik évéhez közeledve is képes volt rá, ha akarta, hogy egy ökröt a szarvánál fogva térdre kényszerítsen. Szürakusza népe csodálta pórias viselkedése miatt, és eltűrte önkényuralmát, mivel ez inkább az arisztokratákat és a gazdagokat sújtotta, mint a népet. De testőrségét fekete rabszolgákból állította össze, képmutatón kijelentve, hogy bizonyos jóslatnak tesz vele eleget. A valóságban okkal gyanakodott a görögökre és saját honfitársaira, és nem akarta, hogy közülük kerüljenek ki a testőrei.
Démadotosz, Kümé tirannusa ravasz férfi volt, és hosszasan fecsegett Tarquinius római király hagyatéki ügyeiről. A valóságban két vasat tartott a tűzben, és hol észak felé, hol meg dél felé pislogott, jól megértve, hogy csak idő kérdése, mikor kell feladnia az etruszkokkal kialakított jó kereskedelmi kapcsolatokat, és engednie a szicíliai görög városok követelésének, mely szerint a karthágóiakat és a türrhéneket ki kell szorítani minden piacról, a tengerről és a vásárhelyekről.
Lars Arnth Velthuru, miután szorult helyzetünkről hallott, határozott üzenetet küldött Tarquiniiből Démadotosznak. Bejelentette, hogy visszahívja Küméből a tarquinii kereskedőket, véget vet minden kereskedelemnek Kümével, és elkobozza Tarquiniiben a küméi görögök árukészleteit, ha mindkét hadihajót legénységével együtt haladéktalanul vissza nem engedi. Gelón a maga részéről Szürakuszából küldött hírnököt, hogy közölje: ellenséges cselekedetnek tekintené, ha Démadotosz szabadon engedné a hadihajókat, amelyek kéretlenül Szicília belügyeibe avatkoztak.
Démadotosz sóhajtozott és nyögött, a fejét fogta, és így panaszkodott:
- Milyen balszerencse vezette a hajóitokat éppen Kümé kikötőjébe? Gyenge szívem nem viseli el az ilyen viszályokat, és a gyomrom is belefájdul.
Megjegyeztük, hogy az etruszk tengeri városok és Kümé hagyományos barátsága vezetett bennünket, hogy az ő kikötőjében keressünk menedéket.
- Úgy, úgy, kétségtelenül - válaszolta ő. - De a szürakuszai Gelón nagy és csúnya ember. Elvesztem, és elvész Kümé kereskedelme, ha ő megsértődik és megharagszik rám.
Némi töprengés után megtalálta a kiutat, és így szólt:
- Hiszen van nekünk egy világhírű jósdánk, és ott van Hierophüla, aki az ősi múltból örökölte hivatalát, abból az időből, amikor Kümében még város sem volt. Az ő szájából az istenek szólnak, és azt hiszem, Gelón sem vitathatja az ő döntését.
Ő maga nem akart elmenni a szibülla barlangjába, az út fáradalmaira és a barlang gonosz gőzeire panaszkodva, amiktől megfájdult a feje. De velünk küldte a tanácsadóját, közülünk pedig sorshúzás után hárman keltünk útra. Démadotosz útravalóként bosszúsan így szólt tanácsadójához:
- Vidd el ajándékomat a vénasszonynak, és a nevemben követeld, hogy legalább most az egyszer mondjon igent, igent vagy nemet, és ne fecsegjen fölöslegesen.
A szibülla barlangja egy szakadékban volt egy magas hegycsúcson, az odavezető kecske¬ösvényt a segítségért folyamodók léptei koptatták simára az évszázadok során. A legnehezebb szakaszokon lépcsőfokokat vágtak a kőbe, de ezek is gödrösre koptak már. Maga a templom egyszerű volt, megfakult az esőktől és a szelektől. Megszürkült faoszlopait csak akkor cse¬rélték ki újakra, amikor már teljesen elkorhadtak. De azt mesélték nekünk, hogy a barlangban a templom alatt sok kincs volt elrejtve, noha a papok külseje alapján nemigen hihettük. Egyszerű gyapjúszalagokat viseltek a fejükön, és durva barna köntöst a vállukon.
A barlang fojtó kéngőzétől szédült a fejünk, különösen, hogy sorsunk miatt aggódva és a himerai csatatéren hagyott halottainkat gyászolva egyébként sem tudtunk aludni. A kéngőztől köhögtünk, és könnyezett a szemünk, úgyhogy a barlang belsejét és a magas székén ülő Hierophülát könnyfátyolon át láttuk. A barlangban nyomasztó forróság volt, mert a szibülla idős kora miatt a tűzhelyen nem engedte kialudni a tüzet. Régen elvesztette már a haját, de hiúságból hegyes süveget hordott a fején. Szétbomlott hajú sápadt leány szolgálta, akinek szemében felismertem a delphoi püthia szilaj tekintetét, tüstént sejtve, hogy Hierophüla a saját utódjának neveli. Hierophüla szeme olyan volt, mint két szürke kő. Azt hiszem, félvak lehetett.
Amikor megérkeztünk, a leány kezdett nyugtalanul fel s alá futkosni, és egészen a közelünkbe furakodott, egymás után az arcunkba tekintve. Aztán szilaj nevetésben tört ki, kiáltozott, sikoltozott és eszelősen ugrándozott. Hierophüla furcsán csengő, érces hangon ráparancsolt, hogy hallgasson el. Ilyen hangot nem vártam volna egy öregasszony szájából. Démadotosz küldötte meghajtotta előtte a fejét, és hozzáfogott, hogy elmondja, mi járatban vagyunk. De Hierophüla hallgatást parancsolt rá, és így beszélt:
- Mit fecsegsz? Ismerem ezeket a férfiakat, és láttam Kümébe érkezésüket, amikor a hollók eltűntek a hegyről, és csapatostul repültek a tengeren át oda, ahonnét ezek a férfiak jöttek. És nem szeretem, hogy ilyen szokatlanul sok halott szelleme nyomul be veletek lakásomba, duzzadt nyelvvel a szájukban és kimeredt szemmel. Menjetek az utatokra, és vigyétek magatokkal a holtakat.
Zihálni kezdett, és védekező mozdulatokat tett a kezével. A két etruszk, miután tanácskoztunk egymással, kifelé indult, és körülnézett, magával híva a holtak szellemeit. A szibülla megnyugodott, és így szólt:
- Csakhogy újra lélegzethez jutok! De honnét árad körém a fényesség és a láthatatlan vihar dübörgése?
A leány a barlang zugában szorgoskodott. Előlépett, kezével megérintette Hierophüla kezét, és a fejemre tett egy koszorút, amit száraz babérlevelekből kötött. Hierophüla vihogni kezdett, vak szemével hosszasan nézett rám, és így köszöntött:
- Te istenek kegyence! A szemed sarkában a hold kékjét látom, de arcodról a nap süt. Magam kötnék mirtuszból és fűzfagallyakból koszorút a fejedre. Mégis érd be a babérral, mivel más nincs.
Démadotosz küldötte azt hitte, hogy félrebeszél, és türelmetlenül újra hozzáfogott, hogy elmondja, mi járatban van, mert a barlang gőzeitől kapart a torka, és könnyezett a szeme, és magam is a kén kellemetlen ízét éreztem a szájpadlásomon. Meg sem várva, hogy befejezze a mondókáját, Hierophüla már meg is adta jóslatát:
- Mit jelent két hajó, mikor ezer hajó fog egymásra rontani a tengeren Küménél. Démadotosz engedje békében útjukra ezeket a férfiakat, és bocsássa szabadon a hajóikat. Nem a hajók döntenek a háborúkban, hanem a jelzőpajzsok.
Hangja felerősödött, mintha fémkürtön keresztül kiáltott volna, amikor megismételte:
- Hajókra nincs szüksége Démadotosznak, hanem jelzőpajzsokra. Az isten szólt.
Miután kifújta magát, csendesebben folytatta:
- Menj utadra, te ostoba ember, és hagyj kettesben az istenek hírnökével.
Démadotosz követe viasztáblára írta a jóslatot, és kézen fogva megpróbált kivinni engem a barlangból. De a leány rávetette magát, hosszú körmeivel az arcát karmolta, majd karját a nyakam köré fonta. Nem volt tiszta, de a bőréből és a ruhájából olyan erős babér- és fűszerillat áradt, hogy nem éreztem ellenszenvesnek. Azt mondtam, hogy egy pillanatra a barlangban maradok, mert szemlátomást így rendeltetett, és Démadotosz küldötte köhécselve és köntöse szegélyét védőn a szája elé tartva távozott. Miután ő kiment, Hierophüla leszállt magas üléséről, és a barlang falán kinyitott egy faablakot, úgyhogy a friss levegő egy pillanat alatt elfújta a mérges gőzöket. A hegyből kivezető üregen át megpillantottam a tenger csillámlását és az égboltot.
A szibülla elém lépett, két kezével megtapogatott, ujjaival az orcám meg a hajam érintette, és megindultan így beszélt:
- Atyád fia, rád ismerek. Miért nem csókolod meg anyádat?
Lehajoltam, kezem a barlang padozatára tettem, és megcsókoltam a tenyerem, jelezve ezzel, hogy anyámnak ismerem el a földet.
Mintha egész lényem hirtelen kitárult volna, és fény ragyogott bennem. A leány közelebb lépett, kezével a térdem és a vállam érintette, és testét a csípőmhöz dörgölte. Mintha elszállt volna belőlem az erő, és a hónaljam izzadt, úgyhogy ujjasom alatt verítékcseppek gördültek végig az oldalamon. Hierophüla képen törölte a leányt, ellökte mellőlem, és így szólt:
- Anyádat ismered. Miért nem köszöntöd atyádat is?
Tanácstalanul csóváltam a fejem, és ezt válaszoltam:
- Atyámat sohasem ismertem, és nem ismerem a származásomat.
Hierophüla az isten hangján kezdett beszélni:
- Fiam, magadra ismersz majd, amikor kezeddel megérinted atyád síroszlopának kerek fejét. Látom a tavadat, látom a hegyedet, látom a városodat. Keress, akkor találsz. Kopogtass, akkor ajtót nyitnak neked. Egyszer a felnyithatatlan ajtó mögül is visszatérsz. Akkor jussak majd eszedbe.
Aztán hirtelen így szólt:
- Nézz hátra!
Hátrapillantottam, de semmit sem láttam, bár a tűzhelyen a légvonattól lángra lobbanó zsarátnok megvilágította a barlang homályos zugait. Újra a fejem ráztam. Hierophüla nagyon meglepődött, tenyerét a homlokomra tette, és biztatott:
- Nézz újra! Hát nem látod őt, az istennőt? A halandóknál nagyobb termetű és szebb, amint rád tekint, és a karját nyújtja feléd. Falkorona van a fején. Ő a hold istennője, de ugyanakkor a forrás istennője is. A tajték és a szarvas, a ciprus és a mirtusz istennője.
Újra hátranéztem, de a falkoronás istennőt nem láttam. Helyette más körvonalak kezdtek kibon¬takozni a szemem előtt. A barlang kőfaláról merev alak nőtt ki előrehajló testtartásban, mint a hajó orrgerendája. Az alakot szorosra húzott fehér köntös takarta, arcát pedig félel¬metes kötés fonta körül. Egyre tisztábban láttam. Némán, mozdulatlanul hajlott előre az alak, merev testtartásban. A lenkötéssel felismerhetetlenre pólyált arc rezzenetlenül észak felé tekintett. Egész tartása várakozó és irányító volt.
Hierophüla nyugtalanná vált, kezét levette homlokomról, erősen reszketni kezdett, és ezt kérdezte:
- Mit látsz, hogy így megdermedtél?
- Ő mozdulatlan - válaszoltam. - Gyolcskötést tekert az arca köré. Mereven észak felé mutat, mint a hajó orrgerendája.
Ugyanakkor fülemben a zúgás természetfölöttivé erősödött, a fehérség elvakította a szemem, és eszméletemet vesztve a földre rogytam. Amikor újra magamhoz tértem, mintha az égbolt űrjében száguldottam volna, felettem a fekete csillagos égbolt, alattam a föld, és a fülemben elcsendesedve még mindig a zúgást hallottam. Csak amikor kinyitottam a szemem, értettem meg, hogy a barlang kőpadozatán fekszem. Hierophüla mellettem térdelt, és a kezem dörgölte, a leány pedig borban megnedvesített kendővel törölgette a homlokom és a halántékom.
Miután észrevette, hogy magamhoz tértem, Hierophüla vénasszonyosan reszkető hangon így szólt:
- Jöttödet megjövendölték, és felismertek téged. Ne kösd tovább a földhöz a szíved. Csak önmagadat keresd, hogy ráismerj magadra, te halhatatlan.
Aztán vele együtt kenyeret ettem és bort ittam, és ő panaszos hangon sok bajáról beszélt nekem, mint anya a fiának. Az álmairól is mesélt, és megmutatta a tekercset, amire szavakba és verssorokba öntötte látomásait. Többek között azt is jövendölte, hogy Görögországban születik majd egy király, aki meg fogja dönteni Perzsiát, meg fogja hódítani kelet országait, és istenként fog meghalni alig harminchárom éves korában. Azt hiszem, jövendölései későbbi korokra vonatkoztak, mert az én életemben semmi ilyesmi nem történt. Ellenkezőleg, Görög¬ország a győzelmei után önmagát marcangolja, mivel Athén és Spárta engesztelhetetlenül hadakozik egymással. De isteni álmaiban még furcsább látomásai is voltak. Csupán a szavai hiányoztak hozzá, hogy el is tudja mondani őket. Így például bizonygatta, hogy látta, amint csoportosan fémszörnyek kúsznak a földön, sercegve, mint a szöcskék, és tüzet köpve magukból, és ék alakban számtalan Ikarosz repül az égbolt felhői között. Amerre szállnak, tűzhegyek törnek fel a föld belsejéből.
Amikor végre kiléptem a barlangból, a nap sugarai a földre hulltak előttem, és fényükben megcsillant egy kis kavics. Felvettem a földről. Homályosan fehér, áttetsző kavics volt, és tojásdad alakúra csiszolódott. Elraktam életem többi kavicsa közé a nyakamban lógó zacskóba, és először fogalmaztam meg magamban tudatosan, hogy amikor gondolkodás nélkül lehajolok a földre egy kavicsért, ez életem egyik szakaszának végét és új szakasz kezdetét jelenti.
Társaim nyugtalankodva vártak rám, és csodálkoztak, hogy olyan sokáig időzöm Hierophüla barlangjában. Amikor csatlakoztam hozzájuk, még mindig mintha félálomban lettem volna, és ők azt állították, hogy visszafelé menet zavaros dolgokat beszéltem.
Démadotosz az orákulum jóslatát a maga módján értelmezte, és megengedte, hogy elhajózzunk Küméből. De mindkét hajónk jelzőpajzsát leszereltette, és nem küldte el Gelónnak, hanem kincseskamrájában gondosan megőrizte. Mi magunk nem sokat törődtünk a jelzőpajzsokkal, ha egyszer megszabadulhattunk a barátságtalan várostól, számunkra már minden mindegy volt.

6
Tarquinii kikötőjében jelzés nélküli és szivárgó hajóinkat a kikötői őrségre bíztuk. Miután partra szálltunk, az emberek nem üdvözöltek bennünket, hanem hátat fordítottak nekünk, és eltakarták a fejüket. A sikátorok kiürültek előttünk. Ilyen nagy gyászt hoztunk magunkkal az etruszkok országába. Ezért Tarquinii kikötőjében csendben elváltunk egymástól, és azok, akik a populoniaiak és a vetuloniaiak közül életben maradtak, teherhajókra szegődtek el, hogy szülővárosukba jussanak. Azok, akik a belső országrész városaiból jöttek, eltakart fejjel keltek útra szülőföldjükre. Valamennyien egész életükre hallgatag emberekké váltak.
Jómagam a tucatnyi életben maradt tarquinii katonát követtem a városba. Lars Arnth mélységes aggodalommal fogadott bennünket, de egy szóval sem vádolt minket, hanem csak meghallgatta elbeszélésünket, és megajándékozta a férfiakat. Miután ők távoztak, arra kért, maradjak négyszemközt vele, és így beszélt:
- A végzet ellen a legbátrabb férfi is hiába hadakozik. Még az istenek sem uralkodnak a végzet fölött. Akarom mondani, azok az istenek, akiknek szent nevét és számát ismerjük, és akiknek áldozatokat mutatunk be. A lefátyolozott istenek, akiket nem ismerünk, fölötte állnak mindennek, talán a végzet fölött is.
- Vádolj, korholj, üss meg a kezeddel, akkor jobban érezném magam - kérleltem.
Lars Arnth bánatos-szépen mosolygott, és így magyarázott:
- Nem te vagy az oka, Turms. Te csak a hírnök voltál. De nehéz helyzetbe kerültem. Nemzet¬ségünk négyszáz vezetője két táborra szakadt, és a görögbarátok most keserűen vádolnak engem, hogy ok nélkül magunkra haragítottuk a görögöket. A behozott áruk megdrágultak, és már csak uzsoraáron vásárolhatunk attikai serlegeket, amiket szokásunkká vált halottaink sírjába tenni. Ki sejthette volna előre, hogy a görögök győznek a nagykirály elleni háborúban? De nem hiszem, hogy az expedíciónk, amit Szicíliába küldtünk Karthágó támogatására, a görögök számára több lenne, mint alkalmas ürügy, hogy tönkre tegyék a kereskedelmünket. Azelőtt is gyűlölték és irigyelték a kereskedelmünket, és mellőzték hajóinkat. Utólag könnyű vádaskodni, amikor a kár már megesett. És nem hiszem, hogy bármit is nyernénk, ha meg¬alázkodnánk a görögök előtt. Annál gonoszabban fognak ránk tiporni, mivel a váratlan és hallatlan katonai szerencsétől határtalanul felfuvalkodottakká válnak.
Kezével megérintette a vállam, és így folytatta:
- Túl sokan csodálják már a görög műveltséget, és sajátítják el a kételkedés és a gúnyolódás szellemét, ami együtt jár a görögökkel. Már csak a belső országrész városai szent városok. Tengeri városaink szentségtelenek, és meg vannak mérgezve. Ezért ne maradj Tarquiniiben, Turms. Hamarosan kővel dobálnának, hogy idegen létedre az etruszkok ügyeibe avatkoztál.
Széthúztam a köntösömet, és megmutattam az oldalamon alig behegedt sebet és tenyeremen az evező nyomait.
- Mindenesetre az etruszkok ügyéért kockáztattam az életemet - mondtam keserűen. - Nem én vagyok az oka, hogy szerencsém volt, és élve visszatértem.
Lars Arnth nagy kínban volt, kerülte a tekintetemet, és így felelt:
- Számomra nem vagy idegen, Turms. Annál több eszem van, és ismerlek téged, ahogyan atyám is nyomban rád ismert. De politikai okokból kerülnöm kell mindazt, ami felfordulást okoz. A saját érdekedben sem szeretném, ha az értelmetlen nép megkövezne téged.
A barátságát hangoztatva kiűzött a városából. Sok időbe telt még, amíg a görögök tettei lelohasztották a görögbarátok lelkendezését Tarquiniiben. A tarquinii kereskedők és arisz¬tokraták csak akkor komorultak el és értették meg, hogy megváltoztak az idők, amikor már elvesztették hajóikat és járandóságaikat a görög városokban, és amikor látták, hogy a görögök köpnek azokra a hajólevelekre, amiket a türrhének tengeri városai állítottak ki. De nem fizettek ugyanazzal a mércével a városaikban lakó görögöknek, hanem megtűrték őket maguk között. Ez veszteségeket és szerencsétlenségeket okozott, mivel a görögök nagyobb becsben tartották görög mivoltukat, mint a vendégbarátság törvényeit, és mindent elárultak honfitársaiknak, amiről csak sikerült tudomást szerezniük. Csak a legkiválóbb és a legelőrelátóbb etruszkok értették meg, mi is történt a valóságban. A többiek csak panaszkodtak, és így beszéltek:
- Mintha láthatatlan marok szorongatná a torkunkat. Kereskedelmünk fulladozik. A többi ország árui egyre drágulnak, míg a saját áruink olcsóbbodnak. Azelőtt minél többet gyakorolta az ember a mesterségét, és minél több hajót küldött a tengerre, annál jobban boldogult. Hogyan lehetséges, hogy most pontosan az ellenkezője történik? Minél többet próbálkozunk, annál jobban elszegényedünk.
Lars Arnthnak, aki páratlanul gazdag volt, eszébe sem jutott, hogy én is elszegényedtem. Az aranyláncot, amit Xenodotosztól kaptam, régen feldaraboltam már Kümében, mivel mi, akik életben maradtunk, mindent elosztottunk egymás között. Tarquiniiben el kellett adnom eltompult kardomat és horpadt pajzsomat. Téli csípős szelek fújtak a hegyek között, amikor gyalogszerrel Caerén át Rómába mentem, mivel lefogyva és lázasan nem szegődhettem el valamelyik teherhajóra, hogy a munkámmal fedezzem utamat a római folyótorkolatig és onnan a folyón felfelé.
Télre a hadműveleteknek vége szakadt Róma és az etruszkok között, úgyhogy nem kerültem fosztogató csapatok útjába. Láttam letiport szántóföldeket és kidöntött gyümölcsfákat, fel¬perzselt parasztviskók kormos tűzhelyét és leölt szarvasmarhák csontjait, amelyeket farkasok meg rókák rágtak fehérre. A korábban forgalmas vidék kihalt volt, és a pásztorok a bizton¬ságos belső országrészekbe terelték nyájaikat. Ilyen örömtelen volt vándorlásom.
Amikor végül a Janiculum-dombon álltam, és mélyen lent a medrében megpillantottam a sárgás folyót, a hidat, Róma falait és templomait a folyón túl, láttam, hogy a pusztítások Róma területére is átcsaptak egészen a Tiberis partvidékéig. De a sivárság közepette sértetlenül találtam saját nyaralómat, és Miszmé sírástól ragyogó szemmel futott elém barna lábán.
- Félelmetes időket éltünk át - mesélte. - Még Rómába sem tudtunk menekülni, ahogyan meg¬hagytad. De a veiji férfiak, mihelyt megindították támadásukat a határon át, nyomban szent karókat vertek be az udvarunkba, és senki sem háborgatott vagy üldözött bennünket, és még a jószágunkat sem rabolták el. Bőséges termést takarítottunk be, és elrejtettük. Most meggaz¬dagszunk, mert Rómában felment a gabona ára. Bizonyára veszel nekem új ruhát meg új lábbelit a lábamra, hogy mindennek ilyen jól gondját viseltük.
Házam megkímélését Lars Arnth figyelmességének tulajdonítottam. De jót akarva csak bajt okozott nekem. Mihelyt Róma hídjára léptem, letartóztattak, átadtak a lictornak, és bezártak a Mamertinus börtön föld alatti pincéjébe. A cella padozatán hideg éjszakákon megfagyott a víz, rothadó szalma volt a fekhelyem, és a patkányokkal kellett megküzdenem minden falat ételért, amit magamnak kellett megfizetnem. Lázbetegségem rosszabbodott, úgyhogy félrebeszéltem, csak néha-néha tértem magamhoz, és azt hittem, meghalok.
Betegségem miatt nem lehetett kihallgatni, sem elítélni. A hivatalnokok különben is jelentéktelen embernek tartottak, és letartóztatásom csak politikai intézkedés volt, hogy a nép számára bűnbakot találjanak a sikertelen háború miatt. Ügyem nem keltett figyelmet, és a consulok sem sokat törődtek vele, hogy élek-e vagy meghaltam a börtöncellában.
De nem haltam meg. Lázam alábbhagyott, és egyik reggel tiszta fejjel és világos gondolatokkal ébredtem, de olyan erőtlen voltam, hogy alig tudtam felemelni a kezem. A börtönőr, miután észrevette, hogy meggyógyultam, beengedte hozzám Miszmét, aki nap mint nap megtette a hosszú utat a majortól a városba és vissza, hiába fagyoskodva a börtön kapujában, bebocsátásért könyörögve. A hosszadalmas lázbetegséget annak az ételnek a jóvoltából vészeltem át, amit ő hozott, mert a börtönőr elmondta nekem, hogy világos pillanataimban ettem és ittam, bár magam nem emlékeztem rá. Sokat mégsem ehettem, erre lefogyott végtagjaimból és inakká soványodott izmaimból következtettem.
Miszmé sírva fakadt, amikor meglátott, lekuporodott a rothadt szalmára, és saját kezűleg etetett, minden falatot a számba tömve, és kényszerítve, hogy egy kis bort is igyam. Miután értelmem visszatért, először is figyelmeztettem, hogy ne látogasson meg többé a börtönben, mivel a hivatalnokok őt is elfogathatják, bár még csak gyermek. Ijedt szemmel rám meredve Miszmé így beszélt:
- Nem hiszem, hogy gyermek lennék. Sok mindent megértek, amit azelőtt nem értettem.
Büszkeségem tiltakozott ellene, hogy Arszinoénak megüzenjem, milyen helyzetben vagyok, és nem is akartam őt magam miatt bajba keverni. Anélkül hogy Miszmé elmesélte volna, tudtam, hogy hazaárulással fognak vádolni. Az ellenem szóló legjobb bizonyíték majorom, ami épség¬ben maradt a többi feldúlt major között. Ha nem tettem nekik szolgálatokat, miért kímélték volna meg a kifosztástól és a felgyújtástól az én kis birtokomat? Csak súlyosbítaná helyze¬temet, ha a kihallgatás során kiderülne, hogy az etruszkokkal együtt részt vettem a szicíliai hadjáratban. Ha római polgár lettem volna, azt hiszem, kihallgatás nélkül megkorbácsoltak volna, és a betegségemmel mit sem törődve kivégeztek volna. De a római polgárjogért sohasem folyamodtam. Éppen ellenkezőleg, azért léptem be a tanítók testületébe, amit a rómaiak lenéztek, hogy ezt elkerüljem.
Miszméért sokkal jobban aggódtam, mint magamért, nehogy miattam bármi baja essék. Jól tudtam, hogy birtokomat és jószágomat az állam javára elkobozzák, és engem a legjobb eset¬ben is száműznek Rómából. Volt ugyan egy elásott arany bikafejem, egy egész vagyon, de ez vajmi keveset segített rajtam. Ha megpróbáltam volna megvesztegetni valamelyik hivatal¬nokot, ő megtartotta volna magának az aranyat, és különben is ilyen mennyiségű arany birtoklása és elrejtése még súlyosabb bizonyíték lett volna ellenem.
Miután sokáig tétováztam, így beszéltem Miszméhez:
- Kedves Miszmé, ne térj vissza többé a majorba, hanem keress menedéket anyád házában. Az ő leánya vagy, és ő megoltalmazhat téged. De rólam semmit se szólj. Csak annyit mondj, hogy nyomtalanul eltűntem, és ezért szorult helyzetbe kerültél.
- Arszinoénál sohasem keresek menedéket - tiltakozott Miszmé -, és még anyámnak sem akarom szólítani. Inkább elszegődöm pásztornak, vagy eladom magam rabszolgának.
Nem is sejtettem, hogy ilyen mély keserűséget érez Arszinoé iránt.
- Mégiscsak az anyád - mondtam -, ő szült téged a világra.
A harag könnyeivel a szemében Miszmé felkiáltott:
- Ő rossz és gonosz anya! Egész gyermekkoromban mellőzött, mert nem voltam kedvére való. De ezt is meg tudnám bocsátani neki, ha nem fosztott volna meg Hannától, aki anyámnál gyengédebb volt hozzám, és az egyetlen barátom volt.
Megrendültem, amint visszaemlékeztem rá, hogyan bánt Arszinoé Hannával. Megvilágosodott értelmembe minden apró részletével visszatért a múlt. Megsejtettem, hogy Hanna sorsában több rejlett, mint amennyit akkor megértettem. Megkérdeztem Miszmétől, hogy észrevett-e valami gyanúsat Hannában és a viselkedésében.
Miszmé így fogadkozott:
- Még gyermek voltam ugyan, amikor az a szörnyűség történt, de biztosan tudtam volna, ha ő könnyelmű lett volna, és férfiakkal hált volna. Hiszen egy ágyban aludtunk, és mindig együtt voltunk, és sohasem vesztett engem szem elől. Éppen ő óva intett anyámtól, és elmondta nekem, hogy nem te vagy az igazi apám. Ezt nem kell többé titkolnod előttem. Ő elmondta nekem, hogyan gyötörte Arszinoé igazi apámat mindaddig, amíg a mocsárba nem ölte magát. Ő görög orvos volt, és a barátod, ugye? De te, éppen te voltál, Turms, az egyetlen férfi, akit Hanna valaha is szeretett. Miatta szeretlek én is, bár nem érdemelnéd meg.
- Nem, így nem volna szabad mondanom - szakította félbe mondókáját -, hiszen te jó voltál hozzám, és jobb, mint egy igazi apa. De hogyan tehetted, hogyan hagyhattad magára Hannát, amikor teherbe esett tőled?
- Az istenek nevére - kiáltottam fel -, mit beszélsz, te szerencsétlen leány?
Homlokomat kiverte a veríték. Nem volt szükségem Miszmé vádló pillantására ahhoz, hogy felfogjam, igazat beszélt. Hiszen meddőségemre semmi más bizonyítékom nem volt, mint Arszinoé becsmérlő szavai.
Miszmé felfortyant, és gúnyosan ezt kérdezte:
- Talán az istenektől esett volna teherbe? Legalábbis te voltál az egyetlen férfi, aki valaha is hozzányúlt. Erre megesküdött a fülembe súgva, amikor félni kezdett, de én még gyermek voltam, és nem értettem meg mindent. Most már megértem, és sejtem, hogy Arszinoé tudott róla. Ezért adta el Hannát a legrosszabb helyre, ami csak az eszébe jutott.
Furcsállón nézte az arcom, és gyanakodva megkérdezte:
- Hát tényleg nem tudtál róla? Azt hittem, hogy megvetetted Hannát, és szabadulni akartál tetted következményeitől. Ilyen gyáva minden férfi. Erre megtanított az anyám, ha egyebet nem is tanított. Ő ugyan nem mondta el, hová adta el Hannát, de nekem sikerült kiszednem az istállószolgából, mielőtt még Arszinoé elküldte volna a házból, hogy Hanna utolsó nyomait is eltüntesse előled. Akkoriban egy föníciai rabszolgakereskedő járt Rómában, aki a marha¬vásártér emelvényéről összevásárolta a volscusok lányait, hogy hajón a türoszi nyilvános¬házakba szállítsa őket. Arszinoé neki adta el Hannát, és ő jó vásárnak tartotta. Hannával együtt megvette a még meg sem született gyermeket is, és kijelentette, hogyha Hanna fiat szül, a gyermeket kiherélik, és Perzsia nagyvárosaiba küldik. Ha viszont leányt szül, kezdettől fogva anyja mesterségére nevelik. Annyira el voltam keseredve, és olyan sok könnyet ejtettem Hanna miatt, hogy azt hittem, te tudtál róla, és a szívemben hosszú évekig nem tudtam ezt megbocsátani neked.
Orcáján lassan végigperegtek a könnyek, kezével megérintette a kezem, és így kérlelt:
- Ó, nevelőapám, kedves Turms, bocsásd meg, hogy ilyen rosszat gondoltam felőled. Miért is nem volt annyi eszem, hogy magamban tudtam volna tartani ezt a dolgot. De szörnyen nyomta a szívem, miután kezdtem megérteni. Mégis örülök neki, hogy nem akartál rosszat Hannának, bár Arszinoé elidegenített tőle. Ó, mennyire szerettem volna, ha magadhoz vetted volna Hannát anyámnak, és lett volna saját öcsém vagy húgom.
Ekkor nem bírtam tovább. Szörnyülködésem izzó haraggá vált, valamennyi alvilági istenhez kiáltottam, és életében és holtában megátkoztam Arszinoét, amiért ilyen szörnyű bűnt követett el ellenem és a vétlen Hanna ellen. Átkaim olyan szörnyűek voltak, hogy Miszmé befogta a fülét, míg haragom gyötrelemre nem fordult, és felfogtam, hogy Hanna bizonyára meghalt már, és a gyermekemnek örökre nyoma veszett. Reménytelen volt keresni őt. A föníciai bordély¬házak megőrizték titkaikat, és semmi sem menthette meg többé azt, aki egyszer oda került. Ezt Arszinoé tudta a legjobban.
Végül összeszedtem magam, mivel megértettem, hogy csak Miszmének okozok bánatot, amikor olyan keservesen panaszkodom és vádolom önmagamat.
- Talán jobb is, ha nem keresel menedéket annak a nőnek a házában - mondtam némi töprengés után. - Talán bármilyen más sors üdvösebb számodra, mint az, hogy tőle függj.
Tehetetlenségemben szenvedve beláttam, hogy nem védelmezhetem meg Miszmét. Pusztán a saját eszében és ügyességében kellett megbíznom. Beszéltem neki az arany bikafejről, és elmagyaráztam, hol a hely a forrás mellett, ahová elrejtettem. Óva intettem, nehogy Rómában próbálja eladni. Az a legokosabb, ha feldarabolja, és a darabokat adja el az etruszkok valamelyik városában, ha szorult helyzetbe kerülne. Végül megcsókoltam és megsimogattam, a karomba zártam, és ezt mondtam:
- Nekem van védőszellemem, és remélem, neked is megvan a magadé, aki vigyáz rád, te jó és kedves lány. Nem kell aggódnod miattam. Csak magaddal törődj, akkor a legnagyobb örömet szerzed nekem.
Elváltunk egymástól, miután szentül megfogadta, hogy többé nem dönti veszélybe magát, és nem keveredik gyanúba miattam. A következő éjszaka világos álmot láttam. Álmomban a börtön föld alatti pincéjébe görnyedt hátú nő jött hozzám, aki barna köntösének szegélyével eltakarta a fejét, és az ujjai között nézett rám. Álmomban megismertem, és bíztam benne, de miután felébredtem, nem tudtam rájönni, ki lehetett. De azért megmagyarázhatatlan bizako¬dással telt el a szívem, amikor az álmomra gondoltam.
Végre megmosakodhattam, és tiszta ruhát kaptam, és a törvényházba vittek kihallgatásra és ítélethozatalra. Megkérdezték tőlem, hogy a veiji rablók miért szúrtak védőcövekeket az udvaromra, és miért kímélték meg a házamat. Azt válaszoltam, hogy erről semmit sem tudtam, mert jómagam az etruszkokkal együtt Szicíliában voltam a háborúban. De úgy vélekedtem, hogy vagyonom megóvását azok a vendégbarátsági kapcsolatok segítették elő, amelyeket a különböző városokban etruszkokkal kötöttem.
Hideg reggel volt, és a consul meg a quaestor ülése alatt parázstartó volt. Szétterítették köntösük szegélyét, és a kőpadlóról fel-felemelgették a lábukat, nehezen leplezve ásítozásukat. Még annyi ember sem verődött össze, hogy szükségesnek tartották volna megmutatni engem a népnek. A saját beismerésem alapján bűnösnek tekintettek a háború alatt elkövetett haza¬árulásban, és csak egymás között tanácskoztak, hogy jogilag halálra ítélhetnek-e engem, mivel nem voltam római polgár. Arra a következtetésre jutottak, hogy a törvény előtt egy sorba kell állítani engem a római polgárokkal, mivel tizenöt hold földbirtokom volt Róma határcövekein belül, és így elnyerhettem volna a római polgárjogot, ha folyamodtam volna érte. De nem ítélhettek arra, hogy a szakadékba taszítsanak, és horoggal a folyóba vessenek, mivel nem voltam római polgár. Ezért arra ítéltek, hogy egészen egyszerűen korbácsoljanak meg, és végezzenek ki, noha megítélésük szerint egy hazaáruló nem érdemelne ilyen tisztességes halált. Az ítélet végrehajtását olyan napra halasztották, amelyen sok ember lesz együtt, látványosságot szolgáltatva ezzel a népnek, hogy ne gyötörje többé a szenátust követeléseivel.
Biztos halál várt rám, mert Róma törvényei nem ismerték a megkegyelmezést az ítélet meghozatala után, és nem fellebbezhettem a néphez, mivel nem voltam római polgár. De nem éreztem félelmet, és el sem hittem, hogy meghalok, olyan nagy bizakodás töltötte el a szívem a vigasztaló álom után. Ezenkívül Hierophüla szavaira is emlékeztem, hogy a kinyithatatlan kapu mögül is vissza fogok térni. Arra gondoltam, hogy a halál talán csak vándorlásom pillanatnyi megszakítása lesz, hogy rátaláljak önmagamra, és az eddiginél céltudatosabb életre térjek vissza. Ezek a gondolatok annyira megkönnyítették a szívemet, hogy nyomorúságos helyzetem ellenére újra tudtam nevetni. Hannára nem akartam többé gondolni, mert nem segíthettem rajta. Bűntudatomat elástam a szívem mélyére.
Nyugalmam és örvendező bizakodásom annyira megdöbbentette a börtönőr rabszolgát, hogy bizalmasabb lett hozzám, és több napon ott maradt, hogy beszélgessen velem. Az egyik este ujjaival a szent jelt mutatta nekem, és bereteszeletlenül hagyta az ajtót. Megszökhettem volna a börtönből, de álnokságra gyanakodtam, és nem akartam szökéssel beismerni bűnös voltomat. Ha megszököm, az őrök feltehetőleg megöltek volna a téren. Azonkívül nem is volt rendes ruhám, a csuklómra pedig az ítélet kihirdetése után bilincset vertek.
De az ítélet nyilvánosságra hozta ügyemet, úgyhogy véletlenül Arszinoé is hallott róla. Miszmé is megszegte ígéretét, és felkereste az anyját, miután tudomást szerzett róla, hogy engem bármelyik napon az oszlophoz kötözhetnek, és nyilvánosan kivégezhetnek a téren. Ennek az lett a következménye, hogy a jó szerencse napján Arszinoé kosárral a kezében megjelent a börtönben, egy másik szenátorfeleség kíséretében, hogy alamizsnát osszanak a bűnözőknek és a foglyoknak. Miután a börtönőr kinyitotta az ajtómat, Arszinoé úgy tett, mintha nem ismert volna meg, és így szólt kísérőjéhez:
- Ez a férfi görögnek látszik. Menj előre, én majd megetetem. Hiszen bilinccsel a csuklóján még a levest sem tudja maga kanalazni.
Kosarában egy cserépkorsóban ugyanaz a marha-, disznó- és juhhúsból főzött leves volt, ami híressé tette őt, amikor a volscusok ostromolták Rómát. Miközben én a szalmán feküdtem, ő a köntösét nem sajnálva letérdelt a piszokba, és etetni kezdett, s arcát közel hajtva hozzám így sugdosott:
- Ó, Turms, milyen helyzetbe döntötted magad. És miért árultad el Rómát, noha itt csak jót tapasztalhattál? Nem tudom, hogyan segíthetnék rajtad vagy menthetném meg az életedet. Tertius Valerius is ágynak esett, és csak hörög, és már beszélni sem tud. Tegnap újabb szélütés érte.
Mivel nem értette arckifejezésemet, könnyedén csupasz mellemre tette a kezét, megsimogatta a bőröm, mint valamikor régen, és suttogva folytatta fecsegését:
- Ó, milyen piszkos vagy és sovány, mint egy kóbor kutya, az ujjaimmal számolhatnám meg minden egyes bordádat. Egy törvénytudótól kértem tanácsot. Azt mondja, hogy a néphez fellebbezhetnél, ha római polgár lennél. Valamelyik néptribunus visszavonhatná az ítéletet, és elrendelhetné szabadon bocsátásodat csupán a szenátus bosszantására. De hiszen nem folya¬modhatsz polgárjogért, mivel hazaárulásért elítéltek, és a birtokodat is elvesztetted az állam javára. Ó, Turms, ugyanaz az élhetetlen ember vagy, mint azelőtt. Ha magadra nem gondoltál, legalább szegény leányomra, Miszmére gondoltál volna, akit jóhiszeműen a pártfogásodba adtam. Most miattad nyomorult és otthontalan. Mit gondolsz, ki veszi feleségül annak a férfinak a leányát, akit hazaárulásért kivégeztek? Miattad a cirkuszba vagy az utcára kerül.
Amikor végül meg tudtam szólalni, így beszéltem:
- Arszinoé, vidd el a kezed, vagy nem tudok uralkodni magamon, és megöllek, bármennyire bilincsbe verték is a csuklóm. Hamarosan kivégeznek, és nem fogok veszélyt jelenteni számodra. Legalább egyszer mondj igazat, Arszinoé. A halállal a szemem előtt kérlek erre. Tudtad, hogy Hanna tőlem esett teherbe, hogy olyan könyörtelenül megbotoztattad, és rabszolgának adtad el?
Arszinoé a merőkanalat a korsóba dugta, gyötrődve dörgölte a kezét, és kérlelőre fogta a dolgot:
- Ó, Turms, miért beszélsz régi és kellemetlen dolgokról, amikor még elevenen nézhetjük egymást? Különben is éppen elég bánatot okoztál nekem a miatt az ellenszenves lány miatt. Bizonyára félvér volt, hogy olyan sötét bőrű maradt. Ha egyszer követeled, megmondom: persze hogy engem nem csaphattál be. Hiszen nő vagyok. Az első pillantással már a panor¬moszi kikötőben felfogtam, mi történt mindjárt az első éjszakán, amikor magadra hagytalak, hogy azt csináld, amit akarsz. És később csak a leány könyörgő kutyaszemére kellett néznem, amikor azt hitte, hogy senki sem veszi észre. Az istennő nevére, hiszen négykézláb mászott a padlón, és a lábad nyomát csókolgatta. Ez eleinte szórakoztatott, de képzelheted, mit éreztem, amikor észrevettem, hogy teherbe esett tőled. Hogyan okozhattál nekem ekkora bánatot, Turms? És engem ne vádolj. Vagyok annyira nő, hogy nem akartam fattyat a házamba, hanem túladtam a lányon.
Arszinoé még kilenc év múltán is felhevült a haragtól, arca vörösen lángolt, és felemelte a hangját:
- E tetted miatt örülök, hogy a cölöphöz kötnek. Örömömben nevetni fogok, amikor a hátad megkorbácsolják. Biztosan ott leszek a nézőtéren, amikor a fejed levágják. Még most is a saját kezemmel tudnálak megfojtani, hogy ilyen undorító módon becsaptál engem és irántad érzett szerelmemet.
És dühében egyáltalán nem színlelt, és nem gondolt arra, hogy ő maga hogyan viselkedett velem szemben. Nem, teljesen őszinte volt Arszinoé, és szilárdan hitte, hogy én vagyok Hanna sorsának az oka, nem pedig ő. Mint nőt főként az sértette, hogy a sors vagy az istennő szeszélyéből nem ő maga lett terhes tőlem, hanem a hitvány rabszolgalány. A magam részéről csak hálás voltam ezért, és megértettem, hogy így akarták az istenek. Arszinoé utódaitól semmi jót nem vártam. Ezért még Miszmében sem bíztam meg maradéktalanul.
Arszinoé szipogott haragjában, de annyira elérzékenyült, hogy kezével megsimogatta a térdem, és elismerte:
- Miután ebbe a korba jutottam, néha-néha megbántam tettemet, és nagyon félek, hogy Hanna és az akkor még meg sem született gyermek kísértetként gyötör majd öregségem napjaiban. Hiszen végső soron nem számítanak az ilyen históriák, és nem ez volt az első, nem az utolsó eset, hogy az úr pillanatnyi szeszélyből gyereket csinál egy rabszolganőnek. De akkor még olyan esztelenül szerettelek, Turms. Féltékeny voltam, és önérzetemet mélységesen sértette, hogy képes voltál egy ilyen hitvány lényhez nyúlni, bár ismertél engem. Ilyenek a férfiak, de téged másnak hittelek. Szemlátomást a legjobb és a legtehetségesebb férfi is megkívánja olykor-olykor a borsófőzeléket, változatosságot keresve a legédesebb szőlő után. Ezért megbocsátok neked, Turms, noha akkor nem tudtam megbocsátani.
Közelebb hajolt hozzám. Éreztem arcának nárciszillatát, és észrevettem, hogy kipirosította az ajkát, és beárnyékolta a szemhéját. Hangja elhalkult, és így suttogott:
- Ó, Turms, mennyire vágyódtam utánad, és milyen sok éjszakán jelentél meg álmomban, amint egyedül feküdtem virrasztva, miközben a másik szobában a kivénhedt aggastyán horkolt. De kénytelen voltam a jövőmre gondolni. Hiszen Hanna esete olyan fájdalmasan leplezte le a könnyelműségedet, hogy nem bízhattam benned. Hiszen nem volt egyebem, mint tovatűnő szépségem. Az ilyen portékát időben kell eladni jó drága áron.
És nem tehettem róla, hogy csillogó szemét és szeszélyesen szép száját, az orrát és az orcáját nézegetve, így kellett beszélnem:
- Arszinoé, még mindig szép vagy, és az én szememben a legszebb nő ezen a földön.
Arszinoé annyira fellelkesült, hogy kinyitotta a köntösét, felemelte az arcát, és az állat tapogatta.
- Ó, Turms, milyen szépen hazudsz - mondta meghatódva. - Hiszen ez nem igaz. Öreg nő lettem, hamarosan betöltöm az ötvenet. Hogy őszinte legyek, minthogy ezt kérted tőlem, legalább tíz évvel idősebb vagyok nálad, bár az istennő megtartott az éveimnél fiatalabbnak. De, hogy holdváltozásaim véget értek, most már az istennő sem segíthet rajtam. Minden este tejet, mézet, árpalisztet meg nárciszhagymákat kell összekevernem, és a keveréket éjszakára az arcomra kennem, hogy reggel elviselhessem a tükörképemet. A nyakam ráncos, és az állam párnásodik, bármennyire paskolgatom is. Magad is látod.
De felemelve tartotta az állat, hogy ne lássam. Amennyire Arszinoét ismertem, még akkor is lehazudott néhány évet a korából, amikor őszintén beszélt, de ezt szívesen elnéztem neki, és nem lepődtem meg, amikor elismerte, hogy ennyivel idősebb nálam. Csak azon csodálkoztam, hogy az istennője hogyan hagyta ilyen sokáig és ilyen csodálatosan virágzani.
- Nem, Arszinoé - állítottam -, a szépséged sohasem hervadhat el. A szépséged ugyanolyan örökkévaló, mint az istennőd.
Arszinoé annyira felhevült, hogy a mutatóujjával felemelte a felső ajkát, és megmutatta az arany csillogását az ínyén.
- Hiszen már a saját fogaim sincsenek meg - panaszkodott. - Amikor Juliusszal voltam gyer¬mek¬ágyas, több fogamat elvesztettem. Hiszen olyan nagy és erős volt, amikor megszületett, hogy kiszívta az erőt a testemből, meglazultak tőle a fogaim, és a terhesség alatt alaktalanná csúfított. De egy etruszk fogorvos aranyból és elefántcsontból új metszőfogakat csinált nekem, és olyan mesterien erősítette megmaradt fogaimhoz, hogy erősebbek, mint a sajátjaim voltak. Az elefántcsontot fényesre fehérítette, és évente egyszer újra fehéríti, amikor sárgulni kezdenek. Nem hiszem, hogy észrevehető lenne, ha nem nevetek teli szájjal. De nincs már olyan gyakran nevethetnékem, mint amikor még veled éltem, Turms.
Elismertem, hogy az övéi összehasonlíthatatlanul jobbak, mint annak idején Tanakil fogai, amelyek túlontúl fehéren vakítottak, és agyarakként meredeztek a szájából.
- Julius? - kérdeztem aztán. - Hogyan lehet Július a fiad neve? Hát a Júliusok nem egy régi latin származású patríciusnemzetség?
Arszinoé vergődött.
- Jómagam a Juliusok nemzetségének egyik mellékágához tartozom - jelentette ki. - így bizonyították, amikor Tertius Valerius feleségül vett, úgyhogy a fiunk patríciusnak született. A Juliusokból nincs sok, és elszegényedtek, de származásukat Aszkaniosztól vezetik le, aki a trójai Aineiasz fia volt, és Alba Longát alapította. A vaddisznó a nemzetség jelképe, és minden évben ki kell engesztelniök Artemisz szent szarvasát, amit Aszkaniosz tévedésből megölt. De Aineiasz révén származásukat Aphroditéig vezethetik vissza. Ily módon Julius fiam ereiben az istennő vére csörgedez, és ehhez a nemzetséghez Mamers farkasisten vére is keveredett. Ezért adtam a fiamnak a Julius nevet. Tertius jól megértette, amikor megmagyaráztam neki a dolgot.
Arszinoé komolyan, lelkesedve így folytatta:
- Igen, két másik gyermekem közül egyik sem sikerült. Hiulsból csak a barbárok királya lett, Miszméből pedig szerintem semmi sem lesz. De bizonyos jóslatok arra késztetnek, hogy sokat várjak Juliustól. Ezért szegény Tertius halála után nem megyek hozzá Manius Valeriushoz, ahogyan korábban szándékoztam. A felesége is él még, és nagyon egészségesnek látszik. A Valeriusok, akik királyokat űztek el, és a nép barátai, gyanús nemzetséget képeznek. De van egy kellemes, szegény Julius, aki családi barátunk lett. Ha hozzámegyek feleségül, teljesen elfeledem a Valeriusokat, és akkor a fiam csak Julius lesz. Valeriustól örökölje a vagyonát, Juliustól a nemzetségnevet és a származást, mivel Julius és én bizonyíthatóan egymás rokonai vagyunk. A legöregebb Vesta-szűz adta nekem ezt a tanácsot, aki emlékszik a királyok korára, és a legjobban ismeri a régi nemzetségeket.
De miközben ő ilyen lelkesen beszélt Juliusról, a fiáról, szívem a kút mélyére zuhant, és ismét Hanna jutott eszembe. Arszinoé megérezte levertségemet, összerezzent, és sietett kijelenteni:
- Nem, nem, természetesen helytelenül cselekedtem, amikor Hannát eladtam, de azt akartam, hogy olyan messzire kerüljön Rómától, amennyire csak lehetséges, és egy Föníciából érkezett kereskedő vásárolta meg.
Tiszta szemmel nézett rám, és így esküdött:
- Az istennő nevére és Hiuls meg Miszmé nevére és a saját hajamra esküszöm neked, Turms, hogy a hajó a rabszolgákkal és a rakományával együtt elsüllyedt Kümé előtt egy szörnyű viharban, úgyhogy senki sem menekült meg róla. Ezt megtudtam. Éppen ezért támadt az az ötletem, hogy a tétovázó Tertius Valeriusnak azt mondjam, állítólag te vesztél a tengerbe. De Hanna tényleg minden szenvedés nélkül meghalt. Nem kell aggódnod miatta és a meg sem született gyermek miatt, aki vele együtt a tengerbe fulladt. Miattuk nem érdemes haragudnod rám.
Megéreztem, hogy hazudik. Hiszen ismertem őt, Arszinoét.
- Tehát Julius - mondtam keserűen. - Miért nem mindjárt Caius Marcius a neve Coriolanus után? Miért nem esküszöl ennek a fiadnak a nevére?
Arszinoé elhárító mozdulattal felemelte a tenyerét, és zavartan tiltakozott:
- Nem, nem, neki semmi köze ehhez a dologhoz, hiszen később született. Az ő nevére nem esküdhetem. De jól sejtetted. Caius Julius a teljes neve, noha kímélni akartam az érzéseidet. Úgy gondoltam, tartozom ennyivel a tényleges apjának.
- Vigyázz, Arszinoé, nehogy megkopaszodj, hogy véletlenül a hajadra esküdtél - figyelmez¬tettem, de nem volt szívem tovább gyötörni, mert megértettem, csakis irántam tanúsított könyörületességből tett esküt, meg akarván szabadítani attól, hogy Hannára meg a bűnömre gondoljak. Irántam érzett gyengédségből esküdött hamisan, sőt a kedvemért még a haját is kész volt feláldozni, mert a szíve mélyén még mindig engem szeretett. Vagy talán aranyszínű parókát akart beszerezni. Férfi nem érthette meg az ő szívének rezdüléseit.
- Legyen, ahogy akarod, Arszinoé - mondtam végül. - Hanna tehát a tengerbe veszett. A bűnös én vagyok, nem pedig te. Nem kell félned a gonosz kísértetektől. Megbocsátok neked. Te is bocsáss meg nekem, hogy nem voltam kedvedre való férj, és nem tudtam biztosítani az életedet. A szerelmünkre, maradj mindig ugyanilyen szép és ragyogó, mint most és amilyen mindig voltál. Mindig és örökké, Arszinoé!
Arca felragyogott, haja aranylón fényleni kezdett, és az istennő fénye sugárzott belőle, mintha a nap sütött volna be a sötét börtönpincébe. Rózsák és sáfrányvirágok illatát éreztem. Bőre kisimult, és olyan lett, mint a piros alma meg a fehér hó. Remegve és olvadozva az istennőt éreztem benne, és ujjongtam, mert tudtam, hogy a szíve mélyén nem gonosz. Kegyetlenül, szeszélyesen, önzően és hazudozva is a tenger habjaiból született tükröződése volt a földön. A vágy, a gyengédség és a szerelem forró heve sugárzott át belőle énbelém, úgyhogy a testem megperzselődött, amint őt nézegettem. De nem nyújtottam a kezem, hogy megérintsem. Az az idő már elmúlt, és megszabadultam tőle.
Ő kezével megtapogatta a mellét, és felkiáltott:
- Mit mondtál, mit tettél velem, Turms? Egészen átforrósodtam, a szívem kalapál, és az ifjúság tüze áramlik az ereimben. Magam érzem, miként fiatalodom meg és ragyogok. Az istennő visszatért belém.
Kezével a homlokát érintve egy ötlete támadt, és így szólt:
- Róma törvénye és igazságszolgáltatása nem menthet meg téged, de az istennő jóvoltából tudom, hogyan menthetem meg az életedet. Így semmivel sem maradunk adósai egymásnak, még akkor sem, ha soha többé nem látjuk viszont egymást az életben.
Lehajolt, hogy búcsúzóul szájával megérintse a szám. Ajka kihűlt a lelki megrázkódtatástól, de orcája olyan forró volt, mint egy fiatal leány orcája. Éreztem, amikor istenhozzádként meg¬simogattam az arcát és lüktető nyakát. Ez volt az utolsó eset, és ezután soha többé nem találkoztunk egymással, ő, Arszinoé, és én, Turms. De felforrósodik a szívem, amikor ilyennek tudom emlékezetembe idézni őt.
Találkozásunk arra késztetett, hogy megértéssel viseltessem a halál iránt, és minden reggel vártam, hogy halljam a téren a tömeg zajongását és a lictorok lépteit, amint fejszéjükkel és vesszőnyalábjukkal jönnek értem, hogy a nép gondolatait eltereljék a szenátussal folytatott civakodásokról. Arszinoé ígéretére nem sok figyelmet fordítottam. Úgy véltem, hogy csak vigasztalni akart, és nem tudtam elképzelni, hogyan segíthetne rajtam, a törvény szerint elítélt férfin, anélkül hogy egészen fölöslegesen kockáztatná hírnevét és társadalmi rangját.
De néhány nap múlva kinyílt az ajtó, és az álmomban látott nő lépett be, aki fejét barna köntösének szegélyével takarta be, és az ujjai között nézett rám, úgyhogy nem láttam az arcát. Csak akkor fedte fel beesett arcát, amikor a börtönőr rabszolga bereteszelte az ajtót, és ráismertem benne a legöregebb Vesta-szűzre. Többször láttam a cirkuszban a Vesta-szüzek díszpadján.
Ő ezekkel a szavakkal fordult hozzám:
- Az a férfi vagy, akit keresek, és arcodról rád ismerek.
Mintha homályosan felismertem volna, és egy világos pillanatra a föld alatti cella nedves falai leomlottak, és láttam őt, amint magas széken ül egy napernyő alatt, valahol, valamikor. Letérdeltem előtte, és meghajtottam a fejem. Beesett arcán halvány öregasszonymosoly jelent meg, kezével megérintette mocskos hajamat, és ezt kérdezte:
- Hát nem emlékszel rám, Turms? Az első napon találkoztál velem, amikor Rómába érkeztél, bár azóta kilenc év telt el. Magadtól rátaláltál a szent barlangra és forrásra, vízzel fröcskölted be az arcod, és a koszorúk közül a borostyánkoszorút választottad. Ez elegendő bizonyíték volt számomra a személyedet illetően. De az arcodra már akkor ráismertem.
- Az istenektől kaptam feladatomat - mondta még. - A legtitkosabb hagyományokat őrzöm, és gondoskodom róla, hogy a nagy baj pillanataiban helyesen értelmezzék a megőrzött jóslatokat. Ezért nem váltam meg méltóságomtól, miután harminc évig őriztem a szent tüzet, hanem szolgálatom halálomig tart. A rómaiak nem szégyeníthetnek meg és nem ölhetnek meg téged. Ebből szörnyű szerencsétlenség származnék Rómára. Róma miatt szabadon kell bocsátaniok téged. Magad miatt is, hiszen Róma is a te városod.
- Nem sok örömöm származott Rómából - mondtam. - Az élet megkeseredett a számban. A haláltól nem félek.
Ő könnyedén megcsóválta a fejét, és így korholt:
- Kedves fiam, te, akinek jönnöd kellett. Vándorlásod még nem ért véget. Még nem pihenhetsz, és nem feledhetsz.
Komoly fekete szemével rám nézett, és elismerte:
- Édes, édes a feledés. De nem csupán önmagádért születtél emberként a földre. Eddig szaba¬don vándorolhattál, de már elérted a megszabott életkort. Ezért köss tölgyfakoszorút a fejedre. Kilenc év telt el. Északra kell menned. Ez parancs. Engedelmeskedj az előjeleidnek.
- A korbácsolás elé és a bárd alá kell mennem - gúnyolódtam. - Mit tehetsz ellene te, öregasszony?
Termete kiegyenesedett, és feje felemelkedett.
- Február van - mondta. - A tavasz és a farkasisten táncosai elejtik rézpajzsukat, mintha láthatatlan kezek rántották volna ki a kezükből őket. Tizenkét szántóföldi testvér is aggódik az egerek és a varjak miatt, amiket láttak. Ők tanúsítják, hogy a jégeső sohasem pusztított a földjeiden. Esőből és napsütésből eleget kaptak földjeid. Szarvasmarhádat megkímélték a betegségek. Anyajuhaid ikerbárányokat ellettek. Istened Róma számára idegen isten, Turms, de elegendő figyelmeztető előjelt adott érdekedben. A rómaiak tisztelik a törvényeiket, de még jobban félnek az idegen istenektől és attól, hogy ezek az istenek beavatkoznak Róma ügyeibe. Saját isteneiket ki tudják engesztelni, de az idegen isteneket nem, mivel nem ismerik a helyes szavakat és áldozatokat.
- Egy előkelő szenátor felesége keresett fel, hogy rólad beszéljen - folytatta. - Először nem értettem, kiről van szó, és nem bíztam benne. Ő a női boldogság templomában mutat be áldoza¬tokat, és a tisztességes nőket bűnös titkos szertartásokba avatja be. De az ő istennője virrasztott, amíg én süket és vak voltam. Gyorsan tisztáztam az ügyet. A legfőbb hídépítő kinyitotta könyvét, és megtaláltuk a veled kapcsolatos passzust. A szenátus kénytelen volt bele¬törődni, mert a legöregebb nemzetségek jól tudják, miről van szó. Az ítéletedet vissza¬vonták, Turms. Még csak meg sem korbácsolnak. De Rómából el kell menned. Vándorolj északnak. Már várnak rád. Vár a tavad, vár a hegyed.
Erősen kopogott az ajtón. A börtönőr félrehúzta a reteszt, és egy vödör vizet hozott be. Jött a kovács és levágta a láncot a csuklómról. Az öreg Vesta-szűz levétette velem piszkos ruhámat, és saját kezűleg mosdatott meg. A hajam is megmosta, és bekente és varkocsba fonta a vállamra. Mindezt gyengéden és tisztelettudón, de biztos kézzel tette. A foglár egy kosarat nyújtott át neki, és ő a legfinomabb gyapjúból szőtt ujjast vette ki belőle, és rám adta. De a vállamra durva barna köntöst terített, amilyen a sajátja volt. Végül tölgymakkokból és száraz tölgylevelekből készült koszorút tett a fejemre.
- Készen állsz az indulásra - mondta. - De emlékezz, minden titokban és a nép tudtán kívül történik. Azok, akiknek el kellett mondani, miről van szó, hallgatást esküdtek. Indulj hát, fuss, szent szarvas. A szántóföldi testvérek várnak, rád, hogy a városból Róma határoszlopához kísérjenek a folyó túlsó partján. Ők védelmeznek az értelmetlen néptől, ha valaki véletlenül felismerne. Igen, a köztársaság idejében először esett meg, hogy a consul miattad érvénytelen¬nek nyilvánította a már meghozott ítéletet. De a nép nem tud róla.
Kézen fogva kikísért a nyirkos pincéből, és a börtönőr kaput nyitott előttünk, tisztelettel adózva a szent nőnek. Amikor a térre értünk, láttam, hogy áthatolhatatlan köd borítja a fórumot, úgyhogy a várakozó szántóföldi testvérek szürke köntösükben és kalászkoszorú¬jukkal árnyéknak tűntek.
- Magad is látod - szólalt meg a Vesta-szűz. - Az istenek ködként ereszkedtek a városra, hogy védelmezzék távozásodat.
A vállamnál fogva indulásra noszogatott, és nem fordultam meg, hogy visszatekintsek, és búcsút mondjak neki. Valami azt súgta bennem, hogy olyan nő, mint ő, nem vár sem búcsúszót, sem köszönetet. A köd szent köd volt, és elfojtotta a léptek és a szekérkerekek zaját. A szántóföldi testvérek körülvettek. Amikor kimerültem, a hónom alá nyúlva óvatosan támogattak, és segítették rogyadozó lépteimet, mivel a betegségem után még nagyon gyenge voltam.
A hídon az őrök hátat fordítottak, amikor látták, hogy a ködben árnyakként közeledünk. Utoljára jártam Róma hídján, éreztem a marhatrágya szagát, és a számtalan keréktől kikop¬tatott vastag pallók recsegtek a lábam alatt. De a köd olyan mozdulatlan és sűrű volt, hogy a Tiberis vizét nem láttam, hanem csak csobogását hallottam a faoszlopokon, csendesen és szelíden, mintegy búcsút mondva nekem.
Amikor le akartam térni az útról, hogy még egyszer lássam kis házamat, a szántóföldi testvérek visszafordítottak, és fojtott hangon kijelentették:
- Gondoskodunk a földjeidről. Gondoskodunk az öreg rabszolgákról. Gondoskodunk a jószágodról. Ne térj le az útról.
Az északi határoszlopnál leterítették köntösük szegélyét, és a reggeli nyirkos földre telepedtek körülöttem. A köd kezdett ritkulni, és feltámadt a szél. Ünnepélyesen megtörték a hamuban sült árpakenyeret, a legidősebbtől a legfiatalabbig valamennyien vettek belőle egy-egy darabot, és megették. A legidősebb egy cserépedénybe vörösbort töltött. Az edény kézről kézre járt, és mindegyikük ivott belőle egy kortyot. De engem nem kínáltak meg.
Az erősödő északi szél foszlányokra tépte a ködöt, és magával ragadta, tisztára seperve az eget. Amikor előbújt a nap, hogy könyörületesen ránk süssön, egyszerre felálltak, bőrből készült elemózsiás tarisznyát akasztottak a hátamra, és egy emberként óvatosan áttaszítottak a határon az etruszkok földjére. A szívem mélyén tudtam, hogy helyesen jártak el. Az északi szél diadalmasan fújt az arcomba, ereimben kezdett melegen keringeni a vér, de a földet, amit a lábam érintett, nem ismertem.

7
Irányom észak volt. Szabadabban vándoroltam, mint bármikor azelőtt. Levetettem magamról elmúlt életemet, mint szennyes ruhát. A betegség után könnyűnek és légiesnek éreztem magam, mintha a lábamnak szárnya nőtt volna, és már egyáltalán nem is érintette volna a föld porát. A sarjadó pázsit zöldje nyugtatólag hatott a szememre. Mosolyogtam vándorlás közben. A tavasz velem vándorolt csicsergő madarakkal, duzzadó patakokkal, meleg esőkkel.
Le-letértem az útról, a pásztorok ösvényeit követtem, források szélén pihentettem a lábam, pásztorsípok hangja csengett a fülembe egyik domb tetejéről a másikra. De bármennyire kacskaringós volt is az utam, irányom észak volt. Ujjongó madárcsapatok kísértek a fejem fölött. Kora reggel a kék égen szálló vadludak gágogására ébredtem.
Szívemben forrón sugárzott a várakozás öröme. Semmit sem gondoltam. Semmit sem kívántam. Valami tudta bennem, hogy a beteljesülés felé vándorlok, hogy magamra találjak. Fölösleges volt minden találgatás. Tudtam, hogy megtalálom, hogy a megfelelő pillanatban mindenre ráismerek. Titkos sejtelem vezérelte lépteimet, ahogyan a madárcsapatok is északnak szálltak fölöttem.
Nem siettem. A pásztorok otthonában és a szegény földművesek kerek kunyhóiban pihentem meg. A legmelegebb napsütésben a hegyoldalakon gyakran elnyomott az álom. A víz friss volt a számban. Édes volt számomra a kenyér. Visszanyertem az erőmet. Mintha újra megfiata¬lodtam volna. Testem megtisztult az élet halálos mérgeitől, tetteim, gondolataim, kínzó agyam szorongatásától. Szabad voltam. Boldog voltam. Üdvözítően magányos voltam vándorlá¬somban.
Aztán jöttek a dombok. Felhők árnyai rohantak át a dombok fölött. Több hetes vándorlás után elértem a völgy gabonatermő földjeit, a szőlőhegyek lejtőit, az ezüstszürke olajfalombokat és az ősi fügefákat. Város emelkedett hegyoldalán gyeppel benőtt falaival, boltíves kapuival és tarka épületeivel. A rögök remegve válaszoltak lépteimre, és a lábam remegett, amint a földet érezte, amit taposott. Nem fordultam a város felé. Égő vágy kényszerített, hogy letérjek az útról, és hogy a bozóton keresztül, ösvényt sem keresve, felkapaszkodjam egyenesen a szem¬közti hegy ormára. Felriasztott madarak kaptak szárnyra előttem. Valamennyi előttem szállt fel a hegytetőre. A kotorék nyílása előtt heverésző róka riadtan surrant előttem a hegy csúcsa felé. Orromat vad szaga csapta meg. Aztán nagy zajjal büszke szarvas kelt fel a bozótból, felemelte agancsát, és könnyű léptekkel futott előttem felfelé a lejtőn. A lábam alól kövek gurultak lefelé, köntösöm elszakadt, lélegzetem elakadt az erőfeszítéstől, de kézzel-lábbal kapaszkodtam fel a hegyoldalon, éreztem a szent hely közelségét. Pillanatról pillanatra egyre erősebben kerített a hatalmába, míg végül már nemcsak önmagam voltam. Ugyanaz a föld és ugyanaz az ég, ugyanaz a levegő és hegy voltam. Több voltam önmagámnál.
Láttam a sírkamrák bejáratát, előttük a szent oszlopokat, a kőfaragók és a festők sátortetőit. Láttam a szent lépcsőket, de még nem álltam meg. Felkapaszkodtam a sírkamrák fölé, a hegy legmagasabb csúcsára. És feltámadt a vihar. Felhőtlenül borult rám az égbolt, de olyan viharos szél fújt, amilyen akkor támad majd, amikor új emberalakban feljövök sírom lépcsőjén, kezemben ezzel a fekete korsóval, benne életem kavicsaival. Még ha megsemmisülne is, amit leírtam, még ha elveszteném is emlékezetemet, kavicsról kavicsra rá fogok ismerni, és ki fogom olvasni belőle ennek az életemnek a viszontagságait. Vihar, a vihar tombol majd akkor a felhőtlen égboltról a hegyem ormán.
Északon megpillantottam a tavamat. A távolban kéklett kék hegyektől körülvéve, az én nagy tavam, az én szép tavam. Megismertem, mintha hallottam volna a fülemben nádasának susogá¬sát, mintha magamba szívtam volna partjának ismert illatát, és ízleltem volna édes vizét. Miközben zúgott a vihar, a sírok fölött nyugat felé fordítottam tekintetemet. Ott kéklő kúpként emelkedett az istennő hegye. Ráismertem. Tekintetemnek csak aztán hagytam, hogy kövesse a festett oszlopokkal szegélyezett lépcsőt és a szent utat a síkságon át, és aztán újra fel a hegyoldalra a szántóföldek túlsó felére. Ott volt a városom. Ráismertem. Ez a föld, amelyen domb domb mögött húzódott, csodás kéklő hegyoldalaival az én földem és atyám földje volt. Ráismertem. A lábamban, a szívem mélyén már akkor ráismertem, amikor átléptem határát, és egyik dombról a másikra a felhők árnyéka futott velem szembe.
Édes bódulattól eltelve térdre ereszkedtem, és megcsókoltam a földet, amely világra hozott. Megcsókoltam a földet, anyámat, hálából, hogy hosszú vándorlás után végre hazataláltam.
Az égbolton cikázva játszadoztak a test nélküli fénylények, amikor leereszkedtem a lejtőn, az áldozókút fekete sötétségébe néztem, és a sírboltok elé léptem. Nem tétováztam. Kecsesen felriadó szarvasokkal díszített kerek oszlopfőre tettem a kezem, és elcsukló hangon suttogtam:
- Atyám, atyám, a fiad visszatért.
Ott a meleg földre rogytam atyám sírboltja előtt, és addig ismeretlen nyugalom és biztonság érzése töltött el. Láttam, amint a nap lenyugodott az istennő hegyének kecses kúpja mögött. A napnyugtától vöröslöttek a dombok, és távol, a völgy túlsó oldalán izzottak a templomtetők festett istenszobrai. Éjszaka mennydörgésre ébredtem. Megerősödött a szél, a felhőkből meleg eső hullt, és vakító villámok cikáztak körülöttem. A dörgéstől megsiketült a fülem, míg aztán a föld megremegett alattam, amint a villám előttem a hegyoromba csapott. Éreztem a villám illatát és a szétpattanó kő szagát az orromban. Tagjaim vonaglani kezdtek. Belém költözött az ősi tánc. A meleg esőben ujjongva felemeltem a karom, és táncolni kezdtem a villám táncát, ahogyan egyszer a testem már eljárta a vihar táncát a Delphoiba vezető úton.
Fényes nappal volt már, amikor a hidegtől dermedten felébredtem, felálltam, hogy meg¬dörgöljem a tagjaimat, és láttam, hogy a munkába érkező kőfaragók és festők ijedten megálltak, hogy engem nézzenek. Amikor megmozdultam, hátráltak, és a sírok őre elhárítólag felemelte szent botját. Aztán a hegyoldalon szelíden kanyargó úton a villám papja jött koszorúval a fején és hivatali köntösébe öltözve. Az őr elébe futott, és hangosan kiáltozott, elmondva, hogy barna köntösbe öltözött idegent talált mély álomban Lars Porsenna királyi sírja előtt. Az őr jöttére a földön fekvő szarvastehén felpattant és elmenekült, de az istennő hegyéről hófehér galambcsapat szállt át a völgy felett, és az alvó fölött körözött. Aztán jöttek a munkások, és felriasztották az alvót.
- Az éjjel fényes villámokat láttam - mondta a pap -, és hivatali kötelességből jöttem, hogy megnézzem, mi történt a szent hegyen.
Elém lépett, figyelmesen szemügyre vett, két szemöldöke között mély barázdával. Bal kezével hirtelen eltakarta a szemét, és a jobb kezét felemelte, hogy istenként üdvözöljön engem.
- Ismerem az arcod - mondta, és remegni kezdett. - A szobrokról és a képekről ismerlek. Ki vagy, és mit akarsz?
- Kerestem és megtaláltam - válaszoltam. - A szívemben kopogtattak, amíg megnyíltam. Én, Turms, hazatértem. Atyám fia vagyok.
A kőfaragók között egy napbarnított öreg férfi eldobta a kezéből a szerszámokat, a földre rogyott, sírva fakadt, és felkiáltott:
- Ő az, ráismerek! Elevenen visszatért, a királyunk, ugyanolyan szép, mint férfiasságának legjobb napjaiban.
Át akarta ölelni a térdem, de határozottan tiltakoztam, és így szóltam:
- Nem, nem, tévedsz a személyemet illetően. Nem vagyok király.
Néhány munkás futva indult a városba, hogy elhíresztelje jöttömet.
- Láttam a villámokat - mondta a pap. - A beavatottak körében már kilenc éve jöttödről beszélnek. Többen azt hitték, hogy sohasem találsz haza. De senki sem mert az istenek dolgába avatkozni és téged vezetni. Augurunk már akkor köszöntött, amikor Rómába érkeztél, előjeleket olvasott neked, és azokat a beavatottak tudomására hozta. A szigetről, a villám legfőbb papjától kaptuk a hírt, hogy úton vagy. A villám teljes kört rajzolt neked, jöttöd miatt ujjongva. Mondd, igazi lukumó vagy?
- Nem tudom - válaszoltam. - Csak annyit tudok, hogy hazatértem.
- Igen, igen - helyeselt. - Legalábbis Lars Porsenna fia vagy. Éjszaka atyád sírja mellett aludtál. Arcodat illetően nem lehet tévedni. Nemes vér vagy, ha nem volnál is lukumó.
Láttam, amint a völgyben a szántóvetők otthagyják ekéjüket és ökrösfogataikat, és a kapások leteszik kapájukat. Egymás után a szent útra léptek, és elindultak felénk.
- Semmit sem kérek - mondtam. - Csupán a szülőföldemet. Csupán helyet, ahol élhetek. Nincsenek örökségi követeléseim. Nem török hatalomra. Az alázatosak között a legaláza¬tosabb vagyok, hogy hazatértem. Ismerem a dombokat, ismerem a hegyet, ismerem a tavat, ismerem atyám sírját. Ennyi elég számomra. Ó, mesélj nekem atyámról.
- Városod Clusium - mondta kitérően. - Városod a fekete korsók és az örök emberarcok városa. Ameddig csak visszaemlékszünk, agyagöntőink és kőfaragóink égetett agyagból, puha kőből, alabástromból örökítik meg az emberarcokat. Ezért volt könnyű rád ismerni. Majd meglátod atyád képét. Ott lenn a sírjában pihen megörökítve, áldozóserleggel a kezében, kőkoporsójának a fedelén. A városban is ott áll a szobra.
- Mesélj nekem atyámról - kértem újra vágyakozva. - Eddig semmit sem tudtam a származásomról.
- Lars Porsenna a legdélcegebb volt az ország belső részének uralkodói közül - mondta. - Nem vallotta magát lukumónak. Királynak csak a halála után neveztük őt. Rómát is meghódította, de nem kényszerítette újra a rómaiakra elűzött uralkodójukat, mivel a rómaiak ezt nem akarták. Ehelyett ugyanazt az uralkodási formát tanácsolta a rómaiaknak, amit az ő halála után mi is alkalmaztunk városunkban. Két elöljárónk van, kétszáz fős tanácsunk és egy évre választott hivatalnokaink. A nép szavát is meghallgatjuk. A hatalomra vágyó férfiak Porsenna után megbuktak, amikor a hatalomra törtek. Úgy döntöttünk, nem vágyunk egyeduralkodóra sem, ha nem találunk igazi lukumóra.
- Eleven, nyugtalan volt atyád ifjúságának napjaiban - folytatta mondókáját a villám papja. - Fiatalon részt vett az etruszkok Kümé ellen indított hadjáratában. Miután vereséget szenved¬tünk, ezt kérdezte: “Mijük van a görögöknek, ami nekünk nincsen?" Ezért vendégként bejárta a görög városokat, hogy megtanulja a szokásaikat.
Messze a magasban a város boltíves kapujából kezdett fehéren kifelé áramlani a tömeg. Az első parasztok hozzánk értek, és tisztes távolságban megálltak, hogy sötétre égett arcukkal, kétoldalt lelógó kemény kezükkel engem nézzenek.
- Lukumó - suttogták egymás között -, lukumó érkezett.
A pap parancsolón feléjük fordult, és így magyarázott:
- Csupán Lars Porsenna fia tért haza az idegen országokból. Még azt sem tudja, mit jelent a lukumó. Ne zavarjatok bennünket ostoba sugdosással.
De a parasztok motyogtak, és szájról szájra járt a szó:
- Jó esőt hozott magával. A növekvő holddal együtt érkezett a szántóföldek megáldásának napján.
Leveles gallyakat törtek le a fákról, ezeket lengették, és ujjongó kiáltással köszöntöttek engem:
- Lukumó, lukumó!
A villám papja kínosan érezte magát, és szemrehányást tett:
- Nyugtalanságot keltesz a népben. Ez nem jó. Ha lukumó lennél, először meg kell vizsgálni és el kell ismerni téged. Erre csak ősszel kerülhet sor városaink szent gyűlésén, Volsinii tavának partján. Addig jobb lesz, ha nem látnak és nem hallanak téged.
De a városból már jöttek az első emberek, zihálva a futástól és a kapaszkodótól. Gyorsan a legjobb ruhájukba öltöztek. A hangok moraja a vihar zúgásává növekedett, amint az emberek izgatottan egymásnak magyarázták, mi történt. Hallottam, amint azt mondták, hogy a villám¬mal együtt az égből estem alá. Mások azt állították, hogy szarvastehén hátán ülve érkeztem. Egyre ujjongóbbá szélesedett a kiáltás: “Lukumó, lukumó!" Senki sem mert túl közel lépni hozzám, és senki még a köntösöm szegélyét sem érintette meg.
Aztán jöttek az augurok hosszú és bő köntösükben és görbe botjukkal, meg az áldozópapok, kezükben méltóságuktól és életkoruktól függően bronzból készült vagy agyagból égetett gyomormintával, amelyre fel voltak írva az istenek területei és nevei. A tömeg utat engedett nekik, és ők elém léptek, figyelmesen szemügyre véve engem. Az ég beborult, és árnyék ereszkedett ránk, bár az istennő hegyének kúpja még mindig fényesen ragyogott a napsütésben a völgy túlsó oldalán.
A papok szorult helyzetbe kerültek, ezt utólag értettem meg. A legöregebbek közülük beavatottak voltak ugyan, és tudtak jöttömről, de még a beavatottak is vitatkoztak egymás között, hogy igazi lukumó vagyok-e vagy csak Lars Porsenna fia, ami városom és népem számára egymagában is elegendő ok volt az örömre. A puszta előjelek és jóslatok nem voltak elegendők ahhoz, hogy lukumónak bizonyítsanak, amíg magam el nem ismerem magamat, és engem el nem ismernek. Ezt csak a még életben lévő két lukumó tehette meg. Az új kor a lakosság művelt rétegeit, főként a tengerparti városokban, kétkedővé tette a lukumók igazi voltát illetően. Görög fertőzés volt ez. A gyanakvás szele Jónia felől fújt a tengereken és az országokon át.
Azt hiszem, a papok a legszívesebben külön beszéltek volna hozzám, de a tömeg megelőzte őket. Az ujjongó, nevető tömeg futva hozta a hegyre az isten hordszékét. Az ifjak és a haja¬do¬nok önhatalmúlag ragadták el a templomból, és mirtusszal, ibolyával meg borostyánlevelekkel koszorúzták meg a fejüket. A zenészek sípjukat fújták, a szent táncosok csörgőiket rázogatták, és ütőhangszereiket csapkodták. Nem féltek tőlem, hozzám futottak, megragadtak, és kényszerítettek, hogy a gyaloghintóba szálljak, és az istenek helyére üljek, kétszeres derékaljra.
Amikor egymással versengve a vállukra akarták emelni a hordszékét, visszanyertem lélek¬jelenlétemet, megharagudtam, és felálltam az ülésről, félretolva őket az utamból. A sípok és az ütőhangszerek elhallgattak. A fiatalok ijedten meredtek rám, és a karjukat dörgölték, mintha nagyon megütötték volna magukat, noha csak félretoltam őket. A saját lábamon mentem fel a szent lépcsőn. A saját lábamon ereszkedtem le a szent lépcsőn. Ugyanakkor ismét kibújt a nap, hogy egyenesen rám süssön a felhők közül, beragyogva a szent lépcsőt. Amint a napsugarak megcsillantak a hajamon, a mögöttem megtorpant tömeg buzgó kiáltásban tört ki: “Lukumó, lukumó!" Ez már nem játék volt, nem is örömujjongás, hanem szent tisztelet.
A papok kíséretként jöttek utánam. Mögöttük csendesen és ájtatosan haladt a tömeg, és most már nem taszigálták egymást. Így mentem le a lépcsőn a saját lábamon, a saját lábamon mentem át a völgyön, a saját lábamon kapaszkodtam fel a hegyoldalon kanyargó úton, a saját lábamon léptem a városba a boltíves kapun át. Egész úton ragyogóan sütött rám a nap, és meleg szél cirógatta lágyan az arcomat.
A szép nyarat csendes visszavonultságban töltöttem abban a házban, amelyet a városatyák rendeztek be a használatomra. Csendes szolgák gondoskodtak nesztelen léptekkel szükség¬leteimről. Önmagamat vizsgáltam. Önmagamat hallgattam. A beavatott papok olyasmiről beszéltek nekem, amit tudnom kellett. De ezt mondták nekem:
- A tudás önmagádban van, ha lukumó vagy. Nem bennünk.
Voltak irigy és vitatkozó hajlamú emberek, akik gyanakodtak rám, hogy mint atyám fia egyed¬uralomra törekszem, vagy pedig aggódtak a földek miatt, amelyeket a törvénytelenség idején raboltak. De a nép miatt nem mertek ártani nekem, noha talán szívesen megöltek volna, ahogyan Lars Porsenna halála után megölték azokat, akik a trónra törtek. Atyám váratlanul halt meg, miután egy sebzett vadkan maga alá döntötte, és olyan súlyosan megtépte az agyaraival, hogy elvérzett. Egészségesen, erejének teljében, a legszebb korban halt meg, mielőtt betöltötte volna ötvenedik évét. De a hírneve fennmaradt, és szerintem fenn is marad mindaddig, amíg az etruszk nép létezik ezen a földön.
Ez a forró nyár életem legboldogabb nyara volt, amikor tele sejtelmekkel tétovázva kinyitottam saját szívem legbelső titkos ajtóit. Bőtermő, csodálatos nyár volt ez Clusium egész területén. Volt napsütés, voltak enyhe szellők és jó esők. A föld emberemlékezet óta a legjobb termést hozta, és a bor jó lett és édes. Szépen fejlődött a jószág. Nem voltak járványok. Egyetlen erőszakos cselekedetre sem került sor a város területén. A szomszédok megegyeztek régi vitás ügyeikben, anélkül hogy egymást a bírák elé idéztették volna. Jó szerencse köszöntött be velem Clusiumba a nehézségek és a viszályok évei után.
A beavatottak meséltek a születésemről, hogyan születtem eltakart arccal, burokkal borítva. Más előjelek is bekövetkeztek, és az öregek nyíltan megjövendölték atyámnak, hogy népem lukumójává fogok felnőni. De atyám így beszélt: “Önmagamat a kísértések ellenére sem ismertem el lukumónak, mert nem vagyok lukumó. Az értelem, a bátorság és az igazságosság elegendő mérce az ember számára. Szánd a szenvedőt, támogasd a gyengét, üsd szájon az arcátlant, tépd le a kapzsi erszényét, ismerd el a szántóvetőnek azt a földet, amit megművel, védel¬mezd népedet a rablóktól és a könyöklőktől. Ennyi elegendő nekem uralkodói irány¬elvként. Ennek kinyilvánításához nem kell lukumónak lenni. Ha a fiam igazi lukumónak született, neki kell önmagára és városára rátalálnia. Azelőtt így tettek a lukumók. Senki sem lehet pusztán a származása miatt igazi lukumó. A lukumó csak negyvenéves korában ismerhet önmagára, és csak ekkor ismerik el. Ezért meg kell válnom a fiamtól."
Miután hetedik évemet betöltöttem, atyám magával vitt Szübariszba, a görögök legműveltebb városába Itáliában, és egy megbízható barátjánál hagyott, hogy ő neveljen fel, szigorúan megtiltva neki, hogy bármit is elmondjon nekem a származásomról. Ez bizonyára nehezére esett, hiszen az egyetlen fia voltam. Anyám még hároméves koromban meghalt, ő pedig nem akart újabb házasságot kötni. De úgy vélekedett, hogy a népe kedvéért fel kell áldoznia engem, mert nem akarta, hogy hamis lukumó váljék belőlem.
Bizonyára az volt a szándéka, hogy a távolból figyelemmel kísérje növekedésemet és vigyázzon rám, de aztán váratlanul kitört a krotoni háború, és Szübariszt úgy elpusztították, ahogyan addig még egyetlen várost sem. Szübarisz négyszáz családjából csak a nők és a kiskorúak menekültek hajókon Jóniába és Milétoszba. Atyám barátja bizonyára kötelességének érezte, hogy velük együtt engem is elküldjön, mert szárazföldön nem menthetett többé Etruriába, és nem akarta, hogy a krotoniak rabszolgának adjanak el. Ő maga ott maradt, hogy harcoljon és elessen a városáért. Így tettek a szübariszi négyszáz család férfi tagjai, bár azzal vádolták őket, hogy elpuhultak az élvezetektől és a fényűző élettől.
És Lars Porsenna vendégbarátja úgy vélte, hogy még a legnagyobb bajban sem szegheti meg az atyámnak tett esküt, leleplezve a származásomat azok előtt, akik Jóniába magukkal vittek. Nekik megvolt a maguk gondja, hiszen mindent elvesztettek. Miután Milétosz egy ideig gyászolta Szübarisz pusztulását, a szübariszi menekültekből nyomorult bujdosók lettek, akiket egyik helyről a másikra taszigáltak.
Miután atyám ilyen furcsa módon és váratlanul meghalt férfiúi erejének teljében, sokan mégis lukumónak tartották, noha ő titkolta ezt. Mások azt állították, hogy nem lehetett lukumó, mivel háborúkat viselt, és a halálát büntetésnek tartották, amiért beavatkozott Róma politiká¬jába. A vadkan a latinok szent állata volt, még régebbi és szentebb, mint Róma farkasa.
A beavatottak így figyelmeztettek:
- Sok uralkodó, még nagy nemzetségek fejei is, a lukumó címet hatalmuk külső jeleként kezdték használni, de nem állították, hogy igazi lukumók lennének. Ezt meg lehet bocsátani, és meg lehet engedni, de nincs rosszabb a hamis lukumónál. Az ilyen ember szövetségre léphet a sötét istenekkel, és segítségükkel félrevezetheti azokat, akik őt vizsgálják. De az istenek leleplezik, még ha csodákat tenne is, és félrevezethetné a népet.
Jöttek atyám húgai, hogy találkozzanak velem, de nem öleltek meg, és gyermekeik tágra nyílt szemmel néztek rám. Kijelentették, hogy örömest megosztják velem atyám hagyatékát és a háborúkban szerzett kincseit, nem kérve származásom bizonyítékait. De miután azt feleltem, hogy nem örökségért jöttem, megkönnyebbülten távoztak tőlem. Nehezen bírhatták volna rá előkelő férjüket az örökség megosztására, noha az etruszkoknál a feleség rendelkezik a saját vagyonával, és egyenlő arányban örököl a férjével, sőt olyan önállóan, hogy a nemzetségére büszke férfi atyja neve mellett mindig megemlíti az anyja nevét is. Ezért igazi nevem Lars Turms Larkhna Porsenna volt, mivel anyám a Larkhnák ősi nemzetségéből származott.
Azt mesélték róla, hogy nagyon szép, de búskomor nő volt, ahogyan az etruszkok legrégibb nemzetségeinek tagjai hajlamosak voltak a szomorúságra. Atyám fiatalabb és szilajabb nemzetséghez tartozott. Csak akkor jelentkezhetett kérőként, miután a háborúban hírnevet és kincseket szerzett, de azt mesélték nekem, hogy anyám már gyermekkorában almát dobott neki, amikor a leányok a folyóparton játszadoztak.
A rokonaim, akikhez engem vérségi kötelékeknek kellett volna fűzniök, idegenek maradtak számomra. Nem szidtak, de nem is szóltak többet az érdekemben, mint mások. Pártatlanok maradtak, a vizsgálók döntésére várva.
Magam így gondolkodtam: egész életemben mindent megkaptam, amire szükségem volt, keveset vagy sokat, mindig a szükségleteim szerint. A gazdagság nem teszi szabaddá az embert, hanem bilincsbe veri. Ha valaki birtokol valamit, állandóan attól fél, hogy elveszíti. A szegény ember ugyanolyan féltékenyen őrzi egyetlen birkáját, ahogy a gazdag vasládákba zárja értékeit, és éjszaka virraszt, attól tartva, hogy elveszti kincseit.
A nyár folyamán a város fiataljai buzgón gyakorlatoztak az őszi szent versenyjátékokra. Közülük választották ki a legerősebbet és a legszebbet, hogy Clusium nevében küzdjön a hagyományos viadalon, ami évenként eldöntötte a vezető helyet a városok között. Meg¬koszorúzták, és megkapta a város szent kerek pajzsát és szent kardját, hogy hozzászokjon használatukhoz. De a beavatottak azt mondták, hogy a viadalon született döntésnek már évszázadok óta nincs politikai jelentősége. A győztes elnyerte a hajadont, akit megszabadított, a város pedig egy évre díszhelyet kapott a tanácskozásokon.
Nem nagyon figyeltem oda, amikor a hagyományokról és a város saját áldozatairól beszéltek. Elég gondom volt önmagammal, hogy megismerjem magamat, már nemcsak úgy, mint embert, hanem mint embernél többet is. Hűvös, csendes szobákban éltem szép tárgyak és szobrok között. Éjszaka puha párnákon aludtam. Bort ittam, és jól készített ételeket ettem. Semmi sem hiányzott örömömből és kényelmemből. De önmagamból hiányzott valami, amit nem tudtam. Folyvást csak kopogtattam a szívem kapuján.
Olykor-olykor jött egy villanás, olykor-olykor kigyulladt bensőmben a vakító felismerés, és boldog voltam. Aztán újra éreztem a testem súlyát és tagjaimat. Minden pillanatban kellemes illatok vettek körül szobáimban, és éjjel-nappal izzottak a magas lábú füstölőedények. A testem¬ből mégis hullaszagot éreztem. Mégis annyira kifinomultam, hogy tehernek éreztem mindent, ami bennem csak test, csak ember volt. Teliholdas éjszakákon álmomban megjelent a szűz istennő, vadul és riadtan, sápadt, fenyegető arccal. A tenger habjaiból született is meg¬jelent álmomban, aranyhajával és hófehér tagjaival arra csábítva, hogy a földhöz kössem magam, és beérjem az ember osztályrészével.
De ez mégis életem legboldogabb nyara volt, amint tapogatózva kerestem igazi énemet, aki több, mint föld és emberi test. Az ősz közeledtével mély szomorúság lett úrrá rajtam, és nem tudtam többé örvendezni. A holdtalan éj napján a város képviselőinek kíséretében útra keltem Volsiniibe, a szent tó partjára. De már nem mehettem a magam lábán, nem ülhettem ló vagy szamár nyergében. Fehér ökrökkel vontatott zárt kocsiban szállítottak. Az ökrök homlokát piros bojtok díszítették, engem pedig súlyos függönyök zártak el az emberek tekintete elől.
Ugyanabban a kocsiban, az emberi tekintetek elől ugyanúgy szent függönyökkel eltakarva hozták a napokban a változó isten templomából a két fehér kőkúpot is. Még egyszer lepihenek az istenek heverőjére, és étkezem az istenek lakomáján, miközben halálveríték gyöngyözik a homlokomon. Ezért én, Turms, gyorsabbra fogom az írást, hogy befejezzem mindazt, amit nem akarok elfelejteni.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
szeretettel
  2012-04-19 19:24:32, csütörtök
 
  NYOLCADIK KÖNYV
AZ ELŐJELEK



1
A ráfröcskölt sós víztől megkeményedett a hajunk, a virrasztástól megszürkült arcunk, a kötelektől felhorzsolódott a kezünk, mire végre megpillantottuk Itália partvidékét. A kormányos nyomban felismerte a földjeleket, meglepetésében felkiáltott, és azt állította, hogy csupán félnapnyira vagyunk Róma folyótorkolatától. A türrhén összecsapta a kezét, és esküdözött, hogy még sohasem ért meg ilyen gyors utazást és egyenletes déli szelet, miután az első napi vihart megúsztuk. Rakománya nem is ázott át nagyon, és az utazás során egyéb károkat sem szenvedett. Ő maga nem mert volna útra kelni ilyen viharban, hanem megvárta volna a gabonaszállító hajók vízre szállását. Azt is mondta még, hogy senki sem hinné el, ha elmondanánk, milyen gyorsan áthajóztunk a nyílt tengeren Szicíliából a római folyótorkolatig. Ezért jobb, ha nem is mesélünk róla.
Jól láttam, hogy ő is meg a kormányosa is babonás félelemmel pislogott rám meg Arszinoéra. Amikor a római folyótorkolatba hajóztunk, élénken beszélgettek egymással, és állították, miszerint világosan látták, hogy a panormoszi partról láthatatlan kezek tolták vízre a hajónkat, meg hogy a rögzítő kötelek maguktól elszakadtak. A viharban a kerek hajó könnyedén követte a hullámokat, mintha szárnyakat kapott volna. És soha senkit sem láttak még, aki olyan szent őrjöngés hatalmában varázsolt volna szelet, mint ahogyan mi tettük kéz a kézben és a szélben lobogó hajjal.
A római folyótorkolatban mindenféle nemzetiségű hajóval találkoztunk, nagyokkal és kicsikkel, amelyek felfelé vagy lefelé haladtak a hatalmas folyón. A messzeségből láttam a vakító fehéren villogó sómedencéket, amelyeket a természet Róma gazdagodására alkotott, meg a rabszolgákat, amint lapátolták és cipelték a sót, térdig gázolva benne.
A türrhén nem maradt a folyó torkolatában, hanem ökröket és rabszolgákat bérelt, vontató¬kötelet erősített a hajó fölfelé kunkorodó orrába, és a rabszolgákkal együtt csáklyákkal meg evezőkkel maga is segítette a hajó felfelé vontatását a sebes folyón. Olyan széles és bővizű volt a folyó, hogy még a nagy tengerjáró hajók is feljutottak rajta Rómáig, ahol a folyó felső folyásáról érkező folyami dereglyékkel találkoztak a marhavásártér partján.
Egész idő alatt csónakok és hajók jöttek velünk szembe lefelé a folyón, és tutajokká össze¬kötött hatalmas farönkök úsztak lassan a hajóácsműhelyek felé. A hajókról tengeri nyelveken kiáltoztak felénk, de a faúsztatók etruszk nyelven beszéltek, a hajóvontatók pedig latinul és ennek számos nyelvjárásában. A türrhén becsmérlőn kijelentette, hogy a latin nem is igazi nyelv, meg hogy a műveltséggel kapcsolatos minden szavát az etruszkoktól kölcsönözte, a maga barbár módján ejtve és kitekerve a szavakat.
A vontatóökrök bérlője bőrostorával könyörtelenül ütötte a rabszolgákat, és ösztökével szurkálta az ökrök véknyát, hogy gyorsítsa az utazást, és hamarabb megkeresse a bérét. De a folyóparton láttam a fűzfabokrokat, nyugtalan madárraj szállt el a hajónk fölött, és a gabona aratásának befejeztével a héják mozdulatlan szárnyakkal keringtek a végtelen gabonaföldek és legelők fölött, úgyhogy olybá tűnt nekem, mintha Róma egész környéke csupa gabonaföld meg kert lett volna. Ezért hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen gazdag városnak a távoli Szicíliából hajón kellett gabonát szállítania, hogy polgárait az éhínségtől megmentse.
De a türrhén mutogatta azoknak a parasztházaknak a romjait, amelyeket Róma saját polgárai gyújtottak fel. Egymás közötti viszályaikban Róma népe még a sajátjait sem kímélte, és az évente megismétlődő háborúkat az egész megművelt terület megszenvedte, miközben Róma kiterjesztette a hatalmát. Annak idején az etruszkok árkokkal és csatornákkal művelésbe vonták a Róma közelében lévő mérhetetlenül nagy rónaságot. Amíg etruszk királyok uralkodtak, a Rómában összesereglett durva keverék népség veszteg maradt, de miután a rómaiak elűzték a királyukat, a földművelés és a kereskedelem az állandó háborúk miatt nehézkessé vált, és egyetlen szomszéd sem érezhette magát biztonságban Róma fosztogatási vágyától.
Aztán a saját szememmel láttam Róma dombjait, a dombtetőkre nőtt falvakat, a városfalat, a hidat és néhány templomot. A hidat mesteri munkával fából építették, és a leghosszabb híd volt, amit láttam, még akkor is, ha egy sziget segítette keresztül a folyón. Az etruszkok építették, hogy úttal kapcsolják össze számtalan városukat, amelyeket a folyó elválasztott egymástól. A rómaiak olyan fontosnak tartották a hidat, hogy legmagasabb rangú papjuk az etruszkok korából örökölte a legfőbb hídépítő nevet. A rómaiak szokásainak durvaságát szerintem az tükrözi a legjobban, hogy a híd karbantartását a legfőbb papjuk feladatának tették meg, noha az etruszkok a névvel azt akarták kifejezni, hogy hídépítő az emberek és az istenek között. A fahíd csupán a láthatatlan híd külső jelképe volt. De a rómaiak mindent, amire az etruszkok tanították őket, szó szerint értelmeztek.
A tömör fahíd a legérdekesebb látvány, amikor az ember Rómába érkezik, és ez Róma sikerének alapja. Már messziről hallatszott a híd dübörgése és a jószág bőgése a víz fölött, és a hídon át vég nélküli sorban hajtottak a szekerek meg a szántalpak a városba és a városból kifelé.
Miután a kikötő felügyelője megmutatta a helyünket a hajók és a folyami dereglyék között az iszapos parton, amit nem biztosítottak cölöpök, az ellenőrök felkapaszkodtak a hajóra, és a türrhén meg sem kísérelte, hogy ajándékokat kínáljon fel nekik, vagy meghívja őket közös áldozatra. Azt mondta, hogy a római hivatalnokok törvényeik szigora miatt megveszteget¬hetetlenek.
A marhavásártér szélén egy oszlop mellett állt a hóhér, készen hivatalának gyakorlására. Jelvénye vesszőnyalábbal körülvett fejsze volt. A türrhén elmondta, hogy a hóhérjelvényt a rómaiak az etruszkoktól örökölték. A rómaiak hóhéraikat lictoroknak nevezték. A város élére a király helyett évente egyszerre két hivatalnokot választottak, és mindegyik praetort tizenkét lictor kísérte. Nyilvánvaló esetekben a lictor az utcán állította meg a bűnöst, megkorbácsolta, vagy fejszéjével levágta a tolvaj kezét. Ezért a kikötőben példás rend uralkodott, és nem kellett tolvajoktól tartani, mint a világ minden más kikötőjében.
A türrhén a quaestorokkal először Arszinoé és az én holmimat nézette át. Ők feljegyezték a nevünket, és elhitték, amikor azt mondtuk, hogy szicíliai szikánok vagyunk. Mint műveletlen emberek, nem sokat tudtak a külső világról, hanem csak saját városuk szokásait ismerték. A türrhén megtiltotta, hogy bármit elrejtsünk előlük. Megszámolták Arszinoé aranyait, és pontosan megmérték aranytárgyainkat. Magas adót kellett fizetnünk azért, hogy ezeket a városba hoztuk, mivel Rómában csak vert rézpénz volt forgalomban. Hannáról megkérdezték, hogy rabszolga-e vagy szabad. Arszinoé nyomban kijelentette, hogy rabszolga, én viszont azt mondtam, hogy szabad. A hivatalnokok a tolmácsot hívták, mert nem sokat értettek görögül. Maga Hanna nem tudta megvédeni magát. Ezért rabszolgának jegyezték be, és a quaestorok azt hitték, csak azért állítottam, hogy szabad, hogy elkerüljem a városba hozott rabszolgákért fizetendő adót.
A tolmács segítségével jóindulatúan megmagyarázták nekem, hogyha Hannát szabadnak jegyezték volna fel írótábláikra, akkor Hanna mehetett volna, amerre akar, és Róma törvé¬nyeinek védelmét élvezte volna. Ily módon, amikor nekik hazudtam, kis híján egész kis vagyont vesztettem el. Ezt jó tréfának tartották, és nevettek, Hannát megcsipkedve, s közben talál¬gatták, milyen árat kaphatok érte az elárusító emelvényen. De Arszinoét meg engem tiszteltek, mivel arany volt nálunk. A rómaiak kapzsik voltak, és népüket a vagyon szerint különböző osztályokba sorolták, úgyhogy a legszegényebb polgárok csak ritkán érték meg, hogy szava¬zatukkal döntsenek a város ügyeiben. De a gazdagoknak a katonai szolgálatban a legnehezebb feladatokat kellett teljesíteniük, ki-ki vagyoni osztályának megfelelően. A szegények könnyeb¬ben meg úsztak, és a legeslegszegényebbeknek egyáltalán nem kellett fegyveres szolgálatot teljesíteniük, mivel a rómaiak a csőcseléket csak a hadsereg tehertételének tekintették.
Miután a hajóról partra jutottunk, a türrhén siettetett bennünket, hogy mutassunk be áldozatot Turnus vadonatúj templomában. A rómaiak ugyan Mercuriusnak nevezték az istent, de ugyanabban a templomban a Rómában lakó görögök Hermész néven tisztelték, úgyhogy szerintem ugyanaz az isten volt. Templomát a rómaiak emelték a kereskedelem fellendítésére, és ott a középső fülkében agyagból égetett és ragyogó színekkel festett nagy és szép istenszobor állt, amit az etruszk Veiji városában csináltattak. Ők maguk nem tudtak ilyen szép istenszobrokat készíteni, de a veiji művészek híresek voltak tehetségükről.
A templomban zajongó tömeg verődött össze a különböző népek kereskedőiből, akik a réz, a marhabőr, a gabona és a faáru árait kérdezgették egymástól, úgyhogy a római Mercurius-templomban naponta határozták meg az árakat, a kereslet és a kínálat szerint emelve vagy csökkentve őket. A római hivatalnokok csak a gabona árát rögzítették polgáraik érdekében, mivel annyira maguk ellen haragították a szomszéd népeket és az etruszkokat, hogy ezek nem voltak hajlandók gabonát eladni nekik.
Miután áldozatot mutattunk be, és ajándékunkat a templomban hagytuk, az etruszk ezekkel a szavakkal vett búcsút tőlünk:
- Köszönöm neked a szerencsés utazást, de azt hiszem, a legjobb, ha időben elválok tőled. Egy értelmes kereskedőnek nem szabad túlzott mértékben hagyatkoznia természetfölötti dolgokra, sem olyan emberekkel barátkoznia, akik nem azok, aminek mondják magukat. Nem tudako¬lom, ki vagy valójában. De te se hivatkozz rám, és ne is említsd a nevemet, ha nehézségek közé kerülsz.
Amikor átnyújtottam neki az utazásért a fizetséget, amiben megegyeztünk, nem volt hajlandó elfogadni, bár azt hittem, azért hozott a templomba, hogy az isten színe előtt rendezzük az ügyet. Ellenkezőleg, még azt az előleget is rám tukmálta, amit Panormoszban fizettem neki.
- Nem hiszem, hogy szerencsét hozna nekem, ha fizetséget fogadnék el tőled az utazásért - mondta. - Túlságosan jól emlékszem, hogy a varázserők miként taszították vízre a hajót, és hogyan nőttek a tengeren szárnyak a hajó két oldalára, úgyhogy a rakományom nem nedvesedett át a viharban. Csak áldj meg engem, szegény embert. Ez elég lesz nekem fizetségül, de különben egyáltalán ne emlegess engem.
Jobb kezem a vállára tettem, és a ballal eltakartam a szemem, hogy megáldjam őt, de nem tudom megmagyarázni, miért tettem a szent mozdulatot. A türrhén annyira megijedt, hogy futva indult vissza a partra, és az ujjai között pillantott vissza, hogy védje magát. Így maradtunk a holminkkal együtt Mercurius temploma előtt Rómában, Arszinoé, Hanna, Miszmé és én. Mivel nem ismertem a várost és szokásait, és még a nyelvet sem értettem, úgy döntöttem, hogy egy helyben maradok, megfelelő előjelre várva, hogy merre forduljak.
Arszinoé, aki a járókelőket nézegette Mercurius temploma előtt, nem türelmetlenkedett, mert sok férfi pillantott rá, és továbblépve még vissza is tekintett. Arszinoé mutatta, hogy a város minden lakója lábbelit viselt, és csak a rabszolgák jártak mezítlábasan. De a nőket rideg külsejűeknek és túl kövéreknek tartotta, és azt mondta, hogy csúnyán öltözködnek. Ennél több bíráló észrevételt nem is tehetett a város szokásaira, mert egy öregember közeledett hozzánk sima görbe bottal a kezében. Köntöse piszkos volt és tele ételfoltokkal, a szeme vöröslött, ősz szakálla pedig gubancos volt.
- Vársz valakit, idegen? - kérdezte.
A görbe botról sejtettem a mesterségét, noha a külseje nem ébresztett bizalmat. De a város lakosai közül elsőnek szólított meg. Barátságosan válaszoltam:
- Az imént érkeztem a városba. Ezért kedvező előjelre várok.
Ő nagyon fellelkesült, a görbe bot remegni kezdett a kezében, és így magyarázott:
- Görögnek gyanítottalak, inkább a feleséged külseje és lábbelije, mintsem a te külsőd alapján. Megnézem neked a madarak röptét, ha akarod, de elvihetlek az egyik hivataltársamhoz is, aki juhot áldozhat a nevedben, és annak zsigereiből olvashatja ki az előjeleket. De ez többe kerül, mint a madárjóslás.
Nagyon rosszul beszélt görögül. Ezért ezt javasoltam:
- Beszélj a magad nyelvén, hogy jobban megértselek.
A város nyelvén kezdett beszélni, ami ugyanolyan kemény és könyörtelen volt, mint amilyennek a lakosait mondták. A fejemet ráztam, és ezt mondtam:
- Egy szót sem értek belőle, de beszéljünk a régi és igazi nyelven. Ezt tanultam egy kicsit a türrhének társaságában.
A türrhénnel beszélgetve tényleg egy kicsit jobban megtanultam beszélni az etruszkok nyelvén, mintha csak Lars Alsir himerai tanítása évek múltán újrasarjadt volna. Vagy mintha valamikor régen már ismertem volna ezt a nyelvet, de aztán elfelejtettem volna. Olyan áradatban bugyogtak elő belőlem az idegen szavak, hogy amikor velem beszélt, a türrhén észrevétlenül megfeledkezett a tenger keverék nyelvéről, és a saját nyelvén beszélt.
Az öregember még jobban fellelkesült, és így szólt.
- Te bizony ritka görög vagy, ha tudod a szent nyelvet. Jómagam etruszk vagyok és igazi augur, nem pedig utánzó, aki csak kívülről mondja el, amit megtanult. És ne nézz le, bár amióta elhomályosult a szemem, magamnak kell megkeresnem a betevő falatot, és már nem jönnek értem, mint azelőtt.
Kezével beárnyékolta a szemét, közelről nézte az arcomat, úgyhogy észrevettem, hogy félig vak, és ezt kérdezte:
- Hol láttam azelőtt az arcodat? És miért ismerős nekem az arcod?
Az ilyen szólásforma a vándorjósok szokásos trükkje minden országban, de ő olyan őszintén mondta, és a szegénységétől függetlenül különben is annyira tiszteletre méltó aggastyán volt, hogy hittem neki. De azért nem mondtam el neki a meggyőződésemet, hogy éppen ekkor és éppen ezen a helyen, éppen ő lépett hozzám az istenek küldötteként. Tréfálkozva csak ennyit mondtam Arszinoénak:
- A madárjós azt állítja, hogy ismeri az arcomat.
Arszinoét egy pillanatra elfogta az irigység, szép arcát az aggastyán orra elé dugta, és ezt kérdezte:
- No és én, az én arcomat miért nem ismered, ha igazi augur vagy?
Az öregember a homlokára tette a kezét, mereven Arszinoé szemébe nézett, remegni kezdett, és ezt válaszolta:
- Persze hogy ismerlek, és amikor az arcodat nézem, ifjúságom napjai térnek vissza az emlékezetembe. Nem Calpurnia vagy, akivel az erdőben a forrásnál találkoztam?
Visszanyerte lélekjelenlétét, furcsállón csóválta a fejét, és tiltakozott:
- Nem, nem, hiszen nem lehetsz Calpurnia. Ő már vénasszony lenne, ha élne. De változó arcodban, te asszony, mindazokat a nőket látom, akik éltem napjaiban megremegtettek. Csak nem maga az istennő vagy álruhában?
Arszinoé elbűvölten nevetett, kezével megérintette az öregember karját, és így szólt:
- Tetszik nekem ez az öregember. Bizonyára igazi augur. Hadd nézze meg neked az előjeleket, Turms.
De az augur csak mereven nézett rám, őszinte álmélkodással, és újra az etruszkok nyelvén szólalt meg:
- Valóban, hol láttam az arcodat? Mintha abban az időben, amikor a mesterségemet tanulva a szent városokban vándoroltam, láttam volna valahol hozzád hasonló mosolygó képet.
- Tévedsz, öreg - nevettem el magam. - Soha még csak nem is jártam az etruszkok városaiban. Ha tényleg ismered az arcomat, talán álmodban előre láttál engem, hogy megadd nekem az előjeleket.
Az öreg meggörnyedt, és kihunyt belőle a lelkesedés. Alázatosan így válaszolt:
- Ha így van és akarod, természetesen ingyen megteszem. De az utóbbi napokban nem sokat ettem. A borsófőzelék megerősítené a testemet, és egy korty bor megörvendeztetné az öregember szívét. Ezért ne tarts alkalmatlankodó koldusnak, ha felfedem előtted, mi bajom.
- Légy nyugodt, öreg - ígértem meg neki -, megfizetem a fáradozásodat, hisz rangomhoz nem is illő, hogy bármit ingyen elfogadjak. Jómagam az vagyok, aki ajándékokat ad.
- Aki ajándékokat ad - ismételte meg, és kezét a szája elé tette. - Honnan ismered ezeket a szavakat, és hogyan mondhatsz és mersz ilyet mondani magadról? Hát nem is vagy görög?
Összerezzenéséből megértettem, hogy tudtomon kívül az etruszkok valamelyik istenének a titkos nevét használtam, és magam sem értettem, hogyan jöttek a szavak a nyelvemre. De kitört belőlem a nevetés, kezem a vállára tettem, és megnyugtattam:
- Rosszul beszélem a nyelvedet, és helytelenül használom a szavakat. Egyáltalán nem akarlak megsérteni sem téged, sem a hitedet.
- Nem, nem, a szavaid helyesek, de nem jó helyen alkalmaztad őket - tiltakozott. - Ezek a szent lukumók szavai. Az idők rosszak, és a farkas korában élünk, hogy már egy idegen is úgy ismételhet szent szavakat, mint a beszélni tanított holló.
Nem vettem zokon a sértését. Csak még jobban elfogott a kíváncsiság, és ezt kérdeztem:
- Kik azok a lukumók? Magyarázd meg, nehogy tévedésből a helyes szavakat rossz helyen alkalmazzam.
Ő haragosan nézett rám, és így magyarázott:
- A lukumók az etruszkok szent fejedelmei. De lukumók ma már csak ritkán születnek.
Arszinoét elfogta a türelmetlenség, és ezt kérdezte:
- Mit fecsegtek? Induljunk el megnézni a várost, és legyen az öregember a vezetőnk. De beszéljetek görögül, hogy én is értsem. Ha elfáradtam, mehettek madarakat nézni, ahogyan akarjátok.
Furcsa ellenérzés fogott el, hogy az öreg augur társaságában görögül beszéljek, mivel vele járva lépésről lépésre jobban beszéltem az ország régi nyelvét, mintha belém költöztek volna a szavak, még mielőtt ő kimondhatta volna azokat. Ezért a szavaiból lefordítottam Arszinoénak annyit, amennyit szükségesnek tartottam, és miután elindultunk, hogy a város zajos utcáin járkáljunk, Arszinoé annyi látnivalót talált, hogy nem sokat törődött vele, miről beszélgetünk.
Először abba a nyugtalan városrészbe értünk, amelyben a városba érkező parasztok és marha¬kereskedők szállnak meg. De a fogadósok, akik szőrös kezükben merőkanállal csalogattak bennünket, nem nyerték meg a tetszésemet, és nem értettem a nyelvüket. A keskeny sikátorok szemetesek és sárosak voltak. Arszinoé óvta a lábbelijét és köntösének a szegélyét, és azt mondta, hogy a nők arcáról látja, milyen mesterséget folytatnak erre. Kövezett utcába értünk, és az öreg megmutatta a helyet, ahol Tullia királyleány kocsijával keresztülhajtott az apja testén, miután felbujtotta a férjét, hogy ölje meg apját, és ragadja magához a királyi hatalmat. A testből kifröccsenő vér bemocskolta a kocsi kerekeit és a királyleány ruháját. Azóta a hely, amit az öreg Suburrának nevezett, elátkozott hely volt, úgyhogy az utca mentén csak rossz hírű emberek és cirkuszi népség lakott.
Az aggastyán megmutatta a görög Héraklésznek emelt oltárt, és megkérdezte, akarunk-e szállást a görögöknél. Elmondta, hogy a görög menekültek befészkelték magukat Rómába, hogy a mesterségüket folytassák. Voltak köztük orvosok, zenészek, tanítók, ezüstművesek és korsókészítők, és a rómaiak már régen megengedték nekik, hogy oltárt emeljenek Héraklésznek, mivel ők azt állították, hogy Héraklész itt hajtotta át a Gérüontól lopott szarvasmarhát, és megölte a barlangban lakó erőszakos pásztort. Az oltár nagyon réginek látszott, és az aggastyán elmondta, hogy a görögök állítása szerint Róma alapítói állítólag annak az Aineiasznak utódai voltak, aki Trója pusztulása után erre a vidékre menekült.
- Hiszi, aki akarja - mondta. - A görögök nagyszájú mesemondók, és bárhol települnek le, szokásaikkal gyorsan megfertőzik a körülöttük élő primitív népeket. Ha nem sértenélek meg, azt mondanám, hogy a görögök a szokásaikkal mindenütt olyanok, mint a fertőző betegség. Ők maguk kibírják, de a többiek szent szokásai tartalmatlanná válnak az ő betegségüktől.
- Nem sértesz meg, és nem is kívánok görögök között lakni - válaszoltam.
Ő elmondta, hogy Rómában föníciai kereskedők és kézművesek is laknak, akik a keleti országokból és Karthágóból jöttek. De nem akartam a föníciaiak között lakni. Az öreg még megmutatta nekünk azt az ősrégi fügefát, amelynek tövénél egy fűzfa kosárban partra sodródott Romulus és Remus, az újszülött ikerpár, amikor a folyó megáradt. Ott egy nőstényfarkas szoptatta őket, és a pásztorok megmentették a gyermekeket, és maguk között felnevelték őket.
- A nevük el lett torzítva - mondta az aggastyán. - Igazi nevük Ramon és Remon volt, a két folyó után, amíg a Ramon-folyó ki nem egyenesítette folyását, és le nem győzte Remont. A rómaiak most Tiberisnek nevezik egy bizonyos Tiberinusról, aki a folyóba fulladt.
A fejét rázta, és így folytatta:
- Testvérgyilkosságból született ez a város, és Ramont is meggyilkolták, bár azt bizonygatták, hogy egy felhőben az égbe szállt. Az apagyilkosságról már beszéltem, és az egyik királyukat a saját házában égették el a vihar alatt, később azt állítva, hogy a villám ölte meg őt, és gyújtotta fel a házat. Az utolsó királyukat elűzték, mert kőből épületeket és a domb mögé cirkuszt építtetett, ami csaknem akkora, mint az etruszkok nagyvárosainak a cirkuszai. Ez a király a föld alá is kényszerítette őket, hogy etruszk szokás szerint csatornákat ássanak a város tisztán tartására és a vásártér lecsapolására. Ezt nem viselték el. De neki köszönhetik, hogy a városnak emberi város külseje van. A dombokon a legszegényebbek még mindig kerek fűzfa kunyhókban laknak, mint a pásztorok.
- Éppen elég rosszat hallottam már Rómáról meg a rómaiakról, és nem értlek téged - mondtam. - Más városokban a polgárok magasztalják a városukat, és a legjobbnak tartják, és a szokásait is jobbaknak tartják mások szokásainál. Hát semmi jót sem tudsz mesélni nekem Rómáról?
Ő tűzbe jött, görbe botját rázta, és így magyarázott:
- Sok jót mesélhetek neked Rómáról. Takarékosabbak minden más népnél, és egyszerűbbek szokásaikban. Asszonyaik tisztességesek, a férfiak pedig szótartók. Jámborak is, és meg¬ismétlik áldozatukat, ha véletlenül egér fut el a pap két lába között. A háborúban olyan becsületesek, hogy először hírnököt küldenek, kárpótlást követelve az elszenvedett sértésekért, és csak aztán dobnak át a szomszéd határán egy véres lándzsát, és még harminchárom napig várnak, mielőtt támadnának. De Róma nem a hazám, és nem vagyok köteles szépet szólni Rómáról.
- Igen, igen - mondta -, nem vagyok köteles szépet szólni Rómáról. Takarékosságuk olyan kapzsiság, hogy a saját polgáraikat megkorbácsoltatják és börtönbe vetik a ki nem fizetett adósság miatt. Jámborságuk gyávaság. Szomszédaiknak nyíltan hadat üzennek, hogy időt adjanak nekik minden fegyveres férfi összegyűjtésére, hogy aztán egyszerre győzzék le őket a nyílt csatatéren, és kifosszák az országukat. A farkas szoptatta őket.
Észrevettem, hogy széles kőlapokkal burkolt utcába értünk. Az aggastyán elmondta, hogy ez az etruszkok városnegyede, az utca neve pedig Vicus Tuscus, mivel a rómaiak tuscusoknak nevezik az etruszkokat. Ebben a főutcában laktak a leggazdagabb kereskedők, a legkiválóbb kézművesek és a régi római etruszk nemzetségek. Ők képezték a legelőkelőbb római nemzetségek harmadrészét, és a régi etruszk nemzetségek leszármazottai alkották a római lovagok harmadát is. Az aggastyán körülnézett, és így szólt:
- A lábam elfáradt, és a szám kiszárad a sok beszédtől.
- Gondolod, hogy valamelyik etruszk szállást ad nekem és a családomnak, noha idegen vagyok?
Ő nem is várt másra, mert görbe botjával nyomban bekopogtatott egy festett kapun, előrement, és faoszlopokkal díszített terembe vezetett bennünket, amelynek közepén esővizes medence állt, a falak mentén pedig a háziistenek sorakoztak oltáraikkal. Az udvar körül épületek húzódtak, amiket pénzért kiadtak utazóknak, maga a ház pedig számos szobából állt, amelyekben falfestmények, asztalok és zsámolyok voltak. A vendégfogadó gazdája tartózkodó ember volt, és nem üdvözölte nagyon barátságosan az öreg augurt. De miután figyelmesen szemügyre vett bennünket, befogadott vendégeinek, és megparancsolta a rabszolgáinak, hogy készítsenek ebédet számunkra. Hannát és Miszmét az udvari épületben hagytuk, hogy vigyázzanak a holminkra, és bementünk enni. A szobába két heverőt állítottak, és az augur így magyarázott:
- Az etruszk szokás megengedi, hogy a nő a férfiakkal együtt egyen ugyanabban a szobában, heverőn feküdve, sőt egy heverőn a férjével, ha akarja. A görögök csak azt engedik meg, hogy a nő ugyanabban a szobában üljön, de a rómaiak szégyenletesnek tartják, ha a nő férjének társaságában eszik.
Ő maga alázatosan állt a falnak támaszkodva, és kegyelemfalatokra várva. De arra kértem, ossza meg velünk az étkezést, és a rabszolgák hozzanak neki egy heverőt ugyanebbe a szobába. Nyomban mosakodni ment, és a fogadós maga hozott neki egy tiszta köntöst, hogy a ruhájával ne piszkolja be a heverő kétszeres derékalját. Ízletesen elkészített étket ettünk, és falusi bort ittunk. Az aggastyán arca ragyogni kezdett, a ráncok kisimultak az arcán, és a keze megszűnt remegni. Mivel a vendégünk volt, minden tálból először neki tálaltattam, és ő nem mutatott mohóságot, hanem illedelmesen két ujjával evett. Étkezési szokásai kifogástalanok voltak, és valahányszor bort ivott, soha nem mulasztotta el, hogy egy cseppet áldozzon belőle. A legjobb étel a hazai fűszerekkel ízesített párolt disznóhús volt, és befejezésül friss gyümöl¬csöt kaptunk, gránátalmát is. Küldtem ételt Hannának és Miszmének is, de ami megmaradt, a felszolgáló rabszolgáknak ajándékoztam. Az aggastyán magasztalta bőkezűségemet.
Végül az öreg bal kezében a boroskupát, jobb kezében a gránátalmát fogta, görbe botját pedig a bal oldalán maga mellett tartotta a heverőn. Furcsa érzés fogott el, mintha ezt a pillanatot már átéltem volna, egy idegen városban, egy idegen szobában, festett pallókkal díszített mennyezet alatt. A bor a fejembe szállt, és így szóltam:
- Öreg, bárki légy is, jól láttam, hogy a gazdával jelentőségteljesen egymásra néztetek. Nem ismerem a szokásaitokat, de nekem miért tálalták az ételeket fekete tálakba, noha a feleségem ezüsttányért és korinthoszi borosserleget kapott?
- Ha nem tudod és nem érted, nem számít - válaszolta az aggastyán. - De ez nem a lebecsülés jele. Azok régi edények.
A fogadós futott, hogy a fekete agyagkupa helyett saját kezűleg adjon a kezembe egy szépen kovácsolt ezüstserleget, mintha tévedését akarná jóvátenni. De nem cseréltem fel ezüstserlegre az agyagkupát, hanem a kezemben tartottam. Alakja ismerős volt a tenyeremnek. A bor a fejembe szállt, és így szóltam:
- Nem vagyok szent ember. Bizonyára tévedtek a személyemet illetően. Különben miért adnátok innom áldozókupából?
Az augur egy szót sem válaszolva a kezéből felém dobta a gránátalmát, de én elkaptam a széles agyagkupával, anélkül hogy a kezemmel hozzáértem volna. A könyökömre támaszkodva így heverésztem a heverőn, köntösöm lecsúszott, úgyhogy a felsőtestem csupasz volt, és a bal kezemben a fekete cserépkupát tartottam. Kerek homorulatának közepében ott maradt a gránátalma, amihez nem értem a kezemmel. Ezt látván, a fogadós vastag virágfüzért tett a nyakamba. A virágok az ország őszi virágai voltak.
Az augur tenyerével a homlokát érintette, és így szólt:
- Neked tűz van a fejed körül, idegen.
- Az a mesterséged, hogy olyasmit láss, ami nincs - tiltakoztam -, de megbocsátom neked, mert magam kínállak borral. Nem látsz tüzet a feleségem feje körül is?
Az aggastyán figyelmesen nézte Arszinoét, de a fejét csóválta, és tiltakozott:
- Nem, az nem tűz, hanem múlékony verőfény. Ő nem egyenrangú veled.
Hirtelen észrevettem, hogy kezdek átlátni a falakon. Arszinoé arca az istennő arcává változott a szememben, az aggastyán pedig elvesztette a szakállát, és mintha javakorbeli férfi lett volna. Láttam a vendégfogadós keskeny szemét és szeme sarkában a ráncokat, és már nem volt csupán mesterségét folytató fogadós a szememben, hanem inkább vizsgáztató.
Kitört belőlem a nevetés, és ezt mondtam:
- Mit akartok azzal, hogy próbára tesztek engem, az idegent?
Az aggastyán a szájára tette az ujját, és Arszinoéra mutatott, aki édesen ásítozott, és már álomba is merült. Az augur fürgén felállt, Arszinoé szemhéját vizsgálta, és így szólt:
- Mélyen alszik, és semmi rossz nem történik vele. De neked meg kell kapnod az előjeleidet, idegen. Ne félj. Nem ettél és nem is ittál mérget. Csupán szent fűszert ízleltél, hogy felkészülj. Magam is kóstoltam belőle, hogy kitisztuljon a szemem. Nem vagy mindennapi ember, és mindennapi előjel sem elég számodra. Induljunk hát, és kapaszkodjunk fel a dombra.
Vidám voltam, és nem gondoltam rosszra, hagytam aludni Arszinoét, és követtem az augurt. Tévedésből a falon keresztül egyenesen az udvarra mentem, de az augurnak az ajtó felé kellett kerülnie, úgyhogy az udvaron szembekerültem vele, és láttam, amint a testem engedelmesen lépked mögötte. Azonnal visszatértem a testembe, mivel beszélni csak a testem segítségével tudtam, és ennél furcsábbat még sohasem értem meg, úgyhogy nagyon féltem, hogy a kelleténél több bort ittam. De a lábam nem tántorgott, és az augur bortól pirosló arccal a piactérre vezetett, és botjával megmutatta a szenátus épületét, vele szemben a börtönt és több más látnivalót. Ő tovább akart vezetni előre a szent úton, de miután bizonyos távolságot megtettünk, letértem az útról, meredek hegyoldalhoz közeledtem, kerek templomot láttam faoszlopokkal és nádfedéllel, körülnéztem, és felkiáltottam:
- Szent hely közelségét érzem!
- Ez Vesta temploma - mondta az aggastyán. - Hat szűz őrzi benne a szent tüzet. Férfi nem léphet be oda.
Hallgattam, majd így szóltam:
- Fülemben víz csobogását hallom. Itt valahol szent forrás van.
Az aggastyán nem ellenkezett többé, hanem engedett előremennem, hogy felkapaszkodjam a kőbe faragott lépcsőn, és bemenjek a barlangba. A barlangban ősrégi kőmedence állt, és egy sziklarepedésből csörgött bele a víz. A medence szélén három koszorú volt, olyan friss, mintha valaki az imént tette volna oda őket. Az elsőt fűzfaágból, a másodikat olajfaágból, a harmadikat pedig borostyánindából kötötték.
Az augur ijedten nézett körül, és megszólalt:
- Ide nem szabad belépni. Ebben a barlangban Egeria nimfa lakott, és éjszakánként ide járt Róma egyetlen lukumó uralkodója, hogy vele találkozzék. Mi, etruszkok Egeria nimfát Begoénak nevezzük.
Mindkét kezem megnedvesítettem a forrás hideg vizében, vizet fröcsköltem magamra, a kezembe vettem a borostyánkoszorút, és így szóltam:
- Folytassuk az utat, és menjünk fel a hegyre. Felkészültem.
Ugyanakkor elsötétült a barlang, és láttam, hogy a barlangnyílásban durva szövetbe burko¬lózott nő állt meg. Nem lehetett megmondani róla, hogy öreg vagy fiatal, mivel a szövettel eltakarta a fejét meg az arcát, sőt még a kezét is, úgyhogy csupán a barna szövetet tartó ujjhegyei látszottak ki alóla. A szövet keskeny résén át fürkészőleg engem nézett, de félreállt az utunkból, és nem szólított meg minket.
Nem tudom, hogyan történt, de abban a pillanatban, amikor kiléptem az ősrégi barlang félhomályából, vissza a napfényre, én, Turms először éreztem szívbe hasító bizonyosságként halhatatlanságomat. Hallottam a fülemben a halhatatlanság viharmoraját, éreztem orrlyukam¬ban a halhatatlanság jeges illatát, kóstolgattam a számban a halhatatlanság fémízét, szememben láttam a halhatatlanság tűzfényét. Miközben ezt átéltem, tudtam, hogy egyszer még visszatérek, és ugyanezekre a kőlépcsőkre lépek, ugyanennek a forrásnak a vizét érintem, és amikor ezt teszem, újra magamra fogok ismerni. Megrendítő sugallatom csak egy pillanatig tartott, amíg dermedt kézzel a fejemre tettem a borostyánkoszorút. Aztán eltűnt.
De a falra futó indából készült koszorú a fejemen volt, és a virágkoszorú a nyakamban. Arcomat és kezemet a halhatatlanság hideg vizével fröcsköltem be. Letérdeltem a földre, lehajoltam, hogy megcsókoljam a földet, és így beszéltem:
- Anyám, add meg előjelemet. Önnön szemem még mindig vak.
Megcsókoltam a földet, testem anyját, sejtve, hogy testi szemem megnyílik egyszer, hogy egyebet is lássak, ne csak a földet. A lefátyolozott nő egyetlen szó nélkül kitért az utamból, de ugyanilyen lefátyolozott nő ült már egyszer napernyő alatt az isten trónusán, én pedig megcsókoltam előtte a földet. Ezt tudtam, de nem tudtam, hogy álmomban történt-e vagy a valóságban vagy pedig valamikor előző életemben.
Ugyanakkor finom pára ereszkedett le a völgybe a dombok közé, elmosva az épületek körvonalait, és eltakarva a vásárteret a szemem elől. Nem nyirkos őszi köd volt, hanem inkább olyan, mint a füst. Az augur megszólalt:
- Jönnek az istenek. Siessünk!
Előttem kapaszkodott fel a meredek ösvényen a magas hegyre, és zihált kapaszkodás közben. Lába remegni kezdett, úgyhogy segítettem és támogattam őt. Arca beesett és megráncosodott, kihunyt a bor okozta fiatalos ragyogás, szakálla pedig lépésről lépésre nőtt, úgyhogy minél magasabbra kapaszkodtunk a domboldalon, annál öregebb lett, míg végül olyan vénné nem vált a szememben, mint egy ősrégi tölgyfa.
A dombtetőn tiszta volt a levegő, de mélyen alattunk a domb másik felén a cirkusz arénáját árnyékszerű pára borította. Lépteim tévedhetetlenül a földből kiálló simára kopott kőhöz vittek.
- A falakon belül? - kérdezte az augur.
- A falakon belül - válaszoltam. - Még nem vagyok szabad. Még nem ismerem önmagam.
- Északot vagy délt választod? - kérdezte ő.
- Én nem választok - feleltem. - Észak választott engem.
Leültem a földből kiálló kőre, észak felé fordítva az arcom, és azt hiszem, nem is tudtam volna úgy leülni, hogy délnek tekintsek, még ha akartam volna, akkor sem. Olyan szilárdan uralkodott rajtam az erőm, bár még éppen hogy csak sejtettem önmagamat.
Az aggastyán sima görbe botját a jobb kezében tartva a bal oldalamra állt, kimérte és meg¬jelölte az égtájakat, fennhangon felsorolva őket, de nem mondta meg, milyen madarakra vár, és hogyan fognak repülni.
- Beéred-e csupán igenlő vagy tagadó válasszal? - kérdezte, ahogyan az augurnak meg kell kérdeznie.
- Nem érem be - feleltem. - Az istenek megérkeztek. Nem kötöttem magam egyikhez sem, de ők kötelesek nekem jelt adni magukról.
Az augur eltakarta a fejét, botját a baljába fogta, jobbját a fejem tetejére helyezte, és várakozott. Abban a pillanatban lágy szellő zizzent a fák lombja között, és friss tölgylevél hullt a földre a két lábam közé. Valahonnan a távolból, a másik domb felől egyre halkulva ludak rekedt gágogását hallottam. Kutya futott el mellettünk orrával a földet szaglászva és bennünket kikerülve és újra eltűnve, mintha buzgón nyomot követett volna. Mintha az istenek egymással versengtek volna, hogy a jelenlétüket bizonyítsák, mert távolabb földre hulló alma puffanása hallatszott a domb csendjében, és a bal lábamon gyík surrant át fürgén, s eltűnt a fűben. Szerintem a többi hét isten is jelen volt, noha nem adtak világosan jelt magukról. Miután egy ideig vártam még, azokat az isteneket szólítottam, akik felfedték magukat:
- Felhők ura, ismerlek. Nyájas szemű, ismerlek. Gyors lábú, ismerlek. Tenger habjaiból született, ismerlek. Alvilág ura, ismerlek.
Az augur megismételte ennek az öt istennek a szent és valódi nevét, és már jöttek is az előjelek.
A folyó nádasából szárnycsattogással vízimadárraj emelkedett a magasba és szállt kinyújtott fejjel észak felé, eltűnve a szemem elöl.
- A tavad - szólalt meg az augur.
A magasban keringő sólyom lecsapott a földre, majd ismét a magasba emelkedett. A párából csapkodó galambcsapat szállt fel, és gyorsan északkelet felé repült.
- A hegyed - mondta az augur.
Aztán fekete hollók jöttek, és lomhán a fejünk fölött keringtek. Az augur megszámolta őket, és így szólt:
- Kilenc esztendő.
Ezzel véget értek a jelek, és a lábamra fekete-sárga temetőbogár mászott.
Az augur újra eltakarta a fejét, botját a jobbjába vette, és ezt mondta:
- A sírhelyed.
Ily módon az istenek féltékenyen emlékeztettek testem halandóságára, és megpróbáltak megijeszteni. De lerúgtam a lábamról a temetőbogarat, felálltam, és így beszéltem:
- Az előadásnak vége, öreg. Nem köszönöm meg neked az előjeleket, mert az előjelekért nem mondanak köszönetet. Öt isten volt, és közülük csak a villámok ura volt férfi. Három előjel volt, kettő a hellyel kapcsolatos, a harmadik rabságom időtartamával. De az istenek a föld istenei voltak. Az ő jeleik csupán ezzel az élettel kapcsolatosak. Ők emlékeztettek a halálra, mivel az ember osztályrészeként csak a halált ismerik. Mint erők, ők maguk is csak az idő és a hely révén élnek és hatnak, mint két szűk nyíláson át. A földhöz vannak kötve, mint az emberek, és ezért halhatatlan létükre is az emberhez hasonlók. Jómagam a lefátyolozott istenekhez imádkozom.
- Ne beszélj róluk fennhangon! - figyelmeztetett az augur. - Elegendő, ha tudunk róluk. Őket senki sem ismerheti. Még az istenek sem.
- Őket nem köti a föld - mondtam. - Őket nem köti az idő és a hely. Ők hatnak az istenekre, és uralkodnak az istenek fölött, ahogyan az istenek hatnak az emberekre, és uralkodnak az emberek fölött.
- Ne beszélj! - figyelmeztetett újra az augur. - Ők vannak. Ennyi elég!
Amint leereszkedtünk a hegyről, a pára eloszlott, az őszi nap sütni kezdett, és ismét a város zaja meg a marhacsordák bőgése hallatszott a fülünkbe. Lépésről lépésre ólomsúlyú fáradtság lett úrrá a tagjaimon, és fázni kezdtem. Körém tekeredett a hétköznapok valósága, mint valami súlyos és túlságosan szűk ruha. A megvilágosodás kihunyt belőlem, nem láttam, nem éreztem és nem is hallottam többé olyan fogékonyán, mint a hegytetőn.

2
Visszatértünk az etruszkok utcájába, és beléptünk a vendégfogadóba, hogy átadjam az augurnak ajándékát. A fogadós zavartan jött elénk, a kezét tördelte, és így szólt:
- Jó, hogy visszatértél, idegen. Házamban olyan dolgok és jelenések történnek, amiket nem értek. Nem tudom, befogadhatlak-e téged és a családodat. A foglalkozásom látja kárát, ha az emberek félni kezdenek a házamtól.
A rabszolgák körülötte zsivajogtak, és azt kiabálták, hogy a falakról tárgyak estek le, és a háziisten hátat fordított a tűzhelynek, a fazekak meg a lábasok csörömpöltek a konyhában, a pecsenyenyárs pedig magától forgott, míg a pecsenye a tűzbe nem esett. Gyorsan a szobába mentem, ahol ettünk. Arszinoé a heverő szélén ült, és bűntudatos arckifejezéssel almát harapdált, mellette a bronzlábú széken hervadt öregember üldögélt, ujjával lefittyenő jobb szemhéját tartva. Félrehúzott szája szögletéből csepegett a nyál. Bíborszegélyű fehérített köntös volt rajta, és a hüvelykujján aranygyűrűt viselt. Amikor engem megpillantott, akadozva latinul kezdett beszélni, mintha el akarna mondani valamit, de a fogadós arra kérte, ne fárassza magát, és így magyarázott:
- Ő a város atyái közé tartozik, Publius Valeriusnak, a nép barátjának a fivére, Tertius Valerius. Az utóbbi évek eseményei nagyon megviselték, miután kénytelen volt mindkét fiát megöletni annak a törvénynek az alapján, amelyet a fivére terjesztett elő, és a szenátus jóváhagyott. Most volt a szenátusban, mert a néptömeg lázongott, és a néptribunusok bíróság elé idézték Caius Marciust, a volscusok legyőzőjét. A bosszúságtól elvesztette az eszméletét, és a házamba hozták, mivel a rabszolgák nem merték a saját házába vinni, attól tartva, hogy útközben meghal. Amikor magához tért, a feleségét látta, noha az asszony belehalt bánatába, hogy a fiait elvesztette.
Az öregember etruszkra fordította a szót, és erősítgette:
- Elevenen láttam a feleségemet, a kezemmel érintettem, és olyan dolgokról beszéltem vele, amikről csak mi ketten tudunk. Kétség sem férhet hozzá, hogy a feleségemmel találkoztam. Nem tudom, mit jelent ez, de végül minden elsötétült, és a feleségem ezzé a nővé változott, aki előttem ül.
- A legelképesztőbb - mondta a fogadós -, hogy valamivel korábban én is láttam a feleségemet, noha tudom, hogy éppen Veijiben van látogatóban a rokonainál, és Veiji jó egynapi járóföldre van. De a saját szememmel láttam, amint az átriumban járkált, felemelgette a penates-szobrokat, és az ujjával vizsgálgatta az alattuk lévő padot, ahogyan ellenőrizni szokta, hogy a rabszolgák gondosan letörölték-e a port a szobákban. Védőszellemem nevére esküszöm, hogy őt láttam, és a kezemmel érintettem, mert odafutottam, és megkérdeztem: “Mikor tértél vissza Veijiből, és miért ilyen hamar?" Csak akkor láttam, hogy ezt a nőt érintettem meg, aki felébredt álmából, és körbejárta a házat.
- Ő hazudik, és mindketten hazudnak - mondta Arszinoé. - Csak az imént ébredtem fel, és egyáltalán nem emlékszem, hogy bármi említésre méltó történt volna. Az öreg csak bámul rám, és a szájából csöpög a nyála, de nem próbált lefeküdni velem, és nem is lenne képes rá.
- Amikor tréfát űzöl, bármilyen házat fejtetőre tudnál állítani - vádoltam haragosan -, de talán álmodban bújt beléd az istennő, és tényleg nem tudsz róla, mi történt.
Tertius Valerius volt annyira tanult ember, hogy néhány szót gagyogjon görögül. Magyaráz¬kodva hozzá fordultam:
- Ködös állapotodban látomásod volt. A téren elszenvedett megrázkódtatástól a fejedben megpattant egy ér. Ezt lefittyenő szemhéjadról és erőtlen szájszögletedről látom. A feleséged az én feleségem testében jelent meg neked, hogy arra figyelmeztessen téged, ápold magad, és ne avatkozz olyan vitákba, amelyek csak ártanak az egészségednek. Ennél többet nem jelentett a látomás.
- Orvos vagy? - kérdezte Tertius Valerius.
- Nem vagyok orvos - magyaráztam -, de a legjobb barátom a Kósz-sziget egyik híres orvosa volt. Ő tudta, hogy a mi korunkban egy bizonyos Alkmaion bebizonyította, hogy a fejben bekövetkezett zavarok a test különböző részeire hatnak. A te bajod a koponyán belül van, és arcod részleges megbénulása ennek a jele, nem pedig maga a baj. Így tanítják.
Ő töprengett, elhatározásra jutott, és megszólalt:
- Nyilván az istenek küldtek engem ebbe a házba, hogy találkozzam a feleségeddel meg veled, és hogy békét nyerjek a szívembe. Hiszek a feleségemnek. Ha idejében hittem volna neki, mindkét fiam életben lenne még. Elvakított a becsvágy, azt hittem, felérek a fivéreimmel, és nem törődtem bele, hogy a közügyekben csukva tartsam a szám. Most hideg a tűzhelyem, örömtelen az öregségem, és a fúriák mindkét fülembe sugdosnak, amikor egyedül üldögélek a sötétben.
Széles kezével megragadta Arszinoé kezét, és így folytatta:
- Kövessetek mindketten a házamba mint a vendégeim. Elegem van a fecsegőkből, a rabszolgáim fegyelmezetlenkednek, a jószágigazgatóim becsapnak, és a tulajdon rokonaim csak a halálomat várják, hogy örököljenek tőlem. Ezért inkább két idegent veszek a házamba, akiket az istenek küldtek, mintsem saját polgártársaimat.
A fogadós félrevont, és figyelmeztetett:
- Ő tiszteletre méltó férfiú, és sok ezer hold föld birtokosa. De már régóta kelekótya, és a szélütés sem gyarapíthatta az eszét. Nem hinnék a látomásában, ha a saját szememmel nem láttam volna ugyanilyent. Magadra zúdítod a rokonai haragját, ha vendégként vele mégy a házába.
Fontolóra vettem a dolgot, és végül így szóltam:
- Nem az én dolgom, hogy kételkedjem abban, ami történik, és gyávának tettessem magam. Köszönöm a vendégszeretetedet, és számold össze a tábládon, mennyivel tartozom neked. Követem ezt az aggastyánt, a feleségem ágyba fekteti, és saját szolgáink ápolják őt. Ez a döntésem.
A buzgalomtól duzzadó arccal a fogadós övéből elővette az írótábláját, és kalamussal írni kezdte a számlát. Bocsánatkérőn rám pillantott, és a szeme sarkában megrebbent a bőrredő, amikor megjegyezte:
- Bizonyára magad is sejted, idegen, hogy szívesebben ajánlanám fel neked pénz és ár nélkül a vendégszeretetemet, sőt bizonyos okból térden állva szolgálnálak ki, de ez a mesterségem, és Rómában vagyunk.
Körülnézett, de csak azt látta, hogy Tertius Valerius szorosan fogja Arszinoé kezét, mintegy biztonságot keresve. Szaporán írva suttogó hangon így magyarázott:
- Talán az istenek akarják, hogy Tertius Valerius házába menj. De ne feledd, hogy a legidősebb bátyja már többszörösen volt társhivatalnok, és fellebbezési törvényével magára vonta a patríciusok haragját. A másik bátyja praetor volt, ennek a fia, Manius pedig még diktátor is volt, és olyan győzedelmes a háborúban, hogy a nemzetségének elefántcsont díszülést kapott a cirkuszban. Tertius egész életében arra törekedett, hogy méltó legyen a fivéreihez. Puszta becsvágyból küldte mindkét fiát a vesztőhelyre, hogy a kivégzőoszlophoz kötözzék őket, amikor Publius is odaküldte a maga fiait, és ugyanolyan rezdületlen arccal próbálta végignézni fiai megkorbácsolását és kivégzését, mint a fivére. Az ifjak titokban gyűléseket tartottak, hogy összevissza fecsegjenek az utolsó Tarquinius érdekében, lovasversenyekre és vidám életre vágyva a király környezetében.
Miközben fecsegett, láttam, hogy a kalamus egyre csak számolja az etruszk betűkkel felírt számjegyeket. Végül sóhajtva a kezembe nyomta a viasztáblát, aminek mindkét oldalát teleírta jobbról balra és felülről lefelé haladva, miután elfogyott a hely.
- Ezt mind fogyasztottad és megkaptad - jelentette ki. - Benne van az is, amit a feleséged és a leányod és a rabszolganőd fogyasztott, és amit bőkezűségedben a szolgáimnak ajándékoztál, meg amit a szolgáim kiosztottak a szegényeknek. Számold magad össze, ha tudod. Az én számolási tudományom véget ért.
Számolni kezdtem, és szörnyülködtem:
- Hát az egész Rómát az én költségemre etetted? Ezt nem akartam.
Arszinoé a kezével Tertius Valerius eres kezét simogatta.
- Ne légy kicsinyes, Turms - kérlelt, és félrehajtotta a fejét, hogy az aggastyán homályos tekintetét keresse.
Tertius Valerius nyomban felállt, kihúzta magát, és bíborszegélyű köntösét szorosan maga köré tekerte:
- Bízd rám a számlát - rendelkezett. - A fogadós küldje a házamba a rabszolgáját, hogy elhozza az érte járó rézmennyiséget. Induljunk.
Ellenkezni próbáltam, de ő konokul kitartott mellette, és a barátainak nevezett bennünket. A fogadós álmélkodva vakargatta a tarkóját a kalamussal, és felkiáltott:
- Ha eddig kételkedtem volna, most már nem kételkedem. Csodák történnek a házamban. Még hogy egy római fizesse ki egy idegen számláját? Nem, nem, ha kitisztul a feje, majd alkudozni kezd, és ide-oda futkostatja a rabszolgámat a két ház között, úgyhogy beleőszül a hajam, amíg megkapom a számlám összegét.
Alázatosan közelebb lépett Valeriushoz, és ezzel a kéréssel nyújtotta át neki a tábláját:
- Nemes atya fia, legalább a neved jegyezd a táblámra annak jeléül, hogy jóváhagyod így a számlát.
Az aggastyán sietve kirántotta a táblát a fogadós kezéből, és reszkető kacskaringókkal viaszba véste az aláírását. Utána egyetlen pillantásra sem méltatta a fogadóst, hanem szorosan megfogta Arszinoé kezét, és így kérlelte:
- Te vezess engem, kedves megboldogult feleségem. Öreg vagyok, és a térdem reszket. És ne szidj meg pazarlásomért. Többször nem fog előfordulni, most is pusztán örömömben tettem, hogy viszontláthattalak ugyanolyan fiatalon és szépen, mint boldogságunk legszebb napjaiban.
Ennek hallatára tétovázni kezdtem elhamarkodott döntésem miatt, de fölösleges volt a szánom-bánom, mert Arszinoé már gyors léptekkel vezette át öregembert az udvaron, ahol rabszolgái várakoztak, hogy hazavigyék. Időközben valahonnan egy hordszéket kölcsönöztek, mert Tertius Valerius merő hiúságból öreg kora ellenére sem akart hordszéket használni, hanem gyalogosan járt, hogy megmutassa, polgárnak tartja magát a polgárok között, noha városatya fia és szenátor volt.
Most is ellenkezni próbált, és inkább gyalogolni akart a rabszolgáktól támogatva, úgyhogy kényszerítenünk kellett, hogy beüljön a hordszékbe. Ott lekókadt a feje, de még csukott szemmel is Arszinoé kezét akarta fogni. Arszinoé hűségesen a hordszék mellett lépkedett, bár kíváncsian pillantgatott maga körül, hogy a szembejövőket és ruhájukat, a kereskedők és a kézművesek utcai elárusítópultjait és csábító portékáit nézegesse. Szép fejében azért volt annyi esze, és nem állt meg útközben, hogy a beteg Valerius számlájára vásároljon.
Az út nem volt hosszú. Hamarosan Tertius Valerius régimódi házának udvarán voltunk. Fivéreit utánozva Tertius Valerius a Velia lábához építtette házát. A láncra fűzött kapuőrző rabszolga ugyanolyan öreg és reszketeg volt, mint az ura, és a lánc kapcsolókarikája régen kikoptatta már a kapufélfát, úgyhogy amikor vendégek érkeztek, ő csupán a forma kedvéért illesztette a helyére, de máskülönben körbesántikált az udvaron vagy az utcán a ház előtt, mikor hol találta a legjobb napsütést beteges testének melegítésére.
A rabszolgák az átriumba vitték a hordszéket. Arszinoé szelíden felébresztette Tertius Valeriust. A szeme láttára kezünket a tűzhelyre tettük, és köszöntöttük a háziisteneket és tévedésből azt a rosszul kiégetett cserépszobrot is, ami férjet és feleséget ábrázolt egymás mellett, amint az ekét húzó két ökröt vezetik. A szobornak csupán annyi jelentősége volt, hogy Tertius Valerius szívesen nézegette és mutogatta a vendégeinek, utalván ezzel egyszerű életmódjára és gazdagságának eredetére.
Nógatta a rabszolgákat, hogy vigyék ágyba őt, és hozzák a parázstartókat, hogy melegítsék a félhomályban lévő szobát. Piszkos pokrócokat és összezsugorodott birkabőröket is hoztak, hogy rendesen betakargathassuk és melengethessük az aggastyánt. Igénytelenségével kérkedve csak szalmazsákot és egy takarót tartott az ágyában. Minden arról árulkodott, hogy háztartása felborult, és kivénhedt rabszolgák gondjaira maradt. Nagyokat sóhajtva ágyba feküdt, és orcáját a párnára fordította, de eszébe jutott, hogy figyelmeztesse a rabszolgákat, mindenben engedelmeskedjenek nekünk, a vendégeinek. Aztán közelebb húzott bennünket, és miután lehajoltunk, a kezével megsimogatta Arszinoé haját és udvariasságból az én fejemet is. Arszinoé a homlokára tette a kezét, és ráparancsolt, hogy aludjék. Tüstént elaludt, és mást nem tehettünk az érdekében.
Miután visszatértünk a terembe, megparancsoltam a rabszolgáknak, hogy ugyanazzal a hordszékkel hozzák el a vendégfogadóból Hannát, Miszmét és a holminkat. Ők mogorván néztek ránk, és csak a fejüket rázták, mintha nem értettek volna meg. De miután erősen a házvezető szemébe néztem, ő meghajtotta előttem deres fejét, összetette a két tenyerét, és elmondta, hogy a származását tekintve etruszk, és még jól érti az etruszk nyelvet, bár a király elűzése után a rómaiak kerülték, hogy nyilvánosan ezen a nyelven beszéljenek. A legbuzgóbbak már nem is akarták taníttatni a gyermekeiket a régi nyelvre.
- De a valóban előkelő atyák fiai a fiaikat ifjúkorukban bizonyos időre most is Veijibe vagy Tarquiniibe küldik, hogy műveltséget és jó szokásokat tanuljanak, mégpedig azok a szülők, akiknek a nemzetségében bizonyos áldozatot mutatnak be, amit helyes szavakkal kell végezni.
Miután a rabszolgák távoztak a hordszékkel, meglepően éles pillantást vetett rám, majd Arszinoéra, és megjegyezte:
- A Valeriusok nemzetsége még messzebbről, Volsinii városából származik. Akarom mondani, a hegyen lévő nagy Volsinii városából. Nem a tóparti szent városból.
Ráztam a fejem, és mosolyogva azt mondtam, hogy semmit sem tudok az etruszkok városairól. Hiszen idegen vagyok, és most érkeztem a városba a tengeren túlról, úgyhogy még Róma is új számomra.
Ő merev tekintettel nézett rám, kezét gyorsan a homlokára tette, a jobbját pedig felemelte.
- Korántsem vagy idegen - jelentette ki. - Ismerlek a mosolyodról. Ismerlek az arcodról.
- Hagyd az üres fecsegést - mondtam haragosan és élesen. - Kezdem unni. Inkább mutasd meg a feleségemnek a házat, amelynek urad akaratából a vendégszeretetét élvezzük.
Ő leengedte a kezét, mintha hirtelen elfáradt volna, és újra rám nézett.
- Ahogyan akarod - mondta alázatosan. - Mondd hát meg nekem a nevedet és a nemzetségedet és a feleséged nevét, meg hogy honnan jöttök, hogy helyesen tudjak viselkedni veled meg a feleségeddel szemben.
Semmi kedvem nem volt titokban tartani az igazi nevemet a házvezető előtt, aki Valerius bizalmát élvezte.
- Turms vagyok Epheszoszból - mondtam. - Jóniai menekült vagyok, amint bizonyára érted. A feleségem neve Arszinoé. Ő csak görögül meg a tenger nyelvén beszél.
- Turms - ismételte meg. - Ez nem görög név. Hogyan lehetséges, hogy jóniai létedre ismered a szent nyelvet?
- Te aztán makacs vitatkozó vagy - mondtam, és önkéntelenül elnevettem magam. - Szólíts úgy, ahogy a kedved tartja.
Barátilag a vállára tettem a kezem, de érintésemtől remegni kezdett.
- A rómaiak a saját nyelvükön Turnusra tekerik ki a Turms nevet - mondta. - Bizonyára az lesz a legjobb, ha itt Turnus lesz a neved. Többé semmit sem kérdezek, hanem tőlem telhetőleg szolgállak téged. Bocsásd meg fölösleges kérdezősködésemet, hiszen az öregséggel jár együtt. Köszönöm, hogy a kezeddel érintettél engem, az alacsonyrendű embert.
A háta kiegyenesedett, és könnyedén ment előttünk, hogy megmutassa nekünk a ház szobáit. Mivel tanulni akartam, arra kértem, beszéljen nekem latinul, ami a város nyelve volt. Ő azzal kezdte, hogy minden eszközt és tárgyat először latinul, aztán pedig etruszk nyelven nevezett meg. Ily módon a latint tanulva észrevétlenül egyre jobban megtanultam a szent nyelvet is. Arszinoé olyan nagy figyelemmel kísérte az oktatást, hogy megértettem: ő is tanulni akar, hogy Tertius Valeriusszal a város saját nyelvén beszélhessen, és rosszat sejtettem. Miatta minden dolgot meg kellett ismételnem görögül, úgyhogy minket tanítva az öreg házvezető görögül tanult, és erre nagyon büszke volt.

3
Tertius Valerius agyvérzése nem ismétlődött meg, bármennyire buzgón reménykedtek is ebben a rokonai, miután sokáig tűrték a gúnyolódást az együgyűnek tartott férfiú miatt. Hiszen gyermekkorában két jó eszű bátyja mellett annyira tehetségtelen volt, hogy csupán a Tertius, a harmadik fiú nevet kapta. A szenátusban Brutus volt a gúnyneve, azaz gyengeelméjű.
De nem volt tehetségtelen. Tehetsége csupán más természetű volt, mint fivérei politikai éleselméjűsége, aminek köszönhetően ragyogó tetteket hajtottak végre Róma boldogulására, és hogy az elsőkké váljanak az elsők között. Minden embernek, a látszólag együgyűnek is, meg¬van a maga tehetsége, ami éppen rá jellemző, és amit a környezete talán sohasem vesz észre, ha nem nyílik alkalma kifejtésére. Egyeseknek életükben csak egyszer kínálkozik alkalom, mint például a rómaiak közül a félszemű Horatiusnak, aki csak egy ostoba, erős férfi volt, de egyedül védelmezte a római hídfőt az etruszkok felőli parton, míg a háta mögött a többieknek sikerült lerombolniuk a hidat. A csökönyös ostobaság volt az ő tehetsége, bár Lars Porsenna ettől függetlenül elfoglalta a várost.
Akkora földbirtokokat és olyan nagy vagyont, amilyennel Tertius Valerius rendelkezett, tehetségtelen ember nem képes gyűjteni. És azt hiszem, hogy nem becsvágyból adta a fiait a lictorok kezébe, hanem inkább a római polgár túlzott kötelességérzetéből, és azért, hogy kövesse fivéreinek a példáját, akiket csodált. A patríciusok közül, az atyák fiai közül az eredetileg etruszk nemzetségek igyekeztek rómaibbak lenni a rómaiaknál, és magatartásukkal el akarták kerülni a köznép született bizalmatlanságát. Éppen az etruszk származásúakról lehetett volna azt hinni, hogy reménykednek az etruszk királyok Rómába való visszatérésében.
De ők nem kívánták ezt. Inkább mint patríciusok, szenátorok és állami hivatalnokok uralkodtak a város fölött. Ugyanígy történt az etruszkok nagy városaiban is, miután a királyi hatalom aljas hatalombitorlássá silányult. Miért ne uralkodott volna inkább az a száz vagy kétszáz legkiválóbb az általuk állított hivatalnokok révén, mint egy hamis király?
Arszinoé közelségének és az én egyszerű ápolásomnak az eredményeként Tertius Valerius gyorsan felépült az agyvérzésből, és mindkettőnknek roppant hálás volt. Miután kilábalt zavaros állapotából, Arszinoét nem képzelte többé megboldogult feleségének, noha jól emlékezett rá, hogy ez megtörtént vele. Csupán azt hitte, hogy feleségének a szelleme egy pillanatra Arszinoé testébe költözött, hogy megbocsátón gondoskodjék róla. Boldognak mondta magát, hogy sikerült bocsánatot kérnie a feleségétől, amiért nem hallgatott rá, hanem feláldozta mindkét fiát.
Miután talpra állt, megbíztam egy kiváló gyúrót, hogy óvatosan kezelje az arcát, úgyhogy a szemhéja nem csüngött többé olyan csúnyán, mint kezdetben. A nyála ugyan továbbra is csörgött elferdült szája szögletéből, de Arszinoé kéznél tartott egy meleg vászonkendőt, és mint a leggyöngédebb leánygyermek újra meg újra megtörölgette a szakállát. Arszinoé kezdett törődni a háztartással is, türelmesen tanácsokat adva az öreg rabszolgáknak és szolgáknak, úgyhogy az aggastyán egészségesebb ételt kapott, mint addig, a szobákat mindennap kiseperték, a penates-szobrokról letörölgették a port, és az edényeket tisztán tartották. Rá sem ismertem Arszinoéra, mert eddig nem vettem észre, hogy házias lett volna. Amikor ezen csodálkoztam, Arszinoé így szólt:
- Jaj, Turms, milyen kevéssé ismersz engem. Hát nem mindig azt mondtam, hogy mint nő csak biztonságot és négy falat kérek magam köré, meg néhány szolgálót, akiknek parancsolhatok. Ezt most megkaptam ennek a hálás aggastyánnak a jóvoltából, és ennél többet nem kérek.
De nekem nem szerzett örömet, hogy amikor az ágyban közeledtem hozzá, ő alázatosan átengedte ugyan magát a simogatásaimnak, de egész idő alatt nyilvánvalóan másutt járt az esze. Bizonyos értelemben elégedettnek kellett volna lennem, mert nyugtalanságában csak zavart és bosszúságot hintett maga körül. De keserűen panaszkodtam, miután ez néhányszor megismétlődött. Válaszként Arszinoé így beszélt:
- Jaj, Turms, semmilyen viselkedésem nem elégít ki téged. Hiszen készségesen bizonyítom, hogy még mindig szeretlek, és megkapod, amit akarsz. Bocsáss meg, ha magam nem tudok többé részt venni benne, de a te elvakultságod és a saját testem éppen elég szenvedést okozott már nekem. A borzalmas élet a szikán erdőkben megtanított arra, hogy bármilyen más állapot jobb lenne. Hiszen a te félelmetes vágyad, amit irántam éreztél, a leghitványabb barbár nő szintjére taszított le engem. Most végre biztonságban érzem magam. A biztonság a nő legnagyobb boldogsága. Engedd meg hát nekem, hogy megtartsam ezt a helyzetemet.
Hogy a város eseményeiről beszéljek, ugyanaz a népgyűlés, amelyen Tertius Valerius annyira indulatba jött, hogy a fejében megpattant egy ér, ugyanaz a népgyűlés bíróság elé idézte korábbi hősét, Caius Marciust. Annak idején egyedül üldözve a menekülő volscusokat, a nyitott kapun át behatolt Corioli városába, felgyújtotta a közeli házakat, és sikerült nyitva tartania a városkaput, amíg a lovasság utol nem érte. Ezért nyerte el azt a jogot, hogy a diadalmenetben a hadjáratot vezető consul oldalán vehessen részt, a néptől pedig a Coriolanus melléknevet kapta. A nép most bíróság elé állította a nép lebecsüléséért, és azzal vádolta, hogy titokban egyeduralomra törekszik. Igaz, hogy nagy keserűséget érzett a nép iránt, mert miután a szent hegyre ment, a plebejusok többek közt az ő vidéki házát is kifosztották és felgyújtották, őt pedig kényszerítették, hogy a járom alatt meneteljen, és ő büszkeségében nem tudta megbocsátani ezt a megszégyenítést. A plebejusok lecsillapodtak, miután két néptribunust kaptak, akiknek jogukban állt bármilyen hivatali ténykedést félbeszakítani, ha úgy vélekedtek, hogy a nép érdekeit sérti. De Coriolanus kényszerítette a tribunusokat, hogy az utcán térjenek ki előle, elébük köpött, és lökdöste őket. Innét eredt a gyűlölködés.
Coriolanus jól sejtette, hogy a bírósági eljárás alatt saját rendbéli testvérei nem lennének képesek megvédeni őt a nép haragjától. Az életéért aggódva éjszaka megszökött a házából, amit lictorok őriztek, átmászott a falon, saját birtokának istállójából ellopott egy lovat, és még aznap éjszaka átlovagolt a határon, délnek tartva, a volscusok földjére.
A városban azt mesélték, hogy a volscusok nagy tisztelettel fogadták, új ruhába öltöztették, és kérték, hogy mutasson be áldozatot a volscusok városi isteneinek. A rómaiak hadtudománya olyan híres volt a szomszéd népek körében, hogy a volscusok érthető módon tárt karokkal fogadták a római hadvezért, hogy seregeiket kiképezze.
Ugyanazon az őszön újra megrendezték a hétnapos nagy ünnepségeket a cirkuszban, mivel valami hibát követtek el, amikor a kitűzött időben megülték ezeket, és az istenek baljós előjellel adták tudtul elégedetlenségüket. A szenátus inkább vállalta a drága játékok újrarendezésének költségeit, semhogy megsértse az isteneket. Tertius Valerius ugyan epésen kijelentette, hogy a szenátus el akarta terelni a nép figyelmét, és ezért hagyta jóvá az előjelt.
Az ő jóvoltából helyet kaptunk a szenátus lelátóján, és Róma nagycirkusza mindkettőnk számára látványosság volt, mert ilyesmiben korábban nem lehetett részünk. Híre ment a szomszéd népek körében is, úgyhogy az ünnepségek előtt áradt a nép a városba minden irányból, Veijiből is, amely összehasonlíthatatlanul előkelőbb város volt Rómánál, és mindössze egynapi járóföldre feküdt. Corioliból is egész sereg volscus érkezett családostul, és már az ünnepségek első napján elfoglalták biztosított helyüket a nézőtéren, amikor hirtelen zavargás támadt, és a nép mintegy jeladásra kórusban kezdett üvöltözni, hogy a volscusok Róma ellenségei, és hogy az ünnepségek alatt a város elfoglalását tervezik. Rothadt gyümölcsöket, szabadosok botjait és szent gallyakat kezdtek dobálni a volscusokra, úgyhogy nekik a kezükkel kellett védeniök a fejüket, és a férfiak a saját testükkel védelmezték gyermekeiket és feleségüket. A lictorok nem avatkoztak közbe, hanem bárdjukra támaszkodva kívülről szemlélték a szégyenletes színjátékot.
A patríciusok is felálltak padjaikról, és végül a szenátus tagjai is csatlakoztak a követeléshez, hogy a nyugalom visszaállítására a volscusokat el kell távolítani a nézőtérről és a városból. Szerintem a zavargás és a hitvány döntés súlyosabb sértés volt az istenek ellen, mint bármilyen más rendezési hiba, ami a korábbi ünnepségeken előfordulhatott. A consulok parancsot adtak a lictoroknak, hogy távolítsák el a cirkuszból a volscusokat, és ügyeljenek rá, hogy azonnal a szálláshelyeikre menjenek, szedjék össze motyójukat, és távozzanak a városból. Jobb háborús okot nem is lehetett volna kitalálni.
A rómaiak cirkuszi szórakozásai teljesen eltértek Görögország sportjátékaitól, amelyeken szabad emberek versengtek egymással, de nem sokban különböztek a segestai játékoktól, amelyekben fizetett atléták öklöztek és birkóztak egymással, és a fő számot a lovasversenyek jelentették. Az előadást a rómaiak az etruszkoktól tanulták, de a küzdelmek, amelyekben vér folyt, elvesztették eredeti jelentésüket, és a puszta külső héj maradt meg, miként a küzdők ruhája és fegyverei is, amelyek jelentéséről ők maguk sem tudtak többet, mint az üvöltöző tömeg. A legfőbb pap írta elő a ruhákat és a fegyvereket, mint például a háromágú szigonyt és a hálót a kard ellenében, a Regiában megőrzött pontos szabályoknak megfelelően, de ő is aligha értette már ezek jelentését.
Ugyan miért mesélnék a cirkuszi szórakozásról, ami az istenek tiszteletéből vérontássá vált, magának a vérontásnak a kedvéért? Róma népe a farkas népe volt, mivel a cirkusz arénájában a legnagyobb sikert minden alkalommal a vállukon pöröllyel várakozó charunok aratták, amikor előléptek, hogy szétzúzzák a fejét annak, aki alulmaradt a küzdelemben. A viaskodók rabszolgák, hadifoglyok és bűnözők voltak, nem pedig önkéntes áldozatok az isteneknek, mint azelőtt az etruszkoknál. Miért ne engedte volna meg a szenátus, hogy a nép szórakoztatására megöljék egymást, és hogy politikai okokból eltereljék a nép figyelmét a saját ügyeiről. Azt hiszem, minden időben így fog ez történni. Ezért fölösleges többet mesélnem a római cirkusz előadásairól vagy akár kocsiversenyeiről, bármilyen pompás fogatok érkeztek is még az etruszkok városaiból is.
Csak Arszinoé elragadtatásáról mesélek és arról, hogyan ragyogott a szeme azokon a késő őszi napokon, és hogyan tapsolt fehér kezével, amikor patakokban folyt a vér az aréna homokjára, vagy amikor a lovak lobogó sörénnyel és fújtató orrlyukakkal száguldottak el mellettünk. De lelkendezésében sem feledkezett meg róla, hogy gondosan betakarja Valerius térdét, vagy letörölje a nyálat a szakálláról, amikor hahotázva nevetett a színésztársulat hagyományos komédiájának mindig egyformán ismert részletein.
Nem, nem mesélek többet a cirkuszi nevetésről és izgalomról, a borzalomról és a kegyetlen¬ségről. Ugyanez fog történni minden időben, változzanak bár a külsőségek. Ezekre anélkül is emlékszem, hogy újra emlékezetembe idézném őket. A cirkuszról csak azért mesélek, hogy egyszer emlékezzem majd Arszinoé arcára, éppen azokból a napokból, még fiatalon és lelke¬sedéstől izzón, sötéten ragyogó szemére és Aphrodité-frizurás, aranyvörösre festett hajára, amire az előkelő római nők kíváncsian tekingettek. Egyszerű öltözködésüktől függetlenül azért mégsem hiányzott belőlük teljesen a hiúság. Arszinoé arcára akarok emlékezni, amint vörös párnán ült a cirkuszi ülésen, a tízezres tömeg tomboló zaja és az izgalom csendje közepette. Hátul fölöttünk a magas meredélyen a Palatinus-domb babérbokrai és fenyői. A levegőben a sérült gyümölcs, a mocsarak, a folyó és a kiontott vér nehéz szaga. Pontosan így akarok egyszer majd emlékezni rá, mivel szerettem őt.
Az év legsötétebb napjait a rómaiak Saturnus földistennek szentelték, aki olyan régi és szent volt számukra, hogy csak óvatosan merték alátámasztani templomának korhadt faoszlopait. Öregebb volt a capitoliumi Jupiternél, akinek a templomát első királyuk, Romulus állíttatta. Ők maguk azt mondták, hogy Saturnus ugyanolyan régi, mint a föld.
Őt a több napig tartó Saturnaliákkal ünneplik, amelyek idején megszűnik a mindennapi foglalatoskodás, és a mindennapi élet fejtetőre áll. Az emberek ajándékokat adnak egymásnak, pedig rendes körülmények között a rómaiak nem voltak hajlamosak arra, hogy megajándé¬kozzák egymást. Az urak szolgálták rabszolgáikat, és a rabszolgák parancsolgattak az uraiknak és a gazdasszonyaiknak, és tőlük telhetően futtatták őket, hogy ekképpen kárpótlást kapjanak az év többi nehéz napjáért. A rabszolgák sora nem volt könnyű Rómában, mert saját erősza¬kossága miatt Rómában a félelem uralkodott. Ezért sokan kiheréltették férfi rabszolgáikat, de nem azért, hogy a feleségük meg a leányaik tisztességét óvják, amint az a keleti országokban meg Karthágóban szokásban volt. A rómaiak olyan szilárdan bíztak a feleségük meg a leányaik tisztességében, hogy már a bizalom rendíthetetlen volta okot adott az idegennek, hogy kételkedjék benne. A heréléssel a férfias tetterőt és a zendülési vágyat akarták kiirtani a rab¬szolgákból, ahogyan a bikát is kiherélik, hogy igavonó barom legyen belőle. De a Saturnaliák alatt patakokban folyt a bor, az úr és a rabszolga helyet cserélt, a patrícius és a plebejus egyenrangú félként találkozott egymással, vándorszínészek léptek fel az utcasarkokon, és semmilyen tréfa nem volt túlságosan vakmerő.
Azok a bolondos napok megváltoztatták egész Róma életét, és eltüntették a méltóság¬teljességet, a szigort, sőt még a takarékosságot is, amit a rómaiak elsősorban becsültek. Arszinoé sok ajándékot kapott, és nemcsak agyagból égetett szokásos cipókat, gyümölcsöt meg háziállat-szobrocskákat, hanem értékes ékszereket, illatszereket, tükröket meg ruha¬darabokat is. Figyelmet keltett maga iránt, és beszéltek róla Rómában, olyan illedelmesen lesütött szemmel járt az utcákon és a vásártéren Valerius valamelyik öreg házi rabszolgája vagy Hanna kíséretében. Az ajándékozót szemérmes mosollyal jutalmazva vette át az ajándékokat, mintegy értésére adva, hogy titkos bánat nyomja a szívét. Tertius Valerius a maga részéről viszonzásként vörösre égetett agyagökröt vagy juhot adott, hogy az ajándékozót Róma egyszerű hagyományaira emlékeztesse.
De Arszinoé így beszélt:
- Ezek az ünnepek semmi újat nem jelentenek számomra. Sokkal szilajabb játékokat rendeztek Karthágóban Bál tiszteletére az év legsötétebb napjaiban. Még mindig a fülemben cseng az ütőhangszerek meg a csörgők szilaj zenéje, amikor még fiatal voltam, és a templom iskolájába jártam. Az ifjak annyira tűzbe jöttek, hogy sebeket vágtak magukra, mint a papok, a gazdag kereskedők pedig lelkesedésükben egész vagyonokat, házakat és hajókat ajándékoztak annak a nőnek, aki a kedvükre tudott tenni. Ifjúságom ünnepeihez képest nagyon szelídek ezek a kezdetleges római ünnepek.
A tekintetemet elkapva szaporán tiltakozni kezdett:
- No nem annyira, hogy visszavágynék haszontalan szenvedélyességem napjaiba. A szenvedély taszított a romlásba, úgyhogy miattad mindent elvesztettem, amit elértem. De az ember mégiscsak sóhajtozva emlékezhet a fiatalságára, hogy már higgadt nővé érett, és beéri a maga osztályrészével egy biztonságos házban, és a helyével az ágyban egy élhetetlen férfi mellett.
Ilyen célzással emlékeztetett arra, hogy csak vendég voltam Tertius Valerius házában, és ezt is csak neki köszönhetem. De az ajándékok felett érzett öröm, az ünnepek felfordulása és az utcák nyüzsgő forgataga annyira hatott rá, hogy az éj sötétjében maga húzott magához. Testében az istennő tüzét éreztem, és még egyszer hátravetette két fehér karját, és saját szájának forró sóhajtását zihálta a számba.
De amint egymás mellett feküdtünk a sötétben, és boldognak éreztem magam, békéltető hangon beszélni kezdett:
- Turms, drágám, hónapok teltek el, és te semmihez sem fogtál. Beérted azzal, hogy csak bámészkodj. Ezekben a napokban Miszmé betölti a negyedik évét, és itt lenne az ideje, hogy lecsillapodj, és értelmes ember váljék belőled. Ha nem gondolsz rám meg az én jövőmre, ahogyan sohasem gondoltál erre, legalább a lányodra és az ő jövőjére gondolj. Mit gondol ő, amikor azt látja, hogy te, az apja, csak henyélsz, és kegyelemkenyéren élsz. Legalább verseny¬lovakat hajtanál, vagy kiváló kürtös lennél, akkor lennél valaki. De így semmi sem vagy.
Öleléseitől annyira boldog voltam, hogy nem volt kedvem megharagudni, sem arra emlékez¬tetni, hogy Miszmé tulajdonképpen nem is az én lányom. Hiszen nagyon szerettem a kislányt, és ő jobban ragaszkodott hozzám, mint Arszinoéhoz, aki többnyire csak arra ért rá, hogy dorgálja. Tagjaimat nyújtóztattam az ágyban, édesen ásítoztam, és tréfálkozva megszólaltam:
- Azért mint szeretővel mégiscsak elégedett vagy velem, Arszinoé. Ha így van, ez teljesen elég számomra.
Ő a keze fejével szájon legyintett, tenyerét lassan végigcsúsztatta csupasz mellemen, és így suttogott:
- Ezt nem kell kérdezned, Turms. Hiszen soha egyetlen férfi sem szeretett engem ilyen istenien, mint te. Ezt magad tudod a legjobban.
De feltámaszkodott a könyökére, belefújt a parázstartóba, úgyhogy a vöröslő izzás meg¬világította az arcát, és a fényben felvillant sötét szeme, töprengett, majd így szólt:
- Ha ez az egyetlen képességed, Turms, akkor legalább használd ki. Rómában ugyan külsőleg szigorú szokások uralkodnak, de belülről szerintem nem nagyon különbözik a világ többi országától. A jól kiválasztott hálókamra révén sok férfi emelkedett beláthatatlanul magas méltóságokba, vagy kapott ajándékba kereskedelmi kiváltságokat, vagy jószágigazgatóvá lépve elő végül sikerült elkergetnie gazdáját. Bizony, nincs olyan ostoba ember, aki ne boldogulna, ha elég magas állást kap. Mintha az istenek a hivatal adományozásával együtt elég értelmet is adnának az embernek a hivatal betöltéséhez. És te nem vagy ostoba, Turms, ha akarod.
Hidegvérű javaslatának hallatára felpattantam.
- Arszinoé - kiáltottam fel -, tényleg azt akarod, még hogy te, éppen te akarnád, hogy egy idegen nővel lefeküdjek, hogy a férjének vagy a barátainak a segítségével politikai vagy anyagi előnyökre tegyek szert? Hát már nem is szeretsz engem?
- Persze kicsit féltékeny lennék - sietett meggyőzni Arszinoé. - De megbocsátanám neked, tudva, hogy a közös jövőnk érdekében történik. Hiszen csak a tested venne részt benne, és nem a szíved. És akkor ez semmit sem jelentene.
Vizsgálódva simogatta a végtagjaimat, csengő hangon felnevetett, és így szólt:
- Egészen komolyan, a tested olyan szépen fejlett, és olyan jól megfelel a célnak, hogy úgy érzem, kárba veszne, ha csak egy nőnek szerezne gyönyörűséget.
Hidegen megjegyeztem:
- Ugyanez vonatkozik a saját testedre is, Arszinoé. Magad is tudod. Talán fenyegetés a javaslatod?
Arszinoé a szája elé emelte a kezét, és ásított.
- Egészen ok nélkül lett durva a hangod, Turms - tett szemrehányást. - Hiszen magad is észrevetted, mennyire megváltoztam. Nem, nem, Tertius Valerius nem értene meg, és nem bocsátana meg nekem, mint te, ha észrevenné, hogy könnyelmű vagyok. De felejtsd el, amit mondtam. Csak kicsúszott a számon, ami éppen az eszembe jutott. Más férfi udvariasságnak fogta volna fel a szavaimat. Te mindig ugyanolyan keményfejű vagy.
Azon az éjszakán sokáig virrasztottam, és a vastag falon át behallatszott az utca szilaj zsivaja, a nevetgélés és a kiáltások. Ennyit mesélek a rómaiak Saturnaliáiról.
Néhány nappal később, amikor a városban még az ünnepek lesújtó másnapos hangulata uralkodott, és magam is bánatosnak éreztem magam arra gondolva, hogy valóban semmi sem vagyok, Arszinoé indulatosan jött hozzám, és rá sem ismertem, annyira megkeményedett az arca. Fehér kőálarc lett, és nem is volt szép, hanem inkább félelmetes Gorgó a szememben.
- Turms - szólalt meg követelőző hangon -, ránéztél az utóbbi időben Hannára? Észrevettél rajta valami különöset?
Nem néztem meg alaposabban Hannát, bár éreztem a közelségét és tiszta tekintetét, amikor Miszmével játszottam. Legfeljebb néhány szót váltottam vele.
- Mi baj van? - kérdeztem meglepődve. - Talán soványabb lett az arca. Csak nem beteg?
Arszinoé türelmetlenül összecsapta a kezét.
- Hát vakok vagytok ti férfiak? - kiáltotta gonoszul. - Én ugyan magam is ugyanilyen vak voltam, amikor megbíztam abban a sötét bőrű elümiai lányban. Azt hittem, jól neveltem. Most mindenesetre terhes.
- Hanna terhes? - kérdeztem elképedve.
- Véletlenül rápillantottam, és felelősségre vontam - magyarázta Arszinoé. - Kénytelen volt beismerni. És hamarosan nem is lehet tévedni az állapotát illetően. Az az ostoba ringyó persze becsapott engem, a gazdasszonyát, és a saját feje szerint bocsátotta áruba magát. Vagy talán még ennél is ostobább, és pusztán azért feküdt le valamelyik nyalka lictorral vagy birkózóval, mert tetszett neki. De az alvilági hatalmakra, én még megtanítom!
Csak ekkor emlékeztem, és fogott el nyilallásként a bűntudat. Hiszen magányomban vigasztalást keresve én melengettem a testemet az ő ártatlanságával Panormosz kikötőjében. De én meddő voltam, ezt Arszinoé elhitette velem. Tőlem nem eshetett teherbe Hanna. Én csupán megnyitottam az utat. Én voltam az oka, hogy engedett a csábításoknak egy olyan városban, mint Róma. De ezt természetesen nem vallhattam be Arszinoénak.
Arszinoé lehiggadt, komoran töprengett, és így szólt:
- Visszaélt a bizalmammal. Micsoda árat kaptam volna érte érintetlenül! Milyen jól elrendez¬hettem volna mindent a számára! Milyen sokat kereshetett volna! Akár annyit is, hogy később a római törvények szerint megválthassa a szabadságát. De egy terhes rabszolganő, az ilyet legfeljebb valamelyik földbirtokos veszi meg, hogy még egy munkaerőt kapjon a birtokaira, és hogy később esetleg maga is szaporítsa, ha a leány csinos külsejű. De mit ér siránkozni az összetört korsó fölött. Adjuk el szaporán, és azzal kész. Ettől kezdve kidobott pénz minden falat, amit lenyel, minden ruha, amit elnyű. Nos, mi a véleményed, Turms?
Szörnyülködve azt válaszoltam, hogy Hanna mégiscsak jól viselte gondját Miszmének, és hogy Arszinoénak nem kell annyira panaszkodnia az eltartása miatt, mivel ezt Tertius Valerius fedezte, nem pedig mi. Ostobaságomtól feldühösödve Arszinoé éles hangon kiabált, megrázta a vállam, és így magyarázott:
- Ostoba férfi, hát kurvát akarsz a lányod nevelőjének? És mit gondolsz, milyen szokásokra fogja tanítani Miszmét? Mit gondolsz, mit gondol majd rólunk Tertius, ha nem tudunk jobban ügyelni a gyermekgondozónkra. Mi magunk éppen eleget eszünk, és fogyasztjuk a vagyonát semmi hasznot nem hajtva, legalábbis te. Semmi jogod, Turms, hogy kiadásokról beszélj. Bizony átkozottul szemérmetlenek lennénk, ha legalább valamiben nem gondolnánk Tertius Valerius érdekeire. De a leányt először meg kell korbácsolni, és ügyelek rá, hogy ezt kemény kézzel tegyék.
És újra nincs más mentségem, mint az, hogy az egész túlságosan váratlanul történt, semhogy közbe tudtam volna lépni, és saját bűntudatom megbénított. Amikor Arszinoé kirohant, ülve maradtam, két kezembe fogva a fejem, és mereven néztem a padozat színes kőlapjait, és zavaros gondolataimból csak az udvarról behallatszó jajkiáltásokra riadtam fel. Vakon kirohantam, és Hannát láttam a csípőjénél egy cölöphöz kötözve, meg az istállószolgát, aki egy vesszővel élvezettel verte a leány csupasz hátát, úgyhogy vörös csíkok maradtak sima bőrén.
A dühtől magamból kikelve odafutottam, hogy kirántsam a vesszőt a rabszolga kezéből, és úgy arcul csaptam vele, hogy a rabszolga jajveszékelve hátrált. Arszinoé mellette állt, a felindulástól remegve és kivörösödött arccal.
- Elég! - mondtam. - Add el a leányt, ha akarod, de egy derék férfinak kell eladni, aki a gondját viseli.
Miután az ütések megszűntek, Hanna összerogyott, és csak a csípője tartotta, és a zokogástól még mindig remegett a teste, noha igyekezett uralkodni magán. Arszinoé toporzékolt, és a szeme annyira kitágult, hogy a pupillája körül kivillant a szeme fehérje.
- Ebbe ne avatkozz bele, Turms! - ordította. - A leánynak előbb be kell vallania, ki erőszakolta meg, és hány férfival feküdt le, és hová rejtette a pénzt, amit kapott érte. Az a mi pénzünk, hát nem érted? És utólag be lehet hajtani valamit attól, aki megerőszakolta, ha a bírósággal fenyegetjük meg.
Ekkor képen töröltem Arszinoét. Először ütöttem meg, és magam is nagyon megijedtem. Arszinoé egészen elszürkült, és az arca ijesztően eltorzult, de csodálkozásomra lecsillapodott. Közben elővettem a késemet, hogy Hannát levágjam a cölöpről, de Arszinoé intett a rabszolgának, és így szólt:
- Ok nélkül ne vágd el a drága bőrszíjat. Oldozza ki a rabszolga. Ha egyszer a leány annyira kedves a számodra, hogy semmit sem akarsz tudni, legyen, ahogy akarod. Vigyék azonnal eladni a marhavásártérre, kötéllel a nyakában. Magam is elkísérhetem, hogy lássam, tisztessé¬ges gazdát kap-e, még ha nem érdemli is meg. De te mindig olyan érzelgős férfi voltál, és nekem engedelmeskednem kell az akaratodnak.
Hanna felemelte a földről a tekintetét. Szemhéjai dagadtak voltak a könnyektől. Ajkát átharapta, mert a vesszőzés ellenére sem volt hajlandó egyetlen szót sem szólni, bármennyire könnyű lett volna is engem vádolnia, hogy elsőként én vittem rossz útra. De a tekintetében semmi vádló nem volt. Csupán rám nyitotta a szemét, mintha örvendezett volna, hogy még egyszer ilyennek láthat, amint a védelmére kelek.
Hitvány megkönnyebbülés töltötte el a szívemet, amikor a tekintetével találkoztam, és eszembe sem jutott, hogy Arszinoéban nem szabad megbízni. Voltam azért annyira bizalmatlan, hogy megkérdezzem:
- Esküszöl, hogy a leány javát tartod szem előtt, amikor eladod, még akkor is, ha így rosszabb árat kapsz érte?
Arszinoé egyenesen a szemembe nézett, mély lélegzetet vett, és kijelentette:
- Persze hogy esküszöm. Hiszen nem számít az ár, ha megszabadulunk a lánytól.
A házi rabszolga már hozta is neki futva a római nők nagy felsőruháját, és a fejére meg a vállára borította. Az istállószolga talpra rángatta Hannát, kötélhurkot vetett a nyakába, s már indultak is kifelé a kapun, elöl az istállószolga kötélen vezetve Hannát, hátul Arszinoé, szorosan a köntösébe burkolózva. Zavartan futottam néhány lépést, megfogtam Arszinoé vállát, és miközben könnyek fojtogatták a torkom, így kérleltem:
- Legalább a vevő nevét és címét jegyezd meg, hogy tudjuk, hová kerül Hanna.
Arszinoé megállt, a fejét rázta, és egészen nyájasan válaszolt:
- Kedves Turms, már meg is bocsátom és megértem csúnya viselkedésedet. Ez az egész szemlátomást olyan számodra, mintha betegség miatt könyörületből meg kellene ölni valamelyik kedvenc állatunkat, kutyát vagy lovat, amihez ragaszkodunk. Ilyenkor a jó gazda talán nem valamelyik megbízható barátjára bízza a feladatot, hogy ne is tudja,, hogyan és hol történik meg, és hol földelik el a tetemét? Az érzéseidre gondolva, neked magadnak is jobb lesz, ha nem tudod, hová kerül a leány, és ettől kezdve nem is gondolsz rá. Bízzál bennem, Turms. Hogy ennyire érzékeny vagy, majd én mindent elrendezek helyetted.
Vigasztalóan megsimogatta az orcámat, és futott a rabszolga után, intve neki, hogy folytassa útját. El kellett ismernem, hogy Arszinoé szavainak legalábbis látszólag volt értelme. De azért a gyanú mardosta a szívemet, és még mindig bűnösnek éreztem magam, bármennyire igyekeztem is arra gondolni, hogy Hanna mint elümiai a természeténél fogva könnyelmű volt. Különben bizonyára nem omlott volna olyan könnyen az ölembe, és nem kezdeményezett volna. Számomra jobb volt, hogy ne gondoljak többé rá, és ne is beszéljek róla.
Arszinoé segítségemre volt ebben, mert miután délután visszatért a marhavásártérről, ahol az olcsó rabszolgák elárusító emelvénye állt, olyan tapintatosan viselkedett, hogy még azt sem említette meg, milyen árat kapott Hannáért. És később sem tett róla említést egyetlen szóval sem. Ettől gyanakvóvá kellett volna válnom, de éppen ellenkezőleg, segített elfelednem, annyira belemerültem a mindennapi élet folyásába Tertius Valerius házában.

4
Bizonyára úgy rendeltetett, hogy a hollók által mutatott kilenc évig még a falakon belül vergődjem, anélkül hogy önmagam előtt beismerném magam, csakhogy megismerjem az életet, és elérjem a megfelelő életkort. Bizonyára ezért rendeltetett társamnak Arszinoé, mert más nő aligha tudott volna ilyen hosszú időre a föld és a hétköznapi értelem bilincseibe verni. Az is neki volt köszönhető, hogy az egyik napon Tertius Valerius félrevont, hogy nyájas öregember módján négyszemközt beszéljen velem.
- Kedves fiam, Turnus - mondta barátságosan. - Jól tudod, hogy megkedveltelek, és a feleséged jelenléte beragyogja öregségem napjait. De az a rohamom, ami a fórumon jött rám, amikor a nép zavargott, üdvösen emlékeztetett halandó voltomra, és te is tudod, hogy bármely napon élettelenül rogyhatok a földre. Ezért aggódom, ha a jövődre gondolok.
- Bizony, kedves Turnus - folytatta remegő aggastyánhangján -, bármenynyire szeretlek is téged, engedd meg nekem, hogy öregemberként megmondjam, nem méltó egy férfihoz az az élet, amit folytatsz. Elég időd volt körülnézni, hogy megismerd Róma szokásait. A nyelvet is jobban beszéled már, mint a városba költözött szabin vagy más nép fia, aki eredeti lakóhelyéről Rómába települt, hogy növelje a város lélekszámát. Elmégy rómainak abban, amiben a többiek is, ha akarod.
Megcsóválta a fejét, ráncos szemével mosolygott, és megjegyezte:
- Szerinted, miként talán szerintem is, durva és könyörtelen ez a város. Magam szeretném, ha visszatérne Saturnus hatalma alá, de Róma dajkája a hadisten farkasa. Szemlátomást így rendelték az istenek, és nem tehetünk mást, mint hogy alávessük ennek magunkat. Forrongó és növekvő város ez, és az igaz férfiúnak van alkalma arra, hogy Rómával együtt növekedjék. Nem tartom helyesnek Róma minden alapelvét, és a háborúit sem tartom igazságosnak. Köztünk, az atya fiai és a nép között is szakadék tátong, ami elmérgesedett sebként mardossa az állam testét. A földosztás kérdésében is dönteni kell, mert egyszer úgyis napirendre kerül, és minél később, annál keservesebben. A kapzsiság a gyengénk, a birtokunkban lévő földnek még egy részétől sem akarunk megválni, amíg rá nem kényszerülünk.
Újra megcsóválta a fejét, felnevetett, és így beszélt:
- Bocsásd meg az öregembernek, ha eltérek a tárgytól, és ugyanazon a régi gondolatomon rágódom, ami ostoba ember hírébe kevert engem a társadalmi rendem tagjai meg a rokonaim körében. De akár igaz, akár hamis, Róma az én városom és a nemzetségem városa, amióta ősapánk másfél száz évvel ezelőtt üres kézzel felkerekedett Volsiniiből, hogy új földön teremtsen jövőt magának. Csak ostoba ember tünteti fel erénynek a tévedését és kérkedik vele. Nem kérkedem fiaim halálával. Ez volt életem legkeservesebb tévedése, bár a nép ujjal mutogat rám a fórumon, és az atyák a fiaik fülébe súgják: ott megy az a férfi, Tertius Valerius, aki a saját fiait adta a lictorok kezébe, hogy megvédje Rómát az egyeduralomtól. Én nem fordulok meg, hogy azt kiáltsam: szörnyű tévedés volt, mert jobb, ha az emberek elhiszik a hazugságot, ha ez Róma javára válik, és megedzi az ifjút, hogy kiállja a jövendő megpróbáltatásokat. Ilyenek be fognak köszöntem.
A teste remegni kezdett, és elferdült szájszögletéből csorgott a nyál. Arszinoé betért a szobába, mintha véletlenül ment volna el az ajtónyílás előtt, vászonkendővel tisztára törölte az öregember szakállát, nyugtatólag megsimogatta a kezével ritkás haját, és haragosan ezt kérdezte:
- Csak nem fárasztod vendéglátó gazdánkat, vagy nem bosszantod őt?
Tertius Valerius tüstént abbahagyta a reszketést, mihelyt a kezébe fogta Arszinoé kezét, szeretettel nézett rá, és kijelentette:
- Nem, leányom, nem ő fáraszt engem, hanem inkább én fárasztom őt. Eszembe kellene jutnia, hogy nem a szenátusban tartok beszédet. Egészen világos javaslatom van számodra, Turnus. Ha akarod, elég jó tribusban római polgárjogot szerezhetek neked. Plebejusként, ez világos, de amikor a városba érkeztél, bizonyíthatóan volt annyi saját vagyonod, amennyi megfelel a nehéz¬fegyverzetű vagyonhatárának. A lovagok közé nem jutsz be, mert a lovagok egészen külön állnak. De mint nehézfegyverzetű, katonai szolgálatba kerülnél, és neked vannak hadviselési tapasztalataid, amint a feleséged mesélte, és a sebhelyeid bizonyítják. Itt az alkalom számodra, Turnus. Aztán minden csak rajtad múlik. Janus templomának ajtaja mindig nyitva áll.
Annyit tudtam, hogy veszedelmes háború van kitörőben, mivel a hazaáruló Coriolanus a volscusokat éppen kiképezte a római arcvonalháborúra. Sőt annyira ravasz volt, hogy csapatokat küldött Róma környékének kifosztására, és ezeknek meghagyta, hogy rabolják ki és gyújtsák fel az egyszerű parasztok lakóhelyét, és vigyék magukkal a marhájukat, de parancsot adott, hogy kíméljék meg a patríciusok tulajdonában lévő birtokokat. Az egyszerű nép, amely természeténél fogva gyanakodott a patríciusokra, természetesen azt hitte, hogy ezek titokban Coriolanussal együtt próbálják megfosztani a népet azoktól a jogoktól, amiket a szent hegyen szerzett meg. Ezért a hadba hívás zavargásokat okozott, és még azok a polgárok sem voltak hajlandók előlépni, akiket a consul látásból ismert, és akiket név szerint szólított.
Úgy gondoltam, hogy pusztán kérvényezéssel magam is megkapnám a római polgárjogot, mivel volt pénzem, hogy viseljem a fegyverzetem költségeit. Ilyen körülmények között nem szorultam Tertius Valerius pártfogására. Javaslatával ugyan az én érdekeimet tartotta szem előtt, ahogyan Arszinoéval együtt végig kigondolta, de mint római, ugyanakkor városának érdekeire is gondolt. Egyetlen tapasztalt nehézfegyverzetű is erősítette a hadsereget, és tudta, hogy az, aki frissiben nyerte el a polgárjogot, olyan jól fog harcolni, amennyire csak tud, hogy hírnevet szerezzen magának a városban.
Javaslata ésszerű volt, de Dorieusz társaságában elegem lett a háborúból. A háborúra gondolva ugyanolyan rosszullét fogott el, mint amikor egyszer Erüx országában fügébe haraptam, ami nem ízlett nekem. Érzésemet nem tudtam megmagyarázni, de annyira világos volt, hogy így feleltem:
- Tertius Valerius, ne vedd zokon, de még nem látom érettnek magam a római polgárjogra. Talán később. De biztosan semmit sem ígérhetek.
Tertius Valerius egy pillantást váltott Arszinoéval. Csodálkozásomra nem próbáltak tovább rábeszélni. Ehelyett Tertius Valerius óvatosan ezt kérdezte:
- Akkor mi a szándékod, fiam? Ha valamiben segíthetlek a tanácsaimmal, öntsd ki a szíved.
Bizonyára már korábban megérlelődött bennem a gondolat, noha csak kérdése közben vált tudatossá.
- Más országok is vannak, nemcsak Róma - mondtam. - Az etruszkok városaiba szándékszom utazni, hogy a tudásomat gyarapítsam. Keleten nagy háborúra készülnek, erről biztos értesü¬léseim vannak. Ennek hullámverése az itáliai szárazföldig terjedhet. Ilyen égszakadáshoz képest Róma is csupán egy a városok között. Mindig szükség van ismeretekre a többi országról. Ismereteim és politikai felfogásom egyszer még Róma javára válhat.
Tertius Valerius lelkesen bólogatott, és így szólt:
- Talán igazad van. A keleti országok kérdéseiben mindig szükség van politikai tanácsadókra. Az ilyen tapasztalatok megszerzésében a római polgárjog csak akadályozna téged, mivel katonai szolgálatra kötelezne. Magam adhatok neked ajánlóleveleket Veijibe és Caerébe is, amelyek a legközelebbi etruszk városok. Bölcs dolog lenne, ha megismernéd az etruszkok nagy vasvárosait, Populoniát és Vetuloniát is. A vas behozatalában teljesen tőlük függünk. Róma fegyveres hatalma tulajdonképpen az etruszk városokból szabadon behozott vason alapszik.
Amikor Arszinoé ismét lehajolt, hogy megtörölje az öregember lelkesedéstől nyáladzó száját, éltem az alkalommal, és mosolyogva így szóltam:
- Eleget és túlságosan is élveztem a vendégszeretetedet, Tertius Valerius. Nem fáraszthatlak azzal, hogy még a pártfogásodat is kérjem. Azt hiszem, egyedül és szabadon akarok vándorolni, és nem tudom, hogy egy római szenátor pártfogása előnyömre válna-e, ha baráti kapcsolatokat akarok kötni előkelő etruszkokkal. Jobb, ha még a pártfogásoddal sem kötöm magam Rómához, bármilyen nagyra becsülöm is a barátságodat.
Azt hiszem, Tertius Valerius megértette, hogy a jövendő események esetére meg akarom őrizni a szabadságomat, hogy akár Róma mellett, akár Róma ellen választhassak. De szerette annyira Rómát, hogy nem hitte, valaha is Róma ellen tudjak fordulni, miután a várost megismertem.
Szívélyesen a vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy nem kell sietnem az indulással. Mint barátjának, mindig van hely számomra a tűzhelye mellett, amikor akarom, és addig, amíg akarom. De hangjának melegsége ellenére eltöltött a bizonyosság, hogy ez a búcsút jelentette. Valamilyen okból ő is meg Arszinoé is el akart távolítani engem Rómából. Javaslatom mindkettőjük tetszését elnyerte.
Magatartásuk sértette annyira a hiúságomat, hogy szilárdan elhatároztam, a magam lábán boldogulok, és utazásaim során a lehetőségekhez képest gyarapítom a vagyonomat. Ily módon Arszinoé még erősebben a földhöz és a hétköznapokhoz kötött, mint ha mellette maradtam volna. Ő bírt rá arra, hogy elmenjek a többi ember közé, hogy figyeljem a vagyonszerzés lehetőségeit, sőt hogy szükség esetén a két kezemmel dolgozzam, amit addig még sohasem csináltam. Ezért vándorlásaim tanulóidőt jelentettek számomra, hogy megismerjem az egyszerű ember természetes szükségleteit a művelt világban.
Szép lábbelimet vastag talpú római úti lábbelire cseréltem fel, és egyszerű ujjast meg szürke gyapjúköntöst öltöttem magamra. A hajam újra megnőtt, és hajkenőcs nélkül egyszerű kontyba fontam a tarkómon. Arszinoé kénytelen volt könnyes szemmel elnevetni magát, amikor meglátta öltözékemet. Ez megkönnyítette válásunkat, ami bizonyára számára is keserű volt. Tertius Valerius így beszélt:
- Igazad van, Turnus, ha a földön járunk, néha többet láthatunk, mint a templom tetejéről. A te korodban bőrkeményedések voltak a tenyeremen, és ez a két kezem széles volt, mint a lapát. Most, hogy ilyennek látlak, még jobban tisztellek, mint eddig.
Ennek hallatára meg kellett volna értenem, hogy újra a vakvilágba indulok útra. Utamon természetesen velem volt Hekaté szerencséje, mert ő a kis dolgokban ugyanúgy segít, mint a nagyokban. Amikor megálltam a hídon, hogy a Tiberis sárgán áradó vizét nézzem, megvadult marhacsorda rohant el mellettem, és a hídkorláthoz szorított volna, ha idejében át nem ugrom a karfa másik oldalára a hídoszlopokra. Az őrök dühös kiáltásai növelték a zűrzavart, míg a marhahajcsár, egy egyszerű ember, segítségért nem kiáltott, és serdülő lánya sírva nem fakadt. Visszaugrottam a hídra, és megragadtam a vezérökör két orrlyukát, és olyan erősen szorítottam, ahogyan csak tudtam. Az ökör hiába kapkodta a fejét, majd lecsillapodott, mintha megértette volna, hogy emberére talált. Miután lehiggadt, az egész csorda megnyugodott, és amikor magam után vezettem, az ökör békésen követett, míg át nem értünk a hídon, és az út mellé terelhettem a csordát a Janiculum-domb lankás lejtőjének közelében.
Ott elengedtem az ökröt, és undorodva letöröltem a kezemről a nyálkát, ami az orrlyukaiból folyt. A marhahajcsár utolért, bicegve és a hátát tapogatva, mert a hídfőnél az őr lándzsájának nyelével végighúzott rajta. Saturnus nevében áldott engem. Ebből arra következtettem, hogy Róma egyszerű paraszti lakosságához tartozott. A leánya a könnyeit törölgette, és teheneinek a nyakát ölelgette.
A hajcsár a hátát dörgölve az útszélre ült, és így szólt:
- Most mit tegyek, uram? Az arcodról látom, hogy nem vagy közülünk való. De rossz időket élünk, és a gazdám parancsára jó barmainkat eladásra Veiji vásárterére kell hajtanom, még mielőtt jönnének a volscusok és elrabolnák őket. Azelőtt a kezem alatt a jószág sohasem vadult meg ennyire, és nem tudom, hogy ketten a lányommal hogyan tudjuk a csordát kordában tartani, miután megütöttem a hátam.
Gyámoltalansága megindított, és a leánya takaros leány volt, noha mezítlábas. Készségesen így válaszoltam:
- Nem sokat értek a jószághoz, de úton vagyok Veijibe, és nem sietek. Szívesen segítek neked a jószágod kordában tartásában, de fejni nem tudok.
Ő nagyon örvendezett, és ezt mondta:
- Bizonyára attól az új Mercuriustól jön a segítség. Amikor a vásárba indultam, odafutottam, hogy meghajoljak templomának az ajtajában, és az a jó és fiatal isten nyomban segítségemre küldött téged.
Egymáshoz csatlakoztunk, és elindultunk, hogy a lassú marhacsorda ütemében lépkedjünk Veiji hepehupásra kopott útján. Vesszőt fogtam a kezembe, de hamarosan észrevettük, hogy jobban megy az utazás, ha én elöl megyek a vezérökör nyakán tartva a kezem, a marhahajcsár és a lánya pedig a csorda mögött halad, mozgásra noszogatva a marhákat, amelyek meg-megálltak az út szélén. Hamarosan olyan jól és könnyen haladtunk, hogy a leány régi pásztordalokat kezdett énekelni. A nap is kisütött a felhők hasadékai között, és szívem megtisztult a válás bánatától. Estefelé már hálás voltam az utazás lassúságáért, mivel új lábbelim sebesre törte a sarkam. Ezért levettem a lábbelit, és a vállamra dobtam. Először éreztem, milyen jólesik az ember csupasz talpának a por érintése járás közben.
Amikor alkonyodni kezdett, elhagyatott marhaállásra találtunk, aminek a kerítése nyugodt álmot biztosított számunkra. Különben felváltva kellett volna őrködnünk. Tüzet gyújtottunk, hogy megmelegedjünk, mert a kora tavaszi levegő csípősen nyirkos volt. Az apa és a leánya hozzálátott megfejni a teheneket, és látva, hogy fájós háta miatt a férfi milyen nehézkesen kuporog, a segítségükre siettem. A leány nevetve adott tanácsokat, hogyan használjam a kezem, és napsütötte ujjainak az érintése megremegtette a testemet, nem a vágy miatt, hanem egy szép fiatal ember közelsége miatt. Csodáltam tenyerének simaságát, és ő ostobaságomon nevetve elmagyarázta, hogy ez a fejéstől meg a tejzsiradéktól van. Elmondta, hogy az előkelő etruszk nők meg is fürdenek a tejben, hogy sima legyen a bőrük. De véleménye szerint az ilyesmi isten elleni vétek, mert a tej, a vaj meg a sajt az ember élelméül rendeltetett. Én azt mondtam, hogy szerintem ugyanilyen vétek a meleg tejet a földre fejni. A leány elkomolyodott, és így magyarázott:
- A szükség törvényt bont. Edényeket nem hozhattunk magunkkal, a teheneket pedig meg kell fejni. Különben szenvednek tőle, és a tőgyük gyulladásba jön, és nem kapjuk meg értük azt az árat, amit a gazdánk megkövetel.
Az apjára pillantott, és halkan elismerte:
- A gazda által követelt árat különben is bajosan kapjuk meg. Az út számtalan lábnyomából látom, hogy minden patríciusnak egyszerre támadt ugyanaz az ötlete. Attól félek, hogy a veiji marhakereskedők holnap vagy holnapután annyit fizetnek a római marháért, amennyit maguk akarnak. Hiszen bármilyen árat érjen is el az apám, a gazda úgyis elégedetlen lesz, és megbotozza őt. A jószág elvesztése persze megfájdítja a gazda szívét is.
- Szigorú gazdátok van - jegyeztem meg.
De a leány nyomban védelmébe vette a gazdájukat, és büszkén kijelentette:
- Nem szigorúbb, mint a többiek. Ő római és patrícius.
Nem volt sok fejőstehén, és volt elég bögre ahhoz, hogy mindannyian annyi meleg tejet ihattunk, amennyit akartunk. Miután bereteszeltük a kerítést, a marhahajcsár összegyűjtötte a száraz trágyával bemocskolt szalma tisztább részét, és elégedetten így szólt:
- Nem hittem, hogy ilyen alkalmas ágyhoz jussunk. Szép álmokat, uram!
Kioldotta a köntösét, és hanyatt feküdt a szalmán, a durva szövettel betakarva magát. A leány mellé bújt, és az apja őt is betakarta. Amikor én tétovázva állva maradtam, a leány hirtelen felült, és csodálkozva biztatott:
- Feküdj le, barátom. Melegítsük egymást, mert különben hideg lesz aludni.
Már a jóniai háborúban megtanultam, hogy hideg éjszakákon harcostársaimmal együtt aludjam, egymást melegítve, de ez új volt számomra, a szalma trágyaszaga pedig ellenszenves. Kioldottam köntösömet, nehogy megsértsem a leányt, mellé feküdtem, és betakartam magam és őt a gyapjúköntössel. A szegélyéből még az apa oldalának melegítésére is jutott. A leány megszagolta az új köntös gyapjúillatát, ujjaival fogdosta a szövetet, és így szólt:
- Finom köpenyed van.
Hirtelen megfordult, karját a nyakam köré fonta, orcáját az orcámhoz szorította, és így suttogott:
- Jó ember vagy.
Mintegy szégyenkezve érzelmi kitörése miatt, nyomban a mellemre rejtette az arcát, és egy pillanat múlva lélegzetéről éreztem, hogy elaludt a karomban. Teste édesen melengette a testemet, ahogyan egy kis madár melegíti szívdobogásával az ember kezét. Orcámon leány¬orcájá¬nak gyors érintését éreztem, és jó érzés fogott el. Az éjszakai égbolt kiderült, a csillagok fényesen ragyogtak, és a levegőben Veiji hegyeinek hideg lehelete érződött. Mélyebben aludtam, mint évek óta, és nem láttam álmokat. Utazásom első napján ilyen közel kerültem a földhöz és az emberhez.
A következő napon a kéklő hegyek között és ragyogó napsütésben tereltük a marhacsordát az egyre meredekebben emelkedő úton, míg előttünk a meghódíthatatlan hegyen fel nem tűnt falaival a ragyogó Veiji. A templomok tetőzete az istenszobrokkal már messziről élénk színekben ragyogott a szemünkbe. Róma környéki pásztorok jöttek sűrűn velünk szembe. Figyelmeztettek bennünket, hogy ne folytassuk az utat, elmondva, hogy a veiji marha¬keres¬kedők kihasználják Róma szorult helyzetét, és nyomorúságos árakat fizetnek még a legjobb jószágért is. Ők maguk megbánták, hogy eladták barmaikat, és biztattak bennünket, hogy inkább tereljük vissza jószágunkat. A volscusok támadásairól szóló mendemondák túlzottak. Feltehetőleg sok időt vesz még igénybe, amíg igazi hadsereget tudnak felszerelni, amely Róma alá merne előnyomulni.
De a marhahajcsárnak kétségei ellenére is teljesítenie kellett gazdája utasítását. Tehát bánatosan tereltük a marhacsordát befelé a tömör kapuboltozat alatt, és az őrök megmutatták nekünk, hová hajtsuk barmainkat. Rómától eltérően, ahol a legelők és a vizenyős rétek foglalták el a falakkal körülvett terület nagy részét, Veiji teljesen beépített nagyváros volt, és nem sok legelő akadt benne a jószágnak még háború esetére sem. Lélekszáma kétszer akkora volt, mint Rómáé, a falak magasabbak voltak Róma rozzant falainál, és az egymást keresztező két főutca széles és egyenes volt Róma utcáihoz képest. Ezek a forgalomtól gödrösre koptatott kőlapokkal voltak burkolva, és az utcák mentén a házak homlokzatát formába öntött és élénk színekkel festett agyag domborművekkel és díszekkel ékesítették. A szembejövő tömeg más volt, mint Rómában. Arcuk hosszúkás és finom vonású, szépen mosolyogtak, ruházatuk pedig szépen szabott és redőzött. Sok ékszert és virágfüzéres díszítésű föveget láttam. A gyerme¬keknek sokféle játékszerük volt, és illedelmesen játszadoztak, nem szaladgálva a szüleik lába körül.
Alig értünk a marhavásártérre, már tagbaszakadt férfiak futottak felénk, hogy szemügyre vegyék az ökröket, megtapogassák a fejőstehenek tőgyét, és megmérjék az üszők szarvtávol¬ságát. Miután ezt megtették, a szokásnak megfelelően széttárták karjukat, ócsárolni kezdték a jószágot, és használhatatlannak mondták. Nyomorúságos latin nyelven azt állították, hogy legfeljebb vágómarhának felel meg, és hogy a bőröknek nincs nagy értékük. De azért egymásra pislogva siettek megtenni ajánlataikat, és kiderült, hogy éppen ekkor érkezett Veijibe az etruszk föld belső városaiból egy egész csomó egymással versengő marhakereskedő, akiket az a hír csábított ide, hogy a rómaiak a fenyegető háború miatt potom áron adják el szarvas¬marháikat. A római szarvasmarha híres volt, mivel rablóháborúik következtében a rómaiaknak alkalmuk nyílt kiválogatni a szomszéd népek marhacsordáiból a legjobb tenyészállatokat, és a római patríciusok különben is kiváló marhatenyésztők voltak.
A veiji marhakereskedők összefogtak, és eddig a városba terelt marháért a legalacsonyabb árat fizették, amiben egymás között előre megállapodtak, és egymás között osztották el a megvásárolt marhát. De az idegen városok versengése megtörte az egymásnak megfogadott vásárlási egyezséget, úgyhogy nekibuzdultak, és ajánlatokat tettek, és versenyre keltek az idegenekkel meg egymással. Azok az eladók, akik utoljára távoztak a városból, az öklüket rázva fogadkoztak, hogy egész Rómában elmondják, nem érdemes Veijibe terelni a jószágot eladásra, hanem előnyösebb levágni, és a húst meg a bőröket Róma saját szükségleteire fordítani. Ezért a marhakereskedők attól tartottak, hogy nem juthatnak többé a jó római szarvasmarhához.
Az értelmetlen marhahajcsár elragadtatásában nyomban az első ajánlatot elfogadta volna, ami megfelelt a gazdája követelésének. De miután láttam, miről van szó, rászóltam, hogy csillapodjék le, és mutattam, hogy még hosszú az idő napnyugtáig. Nyugodtan letelepedtünk a földre, kenyeret és sajtot ettünk, és egy árustól bort rendeltem, amit ő szépen festett cserép¬kupákba töltött. A bor felvidította a szívünket, és az úttól fáradt jószág csendesen kérődzött körülöttünk.
A leány mosolygó szemmel nézett rám, és így szólt:
- Jó szerencsét hoztál nekünk, barátom.
Erről eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom megkeresni a kenyeremet az emberek között, ugyanúgy, mint mások is teszik. Ezért ezt javasoltam az apának:
- A kenyér meg a sajt, amivel megkínáltál, elegendő bér számomra azért, hogy segítettem neked a jószágot szerencsésen a célba juttatni. De engedd meg, hogy részt vegyek az eladásban, és alkudjak az érdekedben. Az árnak a gazdád követelését meghaladó részéből a felét magamnak akarom. Ez talán jogos és méltányos.
A marhahajcsár nem először volt a vásárban. Volt benne annyi a parasztember veleszületett ravaszságából, hogy tüstént így válaszoljon:
- Magam is tudok alkudni, de nem értem ezeknek a máshonnét érkezett etruszkoknak a nyelvét. Különben is valószínűleg okosabb vagy nálam, úgyhogy ők nem mernek téged annyira becsapni, mint ahogyan engem becsapnának. De a nyereség fele túlzás. Gondolnom kell a gazdám érdekeire is. Érd be a negyedével, akkor hálásan kezet csapok rá.
A forma kedvéért úgy tettem, mintha haboznék, de nyújtottam a kezem, és megerősítettük az egyezséget. Ezt akartam, mert a negyedénél többet nem lett volna képem elvenni a derék ember nyereségéből, ami esetleg megmenthette őt a veréstől. Felálltam a földről, és a bortól támadt jókedvemben szabadjára engedtem a nyelvem. Magasztaltam a szarvasmarhánkat latinul és az etruszkok nyelven egyaránt, sőt még görögül is, hogy a Tarquiniiből jött néhány marhakereskedő is megértse. Miközben a jószágot magasztaltam, az ökrök, a tehenek és az üszők mintha ragyogni kezdtek volna a szememben, úgyhogy hamarosan olyanokká váltak, mint az isten barmai, és a marhakereskedők a tisztelet hatalmában újra szemügyre vették őket. Végül a legmesszebbről érkezett tette a legmagasabb ajánlatot, és a többiek eltakarták a fejüket, mintha sajnálkoznának fennhéjázása miatt. De a köntös szegélye mögött nevetgéltek.
Miután lemértük az ezüstöt, és átszámítottuk római rézre, kiderült, hogy dicsérő szavaimmal a szarvasmarháért több mint kétszer annyit kaptam, mint amennyi a patrícius által követelt ár volt, úgyhogy a részem csaknem megfelelt a szarvasmarha békebeli árának. A marhahajcsár örömében csókolgatta a kezemet, és a leánya a feje fölött tapsolt és tánclépéseket lejtett. A jó ár mindkettőjükkel feledtette rosszkedvüket. Az apa habozás nélkül ezüstben kifizette a nyereség egynegyedét, és a fülembe súgta, hogy az erdőben elrejtette a legjobb bikát. A volscusok bajosan találnának rá, és ha rábukkannának, szarvaival szétzilálná seregüket. Benne rejlett az új jószág kezdete, ha visszatér a béke.
- És felváltva látogatóba is lehet menni - fejezte be, szemlátomást a volscusok marhacsordáira célozva.
Jobbnak láttam idejében elválni a marhahajcsártól, még mielőtt irigykedni kezdene rám, és újra méricskélni kezdené az ezüstöt. Égett a szívem a kíváncsiságtól, hogy megismerjem a finom és vidám várost, ami annyira eltért azoktól a városoktól, amiket korábban láttam. A magas hegyen levegője tiszta volt, és kövezett utcáin nem látszott a szokásos lucsok, mert az utcák alá falazott csatornákban minden szennyet magával sodort a hömpölygő víz.
A parasztemberre ok nélkül gyanakodtam, mert búcsúzáskor nem veregette meg tolakodóan a hátamat, hanem éppen ellenkezőleg, mélyen meghajolt, és kezével a térdem meg a lábam érintette. Jómagam a vállára tettem a kezem, és jó szerencsét kívántam neki, de a leányát magamhoz öleltem, és búcsúzóul megcsókoltam, úgyhogy a szeme ragyogni kezdett. És az apja ezt nem vette rossz néven.
Veijiben nyárig maradtam, és jól éreztem magam. A város asszonyai szabadok voltak, és nem volt szükségük kísérőre az utcán. Időnként előfordult, hogy valamelyik kecses nyakú nő, aki mellettem elment, megállt és mosolyogva visszafordult, de nyomban folytatta is az útját. Egyszer egy nagyon szép nő leejtette a fülbevalóját, és együtt kerestük az utcán. Néhány szót váltottunk, és ő nevetve kijelentette, hogy az újszerű fülbevaló, amit a fülcimpára csavartak, úgyhogy a fülcimpán nem kellett lyukat fúrni, nyilván az aranyművesek találmánya a kereslet növelésére, mivel olyan könnyen meglazul és elvész. Az egész szabadon és természetesen történt, mintegy magától értetődőn, noha idegen voltam. Talán folytathattam volna az ismeretséget, ha kívántam volna, de ez irányban semmiféle célzást nem tett. Veiji előkelő asszonyainak szabad és természetes viselkedése elragadtatott.
Jól vezetett vendégfogadóban laktam, amelyben nem tanúsítottak irányomban zavaró kíváncsiságot, és senki sem kérdezősködött, hogy hová megyek, mikor jövök, ahogyan az a görög városokban szokás. A kiszolgálás csendessége és a tapintatos udvariasság elnyerte tetszésemet. A lármás és fecsegő görög városokra gondolva úgy tűnt nekem, mintha egy másik, magasabb rendű világba kerültem volna. Önmagában véve a vendégfogadó egyszerű volt, és megfelelt öltözékemnek, de itt sem volt szokás két ujjal enni, hanem étkezésnél kétágú villát használtak. A felszolgáló kezdettől fogva ezüstvillát hozott nekem, mintha nem is lettek volna tolvajok a világon.
Nem próbáltam ismeretségeket kötni. Elég volt nekem, hogy ebben a szép városban élhettem, és friss levegőjét belélegezhettem. Amikor az utcákon meg a tereken járkáltam, rám ragadt az emberek fegyelmezettsége. Élveztem a látványt, és kezdtem úgy érezni, hogy Róma barbár város a szomszéd városhoz képest. Azt hiszem, Veiji lakosainak ugyanez volt a véleményük, jóllehet nem hallottam, hogy rosszat szóltak volna Rómáról. Úgy éltek és léteztek, mintha Róma nem is lett volna, miután Rómával húsz évre szóló megnemtámadási egyezményt kötöttek. De volt valami bánatos Veiji lakosainak az arcán és a mosolyában.
Az első reggel, amikor beértem azzal, hogy belélegezzem Veiji levegőjét, ami a római mocsarak után szinte gyógyító írként hatott rám, kis térre jutottam, és megálltam egy kopott kőpad előtt. Láttam a tér elkoptatott kőlapjain a mellettem elsiető emberek árnyékát, láttam egy szamarat takarosan befont homloksörényével és zöldségeskosaraival, láttam, amint egy parasztasszony tiszta vászonra rakja ki az eladásra szánt sajtokat. Elakadt a lélegzetem, hirtelen megérzésként tudtam, hogy korábban már átéltem ugyanezt a boldog pillanatot. A házak festett cserépdíszeit is ismertem, szinte álomban felálltam a kőpadról, és megkerültem az ismerős utcasarkot. Templom emelkedett előttem, amelynek a homlokzatát oszlopaival együtt ismertem.
A templom tetőzetének gyönyörűségesen titokzatos és mély színekkel festett agyagdomborzatain Artemisz védelmezte szarvasát Héraklésszel szemben. A többi isten mosolyogva gyűlt össze körülötte, hogy isteni arcukkal nézzék az esetet. Felmentem a lépcsőn, és az oszlopcsarnokon át beléptem a kapun. Az álmatag templomszolga kis seprűjével szenteltvizet hintett rám. Egyre bizonyosabbá vált bennem az érzés, hogy ugyanezt a pillanatot korábban átéltem már.
A sötét belső fal előtt a terem hátsó fülkéjében a tetőnyíláson át beáradó fényben isteni szépen és álmatagon mosolyogva állt talapzatán Veiji istennője, gyermeket tartva a karján és ívelt nyakú hattyúval a lábánál. És nem kellett kérdezősködnöm, hogy tudjam: az ő szent neve Álom. Tudtam ezt, és tüstént ráismertem az arcáról, a gyermekről meg a hattyúról. De nem tudtam megmagyarázni, honnan tudom ezt. Kezem a homlokomhoz emelkedett, és jobb kezemet a szent üdvözlésre emeltem, meghajtva a fejemet. Valami tudta bennem, hogy a szobor szent istenszobor és a hely, ahol álltam, ősi idők óta szent hely volt, már akkor, mielőtt még a templomot és a várost felépítették volna.
Egyetlen pap sem volt látható, de a szolga öltözékemről észrevette, hogy idegen vagyok, és felállt zsámolyáról, hogy megmutassa nekem a falak mentén elhelyezett áldozati ajándékokat és szent emléktárgyakat. Olyan mély volt ájtatosságom, hogy elküldtem magamtól, és az egész templomban nem kívántam egyebet nézni, mint az Álmot, a női gyengédség és jóság isteni képét.
Csak később jutott eszembe, hogy Erüx templomában, álmomban, amit az istennő bocsátott rám, előre átéltem ezt a látványt. Ebben önmagában véve semmi csodálatos nem volt. Hiszen az ember álmában gyakran előre átél olyasmit, ami majd csak később történik meg. Ez lehet valami egészen jelentéktelen dolog. De azon csodálkoztam, hogy az erüxi Aphrodité templomában látott álom miért vezetett a könyörületes szerelem és az anyai boldogság szent házába, ha nem csupán az istennő gúnyolódása volt az én rovásomra.
A nyár derekán hírek érkeztek Veijibe, hogy a volscusok serege Coriolanus vezetésével Róma felé menetel, azzal az ürüggyel, hogy megtorolja a sértést, amit a volscusok a cirkuszban elszenvedtek. De Róma seregei nem indultak a volscusok ellen, hogy nyílt mezőn ütközzenek meg velük, bár a rómaiak általában éppen ilyen ütközetet kívántak, hogy aztán egyetlen csapással sújtsák le a szomszéd népet. Ezért az a vélemény alakult hát ki, hogy Róma ostrom alá kerül, bármennyire hihetetlennek tűnt is ez.
Gyors menetben egy nap alatt Rómába értem volna, ehelyett azonban előbb északnak fordítottam lépteimet, hogy lássam Veiji tavát, és onnan a pásztorok ösvényén a hegyeken át Caere városába mentem, amely közel volt a tengerparthoz. Életemben először láttam egy nagy tó csillogó tisztaságát és vöröslését a naplementében. Nem tudom, mi dobogtatta meg kimond¬hatatlanul a szívemet, amikor megpillantottam a hegyekkel övezett tavat. De már a tó nádasának zúgása a szélben és a tó vizének illata, ami teljesen eltért a tenger sós szagától, felforrósította a szívemet, és szaporává tette a lélegzetemet. Jómagam azt hittem, hogy csupán utasember vagyok, aki látni akart olyasmit, amit addig még sohasem látott, de a szívem jobban tudta.
Caere városában sejtettem meg először az etruszk városok szövetségének tényleges nagyságát, amikor a város túlsó felében a meredek domb mögött megpillantottam a holtak városát. Az odavezető szent út mindkét oldalán kerek falakkal megerősített sírkamrák óriási kupolái emelkedtek, amelyek kőfülkéiben a város egykori uralkodói pihentek áldozati ajándékok között. A kupolák falait hatalmas kőkolosszusokból emelték, és a sírok városának őre megmutatta nekem a Tarcho nemzetség sírját, mikor elmondtam, hogy Rómából jövök. A Rómában uralkodó Tarquiniusok olyan szentségtelennek tartották a vegyes lakosságú újgazdag várost, hogy inkább az etruszkok városában temetkeztek, kivéve az utolsó Tarquiniust, aki az etruszk városok szövetségétől megvetve számkivetettként halt meg a görög Kümében.
A tulajdonképpeni Caere városának élete zajosabb volt, mint az előkelő Veiji élete. Itt a számtalan műhelyből reggeltől estig a kézművesek kalapálása és kopácsolása hallatszott, és az utcákon a világ minden tájáról érkezett hajóparancsnokok és tengerészek járkáltak kíváncsian bámészkodva és a tengerészek szokásos szárazföldi örömeit keresve. Caere kikötője ugyan messze a folyó torkolatánál feküdt, de az etruszk városok fényűzésének és vidám életének híre annyira elterjedt, hogy a külföldi tengerészek szívesen felkapaszkodtak a városba vezető meredek úton. Caere önmagában véve nem volt valami nagy város, Veiji nagyobb volt nála, de gazdagságára ipari termékeivel és olyan távoli országokkal folytatott tengeri kereskedelmével tett szert, hogy a városban találkoztam hajóparancsnokkal, aki elmondta, hogy a saját szemével látta az óceánba vezető tengerszorost és Héraklész oszlopait. Karthágó őrhajói ugyanis a türrhéneknek sem engedték meg, hogy a tengerszorosban hajózzanak.
Szívesebben járkáltam a sírok városának évszázados útján, mint a nyugtalan városban, belélegezve a szent hegy levegőjét, a menta és a babérbokrok illatát. A sírok őre elmagyarázta, hogy a sírkamrák szent kerek alakja az ősi időkből származik, amikor az etruszkok még kerek boglyakunyhókban laktak. Ezért a legrégibb templomok is mind kerek formájúak voltak, miként Vesta temploma Rómában. Királyok helyett lukumókról beszélt. Arra kértem, magyarázza meg, tulajdonképpen mit is jelent a lukumó, mivel több nyelven beszélő férfi volt, hogy a külföldieket kalauzolhassa az etruszkok szent helyén.
A görög látogatóktól tanult módon széttárta a két kezét, és így válaszolt:
- Ezt nehéz egy idegennek megmagyarázni. A lukumó az, ami.
Amikor nem értettem meg, ő a fejét rázta, és ezt a magyarázatot találta ki:
- A lukumó egy szent király.
Még mindig nem értettem. Ekkor néhány óriás sírkamrát mutatott, és azt mondta, hogy azok lukumók sírjai. De amikor az utoljára emelt sírra mutatott, amelyen még annyira friss volt a föld, hogy a fű sem serkent ki rajta, tagadó mozdulatot tett, és magyarázta, ahogyan egy barbárnak szokás:
- Az nem lukumó sírja. Csak egy uralkodó sírja.
Amikor vitába szálltam vele, elfogta a türelmetlenség, mert nem voltak szavai olyasminek a kifejezésére, ami számára magától értetődő volt.
- A lukumó az istenek által választott uralkodó - mondta bosszúsan. - Őrá rátalálnak. Őt felismerik. Ő a legfőbb pap, a legfőbb bíró, a legfőbb törvényhozó. Az egyszerű uralkodót meg lehet buktatni, vagy a hatalmát lehet örökölni. A lukumót senki sem buktathatja meg, mert övé a hatalom.
- Hogyan találnak rá? Hogyan ismerik fel? - kérdeztem álmélkodva. - És a lukumó fia nem lesz lukumó?
Egy ezüstdarabot nyújtottam át az őrnek, hogy megnyugtassam. De ő nem tudta megmagyarázni, miről ismerik fel a lukumót, és hogyan különböztetik meg a közönséges embertől. Ehelyett így beszélt:
- A lukumó fia általában nem lukumó, de természetesen lukumó is lehet. A nagyon régi, a nagyon isteni nemzetségekben egymás után születtek a lukumók. De romlott időket élünk. Ma már csak igen ritkán születnek lukumók.
Ujjával egy hatalmas sírra mutatott, amely mellett elhaladtunk, mosolyogva hívta fel a figyelmem az előtte álló fehér kőoszlopra és a kerek oszlopfőre a csúcsos oszlopfő helyett.
-. Egy királynő sírja - magyarázta, és elmondta, hogy Caere azok közé a ritka etruszk városok közé tartozik, amelynek női uralkodója is volt. A híres királynő uralkodásának kora arany¬korként maradt meg Caere lakosainak az emlékezetében, mivel az ő idejében a város jobban gyarapodott, mint bármikor azelőtt. Az őr azt állította, hogy a királynő hatvan évig volt hatalmon Caerében, de gyanítottam, hogy a görög járókelőktől megtanulta a túlzás művészetét.
- De hogyan uralkodhat nő egy városban? - kérdeztem csodálkozva.
- Ő lukumó volt - magyarázta az őr.
- Hát nő is lehet lukumó? - kérdeztem.
- Persze hogy lehet - válaszolta türelmetlenül. - Az ilyesmi ritkán fordul elő, de az istenek szeszélyéből a lukumó nőnek is születhet. Így történt Caerében.
Hallgattam, és nem értettem, mivel hétköznapi füllel hallgattam, és az emberek körében az emberek mindennapi életéhez kötődtem. De többször is megtettem a nehéz utat, és visszatértem a titokzatos hatalmat sugárzó óriássírokhoz.
Magában a városban más látványban részesültem, amely furcsán megindította a szívemet. A fal mellett az agyagöntők eladósátrai sorakoztak. A legtöbben közülük vörösre égetett olcsó temetkezési urnákat árultak a szegényeknek. Caerében nem temették el a halottakat, mint Rómában, hanem az elhunytakat elégették, és hamvaikat kerek urnába helyezték el, ami lehetett finom ábrákkal díszített értékes bronz, de a szegények beérték dísztelen vörös urnával. Csupán a fedelén volt valamilyen idomtalan minta fogantyúként.
Éppen a szegények halotti urnáit nézegettem, amikor egy egyszerű paraszt házaspár kéz a kézben vagyonkájának megfelelő urnát keresett megboldogult leányának. Azt az urnát választották, amelynek a fedelén kinyújtott nyakkal egy agyagkakas kukorékolt. Amikor megpillantották, örömükben elmosolyodtak, és a férfi tüstént előkotort zsákjából egy rézrudat. Nem alkudott le az árból.
- Miért nem alkuszik? - kérdeztem álmélkodva az agyagöntőtől.
Az eladó mosolyogva rázta a fejét, és így válaszolt:
- Szent dolgokban nem szokás alkudozni, te idegen.
- De hát az az edény nem szent, csak egyszerű agyagáru - ellenkeztem.
A férfi türelmesen magyarázni kezdett:
- Nem szent, amikor kikerül a cserepes kemencéjéből. Még akkor sem szent, amikor itt áll az asztalomon. De szent lesz, mihelyt beleteszik e szegény szülők leányának a hamvait, és a fedelét lepecsételik. Ezért az ár méltányos, és nem lehet alkudni belőle.
Az ilyen eladási mód egy cseppet sem volt görögös, és ilyesmihez nem szoktam hozzá. Rámutattam az edény fedelén fogantyú gyanánt kukorékoló kakasra, és ezzel a kérdéssel fordultam a házaspárhoz:
- Miért választottátok éppen a kakast? Hát a kakas nem inkább a lakodalomhoz illik?
Ők zavartan néztek rám, mindketten a kakasra mutattak, és egyszerre válaszoltak:
- Hiszen kukorékol!
- Mit kukorékol? - kérdeztem ugyanúgy csodálkozva.
Ők egymásra pillantottak, és bánatuk ellenére is titokzatosan mosolyogtak. A férfi karját felesége derekára tette, és úgy beszélt hozzám, mint a legegyügyűbb emberhez:
- A kakas a feltámadásról kukorékol.
Távoztak, és a férfi elővigyázatosan vitte a korsót. Állva maradtam, mintha megütöttek volna, könnyekkel a szememben. Olyan találóan, olyan furcsa bizonyossággal és tudással átitatva találtak a szívembe a szavak. Ez jut eszembe Caere városáról.
Nem hiszem, hogy a görögök és az etruszkok világa közötti nagy különbséget mással jobban megmagyarázhatnám, mint azzal, hogy a görögök szemében a kakas a vágy jelképe, az etruszkok számára pedig a feltámadásé.
Caeréből tengeren szándékoztam visszatérni Róma folyótorkolatába és onnan Rómába, de biztos értesülések arról szóltak, hogy Coriolanus a volscusok fővezéreként egymás után szaba¬dí¬totta fel a rómaiak által megszállt városokat. Elfoglalta Coriolit, sőt Laviniumot is, amit a rómaiak fontos városnak tartottak. Csak idő kérdésének látszott, hogy a folyótorkolat sómeden¬céi mikor kerülnek a volscusok hatalmába. Ezért inkább továbbra is észak felé vándo¬roltam, hogy lássam Tarquiniit, amit az etruszk szövetség városai közül a legjelentősebbnek és politikailag a legfontosabbnak tartottak.
Az út mentén, a körülöttem pompázó nyárban, nem tudtam, mit csodáljak inkább, az utak biztonságát vagy a paraszti lakosság vendégszeretetét, a falazott csatornákkal virágzó szántóföldekké varázsolt mocsarakat vagy a hosszú szarvú marhát a legelőkön. Köröttem a föld gazdagabb és termékenyebb volt, mint aminőt eddig bárhol láttam. Lecsapolása és az erdők kiirtása, hogy szántóföldeknek és legelőknek adjanak helyet, nemzedékek tudását és szívós munkáját követelte meg. De azért Jóniában a türrhéneket becsmérlőleg tengeri kalózoknak, az etruszkokat pedig a bujaság züllött és kegyetlen népének mondták.
A nagybirtokok munkásai között az etruszkoknál alacsonyabb és sötétebb bőrű embereket és sok rabszolgát láttam. De az út mentén egyszer sem láttam, hogy a felügyelő megütött volna egy rabszolgát. A munkások mosolyogtak a gazdára, és félelem nélkül beszéltek hozzá. Azt mesélték nekem, hogy a rabszolgák megbüntetése ritkaságszámba megy az etruszkoknál, mert az volt a szokásuk, hogy a rabszolgákat betanították arra a feladatra, amelyik mindegyiknek megfelelt. Sok ember az etruszkok rabszolgájaként kellemesebben élt, mintha saját népe körében alattvaló lett volna. A szorgos kézművesnek készségesen megengedték, hogy meg¬váltsa a saját szabadságát, és előző gazdája segítette a polgárjog megszerzésében, felfogva, hogy ez városának javára válik.
Ha egy rabszolga megszökött etruszk gazdájától, az mosolyogva viselte el a kárát, és így beszélt: “Ez a férfi szemlátomást nem született rabszolgának." Vagy a túlságosan szigorú felügyelőben kereste az okot, és úgy tekintette, hogy a szökésért nem a rabszolga a hibás, hanem a felügyelő.
Tarquinii szerintem örök város ezen a földön, úgyhogy nem kell leírnom. Sok görög lakott benne, mert a fejlett és forgalmas városban az etruszkok csodálattal adóztak az idegenek tudásának, és érdeklődtek minden új iránt, ahogyan a nők is beleszeretnek az idegen katonákba furcsa tollforgójú sisakjuk miatt. Az etruszkok csupán a hit kérdéseiben tartották magukat minden népnél kiválóbbnak. De azért Tarquinii lakója kedvtelésből Kümébe utazhatott, hogy a küméi jósdától kérjen tanácsot, bár, ha komolyra fordult a dolog, inkább a saját papjainak hitt.
Tarquinii lakóiban volt tudásszomj, ott barátokra tettem szert, és a ruházatom ellenére is meghívtak az arisztokraták lakomáira, amikor megtudták, hogy Jóniában hadakoztam, és ismerem Szicília városait. Új ruhát kellett vennem, hogy társaságomhoz méltó legyen a megjelenésem. Örömest öltöztem az etruszkok legfinomabb vásznából és vékony gyapjúból készített ruhába, és a fejemen alacsony, kúp alakú sipkát viseltem. A hajamat újra kenegettem, gondosan beretváltam a szakállamat, és hajfonatomat szabadon a vállamra engedtem. Amikor tükörben megnéztem az arcom, nem tudtam többé megkülönböztetni magam a született etruszkoktól.
A lakomákon szívesen elmeséltem, amit kérdeztek tőlem, Rómáról és Róma belpolitikai nehézségeiről is, meg azt is, amit ezekről gondoltam. Miután észrevették, hogy nem vagyok érzékeny jóniai mivoltomra, a fiatalemberek a bortól megszédülve szidalmazni kezdték a görögöket.
- Az etruszkok tizenkét városának a hatalma egykor északtól délig terjedt az itáliai szárazföldön - mondták. - Végig a szigeteken és a partvidéken egészen Ibériáig kolóniáink voltak, és hajóink minden tengeren vitorláztak Görögországig, Jóniáig és Fönícia városaiig. De idő múltával északról egyre újabb és újabb éhes népek érkeztek. Megengedtük nekik, hogy a területeinken letelepedjenek, és műveltséget adtunk nekik, más népeket pedig megsemmi¬sítettünk, de a jövevények nem fogynak ki a hegyszorosokból. A legrosszabbak mégis a görögök, akik Küméig terjesztették kolóniáikat, és ott ülnek minden parton, sűrűn, mint a békák. Karthágóval egyetértésben felosztottuk a tengert, és csak a termékeink minőségében versengünk egymással. De a görögökkel lehetetlen ésszerű egyetértésre jutni. Ha megkapják az ember ujját, az egész kezét elviszik.
Aztán így beszéltek még:
- Tizenkét városunk szövetsége a béke szövetsége, és az istenek fűznek össze bennünket, úgyhogy egyik városnak sincs saját istene, bár természetesen mind a tizenkettőt megünnepeljük valamennyi városban, és a máshonnét érkezett isteneknek is áldozunk. De északon a hegyszorosokon át nemrég érkezett kelta törzsek szorongatnak bennünket, délen pedig a görögök teszik lehetetlenné ésszerű kereskedelmi tevékenységünket.
Borozgatás közben kicseréltük gondolatainkat, de jómagam csak akkor beszéltem, amikor kérdeztek, különben csukva tartottam a szám. Ily módon barátokra tettem szert, mert e tekin¬tet¬ben az etruszkok sem különböztek a többi néptől, hanem az ő körükben is megértő hallgatóra vágyott a beszédes ember. Olyan megértőnek mutatkoztam, hogy egy alkalommal a lakomaheverőről felállva azt tapasztaltam, hogy az erszényem súlyosra duzzadt az ezüst¬daraboktól. Nem tudtam elképzelni, hogyan történt ez, mivel az erszény egész idő alatt az ujjasom alatt a nyakamban függött. De sejtettem, hogy a tapintatos házigazda akart meg¬ajándékozni, mert szegénynek hitt, miután elmondtam, hogy jóniai menekült vagyok.
Éppen Tarquiniiben hallottam történeteket Dionüsziosz tengeri viszontagságairól, miután felkerekedett Segestából. Azt állították, hogy Dionüsziosz egész kalóz hajóhaddal rendelkezik, és a tenger valamelyik lakatlan szigetén talált menedékhelyre és titkos kikötőre, amit hiába keresnek Karthágó és az etruszkok hadihajói. Úgy hitték, hogy Akragasz és Szürakusza tirannusával egyetértésben működik Karthágó és az etruszkok tengeri közlekedésének zavarására, mert nem tudtak róla, hogy valaha is megtámadott volna görög hajókat. Karthágó és az etruszk tengeri városok kereskedőhajói viszont kénytelenek voltak miatta hadihajók védelmében karavánokban vitorlázni. Ilyesmi emberemlékezet óta nem esett meg a türrhének tengerén. Kalózkodása növelte a keserűséget a görögökkel szemben.
Tarquinii a festők városa volt, ahogyan Veiji a szobrászoké. A házfalak díszítőin és a faládák festőin kívül a sírkamrafestőknek is volt itt testülete, amit a legnagyobb becsben tartottak, és amelynek kis létszámú tagsága apáról fiúra örökölte tudását, és szent mesterségként gyakorolta.
Tarquinii sírvárosa a völgy túlsó oldalán emelkedő domboldalon feküdt, amelyről végtelen kilátás nyílt nyugatnak a kertek és a megművelt földek, az olajfák és a gyümölcsösök fölött egészen a tengerig és messze ki a tengerre. A sírkupolák nagyságukat tekintve nem voltak olyan hatalmasak, mint a caeréi uralkodók sírjai. Ezzel szemben számtalan sok kupola sorakozott, ameddig csak a szem ellátott. A sírok ajtaja vasból vagy bronzból készült. Előttük oltár állt a síráldozatok végett, az ajtóból pedig meredek lépcső vezetett a mélybe, a puha kőbe vágott sírkamrákba. Ezek falait már évszázadok óta szent festményekkel szokták díszíteni.
Amint a szent mezőn jártam, a völgy mögött felderengett Tarquinii eleven városa a falakon belül, a házak világoskék, sötétzöld, mélyvörös és koromfekete színei, mert a fából épült házakat ott is égetett agyaggal és élénk színű festéssel díszítették. Mikor láttam, hogy az egyik frissen elkészült sírbolt ideiglenes faajtaja nyitva áll, és hangokat hallottam a mély üregből, lekiáltottam, és azt kérdeztem, lejöhet-e egy idegen, hogy megnézze a művész szent munkáját. Harsány kiáltással maga a festő válaszolt olyan durva szitokkal, aminőt egész utamon még a marhapásztorok szájából sem hallottam. De egy pillanat múlva az inasa futott fel a lépcsőn füsttelen fáklyával a kezében, hogy megvilágítsa nekem az utat.
A falnak támaszkodva óvatosan leereszkedtem a gidres-gödrös lépcsőn, és a fal puha kövén csodálkozva láttam egy kagylóhéj körvonalait, mintha az istennő titkos jelt adott volna nekem, hogy jó úton járok. Ily módon az utamon az istenek olykor-olykor szinte játékosan adtak jelt magukról, bár nem sok figyelmet fordítottam a jelekre, amelyeket kaptam. De a szívem egész idő alatt talán mégis zarándokúton volt, noha jómagam nem tudtam róla, és a testem kíváncsi földi szemmel, a földhöz kötődve vándorolt.
Az inas fáklyájával világított, és hamarosan a kőbe vágott sírkamrában álltam, amelynek faragásakor két halottnak hagytak egy-egy kőpadot a falak mellett. A művész a mennyezeten kezdte el a festést. A széles középső gerendát különböző színű karikák és szeszélyesen szépen összehozott levélminták díszítették. A levelek szív alakúak voltak. A mennyezet mindkét lefelé hajló oldalát piros, kék és fekete négyszögekre osztotta, mint Tarquinii közönséges lakó¬szobáiban. A jobb oldali fal képe már készen volt. Ezen bal könyökére és a heverő párnáira támaszkodva egymás mellett feküdt a két jövendő halott, ünneplő ruhába öltözve, fejükön koszorúval, örökifjan, férj és feleség egymás szemébe nézve, felemelt kézzel. Alattuk delfinek ugrándoztak az örök hullámok között.
A friss festmény csodálatos életöröme annyira a hatalmába kerített, hogy hosszasan nézegettem a diszkoszvetőt, a birkózókat és a táncosokat, akik a falon játszották örök játékukat. Az inas készségesen megvilágította a fáklyával a képeket. A kőteremben számos világló égett, és magas lábú füstölőedényben finom illatú szerek parázslottak, csökkentve a sírkamra rideg kőszagát és a festékek fémszagát. Miután egy ideig hagyott nézgelődni, a művész újra szörnyen káromkodott, görögül is, bizonyára abban a hiedelemben, hogy külföldi létemre másként meg sem értem.
- Elég tűrhető, idegen - jegyezte meg. - Rosszabb képeket is festettek sírkamrákba, vagy nem? De javában küszködöm ezzel az álnok lóval, ami nem hajlandó úgy alakulni, ahogyan én akarom. Lelkesedésem kihunyóban, a korsóm üres és a festékpor utálatosan karcolja a torkomat.
Ránéztem. Nem volt idős férfi, hanem körülbelül velem egykorú. Mintha már korábbról ismertem volna lángoló arcát, hosszúkás szemét és duzzadt száját. Amikor felém fordult, a bor savanykás szaga csapott meg, de az ő lélegzetében ez nem volt ellenszenves. Vágyakozó pillantást vetett cserépkulacsomra, amit szalmaburokban hordoztam, örvendezve felemelte szögletes tenyerét és gömbölyű ujjait, és felkiáltott:
- Téged az istenek küldtek éppen a megfelelő pillanatban, te idegen! Fufluns beszélt. Beszélj te is a magad részéről. Saját nevem Aruns, tiszteletből a Velthuru nemzetség iránt, amely a pártfogásába vett.
Megcsókoltam a kezem, hogy tisztelettudó barátságot mutassak iránta, és nevetve így válaszoltam:
- Szóljon először öblös agyagkulacsom, amit magammal hoztam, hogy a perzselő hőségben séta közben felüdítsen. Kétségtelenül Fufluns küldött hozzád, noha mi görögök Dionüszosznak nevezzük őt.
Ő levette a kulacsot a csípőmről, még mielőtt a nyakamból leszedhettem volna a szíját, és egyenesen a szája felé fordította, a kőpadozat sarkába hajítva a dugót, mintegy jelezve, hogy erre nem lesz többé szükségem a cserépkulacsomba. Páratlan ügyességgel egyenesen a kellő helyre csorgatta a vörös bort, egyetlen cseppet sem hagyva kárba veszni, megkönnyebbült sóhajjal megtörölte keze fejével a száját, és így biztatott:
- Ülj le, idegen. Bizony, a Velthuruk ma reggel bizonyos okok miatt haragudtak rám, és azzal vádoltak, hogy lassú vagyok a munkában. Hogyan is értené meg egy arisztokrata a művész nehézségeit? Ezért vizet öntöttek rám, és szekérre rakattak, és csak korsónyi vekuniai forrásvizet adtak útravalóul. Gúnyolódva még azt is mondták, hogy ennek elegendő ihletet kellene adnia nekem a ló megfestéséhez, mivel a nimfát arra ihlette, hogy örök varázsigéket mormoljon Tarquinii érdekében.
Leültem a kőpadra. Ő sóhajtva mellém telepedett, és homlokáról a másnaposság keserű verítékét törölgette. Elemózsiás tarisznyámból vékony ezüstkupát vettem elő, amit magamnál tartottam, hogy szükség esetén megmutassam, nem vagyok közönséges férfi, megtöltöttem, egy cseppet a padozatra loccsantottam, ittam, és átnyújtottam neki. Ő felnevetett, sűrű nyálat köpött a padozatra, és így beszélt:
- Egyáltalán ne tettesd magad, barátom. Az embert az arcáról, a szeméről lehet megismerni, nem a ruhájáról vagy az áldozati szokásairól. A borod testes zamata jobban beszél melletted, mint az ezüstkupa. Jómagam annyira összebarátkoztam Fuflunsszal, hogy merő pazarlásnak tartanám, ha akár egy cseppet is neki áldoznék belőle.
Az inast is megkínáltam, de a ragyogó szemű ifjú mosolyogva rázta a fejét, és tisztelettudóan állva maradt, miközben mi ültünk. Ebből megértettem, hogy Aruns kócos haja és festékfoltos ruhája ellenére sem jelentéktelen ember.
- Szóval görög vagy? - faggatott, a nevemet nem kérdezve. - Hiszen vannak nálunk görögök Tarquiniiben és Caerében, és egészen szép korsókat csinálnak. De jobb, ha nem avatkoznak a szent festményekbe, még akkor sem, ha néha olyan buzgón vetjük össze mintáinkat, hogy egymás fején törjük össze a kiürült edényeket.
Intett a fiúnak, aki széles tekercset hozott elő. Aruns kigöngyölítette, és hosszasan nézte a jól megrajzolt és kiszínezett táncosokat és birkózókat, zenészeket és lovakat. Úgy tett, mintha a festmények eredeti mintáit mutogatná nekem, de a szeméből és összeráncolt homlokáról láttam, hogy gondolatai egész idő alatt a félbemaradt munkánál jártak.
- Ez természetesen segít - mondta szórakozottan. Maga elé meredt, majd tapogatózva az ezüstkupa után nyúlt, és fenékig kiitta, anélkül hogy maga észrevette volna.
- Találgatás nélkül jelzi a helyes színeket, és az inas előre a falra karcolhatja a szokásos ábrák körvonalait. De a minta csak addig segít, amíg nem köti meg az embert, hanem felszabadítja és megkönnyíti saját ábrándképeinek a játékát.
A képes tekercset az ölembe dugta, nem vesződve felgöngyölítésével, felpattant, és a szemközti fal mellé állt a fémből készült rajzolószeggel a kezében. Egy versenyló nyakát fogó ifjú képén dolgozott, és nagy részével el is készült már: a ló hátsó felével és mellső lábaival és a mögötte álló ifjúval. Csupán a ló feje és nyaka meg az ifjú két keze hiányzott. Amint óvatosan közelebb léptem, láttam, hogy ezeknek a körvonalait is bekarcolta már a puha köbe. Csakhogy a mester nem volt elégedett. Közelebb lépett, majd újra távolabb, a fémszeggel a levegőbe rajzolt, és hirtelen felfogtam, milyen elevenen látta maga előtt az izmosan sovány, mellső patáját felemelő és a fejét érzékenyen felkapó telivért. A rajzolószeggel már karcolta is a falra a fej új körvonalait. A ló feje kifejezőbben emelkedett a magasba, a nyaka feszülőbben ívelődött, élt. És az egész munka nem is tartott egy percnél tovább. Az inas futott, hogy nyújtsa neki a sörteecsetet és a festékes csészéket. Szinte megszállottan, ideges kézzel festette Aruns a ló fejét, nem is követve pontosan az előbb karcolt körvonalakat, hanem még festés közben is javítgatva a fej helyzetét.
Aztán elfáradva kikeverte a világosszürke festéket, és könnyedén, nem is vesződve azzal, hogy előre megrajzolja a körvonalakat, megfestette az ifjú két kezét, amint a ló nyakát fogta. Végül feketével erősítette a kar körvonalait, ugyanakkor mintegy megduzzasztva az izmokat egészen az ing rövid ujjának a kék határvonaláig.
- No így! - jegyezte meg beleunva. - Ennyi talán elég a Velthuruknak a mai napra. Hogyan érthetné meg egy hétköznapi ember, hogy csak e néhány pillanat kedvéért születtem, nevelkedtem, tanultam, rajzoltam, kevertem a festékeket, gyötrődtem, teremtettem az egész életet. Te, idegen, láttad, hogy csak néhány pillanatig tartott. Bizonyára úgy gondoltad, hogy ez az Aruns nagyon tud. De ez nem tudás, sokan, sőt túl sokan is vannak olyanok, akik tudnak. Az én lovam örökkévaló, és ilyet éppen így még soha senki nem festett ezelőtt. Ebben rejlik a különbség, amit a Velthuruk nem értenek meg. Ez nemcsak festék és tudás. Szenvedés és révület ez egészen a halál küszöbéig, hogy kifejezhessem az élet játékát és szeszélyét a maga egész szépségében.
- A Velthuruk igenis megértik ezt - szólalt meg vigasztalón az ifjú -, jól megértik. Hiszen csak egy Aruns van, a festő. És ők nem haragszanak rád. Csak a javadat akarják.
De Arunsot nem lehetett ilyen könnyen megnyugtatni.
- A lefátyolozott istenek nevére - fogadkozott, hogy az inas összerezzent. - Vegyétek le rólam ezt a terhet. Hiszen tengernyi epét kell nyelnem azért, hogy néhány száguldó pillanat alatt egy cseppnyi örömet sajtolhassak ki belőle, amikor magam is elégedett lehetek a munkámmal.
Gyorsan megtöltöttem ezüstkupámat, és a kezébe adtam. Ő felnevetett, megértett, és így szólt:
- Igazad van, néhány vedernyi bor természetesen keveredett az epéhez. De mivel szabadítanám fel magamat, ha nem borral? Nem olyan könnyű a munkám, mint az emberek hiszik. Ez a józan fiatalember megérti majd, ha eléri az én koromat, ha olyanná fejlődik, mint remélem.
Kezét az ifjú vállára tette. Javasoltam, hogy térjünk vissza együtt a városba, és ebédeljünk együtt. De Aruns a fejét rázta, és így magyarázott:
- Nem, naplementéig itt kell maradnom, és időnként még tovább is itt maradok, hiszen itt, a hegy mélyében nincs sem éjszaka, sem nappal. Ha másért nem, a Velthuruk kedvéért. De nekem tényleg sokat kell gondolkodnom, te idegen.
Az üres hátsó falra mutatott, és láttam, milyen erőteljesen kavarogva és újra köddé homályosulva tornyosulnak és váltakoznak benne a képek.
- Olyasmit kell festenem, amit eddig még nem festettek - mondta. - Magam akarom így, és senkinek még elmondani sem merem, mit akarok festeni. De a Velthuruk megérdemlik. Az ő kedvükért teszem meg, még ha belehalok is.
Rólam megfeledkezve, magában motyogva folytatta:
- Hiszen jártam Volsiniiben, amikor az új szeget verték a templom oszlopába. Hiszen a lukumók megengedték nekem, hogy lássam azt, amit az egyszerű emberek nem látnak, amíg a függönyök le nem ereszkednek. Ők bíztak bennem. Kell annyira férfinak lennem, hogy rászolgáljak a bizalmukra. Képesnek kell lennem erre, még ha nem merném is. Még ha félnék is a saját gyengeségem miatt. Ha ez sikerül nekem, soha többé nem kell félnem. Kész vagyok akár a halálra is. Én, Aruns.
Ismét eszébe jutottam az ezüstserlegemmel együtt.
- Bocsáss meg, idegen - kérlelt. - A te arcod még sima, noha korombeli lehetsz. Magad látod ezt a duzzadt számat, ezt a fáradt szempárt, homlokom ráncait és az elégedetlenség barázdáit a szám sarkában. De mással nem vagyok elégedetlen, csak önmagammal. Számomra minden jó. Csak magamat emésztem, hogy olyasmit alkossak, amit eddig még nem csináltak. Az istenek legyenek velem és veled is, te idegen. Jó szerencsét hoztál nekem, hogy a kis problémát a lóval megoldhattam, úgyhogy jómagam elégedett lehetek vele.
Búcsúzónak fogtam fel a szavait, és nem akartam tovább zavarni töprengésében, amint az üres falat nézte mereven, és fémszegével türelmetlen mozdulatokat tett a levegőben. Bizonyára maga is szégyellte, hogy ilyen hirtelen elkergetett, mert még hozzátette:
- Bizony, idegen. Azok, akik semmit sem értenek meg, bármivel beérik, amíg szokásos vonalakat és színeket találnak benne. Ezen a világon sok a hozzáértő, és ők jól boldogulnak, és számukra könnyű az élet. Az igazi művész csak önmagával kelhet versenyre. Nem, egyetlen vetélytársam sincs ezen a világon, hanem önmagammal versengek, én, Aruns, Tarquiniiből. Ha jót akarsz nekem, barátom, itt hagyod nekem az agyagkulacsodat látogatásod emlékére. Érzem, hogy még félig van. Szép vállad fárasztod, ha a perzselő napsütésben visszacipeled a városba.
Szívesen odaadtam agyagkulacsomat ennek a figyelemre méltó embernek, hogy felfrissítse magát, mivel nagyobb szüksége volt rá, mint nekem.
- Találkozunk még - mondta ő.
Nem ok nélkül láttam az istennő jelét a kőfalon, amikor leereszkedtem a sírkamrába. Úgy rendeltetett, hogy találkozzam ezzel a férfival, és készen is lássam a festményt, amit éppen tervezgetett. De ő magáért is találkoztam vele, hogy a jó szerencse segítse a munkájában, hogy ezt sikerre vigye, és megmentse őt az ember legszörnyebb reménytelenségétől. Ezt megérdemelte. Már akkor tüstént ráismertem az arcáról meg a szeméről. Ő, Aruns, azok közé tartozott, akik visszatérnek.

5
Néhány hétig nem találkoztam Arunsszal, és nem is kívántam újra lemenni a sírkamrába, attól tartva, hogy zavarom a munkájában, noha még néhányszor ugyanazon az úton jártam a száz és száz kupola mellett, belélegezve békéjüket, miközben a széles kilátástól repesett a szívem. De szüret táján a holdfényes utcán az ivócimboráitól támogatva jött felém olyan szörnyű részegen, hogy, azt hiszem, bor miatt embert még sohasem láttam ilyen borzalmas állapotban. Ennek ellenére tüstént rám ismert, megállt, hogy megöleljen, nedves szájával csókot cuppantott az orcámra, és így kiáltott:
- Hát te vagy az, idegen? Vágyódtam utánad. De néhány józan napot tartottam töprengve és forró fejjel tervezgetve, és olyankor nem szívesen találkozom emberekkel, még olyan jó barátokkal sem, mint te. Most itt a megfelelő pillanat. A fejemnek szüksége van egy belső meg¬tisztító mosásra, mielőtt hozzáfognék a munkához. Gyere, testvérem, rúgjunk be ez egyszer együtt, mint a disznó, hogy megtisztítsam a fejem a hiábavaló gondolatoktól, és végül kihány¬jak a testemből minden földi szennyet, hogy hozzáláthassak az isteni dolgokhoz.
Többé-kevésbé így beszélt, bár csúnyán dadogva. Végül ezt kérdezte:
- Miért bolyongsz éjszaka józan fejjel az utcán, te idegen?
- A római Turnus vagyok, és jóniai menekült - véltem a legjobbnak megmagyarázni zajongó barátainak, Arunshoz pedig így szóltam: - Teliholdnál gyötör az istennő, és kiűz az ágyamból.
- Csatlakozz a társaságunkhoz - szólított fel. - Mutatok neked eleven istennőket elölről meg hátulról, ahányat csak akarsz.
Erőszakkal a hónom alá dugta a karját, és a füléről lelógó szőlőlevél-koszorúhoz szorította a fejem. Követtem őt és a barátait abba a házba, amit a Velthuruk rendeztek be lakásának. A felesége felébredt álmából, és ásítozva jött elénk. De nem kergetett ki bennünket, ahogyan vártam. Ellenkezőleg, ajtót nyitott nekünk, és világosságot gyújtott, gyümölcsöt, árpakenyeret és korsóba rakott sózott halat vett elő, sőt még Aruns bortól nedves haját is igyekezett illendőbbre fésülni.
Mivel józan voltam és idegen a városban, szégyenkeztem, hogy az éj közepén betolakodtam egy alkalmi ismerős házába, megmondtam a nevemet, és bocsánatot kértem Aruns feleségétől.
- Eddig még nem találkoztam hozzád fogható feleséggel - mondtam udvariasan. - Bárki más nő nekiesett volna a férjének, képen törölte volna, egy csöbör vizet öntött volna a nyakába, és szitkozódva kergette volna ki a barátait, bármennyire a szüretet ünnepeljük is.
Ő felsóhajtott, és így válaszolt:
- Nem ismered a férjemet, Turnus. Én ismerem, miután több mint húsz éve élünk együtt. Állítom, hogy nem voltak könnyű évek. De évről évre jobban megismertem őt, noha nálam gyengébb nő már régen összecsomagolta volna a motyóját, és elhagyta volna a házat. Neki szüksége van rám. Már aggódtam miatta, mert több hétig egyetlen cseppet sem ivott, hanem töprengett és sóhajtozott, fel s alá járkált, viasztáblákat tört össze, és drága papírlapokat tépett szét, amikre a képeit rajzolta, úgyhogy már-már attól tartottam, megzavarodik. Most jól érzem magam. Mindig így történik, amikor tisztulni kezdenek benne a képek. Ez néhány napig vagy egy hétig is eltarthat, de miután kijózanodik, munkaköpenyt vesz magára, és már napkelte előtt siet a sírkamrába, hogy ne vesztegesse a drága perceket. Nem házsártoskodik, és nem üt meg engem, de szörnyen tékozol, hitelbe látja vendégül a barátait, és senkinek sem engedi meg, hogy neki fizessen. De ez nem sokat jelent, mert a Velthuruk gondját viselik, és új ruhát meg páratlanul értékes ajándékokat kap tőlük, ha befejezi a sírkamrát.
Miközben mi beszélgettünk, Aruns az udvarra tántorgott, és előszedte a nagy boroskorsót, amit a szalmakazalba rejtett. Jöttében feltörte a pecsétjét, ügyesen kinyitotta a korsót, levakarta róla a viaszt, és tartalmát nagy keverőedénybe öntötte, ami a domborműveiről következtetve korinthoszi munka volt. A szobában láttam egy rendkívül finom vörös ábrás attikai serleget is, de az egyik füle le volt törve.
Az asszony nem sértette meg Arunsot és a barátait azzal, hogy vizet keverjen a borba. Ellenkezőleg, előhozta a ház legdrágább serlegeit, és magának is töltött.
- Így a leghelyesebb - mondta engem köszöntve, az okos nő tapasztalt mosolyával. - Az évek megtanítottak rá, hogy minden könnyebben elviselhető, ha magam is leiszom magam. Akkor már nem sokat törődöm a törött edényekkel, az összemocskolt padozattal, sem a kapufélfával, amit a vendégek távoztukban magukkal visznek.
Egy serleget adott a kezembe. Miután kiittam, láttam, hogy modern attikai kerámia, és az alján egy kép tűnt elő, amelyen kecskelábú szatír egy kapálózó nimfát vonszolt magával. A kép megmaradt emlékezetemben annak az éjszakának a jelképeként, mivel hamarosan megjelent a házban két táncosnő, akiket az álmukból vertek fel, és az udvarra meg a kertbe telepedtünk át, nem törődve a szomszédok éjszakai nyugalmával, mivel a szűk szobában nem volt elég hely számukra, miután megrészegedtek.
Rómában azt mesélték nekem, hogy az etruszkok legszilajabb táncai is szent táncok, és hogy ezeket csak a hagyományos módon járják az istenek gyönyörködtetésére. Ez nem volt igaz, mert miután egy ideig lobogó ruhával szent táncokat jártak, hogy ezek képe beivódjék Aruns elhomályosult szemébe, mindkét nő levetette ruhájának egy részét, és puszta életörömből táncolt mezítelen felsőtesttel, hogy szépségükkel gyönyörködtessenek bennünket. Aligha lett volna szükségük borra az átszellemüléshez, mivel az egyik vendégről kiderült, hogy a fuvolázás mestere, és sem keleten, sem nyugaton még sohasem hallottam olyan vérpezsdítő fuvoladallamokat. Ettől jobban megpezsdült a vér az ember ereiben, mint a bortól.
Végül az a két szép és tüzes leány a holdfényben a gyepen táncolt úgy, hogy egyetlen öltö¬zé¬kük az a két gyöngysor volt, amit az egyik vendég hanyag mozdulattal ajándékként a nyakukba dobott. Utólag hallottam, hogy ő volt az ifjú Velthuru, noha a társasága kedvéért ugyanolyan egyszerűen volt öltözve, mint ők. De az olcsó ruha nem rejthette el arcának finom vonásait, hosszúkás szemét és ápolt kezét.
Engem is megszólított, ivott velem, és így szólt:
- Ne vesd meg ezeket a részegeket, Turnus. Mindegyikük mester a maga területén, és a társaságban én vagyok a legfiatalabb és a legjelentéktelenebb. Meglehetősen jól lovagolok ugyan, és értek a kardforgatáshoz, de semmiben sem vagyok mester.
Közönyösen a két táncosnőre mutatott, akik már érett nők voltak, és így magyarázott:
- Ugye látod, hogy a maguk területén ők is mesterek. Tíz- meg húszévi mindennapos gyakorlatra van szükség, amíg az ember a testével az isteneket jelenítheti meg.
- Teljes mértékben értékelni tudom a látványt és azt, hogy a társaságodban vagyok, te nemesember.
Ő nem vette zokon, amikor észrevette, hogy felfedeztem arisztokrata mivoltát. Ennyire fiatal és hiú volt, noha a Velthuru nemzetséghez tartozott, és egyetlen Velthurunak sem kell hiúnak lennie, mert különben is az, ami. Olyan régi nemzetséghez tartozott, hogy szerintem ösztö¬nö¬sen megismert engem, és ezért egyáltalán nem is csodálkozott, hogyan kerültem a társaságba. Ezt csak sokkal később fogtam fel.
Mivel Aruns csordultig megtelt egyetértéssel az egész világ és önmaga iránt is, kihasználtam az alkalmat, hogy megkérdezzem:
- Miért festetted kékre a lovat, mester?
Aruns homályos szemmel zavartan rám meredt, és így válaszolt:
- Mert kéknek láttam.
- De - vetettem ellen - még sohasem láttam kék lovat.
Aruns nem haragudott meg, csak sajnálkozva csóválta a fejét, és ezt mondta:
- Ebben az esetben sajnállak téged, barátom.
Ennél többet nem beszéltünk a dologról, de a szavai tanulságot jelentettek számomra. Eztán már a saját szememmel is nem egyszer kéknek láttam a lovat, a többi színtől függően.
A következő napon nagyon rosszul éreztem magam, és a testem úgy tisztult meg, ahogyan Aruns megjósolta. Hallottam, hogy Aruns a folyópartra ment úszni, és ott tölgylevélkoszorút kötött a fejére annak jeléül, hogy soha az életben egyetlen csepp bort sem ízlel meg többé, és hogy e tekintetben szilárd az akarata, mint a tölgyfa. Több ízben ugyanígy cselekedett már korábban is, hogy a barátai fölöslegesen ne csábítsák közös ivászatra, mivel nála már betelt a mérce, sőt túl is csordult.
És egy hét sem telt el, amikor az inasa zihálva futott értem a szálláshelyemre, és égő arccal így kiabált nekem:
- Turnus, Turnus, a munka elkészült, és a mester érted küldött, hogy te lásd elsőnek jutalomból, hogy jó szerencsét hoztál neki.
Olyan kíváncsi voltam, hogy lovat béreltem, és vágtában lovagoltam a völgybe, meg fel a lejtőn a holtak városába, a ló hátán magam mögé ültetve az inast, aki megszeppenve kapaszkodott a derekamba. Csak a végtelen panoráma és a sírkamrák kimondhatatlan békéje késztetett arra, hogy szégyenkezzem türelmetlenségem miatt, és lépésre fogjam vissza a lovat. Abban a pillanatban az égen felszakadozott az őszi felhőfüggöny, és a nap melege egyenesen az arcomba sütött. A fölösleges sietség után egész lényemen könyörületes áhítat ömlött el a nap sugaraitól.
- Az istenek néznek bennünket - súgta a hátam mögül a fényes szemű ifjú, és a keze szorosabban fogta a derekam. Furcsa bizonyosság fogott el, mintha ő lett volna az istenek hírnöke.
Miután leereszkedtem a sírkamrába, az egész hátsó fal készre festve tárult a szemem elé halvány színeivel, elégedett összhangot, bánatos örömet és szépséget lehelve felém. Aruns nem fordult meg, hogy üdvözöljön, még mindig mereven nézte a művét, és ő maga sem akarta egyetlen szóval sem zavarni a pillanat isteni áhítatát.
A tető peremét egy nyaralólak nyitott függönyének redői övezték. Középen minden földinél összehasonlíthatatlanul magasabban emelkedett az istenek lakomaheverője, többszörös derékaljával. Kétszeres párnán magasodott a két fehér kúp ünnepi koszorúkkal. A heverő lábrészénél egymás mellett feküdt a két levetett köntös. Az istenek heverőjének jobb felén sokkal, de sokkal alacsonyabban, emberi heverőn pihent az ünneplő pár, mögöttük pedig ifjak keze emelkedett a magasba az isteneket köszöntve. Bal felől egy keverőedény és kezét felemelő nő látszott. Amikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy a művész a sátor redőit a két oldalfalig húzta, úgyhogy azok az epizódok, amelyeket Aruns korábban megfestett, kapcsolódtak a felemelő összképhez, amit az istenek heverője uralt.
- Az istenek lakomája - suttogtam szent remegés hatalmában, mert szívem megértette a festményt, bár földi eszem nem volt elegendő a megmagyarázására.
- Vagy a lukumó halála - felelte Aruns.
Egy tovaröppenő pillanatig a napnál fényesebb szikraként tudtam, hogy mit akart mondani ezzel, és miért lettem tanúja a festmény születésének. De e tudatosság pillanata elszállt. Visszatértem a földre és a hétköznapokba és a hegy mélyére.
- Igazad van, Aruns - mondtam. - Előtted ilyesmit talán még senki sem mert festeni. Maguk az istenek fogták az ecsetedet, és választották ki számodra a színeket. Másként nem tudom megmagyarázni, hogyan érhetted el a földön az elérhetetlent.
Félénken megérintettem a vállát. Amikor felém fordult, megöleltem. Festékkel összekent, borostás feje a nyakamra nehezedett, és ő sírva fakadt. Erős teste remegett a megkönnyebbült zokogástól, míg végül kihúzta magát, piszkos kézfejével megtörölte a szemét, még jobban összekenve az arcát, és így kérlelt:
- Bocsáss meg, Turnus, ha könnyezem, de éjjel-nappal dolgoztam, és az elkerülhetetlen pillanatokat a kőpadozaton aludtam át, míg újra fel nem ébredtem a sírkamra hidegére. Nem sokat ettem. A festék volt a kenyerem. Nem sokat ittam. A vonalak voltak az italom. És bár magam sem tudom, hogyan sikerülhetett nekem, vagy egyáltalán sikerült-e. De valami azt állítja bennem, hogy ezzel a festménnyel egy egész korszak ér véget, még akkor is, ha tovább folytatódnék. Ezzel a festménnyel talán véget ér a tulajdon életem is, még ha egy-két évtizeddel tovább tartana is. Ezért sírok.
Ebben a pillanatban az ő szemével láttam és az ő szívével éreztem a lukumó halálát, és tudtam, hogy új korszak köszönt be, csúnyább, romlottabb, evilágibb, mint ez a korszak, amit még megvilágított a lefátyolozott istenek ragyogása. A védőszellemek és a szép földi istenek helyére szörnyek és kegyetlen lények emelkednek majd az alvilág mélységeiből, ahogyan a jóllakottságtól puffadt ember is lidérces álmokat lát, miután túlságosan megtömte a gyomrát.
Többet nem kell mesélnem Arunsról és a festményéről. Elutazásom előtt értékes ajándékot küldtem jó feleségének, de neki magának semmilyen ajándékot nem küldtem, mert semmiféle ajándék nem kárpótolhatta volna azért, amit nekem mutatott.
Milyen értékes ajándékokat adhattam volna én, aki marhapásztorként keltem útra Rómából? Az egyik napon a városon kívül elsétáltam egy színes vászonernyő mellett, ami alatt előkelő ifjak heverésztek és kockáztak. Köztük volt Lars Arnth Velthuru is. Fehér kezét nyújtva rám kiáltott:
- Jössz-e közénk, Turnus? Válassz helyet magadnak, töltesd meg a kupádat, és fogd a kockákat.
A társai furcsállva néztek rám, mert olcsó utazóruhám volt rajtam, a lábamon pedig a vastag talpú lábbelim. Gúnyt láttam a szemükben, de senki sem mert ellenkezni Lars Velthuruval. Láttam a fákhoz kötve szép paripáikat, amint a földet kapálták a lábukkal, és megértettem, hogy ők a tarquinii lovagok előkelő tisztjei, akikhez Lars Arnth Velthuru is tartozott. Nem éreztem elfogódottságot velük szemben. Lars Arnthtal szemközt letelepedtem a földre, köntösöm szegélyét a térdem köré húztam, és így válaszoltam:
- Nem sokszor dobtam kockát, de veled mindig kész vagyok a játékra.
A többi ifjú elképedve felkiáltott, de Lars Arnth rájuk szólt, hogy hallgassanak, a pohárba ejtette a kockákat, és felém nyújtotta a poharat.
- Egészbe játszunk? - kérdezte mellesleg.
- Nekem mindegy - válaszoltam gondtalanul, arra gondolva, hogy egész aranyról vagy egész mina ezüstről lehet szó, mivel ilyen előkelő ifjak jöttek össze játszani.
- Hohó! - kiáltoztak az ifjak, és többen közülük összecsapták a kezüket ezt kérdezve: - És felelsz is a tétedért?
- Csendet! - förmedt rájuk Lars Velthuru. - Ez a férfi felel a tétjéért. Magam kezeskedem érte, ha más nem vállalja érte a kezességet.
Dobtam a kockákkal. Aztán rajta volt a sor, dobott és nyert. Ily módon egymás után háromszor vesztettem, gyorsabban, mint ahogy a boroskupából kortyolgatni tudtam.
- Három egész - jegyezte meg Lars Velthuru, és hanyag mozdulattal félredobott három szépen díszített elefántcsont lapot. - Ki akarod fújni magad közben, Turnus barátom, vagy folytassuk talán?
Az égre pillantottam, és arra gondoltam, hogy három mina sok pénz. Ajkammal hangtalanul Hekatét szólítottam, emlékeztetve őt az ígéretére. Amikor elfordítottam a fejem, gyíkot láttam, amint tovasurrant, hogy a földből kiálló közeli kövön sütkérezzék a napon. Az istennő velem volt Hekaté alakjában.
- Folytassuk - javasoltam, kiittam a serleget, és újra dobtam a kockákkal, már előre az édes diadalujjongás hatalmában. Előrehajoltam, hogy leolvassam a dobásomat, mert az etruszkok nem pontokkal, hanem betűkkel jelölték a kockaoldalakat. Miután leolvastam a számokat, láttam, hogy a lehető legjobbat dobtam. Lars Velthurunak tulajdonképpen nem is lett volna érdemes megpróbálnia, de mégis dobott, és vesztett. Most rajtam volt a sor, hogy háromszor egymás után így nyerjek. A nemesifjak megfeledkeztek a gúnyolódásról, és az izgalom hatal¬mában lélegzetüket visszafojtva hajoltak le, hogy tekintetüket a pergő kockákra szegezzék. Nem tudták megállni, hogy fel ne kiáltsanak, és valaki így szólt:
- Ilyen játékot még sohasem láttam. A keze meg sem remeg, és a lélegzete sem lett szaporább.
Ez igaz volt, mert legalább annyira nézegettem a felrebbenő verebeket, és örvendeztem az őszi nap kék egének, mint amennyire részt vettem a játékban. Arnth Velthuru keskeny arcára pír ült ki, és a szeme nagyon fényesen csillogott, bár számára bizonyára mindegy volt, hogy nyer-e vagy veszít. De szerette a játék izgalmát.
- Hát kifújjuk magunkat? - kérdezte, amikor ismét egyenlően álltunk, és visszatette a harmadik elefántcsont lapocskát. Megtöltöttem a serlegemet, vele együtt ittam, és ezt javasoltam:
- Dobjunk még egyszer, de csak egyetlenegyszer, hogy lássuk, ki marad a győztes, és ki veszít. Aztán mennem kell.
Nem tartottam illendőnek, hogy túlságosan sokáig időzzem a fennhéjázó ifjak társaságában. Szerintem elegendő volt, hogy ennyire köszöntöttem Lars Arnthot, aki a barátom volt.
- Ahogy akarod - mondta ő, és elsőnek dobott, annyira izgatta a játék, de tüstént bocsánatot kért, és megjegyezte: - Rossz dobás, de rászolgáltam.
Csupán egy ponttal győztem le, és így volt a legjobb, mert enyhítette vereségének keserűségét. Felálltam, hogy induljak, és az ifjak tisztelettudón utat engedtek nekem.
- Ne feledkezz meg a nyereségedről - kiáltotta Lars Velthuru, és felém dobta az elefántcsont lapocskát.
Elkaptam a levegőben, és megjegyeztem, hogy nem sokat törődöm a nyereséggel, mert nagyobb öröm volt számomra, hogy vele találkoztam, és izgalmas kockajátékot játszottam vele. Az ifjak tátott szájjal bámultak rám, de Lars Velthuru keskeny arcára szép mosoly ült ki, és így válaszolt:
- Elküldöm a rabszolgámat, hogy ma este vagy holnap reggel vigye a szállásodra a nyereséget. Emlékeztess rá, ha megfeledkeznék róla.
De ő nem feledkezett meg a dologról, hiszen a szavaival csak a társait akarta helyreigazítani, akik kezdetben olyan fölényes magatartást tanúsítottak irántam olcsó ruházatom miatt, noha ő mint jó barátot hívott meg. Jobban megértettem a dolgot, amikor ékesen öltözött kincstárosa aznap este tizenkét lepecsételt rúdban egy talentum ezüstöt cipelt a szállásomra, és visszakérte az elefántcsont lapocskát. Csak ekkor értettem meg, hogy amikor egészről beszélt, egy egész talentumra gondolt.
Egy talentum ezüst olyan sok pénz volt, hogy abból könnyen lehetett volna házat építeni, a házat a lehető legszebben felékesíteni és berendezni, a kertjét beültetni, és rabszolgákat vásárolni a ház rendben tartására. Elhatároztam, hogy többé nem kockázom Tarquiniiben, és a csábítások ellenére is hű maradtam elhatározásomhoz.
Tehát gazdag emberként tértem vissza Rómába, miután a volscusok a tél idejére a saját területükre vonultak. De a vagyonommal nem kérkedve eredeti szándékomat követtem, hogy szokásos módon saját kezem munkájával tartom el magam. Természetesen megtartottam magamnak a jó szerencsét, amit Hekatétól kaptam, de egyszerű tengerészként egy gabona¬szállító hajóra szegődtem, ami Tarquinii kikötőjéből Rómába indult, hogy így térjek vissza Rómába. Az etruszkok újra adtak el gabonát Rómába, miután a város szorult helyzetbe került Coriolanus miatt. Megértették, hogy Róma szenátusa mindenképpen tud gabonát szerezni Szicíliából, és jobbnak tartották, ha maguk zsebelik be a hasznot a gabonakereskedelemből, mintsem átengedjék a panormoszi kereskedőknek.
Egy ködös késő őszi napon ismét a római marhavásártér partjára érkeztem, de ezúttal a Tiberis partján lépkedve és a gabonaszállító hajó nehéz vontató kötelétől feltört vállal. Közönséges kecskebőr zacskóban utazásom eredményeként annyi jó ezüstöm volt, amennyit egy ember elbír, és nyomorúságos hajósemberként talán úgy szállhattam volna partra vele, hogy az adó¬szedők észre se vegyék. De jobbnak tartottam bejelenteni nekik, hogy nyomban bejegyezzék az állami könyvekbe. Hiszen előnyöm származhatott belőle Rómában, ha gazdag embernek tartanak, aki önerejéből szerzett vagyont. Nem akartam, hogy továbbra is csak Tertius Valerius élősködőjének tekintsenek.
Ezüstöm megdöbbenést váltott ki a hajóparancsnokból és a hajósemberekből. Nevetve és kurjongatva esküdöztek, hogy habozás nélkül megöltek volna és a tengerbe vetettek volna, ha sejtették volna, hogy kincset hordok magammal. De a könyvelő alkudozás nélkül kifizette rézben a béremet, és a garasokat gondosan az erszényembe raktam. A takarékos embert tisztelték Rómában.
A zsák ezüsttel a hátamon, rongyos ruhában, beretválatlanul és a vontatókötéltől véresre tört vállal újra Róma keskeny utcáiban jártam, és belélegeztem a római mocsaraktól megmérgezett levegőt. Mercurius templománál ugyanazt a félvak augurt pillantottam meg simára kopott görbe bottal a kezében, amint mocskos szakállal valamilyen hiszékeny idegenre várt, hogy kalauzolja, és megmutassa neki Róma látványosságait, és minden jót jövendöljön neki. Isme¬rős¬ként mosolyogva üdvözöltem, de ő csak rám pillantott rövidlátó szemével, és bizonyára nem emlékezett már az arcomra, mert köszönés nélkül hátat fordított. Róma már ismerős volt számomra, ismerősként feleltek a lábamnak az utca kikopott kőlapjai, ismerősen bőgött a szarvasmarha a vásártéren. A vágytól izzott a testem, miközben siettem a Velia lábához, Tertius Valerius házába.
A kapu nyitva állt, de amikor be akartam menni, a kapuőr rabszolgaláncának karikáját hirtelen a kapufélfa kiálló csapjára emelte, ordítozni kezdett, és a botjával hadonászott felém. Csak amikor a nevén szólítottam, akkor ismert rám, és elszégyellte magát. Tertius Valerius a szenátus ülésén van, mondta, de a gazdasszony otthon volt.
Az időközben nagyot nőtt Miszmé futott elém az udvaron, kerekarcúan, bodros hajjal, és átölelte a térdem. Az ölembe vettem, és megcsókoltam, de arcáról Mikon két szeme nézett rám. Ő az orrát fintorgatta, a ruhámat szaglászta.
- Büdös vagy - mondta szemrehányón, és kapálózva kiszabadította magát az ölemből.
Ettől észhez tértem. Óvatosan bementem, és reméltem, hogy megtalálom a házvezetőt, hogy megfürödhessem, és tiszta ruhát vehessek, mielőtt Arszinoéval találkoznék. De Arszinoé már futott is elém, megállt, rám meredt, fehér homlokát haragosan összeráncolta, és felkiáltott:
- Hát te vagy az, Turms? És milyen állapotban jössz vissza? Sejteni lehetett.
Örömöm kialudt. Ledobtam a vállamról a zsákot, és tartalmát a lába elé ürítettem, hogy az ezüstrudak csengve gurultak a padozatra. Arszinoé lehajolt, hogy egy rudat a kezében méricskéljen, és a szemének hinni nem akarva bámult rám. Átnyújtottam neki a modern ékszert, amit Veijiben vettem, meg a mellcsatot, amit Tarquinii legkiválóbb aranyművese készített.
Arszinoé két meleg keze közé szorította ékszereket nyújtó kezemet, és elmosolyodott. Piszkos ruhámmal nem törődve magához ölelt, csókokkal árasztotta el borostás arcomat, és így kiáltozott:
- Ó, Turms, Turms, ha tudnád, mennyire vágyódtam utánad, és milyen gyötrelmes napokat éltünk át itt a volscus veszedelem közepette. Te meg csak gondtalanul vándoroltál egész tavasszal, a hosszú nyáron át a sötét őszi napokig. Hogyan vitt rá a lélek?
Hűvösen megjegyeztem, hogy mihelyt alkalmam nyílt rá, hírt küldtem magamról. Ugyanakkor azt is hallottam, hogy ő jól van és egészséges, miattam hát nem kellett aggódnia. De éreztem karjának melegét és vallanak sima bőrét. Hogyan állhattam volna meg, hogy ne kezdjek olvadozni? Hiszen ő Arszinoé volt. Bármit is tett vagy akart, ez nem enyhítette izzó vágyamat, és magamban csodálkoztam, hogyan élhettem távol tőle ilyen sokáig. Ő a szememből kiolvasta a győzelmét, mélyet sóhajtott, és halkan így suttogott:
- Nem, nem, Turms, előbb meg kell fürdened, és ételt kell kapnod, és tiszta ruhába kell öltöznöd.
De már nem voltam görög, és a ruha sem számított. A köntösöm az átrium padozatán maradt, az ujjasom Arszinoé szobájának a küszöbén, elnyűtt lábbelimet pedig az ágya mellett rúgtam le a lábamról. Ő Arszinoé volt, meztelenségével válaszolt az én meztelenségemre, ölelésével az én ölelésemre, zihálásával az én forró zihálásomra. Szeszélyes arcáról az istennő mosolygott, csábítón, csalogatón, feledhetetlenül.
Így akarok emlékezni rá, Arszinoéra.

6
A tél folyamán a római nép körében forgolódtam, a suburrai rossz hírű társaságban is, hogy megismerjem az emberi természetet. Utazásom megtanított arra, hogy ne legyek többé finnyás a társaságomra, és ne úgy barátkozzam az emberekkel, hogy azt a rangbeli emelkedést latolgassam, amit a társaságuk eredményezhetett számomra. Csupán embereket kerestem, akiket hozzám közelieknek érezhettem. Ilyeneket ugyanúgy találtam az alacsonyrendűek, mint az előkelők soraiban, a cipészek között ugyanúgy, mint az atléták között.
A suburrai nyilvánosházban kockázni kezdtem egy vasszállítmánnyal Populoniából érkezett hajó írnokával. Miután a pénzét elvesztette, hajfonatait tépdesve meggondolatlanul ingyen¬utazást ajánlott fel nekem a hajóján Populoniába, hogy még egyszer dobhasson. Ezt is meg¬nyertem, és ő állította, hogy tartja a szavát, mivel jól tudta, hogy nem térhet vissza többé Suburra örömei közé, ha nem egyenlíti ki játékadósságát. Amikor józanodni kezdett, megértette, mit tett, és így szólt:
- Kellemetlenségekbe taszítottam magam, de bizonyára rászolgáltam a saját könnyelműségem miatt. Legalább etruszk viseletet ölts magadra, és add ki magad etruszknak, amennyire csak képes vagy rá. Elviszlek Populoniába, ahogyan megígértem, de a többiért te felelsz. A mai időkben a vasérc őrei nem szeretik az idegeneket.
Megvigasztaltam, bebizonyítva, hogy folyékonyan tudok az etruszkok nyelvén beszélni, bár addig tettettem magam, hogy rosszul beszélem nyelvüket. Visszaadtam neki azt a pénzt is, amit a játékban elnyertem tőle, úgyhogy vigasztalódhatott a boroskupákkal és a ház leányainak a társaságával. A következő napon szép etruszk ruhámba öltözve, szalaggal díszített hegyes föveggel a fejemen kerestem fel a hajóján. Másnapossága ellenére nagyon örvendezett, amikor látta, hogy nem vagyok alacsonyrendű ember, kijelentette, hogy ugyanúgy elmegyek etruszk¬nak, mint a többiek, és még egyszer megerősítette, hogy tartja az ígéretét. De a tengeren viharok tomboltak, és hajóparancsnoka, visszahajózva Populoniába, rakományt akart szerezni. A szenátus azt ígérte, hogy a vasért marhabőröket ad cserébe, de szokása szerint tétovázott és alkudozott.
Tavaszig tartott, míg útra kelhettünk, és Róma folyótorkolatából északnak vitorláztunk, mindössze két nappal a volscusok érkezése előtt. Végig a tengerparton már füstoszlopok árulkodtak róluk, de miután idejében leereszkedtünk a folyón, kedvező szelet kaptunk, és sikerült egérutat nyernünk. A türrhének partvidékén nem kellett sietnünk, mert ezt Caere és Tarquinii gyors hadihajói őrizték.
A szelek változékonyak voltak, mint mindig tavasszal, de a delfinek vidáman ugráltak a hajó kerek orra előtt, és rajban keringtek a hajó körül. A tenger veszedelmeit kerülve éjszakára általában kikötöttünk valamelyik védett öbölben, amelyekből volt elég az útvonal mentén. Több védett hely meg is volt jelölve, úgyhogy már messziről látszott, és a hajóparancsnok meg a kormányosok előre tudták, merre tartsanak. Több helyen éjszaka jelzőtüzek égtek a lakatlan vidékeken is, és ezeket a tüzeket olyan férfiak táplálták, akik egész életükben a tengert járták, és akiknek a közeli kikötő vagy kereskedőhely kunyhót építtetett, és fedezte a megélhetésüket. A türrhének teherszállító hajói ilyen biztonságosan vitorláztak délről északnak és északról délnek a szárazföld partvonala mentén.
Miután elhajóztunk Vetulonia mellett, és bal felől láttuk az etruszkok híres ércszigetét, meg¬pillan¬tottuk Populonia földi jeleit, és őrladik kísért bennünket a kikötőbe, hogy meggyőződ¬jenek róla, nem teszünk partra sem árut, sem idegeneket a kikötőbe érkezés előtt. Egész sor rakodódereglye mellett haladtunk el, amelyek súlyos terhüktől a peremükig merültek a vízbe, és amelyek vitorla és evezők segítségével igyekeztek az érckirakó helyre. Végig a parton az ormótlan rakodóhíd mögött sötétvörös érchegyek látszottak, ezek mögött pedig füstoszlopot okádtak magukból a vasolvasztó üregek.
Miután sikerült a hajó tatját a parthoz erősítenünk és a lépcsőt a szárazföldre tennünk, hajónkat gyorsan körülzárták a tetőtől talpig vasba öltözött őrök. Korábban még sohasem láttam ilyen komor látványt, mivel az őrök vasvértezetén egyetlen szokásos dísz vagy jelzés sem látszott. A pajzsuk is sima volt, és a sisakjuk kereken és a fejhez szabva a sima mellvért egyenes vállrészéig ért. A szem és a száj magasságában négyszögletes nyílásokat vágtak a sisakra, úgyhogy az őröknek nem is volt ember- vagy katonakülsejük, hanem inkább ember¬telen szörnyeknek vagy kemény páncélú állatoknak tűntek. Lándzsájukról és kardjukról is hiányzott minden díszítés. Ennek a hideg célszerűségnek a látványa ijesztőbb volt, mint a sisakon lobogó fekete lófarok vagy a hős pajzsán vicsorgó ábra.
Az ugyanilyen egyszerűen szürke köntösbe öltözött ellenőrök fegyvertelenül léptek a hajóra, és a hajóparancsnok megmutatta hajózási tábláját és a különböző kikötőkben ráütött pecséteket, amik hajózási útvonalát igazolták. Az írnok megmutatta a rakomány jegyzékét, és aztán minden férfit az ellenőrök elé szólítottak, hogy igazolja magát.
Először mindegyiknek meg kellett mutatnia a kezét, és az ellenőrök megnézték, valóban bőrkeményedéses-e a tenyerük az egész életükben végzett kötélhúzástól és evezéstől. Csak aztán néztek az emberek szemébe, és nem sokat törődtek vele, hogy származását tekintve ibér vagy szárd vagy pedig valamelyik part menti törzsből származó halász, ha megállapították, hogy közönséges tengerész, aki a kikötőben csak a maga boradagját kereste, meg egy olcsó nőt ágybéli társának.
Mint utas, utolsónak maradtam. A szigorú ellenőrzés láttára örültem, hogy nem próbáltam tengerészként Populoniába jutni. Szép tarquinii ruhámat vettem magamra, és a hajamat befontam a vállamra. Az írnok zavartnak látszott.
Csodálkozásomra az ellenőr csak az arcomra nézett, és aztán a társaira pillantott. Az a három mogorva férfi mereven nézte az arcomat. A legfiatalabb közülük a szája elé kapta a kezét, de elöljárója szigorúan összevont szemöldöke alól nézett rá, fogott egy egyszerű viasztáblát, pecsétjével rányomta a város Gorgó-fejét, és átnyújtotta nekem ezekkel a szavakkal:
- Írd rá magad a nevedet, idegen. Szabadon jöhetsz és mehetsz a városunkban, ahogyan kívánod.
Amikor a szemébe néztem, megértő villanást láttam benne, és gyanakodtam, hogy előre tudott érkezésemről, de valamily oknál fogva a város megengedte, hogy partra szálljak. Attól féltem, kelepcébe akarnak csalni, hogy foglyul ejtsenek és később elítéljenek túlzott kíváncsiságom miatt. Ezért jobbnak véltem tüstént felfedni szándékaimat, és így magyaráztam:
- Szívesen elmennék az ércszigetre is, hogy lássam a híres bányákat, és a szárazföldön is szeretnék vándorolni, hogy megnézzem azt a vadon erdőt is, amiből a szenet nyeritek, hogy az ércből vasat csináljatok.
Az ellenőr felvonta ferde szemöldökét, és türelmetlenül megjegyezte:
- A tábládon rajta van Gorgó-képünk mint jelszó. Csak a nevet írd rá, amit használni kívánsz.
- Turnus vagyok Rómából - próbáltam meglepődve magyarázkodni, de az ellenőr elhárító kézmozdulattal félbeszakított, és így szólt:
- Semmit sem kérdeztem, és soha ne is mondd, hogy a nevedet vagy a nemzetségedet vagy a lakóhelyedet tudakoltam volna.
Ez a bánásmód elképesztő volt. Az írnoknak tátva maradt a szája, és egészen más szemmel nézett rám. Jómagam nem tudtam megérteni, miért bánnak velem ilyen kegyesen abban a városban, amit a külföldiek elől éppoly éberen őriztek, mint Karthágó a maga hadikikötőjét és tengeri térképeit.
Populonia mint város ugyanolyan, mint az őrei: cicomátlan, sivár és célszerű. A megerőltető munkát lakosai dicsőségnek tartják, és az olvasztógödrök füstje feketére kormozta a házak festett tetődíszeit. Gorgó volt a város jelképe, és a pörölyös Sethlans az istene, úgyhogy templomában Sethlans állt középen, Tinia és az Álom pedig a két oldalhajóban. Ennyire tisztelték Populonia lakosai a vas istenét. Hallottam, hogy a városban éltek nemzetségek, amelyek gazdagabbak voltak, mint a többi etruszk város leggazdagabb nemzetségei, de ezek a vasdinasztiák féltékenyen titkolták gazdagságukat, egyszerűen öltözködtek és ettek, és fiaikat fiatalon a szigetre küldték, hogy az ércet fejtsék, aztán meg a hámorok izzó forróságába, mielőtt megismerhették volna az üzleti titkokat. A vasdinasztiák egymás között házasították ki vagy Vetulonia hasonló nemzetségeihez adták férjhez a leányaikat, mondván, hogy a vas vasat keres, és nem éri be cseréppel vagy gyapjúval.
A vasérc hatalmasai csak nyaranként engedélyeztek maguknak pihenőt és élvezeteket a városon kívül épült szép és szellős nyaralóikban, patakok és üde rétek között. Az égetett agyagot lenézve a világ minden országából összegyűjtötték az aranyból, ezüstből és elefánt¬csontból készült legfinomabb műtárgyakat. Egy család ezüst és arany asztali készlete egy talentumot vagy még ennél is többet nyomhatott. De a kívülállóknak nem mutogatták kincsei¬ket, és az aranygyűrűjüket a mutatóujjuk első percén viselték, hogy ne feledkezzenek meg róla, milyen könnyen el lehet veszteni a vagyont.
Egy üres ércszállító hajón senkitől sem akadályoztatva Elba ércszigetre hajóztam, láttam a bányákat és néhány még feltöretlen érclelőhelyet, és a saját szememmel győződtem meg róla, hogy sehol másutt a világon nem lehetett ilyen mérhetetlenül nagy érckészlet és tiszta vasérc. Az érc fejtésére használt rabszolgák, bűnözők és kelta hadifoglyok sorsa nem volt irigylésre méltó, de száraz szállásuk volt, és elegendő ételt kaptak. Hetente háromszor még húst is ettek. Az elöljárók azt mondták, hogy ez nem könyörületességből történik, hanem azért, hogy menjen a munka, mivel az ércfejtés sok erőt követelt, és az éhes rabszolga alkalmatlan a nehéz munkára.
Az ércnél jobban felkeltette kíváncsiságomat a villám temploma, miután hallottam róla. Az ércmezők közelében a legmagasabb domb tetején állt, és a külső levegőn zöldre rozsdásodott üreges bronzszobrok vették körül, amelyek jelvényeikkel az etruszk szövetség tizenkét varosát képviselték. Ezek olyan régi szobrok voltak, hogy egyiknek-másiknak a feje már letört, vagy a lábujjai megolvadtak a villámcsapásoktól. De a szobrokat sohasem javították ki. Ily módon az egyes városok legnagyobb csapásainak, rossz terméseinek, háborúinak és járványainak a történetét őrizték.
Éppen itt, ahol a viharok a legvadabbul tomboltak, és a villámok a legfényesebben ragyogtak, olvasta ki belőlük a legtapasztaltabb villámjós az előjeleket az etruszk városok és ezek lakói számára. Erre a célra egy lesimított terméskőre bronzpajzs volt erősítve, amelyen feltüntették a tizenkét égtájat, az égbolt tizenkét területét és a jó meg a rossz előjelek tizenkét jövendő¬mondó istenét a maguk jeleivel, amiket csak a papok tudtak elolvasni. Ebben a templomban tesznek szert végső titkos tudásukra és nyernek felszentelést mindazok, akik a villám papjai akarnak lenni, miután tíz éven át saját városukban a vének vezetésével folytatták előtanul¬mányaikat. De a tanulásnál és a szájhagyománynál és az emlékezetben megőrzött számtalan irányadó esetnél többet jelentett a született adottság és az ösztönös megérzés. Az az ifjú, aki rendelkezett a villámok vizsgálatához szükséges természetes adottságokkal, beigazolódott megérzései jóvoltából megszabadult a tíz évig tartó tanulástól, és tizennyolcadik életévének betöltése után a villám templomában elnyerhette a felszentelést. A villám papjai jól tudták, hogy a szabályok bemagolása és az irányadó esetek ésszerű vizsgálata csupán a törzset, a sémát és a rendszert jelentette, amibe a felszenteltnek magának kellett életet lehelnie isteni sugallatának segítségével.
Az emberöltők során ebben a templomban sok papnövendék lelte halálát villámcsapástól, vagy maradt életben a villám által felszentelve. De ilyenkor nem volt szüksége felszentelésre, hanem a villám többi papjánál is szentebbnek tartották. Ilyen felszentelést kapott fiatal korában, mihelyt a szigetre érkezett, a templom aggastyánja, és szolgálta aztán eredményesen a városát a szárazföldön több mint ötven éven át, mígnem elődjének elhunyta után, mint a villám papjai közül a legöregebbet, a sziget templomának legfőbb tanítójává léptették elő.
A szokásos felszentelés titkos szertartásairól nem volt szabad beszélni, a legkevésbé külföldieknek. Annyit mégis sikerült megtudnom, hogy a felszentelés alkalmával a jelöltnek láthatatlan korbács csapásait kell elszenvednie a két kezén és a két lábán, minden szőrszála égnek áll, az ujjbegyeiből pedig szikrák pattognak ki. A templom szent tárgyai között egész vagyonnal felérő borostyántömbök és a lehető legselymesebb hiúzprémek voltak. Ezeket az északi havasok hágóján át vezető nagy kereskedőúton hozatták a templomba, vagy pedig tengeren Masszíliából.
Ebben a külsőleg nagyon egyszerű fatemplomban egyéneknek nem jósoltak. A villámok előjelei egész népekre és városokra vonatkoztak, és figyelmeztették őket a jövendő csapások elhárítá¬sára, vagy jelezték előre a jó és bőséges esztendőket. De a templom aggastyánja, miután hagyta, hogy először csak a rövidre nyírt jelöltek mutogassák nekem a hely nevezetességeit, és meséljenek a bronzszobrokról, maga is fogadott, és a szemembe nézett, a két szemöldöke között két olyan mély függőleges barázdával, aminőt még egyetlen ember homlokán sem láttam. Nem sokat beszélt, hanem hamuban sült kenyérrel és italként vízzel kínált, és biztatott, hogy a legközelebbi vihar közeledésekor jöjjek fel a templomba, ha merek.
Nem kellett sok napot várnom, amikor keleten a szárazföld hegyei felől fekete felhők kezdtek hömpölyögni a tenger fölé. Annyira siettem a dombra a kanyargó ösvényen, hogy egy kőben megütöttem a térdem, és a tüskés bokrok véres csíkokat téptek a karomra meg a lábszáramra. A dombról láttam a tarajosan háborgó tengert, és a szárazföld irányában már távoli villámok villantak fel Populonia és Vetulonia fölött.
Amikor látta, hogy ilyen lelkesen sietek fel a hegyre, a templom aggastyánja a bölcs titokzatosan szép mosolyával fogadott, és megjegyezte, hogy nincs ok sietségre. A templom védelmébe vezetett. Hamarosan hallottuk, hogy záporeső verdesi a tetőt, és ömlik a víz a cserépből készült ereszcsatornákból és mind a tizenkét szögleten tátogó oroszlánszájakból. Hallottuk a dübörgést. Időnként kékes villanások világították meg a templom belsejét és a villámisten feketére festett arcát és fehér szemgolyóit.
Miután úgy látta, eljött a pillanat, az aggastyán felszólított, hogy vetkőzzem le, magára vette esővédő gallérját és fövegét, és kivitt az esőbe. Megparancsolta, hogy mezítelenül álljak a kőre erősített bronzpajzs közepére, és fordítsam az arcom észak felé. Ő maga mögém lépett. Csuromvizesre áztam, és előttem keresztbe-kasul több villám csapott a sziget ércmezőibe. Végül hirtelen egy villanástól minden fehér lett, és az egész északi égboltot megtöltő vakító villám a felhőből kipattanva diadalmas ívként csapott vissza a felhőbe, miután káprázó szememben teljes kört írt le az égbolton. A földhöz hozzá sem ért. Ugyanakkor recsegő dörgés süketítette meg a fülemet.
Az aggastyán hátulról a vállamra tette mindkét kezét, és így szólt:
- Az isten beszélt.
A hidegtől és a megrázkódtatástól reszketve követtem vissza a templomba. Saját kezűleg törölte szárazra a testemet, és vastag gyapjúköntöst adott rám, hogy átmelegedjem. De semmit sem szólt és semmit sem jövendölt nekem, csak gyengéden és meghatottan nézett, mint atya a fiát.
Én sem kérdeztem semmit, de a bensőmben valami arra késztetett, hogy megnyíljak, úgyhogy elmondtam neki, miként találtam magam Epheszosz közelében egy villámsújtott tölgyfa tövében, amint egy kos a szarvaival görgetve térített magamhoz. Elmondtam, hogy akkor semmi másra nem emlékeztem magamról, csak arra, hogy Turms a nevem. A villám letépte rólam a ruhát, úgyhogy mezítelen voltam, és tele véraláfutásokkal a kos öklelésétől. Értelmet¬len¬ségemben azokat a szent gyapjúszalagokat öltöttem magamra, amiket az epheszoszi hajadonok Aphrodité forrása körül a bokrokra akasztottak, és aztán a pásztorok köveitől és botjaitól szorongatva az epheszoszi Artemisz templomában találtam menedéket.
- Ezért a hold istennőjének köszönhetem az életemet - mondtam, és elmeséltem, hogy a bölcs Hérakleitosz miként fizetett értem megtisztulási áldozatokat, és fogadott a házába meg a tanítványának, mert mindent szeretett, ami eltért a szokásostól, és megvetette a csőcselék előítéleteit.
- A görögök ugyanis azt hiszik, hogy főistenük csak a leggonoszabb bűnözőket sújtja villámával - magyaráztam -, és ezért akart megkövezni engem a nép. Bizonyára igazuk volt, mert csak szerencsétlenséget hoztam Epheszoszra és egész Jóniára.
Ennek az aggastyánnak elmondtam legjobban titkolt bűnömet, Kübelé templomának felgyújtását a szárdeiszi hadjárat alatt, ami engesztelhetetlenné tette a háborút, és a nagykirályban olthatatlan gyűlöletet ébresztett Athén iránt is. Miután mindent elmondtam, lehorgasztottam előtte a fejem, és ítéletére vártam. De ő védő kezét a fejemre tette, és így szólt:
- Amit tettél, azt meg kellett tenned. Nem kell félned a sötétség istennőjétől, te szép idegen ezen a földön. Mi, etruszkok nem tartjuk bűnösnek azt a férfit, akit a villám sújt, és aki sértetlen tagokkal életben marad utána. Éppen ellenkezőleg. Magad láttad az iménti jelt. Elbeszélésed bizonysággá erősíti azt a sejtelmet, ami úrrá lett rajtam, mihelyt megpillantottam az arcod.
Emberi kíváncsiságom erre a kérdésre késztetett:
- Mit sejtettél?
Ő szomorúan mosolygott, megrázta öreg fejét, és így válaszolt:
- Nincs hatalmam arra, hogy megmondjam neked, amíg magad rá nem találsz magadra. Addig idegen leszel a földön. Ha néha rosszkedvű leszel, ha néha vigasztalan leszel, tudd, hogy jó szellemek vigyáznak rád, és ettől kezdve a mi népünk földi uralkodói is.
Ebben a pillanatban résnyire nyílt a szívem kapuja, de újra szorosan bezárult, mivel még nem értem el a megszabott életkort. A ragyogás eltűnt az aggastyán arcáról. Már csak fáradt szemét, fehér szakállát és ritkás haját láttam. Miután elállt az eső, és a felhők elvonultak a tenger fölé, ő templomának lépcsőjéig elkísért, és buzgón megáldott istenének a nevében. A felhők mögül ragyogóan kisütött a nap, a levegő tiszta volt, a föld pedig csillogott.
Megmagyarázhatatlan vágytól vezérelve olyan hajóra szálltam, amelyik Populoniából észak felé vitorlázott az etruszkok másik nagy folyójának torkolatához, és a sebes folyó partját követve vándoroltam Fiesole városáig. Ez a város, aminek birtokában végtelen szántóföldek és szarvasmarhagulyák voltak, erődítményvárossá változott, ahogyan a kelta törzsek lassan mind délebbre nyomultak elő. Kereskedői jó üzleteket kötöttek a keltákkal, de ez utóbbiak nyugtalanok voltak, és a saját isteneiktől kapott előjeleknek megfelelően gyakran változtatták lakóhelyüket. Fiesole vagyonát felemésztette a hatalmas kőtömbökből emelt bevehetetlen falak építése, és lakói úgy érezték, hogy inkább katonai táborban élnek, semmint egy békés városban. De az etruszkok körében közmondásossá vált a fiesolei kereskedők ravaszsága a keltákkal folytatott cserekereskedelemben, úgyhogy amikor valaki kétségbe vonta a kereskedő ajánlatának előnyös voltát, szokássá vált ezt mondani: “Csak nem vagy fiesolei?"
Fiesole szép házaiban és kertjeiben féktelen ünnepségeket tartottak, és fényűző életet éltek. A város főzési tudománya híres volt, és lakosait a többi etruszknál beszédesebbé és gyanakvóbbá tette a barátkozás a kelta vendégekkel, akik gyakran jöttek a városba, hogy megtanulják az etruszkok szokásait. Inkább a körzőben meg a vonalzóban hittek, mint a régi istenekben, mondogatták, mivel a szakadatlan határvillongások a keltákkal és az egyre újabb és újabb földmérések sok munkát adtak nekik.
A kelták, akikkel Fiesolében találkoztam, könnyen megsértődtek, keresték a veszekedést, és ittasan veszedelmesekké váltak. De asszonyaik szépek voltak zöld szemükkel és vörös hajukkal, és még az etruszk nők bőre sem volt olyan tiszta fehér, mint az övék. A fiesolei etruszkok szívesen kötöttek házasságot kelta nőkkel, vagy vásároltak kelta rabszolgalányokat a saját feleségük bosszantására. A kelta rabszolganő ugyanis sohasem törődött bele a sorsába, hanem könnyen felfortyant. A szerelem művészetében nem voltak járatosak, de ezért szenvedélyes készségük nyújtott kárpótlást. A legfogékonyabban válaszoltak az ölelgetésre azok közül a nők közül, akikkel találkoztam.
Emberként éltem az emberek között. A legszebb korban lévő férfi voltam. Tetszett nekem a szép város kertjeivel és színes agyagdomborművekkel díszített háztetőivel. Asszonyai is tetszettek nekem. Nem kellett rabszolganőt vásárolnom, mert inkább a nők jártak utánam, semmint én őutánuk. A versengés a kelta nőkkel és az irántuk táplált irigység miatt könnyen el lehetett csábítani a város asszonyait. És nem kellett lelkiismeret-furdalásoktól szenvednem, ha elfogadtam, amit készségesen felkínáltak nekem, mivel még a szép nők is egymással versengve állították, hogy a férjük már egyáltalán nem érti meg őket, hanem jobban kedveli a kelta rabszolganőket. Ezért sértődötten meg akartak győződni róla, vajon még mindig elég csábosak és kívánatosak-e, és a vidám lakomák után örömest dőltek az idegen ölelésébe.
Miközben élveztem az élet ajándékait, nem sokat gondoltam Arszinoéra, mert szórakozásom pusztán érzéki élvezet és baráti vonzódás volt a férfi meg a nő között, akik örömet akartak szerezni egymásnak. És a nők, akikkel találkoztam, barátságom jeléül nem kértek tőlem ajándékokat. Ha egyiknek-másiknak adtam is ajándékot merő jókedvemben és túláradó örömömben, már a következő napon sietett legalább ugyanolyan értékű vagy még drágább ajándékkal viszonozni. Így kaptam etruszk fövegemre egy díszszalagot, amin a virágok közepe különböző színű drágakövekből, a sziromlevelek pedig fehér ezüstből készültek. Aranygyűrűt is kaptam, noha ilyesmit nem lett volna jogom hordani, mivel semmit sem tudtam a származásomról. Az egyik fekete szemű és szép szemöldökű nő, aki az együtt átvirrasztott éjszaka után elővette a férje kincsesládáját, és a gyűrűt a hüvelykujjamra húzta, szomorú mosollyal kijelentette, hogy olyan szép termetű férfiúnak, mint én, inkább van joga az aranygyűrű viselésére, mint egy kereskedőnek, akinek mindössze annyi érdeme van, hogy véletlenül jó családba született.
Fiesolében volt egy kis cirkusz a város északi fala mellett, a falakon belül. Jobban mondva Fiesole lakosai úgy építették meg hatalmas falaikat, hogy kedvelt cirkuszukat is védelmezzék, noha ez nem felelt meg a hagyományoknak. A városatyák meggyőzték a papokat, hogy katonai szempontok miatt a falat a meredélyig kell kiépíteni. Ezért a papok a szent ekével úgy húzatták meg a barázdát, hogy a cirkusz az új falakon belülre került.
Ősszel, amikor az etruszkok tizenkét városának a képviselői összegyűltek Volsiniiben, hogy új évszöget verjenek az évszakok templomának ősrégi faoszlopába, Fiesole cirkuszában meg¬tartották a város háromnapos szent ünnepségeit. Itt, a barbár népek határán, a veszélyeztetett városban kedvelték a régi kegyetlen szórakozásokat, és a birkózók borotvaéles fémkarmokat erősíthettek az ujjuk végére, noha az etruszkok többi városában már felhagytak ezzel a szokással. A birkózók úgy teleszabdalták egymást sebekkel, hogy mindketten tetőtől talpig véresek lettek, míg elő nem lépett a charun, hogy pörölyével szétzúzza a vesztes fejét. A messziről érkezett kelta vezetők hangos tetszésnyilvánítással kísérték a küzdelmet, de Fiesole lakosai képmutatóan kijelentették, hogy csak a régi szokásokat követik az istenek dicsőségére.
Itt láttam először a cirkuszban azt az ősrégi viadalt, amiben egy férfi zsákba kötött fejjel és fadoronggal védekezik egy őrjöngésig felbőszített kutya ellen. A kutya nyakában fából készült fogantyú van, amit a férfi megragadhat, ha bekötött szemmel megtalálja. De a fogantyú csúszósra be van kenve, és a csupasz kéz útjában ott a kutya állkapcsa félelmetes fogaival.
Fiesolei barátnőm, az a szép szemöldökű és olajos bőrű nő ült mellettem a cirkuszban az őszi égbolt alatt, és magyarázta nekem a jelenetet, miután a férfi a kutya fogaival a torkában véresen rogyott a földre, és erőtlen kezéből kihullt a dorong.
- Zsákba dugott fejjel és vakon küzd az ember a világon a végzet hatalma ellen - mondta. - Egyetlen védőfegyvere az emberi értelem, mint a dorong a kezében, s az istenek képezik az egyetlen fogantyút az őrjöngő végzet nyakörvén. Ez a fogantyú csalóka és csúszós. Csak véletlenül lehet megragadni, noha tudunk létezéséről. A fogantyú tapogatózó kereséséhez bátorságra van szükség a végzet harapós fogaival szemben, de ha egyszer sikerül szilárdan megragadnia, az ember legyőzheti a végzetet.
Fiesole lakosai rossz előjelnek tartották, hogy a zsákkal bekötött fejű férfi az aréna homokjára rogyott, mivel a küzdelemben a férfinak a legtöbb esetben sikerül megragadnia a kutyát és legyőznie. De a kelták tombolva nyilvánították tetszésüket a kutyának, és színes köntösüket lobogtatták.
- A szőlőt leszedték, és az alma megérett - mondtam. - Itt az ideje, hogy folytassam utamat.
Ő sötéten csillogó szemével rám nézett. Szép szemöldökét a halántékáig kirajzolta, ajka kifinomult és szép volt.
- Így van - ismerte el. - Turms barátom, a legjobb lesz folytatnod utadat, nehogy túlságosan beléd szeressek. De attól tartok, sohasem foglak elfeledni.
Ekképpen szólt, ahogyan váláskor szoktak beszélni, de talán igazat mondott, s már túlságosan is sokszor találkoztunk egymással. Hallottam róla, hogy a volscusok ostromolják Rómát, és ezért nem akartam tengeri úton hazatérni. Fiesole öröme és élvezetei után meg akartam edzeni a testemet, s ugyanakkor még alaposabban meg akartam ismerni az etruszkok országát. Arszinoé miatt nem aggódtam, mert nem hittem, hogy a volscusok képesek legyenek Róma elfoglalására. A közös veszedelem bizonyára elsimította a patríciusok és a plebejusok közötti ellentéteket, úgyhogy vállvetve védelmezték szülővárosukat. Hiszen Lars Porsenna etruszk király óta egyetlen ellenség még csak meg sem kísérelte elfoglalni Rómát. Gabona, élelmiszer és fegyver kielégítő mennyiségben volt a városban, és a volscusok műveletlen népe nem tarthatott ostrom alatt egy egész éven át egy olyan várost, mint Róma. Ha beköszönt a tél, szét kell széledniök, vissza a tűzhelyükhöz.
A tél küszöbén keltem útra, a folyó mentén felkapaszkodva a meredek hegyekre, hogy aztán felső szakaszától Rómáig a Tiberis folyását kövessem. Betértem az örökké hideg Arretium hegyvidéki városba, de megállás nélkül folytattam utamat az országon át a Tiberis felé, és az őszi esők ellenére is keskeny folyót találtam medrében a zordon hegyek között. Ezekről a hegyekről a pásztorok nyárra a síkságra terelték juhnyájaikat, és gyapjúban meg faggyúban fizettek adót.
A kövek szétvágták a lábbelimet, köntösöm elszakadt, és az éjszakák metsző hidege ellen csak a birkapásztorok alacsony kunyhóiban leltem menedéket. Az első hópelyhek szállingóztak előttem, amikor a rengeteg erdőn át Perusia gazdag városába értem. Ott kellett maradnom a tél leghidegebb időszakára. Perusia jelvénye a sas volt. Domborműves díszítésű korsókat égettek itt, és a legtartósabb szövetet szőtték a város saját mintáival, úgyhogy a perusiai szövetet az első pillantásra meg lehetett különböztetni minden más szövettől.
Amikor meleg szelek kezdték olvasztani a végtelen hegyoldalak havát, a Tiberis harsogóvá áradt medrében, én pedig folytattam vándorlásomat. Körös-körül kéklettek a hegyek, mintha nem is létezett volna rónaság, és a tavaszi melegben édesen illatozó ernyőfenyőerdők szegé¬lyezték a folyó medrét. Kanyargó óriás ívben jártam be az etruszkok országának egész belsejét, hogy visszatérjek kiindulási pontomra. Sokat szenvedtem az úton, az erdők zordonságukban felveszik a versenyt a szikánok erdeivel. Éjszakánként farkasok üvöltöttek és rókák vonítottak élesen a dombokon, miközben én valamelyik favágó, faúsztató vagy kecskepásztor kunyhó¬jában háltam meg. Bejártam az etruszkok egész országát, mert mintha valamilyen furcsa félelem tartott volna vissza attól, hogy szent városukon keresztül vándoroljak vissza Rómába.
Az út végső szakaszát faúsztatóként tettem meg egy hatalmas szálfákból készült tutajon, amit egy fakereskedő szállított Rómába, kihasználva a Tiberis vizének tavaszi áradását. A gerendák olyan hosszúak, egyenesek és hatalmasak voltak, hogy templomi oszlopoknak is beillettek volna. Később hallottam, hogy a szenátus fel is használta őket a lovagok templomának felépítésére. Néhány évtizeddel azelőtt az akkori praetor Róma nevében szent fogadalmat tett, hogy felépíti Castor és Pollux templomát, miután a lovasság a Regillus-tó mellett vívott csatában kimentette szorult helyzetéből a hadsereget. A szenátus szokása szerint csak halogatta a fogadalom teljesítését. De miután Coriolanus felhagyott Róma ostromával és a volscusok serege egyetlen kardcsapás nélkül szétszéledt, a szenátus időszerűnek vélte, hogy hálából megemlékezzék az istenekről.
Amikor a tutajon a római hídhoz közeledtünk, láttuk a földre döntött ostromtornyot, amit a volscusok fából építettek. A pusztítás nyomait is láttuk, de az üde zöld pázsit kihajtott, hogy könyörületesen eltakarja a kormos romokat. A folyó mindkét partján buzgón ácsolták az új istállókat és karámokat, és nyakukon felborzolt tollakkal mindenütt madarak csicseregtek.
Egy kora tavaszi napon keltem útra Rómából. Egy kora tavaszi napon tértem vissza Rómába. De nem magasztalom a római tavaszt, mert amikor egy évvel elválásunk után végre újra találkoztam Arszinoéval, láttam, hogy terhessége meglehetősen előrehaladott, és ő sem örült, hogy újra találkozott velem.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
szeretettel
  2012-04-19 19:23:05, csütörtök
 
  HETEDIK KÖNYV
A SZIKÁNOK



1
A szikánokkal találkoztunk hát szent kövük mellett. Szokásuk szerint azt mondták, hogy már vártak ránk, és előre tudtak érkezésünkről. A hitetlenkedő arra gyanakodhatna, hogy a fiatal szikánok titokban figyelték jöttünket. Hiszen ismerős erdeikben és hegyeiken a szikánok olyan láthatatlanul tudtak mozogni, hogy aki nem ismerte őket, még a nyomaikat sem vette észre, amíg ők önszántukból elő nem jöttek. A segestai arisztokratáknak ezért volt szükségük kutyákra, amikor rájuk vadásztak.
De a szikánoknak tényleg megvolt az a képességük, hogy előre tudják, kik érkeznek, és hányan vannak. A törzsbeliekről tudták, mikor hol tartózkodnak, sőt még azt is, hogy név szerint valamelyik törzsfő ezen vagy azon a napon mivel foglalatoskodik. Ebben a tekintetben képességük a jövendőmondó képességére emlékeztetett, és nemcsak a papjaik kiváltsága volt, hanem közülük többen rendelkeztek ugyanezzel a képességgel, ki erősebb, ki gyengébb mértékben, és nem tudtak rá magyarázatot adni, miért van ez így. Csak ritkán tévedtek, de a jósda is tévedhet, vagy legalábbis hamisan is lehet tolmácsolni a jövendőmondó révületben elhangzott szavait.
Még csak csodának sem tartották ezt a képességüket, hanem azt hitték, hogy más emberekben éppúgy megvan, sőt az állatokban még fejlettebb formában, kiváltképpen a kutyákban. Az, aki lát, ugyanilyen nehezen tudja megmagyarázni a vaknak, hogyan lát ő.
Zsírral kenegették szent kövüket, és az alvilágiak szent táncát járták körülötte, miközben ránk vártak. Papjuk fából faragott maszkkal ékesítette magát, és felöltötte a szent farkat és szarvat is. Égett a tüzük, és a tűzön cserépfazekak voltak, úgyhogy érkezésünk után nyomban fogták a szamarat, feláldozták, és a húsát megfőzték. A szamarat szent állatnak tartották, és tiszteltek bennünket, mivel szamár oltalmában érkeztünk hozzájuk. Húsban nem szenvedtek hiányt, mert kiváló vadászok voltak, de azt hitték, hogy a szamár szívós húsából erőt és türelmet nyernek. Mindenekelőtt a szamár fejét akarták, hogy egy rúd hegyére tűzzék, és titkos szertartásokkal szolgálják. Azt hitték, hogy a szamárkoponya megvédi őket a villámcsapásoktól.
És a szamár nem ellenkezett, hanem alázatosan beletörődött abba, hogy feláldozzák. Ezt jó előjelnek tekintették.
A macskától féltek, és nem találtak nevet rá, és talán megölték volna, ha Arszinoé az ölébe nem veszi és meg nem mutatja, milyen szelíd állat. Tisztelték Arszinoét, mert szamárháton érkezett, fiúgyermekkel a karján. Miután áldoztak, papjuk örvendező táncot járt a fiú előtt, mutogatva jelezte, hogy a fiút a zsírral bekent kőre kell állítani, és szamárvért fröcskölt rá. Aztán valamennyien kórusban kiáltották:
- Erklé! Erklé!
Mikon fösvényen őrzött egy kortynyi bort lötyögő bőrzsákjában, és azt hiszem, bor nélkül nem is tudta volna elviselni az utazás fáradalmait, hanem összeroskadt volna az erdőben meg a kőgörgetegeken. Borral kínálta a szikánokat, hogy elnyerje a barátságukat. Ők megízlelték, de rázták a fejüket, és néhányan kiköpték szájukból. Papjuk nevetett, és bütykös fakupából itallal kínálta Mikont, aki megitta, és azt mondta, hogy az ital nem ér fel a borral. De egy pillanat múlva a szemét meresztgette, kijelentette, hogy zsibbadnak a végtagjai, és bizsereg a haja töve, és keresztüllát a fatörzseken, és a föld mélyére lát.
A szikánok papjai és törzsfői szent italukat titkos szertartásokkal mérges bogyókból, gombák¬ból meg gyökerekből főzték, amelyeket bizonyos holdszakaszok szerint gyűjtöttek a külön¬böző évszakokban. Ezt itták, amikor kapcsolatba akartak lépni az alvilágiakkal, és tanácsokat akartak kapni tőlük. Szerintem azért is itták, hogy megrészegedjenek, mivel boruk nem volt. Mikon mindenesetre megkedvelte az italt, és míg a szikánok közt éltünk, lassanként hozzászokott.
A megerőltető utazás fáradalmai, a szent kő közelsége és a megkönnyebbülés, hogy sikerült a szikánokhoz menekülnünk, akik ellenséges magatartás helyett barátságot tanúsítottak irántunk, azt eredményezte, hogy miközben a szikánok folytatták áldozati szertartásaikat, olyan álla¬potba kerültem, mintha kiléptem volna önmagámból. Miután jelre várva mindenki elhallgatott, az erdő sötétjéből többször egymás után bagoly huhogása hallatszott. Így szóltam:
- Arszinoé, a fiunknak nincs neve. Legyen a neve Hiuls, a bagolyhuhogás után.
Mikon kimeredt szemmel nevetésben tört ki, a térdét paskolta, és felkiáltott:
- Ez az, Turms! Hogy jössz te hozzá, hogy nevet adj neki? Adjon neki nevet az erdei bagoly, és az apja nevét fölösleges említeni.
Arszinoé annyira ki volt merülve, hogy képtelen volt ellenkezni. Miután ettünk a szívós szamárhúsból, meg akarta szoptatni a fiút, de a veszélyes utazás fáradalmai és a meg¬rázkód¬tatás miatt, amit Dorieusz halála okozott, elapadt a teje. Hanna az ölébe vette a fiút, és vadkecske szarvából ügyesen megitatta meleg levessel, báránybőrbe csavarta, és dúdolva elaltatta. Miután észrevették, hogy a fiú elaludt, a szikánok rejtett ösvényen egy barlangba vezettek bennünket, amelyet áthatolhatatlan tüskés bozót védett, és amelynek kőpadozatára fekvőhelyül nádat hintettek.
Miután hajnali szürkületkor felébredtem, és felfogtam, hol vagyunk és mi történt, elsőnek az a kérdés ötlött az eszembe, hogy most merre menjünk. De amikor kiléptem a barlangból, kis híján megbotlottam egy sündisznóban, amely a lépteimtől megriadva összegömbölyödött. Abban a pillanatban eszembe jutott Lars Tular, akit a tengeren feláldoztunk, és az ő szavai az összegömbölyödött sündisznóról. Ezért a sündisznót figyelmeztetésnek tekintettem, és úgy értelmeztem, hogy a szikánok között kell maradnunk, mert ez a legbiztonságosabb, és minden vándorlás haszontalan mindaddig, amíg nem tudom, hová menjünk.
Miután elhatározásra jutottam, a felszabadultság kimondhatatlan érzése lett rajtam úrrá, mintha hosszú idő után újra megtaláltam volna önmagamat. A forráshoz mentem inni, és a víz édes volt a számban. Még fiatal voltam, és erős, és életöröm töltött el.
De Arszinoé, miután felébredt, egyáltalán nem lelkendezett, amikor a barlang kormos mennyezetét, a tűzhely köveit és a csámpás agyagedényeket nézegette. Miközben Mikon még mindig hangosan horkolt, keserűen így beszélt:
- Ide juttattál, Turms, szegénységbe és számkivetettségbe, és most, hogy nádszálak szurkálják a testemet, nem is tudom, szeretlek-e még vagy pedig gyűlöllek.
Diadalmas nevetés bugyborékolt bennem, úgyhogy nem vettem zokon a szavait, hanem így válaszoltam:
- Arszinoé, drágaságom, mindig biztonságot és saját családi tűzhelyet kértél. Tessék, itt vannak körülötted az erős falak. A tűzhely akkor is tűzhely, ha csupán néhány kormos kőből áll. Még szolgálólányod is van, meg orvosod, aki vigyáz a fiunk egészségére. A szikánok segítségével hamarosan megtanulom, hogy az erdőből szerezzem meg az élelmet, és gondoskodjam rólad meg a fiunkról, Arszinoé. Életemben először most vagyok maradéktalanul boldog ember.
Miután észrevette, hogy komolyan beszélek, rám vetette magát, karmolt, és az arcomba köpött, azt kiabálva, hogy Szicília görög városaiba kell vinnem őt a rangját megillető életbe. És nem is vesződöm vele, hogy elmondjam, milyen sokáig tartott, míg lecsillapítottam, mivel ebből az időszakból minden kellemetlen eltűnt az emlékezetemből. De a nyár végén, amikor látta, hogy a fia a kezdetleges életmód és élelem ellenére is növekszik és erősödik, lassanként beletörődött sorsába, és maga is a jobbik oldaláról kezdte nézni a dolgokat.
Addig a feje köré csavart ruhadarabbal éjjel-nappal gondosan eltakarta a haját. Azt állította, hogy a gyász jeléül, mivel tönkretettem az életét, de jómagam úgy gondoltam, csupán az én bosszantásomra takarja el a haját, mert jól tudja, mennyire szeretem szőke fürtjeit. Végül egy szép szerelmes pillanatban levette fejéről a ruhadarabot, és megmutatta, hogy a szikánok között megváltozott hajának színe, és az aranyszőke fürtökből sima fekete haj lett.
- Nézd meg magad, mit tettél velem - vádolt. - Talán végre felfogod, Turms, mit szenvedtem. Azelőtt olyan szőke hajam volt, mint az istennőnek. Most a környezet, amibe juttattál, a saját képére formált, és szép hajam olyan lett, mint a szikán nők durva fekete haja.
A szememnek hinni nem akarva megtapogattam a haját. Kisimulva ugyanolyan selymesen puha volt, mint azelőtt, mert titokban buzgón mosta és fésülgette, amikor nem láttam. De fekete lett a haja, és fekete is maradt.
Az első pillanatban csodának véltem. Elképesztő átalakulási képességére gondoltam, meg arra, hogy a komor erdők sötét színe és az ijesztő éjszakák sötétsége változtatta feketére csodálatos haját. De józan eszem felülkerekedett, kitört belőlem a nevetés, és felkiáltottam:
- Jaj, Arszinoé, milyen hiú vagy! Papnőként természetesen szőkére kellett festened a hajad, mivel az istennő haja aranyló, mint a nap. Csupán szégyellted ezt bevallani nekem. Ezért sajnáltad annyira szépítőszeres ládikód elvesztését. Ez az igazi hajad. Ezt is szeretem, ahogyan mindent szeretek benned, még a hiúságodat is. Hiszen azt bizonyítja, hogy szeretnél még szebb lenni a szememben, mint amilyen vagy.
Arszinoé annyira megharagudott, hogy arcul ütött, dühében sírva fakadt, és így kiabált:
- Szóval még ilyen lényegtelen dologban sem hiszel nekem, Turms, noha tönkretettem tulajdon életemet, hogy a zord erdőkbe kövesselek. Te vagy a leghálátlanabb férfi ezen a világon, és olyan kimondhatatlanul utállak, hogy már nem is értem, hogyan engedhettem a csábításaidnak.
- Arszinoé - kérleltem -, nem érdemes színlelned és elhitetned velem olyasmit, aminek a magyarázata ilyen egyszerű. Persze történnek csodák, ezt nem tagadom, de ugyan miért vette volna a fejébe még a legszeszélyesebb isten is, hogy feketére változtassa szőke hajadat?
- Az istennő asszonya vagyok - felelte haragtól csillogó szemmel -, és az istennő minden isten közül a legszeszélyesebb. Ezt tudnod kellene, Turms, és hinned kellene neki. Ez jeladás számodra, hogy milyen rosszul bántál velem. Ha sikerül kiengesztelnem az istennőt, talán még egyszer ugyanolyan szőkére változtatja a hajam, mint azelőtt volt.
- Ez az - gúnyolódtam szívtelenül -, ha egyszer egy művelt városba jutunk, és kapsz elegendő pénzt, megveheted a szükséges festőanyagokat. Úgy ám! Ebben a dologban nem csapsz be, és nem hitetsz el velem esztelenséget.
Ő vékony ujjaival megragadta a két vállam, sötét tavakká feketedő szemmel meredt rám, mint a vágy pillanataiban, és kijelentette:
- Turms, az istennő nevére és a fiunk nevére esküszöm, hogy ez igaz. Persze nő vagyok, és hazudozom neked jelentéktelen apróságokban, mivel férfi vagy, és nem értesz meg mindent. Ezt elismerem. De miért hazudnék neked ilyen fontos dologban, ami megváltoztatja a külsőmet és az egész életemet, úgyhogy fekete hajjal más nő vagyok, mint azelőtt. Hinned kell nekem.
Amint mereven a szemébe néztem, ő pedig a fiunk nevére esküdött, remegni kezdtem és megrendültem. Ha csupán az istennő nevére esküdött volna, nem hittem volna neki. Az istennő nevében már azelőtt is hazudott nekem. Hiszen Aphrodité a legcsalfább istennő, és azért mégis szeretni kell. De mivel a fiunk nevére esküdött, nem hittem, hogy hazudik.
A kis Hiuls a barlang padozatán mászkált, rosszban sántikált, mivel nem érezte magán Hanna tekintetét. A karomba vettem, zsíros csontot adtam neki, hogy szopogassa, és így biztattam Arszinoét:
- Tedd a kezed a fiunk fejére, és esküdj újra, Arszinoé, akkor hiszek neked, még akkor is, ha nem értem.
Arszinoé egy pillanatig sem habozott, napbarnítottan is szép kezét Hiuls feje búbjára tette, megsimogatta pelyhedző haját, és újra megesküdött. Hinnem kellett hát neki. Hiszen a korral együtt megőszül az ember haja, ugyan miért ne változhatna a bosszúságtól feketére egy szeszélyes nőé? Ilyesmi általában nem fordul elő. De hiszen Arszinoé sem volt mindennapi nő.
Miután elérte, hogy higgyek neki, csupa mosoly lett, szeméből letörölte a könnyeket, karjával átfonta a nyakam, megcsókolt, és így dorgált:
- Ó, Turms, hogyan bánthattál meg ennyire, bár épp az elébb olyan boldogok voltunk a nádfekhelyen, mintha egy felhőn ringatóztunk volna. Már azt hittem, elvesztettelek, hogy ilyesmi után még kétségbe vontad a szavaimat. Most már tudom, hogy azért mégis egészen az enyém vagy, ahogyan kell is.
Megigazította a haját, és szemérmesen ezt kérdezte:
- Így talán sokkal csúfabb vagyok, mint azelőtt?
Ránéztem. Fedetlen vállával és fekete hajával, ami kiemelte bőrének fehérségét, csak még szebb volt, mint azelőtt. Piros bogyókból nyakláncot fűzött magának, és a holdkő, egyetlen megmaradt ékszere, két melle közt csillogott. Repesett a szívem a mellkasomban, amint őt nézegettem, és így válaszoltam:
- Arszinoé, szebb vagy, mint bármikor azelőtt. Nincs hozzád hasonló. Valahányszor magamhoz ölellek, mindig új nő vagy számomra. Szeretlek.
Arszinoé kiegyenesedett, álmatagon mosolygott, és elismerte:
- Bizony én is szeretlek, bármilyen lehetetlen férfi vagy is. De az egyik szikán nőn csillogó állatfogakból fűzött nyakláncot láttam. Azt hiszem, kedvesebb tudnék lenni hozzád, mint hiszed, ha valamelyik este egy olyat hoznál nekem.
Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és a macska puhán a lábszáramhoz dörgölőzött, a farkát tekergetve. Roppant boldog voltam.
Ettől kezdve Arszinoé hajlandó volt úgy élni, mint a szikánok, és az ő asszonyaik példáját követve színes kövekkel, korallokkal, tollakkal és puha gereznákkal ékesítette magát. A szikán nőktől átvette azt a szokást, hogy a szemöldökét ferdére, a szája szögletét pedig szélesre fesse. A szikánok becsülték a nők orcáján a festett köröket és testükön a kígyózó vonalakat, de ezek kitörölhetetlen jelek voltak, és Arszinoé nem hagyta, hogy sebeket messenek a bőrébe. Ebből megértettem, hogy nem szándékozott egész életére a szikánok között maradni.

2
Fölösleges mesélnem a szikánok vadászati módszereiről és halászatukról a sebes folyó¬vizek¬ben, mivel a vadászat és a halászat tekintetében nincs sok eltérés a különböző országok között. Csupán a fogási eszközök térnek el egymástól a különböző nemzeteknél, egyeseknél jobbak, másoknál rosszabbak. Miután megismertem a szikánokat, észrevettem, hogy korántsem olyan barbárok, mint hittem. Megvoltak a saját ősi szokásaik, a saját titkos szertartásaik és a saját törvényeik, mint a többi népnek is. Csak külsőleg voltak barbárok, de ha békességben élhettek volna, azt hiszem, letelepedtek volna az adott lakóhelyeken, hozzáfogtak volna állattenyész¬téshez és földműveléshez, és falvakat meg templomokat építettek volna maguknak. De Erüx országának elümiai lakosai és a görög kolóniák alapítói kezdettől fogva üldözték őket, és a karthágói föníciaiak olyan régóta fogdosták őket rabszolgának, hogy a vándorló erdei élet volt egyetlen menekvésük. Nem akarták alávetni magukat mások uralmának, mint a szikulok. Azt állították, hogy a szikulok korántsem az ország őslakói, hanem később jöttek, mint ők, a szikánok.
Előfordult, hogy kecskéket tartottak, és rőzséből meg agyagból kunyhókat építettek, de készek voltak tüstént elhagyni, ha veszély fenyegetett. Szent helyeiket nem jelölték meg külső jelekkel, nehogy az idegenek megnyerhessék maguknak az ő szellemeiket és isteneiket. Azt hiszem, előttem is titkolták legtitkosabb hagyományaikat, bár különben megbíztak bennem.
Kezdettől fogva könnyen boldogultam velük. Amikor még csak szoktatgattuk magunkat a barlanghoz és a szikánok életének kényelmetlenségeihez, néhány szikán kíséretében egy férfi jött hozzánk, aki külsőleg ugyanúgy öltözködött és festette magát, mint a többiek, de jól beszélt görögül. Elmondta, hogy a püthagorikusok elűzése óta él a szikánok között, meg hogy a legtöbb szikán törzs tagjai között él egy-egy görög, elümiai vagy föníciai, akinek valamilyen okból az erdőkbe kellett menekülnie, és elnyerte a szikánok barátságát.
- De a szikánok szent rabszolgákként is visznek magukkal idegeneket - mondta -, akik a kezük közé kerülnek. Egyeseket egy idő múltán elengednek, de másokat megölnek, ha rájuk unnak, vagy ha a fogoly szökni próbál tőlük.
Elmondta, hogy a szikán törzsek között csak annyi a különbség, hogy mindegyik más állatot tart szentnek. Különben ugyanazt a nyelvet beszélik, és ugyanazokat a szokásokat követik. Azt is mondta, hogy a szikánok ravaszabbak, semmint gondolná az ember. Semmilyen idegen nyelvet nem akarnak megtanulni, attól tartva, hogy rabszolgaságba kerülnek, ha más nyelven is tudnak, mint a sajátjukon. De időnként kénytelenek kapcsolatba kerülni az elümiaiakkal, a karthágóiakkal és a görögökkel, akár a kereskedelem, akár háborúk következtében. Erre a célra tartanak szent rabszolgákat vagy idegen vendégeket, és jól bánnak velük, ha ők igazodnak a szokásaikhoz.
A püthagorikus sokáig maradt nálunk, és a bennünket oltalmazó törzs kérésére a szikánok nyelvére tanított engem. Azt is elmondta, hogy a szikánok körében boldog volt az élet, mivel a szikánok nem ismerték az időt. Ha valaki vendégségbe ment, egy hétig vagy egy hónapig vagy egy évig vagy tíz évig is vendégeskedhetett, és senki sem csodálkozott rajta, és nem is vette rossz néven. Amikor a vendég útnak indult, búcsú nélkül kellett távoznia, és senki sem tartóztatta. És a szikánok között minden közös volt, úgyhogy a vadászok egyenlően osztották el zsákmányukat az ügyetlenekkel, és egyenlően osztották el a bogyókat meg a gyökereket is, amiket a nők gyűjtöttek. A szikánok természetesnek tartották, hogy a kiváló vadász fárassza és veszélyeknek tegye ki magát, és ne legyen nagyobb haszna a zsákmányból, mint a törzs leggyengébb tagjának, mert így dicsőségre tett szert, és dalokat költöttek róla. De a lustát sem vetették meg, ő is megkapta a maga részét, és a szikánok úgy vélekedtek, hogy benne egyéb képességek szunnyadnak, amelyek idővel majd a törzs javára válnak.
A püthagorikus titokzatoskodott, és nem volt hajlandó sokat mesélni önmagáról. Még a nevét, az apja nevét és a szülővárosát sem akarta elárulni nekünk. Mégis megértettem, hogy Itália valamelyik görög városában született, és már fiatalon csatlakozott a püthagorikusok titkos társaságához. De nem viselt fehér köntöst, és húst is evett, noha csak keveset.
Miután összebarátkoztunk, óva intette Mikont a szikánok szent italától, elmondva, hogy élvezete annyira elhomályosítja az agyat, hogy az ember inkább hisz a látomásaiban, mint a saját eszének.
- De tégy úgy, ahogy akarod és ahogy a legjobbnak látod - mondta. - Nem vagyok a te megváltód. Hiszen tanult ember vagy, és magad is beavatott.
Húros hangszer segítségével megtanított bennünket arra, hogy a különböző hosszúságú húrok más és más hangot adnak, meg hogy ezt miként lehet számokban kifejezni. Véleménye szerint ez az egyszerű példa azt bizonyította, hogy a számok képezik az alapot, és hogy mindent ki lehet fejezni számokban. De nem sokat értek a húros hangszerekhez, és jobban szeretem a fuvolazenét. Ezért nem törődtem a mondókájával. A földmérésből megtanította nekünk a derék¬szögű háromszög oldalainak meglepő viszonyulását, és a homokba rajzolva bebizonyí¬totta, hogy a két befogóra rajzolt egyenlő oldalú négyszögek összesen ugyanakkora területet képeznek, mint az átfogóra rajzolt egyenlő oldalú négyszög. Ezt olyan szemléletesen mutatta meg, hogy a saját szemünkkel foghattuk fel, de ez az ismeret nem nagyon örvendeztetett meg engem. Inkább a szemfényvesztő gyakorlott ujjainak fürgeségére emlékeztetett, mintsem igazi tudásra.
Egy alkalommal így beszélt:
- Ez a világ, amelyben élünk és vagyunk, nem az egyetlen világ, hanem több világ is van, amelyek súrolják egymást.
Miután ezt mondta, elmosolyodott, és ezt állította:
- Sőt azt is mondták, hogy összesen száznyolcvanhárom világ van, és ezek egyenlő oldalú háromszög alakjában vannak elrendezve, oly módon, hogy minden oldalon hatvan és ezenkívül a háromszög mindegyik csúcsában még egy-egy világ van.
- Nem, nem - szólalt meg lelkesen Mikon -, ha több világ van, akkor ezek egymáson belül vannak, mint az ember látása és hallása, tapintása, ízlelése és szaglása, amelyek közül mindegyik a saját világa, és mégis ugyanabban az emberben van.
A püthagorikus döbbenten hallgatta, töprengett a szavain, és kihívóan ezt kérdezte:
- Hogyan fejezed ki ezt számokban?
Mikon megízlelte a szent italt, önmagába fordult, duzzadt ajkával mosolygott, és így válaszolt:
- Nem nagyon hiszek a számokban, de most éppen a küszöbön állok, és két csillagot látok. Ez a két csillag két isten, és mégis ugyanaz az isten. De nem vagyok képes megmagyarázni, hogyan is van ez. Csupán látom és tudom, hogy így van.
A magam részéről így beszéltem:
- A számok és a köztük lévő viszony meg az egyenlő oldalú háromszögek kétségtelenül szépek, de idővel unalmassá válnék az a nő, akinek az arcát számokkal és a számok közötti viszonnyal lehetne kifejezni. Nem a szabályosság, hanem a különbözőség és a szeszély adja meg a női arc csáberejét.
A püthagorikus két karjával eltakarta az arcát, hogy elrejtse előlünk a könnyeit. Végül visszanyerte hidegvérét, és elismerte:
- Ha minden csakugyan olyan egyszerű, érzékelhető és szép lenne, ahogyan Püthagorasz tanította a halála előtt, akkor az élet és a bölcsesség könnyű lenne. De ez nem igaz. Nem vagyok bűnöző, és a püthagorikusok sem zártak ki maguk közül, hanem magam keltem útra, miután észrevettem, hogy minden értelmetlen. Szép az egyenlő oldalú háromszög. Még szebben mutat az egyenlő oldalú négyszög. De már ez az egyszerű forma is átkozott, mert a négyszög átlója és oldala közötti viszonyt egyetlen szám sem képes kifejezni. Ezt a viszonyt egész életében számítgathatja az ember, és a szám sohasem ér véget. Ilyen szörnyű fel¬ismeréshez vezetett a számok egyszerű és szép tanítása. A püthagorikusságot nem a titkos társaság tette tönkre, ahogyan a tirannusok hiszik, hanem ez a borzasztó titkos ismeret. Vannak olyan viszonyok, amelyeket végtelen számok fejeznek ki.
Felpattant a lapos kőről, amin ült, eltorzult arccal az öklét rázta Mikon felé, és így kiabált:
- Azért az egy és a három még mindig szent szám lehet, de a kettő és a négy már szentségtelen és megfoghatatlan. Mindkét csillagod gonosz csillag, és mindkét istened gonosz isten.
A szikánok szent italától megrészegedve Mikon nem sokat törődött az ő heveskedésével, csak a madárcsontokat tapogatta a kezében, és ezt javasolta:
- Dobjunk valamennyien madárcsontokat. Annak alapján, amit negyvenedik életévemet túllépve megtanultam és tapasztaltam, e csontok szerintem legalább ugyanannyit, ha nem többet tudnak, mint bármelyikünk.
De a püthagorikus nem akart madárcsontokat dobálni. Azt mondta, hogy egész életében csak a számok feltétlen szükségszerűségét kereste.
- De nincs sem összhang, sem egyensúly - panaszkodott. - Csak mozgás meg remegés van, és már nem sokáig viselem el ezt a gondolatot.
Az erdőbe futott, és a nyomasztó gondolatoktól a szeme ugyanúgy kidülledt, mint Mikon szeme a szikánok szent italától. Mikon sajnálkozva tárta szét kezét, és csendben az utolsó cseppig kiitta fakupáját.
- Turms barátom - mondta -, ebből látod, hogy a számolás tudománya nem menti meg az embert. Itt az erdők csöndjében a szikánok italának segítségével gyöngyfüzérként morzsol¬gattam végig életem éveit, és tekintettem vissza, hogy lássam, hol és hogyan tévedtem. Ó, Turms, újra mellettem állsz árnyként Kósz szigetén az esti szürkületben, és hívsz engem. De nem tudom, ki vagy, és te sem tudod, ki vagyok én, Mikon. Minél többet töprengek, annál inkább felfogom, milyen édes a feledés.
- Édes, édes feledés - ismételte meg enyhén dadogva, és felfordította fakupáját. - A szikánok itala korántsem mérges ital, hanem ellenkezőleg, a legcsodálatosabb orvosság az ember számára. A szikánok régi nép, és közelebb áll az alvilágiakhoz, mint mi, és tudják, mit csinálnak. Az ő italukból kóstolót kapok a feledés forrásából, amelyre rátalálok, ha egyszer átjutottam a folyó túlsó partjára.
Leszállt az éjszaka, és az erdő sötét árnyai közül szakadatlanul rikoltozott a bagoly. Mikon a fejét oldalvást tartva hallgatta, homályos szemmel rám nézett, és megjegyezte:
- No lám, hív a fiad, Turms. Talán itt az ideje lefeküdni. De átadom neked az egyetlen tudásomat, ami titokban érlelődött bennem, és éppen kifakad, mint a kelés. Az igazság és a hazugság teljesen egyre megy, mikor az ember nem tudja, mi az igazság és mi a hazugság. Rágd meg jól ezt a tudást, ha mered, amikor ismét szép Arszinoéd mellé mászol, hogy megölelgesd.
A barátságunk kedvéért lefektettem, és nem aggódtam a püthagorikus miatt. Hiszen olyan régen élt már a szikánok között, hogy nem tévedhetett el az erdőben. Ebben nem is tévedtem, mert néhány nap múlva lecsillapodva visszatért, és egy ideig még nálunk maradt, amíg tűrhetően meg nem tanultam a szikánok nyelvét. A négyszög átlójának és oldalának viszonyáról adott magyarázata számomra zavaros maradt. Ezért megtanított az osztásra, amit a püthagorikusok találtak ki. Végül megértettem, hogy vannak olyan viszonyok, amelyek látszólag a legislegszebbek, amelyeket semmiféle szám sem tud kifejezni. Engem nem tört le ez a felismerés, és nem is szenvedtem miatta, mint ő.
Az egyik nap egészen korán reggel a püthagorikus búcsúszó nélkül távozott, és nem is láttuk többé, nem is hallottunk róla. Szerintem nem volt bűnöző, és politikai okok miatt sem űzték el szülővárosából, hanem a tudása okozta szenvedés miatt menekült a hegyek nyugalmába a szikánok közé. Tőle tanultam meg, hogy az ember milyen meglepő okok miatt is szenvedhet.
Mikon sokat gondolkodott, amint egyre sűrűbben ismétlődő búskomorsági rohamainak hatalmában arcára tett kézzel üldögélt. Végül így beszélt:
- Üdvözlés nélkül érkezni, búcsúszó nélkül távozni, idegennek maradni mindegyik családi tűzhely mellett, ez nem bölcsesség, sőt még csak nem is életművészet. Ez csupán a gondolkodó ember elkerülhetetlen osztályrésze ebben az idegen világban.
Mikon még egy évig maradt a körünkben, és a szikánok nagy távolságról is hoztak betegeket hozzá, hogy meggyógyítsa őket. De közönyösen folytatta orvosi mesterségét, és azt mondta, hogy a szikánok papjai ugyanolyan jól tudnak sebeket gyógyítani, törött csontokat sínbe rakni és a betegeket egy kis dob hangjával gyógyító álomba ringatni.
- Semmi tanulnivalóm nincs tőlük - mondta Mikon -, és nekik sincs tőlem, hanem minden egyre megy. Talán tetszetős dolog a test fájdalmainak enyhítése, de ki gyógyítja a lélek szenvedéseit, mikor a beavatott sem nyer nyugalmat a szívébe.
Nem segíthettem a levertségén, és Arszinoé sem tudta enyhíteni, noha mosolygott rá, mivel ő maga újra örült az életnek. Az egyik reggel későn ébredve Mikon a kéklő hegyeket és a ragyogó napsütést nézegette, kezével megérintette a gyepet, beszívta magába az erdő meleg gyantaillatát, kezem reszkető kezébe fogta, és így beszélt:
- Ez megvilágosodásom pillanata, Turms. Vagyok annyira orvos, hogy tudjam, beteg vagyok, vagy pedig a szikánok bódító itala mérgezett meg lassan engem. Mintha párás ködben élnék, és nem tudom többé megkülönböztetni a valót a valótlantól. De a világok talán súrolják egymást, vagy egymáson belül helyezkednek el, úgyhogy időnként egyszerre két világban is lehet élni.
Puha kezével szorosan fogva a kezemet így folytatta:
- Világos pillanatomban tudom és megértem, hogy az emberi észben nem lehet megbízni, hanem a gondolkodás módjai ugyanúgy félrevezetik az embert, mint az érzékszervei. Talán csak képzelgés és megszokás azt gondolni, hogy minden egymás után történik az idő által megszabott rendben. Talán minden egyszerre történik, bár ezt nem fogjuk fel.
Szokatlan mosoly öntötte el arcát, melegen nézett rám, és így magyarázott:
- Világos pillanatomnak talán nincs sok jelentősége, mert természetfölötti méretekben látlak téged, Turms, és úgy ragyog át a tested a ruhán, mintha tűz lenne. De amióta gondolkodni kezdtem, csodáltam mindennek a célját. Ezért szenteltettem fel magam, és sajátítottam el sok titkos ismeretet, ami e valóságon kívülre terjed. De az ilyen tudásnak is megvan a maga határa. Csak a szikánok mérgező itala felelt arra a kérdésemre, hogy miért születtem a világra, és mi az élet célja.
Mindkét kezével szorosan fogta a kezemet, és meggyőzően mondta:
- Ez nagy tudás, Turms. Rád bízom. A célról töprengeni csak a gondolkodás tévedése. Gon¬dolkodásunk olyan, mint a vértezet, ami ehhez a látható világhoz kötöz és láncol bennünket, anélkül hogy meg is tudna védelmezni. A cél csupán képzelgés, mintha minden erőnket megfeszítve futnánk egy olyan célpont felé, ami nem létezik. Nincs szükség semmilyen célra. A gondolkodás csak rászed bennünket, amikor célokat teremt. Csak megvalósulás van. Ha ezt megérted, megszabadulsz az istenek hatalmától.
Elengedte a kezem, újra megérintette a gyepet, a kéklő hegyeket nézte, és így beszélt:
- Örülnöm kellene a tudásomnak, de semmi sem örvendeztet meg többé, mintha túlságosan hosszú távot futottam volna be. Nem vigasztal az a gondolat, hogy valamikor újra felébredek, és a föld ugyanilyen zöld és szép lesz, és minden jóízű lesz a számban, és öröm lesz élni. Bizonyára örvendeznem kellene, hogy ma reggel ilyen hatalmas és szép vagy a szememben, Turms, és annak is örülnöm kellene, hogy első látásra felismertelek.
Szánakozón néztem rá, de amint ránéztem, a halált láttam puffadt arca mögött, és a bőrön meg a húson keresztül megkülönböztettem koponyájának alakját és üregeit meg a fogak vicsor¬gását. Jó akartam lenni hozzá, mert a barátom volt, és ismertem őt, de ő zokon vette a pillantásomat, és rám förmedt:
- Nem, Turms, nem kell sajnálnod engem. Senkit sem kell sajnálnod, mivel vagy, ami vagy. Sértő, ha szánalmat tanúsítasz irántam, hiszen legalábbis a hírnököd voltam, ha nem is több ennél. De ismerj meg legközelebb is, amikor majd találkozunk. Ennyi elég.
Ebben a pillanatban püffedt arca csúnya volt a szememben, és az irigység sugárzott róla, elsötétítve számomra a ragyogó reggelt. Ő maga is érezte ezt, és ezért kezével eltakarta a szemét, felállt, és tántorgó léptekkel elindult. Amikor megkíséreltem tartóztatni, ő így szólt:
- A torkom száraz a szomjúságtól. A forráshoz megyek inni.
El akartam kísérni, de ő dühösen megtiltotta, és hátra sem nézett többé. De a forrás mellől nem tért vissza. Hiába kerestük, és a szikánok átkutatták a sűrűséget meg a szakadékokat is, míg végül felfogtam, hogy másmilyen forrásról beszélt.
Nem vettem rossz néven a viselkedését, hanem barátilag megadtam neki a szabad választást, akarja-e folytatni ezt az életet, vagy pedig befejezni, mint valami túlságosan nehézzé vált rabszolgamunkát. Miután meggyászoltuk és áldozatot mutattunk be az emlékének, meg¬könnyebbültnek éreztem magam, mivel búskomorsága régóta felhőként árnyékolta be az életünket. De Hiulsnak nagyon hiányzott, mert ő tanította járni a fiút, és ő hallotta az első szavait, és kőrisfából ő faragott neki éles orvosi késével játékokat, kissé morgolódva, hogy a finom penge kicsorbul tőle.
Arszinoé nagy haragra gerjedt, amikor megértette, mi történt, és mindenért engem okolt, azt állítva, hogy jobban szemmel kellett volna tartanom Mikont.
- Bánom is én, hogy meghalt - mondta Arszinoé -, de annyival tartozott nekem, hogy meg¬várhatta volna a szülésem pillanatát, és segíthetett volna orvosi tudásával. Jól tudta, hogy újra terhes vagyok, és szívesen szültem volna civilizált módon, anélkül hogy a szikán vénasszo¬nyok¬ra kellett volna bíznom magam.
Nem tettem szemrehányást Arszinoénak rideg szavai miatt, mivel a terhesség szeszélyessé tette, és Mikon a barátságunk kedvéért tényleg várhatott volna néhány hónapot. Amikor eljött az ideje, Arszinoé egy rőzsekunyhóban gyékényágyon minden nehézség nélkül szülte meg leánygyermekét, és nem volt szüksége hozzá a tapasztalt szikán vénasszonyok segítségére, bár összevissza futtatta a törzs asszonyait, és a szülés idejére fejtetőre állította a szikánok minden¬napi életét. Nem volt hajlandó lyukas székben szülni, ahogyan a szikán nők ajánlották, hogy segítsenek rajta, hanem ágyban fekve, ahogyan művelt embereknél szokás.

3
A szikánoknál felvettem azt a szokást, hogy néhány napra félrevonuljak a hegyek magasságába, böjtölve, hogy önmagamat hallgassam, míg olyan könnyűnek nem éreztem magamat, hogy szinte repülni tudtam volna. Azt is tőlük tanultam meg, hogy kimerítő vándorlás közben a legerősebb felszúrja karján az eret, és önvérével itatja meg a gyöngébbet, hogy ezzel megmentse. Jómagam is ezt tettem egyszer, noha számomra a szikánok idegenek voltak. Utána úgy tekintették, hogy engem vérségi kapcsolatok fűznek hozzájuk, de én nem tartoztam a törzsükhöz, noha véremet adtam értük.
Magasztalom a szikánok végtelen erdőségeit, magasztalom az ősi tölgyeket, magasztalom a kék hegyeket, magasztalom a sebes folyókat. De mindvégig, amíg a szikánok között éltem, jól tudtam, hogy ez nem az én országom. Számomra idegen maradt, bármennyire is megismertem, amiképpen a szikánok is idegenek maradtak számomra.
Öt évig éltem közöttük, és Arszinoé beérte azzal, hogy velem éljen, mert szerettük egymást, noha többször fenyegetőzött, hogy elmegy valamelyik kereskedővel, aki az erdőbe merész¬kedik. Azok a kereskedők, akik fenyőgally védelmében az erdőbe jöttek, hogy portékájukat kirakják a szikánok számára, többnyire Erüx országából érkeztek. De Szicília görög városai¬ból, még Szelinuszból és Akragaszból is jöttek az erdőkbe kalandozó kereskedők, és megesett, hogy egyik-másik türrhén is szállított egy-egy zsák sót a szikánoknak, és rejtett a sóba vasból készült késeket és fejszéket a nagy haszon reményében. A szikánok a maguk részéről kirakták az állatbőröket és a tarka madártollakat, a festőfakérget, az erdei mézet és viaszt, amit gyűjtöttek, de ők maguk elrejtőztek. Miután letelepedtem közöttük, segítettem őket üzletköté¬seik¬ben, beszélgetve a kereskedőkkel, akik a nehéz kereskedelmi utazás során gyakran egyetlenegy szikánt sem láttak egész idő alatt.
Ily módon híreket szereztem a külvilágból, és megértettem a kor nyugtalanságát meg azt, hogy a görögök egyre szívósabban terjeszkednek befelé a szárazföldre a szikulok területére. Segesta lakosai viszont egyre mélyebben nyomultak be kutyáikkal és lovaikkal az erdőkbe. Több alkalommal a hegyek közé kellett menekülnünk egy-egy ilyen expedíció elől. De a szikánok csapdákat állítottak üldözőiknek, és félelmetes dobjaikkal ijesztgették őket.
Amikor vándorkereskedőkkel beszélgettem, nem fedtem fel magamat. Ők szikánnak tartottak, aki valamilyen okból több nyelvet is megtanult. Műveletlen férfiak voltak, és elbeszéléseiknek nem kellett hitelt adni. Mégis tőlük hallottam, hogy a perzsák Jóniából kiindulva meghódították Görögország szigeteit, még a szent Déloszt is. A szigetek lakóit foglyul ejtették, a legszebb hajadonokat a nagykirálynak küldték, és a legkiválóbb ifjakat kiherélték, hogy a perzsák szolgái legyenek. A templomokat kifosztották és felégették, hogy megbosszulják a szárdeiszi Kübelé-templom felgyújtását, és a nagykirály nem feledkezett meg Athénról sem.
Tettem Szicília erdőségeinek mélyéig üldözött, és nyugtalanság lett úrrá rajtam. Arszinoé holdkövét fogva a kezemben, Artemiszt szólítottam ezekkel a szavakkal:
- Te gyors szűz, te szent és örökkévaló, az amazonok neked áldozzák jobb keblüket, a te kedvedért gyújtottam fel Kübelé templomát Szárdeiszben. Emlékezz rám, ha a többi isten üldözőbe vesz templomainak elpusztítása miatt.
Nyugtalanságomban szükségét éreztem, hogy kiengeszteljem az isteneket. A szikánok tisztelték az alvilágiakat, és így Démétért is, mivel Démétér nemcsak a gabonakalász istennője, ahogyan sokan hiszik, hanem ennél jóval több. Leányunk a szikánok között született, ezért a legjobbnak tartottam, hogy a Miszmé nevet adjam neki, arra a nőre emlékezve, aki vizet adott inni Démétérnek, amikor az istennő a szomjúságtól elcsigázva kereste eltűnt leányát. Arszinoé¬nak nem tetszett a név, és inkább a saját istennőjét szerette volna kiengesztelni azzal, hogy a leánynak elümiai nevet ad, de miután megmagyaráztam neki, miről van szó, engedelmeskedett nekem. De azért nem meséltem el neki, mi történt Miszmé fiával, amikor kitört belőle a nevetés, látva, hogy az istennő olyan mohón iszik, hogy magára önti a vizet.
Csak néhány nap telt el azután, hogy Artemiszt szólítottam, és leányomnak a Miszmé nevet adtam, amikor a szikánok papja ezekkel a szavakkal keresett fel:
- Valahol nagy ütközet folyik, amelyben sokan meghalnak.
Izgalmában ugrándozott, minden égtáj felé figyelt és hallgatózott, aztán keletre mutatott, és ezt mondta:
- Messze van, a tengeren túl.
- Honnan tudod? - kételkedtem.
Meglepetten nézett rám, és ezt kérdezte:
- Hát magad nem hallod a csatazajt és a haldoklók jajgatását? Nagy háború, mert idáig hallatszik.
Több szikán gyűlt össze nyugtalanul körülöttünk, hogy kelet felé füleljenek és nézzenek, úgyhogy magam is próbáltam hallgatózni, de csak az erdő zúgását hallottam, ők meg¬erősí¬tették papjuk szavait, és szaporán az áldozókőhöz mentünk, hogy kiengeszteljük az alvilágia¬kat, nehogy a sok halott szelleme az erdei állatokba vagy a szikánok újszülötteibe költözzék. A szikánok nem akartak idegen szellemeket az erdeikbe, azt hitték, hogy titkos szertartásokkal távol tarthatják őket. Megpróbálták türelmesen megmagyarázni nekem, hogy amikor egyszerre ilyen sok férfi esik el a csatában, szellemük szétszóródik az egész világon. Ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy idegen szellemek akarnak bejutni a szikánok erdőségeibe is, mivel máshová nem férnek be. De nem tudták megmondani nekem, hogy kik harcolnak egymás ellen. Csupán annyit tudtam, hogy keleten a tengeren túl a görög anyaország és Athén van, és sejtettem, hogy a perzsák végül hozzáfogtak Athén megdöntéséhez, hogy keletről nyugatra terjesszék ki hatalmukat.
A szikánok papja ivott a szent italból, és nyugtalanságom hatalmában én is kértem belőle, noha tudtam, hogy mérges. De reménykedtem, hogy az ital hatására belém költözik a szikánoknak az a képessége, hogy hallják, ami a távolban történik. Ezért mohón ittam a keserű italból, bár a pap szeme már keresztben állt, ő maga pedig vonagló végtagokkal a földre rogyott. De nem hallottam a csatazajt, noha körülöttem minden átlátszó lett, és a fák meg a kövek olyanok lettek, mint a fátyol, amin keresztüldughattam volna a kezem, ha akartam volna. Végül lerogytam a föld mélyébe nyúló fagyökerek közé, és révületemben arany és ezüst csillogását láttam a szent kő alatt.
Miután magamhoz tértem, reggelig folyvást hánytam, és több napig zsibbadtnak éreztem magam, úgyhogy a bor okozta legcifrább másnaposságot sem lehet ahhoz a mámorhoz hasonlítani, amit a szikánok szent itala okoz. Bágyadtságomban el sem hittem a szikánok mendemondáját az ütközetről, hanem puszta káprázatnak tartottam. Számomra különben is minden annyira mindegy volt, hogy jól megértettem, miért akart meghalni Mikon, miután újra meg újra abból a méregitalból ivott.
De még azon az őszön Akragaszból görög kereskedő jött az erdőbe, akivel egyszer már találkoztam a folyóparton. Azzal dicsekedett, hogy az athéni férfiak a marathóni mezőn Athén közelében legyőzték a perzsa sereget, amely a tengeren túlról hajókon érkezett. Azzal kérkedett, hogy az ütközet minden idők legnagyobb ütközete és minden ütközet közül a legdicsőségesebb volt, mert az athéniak a saját erejükből verték le a perzsákat, meg sem várva azokat a segédcsapatokat, amelyeket a lakedaimóniak ígértek.
Még azt is elmondta, hogy a perzsa támadást meg sem várva, az athéniak maguk futottak a csatába néhány ember mélységű oszlopban, hogy ugyanolyan széles arcvonalat képezhessenek, mint a perzsák. A csata befejeztével a marathóni mező annyira tele volt holttestekkel, hogy járni sem lehetett anélkül, hogy az ember egy perzsa tetemére ne lépett volna. Azt mondta, hogy az athéniak így álltak bosszút Jónia és a szigetek elpusztításáért.
A szememben hihetetlennek tűnt az elbeszélése, mivel emlékeztem rá, hogy az athéniak velünk együtt futottak versenyt Szárdeiszből vissza Epheszoszba, hogy a folyótorkolatba vontatott hajókra meneküljenek. Szavainak a felét lehámozva és a maradék egy részének hitelt adva megértettem, hogy a perzsák vereséget szenvedtek, amikor Attikában partraszállást kíséreltek meg. Amennyire értettem a hadtudományhoz, a tengeren át a perzsák bajosan szállíthattak hajókon sok lovaskatonát, és a hajók alkalmazása különben is korlátozta a hadsereg létszámát. Ilyen kis vereség aligha rendítette meg a nagykirály erőtartalékait, hanem éppen ellenkezőleg csak arra volt jó, hogy még jobban feldühösítse őt, hogy alkalomadtán szárazföldön indítson igazi hadjáratot Görögország ellen.
De az akragaszi kereskedő felfuvalkodott, mint a béka, és így dicsekedett:
- Vezesse Dareiosz azokat a népeket, amelyek nadrágot húznak, és annyira megalázkodnak, hogy a port csókolják előtte. A gazdagsága miatt elpuhult Jóniát legyőzhette, de az anyaország edzett görögjének lándzsájával és kardjával nem veszik fel a versenyt a barbár paripái meg íjai. Még a csőcselék hatalmától megrontott Athén is le tudta győzni a perzsákat. A lakedaimóni arcvonal láttára a perzsák bizonyára eldobnák a fegyverüket, és a borzadálytól a földre rogynának.
Aztán így mesélt még:
- A nagykirály a hadjárat fővezérének Hippiasz tirannust tette meg, akit annak idején az athéniak elűztek, de amikor a marathóni parton a hajóról partra szállt, egy fogát a szájából a parti homokba tüsszentette. Azt mondják, hogy ekkor eltakarta a fejét, és így szólt: “Talán csak ennyit érdemlek a szülőföldemből, és több nem is jut nekem belőle."
Elbeszélése megerősítette azt a felfogásomat, miszerint csupán politikai zendülési kísérletről volt szó, hogy a perzsa fegyverek védelmében Hippiasz kerüljön hatalomra Athénban. De a nagykirály céljait bizonyította már az a vágy, hogy Attikát elfoglalja perzsa hídfőállásnak a görög anyaországban. Ahogyan az elég gazdag ember elkerülhetetlenül egyre tovább gazdag¬szik, még akkor is, ha nem akarná, ugyanígy az elég nagy hatalom is kénytelen szakadatlanul terebélyesedni. Ezért a görögországi szabad államok elpusztítása már csupán idő kérdése volt. A marathóni ütközetről szóló hír örömujjongás helyett rossz sejtelmeket ébresztett bennem. Számomra, aki Szárdeiszben Kübelé templomát felgyújtottam, Szicília nem volt többé biztonságos menedékhely.
Az egyik reggel, amikor lehajoltam, hogy vizet igyak, a forrás víztükrére fűzfalevél hullt elém, és amikor felemeltem a tekintetemet, madárrajt láttam észak felé repülni olyan magasan, hogy megértettem, át akarnak repülni a tengeren. Szinte hallottam a fülemben szárnyaik csattogását és harsány kiáltásaikat. Egész testemben remegni kezdtem, mintha láz borzongása futott volna végig rajtam, és ugyanakkor tudtam, hogy befejezés előtt áll életemnek ez a szakasza, és közel az indulás pillanata.
Nem ittam a forrásból, nem ettem egyetlen falatot sem, hanem egy álltó helyemből az erdőn át a hegyoldalra vándoroltam, és felkapaszkodtam egy életveszélyes kőgörgetegre, hogy önma¬gamat hallgassam, és az előjeleket figyeljem. Mivel ilyen váratlanul keltem útra, nem volt nálam más fegyver, mint a sok fenéstől elvékonyodott kés. Amikor felkapaszkodtam a hegygerincre, vadállat szagát éreztem, és halk vinnyogást hallottam. Miután egy ideig keresgéltem, farkas¬vacokra, lerágott csontokra meg egy egészen kis farkaskölyökre bukkantam, amely egy barlang szájában toporgott. A farkas félelmetes ellenfél, ha a kölykét védelmezi. Ennek ellenére elrejtőztem a bozótban, hogy lássam, mi történik. De az anyafarkas nem mutatkozott, a farkaskölyök az éhségtől vinnyogott, és végül az ölembe vettem, és visszatértem a hegyről.
Hiuls és Miszmé is nyomban megszerette a bozontos farkaskölyköt, és etetni akarták, de a macska meggörbített háttal ólálkodott körülötte. Félrerúgtam a macskát, és arra kértem Hannát, fejje meg a kecskét, amit a szikánok az elümiaiaktól loptak. A farkaskölyök annyira éhes volt, hogy mohón szívta a kecsketejet, amikor Hanna a csészébe mártogatta az ujját, ekképpen szoptatva a kölyköt. A gyermekek nevettek és tapsoltak, és én is nevettem. Abban a pillanatban láttam, hogy Hanna milyen szép hajadonná serdült. Barna végtagjai egyenesek és simák voltak, a két szeme nagy és tiszta, a szája pedig mosolygós. A haját egy virág díszítette. Bizonyára ezért néztem rá más szemmel, mint azelőtt.
Arszinoé követte a tekintetemet, bólintott, és megszólalt:
- Ha eladjuk, jó árat kapunk érte, amikor innen elmegyünk.
Szavai fájdalmasan belém szúrtak. Korántsem akartam eladni Hannát valamelyik part menti városban, hogy pénzt szerezzek az utazásra, bármilyen jó helyzetbe kerülhetett volna is mint valamelyik gazdag kereskedő ágyasa. De tudtam, hogy jobb, ha nem árulom el Arszinoénak, mennyire ragaszkodom a leányhoz, aki olyan készségesen megosztotta velünk a veszedelmeket a szikánok erdőségeiben, szolgált bennünket, és gondozta a gyermekeinket.
Arszinoé annyira biztos volt a rám gyakorlott hatalma és a saját szépsége felől, hogy ráparancsolt Hannára, vetkőzzék le, és mutassa meg magát elölről és hátulról, hogy a saját szememmel győződhessem meg róla, milyen remek portékát kaptunk szinte ajándékba.
- Amint látod, megóvtam a bőrét a szikánok csúfító kacskaringós tetoválásaitól - magyarázta Arszinoé. - Arra is megtanítottam, hogy görög szokás szerint tépdesse ki testének szőrszálait, úgyhogy teljesen tiszta. Megtanulta, hogy mindennap fürödjék, és a hideg víz úgy megedzette a mellét, hogy feszesen áll és kemény, mint a gesztenye. Próbáld meg magad, Turms, ha nem hiszel nekem. Tapintsd meg a tenyerét is, hogy a munkától függetlenül milyen puha maradt. Esténként mézből, madártojásból és kecsketejből kevert kenőccsel kell bekennie a bőrét, ahogyan én is csinálom. A szép járásra és egyszerű táncokra is megtanítottam.
Hanna riadtan kerülte a tekintetemet, bár igyekezett emelt fejjel állni. A két kezével hirtelen eltakarta az arcát, kitört belőle a zokogás, és kifutott a barlangból. Sírása annyira megijesztette a gyermekeket, hogy megfeledkeztek a játékukról. A macska kihasználta az alkalmat, a fogai közé kapta a farkaskölyköt, és kisurrant. Amikor végül rátaláltam, már halálra marta a gyámoltalan farkaskölyköt, és javában evett belőle. Éktelen haragomban felkaptam a földről egy követ, és szétvertem a macska fejét. Miközben ezt tettem, azt is tudtam, hogy titokban egész idő alatt gyűlöltem a macskát, és idegenkedtem tőle. Amikor megöltem a macskát, mintha valami rossztól szabadultam volna meg, ami tudtomon kívül gyötört.
Tettem elkövetése után körülpillantottam, nem látott-e valaki, a földben egy mélyedést találtam, gyorsan odadugtam a döglött macskát, és kövekkel takartam be. Amikor lehajoltam, hogy mohát tépjek, és ezzel tüntessem el a nyomokat, félrepillantva észrevettem, hogy nesz¬telenül Hanna sompolyog hozzám, és két kezével ugyanolyan buzgón kapargatja a földet, mint én.
Bűntudatosan néztem rá, és így magyarázkodtam:
- Dühömben megöltem a macskát, bár nem akartam.
Hanna bólintott, és körbepillantva így suttogott:
- Jól tetted. A macska gonosz állat volt. Vég nélkül kínozta az egereket, mielőtt megölte volna őket. Állandóan attól féltem, hogy kikaparja a gyerekek szemét, ha magukra hagyom őket. Olyan féltékeny volt gazdasszonyának a kegyeire.
Olyan buzgón szórtuk a mohát meg a leveleket a macskára, hogy a kezünk összeért. Nekem jólesett, amikor bizakodó leánykezéhez értem.
- Nem szándékszom elmondani Arszinoénak, hogy megöltem a macskát - mondtam.
Hanna oldalvást rám pillantott felcsillanó szemével.
- Nem is kell elmondanod - nyugtatott meg. - A macska több éjszakára is eltűnik az erdőben a maga útját járva. Gazdasszonyunk azelőtt is attól félt, hogy a vadállatoknak esik zsákmányául.
- Hanna - kérdeztem -, tudod-e, hogy hozzád kötöm magam, amikor megosztom veled a titkot?
Ő felemelte a tekintetét, bátran rám nézett, és így válaszolt:
- Turms, én kötöttem hozzád magam már abban a pillanatban, amikor kislány koromban az öledbe vettél a holdvilágnál Krimiszosz kutya templomának a lépcsőjén.
- Ez a titok jelentéktelen - mondtam. - Csak a fölösleges veszekedés elkerülésére, ugye, érted. De eddig készakarva nem hazudtam Arszinoénak.
Szemének ragyogásától melegem lett. De egyáltalán nem kívántam őt. Még csak eszembe sem jutott, hogy ebben az életben bárki más nőt megkívánhatnék Arszinoén kívül. Hanna bizonyára megértette ezt, mert alázatosan lehorgasztotta a fejét, és olyan hirtelen állt fel, hogy a virág a hajából a lábam elé esett.
- Az is hazugság, Turms, ha az ember titokban tartja azt, amit tud? - kérdezte, barna lábujjaival a virágot mozgatva a földön.
- Ez bizony magától az embertől függ - feleltem. - Jómagam tudom, hogy hazudok Arszinoénak, amikor abban a hitben hagyom, hogy a macska a maga útját járva eltűnt, és nem mondom el neki, hogy dühömben megöltem. De olykor-olykor talán a legnagyobb barátság jele, ha az ember nem mond el olyasmit, amiről tudja, hogy bánatot okoz a másiknak, noha a hazugság a saját szívét fogja égetni.
Hanna a kezével szórakozottan megérintette a mellét, a szívdobogását hallgatta, és elismerte:
- Így van, Turms, a hazugság égeti az ember szívét, és érzem a sajgását.
De miközben önmagát hallgatta, furcsa mosoly árasztotta el arcát, megrázta a fejét, és felkiáltott:
- Ó, milyen édes a szívemben a hazugság sajgása miattad, Turms!
Elfutott. Mindketten a magunk útján tértünk vissza a barlangba, és ennél többet nem is beszéltünk a dologról. Arszinoé bánkódott a macskája miatt, de éppen elég teendője akadt a két gyerekkel. És a macskát nem is önmagáért sajnálta, hanem hiúságból, mert olyasmit vesztett el, ami a szikánok közül senkinek nem volt a birtokában. Ezért engem nem nagyon hatott meg a dolog, és nem vágyódtam a macska hízelkedése és dorombolása után.
Fő gondom a szívemet mardosó nyugtalanság és azok az előjelek voltak, amiket kaptam, és amiket még nem tudtam megmagyarázni. Hamarosan útra kellett kelnem, ezt tudtam, de nem tudtam, milyen irányban. Hiszen még pénzem sem volt, hogy visszatérhessek a művelt világba, ahol pénzért vendégszeretetet lehet venni, ha az embernek nincsenek barátai. Egyetlen barátom Lars Alsir volt, amennyiben még mindig Himerában élt. De Himerába visszatérni egyenlő lett volna számomra a biztos halállal, mivel ott ismertek, és ismerték Arszinoét is. Ezenkívül Lars Alsirnak már különben is adósa voltam, és gyötört, ha az adósságra gondoltam.
Amint a helyzetemen gondolkodtam, megértettem, hogy ugyanolyan szegény vagyok, mint amikor Tanakil kikergetett bennünket Segestából, mivel a szikánok szokása szerint a rajtam lévő ruhán és a fegyvereimen kívül semmim sem volt. Arszinoénak ott volt a holdköve meg ékszerként néhány lapos ezüstlemeze. A szikánok nem használtak pénzt. Ha rablókalandozá¬saikon Erüx országában vert ezüstpénz került a kezükbe, laposra kalapálták, és ékszert csináltak belőle. Egyetlen tőkénk Hanna volt, és semmi pénzért nem akartam eladni őt.
Szorult helyzetemben szemrehányással illettem az istennőt, akitől táplálékunkat kaptuk.
- Az amazonok áldozatként a ruhádra aggatják keblüket, te szent szűz - mondtam. - Tápláltál engem és a családomat, úgyhogy volt ételem és ruhám, amennyire szükségem volt. De magad jelentél meg nekem Epheszoszban Hekaté alakjában, és megígérted, hogy sohasem fogok hiányt szenvedni a földi javakban, amikor csak szükségem lesz rájuk. Emlékezz az ígéretedre, mert most aranyra és ezüstre van szükségem.
Néhány nap múlva, amikor közeledett a telihold időszaka, álmomban Artemisz jelent meg Hekaté alakjában. Láttam mindhárom szörnyű arcát, a háromágú szigonyt a kezében lóbálta, és a fekete kutya dühösen ugatott a lába mellett. Egész testem hideg verítékben fürdött, amikor felébredtem, mert Hekaté még kegyesen is félelmetes látvány. A háromágú szigony meg¬erősített abban a hitemben, hogy át kell kelnem a tengeren.
Miután megszabadultam a borzadály remegésétől, olyan öröm fogott el, hogy nem tudtam tovább aludni, hanem elindultam kószálni az erdőben. Az áldozókő mellett néhány szikánnal találkoztam, akik figyeltek és hallgatóztak, és azt állították, hogy idegenek közelednek.
- Menjünk elébük - javasoltam -, hogy biztosan találkozzunk velük. Talán hoznak sót meg szöveteket.
Miután fél lábon állva töprengtek, a szikánok végül elfogadták a javaslatomat, és az erdőn át egyenesen az idegenek éjszakai szálláshelyére vezettek. Útközben elmondták, hogy az az anyajuh, amit az egyik szikán már vemhesen lopott el Entella elümiai város karámjából, négyes ikerbárányt ellett. A meglepő hír megerősített bizakodásomban, hogy amikor itt lesz az ideje, megkapom, amire szükségem van.
A folyóparton türrhén sókereskedő töltötte az éjszakát, aki kis dereglyén hozta a sót Panormoszba, ott megfizette az adót, és aztán a sót szamarak hátán a szikánok erdőségeibe szállította. Három rabszolgája és szolgálója volt vele. Éjszakára nagy tüzet gyújtottak, hogy az erdei ragadozók ellen védekezzenek, és hogy békés szándékaikat jelezzék. Ezenkívül a sza¬marakat és a sószsákokat fűzfagallyakkal díszítették fel, és maguk is fűzfagallyat szorongatva a kezükben, nagy félelemben aludtak. A szikánok erdőségeinek szörnyű híre volt, noha a szikánok emberemlékezet óta egyetlen kereskedőt sem öltek meg azok közül, akik fűzfaág oltalmában hozzájuk merészkedtek.
Álmukat nem zavarva nesztelenül a tüzük mellé lopakodtunk, és a földre ültünk, pitymallatig csendben maradva. A szikánok hosszabb ideig tudtak hallgatni, mint bárki más azok közül az emberek közül, akiket ismerek, noha alkalomadtán ugyanolyan lelkesen és fölöslegesen tudtak fecsegni is, mint a többi nép.
Amikor virradt, és a folyó csendes vizében ugrándozni kezdtek a halak, nehezen tudtam fékezni türelmetlenségemet, mert a türrhén kereskedő mellett egy idegen férfi feküdt, aki szépen szőtt drága gyapjúköntössel takarta be magát. A szakálla göndör volt, és messziről érződött róla a finom kenőcsök illata. Nem tudtam megértem, mi keresnivalója lehetett egy ilyen férfiúnak egy közönséges kereskedő oldalán a szikánok félelmetes erdőségeiben.
Ő ébredt fel elsőnek, álmában forgolódni kezdett, és a takarót lerúgva magáról ordítva felült. Amikor megpillantotta a csíkosra festett szikánokat, akik moccanás nélkül ültek az elhamvadt tűz körül, még élesebben felkiáltott, és a fegyverei után kapkodott. De a kereskedő felébredt, és megnyugtatta, kijelentve, hogy nincs mitől félnie. A szikánok a maguk részéről nem tudták elviselni, hogy idegenek lássák őket, hanem felálltak, és nesztelenül eltűntek az erdőben, mintha a föld nyelte volna el őket, egyedül hagyva engem, hogy a kereskedővel tárgyaljak, amint ez szokásuk volt. De azért tudtam, hogy mindent látnak és hallanak, amit csinálok, noha mi nem láthattuk őket. Azt hiszem, az elrejtőzésben az a szokásuk is segítette őket, hogy csíkokat festenek az arcukra, mivel a mozdulatlanul álló szikánt az első pillanatban nem is gondolnánk embernek, hanem a nád vagy a bokrok árnyékának.
Amikor az idegen feltápászkodott, hogy kidörgölje szeméből az álmot, láttam, hogy nadrágot visel. Erről nyomban tudtam, hogy messziről jött, és a perzsák szolgálatában áll. Még fiatal ember volt, a bőre fehér, és nyomban széles szalmakalapot nyomott a fejébe, hogy arcát az erősödő nap hevétől védje. Csodálkozva ezt kérdezte:
- Talán álmodtam vagy tényleg azt láttam, hogy a tűz mellől elindultak a fák? Álmomban legalábbis egy idegen istent láttam, és annyira megijedtem tőle, hogy a saját kiáltásomra ébredtem.
Megdöbbenésében görögül beszélt, amit a türrhén nem értett meg. Mivel nem akartam elárulni, hogy nem vagyok szikán, görögül szóltam hozzá, de erősen törve a nyelvet, és az elümiai meg a szikán nyelv szavait keverve mondókámba.
- Hová való vagy, idegen? - kérdeztem. - Furcsán öltözködsz. Mit csinálsz az erdőinkben? Bizonyára nem vagy kereskedő. Talán pap vagy, vagy jövendőmondó, vagy talán fogadalmat teljesítsz?
- Fogadalmat teljesítek - sietett válaszolni, megörülve, hogy érthetően beszélek görögül.
A türrhén nem sokat értett meg a beszédéből, noha fizetség fejében magával hozta, amint megtudtam. Miután válaszát megkaptam, úgy tettem, mintha ennél többet nem is törődnék vele, hanem egy ideig a türrhénnel beszélgettem, megkóstoltam a sóját, és megnéztem a szö¬veteit. A szemével hunyorgatva jelezte, hogy a sóban vastárgyak vannak elrejtve. Feltehetőleg megvesztegette a panormoszi vámosokat, mert a karthágói adószedők nem sokat törődtek vele, hogy az elümiaiak megtiltották vasból készült tárgyak eladását a szikánoknak.
A türrhénnel a tengeri keverék nyelven beszéltem, ami a görög és a föníciai nyelv meg a türrhén nyelv szavainak a keveréke. Ezért szikánnak vélt, akit gyermekkorában elfogtak rabszolgának, és eladtak evezősnek, és aki, mihelyt erre alkalom kínálkozott, visszaszökött az erdőkbe. Végül az idegen felől érdeklődtem tőle. Ő fitymálólag rázta a fejét, és így válaszolt:
- Csak egy bolond görög, és időtöltésből vándorol keletről nyugatra, hogy megismerje a különböző országok és népek szokásait. Használatból kikopott tárgyakat vásárol. Azt hiszem, szikán kovakéseket és fakupákat akar venni. Adj el neki bármilyen kacatot, ha nekem közvetítési jutalékot fizetsz. Ő nem ismeri az alkudozás tudományát, és nem bűn, ha becsapod. Hiszen elkényeztetett férfi, és azt sem tudja, hová szórja a pénzét.
A nadrágos férfi gyanakodva figyelte a beszélgetésünket, és miután elkapta a tekintetemet, sietett magyarázkodni:
- Nem vagyok alacsonyrendű ember. Nagyobb hasznod lesz belőlem, ha meghallgatsz, mint ha kifosztasz engem.
Mintha legalábbis barbár lettem volna, azzal csábított, hogy kezében az erszényét csörgette, és mosolyogva így beszélt:
- Van egy bőrből készült kis fészkem, és abban aranymadarak vannak. De csak néhányat vettem belőlük magamhoz, a többit pedig otthon hagytam a kalitkában.
Megcsókoltam a kezemet, egyáltalán nem az iránta érzett tiszteletből, hanem azért, hogy köszönetet mondjak az istennőnek, aki Hekaté alakjában nem hagyott el engem. De képmuta¬tóan a fejemet rázva így beszéltem:
- Mi, szikánok, nem használunk pénzt.
Ő széttárta a két kezét, és így biztatott:
- Akkor válaszd ki a kereskedő portékájából, amit akarsz, és én pénzben kifizetem az árát. Ő ismeri a pénz értékét.
- Nem fogadok el ajándékot - mondtam komoran -, amíg nem tudom, miről van szó. Gyanús vagy nekem, mert nadrágot viselsz. Eddig még nem láttam ilyesmit.
- Perzsia nagykirályának a szolgálatában állok - magyarázta. - Ezért bújtam nadrágba. Szuszából, az ő városából jövök. Jóniából hajón keltem útra Szküthésznek, Mésszéné korábbi egyeduralkodójának a társaságában. De Mésszéné lakói szemlátomást nem kívánják vissza Szküthészt, hanem inkább a rhégioni Anaxilaoszra hallgatnak. Ezért körbevándorlom Szicíliát a saját szórakozásomra, meg hogy ismereteket gyűjtsék a világ népeiről.
Semmit sem szóltam. Ő fürkészve nézett rám, csüggedten rázta a fejét, és szomorúan ezt kérdezte:
- Egyáltalán érted, amit beszélek?
- Jobban értem, mint gondolod - válaszoltam. - Hiszen Szküthész maga ásta meg a vermet magának, amikor Számosz szigetéről telepeseket hívott be, hogy új kolóniát alapítson. De milyen hasznot remél húzni a nagykirály Szküthészből?
Ő nagyon fellelkesült, amikor megsejtette, hogy politikailag művelt ember vagyok, és így magyarázott:
- Xenodotosz a nevem. Jóniai vagyok, Hékataiosznak, a tudás híres gyűjtőjének az egyik tanítványa, de a háborúban a nagykirály rabszolgája lettem.
Amikor észrevette ellenszenvemet, sietett megmagyarázni:
- Csupán névlegesen vagyok rabszolga. Ne érts félre. Ha Szküthész visszakapta volna Mésszénét, a tanácsadójává léptem volna elő. Szküthész Szuszába menekült, mivel a nagy¬király minden számkivetettnek barátja. A nagykirály a tudás barátja is, és krotoni orvosa felkeltette érdeklődését Itália és Szicília görög városai iránt. De a nagykirály minden más nép iránt is érdeklődik, olyanok iránt is, amelyekről hallottam, és olyanok iránt is, amelyeket még nem ismerek, és kész ajándékokat küldeni a főembereiknek, és megtudakolni, milyenek és hogyan élnek.
Figyelmesen nézett rám, göndör szakállát simogatta, és így folytatta:
- Amikor szélesíti az ismereteket minden népről, a nagykirály a tudás körét bővíti, és ezzel az egész emberiséget szolgálja. A kincstárában van egy másolat Hékataiosz bronzba vésett világtérképéről, de tudásszomjában még pontosabban akarja ismerni a partvonalakat és a folyók folyását, az erdőket és a hegyeket a különböző országokban, és semmilyen körülmény sem lehet annyira jelentéktelen, hogy ő ne akarna tudni róla, mivel az istenek őt rendelték valamennyi nép atyjának.
- Atyailag is bánt Jónia városaival, főként Milétosszal, ami a gyermekei közül a legtehetségesebb volt - mondtam gúnyosan.
- Hogyan tanultál meg görögül, te szikán, aki csíkosra fested az arcod, és állatbőrökbe öltözöl? - kérdezte gyanakodva Xenodotosz. - Mit tudsz te Jóniáról?
Jobbnak láttam dicsekedni, és így magyaráztam:
- Még olvasni meg írni is tudok, és számos országba elhajóztam. Miért és hogyan, ez nem tartozik rád, idegen, de többet tudok, mint hiszed.
Ő még jobban fellelkesült, és ezt mondta:
- Ha így van, és valóban tudsz, és értesz a dolgokhoz, bizonyára megérted, hogy a nyájas atya is kénytelen megfenyíteni önfejű gyermekeit a saját érdekükben. Ennyit Milétoszról. De barátai¬hoz a nagykirály a lehető legbőkezűbb úr, bölcs és igazságos. Rendet teremtett a birodal¬mában, és ellenőrei ügyelnek rá, hogy az uralma alatt álló földön sehol se történjék igazságtalanság. Röviden szólva, ő az a fa, ami azért növekszik, hogy az egész világot beárnyékolja, és ennek a fának az árnyékában jó élni.
- Megfeledkezel az istenek irigységéről, Xenodotosz - mondtam.
- Új időt élünk - válaszolta ő. - Hagyjuk a fecsegőknek az istenekről szóló mendemondákat. Jónia bölcseinek több eszük van. A nagykirály istenként csak a tüzet imádja. Minden a tűzből keletkezett, és mindennek a tűzbe kell visszatérnie. De a nagykirály természetesen tiszteletben tartja az uralma alatt álló népek isteneit, és ajándékokat küld a templomaikba.
- Nemde az egyik jóniai bölcs azt tanítja, hogy minden csak mozgás és áramlás meg a tűz lobogása? - kérdeztem. - Ha jól emlékszem, az epheszoszi Hérakleitosz. Vagy talán azt hiszed, hogy ő a perzsától kölcsönözte a tanítását?
Xenodotosz tisztelettel nézett rám, és elismerte:
- Tanult ember vagy, és sokat tudsz. Szívesen találkoztam volna azzal az epheszoszi Hérakleitosszal, akit említesz, de úgy hírlik, elkeserítette őt a világ, és visszavonult a hegyek közé, hogy füvet egyen. A nagykirály levelet íratott neki, részletes felvilágosítást kérve a tanításairól. Hérakleitosz nem törődött a levéllel, hanem kövei dobálta meg a hírnököt, ijesztően bégetve, és nem vette el az otthagyott ajándékokat sem. A nagykirály nem vette rossz néven a viselkedését, hanem azt mondta, hogy minél idősebb, és minél jobban megismeri az embereket, annál nagyobb kedve lenne neki is bégetni és füvet enni.
Nevetve így szóltam:
- Elbeszélésed a legjobb, amit a nagykirályról hallottam. Talán szeretnék a barátja lenni, ha jómagam is nem húzódtam volna az erdőkbe, és nem öltöztem volna állatbőrökbe.
Xenodotosz a szakállát simogatva ilyen célzást tett:
- Megértjük egymást. Fejezd be a vásárt a türrhénnel, de utána élvezni akarom a vendég¬szeretetedet, és látni akarom az otthonodat, meg akarok ismerkedni a szikánok vezetőivel, és szeretnék többet beszélgetni veled.
A fejemet rázva így magyaráztam neki:
- Ha sikerül a kezeddel érintened a szikén tűzhelyének kormos kövét, életed végéig élvezheted a vendégszeretetét meg a törzsének a vendégszeretetét. Nos, a szikánok csak a háborúban hajlandók az idegenek előtt mutatkozni, és a törzsfőik akkor is famaszkokat öltenek magukra, a harcosok pedig felismerhetetlenre festik az arcukat.
- Kiváló katonák ők? És hány törzsük, meg hány családjuk van? És milyen fegyvereik vannak? - kérdezte gyorsan Xenodotosz.
Tudva, hogy az erdő rejtekéről a szikánok figyelnek, a türrhén szöveteit forgattam, és sószsákjait rugdostam, miközben így beszéltem:
- A síkságon semmit sem érnek, és pánikba esnek, ha lovat vagy kutyát pillantanak meg. De a saját erdeikben páratlan harcosok, és az elümiaiaknak több száz év alatt sem sikerült kiirtaniok őket, bár minden tőlük telhetőt megpróbáltak. Mint harcosok a szküthákhoz foghatók, és őket még a nyájak sem kötik, mint a szküthákat. Ők minden pillanatban készek a helyváltoztatásra az erdeikben és a hegyeken, és megélnek anélkül, hogy épített falvakra vagy megművelt földre vágynának. Nyilaik hegyét kovakőből pattintják, falándzsáik hegyét pedig a tűzben edzik meg. Számukra a vas a legdrágább fém, és értenek a kovácsolásához, ha vasat kapnak a kezükbe.
Hogy megmutassam, mit akartam mondani, kinyitottam az egyik sószsákot, és a só közül kikotortam egy kést meg a fejszét, amit az etruszkok kovácsoltak. Mintha az egész erdő megzörrent volna, amikor felemeltem, hogy láthatók legyenek. Xenodotosz csodálkozva nézett körül, de a türrhén képen törölte szolgálóit, és rájuk parancsolt, hogy nyomják a földre az arcukat, és ne lássák, mi történik. Aztán készségesen kinyitotta a sószsákokat, és előszedte a becsempészett vaseszközöket. Leültünk a földre alkudozni, míg a türrhén végül elszomorodott, és így panaszkodott:
- Azt hittem, jobb idők jönnek, és könnyebbé válik a kereskedelem, miután a szikánok megtanulták, hogy nyelveket ismerő embereket használjanak fel segítségül, de jól látom, hogy a régi idők jobbak voltak, és könnyebben tudtam üzletet kötni, amikor a szikánok egyáltalán nem mutatkoztak, hanem csak a portékájukat hagyták szem előtt.
Xenodotosz mint elkényeztetett ember türelmetlen lett, erszényét csörgette, és ezt kérdezte:
- Mennyibe kerülnek az áruk? Megveszem az egészet, és ajándékba adom a szikánoknak, hogy a tárgyra térjünk.
Ostobasága annyira felbosszantott, hogy elvettem az erszényét, és így biztattam:
- Menj a folyópartra sétálni, és nézd a madarak röptét a türrhénnel együtt. Vigyétek magatokkal a szolgálókat. Déltájban térj vissza, és akkor többet fogsz tudni a szikánokról.
Ő megharagudott, és tolvajnak nevezett, úgyhogy a türrhénnek kézen fogva kellett elvinnie. Miután eltűntek szem elől, a szikánok előjöttek az erdőből, és más törzsekhez tartozó szikánok is keveredtek közéjük portékájukkal. A vaseszközök láttára a földre dobták rakományukat, és siettek még több portékát hozni, és a szikánok, akik engem kísértek, örömükben eljárták a szikánok naptáncát. Délig másfél száz ember járt a tábortűznél, ott hagyva portékáit. Örömük jeléül elejtett erdei vadat is hoztak, vadkacsákat, szarvast és több füzér friss halat. De a kereskedő áruihoz még senki sem nyúlt, mert attól tartottak, hogy áruik még nem fedezik azok értékét. A kereskedőre várt, hogy az áruk közül kiválassza fizetségül azt a részt, amit jónak tart, és maradék árujával folytassa útját a következő cserehelyre.
Szikáni törzstestvéreimnek megmutattam a perzsa aranypénzeket is. Xenodotosz erszényéből, hogy őszinteségemet bizonyítsam. De ez nem érdekelte őket, csak a vasból készült eszközöket nézték sóvárogva. Én ezek közül egy félhold alakú beretvát választottam ki, mivel szükségem volt rá a külsőm megváltoztatásához. A legfinomabb etruszk kovácsoltvasból készült, és könnyedén vágta a sűrű szakállt is a bőr megsebesítése nélkül.
Amikor Xenodotosz visszatért, látra, hogy a helyet széles körben letaposták, és a tűzhely körül lerakott áruhalmokat is látta. Elhitte nekem, amikor azt mondtam, hogy a vadonból rövid idő alatt száz, sőt akár ezer szikánt is előhívhatok, ha úgy hozza a szükség. Megmagyaráztam, hogy senki sem tudja a szikánok lélekszámát, még ők maguk sem, de ha arra kerülne sor, hogy az erdőket kell megvédelmezni egy hódítóval szemben, minden fa szikánná változnék.
Xenodotosz úgy vélekedett, hogy az erdőkbe utat lehetne törni, a forrásokat meg lehetne mérgezni, és a hegyekre kőből őrtornyokat lehetne állítani, de elismerte, hogy ez sokba kerülne, és nem is felelne meg a célnak, amíg az erdő termékei a cserekereskedelem segítségével a művelt világ használatába kerülnek.
- A szikánok csak a megművelt földeket, a falvakat és a városokat kerülik el - mondtam. - A saját kezdeményezésükre nem indítanak háborút még az elümiaiak ellen sem. Ha tavasszal kis csoportokban fosztogató portyákra indulnak a szikulok vagy az elümiaiak területeire, beérik azzal, hogy csak néhány kecskét lopjanak el, és nem szívesen ölnek meg senkit. De ha Segesta harcosai kutyáikkal az erdőkbe nyomulnak, akkor ők mindenkit megölnek, akit elérnek, és olyan kegyetlen módon, ahogyan csak tudják. Ugyanígy tesznek az elümiaiak is a szikánokkal, mivel a szikánok nem valók rabszolgáknak.
- Szicília minden más lakosát betolakodónak tekintik - folytattam, figyelmesen nézve Xenodotoszt. - A görögöket is gyűlölik, bár Héraklész hírneve megmaradt a meséikben. Ők Erklének nevezik, és tisztelik az emlékét, még ha nem áldoznak is neki.
Miután hagytam, hogy nyugodtan megrostálja ezeket a gondolatokat, visszaadtam az erszényét ezekkel a szavakkal:
- Megszámoltam a pénzedet. Dareiosz nyolcvanhárom aranypénze van benne, és ezenkívül a görög városok néhány ezüstpénze. Szemlátomást nem tartod érdemesnek, hogy rézpénzt hordj magaddal, úgyhogy rabszolga létedre is előkelő férfi vagy. De fogd a pénzedet. Ilyen kevéssel nem vásárolsz meg engem. Tudásomat ajándékba adom neked, mert hiszem, hogy a szikánok javára válik. Az aranypénzekből a szikánok csak ékszereket kovácsolnának az asszonyaiknak, és nem tulajdonítanának nekik nagyobb értéket, mint a csillogó tollnak vagy a színes kavicsnak.
A született jón kapzsiság küzdött benne egy pillanatig azzal a bőkezűséggel, amit a nagykirály udvarában tanult meg. De legyőzte önmagát, visszaadta az erszényt, és így kérlelt:
- Tartsd meg a pénzt emlékbe tőlem és mint a nagykirály ajándékát.
Azt válaszoltam, hogy a művelt szokásokat követve fogadom el a pénzt, nehogy megsértsem őt, de arra kértem, hogy egyelőre tartsa magánál az erszényt, mert különben el kellene osztanom a tartalmát törzsem tagjai között. A türrhéntől átvettem törzsem számára a vaseszközök egy részét, egész csomó sót és színes szövetet, de hagytam, hogy a kereskedő megtartsa készletének egy részét, hogy a szikánok többi törzsének is maradjon valami, amikor folytatja útját. Saját törzsem csak gyanút fogott volna, ha az árukból cserébe a szokásosnál többet kaptam volna.
A türrhén leltárt készített a kapott árukról, fakéreggel betakarta őket, és láthatóan megjelölte a helyet, tudva, hogy egyetlen szikán sem nyúl többé az árukhoz. De a vadhúst, amit kapott, szolgálóival vasfazékban elkészíttette, erősen megsózta, istenének, Turnusnak áldozott, és a húst fenyőágakra borítva ott hagyta. Estig eltelt az idő, és újra magával vitte Xenodotoszt és a szolgálóit egy folyóparti sétára, de most már a fegyvereiket is magukhoz vették, mivel az erdő békés állatai estefelé a csapásokon a folyópartra mentek inni, és fenevadak leshettek rájuk. Xenodotosz mint művelt ember nagyon félt a sötétedő erdőtől, és minden hangra összerezzent, de a türrhén megígérte, hogy megvédelmezi a szikánok gonosz szellemeitől, és a bizonyság kedvéért megmutatta a nyakában meg a csuklóján hordott talizmánjait. Ezek közül a legjelentősebb egy zöldre rozsdásodott bronz tengericsikó volt.
Ennek láttára belső remegés fogott el. De miután ők távoztak, jelt adtam a szikánoknak. Ők nesztelenül előjöttek az erdőből, ahol türelmesen várakoztak, mohón ettek a sós ételből, és civakodás nélkül elosztották egymás között a kapott portékát, kinek mire volt szüksége. Kíváncsiságból velük jött a törzsem papja, hogy az erdő rejtekéről szemügyre vegye az idegeneket, de önmagának semmit sem választott, mivel tudta, hogy mindig megkap mindent, amire szüksége van, és nem akart ok nélkül cipekedni. Ezekkel a szavakkal fordultam hozzá:
- A kereskedő kíséretében lévő idegen keletről jött, a tengeren túlról, és jót akar a szikánoknak. Ő barátom, és sérthetetlen. Vigyázzatok rá, amikor folytatja az útját a kereskedővel az erdőkön keresztül. A maga viszonyai között kiváló férfiú, de az erdőben kígyó marhatja meg a hátsó felét, ha lelép az ösvényről, hogy a szükségét végezze.
- Véred a mi vérünk - jelentette ki a pap.
Ebből tudtam, hogy láthatatlan szemek fognak vigyázni Xenodotoszra, és hogy a törzs ifjai meg fogják óvni minden veszélytől, mialatt a kereskedő folytatja körútját a többi törzs között. A szikánok az árukkal ugyanolyan nesztelenül távoztak, ahogyan érkeztek, és én guggolva a hamvadó főzőtűz izzó parazsa mellett maradtam. Az erdő sötétedett, az est lehűlt, és a folyó vize szélesedő körökben csillogott, amint a halak fel-felugrottak. Erdei galambok turbékolását hallottam. Egyre csak turbékoltak, és végül egész raj szállt el közvetlenül a fejem fölött, úgyhogy ültömből el sem mozdulva éreztem a szárnyaik kavarta légáramlatot.
Ez volt számomra a végső jel. Jóllakottan és boldogan tudtam, hogy minden rendben van. Artemisz Hekaté alakjában teljesítette ígéretét, és Aphrodité féltékenyen bizonyítani akarta, hogy ő sem hagyott el engem. Eszembe jutott védőszellemem szárnyas tűzteste. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ő is megérinthető közelségben lenne hozzám. A szívem megtelt izzással, és kitártam a karom, hogy megöleljem védőszellememet. Éppen akkor, az álom és az ébrenlét határán, éreztem, amint vékony ujjak érintik födetlen vállam, és tudtam, hogy ő is jelt adott nekem, noha nem mutatkozhatott előttem, mert nem voltam felkészülve. És talán nem is tapasztaltam még édesebbet, mint védőszellemem ujjhegyeit a vállamon. Olyan volt ez, mintha tűz érintett volna.

4
Amikor újra a türrhén és kísérete lépteinek zaját és a törött ágak ropogását hallottam, felszítottam a tüzet, és gyantás fadarabokat dobtam rá, amiket a szikánok hoztak, mert a galambok turbékolása hideg éjszakát jelzett. A tenger habjaiból született istennő madarai éppen azért turbékolnak olyan lelkesen estefelé, mert a hideg éjszakán nincs édesebb, mint egy másik emberhez bújni, hogy a két szív együtt dobogjon. Forró vágy fogott el Arszinoé után, de még annál is forróbban izzott a szívemben az indulás vágya. Éppen eleget maradtam a szikánok országában, hogy magamban az ő tanításukat és az erdők tanítását, a vándor püthagorikus tanítását és Mikon utolsó mérgező tanítását érleljem.
Xenodotosz gyapjúköntöse ellenére is reszketett a hidegtől, és nyomban a tűz mellé sietett, hogy a végtagjait dörgölje. A türrhén először megnézte, megvan-e még a vasedénye, mivel az ilyesmi a szikánok szemében a legnagyobb kincs volt. Az egész törzs kincseként őrizték volna, hogy a veszély pillanatában földbe vájt gödörbe rakott faszéntűzben fújtatóval lágyítsák, és lándzsahegyeket meg éles késeket kovácsoljanak belőle, amiket aztán vízben edzenek meg. De a szikán szokás szerint senkinek eszébe sem jutott, hogy a fazékhoz nyúljon. A türrhén csak gyanakvásában mérte a szikánokat a művelt világ mércéjével.
- Tulajdonképpen honnét jössz, és honnét hozod a sódat? - kérdeztem tőle időtöltésből, mert azt kívántam, hogy Xenodotosz kezdje beszélgetésünket, és nem akartam túlságosan lelkesnek mutatkozni.
A türrhén a vállát vonogatta, és így válaszolt:
- Északról, a tengeren túlról jövök, és a déli széllel együtt egyenesen hazatérek, hogy ne kelljen Itália partjait követnem, és a görög városoknak adót fizetnem. A görögök maguk készítenek sót maguknak Szicíliában, de az én sóm olcsóbb.
Zacskómból elővettem azt a fekete fából faragott tengericsikót, amit Lars Alsir küldött nekem, amikor útra keltem Himerából, megmutattam a türrhénnek, és ezt kérdeztem:
- Ismered ezt?
Ő füttyentett, mintha szelet hívna, felemelte a jobb kezét, baljával megérintette a homlokát, és ezt kérdezte:
- Hogyan juthattál te, szikán, egy ilyen szent tárgyhoz?
Elkérte, és a kezébe vette, ujjaival simogatta simára kopott felületét, és végül meg akarta venni tőlem.
- Nem, nem - mondtam -, magad is jól tudod, hogy ilyen tárgyakat nem adnak el. Fekete tengericsikóm nevében parancsolom neked, hogy mondd el pontosan, honnét jössz, és honnét veszed a sódat.
- Talán versengeni akarsz velem? - kérdezte.
De a puszta gondolattól nevethetnékje támadt. Soha senki sem hallott róla, hogy a szikánok valaha is tengerre szálltak volna. A csónakjaikat is úgy vájták ki, hogy fatörzsek belsejét kiégették, vagy beérték nádból készült tutajokkal, amikor folyókon keltek át.
- A türrhének nagy folyójának torkolatából kapom a sót - mondta. - Nekünk, etruszkoknak két nagy folyónk van, és ez a délebbre fekvő. A tengerparton szárítanak sót, de feljebb a folyó mentén van Róma városa, amit mi alapítottunk. Onnét indul a sóút az etruszkok országán keresztül.
- A folyó mentén - mondtam, és felébredt kíváncsiságom, és eszembe jutott a fűzfalevél, ami előttem a víz színére hullt.
A türrhén elkomorult, és így folytatta:
- Igen, igen, ez a város a miénk volt, és hidat építettünk a folyón át, de a városban keverék nép lakik, és ők néhány évtizeddel ezelőtt elűzték utolsó etruszk királyukat, akinek nemzetsége a művelt Tarquinii városából származott. A rossz hírű emberek és a bűnözők is Rómába szöktek, hogy menedékhelyet találjanak. Szokásaik durvák, törvényeik szigorúak, és mindent, amit az istenekről tudnak, azalatt tanulták meg, amíg a mi királyaink uralkodtak Rómában.
- Miért nem hódítjátok vissza a hatalom bitorlóitól? - kérdeztem.
A türrhén a fejét rázta.
- Nem ismered a szokásainkat. Nálunk minden város úgy uralkodik önmaga fölött, ahogyan akarja. Vannak nálunk királyok, tirannusok és demokráciák is, mint a görögöknél. Csupán a szárazföld belsejében lévő városokban uralkodnak még lukumók; a római Tarquinius nem is volt szent lukumó. De tizenkét városunk vezetői minden ősszel összegyűlnek szent tavunk partján. Egy ilyen gyűlésen a rómaiak által elűzött Tarquinius felszólalt a maga érdekében, és Rómáról sorsot húztak. Mivel a sorshúzás senkit sem érdekelt, Lars Porsenna, a szárazföld belső részének híres uralkodója vette a kezébe a dolgot. Meghódította Rómát, de otthagyta, beleunva az összeesküvésekbe, amelyeket a keverék nép ifjai szőttek a megölésére.
- Nem szereted Rómát - jelentettem ki.
- Vándor sókereskedő vagyok, és a sómat a római sókereskedőktől kapom, akik a folyó torkolatánál lévő sópárlók fölött rendelkeznek - mondta. - Egy kereskedő semmit sem szeret vagy gyűlöl, ha hozzájut a nyereségéhez. De Róma népe nem a tengericsikó népe, hanem a farkas népe...
Lúdbőrös lett a hátam, amikor eszembe jutott a jel, amit kaptam.
- A farkas népe, mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem.
Ő így mesélt:
- Van egy történetük, mely szerint a várost két fivér alapította. Ikrek voltak, és az anyjuk a folyó mentén feljebb lévő város szent tüzének a szüze volt. A leány azt mondta, hogy teherbe esett a hadistentől, akivel állítólag akkor találkozott, amikor vízért ment a forráshoz. A város lukumója fűzfa kosárba tétette az újszülötteket, és az áradó folyóba dobatta. A fűzfa kosár egy domb lábához sodródott, és ott egy anyafarkas vitte odújába a gyermekeket, és a saját kölykeiként szoptatta őket. Ha így volt, talán valóban valamelyik isten ejtette teherbe a leányt, és gondoskodni akart az utódairól. De hihetőbb, hogy apjuk ereiben idegen vér folyt, mert miután a fiúk felcseperedtek, az egyik fivér megölte a másikat, őt viszont az általa alapított város lakói ölték meg.
- Az etruszkok vették uralmuk alá a várost, és rendet teremtettek benne - folytatta a türrhén. - De egyetlen lukumó sem akart ilyen erőszakos városban uralkodni. Ezért ott csupán a tarquinii lukumó alá tartozó királyok uralkodtak.
Bár elbeszélése félelmetes volt, nem haboztam. Ennyire világosak voltak a jelek, amiket kap¬tam. A fűzfalevél jelentette a folyót, a farkaskölyök Róma városát, a madarak pedig hangosan kiabálva egyenesen északnak repültek. Oda kellett menekülnöm családostul, és semmi félnivalóm nem volt attól a várostól, amely királyának elűzése után bűnözőket és szám¬kivetetteket is befogadott.
Xenodotosz türelmetlenül hallgatta beszélgetésünket, és ezt kérdezte:
- Miről társalogtok ilyen elevenen, vagy talán ráuntál már arra, hogy velem társalogj, te művelt szikán?
- A kereskedő a szülővárosával dicsekszik, noha a türrhének általában nem beszédesek - válaszoltam. - De beszéljünk újra görögül, ha akarod.
- Nem váltam volna beszédessé, ha nem mutattad volna meg nekem a szent tengericsikót - mondta mogorván a türrhén. - A régiek munkája, és értékesebb, mint az én bronzjelvényem.
Bánta nyíltságát, nyugovóra tért, és köntösével betakarta a fejét. A szolgák is lefeküdtek. Kettesben maradtunk, Xenodotosz meg én, és így fogtam mondókámba:
- Feleségem és két gyermekem van, de jeleket meg előjeleket kaptam, amelyek miatt távoznom kell a szikánok erdőségeiből.
- Kísérj el engem - biztatott lelkesen -, amikor Szküthésszel együtt visszavitorlázom Jóniába, onnét pedig Szuszába utazom. Mint a szikánok törzsfőnökének, a nagykirály a saját kísére¬tében ad helyet neked. A nagykirály talán megtesz a szikánok királyává, ha megtanulod a perzsa nyelvet és szokásokat.
- A jeleim északra mutatnak, nem pedig keletre - mondtam. - Ezt előre megmondom, nehogy fölöslegesen képzelegj. De ha pártfogásodba veszel, úgyhogy elhajózhatok Szicíliából, akkor mindent elmondok neked, amit tudok a szikánokról és Erüx országáról, és ez nem kevés.
Ő vitába szállt velem, és bolond embernek nevezett, hogy nem ragadtam meg az alkalmat, ami a hozzám hasonló ember életében csak egyszer kínálkozik. De én csökönyösen így beszéltem:
- Mint jóniai, született gúnyolódó vagy, és a tudás elmélyítette kétkedésedet. De az előjelekben annak is hinnie kell, aki kételkedő, ha másként nem, akkor úgy, mint Dareiosz vetélytársainak, amikor elsőnek az ő lova nyerített.
- Nem vagyok olyan kétkedő, mint hiszed - vetette ellen Xenodotosz. - Láttam a perzsiai mágusokat, amint csodálatos dolgokat műveltek. Megerősítették bennem azt a meggyőződést, hogy az élet a jó és a gonosz hatalmak, erők és lények küzdelme egymás ellen. Ormusz a nappal, Ahriman pedig az éjszaka, és ők egymás ellen harcolnak, míg minden vissza nem tér a tűzbe.
- Továbbra is Hérakleitosz tanítását ismétled, bár a papok szavaival - vetettem ellen. - Az élet ellentmondások harca, minden történés háború, semmi sem marad ugyanaz, az ember is minden pillanatban változik, és senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Ami az egyiknek jó, a másiknak rosszat jelent. Miről különbözteted meg a jót és a rosszat?
Xenodotosz a jóniaiak mosolyával mosolygott:
- Ezt is megtanultam a mágusoktól, és egyszerű a dolog. Ami a nagykirálynak és birodalmának az érdekeit képviseli, az jó. Minden egyéb rossz vagy másodrendű.
Együtt nevettünk, de Xenodotosz nyomban a sötét erdő felé pillantott, kezét a szája elé tette, és ezt mondta:
- De azért nem tagadom az égbelieket és az alvilágiakat. Jól tudom, hogy vannak olyan tréfacsináló lények, akiktől a vér meghűlhet az ember ereiben.
Sok másról is beszélgettünk, mialatt ő a szakállát ápolta, a bőrét kenegette és a haját éjszakára befonta. Sajnálkozott, hogy nem tudott borral kínálni, mert a bor szállítása túlságosan vesződséges lett volna.
- De a barátságod mámorítóbb számomra, mint a bor - mondta udvariasan. - Erős ember vagy. Csodálom kemény izmaidat és szép sötétbarnára égett bőrödet.
Puha kezével simogatni kezdte a vállam és az orcám, és erővel azt akarta, hogy csókoljam meg a barátság jeléül. Noha vonzó férfi volt, és kellemes illatú, nem tettem a kedvére, mert jól sejtettem, mit akar.
Miután újra észre tért, megegyeztünk egymás közt, hogy ő a türrhén társaságában folytatja útját a többi vásárhelyre, hogy a lehető legtöbbet lássa a szikánok földjéből, és feljegyezze a térképre a folyókat, a forrásokat, a vásárhelyeket és a hegyeket, már amennyire a megtévesztő erdőben mérni lehet a távolságokat, és tisztázni lehet az égtájakat. De a szikánok szent köveit és fáit nem árultam el neki.
Megígértem, hogy miután elfogy a türrhén portékája, családommal együtt találkozom Xenodotosszal ugyanezen a helyen, ahol a türrhén a raktárát állította fel. Xenodotosz cso¬dálkozott, hogy miért nem akarom előre meghatározni a napot és a percet, amikor találkozunk. Nehezen tudtam elhitetni vele, hogy enélkül is tudomást szerzek jöttükről és útjuk viszontagságairól.
Amikor ismét bebújtam a barlangba, ami otthont adott, már messziről hallottam a gyerekek csintalan hangját, mert Hiuls és Miszmé nem tudott csendben játszani, mint a szikánok gyermekei. A szikánok szokása szerint köszönés nélkül léptem be, leültem a földre, és kezem¬mel megérintettem a tűzhely meleg köveit. A gyerekek rohantak, hogy a vállamra másszanak, és oldalvást láttam Hanna sötét arcán a néma örömet. De Arszinoé haragos volt, rávert a gyerekekre, és azt kérdezte, hogy megint merre jártam, hírt sem adva magamról.
- Beszélnivalóm van veled, Turms - mondta, és a gyerekeket Hannával az erdőbe küldte.
Amikor meg akartam ölelni, dühösen ellökött magától, és így szólt:
- Elfogyott a türelmem, Turms. Nem bírom tovább. Hát te nem szenvedsz, amikor látod, hogy a gyermekeid erdőlakókká válnak, és nincsenek megfelelő játszótársaik? Hamarosan itt az ideje, hogy Hiuls valamelyik művelt városban tanulni kezdjen egy rátermett tanító iskolájában. Nekem mindegy, hová megyünk, ha városi levegőt szívhatok magamba, kövezett utcára léphetek, boltokban vásárolhatok, és meleg vízben fürödhetem. Sokat nem követelek tőled, Turms, olyan szegénnyé tettél. De ezzel tartozol nekem, és legalább a gyermekek javára gondolj.
Olyan szenvedélyesen beszélt, hogy nem hagyott szóhoz jutni, és újra gorombán vissza¬utasított, ezekkel a szavakkal förmedve rám:
- Igen, igen, csak ezt akarod tőlem, és ebben a dologban neked mindegy, hogy durva mohán fekszem vagy pedig háromszoros derékaljon. De éppen elég sokáig tűrtem a kifogásaidat, és tényleg nem nyúlsz többé hozzam mindaddig, amíg el nem határozod, hogy útra kelünk innen. Inkább ma tedd meg, mint holnap, mert különben bármelyik kereskedővel elmegyek, és a gyermekeket is magammal viszem. Azt hiszem, vagyok még annyira nő, hogy el tudjak csábítani egy férfit, aki a védelmébe vesz, bár minden tőled telhetőt elkövettél, hogy tönkretedd a szépségemet és az egészségemet.
Elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen. Mintha új szemmel néztem volna rá, és nem éreztem többé vágyat, hogy megöleljem. Arca a haragtól kemény volt, mint a kő, hangja éles, és fekete hajfürtjei kígyókként tekeregtek a vállán. Gonosz igézet lett úrrá rajtam, mintha Gorgó arcát néztem volna, úgyhogy kénytelen voltam megdörgölni a szemem.
Ő azt hitte, csak azért tétovázom, hogy újabb ürügyeket találjak ki arra, hogy a szikánok között maradjunk. Ezért toporzékolt, és így tombolt:
- Gyávaságból bújsz a fák mögé, és éred be ezzel a hitvány élettel. Bárcsak hittem volna Dorieusznak, akkor most Segesta királynője és az istennő teste lennék Erüx egész országában. Nem, nem, nem tudom megérteni, hogyan szerethettem beléd, és már azt sem bánom, hogy megvoltak a magam örömei, amikről semmit sem tudsz.
Megértette, hogy túl sokat mondott, és ügyesen helyesbítette magát:
- Azt akarom mondani, hogy találkoztam az istennővel, és ő magára öltötte a testemet, mint azelőtt. Miután az istennőt kiengeszteltem, semmi okom sincs többé, hogy meneküljek az emberek elől.
Most rajta volt a sor, hogy kerülje a tekintetemet. Ellágyult, mindkét kezével megragadta a karomat, és emlékeztetett:
- Turms, Turms, jusson eszedbe, hogy egyedül nekem köszönheted az életedet, hogy Dorieusz meg akart ölni téged!
Mivel már megtanultam hazudni Arszinoénak, könnyen eltitkolhattam előtte a gondolataimat, noha a fülem zúgott, és mintha meghasadt volna a sötét felhőtakaró, és vakítóan belém hasított volna a felismerés. Képmutatóan így válaszoltam:
- Ha az istennő valóban megjelent neked, akkor ez éppen elég előjelnek. Néhány nap múlva útra kelünk. Mindent elrendeztem az indulásra. De a meglepetésem öröme kárba veszett gonosz szavaid miatt, Arszinoé.
Először nem hitt nekem, de miután meséltem neki a türrhénről meg Xenodotoszról, örömében sírva fakadt, szelíden hozzám lépett, és hálából meg akart ölelni. Ekkor először esett meg, hogy sokáig kellett csábítania, amíg hajlandó voltam magamhoz szorítani. De miután szeret¬keztünk, gúnyolódva elmondtam neki, hogy Xenodotosz megpróbált elcsábítani. Arszinoé sokáig mereven elnézett mellettem, és a két szeme olyan fekete tó volt, mint valamikor régen.
- Ő csúnyán téved - mondta -, ha azt hiszi, hogy több gyönyört talál egy férfiúnál, mint egy nőnél. Az istennő segítségével neki magának is bebizonyíthatnám ezt, ha nem lennél olyan ostobán féltékeny, Turms.
Olyan fájdalmasan csodálatos módon bizonyította, mennyire igaza van, hogy gyönyöröm inkább gyötrelem volt, mint soha azelőtt, és tudtam, hogy szeretem, bármit tett is, és éppen azért, mert olyan, amilyen, és nem lehet más. Végül szilajul a feje fölé vetette a két karját, és forrón a számba lihegett, teljesen elernyedt, nem panaszkodva többé az érdes nád fekhelyre. Résnyire nyitott szemével maga elé meredve így suttogott:
- Turms, ó, Turms, a szerelemben olyan vagy, mint egy isten, és nincs nálad csodálatosabb férfi.
Lustán a könyökére támaszkodva a nyakamat simogatta, és így folytatta:
- Ha jól értettem, az a Xenodotosz biztonságosan elvinne téged a nagykirály udvarába. Látnánk a világ nagyvárosait, és a szikánok nevében királyi ajándékokat kapnál. Bizonyára én is szerezhetnék neked barátokat a nagykirály szemei és fülei közül. Miért választod inkább a barbár Rómát, amiről előre semmit sem tudsz?
- Az elébb magad jelentetted ki, hogy bármilyen várossal beéred, csak innen vigyelek el - mondtam. - Úgy látszik, evés közben megjön az étvágyad, Arszinoé.
Körém fonta két fehér karját, pupillái ismét kitágultak, és így suttogott:
- Igen, igen, evés közben megnő az étvágyam, Turms. Ezt jól tudod, vagy talán már belefáradtál?
Nem ellenkeztem, bár szomorúan tisztán láttam, hogy csak azért csábít, hogy alávessen az akaratának. Amikor újra Szuszáról meg Perszepoliszról kezdett beszélni, felálltam, hogy kinyújtóztassam a végtagjaimat, és a barlang elé mentem.
- Hiuls, Hiuls! - hívogattam.
A fiú tüstént hozzám rohant, négykézláb, mint egy szikán, a térdemre kapaszkodva felállt, és csodálattal nézett rám. A ragyogó napsütésben az ötéves fiú izmos végtagjait, arcát, durva alsó ajkát, szemöldökét és szemét nézegettem. És nem kellett megvizsgálnom a Héraklész-ivadékok anyajegyét a combja tövében, hogy tudjam, korántsem csak a születés után rajzolták a bőrére. Szeméből Dorieusz komor tekintete nézett rám, és az álláról, a szájáról meg a szemöldökéről Dorieusz könyörtelen arcát láttam.
Nem gyűlöltem ezért a fiút, mert hogyan is lehetne egy kisfiút gyűlölni. És nem gyűlöltem Arszinoét, mert ő az volt, ami volt, és semmit sem tehettem ellene. Csupán önnön ostobaságomat gyűlöltem, hogy ezt nem fogtam fel korábban. Még Tanakil is kezdettől fogva élesebb szemű volt, mint én, és a szikánok titkos bölcsességükben nyomban Erklének nevezték a fiút, amikor szent kövük mellett találkoztunk velük. De a szerelem annyira elvakítja az embert, hogy a napnál világosabb dolgokat sem akarja látni. Csodálkoztam, hogy kezd talán hervadni Arszinoé iránt érzett szerelmem, bár még mindig olyan elkeseredetten élveztem őt, vagy talán csak kinőttem az elvakultság korából.
Tökéletesen nyugodt voltam, amikor a fiúval visszatértem a barlangba. Leültem Arszinoé mellé, és Arszinoé megcsókolta a fiát. Amikor ismét Szusza csodáiról meg a nagykirály kegyeiről kezdett fecsegni, a két térdem közé szorítottam a fiút, megsimogattam durva haját, és közönyt színlelve így beszéltem:
- Tehát Hiuls Dorieusz fia. Ezért akart megölni engem Dorieusz, hogy megkapja őt meg téged.
Arszinoé még a saját gondolatmenetét folytatta, és arról beszélt, hogy a fiú jövőjére is gondolva a nagykirály Szuszája a legjobb menedékhely, majd mikor valóban felfogta a szavaimat, a szája elé kapva kezét hirtelen felült. Általában ilyen kevéssé figyelt arra, amit mondtam.
De nem ütöttem meg, amint bizonyára tartott tőle, csak felnevettem, és kijelentettem:
- Ezért esküdtél egyszer olyan könnyen a fiunkra, mivel tudtad, hogy nem az én fiam. Jobban kellett volna hinnem a hajadnak, mint hazudozó nyelvednek.
Arszinoé nagyon megdöbbent, amikor észrevette, hogy nem vagyok dühös. Ugyan mi hasznom lett volna belőle, ha haraggal mérgezem magam, amikor úgysem segíthettem a dolgon. A biztonság kedvéért Arszinoé védelmezőn az ölébe vonta Hiulsot, és gyorsan elismerte:
- Ó, Turms, miért vagy mindig ilyen gonosz, és miért szedegeted elő a régi dolgokat örömünk pillanatában? Igenis, Hiuls Dorieusz fia, bár magam sem voltam bizonyos felőle, míg meg nem láttam combhajlatában Dorieusz anyajegyét. Nagyon megijedtem, mert arra gondoltam, hogy megharagszol érte. Már korábban megmagyaráztam volna neked a dolgot, de úgy vélekedtem, hogy idővel magad is észreveszed majd. Nem érdemes duzzognod amiatt, hogy egy kicsit megcsaltalak. Mint nő olykor-olykor kénytelen voltam hazudni neked, merthogy olyan heves vagy, amikor haragszol.
Magamban azon csodálkoztam, kettőnk közül vajon melyikünk volt hevesebb haragjában, de elővettem vékonyra kopott késemet, és a fiúnak adtam ezekkel a szavakkal:
- Neked adom a kést, mert már fiúkorodban férfinak és a származásodhoz méltónak kell lenned. Megtanítottalak arra, amit ebben a korban meg tudtál érteni, és rád hagyom a saját pajzsomat meg a kardomat, mivel jómagam egyszer a nagy baj pillanatában atyád pajzsát áldozatként a tengerbe dobtam. Mindig emlékezz rá, hogy az ereidben Héraklész és az erüxi istennő vére folyik, és hogy ily módon isteni származású vagy. Nem kétlem, hogy elutazásunk után a szikánok egy püthagorikust hívnak, hogy jövendő méltóságodra neveljen téged, mivel azt hiszem, sokat várnak tőled.
Arszinoé jajveszékelni kezdett:
- Elment az eszed, és tulajdonképpen mit fecsegsz, Turms? Hát a barbárok között akarod hagyni egyetlen fiadat?
A hajamat tépte, és öklével verte a hátamat, miközben én a barlang sarkában felemeltem egy lapos követ, és előszedtem elrejtett pajzsomat. A fiú megijedt Arszinoé jajveszékelésétől, de megfeledkezett róla, mihelyt a fémpajzzsal meg a karddal játszadozhatott. Csak látni kellett, amint kis markával először ragadta meg a kardmarkolatot, hogy az ember ráismerjen Dorieusz fiára.
Arszinoé lerogyott, észrevéve, hogy nem tud megingatni, és keserves sírásban tört ki. A könnyei nem voltak hazugok, mert a fiút, akit szült, forróbban szerette, mint ahogyan anyafarkas szeretheti a kölykét. Hiszen inkább volt nő, mint bárki más nő, akit ismertem, és ebben a tekintetben is nő volt.
Bánata annyira ellágyított, hogy leültem mellé, és csendben megsimogattam fekete haját.
- Arszinoé - szólaltam meg -, nem haragból és nem is bosszúból hagyom a fiút a szikánok között. Ne gondolj ilyesmit felőlem. Ha megtehetném, szívesen magammal vinném már annak a barátságnak a kedvéért is, ami Dorieuszhoz fűzött. Nem haragszom Dorieuszra, mert olyan vagy, amilyen vagy, és ő semmit sem tehetett ellened, Arszinoé. Ugyan melyik férfi tudna neked ellenállni, amikor te akarod?
Hiúsága arra késztette, hogy sóhajtva hallgasson engem.
- Ez Hiuls igazi helye, mivel ő Dorieusz fia, és így Erüx egész országának örököse - magya¬ráz¬tam. - A szikánok mindig Erklének nevezték, és mosolyogtak, valahányszor megpillantották. Nem is hiszem, hogy a szikánok megengednék, hogy a fiút magunkkal vigyük, hanem inkább megölnének bennünket, bármennyire a törzs tagja legyek is, miután saját véremből adtam erőt egy elcsigázott szikánnak. De téged semmi sem akadályoz a választásban és abban, hogy a fiadnál maradj, ha akarod.
Arszinoé összerezzent, és gyorsan így szólt:
- Nem, nem, semmi áron sem maradok tovább a szikánok erdőségeiben.
Bánatának enyhítésére ilyen szavakkal biztattam:
- Beszélek Xenodotosznak Hiulsról. Az ő közvetítésével a nagykirály tudomást szerez róla, hogy a szikán erdőkben király nő fel, Héraklész utóda. A fiad talán egyszer még uralkodni fog, nemcsak a szikán erdők és Erüx országa, hanem egész Szicília fölött a nagykirály védelmében. Erről gondoskodom, mivel a nagykirály hamarosan az egész ismert világ ura lesz. Azt hiszem, ez még a mi életünkben megtörténik.
A gondolattól felragyogott Arszinoé szeme, tapsolni kezdett, és elismerte:
- A terved sokkal értelmesebb, mint Dorieusz terve volt. Ő idegenként érkezett, és Tanakilon kívül senki sem szerette Segestában.
- Miután ilyen messzire jutottunk az egyetértésben - kérleltem nehéz szívvel -, beszéljünk Miszméről is. Emlékszem, milyen gúnyosan mosolyogtál, amikor a Miszmé nevet adtam neki. Azért mosolyogtál, mert első szótagjában a Mikon névre emlékeztet? Azt hiszem, valami már akkor tudta bennem az igazságot, és ez késztetett arra, hogy a leánynak Mikonra emlékeztető nevet adjak.
Arszinoé meghökkenést próbált színlelni, de megragadtam a csuklóját, megráztam, és így beszéltem:
- A hazugságok ideje lejárt. Miszmé Mikon leánya. Már akkor lefeküdtél vele is, amikor Erüxből Himerába utaztunk. Miattad kezdett inni, és te játszottál vele, mint macska az egérrel, hogy érezd a hatalmadat, míg végül teherbe estél tőle. Ezt már nem bírta el Mikon, hanem itta a szikánok mérgező italát, és a mocsárba ölte magát, mivel nem tudott a szemembe nézni. Így történt, Arszinoé, valld be! Vagy talán hívjam Miszmét, és mutassam meg az arcán Mikon orcájának kerekségét és a száján Mikon vastag száját?
Arszinoé haragra gerjedt, és öklével a térdét verve így kiabált:
- Mindenesetre az én szemem örökölte! Az istennő nagyon gonosz hozzám, hogy a szegény leány Mikon zömök termetét örökölte. De a végtagjai még kiegyenesedhetnek. Legyen, ahogyan akarod, Turms, de mindennek te vagy az oka, hogy napokig magamra hagytál, noha jól ismertél engem. Szegény Mikon olyan elkeseredetten szeretett engem, hogy néha-néha enyhítenem kellett a gyötrődését. De nem akartam teherbe esni tőle. Ennek is te vagy az oka, mert a barbárok közé hoztál, úgyhogy Segestában maradt az ezüstgyűrűm.
Amikor észrevette, hogy nem kiabálok, és nem is heveskedem, a megkönnyebbüléstől lelkesen fecsegni kezdett:
- Mikon olyan sokszor dicsekedett tapasztalataival, amelyeket a keleti tengeren Asztarté arany¬hajóján szerzett, hogy felbosszantott, és meg akartam mutatni neki, mi egyebet tapasztalhat egy férfi a nő ölében. Ő ellenállhatatlannak hitte magát, mivel Aura elájult a karjában. De csak a leányban volt ilyen hiba, és Mikon tulajdonképpen nem vehette fel veled a versenyt, Turms, bár neki is voltak kellemes tulajdonságai.
- Ezt nem vonom kétségbe! - kiáltottam fel, és végre haragra gerjedtem. - Mindent megértek és megbocsátok, de mi bennem a hiba? Talán meddő férfi vagyok, vagy minden esetben másvalaki túrt bele előttem a kútba, amikor telihold ragyogott a víz színén?
Arszinoé töprengett, és határozottan kijelentette:
- Azt hiszem, tényleg meddő vagy, de ezért ne légy szomorú. A hozzád hasonló férfinak, aki a saját gondolataival van elfoglalva, nincs szüksége gyerekre, és a mi korunkban sok férfi irigyelne, mivel mindent megkapsz, és nem kell felelned a következményekért. Talán a villám¬csapástól van, amiről meséltél nekem, vagy talán gyermekkorodban olyan betegséged volt, amitől megduzzadnak a herék, noha te magad nem tudsz róla, mivel semmire sem emlékszel a gyermekkorodból. De ugyanígy lehet az istennő ajándéka is, mert az istennő mindig elsősorban a gyönyört szerette, és csak kénytelen-kelletlen vállalta a következményeit.
Nem hittem volna, hogy egyetértésben és bosszúvágy nélkül tudjak beszélgetni Arszinoéval ilyen nehéz dolgokról. Ez mutatja a legjobban, mennyit fejlődtem, amíg a szikánok között éltem, és úgy, hogy magam sem tudtam róla. Mert ha egyszer összetört az edény, semmit sem segít a dühöngés, hanem a legjobb összeszedni a cserepeket, hátha lesz még valami belőlük.
De miután bizonyságot nyertem róla, hogy Miszmé sem az én gyermekem, úgy éreztem magam, mintha mezítelen lennék, és semmi sem tudott felmelegíteni. Mint embernek be kellett érnem önmagammal mint céllal, és ennél nehezebb talán nem is létezik ember számára. Könnyebb gyermekeket nemzeni, a célt az ő nyakukba varrni, és mosni a kezünket.
Annyira pőrének éreztem magam, hogy néhány napra a hegyek közé a magányba vonultam. Már nem azért, hogy jeleket és előjeleket lássak, hanem csupán azért, hogy önmagamat hallgassam. Ennyire pőrének, a földtől, a víztől és a levegőtől ennyire elhagyottnak éreztem magam. Megint elfogott a kétkedés is, és nem hittem, hogy tudok vihart hívni. Minden csak vakvéletlen volt, vagy bennem valami előre megsejtette a szelet, mielőtt még látható jelét adta volna jöttének. Dorieusznak dübörgött a föld, és tüzet hányt magából a hegy, úgyhogy sötétvörös lett az éjszakai égbolt, amikor megpillantottuk Szicília partvidékét. Halálának pillanatában is megrendült örökölt földje. Egy fiút is nemzett. Egyedül én voltam magamra hagyott, és azt sem tudtam, honnét jöttem, merre tartok és miért. Meddő voltam, mint a kő, és a szerelmem inkább szenvedés volt, mint boldogság.
Az ilyen kétkedés fájdalmasabb a késnél. Ez a hús szörnyű kétkedése, és ezt nem gyógyítja semmiféle felismerés, hanem időnként elhatalmasodik az emberen, mint a betegség. Mint betegség ölhet is, ahogyan Mikont is megölte, de különben magától gyógyul és elmúlik.
Bárhogyan legyen is, te idegen, aki én vagyok, óva intlek, főként a kétkedés betegségétől, mert ez a legrosszabb betegség, ami utolérheti azt, aki visszatért. Ilyenkor vonulj a magányba, és ne higgy a többieknek, hanem higgy inkább önmagadnak, önmagadat hallgatva, és higgy inkább a saját értelmednek, semmint másoktól szerzett tudásodnak.
A kétkedés betegségére a legjobb orvosság a mély álom. De amikor a kétkedés mardos, szemed elkerüli az álom. Menj hát a magányba, és vándorolj addig, míg teljesen ki nem merülsz, amíg újra aludni nem tudsz, és meggyógyulsz. Ha ez sem segít, élvezd a halhatatlanság szerét, míg a föld fátyolként szét nem oszlik a szemedben, és keresztüllátsz a valóságon, és észreveszed, milyen megtévesztő a valóság. De a halhatatlanság szere olyan, mint a szikánok szent itala, és ezért mérgező. Azt hiszem, minden időben minden nép ismerte és ismerni fogja ilyen vagy olyan formában, legalábbis a varázslók meg a papok.
Ha a halhatatlanság szerétől látomásaid lesznek, magad is tudod, hogy nem minden igaz, és akaratoddal uralkodhatsz a látomásokon. Hiszen minden gúnyolódó szellemnek megvan a maga őre. Ő jön, és elviszi fenevadját, ha hívod őt. Ő sötét és idegen számodra, de azzal se törődj, ha úgy látnád, hogy megvet téged. Neki engedelmeskednie kell, ha őt szólítod, és el kell vinnie állatát. Ha újra megéred, hogy a fényes szellemek szolgáljanak, örvendezz neki, mert elegendő bér számukra, hogy téged szolgálhatnak, úgyhogy nem kell köszönetet mondanod nekik. De tőlük sem függsz, és nekik sem kell engedelmeskedned. Ők tartoznak neked engedelmességgel, és a védőszellemed hozzád van kötve, még ha te magad nem akarnád is.
Önmagamat figyelmeztetem benned, te idegen, ha még nem ismerted meg önmagadat, és csak akkor ismersz magadra, amikor leereszkedsz a sírkamra festett kőfalai közé, és az olcsó cserépedényből összeszeded életem el nem enyésző kavicsait. Akkor nézz a falra, idegen, nézz a falra, és lásd, milyen ujjongva és tudatosan nyújtom feléd az ujjaim között a halhatatlanság tojását, háromszoros derékaljon pihenve. Akkor majd nem kételkedsz többé.

5
Miután visszatértem a hegyek közül, összegyűjtöttem a szikánok néhány használati tárgyát, maguk készítette íjat és kovakő hegyű nyílvesszőt, festett dobot, szövetet, amit a nők fa¬kéreg¬ből készítettek, falándzsát, néhány csapdát és csonthorgot, amit használtak, fasípot, amivel az állatokat csalogatták és vadállatok fogaiból készített nyakláncot, hogy Xenodotosszal ajándékba küldjem a nagykirálynak. És senki sem tiltotta meg, hogy elvegyem, amit akarok, mivel a szikánok körében minden közös, és senki sem vesz el semmit a másiktól, ha nincs szüksége rá.
A félhold fent volt a nappali égen, mintha maga Artemisz kísérte volna kegyesen ténykedésemet. De amikor már napvilágnál látszott a félhold, a szikánok mozgolódni kezdtek, és estefelé a szent kőhöz mentem, kézen fogva vezetve Hiulsot. Ugyanolyan fogékonnyá váltam, mint a szikánok, tudtam, mikor történik valami, és nem volt szükségem külön hívó szóra.
A szent kő mellett tizenkét öregember várt ránk. Valamennyien vicsorgó famaszkot viseltek. Az állatfarkakról ismertem fel, hogy a szikánok különböző törzseinek a papjai, törzsfőnökei és szent emberei. Nem szóltak hozzám, és még a saját törzsem papja sem szólított meg. De mihelyt megérkeztünk, zsiradékkal kenték be a szent követ, Hiulsot a tetejére állították, és édes bogyókat adtak enni neki, hogy ne unatkozzék.
Jelekkel mutatták, hogy le kell vetkőznöm. Miután levetkőztem, szarvasbőrt adtak rám, és arcomat mesterien faragott és festett szarvasmaszkkal takarták el. Utána ki-ki rangjának megfelelően ivott egy korty szent italt a fakupából. Utolsónak én ittam belőle. Miután ittak, egymás mögött lépkedve kezdték körbejárni a szent követ, és én csatlakoztam a sor végéhez. Az erdőből dobok kongása és fasípok szava csendült fel. Járásunk tánclépésekbe ment át, és a szent ital hatására a tánc szilajabb lett, és valamennyien annak az állatnak a kiáltását hallattuk, amit jelképeztünk. Ez nagyon tetszett Hiulsnak. Amikor mindegyikünk annak az állatnak a hangját utánozta, amit a farka jelzett, ő rikoltozni kezdett, mint a bagoly. Ezt a szikánok jó jelnek tekintették.
Miközben egyre szilajabbul táncoltunk, miközben a föld fátyolszerűvé vált körülöttem, és vérem a dob ütemére lüktetett, megdöbbenve láttam, hogy az erdőből vadállatok surrannak át a körünkön a szent kőhöz, és újra elfutnak. A bozótból nagy robajjal vaddisznó rontott elő, agyara mintha zabla lett volna a szájában, de senki sem kergette el, és visszarobogott az erdőbe. Utolsónak szelíd szarvastehén jött, megállt, fejét előrenyújtva megszagolta a kövön ülő Hiulsot, és aztán visszamenekült az erdőbe, hogy csak úgy dongott alatta a föld.
Ekkor véget ért a tánc, és a szikánok tüzet gyújtottak a magukkal hozott parázstartóból.
Nem tudom megmagyarázni, hogyan csinálták. Körülöttünk az erdőben sok szikán volt, amint erre a dobszóból és a sípok kellemes hangjából következtetni lehetett. Talán a zsiradékkal együtt olyan italokat dörgöltek a kőre, amelyek odacsalogatták az állatokat, vagy előre megfogták és a tánc közben engedték szabadon őket. De az állatok lehettek csupán olyan árnyak, amelyeket ők varázsoltak elő, és amelyek a szent ital hatására láthatókká váltak. Ha így volt, nem tudom megmagyarázni, hogyan láthatta őket Hiuls, és hogyan rajzolhatott le később minden állatot. Csak a vaddisznótól ijedt meg, hogy olyan nagy zajjal rontott ki a bozótból.
Miután összegyűltünk a tűz körül, a szikánok leemelték a kőről Hiulsot, állatok fogaiból készített láncot tettek a nyakába, és különböző színű bőrszíjakat kötöttek a két bokájára és csuklójára. Ki-ki kőkéssel sebet hasított a karján, és odatartotta Hiulsnak, hogy megízlelje a vérét. Mutatták, hogy nekem is sebet kell ejtenem a karomon, és meg kell kóstoltatnom Hiulsszal a véremet. Amikor ez megtörtént, a szikánok örömükben hangos nevetésben törtek ki, és sebeikből vért fröcsköltek Hiulsra, amíg a fiú tetőtől talpig véres nem lett.
Aztán hirtelen és váratlanul mindegyikük kihúzta a tűzből a maga ágát, és eltűnt az erdőben. Törzsem papja és én fogtuk a magunk égő ágát, és magunk közt elvezettük Hiulsot a szent kő mellől. Amikor a gyantás ágak végigégtek, eldobtuk őket. Törzsem papja levetette famaszkját, és a kezében lóbálta, és én is levettem magamról a szarvasmaszkot. Hiulsot hazavittük, és lefektettem, bár a történtek miatt rakoncátlankodott, és nem akart aludni. A pap megtiltotta, hogy megmosdassuk, amíg minden vér magától le nem kopik a bőréről.
Azt hittem, ezzel minden véget is ért, de a következő reggel már napfelkelte előtt visszajött értem a pap, és vele együtt nesztelenül távoztam a barlangból. Visszavitt a szent kőhöz, és nevetve mutogatta az állatok patáinak és karmainak a nyomait a földön, kezével megtapogatta a követ, és mutatta, hogy éjjel ott jártak az állatok, és olyan tisztára nyalták a követ, hogy egy idegen nem tudta volna többé megkülönböztetni a földből kiálló többi kőtől.
Miután leguggoltunk a földre, így szóltam a paphoz:
- Hamarosan távozom a szikánoktól. Lejárt a megszabott idő. Hiuls nálatok marad, de az anyja velem jön, Miszmé velem jön, és Hanna, a rabszolgánk velem jön.
A pap vihogott magában, kezével északra mutatott, és az ujjait mozgatta, mintha búcsút intett volna.
- Tudom - mondta. - Attól féltünk, hogy magaddal viszed a fiút. Ezért szenteltük Erklévé, aki majd megmenti a szikánokat. Hagyományaink olyan régen megjövendölték a jöttét, amennyire csak visszaemlékezünk. Anyja ölében és szamárháton érkezett.
Egy pálcikával a földre rajzolt, könyökét a térdére támasztva, soványan és kócosan.
- Öregember vagyok - mondta. - Ezzel a két szememmel sok mindent láttam, ami megtörtént. Ökrösfogattal művelik a földeket ott, ahol atyám vadállatokra vadászott. Vannak szikánok, akik az erdőszélen kunyhókat építenek, és borsót termelnek. Életem során a görögök sokkal inkább terjeszkedtek, mint az elümiaiak bármikor. Szaporodnak, mint a férgek, és megtörték a szikulokat, hogy földet műveljenek és városokat építsenek. Aki kunyhót épít, a kunyhójának a rabja. Aki földet művel, a földjének a rabja. Minket, szikánokat már csak Erklé menthet meg, de nem tudjuk, hogyan fog ez történni.
Kezével eltakarta a száját, felnevetett, és így folytatta:
- Én csak egy vén bolond vagyok, és hamarosan itt az időm, hogy a mocsárba menjek, mikor a térdem felmondja a szolgálatot, és a tudásom nem segíti többé a törzsemet. Azért fecsegek így a szikánok szokásai ellenére, mert nagyon jó kedvem van. Hiszen meg kellett volna ölnünk téged, ha megpróbáltad volna elragadni tőlünk a fiút. De te elhoztad nekünk Erklét, és nálunk hagyod. Ezért szenteltünk téged szarvassá, és amikor távozol, mindent megkapsz, amit akarsz.
Éltem az alkalommal, és arra kértem, adjon nekem a szikánok szent italából annyit, amennyi egy szarvba belefér, és néhány mérgezett tüskét, amiket a földbe tűzködnek, amikor a segestai arisztokraták kutyáikkal üldözik őket. Újra vihogott, és így beszélt:
- Megkapod, amit kérsz, de szarvassá avattunk téged, és a szikánoknak egyetlen titkuk sincs többé előtted, kivéve bizonyos szent szavakat, amikre nincs szükséged. Hát tényleg nem akarsz semmi mást magaddal vinni?
Eszembe jutott az arany és az ezüst csillogása a szent kő alatt a föld mélyében, amit a bűvölet hatalmában láttam, és megértettem, hogy ők tudtukon kívül Artemisz szent szarvasának a jeleivel avattak fel engem. Az istennő megjelent nekem Hekaté alakjában, és ez az egész az ő játéka volt, amelynek eszközei a szikánok voltak.
Ujjammal a szent kőre mutattam, és ezt mondtam:
- Hiszen van nektek titkos kincsetek a kő alatt, arany meg ezüst.
A szikán abbahagyta a nevetést.
- Hogyan tudhatsz róla? - kérdezte. - Csak a papok tudnak róla, akik között apáról fiúra száll ez a titok, és egy emberöltő óta nem nyúltak a kincshez. Jobban szarvassá avattunk téged, mint hittük.
A szikánok törzsfőnökei feltehetően úgy határoztak, hogy kiadják a részemet a kincsből, még ha nem tudtam volna is róla, mivel elhoztam nekik Erklét, aki után vágytak. De a kincs nem a szent kő alatt volt, ahogyan tévesen hittem. Ellenkezőleg, a pap félnapi járóföldre vitt magával egy veszélyes tölgyesbe, ami tele volt a szikánok embercsapdáival és mérgezett tüskéivel. Ott megmutatta nekem a barlangot, amit idegennek lehetetlen volt megtalálnia. Együtt távolítottuk el a köveket, és kapartuk ki a földet, míg végül megtaláltuk a fakéreggel bélelt üreget, és ott egész csomó ezüst- meg aranyedényt meg talizmánt. A pap nem tudta megmagyarázni, hogy annak idején a szikánok honnan szerezték a kincset. De úgy vélekedett, hogy a kincs hadizsákmány azokból az időkből, amikor a szikánok még egész Szicíliát uralták, és a föld őslakói voltak. A szikulok előtt, a föníciaiak előtt, a görögök előtt, sőt még a türrhének előtt egy tengeri király hajói érkeztek a szikánok földjére. De nem tudta megmondani, honnan érkeztek.
Megítélésem szerint a tárgyak különböző időszakokban gyűltek össze, és egyesek művészibb munkával készültek, mások idomtalanabbak voltak. A legértékesebb egy arany bikafej volt, ami egy talentumot nyomott. A pap biztatott, hogy válasszam ki a kincsből, amit kívánok, és oldalról figyelmesen nézett, hogy lássa, úrrá lesz-e rajtam a kapzsiság. Ebben az esetben talán megölt volna, mert egész idő alatt a kezében tartotta a dárdát. A kincs megmutatása bizonyára az utolsó szokásos próbatétel volt, vajon méltó vagyok-e a szikánok bizalmára, és hogy nyugodtan utamra engedhetnek-e vagy sem.
Beértem azzal, hogy egy egyszerű aranyserleget válasszak, ami körülbelül tizenöt minát nyomott, egy kis aranykezet, aminek a súlya még egy mina sem volt, de mint talizmán nagyon megnyerte a tetszésemet, továbbá egy sokszorosan csavart karperecet, ami talán négy minát nyomott, és amit Arszinoénak szándékoztam adni, mivelhogy annyira szerette az ékszereket. Csak aranytárgyakat vettem ki, mert ezeket könnyebben lehetett szállítani és elrejteni, és az arany különben is drágább lett az ezüstnél, miután a legtöbb görög város ezüstből kezdett pénzt verni.
Tehát a szikánok kincséből mindössze néhány tucatnyi mina értékű aranyat vettem el. Azt gondolhatja valaki, hogy ostoba voltam, amiért nem vettem el többet, miután erre alkalmam kínálkozott, de miért fárasztottam volna magam csengő-bongó tárgyak szállításával, miután az istennő meggyőzően bizonyította, hogy mint Hekaté megtartja az ígéretét. Tudtam, hogy megkapom, bármikor legyen szükségem anyagi javakra, és ha nem kapnám meg, ez azt jelentené, hogy valójában nincs is szükségem rá, hanem jobb, ha anélkül maradok.
A szikán elengedte a dárdáját, és együtt takartuk be újra a kincset a rejtekhelyén. Miután a veszedelmes sűrűségeken át távoztunk azon az úton, amit a pap mutatott, ő megállapította, hogy nem próbáltam megjelölni a fákat, sőt még a hegycsúcsokat és az égtájakat sem igyekeztem megjegyezni, hogy a saját fejem után is rátaláljak a barlangra. Ez kedvére való volt. Miután visszatértünk a veszélytelen erdőbe, ugrándozni kezdett, kezét a vállamra tette, és öröme jeléül minden oldalról megpaskolt.
Mivel megértettem, hogy bízik bennem, arra kértem, hogy elutazásunk után hívja Hiuls mellé nevelőnek az erdőkben vándorló püthagorikust, vagy ha ő már meghalt, valaki más görög tanítót. Az eszébe véstem, hogy Hiulsot meg kell tanítani olvasni meg írni, számolni, ábrákat rajzolni és ezeket mérni. A szikán és a görög nyelven kívül meg kell tanítani a föníciai és az elümiai nyelvre is, hogy a szikánok javára feladatának magaslatára emelkedjék. A türrhének nyelvének megtanulása is hasznára válhat, ha tanulékony, és az sem volna ártalmas, ha húros hangszerrel a zenélést is gyakorolná. A testgyakorlatokkal nem kellett törődnöm, erről gondoskodott a testet megedző erdei élet. A fegyverforgatásra viszont saját származása jobban rávezeti majd Hiulsot, mint ahogyan mások megtaníthatnák rá.
Szomorúnak éreztem a szívemet, hogy Hiulsot a szikánok között hagyom. De tudtam, hogy a szikánok úgy vigyáznak majd rá, mint a szemük fényére, és jobban, mint ahogy én őrizhetném őt. Ezért megkeményítettem magam, és ezt mondtam még:
- Tanítsátok meg arra, hogy engedelmeskedjék törzsének. Csak az tud egyszer majd parancsolni, aki maga is megtanult engedelmeskedni. Ha azt látjátok, hogy haszontalanul, csupán az öles kedvéért öl, vagy mohó, és többet akar enni, mint amennyit bír, inkább saját kezűleg öljétek meg, és mondjatok le Erkléről.
Arszinoé örült a karkötőnek, és kijelentette, hogy régi krétai munka, és hogy a türoszi régiséggyűjtők aranysúlyának a többszörösét is megadnák érte. Nem árultam el, honnét kaptam, hanem csak annyit mondtam, hogy a szikánok ajándékozták neki hálából, hogy rájuk bízta fiának a felnevelését.
Az ajándék enyhítette Arszinoé bánatát, és a válás pillanatában Erklé sem tanúsított semmi vágyát, hogy velünk jöjjön. A szikánok szokása szerint búcsú nélkül keltünk útra, és úgy rendeztem indulásunkat, hogy Xenodotosszal és a türrhénnel éppen akkor találkozzunk, amikor megérkeznek a türrhén tárolóhelyére a folyópartra. Amikor az utazástól fáradtan, az ágaktól megtépve és rovaroktól véresre csípett arccal, a teher súlyától kimerült szamarakkal megérkeztek, mi a tisztás másik oldaláról pihenten és nyugodtan léptünk elébük. Mulatságból magamra öltöttem a szarvasfarkat és a szarvakkal ellátott maszkot, Arszinoé pedig a legfinomabb prémekbe burkolózott, magára rakta a szikánok nyakszíjait, és a szemöldökét a halántékáig kihúzta, a száját meg szélesre festette. Hannán a szikánok fakéregből készített szövete, a fején pedig tobozkoszorú volt. Miszmét a karjában tartotta ugyanabba a báránybőrbe göngyölve, ami egyetlen vagyonunk maradt, amikor Segestából elmenekültünk, mivel Arszinoé nem szívesen dobott ki semmit.
Xenodotosz és a türrhén ijedtében felkiáltott, amikor látták, hogy úgy lépünk elébük az erdőből, mint valami erdei istenek, a türrhén szolgái pedig kereket oldottak. És bár levettem a fejemről a szarvasmaszkot, Xenodotosz nem ismert rám azonnal, mert leberetváltam a szakállamat, és Arszinoéval rövidre vágattam a hajamat, hogy a szikánoknak megmutassam, mennyire sajnálom, hogy távoznom kell tőlük, és meg kell válnom Hiulstól, meg azért is, hogy megváltoztassam a külsőmet. Csak mikor megszólítottam Xenodotoszt meg a türrhént, akkor álltak fel a földről reszkető tagokkal, elhitték, hogy ember vagyok, és kíváncsian nézegették Arszinoét, Hannát meg Miszmét.
A türrhén állította, hogy mi vagyunk az első szikánok, akik családostul mutatkoznak idegenek előtt. Xenodotosz örült a szikánok eszközeinek, amiket magammal hoztam. Aznap éjjel ugyanazon tűz mellett megpihenvén, Panormosz felé vettük vándorutunkat.
Nem kellett attól tartanom, hogy felismernek Panormoszban, mivel szikánként jelentem meg, és annyi év telt el. Haja színének megsötétedésével Arszinoé arca annyira megváltozott, hogy nem hittem, bárki is ráismerjen, ha képes lesz óvatos maradni. Az elümiaiak nem üldözték a fegyvertelen szikánokat, akik fűzfagallyal a kezükben a megművelt területre érkeztek. Olykor-olykor megesett ilyesmi. Xenodotosz oltalmában is bíztam, mivel szerintem senki sem akarta megsérteni a nagykirály szolgáját, aki Szküthész kíséretében érkezett Szicíliába.
Utunk lassú és vesződséges volt a türrhén eredményes üzletkötései miatt, bár segítettem a teher szállításában, amíg az erdőben vándoroltunk. Ily módon Arszinoét nem merítette ki az utazás, bár gyalog kellett járnia, és Hanna sem fáradt el nagyon, aki hol a karján, hol pedig a szikánok módjára a hátán vitte Miszmét.
Miután a megművelt területre értünk, nem tartottam méltóságomhoz illőnek, hogy terhet cipeljek, hanem a fejemre kötöttem a szarvasmaszkot, és a szikánok szokása szerint csíkosra festettem a testemet. Sok kíváncsi verődött össze, hogy bennünket nézzen, mert senki sem látott még előkelő szikánokat így vándorolni. A fukar türrhén nem akart több barmot bérelni portékája szállítására, de a legkíváncsibb elümiaiak ingyen kölcsönadták szamaraikat, hogy egy darabon elkísérhessenek és csodálhassanak bennünket.
Esténként, amikor a szabad ég alatt vagy Erüx országának valamelyik gerendakunyhójában, a négy fal között virrasztottunk, annyit mondtam el Xenodotosznak a szikánokról, amennyit a szikánok számára hasznosnak tartottam. Elárultam neki Hiuls titkát és az Erkléről szóló mondát is, de megfogadtattam vele, hogy titokban tartja, és csak magának a nagykirálynak vagy legmegbízhatóbb tanácsadóinak mondja el, akik a nyugati ügyekkel foglalkoznak.
- Nem tartozik rám, mikor és hogyan használja fel a nagykirály ezeket az ismereteket - mondtam. - De talán jó, ha tudja, hogy a szikánok számára már növekszik Erklé, és nem hiszem, hogy a szikánok mint nép másként fennmaradhatnának, mint a nagykirály védelme alatt, miután az egész világ népeit rendbe tette. A szikánokat az elümiaiak és a görögök egyaránt üldözik. A nagykirály bizonyára a legjobban tudja, hogy annak idején majd ki ellen használja fel a szikánokat, hogy megválthassák a saját szabadságukat, hogy éljenek, és népként fennmaradjanak erdőségeikben.
Xenodotosz elismerte az értesülés fontosságát, és politikai dolgokban a legönzetlenebb férfinak nevezett engem, akivel csak találkozott, mert semmiféle számolási tudomány segítségével nem sikerült tisztáznia, hogy jómagamnak milyen hasznom származott abból, hogy a titkot minden fizetség nélkül elárultam neki. És azt is mondta, hogy én vagyok a legszebb férfi, akivel találkozott, és hogy még jobban tetszem neki, mióta leberetváltam a szakállamat, és előtűnt az állam. Azt mondta, hogy ferde szemöldököm elragadtatja, és hogy széles szám bárkit megőrjíthet, amikor titokzatosan mosolyog.
Valóban túlságosan közel dugta hozzám az orrát, hogy a szikánok erdőségeiben a bőrömre tapadt gyanta és füst illatát szagolja, és kijelentette, hogy a szemem olyan, mint a szarvas szeme. És mindezt nem csupán udvariasságból mondta. Azt hiszem, napról napra jobban belém bolondult, s nehéz volt visszautasítanom a közeledését, anélkül hogy túlságosan meg ne sértsem.
De nem árultam el neki a nevemet, sem azt, hogy valójában ki vagyok, noha biztos lehettem a barátsága felől, és Arszinoét is figyelmeztettem, nehogy túlságosan bizalmas legyen hozzá. Miután észrevette próbálkozásainak hiábavalóságát meg azt, hogy a csábításai ellenére sem szándékszom elkísérni őt Szuszába, értelmes férfiként Arszinoéra fordította figyelmét, akit annál ügyesebben tudott megnyerni a céljainak, mivel nem volt fogékony Arszinoé női vonzereje iránt.
Nem sejtettem a szándékait. Elégedett voltam, hogy békében hagy, és Arszinoéval beszélget Erüx istennőjéről, ősrégi kútjáról, tiszteletének szertartásairól meg arról, hogy minden tavasszal aranyhajón érkezik Karthágóból, hogy uralkodjék a nyugati tenger fölött, ahogyan a küproszi Akraia istennője a keleti tenger fölött uralkodik. Xenodotosz kíváncsisága kiapad¬hatatlan volt. Ily módon jómagamnak alkalmam nyílt a türrhénnel beszélgetni, és értesüléseket kiszedni belőle Rómáról. De ő műveletlen ember volt, és csak olyasmi érdekelte, ami az üzletét érintette. Annyit mégis sikerült tisztáznom, hogy Róma állandó perlekedésben élt a szomszéd népekkel. Dühös versengés folyt ott a gazdagok és a szegények között is, úgyhogy a szegények időről időre megtagadták a fegyveres szolgálatot, hogy engedményeket csikarjanak ki a maguk számára.
Ez nem riasztott el engem, mert ugyanilyen viszonyok uralkodtak más városokban is. Hiszen Jónia lázadása is úgy kezdődött, hogy elűzték a tirannusokat, és korlátozták a gazdagok hatalmát a köznép érdekében. Segesta népe készségesen fogadta Dorieuszt, hogy eszközként használja fel saját arisztokratáinak megdöntésére. A belháború volt a kor ismertetőjele, és úgy vélekedtem, hogy a nagykirály éppen a városok belső széthúzása és egymás közötti versengése miatt terjeszthette könnyen birodalmát nyugat felé. Mivel a belső viták gyilkosságokká és számkivetéssé fajultak, úgyhogy senkinek az élete és a vagyona nem volt többé biztonságban, elhittem, hogy sokan üdvözölték a nagykirályt, mint aki békét és rendet hoz a világnak.
Tüzes és gyönyörű volt a szabadság tánca vakmerő ifjúságom napjaiban, amikor idegen és villámsújtott voltam, és le akartam küzdeni elszigeteltségemet, és Dioné kedvéért egyen¬rangúvá akartam válni az epheszoszi ifjakkal. De Dionénak az arcát is elfelejtettem, és amikor az égő nád pattogva szállt a levegőben, és soha el nem múló hegeket égetett a karomra Szárdeiszben, már reszketés fogta el a szívemet, mivel megértettem, mit tettem. Tettemmel ugyan elnyertem Artemisz kegyeit, de Jóniának a füstfelhő, a letiport szántóföldek és a hullaszag jutott.
Ezek jártak az eszemben, miközben a tábortűz mellett guggoltam Erüx országának őszi csillagai alatt, a mogorva türrhénnel beszélgetve, mialatt a tűz másik oldalán Xenodotosz lelkesen társalgott Arszinoéval. A báránybőrben Miszmé, a hároméves gyermek mély álmát aludta, és a tűz fényében olykor-olykor Hanna felvillanó tekintetével találkoztam. Egy ággal rajzoltam a földre, és tudtam, hogy a felfordulások korában élek, amíg a nagykirály le nem csendesít minden országot.
A vörös ábrás korsók korában születtem, és a fekete ábrás korsók már csak az öregek szent áldozati tevékenységére voltak alkalmasak. A háromsorevezős hajók korában és a kétkedés korában születtem, így gondoltam, de nem tudtam, hol születtem, és mi voltam az előtt, hogy Epheszosz mellett a villámsújtott tölgyfa alatt, döglött birkák között magamhoz tértem.

6
Szinte díszmenetben érkeztünk meg Panormoszba, mivel tolongtak körülöttünk a kíváncsiak, és a házakból futottak ki az emberek, hogy minket nézzenek, különböző nyelveken kiabálva egymásnak. Egyenesen a kikötőbe mentünk a türrhén hajójához, és elcsüggedtem, amikor megpillantottam, mivel kerek és lassú hajó volt, és csak egy részén volt fedélzet, úgyhogy csodálkoztam is, hogyan tehette meg súlyos rakományával a hosszú utat a nyílt tengeren át a római folyótorkolattól Szicíliáig.
A panormoszi vámosok, akiket Karthágó állított a kikötőbe, nevetgélve üdvözölték a türrhént, és udvariasan széttárták a kezüket, csodálva kereskedői tevékenységének rendkívüli sikerét. Tisztelettudóan viselkedtek Xenodotosz iránt, és beérték azzal; hogy távolról nézegessék Arszinoét és az én szarvas famaszkomat, és nem merték megtapogatni a ruhánkat. Egymás közt azt mondták, jó jel, hogy előkelő szikánok kimerészkednek az erdőségeikből a művelt világba, hogy nyelvet és értelmes szokásokat tanuljanak. Ez előmozdítja a kereskedelmet és így Karthágó érdekeit is.
Panormosznak és Erüx egész országának minden oka megvolt rá, hogy jó viszonyban maradjon a Rómából érkezett türrhénnel, mivel az előző években Róma kormányzói nagy mennyiségű gabonát vásároltak Erüx országából, hogy elhárítsák az éhínséget, amit polgáraik egymás közötti zavargásai okoztak.
Erüx országának lakosai remélték, hogy a jövőben is folytatódik a gabonakereskedelem. Ez főként Panormoszt gazdagította, mivel Róma a gabonát türrhén és panormoszi hajókon szállíttatta. Ők maguk nem szálltak tengerre, de busásan meg tudták fizetni állatbőrökkel és vörösrézzel, miután nagy hadizsákmányra tettek szert az elfoglalt szomszéd városokban.
Ezért a vámosok egyáltalán nem bántak gorombán a türrhénnel, hanem nagyvonalúan nézték át a portékáját, és méltányos vámot szabtak ki. De a türrhén, aki mint kereskedő sohasem volt elégedett, keserűen így beszélt:
- Ha nem változtak volna az idők, és ésszerű kereskedelmet lehetne folytatni, már itt Panormoszban eladhatnám a szikánok portékáit, és olcsó gabonát vehetnék helyette, amit drága áron adhatnék el Rómában. De a római praetorok megszabták a gabona árát, ahogyan a sókereskedelmet is a kezükbe vették, és megszabják Rómában a só árát. Azelőtt Kümébe hajózhattam volna, és ott a szikánok portékáit attikai serlegekre cserélhettem volna, amelyek szépségét és finom ábráit mi, türrhének annyira csodáljuk, hogy uralkodóink és lukumóink sírjába helyezzük őket. De a görögök dölyfösekké váltak, miután Marathónban legyőzték a perzsákat, Kümé tirannusa pedig lefoglalta a befutó római gabonahajókat kárpótlásként Tarquinius király vagyonáért, amit a római csőcselék annak idején elpusztított. Tarquinius végül a küméi tirannusnál talált menedékre, és ott is halt meg. Ezért Kümé tirannusa az örökösének tekinti magát.
- Nem, Kümébe nem merek hajózni - folytatta, és a görögöket szidta. - Nincs más lehetőségem, mint az, hogy itt maradjak, és jó déli szélre várjak, és kitegyem magam a nyílt tenger veszélyeinek, hogy visszavitorlázhassak Róma folyótorkolatához. És nincs más vigaszom, csak az, hogy Itália partjai hosszabbak és szélesebbek, mint a szicíliai partok. Ha egyszer idetaláltam, bizonyára még könnyebben visszatalálok.
Így puhítgatta a vámosokat, és még emlékeztette őket:
- Rómával jó gabonavásárokat csináltatok, és ne feledjétek, hogy a türrhének és Karthágó hajói egyenértékűek. Ezért ugyanazokat az engedményeket követelem a vámból meg a kikötődíjból, amelyeket Karthágó hajóinak adtok.
Zsákról zsákra, batyuról batyura és kosárról kosárra került a portékája a hajóra. A vámosok mindent feljegyeztek viasztábláikra, a türrhén pedig nagyokat sóhajtva kifizette a bérelt szamarakat, és szitkozódva elkergette a hajcsárokat, kijelentve, hogy egyetlen országban sem találkozott olyan rablókkal, mint Erüx országában. Ebben nagyot hazudott, mert Erüx országának lakosai megengedték, hogy szabadon kereskedjék a szikánokkal. Ő maga szegte meg Erüx országának törvényeit, amikor a sóban vaseszközöket csempészett be a szikánoknak.
Erre végül nyilván ő maga is rájött, mert kijelentette, hogy mindentől függetlenül boráldozatot akar bemutatni Turnus istennek, és e célból meghívta a vámosokat a borkereskedő fészerébe, ami nagyon helyénvalóan mindjárt a kikötőben állt, a rabszolgák háza meg a vámház mellett. Xenodotosz és én nem fogadtuk el a meghívását, hogy a vámosok szemében saját méltósá¬gunkat növeljük, és ő ezt nem is vette zokon.
Én egy árva szót sem szóltam a karthágóiakhoz, hanem jobbnak tartottam abban a hiedelemben hagyni őket, hogy mint szikán nem ismerem a nyelvüket. Arszinoé is képes volt féken tartani a nyelvét. De miután a városfalakon belül bejutottunk a házba, amit Panormosz tanácsa adott bérbe az idegeneknek, és amelyben Xenodotoszt rabszolgái és kísérői a legnagyobb alázatossággal fogadták, Arszinoé nem tudott tovább hallgatni, hanem letépte magáról a ruhát, és toporzékolva így kiabált:
- Eleget dacoltam már a tenger veszélyeivel melletted, Turms! Sohasem leszek hajlandó a türrhén bűzlő vitorlás teknőjére szállni. Ha magam nem félnék is, gondolnom kell Miszmé életére. Az istennő nevére, Turms, mit csinálunk Rómában, mikor Xenodotosz barátod kész Szuszáig egyengetni az utadat, és jó kapcsolatai segítségével biztonságos jövőt teremteni neked a nagykirály udvarában, mint a szikánok követének.
Xenodotoszból mintha más ember lett volna, miután a vad erdőkből épkézláb visszatért kísérői közé. Göndör szakállú állát büszkén a magasba emelte, és vizslató szemmel nézett rám, de engesztelőleg ezt javasolta:
- Ne kezdjünk mindjárt veszekedni, mihelyt átléptük a küszöböt. Előbb fürödjünk meg, és kenessük be és gyúrassuk meg a testünket az utazás fáradalmai után. Együnk fűszeres ételt, mint a művelt emberek, és erősítsük borral a szívünket. Csak aztán tárgyaljunk egymással, Turms, aki mindeddig még a nevedet sem akartad elárulni nekem. Most az agyamba vésem, és kijelentem, hogy a feleséged okosabb nálad. Ne vesd meg az eszét.
Sejtettem, hogy szövetséget kötöttek egymással, hogy engem rávegyenek arra, kövessem Xenodotoszt és Szküthészt vissza Jóniába és onnan Szuszába a nagykirály elé. Erős gyanú élt bennem, hogy meggondolatlanságában Arszinoé olyasmit is elárult Xenodotosznak, ami nem volt üdvös számomra. Azért ismételte meg olyan gúnyosan a nevemet.
De a szikánok körében megtanultam, hogy uralkodjam az arcomon. Semmit sem szóltam, hanem csendben követtem Xenodotoszt a fürdőbe, amit a szolgálói készítettek elő, és Arszinoé elkísért, mivel nem akart kettesben hagyni bennünket;
Tehát hármasban fürödtünk, és a meleg víz élvezete meg a finom kenőcsök illata úgy elbágyasz¬tott bennünket az út fáradalmai után, hogy vidáman tréfálkoztunk egymással. Xenodotosz szívesebben nézegetett engem, mint Arszinoét. De udvariasságból nagyon magasztalta Arszinoé szépségét, azt mondta, hogy el sem hiheti, hogy Arszinoé valaha is gyermekeket szült, és állította, hogy a nagykirály udvarában nincs sok nő, aki versenyre kelhetne Arszinoé¬val.
- Amikor téged nézlek - mondta hízelkedve -, sajnálom, hogy az istenek ilyennek teremtettek, amilyen vagyok. Annál szerencsésebbnek magasztalom Turmsot, aki élvezni tudja páratlan szépségedet. És kettőtöket nézegetve egyáltalán nem hiszem, hogy született szikánok lehetnétek, annak a sötét bőrű és görbe lábú népnek az igazi tagjai.
Kíváncsiságától tartva mogorván ezt kérdeztem:
- Hány szikánt láttál útközben, Xenodotosz? Az igazi szikánok egyenesek és szép termetűek. Nézd csak meg a rabszolgánkat, Hannát. Te csak törzsüktől megvált korcsokat láttál, akik borsót termelnek nyomorúságos kunyhóik körül.
- Hiszen Hanna nem is szikán, hanem elümiai, és Segestában született - mondta titkolózás nélkül Arszinoé. - De elismerem, hogy a szikánok közt örvendetesen erős férfiak voltak.
Arszinoé fehér végtagjait nyújtóztatta a meleg vízben, a szolgálókat hívta, és felállt, hogy megmosassa a haját. Én is megmosattam a fejem, és megdörgöltettem a testem, de nem tudtam megállni, hogy oda ne szóljak Arszinoénak:
- Magadnak is meg nekem is jobb lenne, ha némának születtél volna.
Ebben a pillanatban kacérsága csak ellenszenvet ébresztett bennem, és magamban nem tudtam megbocsátani neki, hogy túlságosan is eljárt a szája Xenodotosz előtt. Evés és borozgatás közben tovább növekedett a bosszúságom. Mindketten olyan sokáig éltünk bor nélkül, hogy az ital gyorsan a fejünkbe szállt. Xenodotosz ügyesen uszított bennünket, hogy összekapjunk egymással.
Végül felálltam a heverőről, és a hold meg a tengericsikó nevére esküdtem:
- Előjeleim és jeleim erősebbek a te kapzsiságodnál, Arszinoé. Ha nem akarsz velem jönni, egyedül megyek.
Xenodotosz így figyelmeztetett:
- Aludd ki előbb a mámort a fejedből, mielőtt ilyen veszedelmes esküt tennél.
De megmámorosodtam a bortól és a keserűségtől, és meggondolatlanul felkiáltottam:
- Fütyül erre Démaratosz! Ha akarom, leiszom magam, mint egy szkütha. Te kövesd Xenodotoszt, Arszinoé, ha jobban akarod biztosítani a jövődet, mint amennyire én megtehetem. Bizonyára remekül el tud adni téged valamelyik előkelő perzsának. De erősen gyanítom, hogy az asszonyház rácsai mögül jobban vágyódsz majd női szabadságod után, mint a fényűző élet után.
Arszinoé végigloccsantotta a szobán a borát, úgy hogy megcsendült a bronzlemez, és így válaszolt:
- Magad tudod, mit áldoztam fel érted, Turms. Még az életemet is kockáztattam miattad. De gondolnom kell a gyermekemre. Évről évre önfejűbb és indulatosabb lettél, és nem is értem már, mit véltem látni benned. Xenodotosz nyugati szélre vár, hogy Rhégionba vitorlázzék, és ott Szküthésszel találkozzék. Talán már holnap megfordul a szél. Ezért döntened kell, Turms, hogy mit választasz. Jómagam döntöttem már az istennő nevében.
Ittasan megesküdött az istennő nevére, hogy inkább elválik tőlem, semhogy kövessem Rómába. Bár az esküje nem sokat jelentett, megértettem, hogy már régen érlelte elhatározását. Amikor látta, hogy nem ijedtem meg a fenyegetőzésétől, még nagyobb haragra gerjedt, és így kiabált:
- Akkor ettől a pillanattól kezdve legyünk máris külön egymástól. Ne próbálj többé az ágyamba bújni. Megelégeltem a savanyú képedet, és úgy utálom barbárosan kemény tagjaidat, hogy hányni tudnék.
Xenodotosz a kezével próbálta befogni Arszinoé száját, de Arszinoé megharapta az ujjait, a szíve mélyéről zokogni kezdett, és merő haragból kihányta a bort, amit ivott, és úgy, a bortól nedvesen, nyomban el is aludt. Az ágyba vittem, és megparancsoltam Hannának, hogy viselje gondját. Jómagam annyira el voltam keseredve, hogy nem éreztem vágyat arra, hogy egy szobában aludjak vele.
Miután visszatértem a fogadóterembe, Xenodotosz mellém ült, kezét a térdemre tette, és így gúnyolódott:
- Magad leplezted le magadat. Turms. Nem vagy szikán. Csak görög tudja így mondani: Fütyül erre Démaratosz. De bízd rám magad. Ha jóniai menekült vagy, és félsz a nagykirály haragjától, biztosíthatlak, hogy a nagykirály nem vágyik bosszúra a bosszú kedvéért. Azok a szolgálatok, amiket nyújtasz, többet nyomnak a latban, mint a múltad esetleges botlásai.
Nem kételkedtem a szavaiban, de mit tehettem az előjelekkel szemben, amiket kaptam. Északra mutattak, nem pedig keletre. Igyekeztem ezt megmagyarázni neki, de buzgalma csökönyössé tette. Miután egy ideig csábított, így figyelmeztetett:
- Ne mérgesíts fel túlságosan, Turms! Ha a szárdeiszi templom felgyújtására gondolsz, azzal még senkit sem vádoltak név szerint. Én nem leplezlek le, ettől ne tarts. A feleséged csak bölcsen tette, hogy elárulta nekem, mitől félsz. Azt is tudom, hogy a kalózkodás bűnébe keveredtél. A kezemben vagy, Turms. Csak a városi őrséget kell hívnom, és elveszett ember vagy.
Ebben a pillanatban gyűlöltem Arszinoét, aki könnyelműen egy idegen kezébe adott, hogy elhatározásom megmásítására kényszerítsen, és követnem kelljen Xenodotoszt keletre. A sokáig magamba temetett harag úgy tört ki belőlem, mint a megolvadt kő a föld hasadékaiból, amikor megrendülnek a hegyek, és úgy megperzselt, hogy minden mindegy volt már a szememben.
Félretoltam a térdemről Xenodotosz kezét, és így szóltam:
- A barátomnak hittelek, de most már jobban ismerlek, és történjék úgy, ahogy akarod. Magam megyek, és hívom a rend őreit, és feladom magam kalózként, hogy a karthágói papok meg¬nyúzzanak. De ugyanakkor adják el Arszinoét a piacon mint a templomból megszökött rabszolganőt, és adják el Miszmét mint rabszolganő leányát, és azt hiszem, nagyot nő a hírneved a nagykirály szemében, hogy nyilvános bonyodalmat okozol Panormoszban.
Még így folytattam:
- Előjeleim világosak és vitathatatlanok, és engem egymással versengve pártfogol az epheszoszi Artemisz meg az erüxi Aphrodité. Ha engem megsértesz, őket sérted meg, és óva intlek téged az ő hatalmuktól. Magam a sorsnak engedelmeskedem, ami bennem van, és ezt semmilyen emberi hatalom nem képes megrendíteni. Szuszába nem megyek veled.
Miután észrevette, hogy elhatározásom megingathatatlan, Xenodotosz igyekezett kiengesz¬telni, és bocsánatot kért fenyegetőzéséért. Remélte, hogy még fontolóra veszem a dolgot, miután kialszom mámoromat. A következő napon Arszinoé gyengédséget színlelt, és minden általa ismert eszközzel megpróbált levenni a lábamról. De szilárd maradtam, és nem nyúltam hozzá. Akkor Hannát az istennő templomába küldte, hogy megvegye a szükséges szépítő¬szereket, bezárkózott a szobájába, és aztán felment a háztetőre, hogy a napsütésben szárítsa meg a haját. Ismét szőkére festhette a haját, és bizonyára szép volt, amint a tetőn széthulló hajjal feküdt. De a haja nem lett ugyanolyan szép aranyszínű, mint azelőtt volt, hanem inkább vöröses. Hannát okolta érte, és azt állította, hogy az ostoba leány beérte hitvány hajfestékkel, noha bizonyára jobbat is kaphatott volna, ha kéri.
Szerintem esztelenül tette, hogy visszaállította előző külsejét Panormoszban, ahol kíváncsi emberek lesték a többi háztetőről. De inkább kitette magát a veszélynek, csak hogy a lehető legszebb legyen, és így bírjon rá, hogy engedjek akaratának. Xenodotosz a kikötőbe vitt, és megmutatta nekem azt a gyors dereglyét, amit Rhégionban bérelt, miután otthagyta Szküthészt, hogy Anaxilaosz tirannussal tanácskozzék a Mésszénére változtatott Zanklé ügyeiről.
Küdippé felől érdeklődtem tőle, és hallhattam, hogy miután Anaxilaosz feleségül vette, Küdippé már néhány gyermeket szült, páros öszvérfogatot hajtott, és szelíd nyulakat tartott a házában. Szépségéről híres volt Szicíliában és Itália görög városaiban is, és atyja, Terillosz Himerában uralkodott.
Xenodotosz dereglyéjének kényelme nem csábított. Ehelyett a türrhének faoszlopokkal díszített templomába mentem, ahol a sókereskedő éppen jó déli szélért imádkozott, és meg¬kérdeztem, hogy magával vinne-e Róma folyótorkolatához. Ő fellelkesült, mert megértette, hogy olyan férfit kap a hajójára, aki segíthet az evezésben és a vitorla kezelésében, de mint kereskedő eltitkolta érzelmeit, és követelte, hogy magam biztosítsam ellátásomat, és fizessek az utazásért. Alkudoztunk egymással, míg meg nem egyeztünk a méltányos árban, ami mind¬kettőnket kielégített. Nem akartam túlságosan sokat alkudozni, nehogy magamra haragítsam.
A türrhén imái annyit segítettek, hogy néhány nap múlva nyugatira fordult a szél, és kezdett erősebben fújni. Ez kitűnően megfelelt Xenodotosz terveinek, és ő így szólt:
- Estig várok, hogy jobb belátásra térj, Turms. De estefelé kihajózom a tengerre, mert azt mondták nekem, hogy a sötétedés a legalkalmasabb pillanat, ha az ember Panormoszból keletre indul. Kérve kérlek, jöjj velem, mert szent fogadalmat tettem, hogy magammal viszem Arszinoét, a feleségedet, a leányát, Miszmét és a szolgálóját, Hannát.
Megkeményítettem a szívemet, és ezekkel a szavakkal kerestem fel Arszinoét:
- Eljött a válás pillanata, de miattad, nem pedig énmiattam. Köszönöm neked az éveket, amiket nekem áldoztál, és nem emlékeztetlek a sok bánatra, amit nekem okoztál. Csak arra a sok jóra emlékezem, amit együtt éltünk át. A szikánok ajándékán kívül neked adom az aranyakat, amiket Xenodotosztól kaptam, és magamnak csak annyit tartok meg, hogy kifizethessem az utazásomat Rómába. De Hannát nem viheted magaddal. Jól tudom, hogy kapzsiságodban az első kedvező alkalommal eladnád őt. Nem akarok rosszat neki. Nálam keresett oltalmat, és nem nálad, amikor Segestában csatlakozott hozzánk.
Arszinoé szemét elöntötték a könnyek, és felkiáltott:
- Kőszívű vagy, és magadra zúdítod az istennő haragját. Túlságosan büszke vagyok, semhogy emlékeztesselek a sok bánatra, amit nekem okoztál, de természetes, hogy a vagyonodat nekem adod. Néhány aranypénz nagyon csekély kárpótlás mindazért, amit miattad elvesztettem. És semmi jogod sincs Hannához. Én neveltem és tanítottam, és a hajamat is tönkretette.
Sokáig veszekedtünk Hanna miatt, míg elő nem vettem az aranyserleget, amit a szikánok kincséből kaptam, és azt is Arszinoénak adtam. Csak a kis aranykezet titkoltam el előle, amely inkább talizmánként volt értékes számomra. Arszinoé a kezében mérlegelte a serleget, gyanakodva pillantott rám, és ezt kérdezte:
- Mit akarsz azzal a lánnyal, és miért érdekel a sorsa?
Felfortyantam, és így kiáltottam:
- Férjhez adom egy derék férfihoz, akinek ő maga mond igent. Úgy vélem, ennyivel tartozom neki, mert gondozta és egészségben tartotta mindkét gyermekedet. Te csak magadra meg a saját kényelmedre gondoltál.
- Természetesen ügyesebb rabszolganőt vehetek magamnak Rhégionban - vágott vissza Arszinoé. - Csak megkönnyebbülés számomra, ha a nyakadba veszed azt az ügyetlen lányt, aki már régóta rosszindulatúan néz rám. Noha nélküle is éppen elég bosszúságod lesz. Jussak eszedbe, amikor a boldogtalanság napjai utolérnek, Turms.
Még haragomban is forró remegés töltött el Arszinoé közelségétől, és nem tudtam felfogni, hogyan élhetnék nélküle. Több napot töltöttünk Panormoszban, és ő nem alázkodott meg, én pedig nem nyúltam hozzá. Azt hitte, hogy vágyaim felkorbácsolásával tud a legjobban megtörni engem, és nagyot csalódott, hogy még a válás pillanatában sem próbáltam magamhoz ölelni. Ha magamhoz szorítottam volna, ismét a hatalmába kerültem volna, ezt tudtam. Ezért uralkodtam magamon.
Amikor alkonyodni kezdett, a városból a kikötőbe és a tengerpartra kísértem, búcsúzóul megcsókoltam Miszmét, és biztosítottam Xenodotoszt a barátságom felől.
- A barátságunk kedvéért - kértem őt -, ha az időjárás arra kényszerít, hogy betérj Himera kikötőjébe, keresd fel Lars Alsirt, az előkelő türrhén kereskedőt. Add át neki üdvözletemet, és fizesd ki neki a nevemben az adósságomat, mert nehéz elhagynom egy országot, ahol tartozom valakinek. Ő művelt ember, és hasznos ismereteket szerezhetsz tőle a türrhénekről.
Xenodotosz megígérte, hogy megteszi, de Arszinoé keserűen megszólalt:
- Hát ez az egyetlen búcsúszavad hozzám? Hát tényleg inkább arra gondolsz, hogy mivel tartozol egy idegennek, mint arra, hogy nekem mivel tartozol?
A fejét eltakarva kapaszkodott fel a létrán a hajóra, és Xenodotosz követte Miszmével a karján. Az utolsó pillanatban még reménykedtem, hogy Arszinoé meggondolja magát, és a hajóról a szárazföldre ugrik, ő pedig a maga részéről azt remélte, hogy én kiabálni fogok, és visszatartom a hajót, hogy vele menjek. De a tengerészek a hajóra húzták a létrát, a korláthoz kötötték, és evezőikkel a vízre taszították a hajót. A parttól távolodva felhúzták a vitorlát, a naplemente vörösre festette a hajót, és azt hittem, hogy Arszinoé örökre eltűnt az életemből. Olyan szörnyen lesújtott a bánat, hogy térdre rogytam, és arcom a két kezembe rejtettem a panormoszi tengerparton. A csalódás összetört, és a szívem mélyén az isteneket szidtam, akik játékot űztek velem. És nem segített, hogy emlékezetembe idéztem Arszinoé kapzsiságát és könnyelműségét, mivel Segestában, amikor komolyra fordult a dolog, inkább megvált mindentől, hogy engem kövessen. Az utolsó pillanatig hittem, hogy most is így tesz.
Ujjak félénk érintését éreztem a vállamon, és Hanna figyelmeztetett:
- A föníciaiak téged néznek.
Eszembe jutott veszélyes helyzetem és szikán öltözékem, újra a fejemre erősítettem a szarvas¬maszkot, és a vállamra dobtam a színes gyapjúköntöst, amit búcsúzóul kaptam Xenodotosztól. Büszkén, emelt fővel mentem a türrhén hajójára, ahogyan megegyeztünk, és Hanna mögöttem lépkedett, fején bőrbatyuban hozva csekély holminkat.
A türrhén hajóját csupán sánta kormányosa őrizte. Miután a hajóra léptem, ő hálát adott az isteneknek, és így szólt:
- Jó, hogy jöttél, te szikán. Tartsd szemmel a portékát meg a hajót, hogy én is elmehessek áldozni és szélért imádkozni.
A leszálló estében a vásártérről föníciai hangszerek muzsikája és részegek nótázása hallatszott, úgyhogy jól megértettem, miért ugrándozott örömében a kormányos, hogy az áldozókkal tarthat.
Miután távozott, Hanna meg én elszállásoltuk magunkat a hajón. A sötétség leple alatt végre forró könnyek buggyantak ki a szememből. Sirattam mindazt, amit elvesztettem, és az előjelek kényszerítő parancsát, és másra sem tudtam gondolni, mint Arszinoéra.
A hajó sötétjében, amint a rossz szagú bőrmotyók között feküdtem, éreztem, hogy Hanna mellém kúszik. Ujjaival megérintette az arcomat, letörölte könnyeimet, megcsókolta az orcámat, simogatta a hajamat, és szorultságában ő is sírva fakadt. Csupán csak egy fiatal leány volt, de bánatomban a másik ember puszta közelsége olyan könyörületesnek tűnt a szemem¬ben, mintha meleg élőlény vigasztalt volna. Hanna levertsége enyhítette bánatomat, és nem akartam, hogy miattam sírjon.
- Sose sírj, Hanna - mondtam. - Könnyeim csupán a gyengeség könnyei, és maguktól elállnak. De szegény ember vagyok, és a jövőm ismeretlen. Nem tudom, jól tettem-e, amikor magamhoz vettelek. Talán jobb lett volna, ha a gazdasszonyodat követed.
Hanna a sötétben térdre emelkedett, és így esküdött:
- Inkább a tengerbe ugrottam volna, és köszönöm neked, hogy magadhoz vettél, bárhová menj is.
Kezével az arcomat érintve kijelentette:
- Az leszek, amit csak akarsz, és dolgozom érted. Ha akarod, tüstént rabszolgabélyeget égethetsz a homlokomra vagy a csípőmre.
Forró vonzódása meghatott. Kezemmel megsimogattam a haját, és ezt válaszoltam:
- Nem vagy rabszolga, Hanna. Tőlem telhetően védelmezlek, míg meg nem találod azt a férfit, akinek igent mondasz.
- Nem, nem, Turms - tiltakozott -, nem hiszem, hogy találok olyan férfit, akinek igent mondok. Tarts meg te engem, kérve kérlek, akkor megpróbálok olyan hasznos lenni számodra, amennyire csak tudok.
Majd hogy rábeszéljen engem, tétovázva ezt a javaslatot tette:
- Arszinoé, a gazdasszonyom azt mondta, hogy a legjobban azzal kereshetnék, ha egy nagyvárosban bérbe adom magam valamelyik bordélyházba. Ha akarod, kész vagyok, hogy akár így keressek pénzt neked, bár nem szívesen tenném meg.
Javaslatától annyira elszörnyedtem, hogy magamhoz szorítottam, és kérleltem:
- Ilyesmire ne is gondolj. Ezt sohasem engedném meg. Hiszen érintetlen és jó leány vagy. Védelmezni akarlak, nem romlásba dönteni.
Ő nagyon örült, hogy egy pillanatra sikerült feledtetnie a bánatomat, és kényszerített, hogy egyem, és igyam a borból, amit beszerzett számunkra, és ő is ivott a borból. A hajó peremén ültünk a lábunkat lógatva, a kikötő vöröslő fényeit néztük, és a föníciai hangszerek nyeker¬gését hallgattuk. Hanna közelsége melegített, mert egy lény volt mellettem, akivel legalább beszélhettem.
És nem tudom, hogyan történt az egész, de bizonyára a bor és a zene és egy fiatal leány bizalmas közelsége okozta. És nincs más mentségem, mint az, hogy az ember legnagyobb bánatában annyira meg van rendülve, hogy érzékenyebben válaszol a másik ember közeledésére, és enged a csábításának, hogy saját vérének lüktetésében keressen feledést. Arszinoé megtagadta tőlem az ölelését, és a városban a jó étel meg a tétlenség fogékonnyá tette a testemet a kísértés iránt. Nem okolhatom csupán Hannát és csábítását, hanem magamat kell okolnom.
Mert miután nyugovóra tértünk, elöntött a forróság sima tagjainak fiatalságát és idegenségét érezve. Zokszó nélkül átadta magát ölelésemnek, és átölelte a nyakamat. De miközben őt élveztem, jól tudtam, hogy karcsú végtagjai nem Arszinoé végtagjai, és a teste sem kelhetett soha versenyre Arszinoé testével.
Miután elengedtem, sokáig csendben feküdtünk a sötétben, míg azt nem hallottam, hogy sír, bár minden igyekezetével megpróbálta leplezni zokogását. Megérintettem mezítelen vállát, és keserűen így szóltam:
- Nem hittem volna, hogy már az első este sírnod kell miattam. Ebből láthatod, milyen ember vagyok. Rosszat tettem neked, és tönkretettem a házassági lehetőségedet. Megértem, hogy sírsz.
De Hanna szenvedélyesen hozzám bújt, és ezt suttogta:
- Jaj, nem azért sírok, hanem örömömben sírok, hogy hajlandó voltál hozzám nyúlni. Nem elvesztett kincsemet siratom. Neked őriztem, bár többen akarták elvenni tőlem. Hiszen semmi mást nem adhatok neked.
Forrón csókolgatta a kezem meg a vállam, és így beszélt:
- Jaj, milyen boldoggá tettél, Turms. Erre a pillanatra vártam, amióta azon a holdvilágos éjszakán az öledbe vettél, amikor még gyerek voltam. Ne törődj vele, hogy sírok, mert csak a saját hitványságom miatt teszem. Hogyan elégíthetne ki téged az olcsó bronz, mikor hozzászoktál, hogy aranyat ölelj magadhoz?
- Ne is gondolj ilyesmire - jelentettem ki. - Nagyon édes volt az ölelésed, és eddig még sohasem öleltem érintetlen leányt. De rosszat tettem neked, és nem lett volna szabad meg¬tennem. Ha már egyszer megtettem, csak az a bizonyosság vigasztal, hogy meddő férfi vagyok, és így legalább meggondolatlanságom következményeitől nem kell tartanod. Bizonyára tudtad, Hanna, hogy Hiuls nem az én fiam, és Miszmé sem a leányom.
Hanna semmit sem válaszolt. Ebből sejtettem, hogy tudja, és csodáltam az eszét. Bizonyára többször is szeretett volna figyelmeztetni, de elvakultságomban nem hittem volna neki. Szinte hallottam magamban, hogyan győzte volna le Arszinoé ilyen gúnyos szavakkal: “Hát inkább hiszel egy irigy rabszolgaleánynak, mint nekem?"
Csakugyan, mintha Arszinoé hangját hallottam volna a fülemben, és mintha a közelségét éreztem volna. Hannát újra magamhoz öleltem, hogy felejtsek, és ugyanolyan szenvedélyesen öleltem, mintha Arszinoét öleltem volna. Ha egyszer már megesett a baj, semmit sem vesztettünk a megismétlésével.
Végül rekedten felkiáltott, ernyedten hátravetette magát, esztelenül csókolni kezdte az arcom, és ezt suttogta:
- Ó, Turms, szeretlek, és az első pillanattól fogva szerettelek, és nem hiszem, hogy bárki úgy szerethetne téged, mint én, még akkor is, ha nem sokat törődsz velem. De törődj egy kicsit velem, akkor követlek, bárhová menj. A te városod lesz az én városom is, és nincsenek más isteneim, csak te.
A lelkiismeretem azt mondta, hogy helytelenül cselekedtem, amikor csalódásomat fiatal leány életével melengettem, de az eszem hidegvérrel állította, hogy jobb, ha van egy odaadó útitársam, és nem sokat számít, hogy szeretem-e őt vagy sem, ha ő beéri azzal, amit kap. Fölösleges volt töprengenem vagy bánkódnom, mivel minden úgy történt, ahogyan történt, és ezt nem tudtam megakadályozni.
Végül felállt, hogy megmosakodjék, és magam is megmosakodtam. Amikor megérintettem, éreztem, hogy az orcája még mindig forró, és a nyakán lüktetnek az erek. Ő álomba segített engem, és a testével melegített. Álmomban hallottam, amint késő éjszaka a türrhén és az emberei a hajóra botorkálnak, és a hálóhelyeken veszekszenek. Mintha védőszellemem jelenlétét éreztem volna, miközben Hanna leányteste melegített, magam pedig őt melegítettem a saját testemmel. Az álom és az ébrenlét közötti ködös állapotban úgy éreztem, mintha az istennő, akit szeszélyesnek ismertem, önmagának egy egészen új oldalát akarta volna megmutatni Hannában. Sóhajtva a legmélyebb álomba merültem, és csak fényes nappal ébredtem fel.

7
Bizonyára védőszellemem vigyázott rám, felébresztvén Hannát, hogy ifjonti lelkesültségében már virradatkor elosonjon mellőlem. Jómagam csak akkor ébredtem fel, amikor Arszinoé Miszmével a karján mellettem állt, és, hogy nyomban nem ébredtem fel, ezüstdíszes szandáljával először az oldalamba, aztán meg a fejembe rúgott.
Nem tudtam hinni a szememnek, amikor megpillantottam, azt gondoltam, álmot látok. De ő ott állt, és rúgása fájdalmasan érte a fejem, és nem kellett sokáig töprengenem, hogy felfogjam a ravaszságát. Magam is csodálkoztam rajta, hogyan kelhet valaki tengerre estefelé, hogy nyugatnak induljon. Természetesen Xenodotosz és Arszinoé együtt eszelte ki a gonosz cselszövést, ezzel akarván az utolsó pillanatban rávenni arra, hogy velük tartsak. De miután látták, hogy nem adtam be a derekam, hanem inkább elváltam Arszinoétól, hogy az előjeleim¬nek engedelmeskedjem, beérték azzal, hogy éjszaka a kikötő előtt keringjenek, és a halász¬bárkákkal együtt visszatértek a partra, hogy Arszinoét a szárazföldre tegyék.
De Xenodotosznak volt annyi esze, hogy ő ne álljon meg újra üdvözölni engem, hanem az erősödő nyugati széllel nyomban folytatta útját kelet felé. Hirtelen haragomban meg tudtam volna ütni azért a gyötrelemért, amit nekem okozott. Arszinoé azt akarta, hogy legalább egy éjszaka szenvedjek, és jól tudtam, hogy még drágán fogok megfizetni a visszatéréséért.
Miután sikerült felébresztenie, és a rúgásokban legnagyobb mérgét kiadta, alázatosságot színlelt, szemét a földre sütötte, és így szólt:
- Itt vagyok, Turms. Hát tényleg azt hitted, hogy könnyű szívvel el tudok válni tőled? Hát ilyen kevéssé hiszed el, hogy szeretlek téged? Hiszen nincs más életem, mint te, miután az istennő egymáshoz kötött bennünket. Nem sokat tudsz még a szerelemről, mert te magad nem szeretsz eléggé, hanem kész vagy megválni tőlem az ostoba előjeleid miatt.
Testem remegése, tétova kézmozdulataim és zavarom kiengesztelte őt. Mosoly áradt szét az arcán, szépsége napfényként ragyogott a mocskos hajón, és halkan így szólt hozzám:
- Most szólítsd a déli szelet, Turms, te, aki azt képzeled, hogy uralkodsz a szeleken. Hívj végre szelet, miután eléggé megaláztál engem. Hívj szelet, mert bennem a szél meg a vihar is.
Hanna mezítlábasan sompolygott hozzánk, és kővé dermedt, amikor megpillantotta Arszinoét. Arcáról bűntudat sugárzott, de szerencsére Arszinoé el sem tudta képzelni, hogy bárki versenyre kelhessen vele, a legeslegkevésbé egy fakéregszoknyába öltözött mezítlábas leány. Hanna megdermedését csupán megdöbbenésnek értelmezte, Miszmét a karjába nyomta, és ráförmedt:
- Etesd meg a gyereket, öltöztesd olyan ruhába, ami megfelel ennek a mocskos hajónak, és tűnj el a szemem elől. Kettesben akarunk maradni, hogy a szelet hívjuk.
Szilaj izzás járta át a tagjaimat a fejemtől a sarkamig, éreztem az erőmet, és Hannát nézve már nem tudtam megérteni, hogy akár egy pillanatra is hogyan kaphattam kedvet a barna bőrű leányhoz, noha Arszinoé ugyanabban a világban élt, mint én. Elfogott az istennő igézete, és megremegtem tőle. Futottam, hogy kemény kézzel felrázzam a türrhént és sánta kormányosát, és kirugdostam a hajóról a fejüket vakargató rabszolgákat.
- Siess az embereiddel, és imádkozzatok szélért - parancsoltam rá. - A vihar szárnyán akarom a hajódat Rómába repíteni, gyorsabban, mint ahogyan eddig hajóztál. Tüstént mutasd be az áldozatodat, mert délig kifeszítjük a vitorlát.
A bortól másnaposán a türrhén engedelmeskedett nekem, és így is volt a legjobb, mert különben erőszakkal dobtam volna ki a saját hajójáról, hogy kettesben maradhassak Arszinoéval. Mindketten egyforma odaadással rohantunk egymás ölelésébe, miután újra egymásra találtunk. A legperzselőbb tűz volt a testében, nekem pedig a vihar a véremben. Bódultan és tüzesen vetettük magunkat egymás ölébe. Az istennő aranyhajával takart be bennünket, és körülöttünk az istennő mosolya ragyogott, úgyhogy a piszkos hajó az istennő aranydereglyéjévé változott a szemünkben.
Olyan szenvedélyesen szerettük egymást, mint még soha, mintha maga az istennő öltötte volna magára Arszinoé testét. Végül Arszinoéból kitört a szelet szólító kiáltás, és a gyönyör mámorában titkos nevén szólította az istennőt, és követelte, hogy tegyen bizonyságot az erejéről, kedvező szelet adva nekünk.
Révületbe estem, a szent tánc kezdett rángatózni a végtagjaimban, és Arszinoéval versenyre kelve szólítottam a szelet. Háromszor, hétszer és tizenkétszer szólítottam a déli szelet, míg végül kéz a kézben álltunk a hajó orrában, a nézőkkel nem törődve, a szent őrjöngés hatalmában a szelet szólítva. Nem tudom, meddig tartott az egész, és hogy a bensőm milyen rejtekéről tolultak a nyelvemre a szavak, de nem fejeztük be, amíg el nem sötétült az ég, meg nem fordult a szél, és Panormosz görnyedt nyakú hegye fölött a felhők hömpölyögni nem kezdtek a tenger felé, fekete bozontosan és villámok felvillanó fényében. Panormosz mögött elsötétültek Erüx országának hegycsúcsai, és a szélrohamok felkapták a vásártéren a kereskedők sátrait meg kosarait, és a városból hallottuk a nyitott ajtók csapódását, és nádcsomók szálltak a levegőben, amiket a szél tépett le a háztetőkről.
Csak ekkor hallgattunk el, és megcsókoltuk egymást, egymás szájába lihegve vágyunk kielégü¬lését. A szent őrjöngés alábbhagyott bennünk, és magunk is csodálkozva néztünk körül. Láttuk, amint a türrhén a szélben lobogó ruhában futott vissza a hajóra az embereivel együtt, és a karthágói katonák meg a vámosok fél lábon állnak a parton, kezüket a szájuk elé kapva és a hajónkat bámulva.
A türrhén éppen a hajóra ért, amikor egy hatalmas szélroham megtaszította és a vízre emelte a hajó tatját, amit messzire kivontattak a partra, anélkül hogy bárki megtaszította volna, és a türrhén már akkor sem tudta volna megakadályozni indulásunkat, ha akarta volna. Kénytelen volt kiáltani az embereinek, hogy húzzák fel a vitorlát, és ragadják meg a kormánylapátokat, hogy a hajót a szél irányába fordítsák, mivel máskülönben megperdül és felborul a vízben. A parton a föníciaiak lobogó fekete szalagokat emeltek a magasba, hogy a viharra figyelmez¬tessenek, és felemelt pajzsukkal jelezték, hogy nem szabad elindulnunk. De a szél kitépte a pajzsot a katonák kezéből, és magával ragadta a háborgó tengerbe. Imbolyogva és kerek orra alatt a vizet csapkodva hajónk foltozott vitorlájától húzva a nyílt tengerre száguldott, versenyre kelve a hullámokkal.
Amikor a hullámok a hajóbordán dübörögtek, és a szél a kötélzeten fütyült, Miszmé félelmében sírva fakadt, Hanna pedig összekuporodott a hajóteher között, páni félelembe esve. De Arszinoé nem félt, miután ugyanolyannak talált, mint egyszer régen Erüx hegyén. Jómagam láttam, hogy a hajó milyen szilárdan állja a hullámokat, és észrevettem, hogy a türrhén kormányosa érti a mesterségét. Nevetve mutattam neki a kezemben a fekete tengericsikót, és jelekkel adtam tudtára, hogy nyugodtan felhúzhat még több vitorlát is.
De révületemtől függetlenül haragudtam annyira Xenodotoszra, hogy azt kívánjam neki, bárcsak a tengerre ragadná a hirtelen déli vihar, és elsüllyesztené karcsú dereglyéjét. A szél el is térítette útirányából, és a tengerre ragadta végig Itália partjai mentén egészen Poszeidóniáig. Csak ott ért partot, és perzsa nadrágja miatt sok megaláztatásban volt része. Ezért otthagyta a hajóját, hogy kijavítsák, és a szárazföldön a régi szübariszi kereskedőúton utazott Krotonig, onnan pedig Rhégionba, ahol Szküthésszel találkozott.
De Xenodotosz viszontagságairól csak jóval később hallottam. Jómagam a recsegő hajón a vihar szárnyán vitorláztam észak felé, ahogyan az előjelek követelték. Miután segítettem a türrhénnek meg a kormányosnak a kormánylapátokat tartani, mentem, hogy Arszinoéval törődjem. Amint a hajó mozgása szerint a rakomány között támolyogtam, sima kavicsra tévedt a szemem, ami a parton tapadt a bőrmotyókra, és csak a hajón vált le. Azt sem tudva, mit teszek, lehajoltam, hogy felvegyem és a kezembe szorítsam. Szürke és fehér színével a galambot juttatta az eszembe. Erről tudtam, hogy a kavicsot nekem szánták. Bőrzacskómba tettem a többi kavics közé. Ebben őriztem az arany varázskezet és a kőből készült tengericsikót is.
Ez volt az összes vagyonom, amikor útra keltem Szicíliából. Rádöbbentem, hogy Arszinoénak legalább annyi haszna lett a cselszövéséből, hogy minden vagyonomat megszerezte. De ez nem aggasztott. Szilárdan bíztam Hekatéban.
Hátra sem néztem többé, tekintetemmel nem kerestem Erüx országának hegyeit, amikor elhajóztam Szicíliából. Csak előre és észak felé néztem.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
szeretettel
  2012-04-19 19:21:40, csütörtök
 
  HATODIK KÖNYV
DORIEUSZ



1
A rajtaütés a győzelem anyja. Azt hiszem, Panormoszban még véletlenül sem jutott eszébe egyetlen karthágóinak sem, hogy a tengerről fényes nappal a kikötőbe evező roncshajó az a kalózhajó lehet, amely egy hónappal azelőtt megszökött Himerából. Az őröket a hajó orrában csillogó ezüst Gorgó-fej is félrevezette, úgyhogy az etruszkok vasvárosa hajójának tartottak bennünket. A fedélzeten türelmetlenül futkosó férfiak békéltetőleg nyújtották a kezüket, és olyan szavakat kiabáltak, amiket maguk találtak ki, és amik egyetlen nyelvhez sem tartoztak. Ezért az őrök álmélkodva bámulták érkezésünket, és nem verték meg a bronzdobokat.
A parthoz erősített kerek teherhajóról a lábukat nyugodtan lógató emberek figyelmeztető szavakat kiabáltak nekünk, hogy ne evezzünk olyan gyorsan a partra. Hajónk hasadozott bordázata és beszakadt pallói harsány nevetésre késztették őket. A városból kíváncsi emberek siettek a partra.
Amikor a léktörőnk recsegve belevágott a nagy teherhajó orrába, és súlyunk a szárazföldre taszította a hajót, hogy az árboca recsegve kettétört, és a korlátján ülő emberek hanyatt estek a fedélzetre, a hajósok még ezt is merő balesetnek hitték. Parancsnokuk az öklét rázva rohant felénk, szitkokat kiabálva és kártérítést követelve az elővigyázatlan sebesség miatt. De a phokaiai férfiak fegyveresen a hajóra ugráltak, elsőnek Dorieusz, mindenkit leütöttek, aki az útjukba került, és egymással versengve a szárazföldre rontottak. Az embereket fellökve átgázoltak a feléjük futó tömegen, felkapaszkodtak a domboldalra, és a kapun át betörtek a városba, még mielőtt a kapuőröknek sikerült volna tisztázniuk, hogy tulajdonképpen mi is történt.
Miközben a rohamcsapat megtörte az ellenállást a jelentéktelen városban, és öldöste a félelem¬től fejvesztett férfiakat, Dionüsziosz csupán kötéldarabját suhogtatva a hátvéddel elfoglalta a parton lévő hajókat. Miután látták, mi történt az első hajón, a teherhajók legénysége meg sem kísérelte az ellenállást, hanem a kezüket nyújtogatva kegyelemért könyörögtek. Csak néhányan próbáltak elmenekülni, de megálltak és visszafordultak, mikor Dionüsziosz parancsára az emberei kövekkel dobálták őket. Különböző országokból származó békés hajósemberek voltak, nem pedig harcosok.
Dionüsziosz kinyittatta a vaskos építésű part menti szállást, amelyben Panormosz lakói a hajók kirakodására használt rabszolgákat tartották, és a hajókról szedett foglyokat záratta az épületbe. A zsákokat és cserépedényeket cipelő rabszolgák leborultak előttünk, és felszabadí¬tóikként köszöntöttek bennünket. Volt köztük néhány görög is. Dionüsziosz megparancsolta nekik, hogy főzzenek nekünk ebédet. Örömest gyújtottak máglyákat a parton, és leölték számunkra a környék néhány barmát. De még mielőtt megsültek volna a húsok, közülünk többen olajjal kevert nyers liszttel verték el első éhüket.
Panormosz meghódítása olyan hirtelen és sikeresen ment végbe, hogy a phokaiai férfiakat vakmerő bátorság töltötte el, és megfogadták, hogy bárhová követik Dorieuszt. Természetesen a bor is hozzájárult a bátorságukhoz, mivel, miután a városban megölték a fegyverforgató férfiakat, bort raboltak a házakból, és nyomban megrészegedtek, bár sok vizet kevertek a borhoz, mivel tudták, hogy ki vannak éhezve.
Tulajdonképpen az egész kikötőre és városra alig ötven fegyveres férfiból álló őrség vigyázott. A hosszú ideje tartó békéhez hozzászokva Panormosz lakosai nem tartották szükségesnek a fegyverkezést. Saját hajóik legénységükkel együtt a tengeren voltak, és azok, akik a városban maradtak, különböző mesterségeket folytattak, s őket könnyű volt megölni. Így hát Dorieusz könnyű győzelme nem volt csoda, bár a phokaiai férfiak csodának tartották, hogy senki közülük a legkisebb sebet sem kapta. Ezért a bortól megrészegülve kezdték sebezhetet¬lenek¬nek tartani magukat. Estefelé újból megszámolták, hányan vannak, és háromszázas létszámot kaptak, és ezt is csodának tartották, bár csupán a bornak volt köszönhető, hogy mindent kétszeresen láttak.
A phokaiai férfiak becsületére el kell mondani, hogy a saját félelmüktől megszabadulva ok nélkül nem sanyargatták a város békés lakóit. Házról házra jártak ugyan, hogy kedvükre való zsákmányt találjanak, de semmit sem vettek el erőszakkal, hanem csak ujjal mutattak rá arra, amit megkívántak. A reszkető városiak tengertől kimart arcukat és véres kezüket látva készségesen odaadták nekik, amit csak akartak. Ha valaki határozottan tiltakozott ellene, ők nevetve folytatták útjukat a következő házba. Ilyen jó hangulatba ringatta őket győzelmük, az étel és az ital és a jövendő, amit Dorieusz ígért nekik, Erüx országa urainak.
Dorieusz, miután megszabta az őrség rendjét, a városi tanács gerendaépületében szállásolta el magát, aminek csak a lépcsői voltak kőből. Kincsek nem voltak benne, kivéve a város alapítási kutyabőrét és a folyamisten szent gyékényét. Bosszúsan hívatta maga elé a város tanácsát. A reszkető aggastyánok hosszú karthágói köntösbe bújva és színes szalagokkal megkötött hajjal, égre-földre esküdöztek, hogy Panormosz szegény és nyomorúságos város, és készpénzét adóba fizeti Segestának. Ha az isteneknek lakomákat rendeztek, vagy hivatalos vendégeket fogadtak, ki-ki a saját edényeit hozta a városházára.
Dorieusz komoran megkérdezte tőlük, hogy őt mint Héraklész leszármazottját nem tartják-e lakomára méltónak. Az aggastyánok, miután sipító hangon egymás közt beszéltek, kórusban azt kiabálták, hogy a feleségük meg a szolgálóik már hozzá is láttak a lakoma előkészületeihez, a rabszolgák pedig az ő páratlan ezüstedényeiket fényesítgetik Dorieusz tiszteletére. De a pompás lakoma megtartásához életük és vagyonuk biztonságára és arra az ígéretre van szükségük, hogy Dorieusz emberei csak azokhoz a nőkhöz nyúlnak, akik maguk is ezt akarják.
Dorieusz bánatosan mosolygott, és így válaszolt:
- Jaj, ti vénemberek, hát hályog borítja a szemeteket, hogy még nem ismertek rám? Legalább azt a forró szelet érezzétek, ami velem együtt jár. Hatalmamat nemcsak vitathatatlan örökségi követelésemre és az embereim fegyvereire alapozom. Szövetségem Thétisz tengeri istennővel isteni szentesítést ad uralkodásomnak. Talán nem ismeritek őt a görög nevén, de ilyen vagy olyan formában bizonyára ti is szolgáljátok, mivel halászatot és kereskedelmet folytattok végig a partokon.
Az öregek félelmükben a köntösük szegélyével takarták el orcájukat, és így magyarázkodtak:
- A mi istenünk Bál és Erüx ősrégi istennője, de Karthágó tengeri isteneit csak suttogva szabad említeni.
Dorieusz a fejét csóválva kijelentette:
- Én a magam részéről nyíltan beszélek. Örök házasságot kötöttem Thétisz tengeri istennővel, ugyanúgy, ahogyan a földi szokások szerint feleségül vettem egy előkelő nőt, aki Karthágó alapítóitól származik. Mivel ti nem rendelkeztek kellő ismeretekkel a tenger isteneiről, talán fölösleges is ennél többet magyaráznom nektek házassági bonyodalmaimról.
Panormosz tanácsának vénei finom ételeket főzettek a házukban, és a tanács házába hozták ezüstedényeiket. És Dorieusz nem rabolta el azokat, hanem éppen ellenkezőleg, megaján¬dékozta őket egy szentnek tartott nagy föníciai ezüstserleggel Dionüsziosz kincsei közül, noha Dionüsziosz erősen tiltakozott ellene.
De Dorieusz így beszélt:
- Életemben sok keserű leckét megtanultam. Ezek közül talán a legkeserűbb az a tudat, hogy ahol az ember kincsei vannak, ott van a szíve is. Isteni származásom miatt jómagam a szó hétköznapi értelmében sohasem voltam csupán ember, úgyhogy számomra nehéz az ilyesmit megérteni. Magamról csak annyit mondhatok, hogy ahol a kardom, ott vagyok én is. Nem vágyom a kincseidre, Dionüsziosz, de azt el kell ismerned, hogy kincseid már javában a tenger fenekén nyugodnának a hajóddal együtt, ha mindannyiótokat meg nem mentlek azzal, hogy Thétisz tengeri istennővel szövetségre léptem.
- Eleget hallottam már Thétiszről - mondta Dionüsziosz veszekedést keresve - meg utazásodról a tengerfenéken, miközben megkötözve feküdtél a hajóorr fülkéjében. Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy a kincseimet a magadénak tekintsd.
Dorieusz nem haragudott meg, csak szánakozva mosolygott, és így válaszolt:
- Holnap reggel Segesta ellen vonulunk, és azt hiszem, semmi sem frissít fel jobban a tenger gyötrelmei után, mint egy alapos gyaloglás. A kincset magunkkal kell vinnünk, mivel a hajón nem hagyhatjuk. Hiszen Karthágó hadihajói bármikor a kikötőbe vitorlázhatnak. Erről a gabonatermő síkságról kapunk szamarakat meg öszvéreket, lovakat és egyéb igavonó jószágot a kincsek szállítására. Már kiadtam a parancsokat összegyűjtésükre. Az igavonó jószág tulajdonosai maguk kísérhetnek el bennünket, és gondoskodhatnak állataikról, mivel a tengerészek félnek a lovaktól.
Most Dionüszioszon volt a sor, hogy a fogait csikorgassa, de kénytelen volt elismerni, hogy Dorieusz döntése az egyetlen lehetséges megoldás. A háromsorevezős javítóműhelybe vontatása és minden sérülésének kijavítása hetekig is eltartana. Ez alatt az idő alatt védtelenek lennénk a föníciai hadihajók támadásaival szemben. Az volt számunkra az egyetlen lehetőség, hogy elszántan behatoljunk a szárazföldre, minél gyorsabban, annál jobb. Az a tény, hogy a kincseket magunkkal visszük, arra kényszeríti a phokaiai férfiakat, hogy habozás nélkül harcoljanak a szárazföldön, még akkor is, ha a szárazföldi út fáradalmai felbőszítenék őket.
Dionüsziosz összeharapta a fogait, és beleegyezett:
- Legyen, ahogyan akarod. Holnap reggel elindulunk Segesta felé, és magunkkal visszük a kincseket. Ahol a kincs, kétségtelenül ott a szívem is. De még jobban szeretem háromsor¬evezős hajómat. Mintha a saját gyermekemet tenném ki, hogy védtelenül heverjen Panormosz kikötőjében.
- Elhagyott gyerekeid bizonyára minden kikötőben vannak, ahová befutottál a hajóddal - förmedt rá Dorieusz. - Gyújtsuk fel a hajódat és a többi panormoszi hajót, hogy senkit se foghasson el a kísértés a visszaszökésre.
Dionüsziosz arca a puszta gondolattól is eltorzult, és teljesen elvesztette a fejét.
- Nem úgy foglaltuk el Panormoszt, mint kalózok - szólaltam meg békéltetőleg. - Hadjáratunk politikai. Dorieusz Erüx országának törvényes királyaként vette birtokába Panormoszt, bár csak Segestában koronázhatjuk meg a kutyakoronával. Kereskedelmi érdekei miatt a karthágói tanács jobban szereti a békességet, mint a háborút. Egészen más dolog volt a szemükben, amikor mint kalózokat kergettek bennünket a hadihajóikkal. Azt hiszem, most előbb tisztázniuk kell, mi történik Segestában, és melyik fél diadalmaskodik. Hiszen a karthágói tanács sohasem állított királyt Segestában, hanem csak támogatta azt, akit a lakosok esetenként megválasztottak, hogy távol tartsa a görögök befolyását Erüx országától.
Dorieusz bosszúsan így szólt:
- A mondókádból csak azt a helyes észrevételt értettem meg, hogy Segestába készülünk, hogy engem megkoronázzanak a kutyakoronával. Mire akarsz kilyukadni?
- Vontassuk a háromsorevezős hajót a javítóműhelybe - javasoltam -, és a javítással bízzuk meg a panormoszi tanácsot. Gorgó ezüstpajzsa legyen hajónk védelmezője. Ha föníciai hadihajók jönnek a kikötőbe, a tanács jelentse ki, hogy a háromsorevezős Segesta új királyának a tulaj¬dona. A karthágói hajóparancsnokok a saját szakállukra nem mernek beavatkozni Panormosz városának és Erüx országának a belügyeibe. Véleményem szerint vissza kell vitorlázniuk Karthágóba, hogy tanácsot kérjenek. Legalábbis semmit sem vesztünk, ha így járunk el.
Dorieusz a fejét vakargatta, és ezt mondta:
- A tengerrel kapcsolatos dolgokat intézze Dionüsziosz. Ha ő elfogadja a javaslatodat, Turms, nem követelem a hajók felgyújtását. Talán fölösleges elégetni olyan drága holmit, amit később újjá kellene építeni. Szükségem van hajókra, hogy Erüx országának az érdekeit a tengeren védelmezzem.
Dorieusz Panormosz ügyeit a város korábbi tanácsára bízta, megígérve, hogy annak idején majd visszatér mint Segesta királya, hogy büntessen vagy jutalmazzon, ahogy majd ő maga látja a legjobbnak. Beesteledett, a telihold kereken ragyogott az égen, és a phokaiai férfiak az utcákon ődöngtek dudorászva és saját létszámukat számolgatva. De Arszinoét sehol sem talál¬tam. Artemisz nyugtalansága izzott a szívemben, úgyhogy a sikátorokban kezdtem futkosni fáklyát lobogtatva és Arszinoé nevét kiáltozva.
Végül rátaláltam Istar panormoszi kis templomában, amely körül összegyűltek a városból azok a nők, akik hajlandók voltak a teliholdas éjszakán az istennőnek áldozni, megkímélvén a tengerészeket attól a vesződségtől, hogy őket keresve behatoljanak a házakba. A templomban ékes ruhájú agyagszobor előtt a templom papja füstölőszert égetett. Arszinoé lelkesen jött felém, és így beszélt:
- Ez a lehető legnyomorúságosabb templom, de a pap segített nekem, hogy megmosakodjam és redőkbe szedjem a ruhámat. Ha nem lennék ennyire kimerült a tengertől, tüstént hozzálátnék, hogy újjászervezzem a templom szertartásait. A panormoszi nők éppenséggel semmit sem tudnak, úgyhogy mint papnő szégyenkezem miattuk.
- Jaj, Arszinoé - panaszoltam -, hogyan okozhattál nekem ennyi izgalmat, és miért nem maradsz a hajón az őrök védelmében? A hold nagy és félelmetes, és rá sem ismerek az arcodra, hogy megfésültetted a hajad, és díszes ruháidba öltöztél. Inkább az állapotodra gondolnál.
Arszinoé szemrehányó pillantást vetett rám, és kioktató hangon így válaszolt:
- Turms, barátom, ha a szárazföldön vagyunk, egyáltalán nem kell aggódnod miattam. Biztosan tudok ügyelni magamra. És te ne beszélj az állapotomról, magam viseltem el a hányingert és a csüggedtséget a szörnyű hajón. A csuda vigye, nem vagyok olyan nő, hogy négy fal közé zárhass, hogy szövetet szőjek, azonkívül pillanatnyilag te még azt a négy falat sem tudod megadni nekem. Fogd hát be a szád, és ne beszélj az én dolgaimról, és ne keress mindjárt civakodást, alighogy nagy nehezen megmenekültünk a tenger borzalmaitól, amelyeknek készakarva tettél ki engem.
Bántott az igazságtalansága. A tengeri utazás alatt jól kijöttünk egymással, mert a hajótól dobálva nem tudott sokat beszélni, hanem biztonságot keresett nálam. Most ismét olyan volt, mint azelőtt, és jól tudtam, hogy hiába vitatkozom vele. Csak egy mélyet sóhajtottam, és elhallgattam. Ő rám nézett, elmosolyodott, és felkiáltott:
- No lám, Turms, valamit azért mégis megtanultál! Jobban szeretlek, amikor hallgatsz, mint amikor támadsz és civakodást keresel. Jöjj és igyál velem az istennő borából, amivel a pap kínál bennünket.
A füstölőszerek illata elbódította a fejem, és már elég bort ittam Dorieusz lakomáján. De Arszinoé fürgén az istennő trónusához vezetett, és széles ivókupát adott a kezembe. Egy cseppet kiloccsantottam az alvilágiaknak, és megízleltem a mirhával kevert bort. A herélt pap megszólított, de Arszinoé ráparancsolt, hogy végezze a tisztjét, és így fecsegett:
- Felfogod már, hogy számodra az lett volna a legjobb, ha kiszabadítod Dorieuszt a kötelékeiből, és fellázítod a hajót? Milyen sok mindent elkerülhettünk volna, ha komolyan veszed a tanácsomat. De fölösleges bánkódni a földre ömlött tej miatt. Dorieusz most legalább bebizonyította nekünk, hogy több, mint egyszerű ember.
Hevesen rávágtam, hogy számomra Dorieusz semmi újat sem bizonyított önmagáról, csupán azt, hogy kelekótya, akinek hallucinációi vannak. De Arszinoé határozottan kijelentette:
- Hát nem fogod fel, milyen bölcsen cselekedett, amikor a tengeri utazás alatt szövetségre lépett az istennővel? Az a Thétisz, akiről ő beszél, csupán az istennő tengerszerű megjelenési formája, és egyáltalán nem csökkenti jövendő hatalmamat Erüx országában. Én leszek az ő legfőbb papnője, és én tolmácsolom majd az akaratát földön és tengeren egyaránt.
- Arszinoé - figyelmeztettem -, ne káromold az istennőt. Gondolj arra, milyen állapotban vagy.
De Arszinoé még elevenebben folytatta:
- Az nem akadály. Éppen ellenkezőleg, ebben az állapotban úgy érzem, mintha az istennő az eddiginél is hatalmasabban eltöltene, úgyhogy a testem egyenesen duzzad az istennőtől. Volta¬képpen csaknem bizonyos vagyok felőle, hogy a gyermekünk, legyen fiú vagy leány, bizonyos értelemben isteni származású, te pedig csupán az eszköz voltál, aki erre a világra segítetted.
- Köszönöm, hogy azért még a mi gyermekünkről beszélsz - mondtam gúnyosan. - Néhány hét elmúltával bizonyára azt is elfelejted, hogy egyáltalán szükséged volt hozzám hasonló jelentéktelen eszközre.
Arszinoé két kezével megragadta az orcámat, bortól átforrósodott ajakkal megcsókolt, és így pörölt velem:
- Milyen féltékeny vagy a még meg sem született tulajdon gyermekedre! Nehogy a hiúságod miatt megtagadd tőle azt a jövőt, amit én kezdek szövögetni számára! Bizony, az isteni dolgok olyan hatalmasak, hogy néha úgy érzem, szétmegy a fejem, amikor rájuk gondolok. De azért többet tudok róluk, mint te.
Az ittasság indulata töltötte el a szívemet, darabokra törtem a padozaton az ivókupát, és felpattantam.
- Nézz a szemembe, Arszinoé! - biztattam, és a tulajdon haragom dübörgött a fülemben. - Nézz a szemembe! - parancsoltam rá. - Mondd, ismersz te engem?
Arszinoé felnézett rám, a szemembe.
- Persze hogy ismerlek, Turms - mondta -, jobban ismerlek, mint bárki más. Miért dühöngsz? Talán a fejedbe szállt az istennő bora?
Nem ismert engem. Ő csak a testem halandó burkát ismerte. De a fellobbanás hatalmában félelmetes kísértés fogott el, hogy felfedjem magamat előtte, és ezzel elhallgattassam. A telihold fehéren izzott az égen, és éreztem, hogy a templom falain keresztül magához szívja a testemet. A tenger borzalmai és az utazás kimerültsége, az éhezés és a szomjazás után végre jóllakottan, a bor muzsikájával a véremben mintha viharral telt volna meg a fejem.
- Arszinoé - kiáltottam diadalmasan -, amikor egyszer találkoztunk, kérleltél, mondjam meg, halandó vagyok-e. Akkor még nem ismertem önmagamat. Most már ismerem. Nézz a szemembe!
Ő bosszúsan kerülte a tekintetemet, és kijelentette:
- Ember és férfi vagy, ismered az éhséget és a szomjúságot, az álmot, a vágyakozást és a bánatot. Magad mondtad így akkor, és tapasztaltam, hogy ez igaz is. Amikor először talál¬koztunk, kétségtelenül olyan voltál a szememben, mint egy isten. De aztán az igazi méretedre zsugorodtál.
Bámultam rá, és nem akartam hinni a fülemnek. Felfoghatatlan volt számomra, hogy ő, a hozzám legközelebb álló ember, nem ismert rám ebben az állapotomban.
- Halhatatlan vagyok, Arszinoé - mondtam. - Én, Turms, akit a villám szentelt fel. A nap és a hold verseng értem, de egyetlen földi istennek sem köteleztem el magamat.
Arszinoé megfogta a kezem, sajnálkozón csóválta a fejét. Békéltető hangon így válaszolt:
- Milyen gyerekes és hiú vagy, Turms. Jobban ismerlek, mint te ismered önmagadat. A tenger szállt a fejedbe, mint Dorieusznak, vagy félrebeszélsz pusztán az iránta érzett irigység miatt. Természetesen kezdettől fogva bosszant téged, hogy én ismerem az istennő titkait. Szeretnél bármilyen áron az én szintemre emelkedni. De ez nem sikerül neked, Turms. Erősebb vagyok nálad. Nő létemre erősebb vagyok nálad, még akkor is, ha te ezt sohasem értenéd meg.
Amint ilyen szánakozva fogta a kezemet, minden erőm elhagyott. Elfogott a kétség. Újra lerogytam, a fejem lekókadt. Így kedvesebb voltam Arszinoé szemében. Ő letérdelt előttem, és kezével a vállamat simogatta.
- Teljesen fölösleges irigykedned, Turms - suttogta. - Természetesen Dorieusz kiválóbb nálad, mert tudja, mit akar. Te magad nem tudod, mit akarsz. De olyan nagyon szeretlek téged, Turms, hogy valóban arra gondoltam, bárhová követlek, hogy megosszam veled az ember mindennapi életét. Amikor felfogtam, hogy gyermeket fogok szülni neked, ó, Turms, elragad¬tatva gondoltam a nő mindennapi életére. Szőlőskertet és olajfákat, kis házat, kecskéket, jószágot és téged láttalak. De érts meg engem. A nő biztonságra vágyik. Te csak gúnyosan mosolyogsz, ha a földi jólétről esik szó, de csak a siker és a vagyon adhatja meg a nőnek a biztonságérzetet. Nagyon kevéssel is beértem volna melletted, Turms, ha legalább valamire törekedtél volna. De neked semmilyen célod nincs.
- Te csak ékszereket meg szép ruhákat akarsz - vetettem ellen csüggedten. - Hatalmat akarsz, hogy kielégíthesd a szeszélyeidet, és elcsavarhasd a férfiak fejét. Bármit szereznék is neked, nem érnéd be vele, hanem egyre többre vágynál. Telhetetlen vagy, Arszinoé.
Ő maga felé fordította ellenkező arcomat, megcsókolta az orcámat, és szeszélyesen ingatta a fejét, ezekkel a szavakkal:
- Talán igazad van. Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, vagy hagyj el. Nekem születendő gyermekemre is gondolnom kell, nemcsak önmagamra. Biztonságra van szükségem, és ezt meg is teremtem magamnak, mivel te nem tudsz és nem is akarsz nekem biztonságot adni.
Ő győzött, és elkeserített engem a teliholdas éjszakán a panormoszi istennő templomában, és eltiport, hogy ember legyek az emberek között. Nem hagyhattam el, bár a puszta érintése is szenvedéssé vált számomra.

2
A következő napon Dorieusz elrendezte az embereit a felfrissítő gyaloglásra, hogy segítse felépülésüket a tenger fáradalmaiból, ahogyan ő mondta. A nyelvi nehézségek ellenére a phokaiai férfiak terjesztették a hírnevét a városban. Amikor indulás előtt áldozatot mutatott be, a piactéren elcsendesült a lárma és a zűrzavar, és Panormosz lakói babonás tisztelettel nézték. Egy fejjel volt magasabb az embereknél, sebezhetetlen és istenhez hasonló, mondogatták egymásnak.
Miután bemutatta az áldozatot, így beszélt:
- Keljünk útra!
Maga mögé sem pillantva elindult kifelé a városból, a hőséggel nem törődve, teljes felszerelésben. Mi, háromszázan, ahogyan ő mondta, követtük, és utolsóként jött Dionüsziosz, kötéldarabbal a kezében. A kincseinket kirakodtuk a hajóról, és igavonó jószágok hátára tettük, és a szállítás nem is okozott sok gondot, mivel a kincs jelentős része a tenger fenekére került a két ötvenevezőssel együtt.
Miután a síkságra értünk, visszatekintettünk, és csodálkozásunkra azt láttuk, hogy sok panormoszi férfi jön utánunk. Amikor estefelé kezdtünk felkapaszkodni a hegyoldalra, a sereg végéhez százával csatlakoztak pásztorok és szántóvetők, ki-ki tőle telhetőleg felfegyverkezve. Amikor éjszakára letáboroztunk, a kis tábortüzek bepettyezték az egész hegyoldalt. Úgy tűnt, mintha a Panormosz körüli vidék lakosságának túlnyomó többsége készségesen fellázadt volna Segesta ellen.
Miután Arszinoé nyugovóra tért, Mikon jött hozzám dagadt szemmel és nehezen vonszolva magát, leült mellém a száraz földre, és ezt kérdezte:
- Meg tudod érteni, Turms, hogy ezeket az egyszerű embereket milyen erő készteti arra, hogy csatlakozzanak Dorieuszhoz, akit csak egyszer láttak? Ő idegen számukra, és még a nyelvüket sem ismeri. És ők mégis elemózsiát csomagolnak a tarisznyába, fegyverként fejszét vagy szigonyt ragadnak, és követik őt.
- Hát te magad megérted, hogy milyen erő késztet téged meg engem, sőt még Dionüszioszt is arra, hogy kövessük őt? - kérdeztem keserűen. - A hajósokról nem is beszélve. Talán hiszel az örökségi követelésében és Thétisz tengeri istennővel kötött szövetségében?
- Minket az elkerülhetetlen kényszere hajt mellé - mondta Mikon -, mivel mást nem tehetünk. De belefáradtam az elkerülhetetlen kényszerébe, érzem a koromat, és a tenger megtörte az erőmet.
Sírva fakadt, és így panaszkodott:
- A kezem meg a lábam felpuffadt, tagjaim hajlatairól lejött a bőr, a gyomrom nem tartja meg az ételt, és a borivástól szörnyen izzadok. De az a legrosszabb, hogy a szívem is kezd teljesen kimerülni, és fáradtan nem hiszek többé a láthatatlan dolgokban, sem a felszentelésben. A titkos szertartások trükköknek tűnnek a szememben, sőt még a szent varázsigék is üres szavak maradnak a szívemben. Ennyire fáradt vagyok.
- A felszentelésbe nem avatkozom - mondtam rövid megfontolás után -, de az embernek bizonyára kötődnie kell valamihez, ahogyan elégedetlenségükben ezek a férfiak Dorieuszhoz csatlakoznak. Így követik bizalommal a juhok is a kost a birkanyíró akolba.
- Ők nem követnének sem téged, sem engem - vetette ellen Mikon -, még Dionüszioszt sem. Miért éppen Dorieuszt? Ha legalább bölcs lenne. Vagy igazságos. Vagy ígérne nekik valamit. De még azzal sem törődött, hogy valamit ígérjen nekik. Éppen ellenkezőleg, a magatartásával azt mutatja, hogy összehasonlíthatatlanul előkelőbbnek tartja magát.
- Bizonyára a felfordulások korában élünk - mondtam én. - Minden más, mint azelőtt volt. Dorieusznak van célja és akarata e cél megvalósítására. Bizonyára ez különbözteti meg a többi embertől, és teszi őt istenhez foghatóvá. A bölcs bizonytalan önmagát illetően, és tudja, hogy minden cél hiábavaló, hiszen semmi sem történik úgy, ahogyan akarjuk.
- Fáradtabb vagyok annál, semhogy féljek és reméljek - mondta Mikon. - Túlságosan hozzá¬szoktam a boriváshoz, és ez tönkretette a szívemet. Orvosként sem vagyok kiváló, hanem csak dicsekszem a tudásommal, hogy önbizalmamat erősítsem. A túlvilágról semmit sem tudok, csupán ismétlem, amit másoktól hallottam. Az elkerülhetetlen kényszere gúzsba köt. Minden tekintetben úgy érzem, hogy mint ember kudarcot vallottam.
Megerőltető menetelésünk harmadik napján a szárazföldi utakhoz nem szokott phokaiai férfiak zúgolódni kezdtek, kisebesedett lábukra mutogattak. Dorieusz ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk:
- Én magam menetelek az élen, és élvezem a menetelést, bár rajtam teljes felszerelésem, nektek pedig nem kell mást vinnetek, mint a fegyvereiteket. Hiszen látjátok, hogy még csak ki sem izzadtam.
- Te könnyen beszélsz, hiszen nem vagy hozzánk hasonló - válaszolták ők.
Az első forrásnál a földre vetették magukat, vizet locsoltak a fejükre, és sírtak nyomorú¬ságukban. Dorieusz szavai nem segítettek, de engedelmeskedniök kellett Dionüsziosz kötéldarabjának, és fel kellett állniok, hogy folytassák az utat.
Dorieusz elismerő szavakkal fordult Dionüszioszhoz:
- Nem vagy buta ember, és szemlátomást kezded megérteni a parancsnok kötelességeit a szárazföldi hadakozásban. Közeledünk Segestához, és a harc előtt a felelős parancsnoknak olyan holtfáradtra kell masíroztatnia az embereit, hogy képtelenek legyenek megfutamodni. Panormosztól Segestáig éppen megfelelő a távolság, mintha az istenek mérték volna ki a célnak megfelelően. Menjünk egyenesen Segestába, és a város előtti síkságon nyíljunk szét csatárláncba.
- Magad tudod a legjobban, mit beszélsz - mondta komoran Dionüsziosz -, de tengerészek vagyunk, nem pedig a szárazföldi harchoz szokott hopliták. Ezért korántsem nyitódunk csatár¬láncba, hanem egy csomóban maradunk, vállvetve és egymást támogatva. De természetesen követünk téged, ha te mégy elöl.
Dorieusz megharagudott, és azt mondta, hogy a szárazföldi hadviselés szabályai szerint vívja meg az elkerülhetetlen csatát úgy, hogy a későbbi nemzedékeknek is bőven legyen mit tanulniok belőle. A vitát egy csoport szikán szakította félbe, akik állatbőrökbe öltözve az erdőkből jöttek elő parittyáikkal, íjaikkal és dárdáikkal, vörösre, feketére és sárgára mázolt arccal és felsőtesttel. Vezérüknek ijesztőre faragott famaszk volt a fején. Táncolni kezdett Dorieusz előtt, és végül az emberei Segesta néhány előkelő férfiújának a fejét helyezték Dorieusz lába elé. A fejek már oszlásnak indultak, és erősen bűzlöttek.
Elmondták, hogy az erdőkben és a hegyeken látnokok keresték fel őket, akik új király érkezését jövendölték meg, és sót adtak nekik. A jóslatoktól felbátorodva csapatokba verődtek az erdőkben, és megtámadták Segesta szántóföldjeit. Amikor a segestai nemesek lóháton és a kutyáikkal az üldözésükre indultak, kelepcébe csalták őket, és több segestai ifjat megöltek.
De gaztetteik elkövetése után félni kezdtek Segesta lakosainak bosszújától. Ezért Dorieusz védelme alá helyezték magukat. Amennyire csak vissza tudtak emlékezni, atyáról fiúra szállt közöttük a monda, hogy hajdanában a tengeren túlról erős idegen érkezett az országba, aki párviadalban legyőzte az ország királyát, de az országot az őslakosoknak adta, és megígérte, hogy egyszer még visszatér, hogy átvegye tőlük. Dorieuszt Erklének szólították, és remélték, hogy kiűzi az elümiaiakat, és visszaadja az országot a szikánoknak.
Dorieusz tiszteletadásukat természetes dologként fogadta, amire a származása feljogosította, és próbálta tanítani őket, hogy Héraklészt mondjanak. Erre nem hajlott a nyelvük. Továbbra is azt kiabálták, hogy Erklé, Erklé. Dorieusz a fejét csóválta, és úgy vélekedett, hogy nincs sok öröme az ilyen barbárokból.
Barbárok is voltak, mivel fémfegyverük is csak néhány dárda meg a parancsnokuk kardja és kése volt. A legtöbben élesre csiszolt kovakődarabokat erősítettek fel dárdahegynek meg nyíl¬hegynek. Segesta lakói nem engedték meg, hogy vasfegyvereket adjanak el nekik. Az erdőkben járó kereskedőket a lehető legkegyetlenebbül büntették, ha portékájuk között fegyvereket találtak. A szikánoknak még a fákat is égetéssel és koptatással kellett kidönteniök, mivel nem kaptak rendes fejszéket.
Ezzel szemben voltak más képességeik, mint például az, hogy meg tudták különböztetni azokat a köveket, amelyekben a föld szellemei laktak, és még tévedésből sem döntöttek ki olyan fát, amelyben nimfa lakott, és vizet sem ittak rosszindulatú nimfa forrásából. Az előző este papjaik bájitalt ittak, amelyet mérges bogyókból, gombákból és gyökerekből készítettek, és révületük¬ben látták Dorieusz érkezését, úgyhogy Dorieusz elé jöhettek. Ezt állították.
Dorieusz megkérdezte, akarnak-e mögötte felsorakozni, és nyílt csatába bocsátkozni Segesta lakói ellen. Ők a fejüket rázták, és azt mondták, hogy csak az erdei meg a hegyi hadviseléshez szoktak hozzá. Segesta nyílt mezőire nem merészkedtek, mivel féltek a lovaktól meg a gonosz vérebektől. De készségesen megígérték, hogy az erdő rejtekéről figyelemmel kísérik a harcot, és odvas fákból készített dobjaik kongásával biztatják Dorieuszt.
Dorieusz figyelmesen nézegette őket, és örvendezve így szólt:
- Itt vannak készen jövendő államom helótái. Minden egybevág, mintha összekalapálták volna, és jobbat remélni sem lehetne. Az én uralkodásom alatt nem fognak ellustulni a segestai ifjak, hanem a fiút csak első szikánjának megölése után avatják férfivá. De azt hiszem, egyelőre az a legjobb, ha erről nem beszélünk nekik.
Amikor folytattuk utunkat, az erdőkből egyre újabb és újabb szikánok jöttek elő, hogy megnézzenek bennünket és odakiáltsanak Dorieusznak: “Erklé, Erklé!" A panormoszi szántóvetők, akik követtek bennünket, nagyon csodálkoztak, és azt mondták, nem is tudták, hogy a szikánok ilyen sokan vannak. A szikánok emberkerülők voltak, és erdeikben rejtőztek, és még akkor sem mutatkoztak, amikor kereskedelmet folytattak, hanem meghatározott helyekre kirakták a portékájukat, és elfogadták, amit cserébe ezek helyére tettek.
Ismét Segesta gabonatermő rónaságai terültek el előttünk oltáraikkal és emlékműveikkel. Dorieusz ránk parancsolt, hogy ne tiporjuk le a gabonát, mert már a sajátjának tekintette. Embereket nem láttunk, mivel mindenki visszavonult a városba. De miután a homályos származású Filipposz emlékművéhez ért, Dorieusz megállt, és így beszélt:
- Itt vívjuk meg a csatát, hogy atyám szelleme kiengesztelődjék a gyalázat után, ami érte.
Erről a pontról láttuk a nyugtalan tömeget a város falain. Dorieusz parancsot adott a phokaiai férfiaknak, hogy verjék a pajzsukat annak jeléül, hogy nincs szándékukban rajtaütni a városon. Miután elült a lárma, követet küldött a falhoz, hogy kinyilatkoztassa Segesta lakosainak örökségi igényét, és párviadalra hívja ki Segesta királyát. Utána letáboroztunk a síremlék körül, ettünk, ittunk és leheveredtünk. Akaratlanul is sok gabonát letiportunk, mivel megítélésem szerint néhány ezren lehettünk, ha a mögöttünk sompolygó szikánokat is beleszámolom.
Azt hiszem, hogy a gabona letiprása jobban bosszantotta Segesta lakosait, mint Dorieusz követelései. Miután észrevették, hogy a gabona mindenképpen veszendőbe megy, és a csatát sem kerülhetik el, királyuk összegyűjtötte atlétáit és a nemes ifjakat, és befogatta a lovakat a harci kocsik elé, amiket már évtizedek óta csupán fogatversenyekre használtak. A királynak nem volt több hatalma, mint az áldozókirálynak Jónia városaiban, de a kutyakorona arra kötelezte, hogy a csatában ő vezesse a sereget. Amint később hallottuk, nem mutatott erre különösebb vágyat, hanem miközben befogták a lovakat, levette a fejéről a kutyakoronát és körbekínálgatta. De éppen akkor senki más sem vágyott rá, hogy a királyi jelvényt a fejére vegye.
Egymást bátorítgatták azzal, hogy őseik harcairól meséltek, amelyeket különböző betolako¬dókkal vívtak, meg azzal, hogy emlékeztették egymást azokra a csontokra, amelyeknek földjeik a termékenységüket köszönhették. A király hírnökei házról házra jártak, szülővárosuk védelmére szólítva a fegyverforgató férfiakat, de a város egyszerű lakói úgy vélekedtek, hogy őket semmiképpen sem érinti a kutyakoronával kapcsolatos politikai vita. Szerintem Segesta nemesei és földbirtokosai jól tudták, hogy a város népe nem szerette őket, hanem esetleg felbátorodott volna, hogy hátba támadja őket, ha beérték volna azzal, hogy a falakat védelmezzék, és nem bocsátkoztak volna nyílt csatába.
Ezért bort ittak, és áldoztak az alvilágiaknak, hogy felbátorodjanak és örvendezzenek és tisz¬tességgel haljanak meg, ha úgy rendeltetett. A templom istállójából előhozták a szent kutyát, és több kutyával együtt magukkal vezették. A harci kocsik legyezőszerűen felsorakoztak a városkapu védelmére, és olyan pompás látványt nyújtottak, aminőt egy emberöltő óta aligha látott valaki. Huszonnyolc harci kocsit számoltunk meg. Hármat négyesfogat vontatott, a többi pedig párosfogat. A lovak pompásak voltak, a fejükön tollforgó volt, szerszámjuk ezüsttől ragyogott. Segesta lakosai jogosan büszkélkedtek nemes paripáikkal, és azzal dicsekedtek, hogy ezek minden megerőltetés nélkül legyőznék a görögök fogatait, ha a görögök meg¬engednék, hogy játékaikon velük versenyezzenek. De a görögöknek nem kellettek elümiaiak a stadionjaikban.
A harci kocsik mögött a nehézfegyverzetű harcosok alkottak láncot, nemesek meg zsoldosok meg atléták. Dorieusz megtiltotta nekünk, hogy a pajzsokat számoljuk, nehogy megijedjünk. A nehézfegyverzetűeket a kutyavezetők követték, őket pedig a parittyások és az íjászok.
Hallottuk, amint a hajtók a lovakat biztatták. A fogatok arcvonalban megindultak, hogy lerohanjanak bennünket. A lovak fújtató orrlyukainak és vágta közben hullámzó patáinak látványától a phokaiai férfiak olyan csúnyán reszketni kezdtek, hogy pajzsaik pereme csendülve egymáshoz verődött. Dorieusz a többiek előtt állva parancsot adott, hogy őrizzék meg bátorságukat, és lándzsájukkal vegyék célba a lovak hasát. De amikor a harci kocsik csattogva és a gabonát a földre tiporva közeledtek, a phokaiai férfiak eltökélten visszahúzódtak a sír¬emlék és az oltárok mögé, és azt mondták, hogy Dorieusz boldoguljon egymaga ezzel a lovas micsodával szemben, amely oly idegen volt számukra. Ennek láttán a sereg másik része is nagy elővigyázatosan visszavonult a széles öntözőárok mögé, összetörve a hidakat hátrafelé rohantában, és fülig gázolva a sárban.
Dorieusz két lándzsát hajított el, megsebesítette a négyesfogat szélső lovát, és megsebesítette a harci kocsi harcosát, aki a lándzsától átdöfve leesett a kocsiról, és a földön vonszolta magát. Én az egyik lándzsámmal célt tévesztettem, de amikor előttem a lovak a hátsó lábukra ágaskodtak, előreléptem, és a másik lándzsámat teljes erővel a legközelebbi ló hasába döftem. Elhatároztam, hogy bármi történjék is, nem hátrálok meg Dorieusz mellől, hanem legalább olyan hősnek mutatkozom, mint ő, bár testi erőben és a fegyverforgatás tudományában nem voltam egyenrangú vele. Erre az elhatározásra sebzett hiúságom késztetett, és nyoma sem volt benne a józan észnek. De bizonygattam magamnak, hogy ilyen elhatározás ugyanolyan jó eszköz önmagam próbára tételére, mint bármi más.
Dorieusz, amikor látta, hogy néhány lépéssel előtte így állok a lovakkal szemben, dühbe gurult, és karddal a kezében a lovakra vetette magát, úgyhogy az első fogat lovai rúgkapálva a földre rogytak. A másik fogat egyik lovának a szemébe egy íjász pontos nyílvesszeje fúródott, a sebesült állat megbokrosodott, és hátrafelé kitörve felborította harci kocsiját, és szétzilálta a harci kocsik egész arcvonalát. A nemes állatok csak a fogatversenyekhez szoktak, és semmit sem tudtak a háborúról.
Látva, hogy újabb értékes paripák sebesülnek meg és múlnak ki, Segesta királyának idegei felmondták a szolgálatot. Kiáltva visszaparancsolta a harci kocsikat. Több előkelő ifjú is sírva fakadt, és azt kiabálta, hogy inkább ő maga hal meg, mint hogy végignézze, hogyan válnak használhatatlanná a pompás paripák. Izgatottan kiabáltak nekünk, és megtiltották, hogy tovább öldököljük a lovakat. Az épségben maradt fogatok visszavágtattak, a felborult párosfogat harcosa megfeledkezett a csatáról, a földre ugrott, átölelte a haldokló lovak nyakát, az orrukat meg a szemüket csókolgatta, és sírva mindenféle becenéven hívogatta őket vissza a halálból.
Miután a fogatok jobbra és balra kanyarodtak, és a lélekjelenlétüket megőrző harcosok felénk hajították lándzsájukat, a fogatok megálltak, a hajtók leszálltak a kocsikról, és nyugtatgatták a remegő és tajtékos lovakat, átkokat szórva ránk, és az öklüket rázva felénk. A phokaiai férfiak visszajöttek az emlékmű mögül és az oltárok védelméből, és Dorieusz mögött gyülekeztek pajzs pajzs mellett, míg a hátul lévők súlyukkal támogatták az elöl állókat. Erüx országának sáros zendülői is visszatértek az öntözőárok innenső partjára, hősiesen rázogatva szigonyukat és buzogányukat, és bősz csatakiáltásokat hallatva.
A segestai nehézfegyverzetűek arcvonala szétnyílt, és a kutyavezetők szabadon bocsátották és ránk uszították kutyáikat. Alacsonyan, egymással versenyt futva, dühösen morogva és a fogaikat mutogatva azok a félelmetes állatok ránk rontottak. Nekem vértem és lábszárvédőm volt, ugyanígy Dorieusznak is, a phokaiai férfiak pedig pajzsukkal el tudták hárítani a kutyákat. Dorieusz a kutyaidomító parancsszavait kiáltotta a kutyáknak, és nem is tartotta érdemesnek megölni őket, hiszen elég volt az öklével orrba verni a torkának ugró kutyát, hogy az vonítva a földre hemperedjék. De a morgáson és a lármán át is hallatszott mögöttünk a távolból a szikánok rémült üvöltése, amint futásnak eredtek az erdő védő sűrűjébe. A szikánok menekülésének látványa annyira mulattatta Dorieuszt, hogy harsányan felnevetett, és tenyerével a térdét csapkodta. Egyre jobban nevetett, és azt hiszem, hogy a nevetése minden másnál jobban bátorította a phokaiai férfiakat.
Mellettünk vérszomjas falkában rohantak el a kutyák, és rávetették magukat Erüx országának lázadóira, szétmarcangolva a védtelen torkokat, átharapva a combütőereket, és állkapcsukkal szétmorzsolva a mezítelen karokat. De a szántóvetők elkeseredetten állták a gyűlölt kutyák támadását, és ujjongva kiáltoztak, amikor nekibátorodva néhányat agyonvertek közülük. A fajkutyák megölése Erüx országában a legsúlyosabban büntetett cselekedet volt, és nekik meg asszonyaiknak védtelenül kellett eltűrniök a kutyák fogait, és nézniök, amint az ebek széttépik a juhokat, és félholtra rémítik a gyermekeket.
Azt hiszem, senki sem akarta, hogy a rohamban Krimiszosz, Segesta szent kutyája is részt vegyen. Talán az uszító kiáltások hallatára tépte el a pórázát, vagy a vezetője tévedésből engedte szabadon. Mindenesetre ez az éveken át istállóban tartott szelíd kutya, amelynek már fehérlett az orra a vénségtől, kövéren és hatalmasan ügetett a többiek után, zavartan nézegetve maga körül, fel sem fogva, mi történik. Saját fajtájának morgása és ugatása bosszantotta, és kifinomult orrát zavarta a földből felszálló vérszag. Dorieusz egy kiáltással magához hívta, és a kutya megnyugodva Dorieuszhoz futott, barátságosan megszaglászta a térdét, és felemelte a fejét, hogy az arcába nézzen.
Dorieusz megsimogatta a kutya fejét, és barátságosan beszélt hozzá, megígérve, hogy minden évben az eddigieknél még szebb hajadont kap feleségül, ha egyszer az ő fejére kerül a kutyakorona. A szent kutya a rövid futástól lihegve Dorieusz lábához heveredett, onnan leste nagy gonoszán a segestai nehézfegyverzetűek csillogó arcvonalát, az orrát ráncolta, és ínyét felhúzva sárga fogait vicsorgatta rájuk.
A phokaiai férfiak nem fogták fel az előjel értelmét, de annál jobban megértették a segestai nemesek. Megdöbbent kiáltások hallatszottak soraikból, és maga a király is odáig süllyedt, hogy füttyszóval próbálja magához hívni a kutyát, megértve, hogy a szent állattal együtt a szerencse is kicsúszik a kezéből. De a kutya úgy tett, mintha nem is hallotta volna a király füttyét, sem vezetőjének hívó kiáltásait, csak Dorieuszt nézte szeretettel, és vas lábbelijét nyalogatta.
Én is lehajoltam, hogy megsimogassam a kutyát, és ő barátságának jeléül készségesen megnyalta a kezem. De Dorieusz dühösen rám parancsolt, hogy hagyjam békén az állatot. Az ő zsákmánya volt, nekem pedig semmi közöm sem volt hozzá.
Még nagyobb borzadály fogta el a segestai nemeseket, látván, hogy a pórnép felbátorodva leöldösi a kutyáikat. Sietve hívták vissza az ebeket, de a kiáltozás és a hívó szó nem tudta lecsillapítani a vérszomjtól felhevült állatokat. Amikor látták, hogy kedvenceik a fogukat vicsorgatva és még holtukban is a gyilkos buzogányt harapva a földre rogynak, a kutyák idomítói a halállal dacolva pórázostul kutyáik után futottak. Dorieusz Krimiszosz érzéseire való tekintettel megtiltotta nekünk, hogy megöljük a fegyvertelen idomárokat, de Erüx lázadói képtelenek voltak engedelmeskedni. Többet megöltek a kutyaidomítók közül, míg végül ezeknek sikerült pórázra kötniök a kutyáikat, és futva visszavezetni őket a pajzs-arcvonal védelmébe. Ezek a fajtiszta állatok még sántítva, kiszúrt szemmel és kivert fogakkal is kiszaba¬dították magukat, és idomítóik kezét próbálták megharapni, hogy folytathassák a harcot. Az idomároknak a pórázszíjat a kutyák orra köré kellett tekerniök, hogy biztonságos helyre vihessék őket.
Dorieusz a szent kutyához fordult, és megparancsolta neki, hogy maradjon ott, és őrizze atyjának a síremlékét. Ez ugyan nem az ő apjának az emlékműve volt, hanem a krotoni Filipposzé, de Dorieusz bizonyára nem is emlékezett már erre. A kutya deres orrát mellső lábára fektette, és ott maradt a földön fekve. Dorieusz a phokaiai férfiakra pillantott, nagy hangon szólította Dionüszioszt, és jeladásként kardjával a pajzsára ütve elsőnek indult a segestai nehézfegyverzetűek hullámzó arcvonala ellen. Tüstént mellé léptem, nem engedve őt magam elé. Látva, hogy komolyra fordult a dolog, a phokaiai Dionüsziosz a kötéldarabot az övébe dugta, megragadta a pajzsát meg a kardját, és Dorieusz jobb oldalára futott, hogy vállvetve és vele lépést tartva együtt induljanak a segestai harcosok ellen.
Dorieusz nem nézett maga mögé, és Dionüsziosz sem. Amint vállvetve haladtunk előre, lépteink üteme elkerülhetetlenül gyorsult, mivel egyikünk sem akarta a másikat maga elé engedni. Dorieusz a méltósága miatt, Dionüsziosz dicsőségből, én pedig puszta hiúságból. De a legféltékenyebben Dorieusz ügyelt arra, nehogy akár a lábujjunk is megelőzze őt. Ily módon járásunk szükségképpen futássá gyorsult. Mögöttünk hallottuk a phokaiai férfiak csatakiáltásait és a lábak dobogását, amint futva igyekeztek utolérni bennünket. Szerintem ugyanebben a pillanatban mozgásba lendült egész rendezetlen arcvonalunk, és Erüx lázadó köznépe követte a phokaiai férfiakat. A távolból hallottuk az üreges fából készült dobok ijesztő pergését, és sejtettük, hogy a szikánok visszatértek az erdőből, és mögöttünk futnak.
A távolság néhány száz lépés lehetett, és gyorsabban elfogyott, mint elmondhatnám. Mégis azt hiszem, ez volt életem leghosszabb útja. A büszkeségemet csak az mentette meg, hogy egész idő alatt nagy figyelmesen a lábam elé néztem. Egyáltalán nem néztem előre, míg Dorieusz bömbölésére magam elé nem kaptam a pajzsomat, az ő pajzsa mellé, hogy felfogjuk a dárdákat, amiket dühösen felénk hajítottak. A dárdák súlyától lehanyatlott a pajzsot tartó kezem, és a pajzsomat átfúró dárdától meg is sebesültem, de ezt akkor nem vettem észre. Hiába próbáltam lerázni a pajzsról a dárdákat, mivel futás közben nem tudtam lekapcsolni a karomról a pajzsot, hogy eldobhassam. Mint egykor régen, Dorieusz kardja most is felvillant az oldalamon, és egyetlen csapással kettévágta a dárdanyeleket, úgyhogy újra fel tudtam emelni a pajzsot védelmemre, amint a futás lendületével, pajzs pajzs ellen, a segestai nehézfegyverzetűek arcvonalának rontottunk.
Minden csata kimenetele szeszélyes. A láb megcsúszása, egy eltévedt lándzsa, pillanatnyi habozás a döntő pillanatban megváltoztathatja a csata lefolyását. És győzelmünk nem volt eleve megszabva, ahogyan hinni lehetett volna az előjelekből, amelyeket Dorieusz kapott, és a kényszerítő végzetből, ami hajthatatlanul Segestába vitt bennünket. Hiszen az irigy istenek gyakran a biztos győzelem tudatával vakítják el az embert, és viszik pusztulásba éppen abban a pillanatban, amikor a legbiztosabb a sikerében.
Hiszen vannak emberek, még jóniai bölcsek is, akik nem hisznek többé csak a földben és a tengerben, a tűzben és a levegőben. És az ilyen emberek nem hiszik, hogy az istenek beavat¬koz¬nak a csaták kimenetelébe. Ha valaki vizet és földet kever össze, akkor minden átláthatatlanná válik, és megtelik sáros buborékokkal, és semmit sem lehet tisztázni, amíg a mozgás meg nem szűnik, a víz ki nem tisztul, és a föld le nem ülepszik a fenékre. Azt mondják a bölcsek, ilyen az élet, a föld leülepedése pedig a halál. De ők sem adnak választ arra, hogy ki kavarja fel a vizet, vagy miként zavarosodik meg a víz.
Azt is mondják, hogy az istenek megteremthetik a kedvező körülményeket, és megadhatják az alkalmas pillanatot, de magától az embertől és választásától függ, hogy meg tudja-e ragadni vagy sem Kairosz üstökét, és ki tudja-e használni vagy sem az egyetlen alkalmas pillanatot. Sok bátor férfiú gondolkodik így, és egyesek sikert aratnak, mások tévednek. De a megvigasztalhatatlanok úgy gondolják, hogy minden, ami történik, vakon megy végbe.
Az ilyesmi szerintem játék a szavakkal. Ugyanazokkal a szavakkal az egyik ember ezt akarja mondani, a másik azt, úgyhogy a vitatkozók nem értik meg egymást, hanem különböző dolgokról vitáznak. Ezért a legegyszerűbb azt gondolni, hogy az istenek beavatkoznak a csaták menetébe, és ez a magyarázat ugyanolyan jó, mint bármilyen más magyarázat.
A harcban kiszárad a torok, szorong a szív, és az emberen szilaj mámor lesz úrrá, amely megakadályozza abban, hogy a sebek okozta fájdalmat érezze. Amikor pajzsaink a segestai nehézfegyverzetűek pajzsaihoz csapódtak, tudtuk, Dorieusz, Dionüsziosz és én, hogy végre embereinkre találtunk. Bár bennünket futásunk lendülete segített, nem sikerült áttörnünk arcvonalukat. Csupán hátravetettük őket.
Azt hiszem, hogy azok közül, akik igazi ütközetben vettek részt, senki sem tud nagyon sokat a csata lefolyásáról. Éppen elég vesződségbe kerül életének védelmezése a döntő pillanatokban. A segestai férfiak első sora a széles pajzsokat peremüknél fogva horgokkal egymásba akasztotta. Azok a férfiak, akiket futásunk lendületével feldöntöttünk, estükben hátrafelé húzták az egész sort, amely mint a hullámverésben, előre-hátra mozgott. A pajzsokon keresztül rávethettük magunkat a következő sorra, és a phokaiai férfiak követtek bennünket, de csak ekkor kezdődött az igazi küzdelem, kard kard ellen, és férfi férfi ellen.
A segestai férfiak elpuhultak voltak, de mivel dühöngtek és bánkódtak sérült lovaik és kutyáik miatt, félelmetes ellenfeleknek bizonyultak. Vagyonukért és hagyományos hatalmukért har¬col¬tak, és úgy gondolták, hogy nem lenne érdemes élniök, ha elvesztenék a születésük óta élvezett előnyöket. Ezért rettenthetetlenül nekünk estek, hogy megbosszulják kutyáik és lovaik halálát.
Náluk is félelmetesebb ellenfelek voltak a birkózásban és az öklözésben gyakorlott atléták, akiknek az volt az egyetlen feladatuk, hogy uraik szórakoztatására fejlesszék tudásukat és testi erejüket. Miután közelharcba keveredtünk, és a szörnyű tülekedésben nehezen tudtuk kiszabadítani a karunkat, hogy kardunkat felemelhessük, ők eldobták kardjukat és pajzsukat, amit nem tudtak használni, és megvasalt öklükkel koponyákat zúztak be, vagy birkózó fogással maguk alá döntötték ellenfelüket, és a nyakát törték. Puszta kézzel fogtak le több phokaiai férfiút, akik ily módon nem vehették hasznát a kardjuknak, és gyászos halált értek.
A tengeri szenvedésektől soványán és a szárazföldi meneteléstől kimerülten nem voltunk alkalmasak arra, hogy hosszú csatát kiálljunk. A rajtaütésszerű gyorsaság volt az egyetlen lehetőségünk. Ezért Dorieusz abban reménykedett, hogy középen sikerül áttörnie és szét¬zilálnia a segestai férfiak arcvonalát. De a csatát nem lehetett ilyen könnyen eldönteni. Miután ádázan védekező arcvonal ellen kellett harcolnunk, észrevettem, hogy gyorsan fogy az erőm.
Dionüsziosz hatalmas testi ereje helyet csinált maga körül. Dorieusz bősz kardforgatása a legbátrabbakat is arra késztette, hogy kitérjenek az útjából. De egy villanásszerű pillanatban észrevettem, hogy térdre rogytam, és meghaltam volna, ha Dorieusz pajzsának peremét oldalvást annak az ifjúnak a torkába nem döfte volna, aki már fejem vesztére emelte a kardját. Dorieusz a kardjával csinált nekem helyet, úgyhogy sikerült talpra állnom, és ismét kiszabadíthattam a karomat.
A csata zűrzavaros összevisszaságban tombolt a segestai nehézfegyverzetűek sorainak középső részén, és frontjuk mindkét szárnya kezdett felénk hajlani, amint csapatunk súlyával hátrafelé szorítottuk az arcvonal közepét. Mögöttünk a nemesek vérére szomjazva szilaj kiáltásokkal vetették magukat a küzdelembe Erüx országának lázadói, de ugyan mit tehet a könnyű¬fegyverzetű a pajzs meg a vértek ellen. Parittyaköveikkel és nagy számukkal sikerült néhányat megsebesíteniök, de a közelharcban védtelenek voltak, és Segesta nehézfegyverzetű harcosai úgy öldösték őket, hogy a föld egykettőre csúszóssá vált a vértől, és pánik lett úrrá azokon, akik életben maradtak.
A segestai férfiak ujjongva kiáltoztak egymásnak, és futottak, hogy pajzsaikkal körülzárják fogyatkozó seregünket. Könnyűfegyvereseik türelmetlenül futottak az ütközetbe, hogy leg¬alább a súlyukkal támogassák a nehézfegyverzetűeket. A veríték és a vér zavarta látásomat, a testem elzsibbadt, és a karom annyira kimerült, hogy magam sem értettem többé, hogyan voltam képes újra meg újra felemelni, hogy üssek meg döfjek.
A phokaiai férfiak elesetteik nevét kiabálták egymásnak, hogy még nagyobb dühre ingereljék egymást, de amikor a csetepatéban egyre újabb és újabb nevek hangzottak el, létszámunk gyors csappanása lassanként elcsüggesztette őket. A legóvatosabbak kiáltozni kezdtek, hogy a legjobb, ha idejében kivonjuk magunkat a csatából, hogy újjárendezzük sorainkat. De szerin¬tem ekkor már lehetetlen lett volna számunkra az elszakadás.
Dionüsziosz bátorítólag odakiáltott az embereinek:
- Phokaiai férfiak, már ősapáink is ezeken a mezőkön harcoltak, és ez számunkra ismert sírhely. Érezzük otthon magunkat, és ki-ki harcoljon az életéért.
A tétovázókat és a lankadókat ezzel a kiáltással biztatta:
- Phokaiai férfiak, a dicsőség talán üres szó, és nem drága az élete annak, aki a tenger termését takarítja be, de jusson eszetekbe, hogy a kincseitekért harcoltok. Ott mögöttünk Erüx csőcse¬léke már nógatja a szamarakat, és ösztökével szurkálja az igavonó barmok véknyát, hogy elrabolja kincseinket, mivel azt hiszi, hogy vereséget szenvedünk.
A lankadó férfiak torkából olyan keserves üvöltésben tört ki a közös düh, hogy Segesta katonái egy pillanatra leengedték a kardjukat. Dorieusz az égre pillantott, és felkiáltott:
- Hallgassátok, hallgassátok a győzelem istennője szárnyainak suhogását az égbolt mindensé¬gében!
Kihasználta a lélegzetvételnyi csend pillanatát, ami az ütközetben néha éppen a döntés előtt támad. És nem tudom, csupán a vér lüktetett-e a halántékomban, de mintha én is tisztán hallottam volna fölöttünk a súlyos szárnyak zúgását. A phokaiai férfiak is hallották, vagy legalábbis később azt mondták, hogy hallották.
Ebben a pillanatban természetfölötti révület szállta meg Dorieuszt, úgyhogy mintha meg¬sokszo¬rozódott volna az ereje, és senki sem tudta feltartóztatni útjában. Mellette Dionüsziosz rohamozott, előreszegezett fejjel, mint a bika, szekercével tört utat magának, és a phokaiai férfiak csoportja a dühtől eszét vesztve követte őket, úgyhogy a kétségbeesés szilaj erejével áttörtük a segestai nehézfegyverzetűek arcvonalát. Mögötte a könnyűfegyverzetűek fejvesz¬tetten menekülve tértek ki utunkból, megvadítva a front mögött összegyűlt fogatokat, és feldöntve a kutyaidomítókat, úgyhogy a kutyák elszabadultak, és dühösen megmartak minden¬kit maguk körül, növelve a felfordulást.
A váratlan roham szilajsága annyira meglepte Segesta királyát, hogy nem tudott elmenekülni utunkból. Dorieusz oly hirtelen ölte meg, hogy még a kardját sem sikerült felemelnie véde¬kezésül. A kutyakorona a földre gurult a fejéről, és Dorieusz felkapta és a magasba emelte, hogy mindenki láthassa.
Ez nem sokat jelentett, mivel a segestai férfiak nem tulajdonítottak nagyobb fontosságot királyuknak és a kutyakoronának. Tulajdonképpen a király elesténél és a kutyakorona elvesztésénél jobban megrázta őket az a tény, hogy a szent kutya elhagyta őket, és Dorieusz lába elé feküdt. De a phokaiai férfiak ezt nem tudták. Fellelkesültek, és diadalkiáltásokat hallattak, noha mögöttünk összezárult az arcvonal gyűrűje, a városba vezető utat pedig eltorlaszolta a fogatok és a könnyűfegyverzetűek áttörhetetlen csoportja.
És ebben a pillanatban a városkapunál a szörnyülködés és a rémület kiáltásai hangzottak fel. A fogatok hajtói, akik megpróbálták biztonságos helyre vezetni a drága lovakat, visszafordultak, és könyörtelenül a lovak patái alá tiporták a menekülő könnyűfegyverzetűeket. Azt kiabálták, hogy minden odavan, és a város elveszett. Segesta népe a falakon azt hitte, hogy eldőlt a csata, amikor a könnyűfegyverzetűek hanyatt-homlok megfutamodtak, és a fogatok a város felé igyekeztek. Rajtaütöttek a kis létszámú őrségen, lefegyverezték az őröket, bereteszelték a városkaput, és a kezükbe ragadták a hatalmat a városban.
Miután elvesztették vezérüket, és felfogták, hogy a városban lázadás tört ki, a segestai férfiak abbahagyták a harcot, hogy egymás közt tanácskozzanak. Megfogyatkozott csapatunk eköz¬ben utat tört a városkapuhoz, és a könnyűfegyverzetűek meg sem kísérelték, hogy feltartóz¬tassanak bennünket. Minden figyelmüket lekötötte a menekülés, és egymást is letiporták. Többen a falakhoz futottak, és a kezüket nyújtogatva kiabáltak a barátaiknak, hogy őket erőszakkal vitték a csatába, és hogy örömest csatlakoznak a lázadáshoz, miután a nép a kezébe vette a hatalmat. A nép vezetői rudak és kötelek segítségével fel is vontatták a falakra a seregből a kedvükre való férfiakat, hogy a városban növeljék a saját erejüket. Segesta falai nem voltak túlságosan magasak. Vert földből készültek, amit kövekkel és gerendákkal erősítettek meg.
A város népén a módos kereskedőket meg a kézműveseket értem, akiknek műhelyeik, rabszolgáik és tanoncaik voltak. Eddig nem sok beleszólásuk volt Segesta ügyeibe, hanem Segestában és általa Erüx egész országában a hagyományos földbirtokosok és a nemesek uralkodtak. Ezek olykor-olykor a saját soraikból választottak valakit a kutyakorona viselésére. Segesta városi lakosságának viszont semmi köze sem volt a föld nélküli parasztokhoz és a pásztorokhoz, akik bennünket követtek.
Miután a kapuhoz értünk, megálltunk, hogy sebeinkről letöröljük a vért, és teleszívjuk a tüdőnket levegővel. Dorieusz pajzsának peremével bezörgetett a városkapun, és bebocsátást követelt, felemelve a kutyakoronát, hogy a nép is lássa. A korona olyan kicsi volt, hogy nem maradt meg a fején, mivel a segestai nemesek keskenyebb fejűek voltak, mint a görögök, és még a kutyáikat is olyan keskeny fejűekké formálták, hogy rájuk emlékeztessenek.
Meglepetésünkre a városkapu nyikorogva kinyílt, és Tanakil két fia jött elénk mint a nép két vezetője, komor arckifejezéssel köszöntve Dorieuszt mint Segesta királyát. Bebocsátottak bennünket, és aztán gyorsan bezárták mögöttünk a kaput. A phokaiai férfiak közül úgy negyvenen maradtak. Többen sebesülten vánszorogtak, és csaknem orra buktak. Mások a társaikat támogatták vagy vezették maguk között. A nép ujjongó kiáltásokkal üdvözölte Dorieuszt, és magasztalta ragyogó küzdelmét. Nemsokára megpillantottuk az utcában a felénk közeledő Tanakilt, merev szövetbe öltözve és karthágói föveggel a fején. Egy rabszolganő napernyőt tartott a feje fölé annak jeléül, hogy ő Karthágó isteneitől származott. Nem tudom, mennyire állta meg a helyét Karthágóban Tanakil családfája, de Segestában szemlátomást senki sem akarta félrelökni napernyőjét. Ellenkezőleg, a nép tisztelettudóan utat engedett neki.
Tanakil meghajtotta a fejét Dorieusz előtt, és mindkét kezét felemelte üdvözlésére. Dorieusz átnyújtotta neki a kutyakoronát, hogy szabaddá tegye a kezét, és aztán kissé bárgyún körülnézett, nem tudva, mit tegyen.
Szerintem szívélyesebben is üdvözölhette volna földi feleségét, még akkor is, ha a tengeren a fehér bőrű Thétiszhez kötötte magát. Ezért gyorsan megszólaltam:
- Tanakil, Tanakil, teljes szívemből köszöntlek. Jelen pillanatban a napnál is szebb vagy a szememben, de Arszinoé a síremléknél van a rakománnyal együtt, és meg kell mentenünk őt, nehogy a segestai nemesek keze közé kerüljön.
- Mindennek eljön az ideje - szólalt meg Dionüsziosz is -, és egyáltalán nem szeretnélek zavarni téged, Dorieusz, ilyen méltóságteljes pillanatban. De a kincseink a síremléknél vannak, és nagyon félek, hogy elrabolják Erüx országának pásztorai, akik követtek bennünket.
Dorieusz úrrá lett zavarán, és így helyeselt:
- Úgy bizony, és erről majdnem megfeledkeztem. Megadtam az elégtételt atyám csontjainak és a békességet az ő szellemének. A homályos származású Filipposz nevét tüstént le kell vakartatni a síremlékről, és ezt kell a helyére írni: Dorieusznak, Dorieusz, segestai király atyjának, a lakedaimóninak, kortársai között a legszebbnek és az olümpiai játékok három¬szoros győztesének, no meg a családfáját Héraklésztől kezdve, amennyire emlékszem rá. Kérdezzétek meg Segesta népétől, van-e valakinek valami kifogása ellene.
Megmagyaráztuk a dolgot Tanakil fiainak. Ők megkönnyebbülten felsóhajtottak, és azt felelték, hogy egyáltalán semmi kifogásuk nincs a tévedés helyesbítése ellen. Éppen ellenke¬zőleg, mondták, örülnek, hogy Dorieusz nem kér ennél többet.
- Nem vágyom kincsekre - mondta Dorieusz -, Arszinoé pedig tud vigyázni magára. Hiszen ott kizárólag férfiak vannak körülötte. De ott hagytam a szent Krimiszosz kutyát, hogy várjon rám atyám síremlékénél. Valószínűleg visszavágyik már a városba. Ki hajlandó elhozni, mivel jómagam kimerültem a csatától, és nem akarok ekkora utat megtenni oda és vissza.
Segesta lakói közül senki sem óhajtott odamenni, és a phokaiai férfiak is a fejüket rázták, és azt mondták, hogy ők maguk is összetörtek, tetőtől talpig sebek borítják őket, úgyhogy alig állnak a lábukon.
Dorieusz felsóhajtott, és így szólt:
- Súlyos a királyság terhe. Már érzem, hogy nagyon egyedül vagyok a halandók között, és senkiben sem bízhatom többé. A király a nép szolgája, s ekképpen magamagának első szolgája. Bizony csak egyet lehet tenni, el kell menni a kutyáért. Nem hagyhatom cserben, miután a védelmem alá helyezte magát, és nyelvével a lábam nyaldosta.
Tanakil sírva fakadt, és megtiltotta neki, hogy elmenjen. A phokaiai férfiak tágra nyílt szemmel meredtek rá, és Dionüsziosz kijelentette, hogy bolond ember. De Dorieusz megparancsolta, hogy nyissák ki a kaput, és egyedül ment ki a városból. A kimerültségtől olyan erőtlenül csüngött a karja, hogy a pajzs csendülve a lábszárvédőjéhez ütődött, kardjának hegye pedig a földre mutatott. A csatában sisakjának tollforgóját is elvesztette, és vértezete tetőtől talpig piros volt a vértől.
Versenyt futottunk a falakra, hogy nézzük, és láttuk, hogy a csatában életben maradt segestai nemesek pajzsukkal félrehúzódtak, és védelmezőn körülvették a fogatokat. A könnyű¬fegyver¬zetűek külön csoportba verődtek, és hevesen vitatkoztak egymás között. Erüx országának lázadói a biztonságos öntözőárok mögé vonultak vissza. Az erdő szélén, még látótávolságban, állatbőrökbe öltözött szikánok látszottak, akik időnként kérdőn megpörgették dobjaikat.
Középen Dorieusz lépkedett át a kihalt csatatéren, amelyen vérükben hevertek a holttestek és a súlyos sebesültek, akik mozogni is képtelenek voltak, különböző nyelveken vizet kértek, és anyjukat szólították. Dorieusz mentében a nevén köszöntött minden elesett phokaiai férfit, és magasztalta a csatában tanúsított hősiességüket.
- Nem haltál meg - ismételte meg hangosan minden holttest mellett. - Sebezhetetlen vagy, és mi továbbra is háromszázan vagyunk, és mindig is háromszázan leszünk.
Amint ment tovább, minden hang elhallgatott. A segestai férfiak nézték, és nem akartak hinni a szemüknek, és senkinek eszébe sem ötlött, hogy megtámadja. Miként az ütközetben a nagy vérontás idején mindig, most is súlyos felhők borították az eget, de amint Dorieusz lépkedett, a felhők felszakadoztak, és a nap vakító fényével megvilágította vértől pirosló alakját.
A phokaiai férfiak egymás között suttogtak, és így beszéltek:
- Tényleg isten, és nem csupán ember, bár ezt csak félig hittük el.
- Nem, ő nem ember - mondta Dionüsziosz is -, legalábbis nem épeszű ember.
Dorieusz így ment az ellenséges sereg mellett a síremlékhez, és nevén szólította a szent kutyát. A kutya tüstént felállt, a farkát csóválva hozzá baktatott, és szeretettel nézett rá. Dorieusz nagyot kiáltott, atyjának szellemét szólította, és ezt kérdezte:
- Most már elégedett vagy, atyám, Dorieusz? Megnyugszol-e most, és nem gyötörsz többé engem?
Később azt mesélték, mintha a síremlék belsejéből tompán felhangzott volna a válasz:
- Elégedett vagyok, Dorieusz fiam, és megnyugszom.
Jómagam nem hallottam ilyen hangot, és nem is hiszek benne, mivel néhány évtizeddel azelőtt a segestaiak a síremléket kifejezetten a krotoni Filipposznak és az ő hamvainak emelték, Dorieusz apját pedig a többi elesettel együtt a szántóföldjeikre temették, semmilyen meg¬különböztető tiszteletet nem tanúsítva iránta.
De Dorieusz a szíve mélyén mégis hallhatta ezt a választ, mivel atyjának szelleme országokon és tengereken át hívta Segestába, és álmában és ébren is mindeddig gyötörte őt. Inkább elis¬merem ezt, semhogy azt állítsam, hogy Dorieusz hazudott volna. Ő maga ugyan nem mesélte, hogy ilyen választ hallott volna, de amikor a többiek meséltek róla, nem hazudtolta meg őket.
A rakományunkat szállító szamarak és igavonó jószágok tulajdonosai állataikat csomagjaikkal együtt már az öntözőárokhoz terelték, örvendezve és reménykedve, hogy nagy zsákmányra tesznek szert. De miután a hidak összetörtek, nem tudtak átkelni az árkon, az állatokat pedig nem merték az árokba hajtani, attól tartva, hogy az iszapba fulladnak.
Dorieusz jóindulatúan odakiáltott nekik, és megparancsolta, hogy térjenek vissza. Arszinoé csengő hangon válaszolt neki a szamár hátáról, elpanaszolva, hogy azok a szemérmetlen férfiak nem engedelmeskedtek neki, hanem őt is meg a kincseit is el akarták lopni. Mikon viszont a csata szilajságát látva annyira leitta magát, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Arszinoé egy üres takarmányoskosárba rakatta.
Dorieusznak csak néhány dühös lépést kellett tennie a rakomány felé, hogy a hajcsárok máris megjuhászodjanak, és sietve visszatereljék szamaraikat és igavonó barmaikat, kórusban hangoztatva ártatlanságukat. Erüx országának férfiai közül is sokan bátorságot merítettek abból, hogy Dorieuszt láthatták, és futottak vissza az öntözőárkon át, hogy kövessék Dorieuszt. Példájukat látva egész csapat csatlakozott a visszatérőkhöz, de félelemmel és tisztes távolból követték őket.
Amikor Arszinoé szamárháton közeledett, maga előtt tartva kalitkájában a macskát, Segesta szent kutyája felborzolta a szőrét, és morogni kezdett. Ezért Dorieusz jobbnak látta, ha előremegy a városba, hogy ne bőszítse fel a kutyát a macska furcsa szagával. Amikor visszafelé indult, a segestai nemesek egymást biztatták, hogy valaki támadjon rá és ölje meg. De amikor látták, hogy Krimiszosz kutya emelt fővel és a fogait mutogatva morog Dorieusz sarkában, mintha védelmezni akarná, visszavonultak pajzserődítményük mögé.
Dorieusz mögött rakományunk néhány száz igavonó barma haladt hajcsáraival, leghátul az a szamár, amelynek takarmányoskosarába Arszinoé könyörületesen berakatta a kétrét hajtott Mikont. Időközben az elesettek között felült Likümniosz, akit halottként gyászoltunk, és akit Dorieusz már nevén nevezve köszöntött. Arszinoé, aki a férfiasságot minden megjelenési formájában tisztelte, megparancsolta a szamárhajcsárnak, hogy rakja Likümnioszt ugyanabba a kosárba, Mikon tetejébe. De a szamárhajcsár azt állította, hogy a kosár szétreped két férfi súlyától, bár azt hiszem, csak a szamarát akarta kímélni. Az lett a huzavona vége, hogy Likümniosz a szamár farkába kapaszkodott, a szamár talpra állította, ő pedig tántorogva követte a városba.
A rakománnyal együtt egész csomó segestai könnyűfegyveres is a városba menekült, akik égre-földre esküdöztek, hogy gyűlölik a nemeseket, és örülnek, hogy a nép vette a kezébe a hatalmat. Volt köztük néhány kutyaidomár is, akik elvesztették kutyáikat. A nép nem törődött volna velük, de néhány kereskedő és Tanakil mindkét fia kijelentette, hogy ők is tudnak kutyákat tenyészteni, ha lehetőségük nyílik rá. Eddig a kutyák tenyésztése az arisztokraták kiváltsága volt.
Amikor Erüx országának pásztorai és szántóvetői reménykedve a városkapuhoz közeledtek, könyörtelenül bezárták előttük a kaput. Dorieusz rossz néven vette ezt, de Tanakil fiai állították, hogy a falusi csőcselék bebocsátása csak fosztogatást és felfordulást okozna a városban, amelynek ügyei különben is zavarosak voltak. Dorieusz elismerte, hogy semmivel sem adósa ezeknek az embereknek, és így szólt:
- Tehetek én róla, hogy felkerekedtek és utánam jöttek? Én nem csalogattam őket, és nem is ígértem nekik semmit.
Amikor látta, hogy milyen sok társa van még életben, Likümniosz örömében visszanyerte erejét, és sietett megölelni bennünket, mindenkit a nevén szólított, és ezt kérdezte:
- Hát tényleg élsz, és én is élek? Sohasem hittem volna.
Aztán így beszélt még:
- Biztosan meghaltam, és élettelenül feküdtem a földön, ahogyan az álmom mutatta, de aztán hallottam, hogy Dorieusz a nevemen szólít, és állítja, hogy korántsem haltam meg. Ettől fel¬bá¬torodtam, és próbálgatni kezdtem a tagjaimat, míg végül felültem, Arszinoé pedig megmentett, azt tanácsolva, hogy kapaszkodjam a szamár farkába. Talán nem dicső dolog szamár farkába kapaszkodva megmenekülni a csatatérről, de nekem megfelel, mivel csak egyszerű ember vagyok.
Likümniosz a csata előtti éjszakán rosszat álmodott. Senkinek sem mesélte el álmát, de néhányan azt állították, hogy nimfát látott. Ő rossz előjelnek tartotta álmát, és azt hitte, meg fog halni. Ezért reggel búcsút vett legjobb cimboráitól, és szétosztotta köztük minden ingóságát. Viselkedése lehangolta társait, de senki sem furcsállotta, mivel sok férfi előre tudja, mikor hal meg.
Feltehetőleg valamelyik segestai atléta addig fojtogatta, míg eszméletét nem vesztette, és a földre dobta abban a hiedelemben, hogy kiadta a lelkét. Miután egy ideig fecsegett, hirtelen elkomorult, és pörölve kezdte visszakövetelni a tulajdonát, amit reggel ajándékba szétosztott a többiek között. Azt mondta, jogos és méltányos, hogy visszakapja ingóságait, mivel nem halt meg ezen a napon.
Miközben a phokaiai férfiak ezen a semmiségen vitatkoztak egymással, a sebesültek panaszkodni kezdtek:
- Miért cipeltünk magunkkal és hizlaltunk és fizettünk egy tanult orvost, ha ő éppen akkor horkol részegen, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rá? Vesszőzést érdemel az ilyen hitvány orvos.
A barátságunk kedvéért gyorsan a földre hemperítettem Mikont a takarmányoskosárból, és Segesta friss forrásvizével magához térítettem. Megállt a lábán, bár nem sokat tudott róla, mi történt körülötte, de volt annyira tapasztalt orvos, hogy a munkáját ugyanolyan jól, sőt többek szerint még jobban el tudta végezni, mint józan fejjel. Habozás nélkül a sebekbe szúrta orvosi kését, hogy megvizsgálja mélységüket, helyrerántotta a végtagokat, amelyeket a segestai atléták kificamítottak, és izzó vassal égette ki a kutyaharapásokat. De többeknek csak pénzdarabot erőltetett volna a szájukba, és tanácsot adott volna, hogyan szólítsák meg a révészt. Ez nem tetszett a phokaiai férfiaknak, akik ezekkel a szavakkal utasították vissza:
- Ezt azért mégsem! Nono, Mikon orvos! Szívósak vagyunk, mint a cserzett bőr, és egyáltalán nem halunk meg, ha már eddig eljutottunk.
Mikon haragra gerjedt kétkedésük miatt, és így beszélt:
- Bizonyára azt hiszitek, hogy részeg vagyok, de csúnyán tévedtek. Éppen ellenkezőleg, mialatt a leghevesebben tombolt a csata, isteni álomba merültem, és a tisztánlátás még mindig nem hagyta el a szemem, úgyhogy egyeseknek az arcát feketének látom, másokét viszont ragyo¬gónak, mint a nap. Az életerő egyeseket a legsúlyosabb sebekből is talpra állít, de másokból valamilyen okból elfogyott az életerő, úgyhogy még a hüvelykujjuk tövén ejtett sebet sem viselik el.
Aztán a fejét csóválta, és így magyarázott:
- A tapasztalat bebizonyította, hogy a megművelt földeken vívott ütközet veszedelmesebb a sebesülteknek, mint a pusztaságokban vívott ütközet. A csatában a lovak is balszerencsét hoznak a sebesültekre, úgyhogy néhány nap múlva görcsökben halnak meg.
A phokaiai sebesültek nem hittek neki. Később azonban többen közülük azokba a görcsökbe haltak bele, amelyeket Mikon megjövendölt. Olyan borzalmas görcsök voltak ezek, hogy társaik el sem viselték a látványt, hanem inkább hagyták őket egyedül meghalni. Azt mondták, hogy a halál pillanatában a sebesültek iszonyatosan eltorzult arca félelmetesebb volt Gorgó vigyoránál. De Likümniosz nem halt meg, bár a cimborái közül többen buzgón várták halálát, nevezetesen azok, akiktől visszakövetelte ajándékait. A halottak közül heten azok voltak, akiknek Mikon pénzt akart a szájukba tenni, ketten pedig olyanok, akiknek Mikon semmit sem mondott. Később Mikon elmesélte, hogy egészen pontosan emlékezett arra, ami azon a délutánon Segesta kapujánál történt, amikor bekötözte a sebesülteket, de úgy vélekedett, hogy annak a kettőnek azért nem akart semmit sem jósolni, mert mogorva emberek voltak, és talán a sebeik ellenére is megkéselték volna őt, ha isteni dolgokról kezdett volna beszélni nekik.
Magamról csak annyit említek meg, hogy a térdemről lejött a bőr, egy lándzsa sebet hasított a karomon, egy nyílvessző pedig a nyakamba fúródott, éppen a kulcscsont fölött, úgyhogy Mikonnak fel kellett vágnia a tarkómat, hogy a nyílhegyet kihúzhassa. De Mikon azt mondta, hogy a sebeim nem komolyak, hanem kizárólag testem halandó voltára emlékeztetnek.
Nem is panaszkodom ezekre a sebekre. Csupán azért említem meg őket, mert Dorieusz hozzáfogott, hogy összegyűjtse és megszámolja azokat a phokaiai férfiakat, akiknek még volt jártányi erejük, és fel tudták emelni a karjukat. Így szólt hozzájuk:
- Nem szeretnélek zavarni titeket, de Segesta nemeseinek serege szemlátomást a síkságon várakozik a pajzserőd védelmében. Talán ki kellene mennünk a kapun, hogy folytassuk a harcot.
De ezeket a szavakat a phokaiai férfiak már nem tudták elviselni. Hevesen kiáltozni kezdtek, és követelték, hogy érje be a kutyakoronával, amit megkapott. Elgémberedett tagokkal én is megszólaltam:
- Maradj veszteg, Dorieusz. Eddig követtelek, de ennél tovább nem követlek.
Dionüsziosz megszámolta az embereit, és keserűen így szólt:
- Háromszázan voltunk, de most már annyi phokaiai férfi sem maradt, hogy egy ötvenevezőst vízre bocsáthassunk. A szellemek nem tudnak evezni, sem a vitorlát felhúzni. Én legalábbis még nem hallottam róla, és nem is akarok ilyesmivel próbálkozni.
Dorieusz végül beleegyezett, hogy levegye a fejéről a sisakot, mélyet sóhajtott, és elismerte:
- Talán teljesítettem már a feladatomat, bár az előbb még úgy tűnt nekem, hogy puszta megjelenésem megfutamítja a sereget pajzsostul.
Tanakil fiai is kijelentették, hogy elég vér folyt már, és hogy Segesta városának szüksége van nehézfegyverzetű harcosaira, nehogy elveszítse a hatalmát Erüx országában. Ezért itt az ideje a tanácskozásnak, és tegyék ezt inkább karthágói szokás szerint. Készségesen magukra vállalták, hogy Dorieusznak ne kelljen kellemetlen ügyeken töprengenie.
- A fiaimnak igazuk van - mondta a maga részéről Tanakil -, és itt az ideje, hogy kipihend a fáradalmaidat. Azt hiszem, Dorieusz, most az a legfontosabb feladatod, hogy a szent kutyát díszmenetben visszavezesd az istállójába, és aztán vonulj félre velem, hogy mindent megbeszéljünk, ami történt.
Dorieusz révedező tekintettel körülnézett, és gyenge hangon válaszolt:
- Távoli vagy a szememben, Tanakil. Úgy érzem, mintha évek teltek volna el azóta, hogy Himerában találkoztunk. Az arcod megöregedett, és a két orcád beesett, amióta utoljára láttalak. De természetesen gondoskodom a kutyáról, és utána templomot emeltetek Héraklész¬nek. Semmiképpen sem érek rá félrevonulni veled, amíg ezt a fontos feladatot nem teljesítem.
Tanakil megsértődött, de mosolyogni próbált, és Erüxben készített elefántcsont fogait mutogatta.
- Bizonyára azért fogytam le, mert aggódtam miattad - mondta -, hogy nem adtál hírt magadról. De biztosan felfrissülök, ha kettesben maradok veled. Te is más szemmel látsz majd mindent, ha kipihented magad fáradalmaidból.
Tanakil fiai a maguk részéről azon a véleményen voltak, hogy ez nem a legalkalmasabb időszak új templom építésének tervezésére, amikor a vetéseket letiporták, és az ország különben is károkat szenvedett. A templom építéséhez meg kell nézetni az előjeleket, és ki kell számolni az éveket, és nekik vannak jósaik, akik ezt meg tudják tenni.
Dorieusz teljesen elernyedt, hagyta, hogy segítőkész kezek levegyék a vértezetét, és föníciai köntösbe öltözött, amelyre a hold és a csillagok, Segesta nimfája és a szent kutya volt hímezve. A nép díszmenetben kísérte őt a templomba. A menetben a járóképes phokaiai férfiakon kívül csak öregek, nők meg gyermekek voltak, mivel a segestai férfiaknak fontosabb teendőik akadtak. A szent kutya nem akart bemenni az istállójába, és könyörögve nézett Dorieuszra. Ő kénytelen volt pórázánál fogva erőszakkal az ólba vonszolni, ahol a kutya nyomban két hátsó lábára ült, és rendkívül baljós vonításba kezdett. Nem volt hajlandó sem enni, sem inni, bármivel kínálgatta is a nép.
A fejére kötött kutyakoronát emelgetve, aminek egyetlen jelentősége csupán az volt, hogy igen régen készült, Dorieusz elvesztette béketűrését, és felfortyant:
- A kutya vonítása bántja a fülemet, és rossz gondolatokat juttat eszembe. Ha nem tudjátok elhallgattatni, megyek és megkorbácsolom.
Szerencsére a nép nem értette a szavait. Engem is lehangolt a baljós vonítás, ezért Tanakilhoz fordultam ezzel a javaslattal:
- Ha nem tévedek, itt az a szokás, hogy minden évben a város legszebb hajadonját adják feleségül a szent kutyához. Miért nincs itt, hogy gondját viselje kutyaférjének?
- Ez csak egy ősi szokás - válaszolta Tanakil -, és nem jár ugyanolyan kötelezettségekkel, mint egykor. A leány tulajdonképpen csak a lakodalmi kalácsot osztja meg a kutyával, és nem kell továbbra is vele maradnia. De hiszen Dorieusz érkezésének tiszteletére új leányt küldhetünk a kutya szórakoztatására, hogy elhallgattassuk.
Dorieusz arcáról mind a ketten leolvashattuk, hogy nincs idő késedelemre. Tanakil gyorsan a tömeg felé kiáltott, ahonnan nyomban egy kislány futott lelkendezve az ólba, karjával átfonta a kutya nyakát, és a fülébe sugdosott. A kutya csodálkozva nézte, és le akarta rázni magáról, de a kislány makacs volt, úgyhogy az állat végül elhallgatott, és hagyta magát simogatni. Az irigy nép ugyan azt állította, hogy egy jöttment lány nem elég előkelő a kutyához, de Tanakil határozottan kijelentette, hogy ezen a napon más régi szokásokat is megsértettek. Ha Krimiszosz, a szent kutya elfogadta a rongyos lányt, és beérte vele, akkor bizonyára ő maga tudja a legjobban, mit akar.
A kutyaistálló a királyi házzal egybe volt építve, és a serény Tanakil már előkészítette a fürdőt meg a vacsorát. A ház lakatlan volt, és kellemetlenül bűzlött, mivel itt tartották Segesta városának és Erüx országának szent tárgyait, és ezek nagy része állatokból készült. Öreg is volt a ház, és nem görög szokás szerint építették, mint a nemesek házait, úgyhogy az előző király csak a tisztjéhez tartozó díszmenetek alkalmával járt benne. De Dorieusz beérte vele, a közeli házba szállásolta a phokaiai férfiakat, és parancsot adott, hogy Segesta lakói vegyék ápolásba a sebesülteket.
Tanakil lelkesen szorgoskodott körülötte, hogy jól érezze magát, megfürdette és kenőcsökkel bekente és megmasszírozta a tagjait, amennyire a zúzódások meg a sebek lehetővé tették. Dorieusz még jobban elbágyadt, és nem tudott a saját lábán a lakomaheverőhöz menni, hanem a szolgáknak kellett őt közénk hozniok. Amikor enni próbált, mindent a padlóra hányt, bocsánatot kért, és így szólt Tanakilhoz:
- A földi étel szemlátomást nem ízlik a testemnek, amit isteni hitvesem, Thétisz sebezhetetlenné tett tenger alatti termeiben. Amint magad is látod, és a kezeddel is megtapinthatod, egyetlen említésre méltó sebet sem kaptam. Azt hiszem, hogy a lándzsák meg a kardok lepattantak volna a bőrömről, ha vért nélkül harcoltam volna. De ezt nem tartottam illendőnek, mert a hadvezért a vértjéről ismerik fel.
Tanakil nagyon meglepődött, gyanakodva nézett ránk, és éles hangon megkérdezte:
- Tulajdonképpen miről beszélsz, nemes férjem? Talán a fejed fáj? Biztosan csupán a fáradtságtól hánysz és félrebeszélsz. Azelőtt az ételeim nagyon is ízlettek neked.
Dorieusz bánatosan mosolyogni próbált, de újra hányt, bár a gyomrából most már csak epe jött. Saját állapotát szégyellve így beszélt:
- Tényleg nem értem, mi bajom. De miután keresztülvittem az akaratomat, gyengének érzem magam, mivel azt sem tudom már, mit szeretnék. Vidd ezt az átkozott kutyakoronát a fejemről! Kutyától bűzlik, mint minden ebben a házban. Biztosan a bűztől van hányingerem.
- Szívd be az én illataimat - kérlelte Tanakil -, hogy jobban érezd magad. Amikor ünneplő ruhába öltöztem, hogy a méltóságodnak megfelelően fogadhassalak, bekenettem a testemet, és illatszeres csészét kötöttem a homlokomra.
Dorieusz reménykedve szagolta meg a homlokát, de összevonta a szemöldökét, elhúzódott tőle, és szigorúan így szólt:
- Neked is határozottan kutyaszagod van, Tanakil.
Elnézett mellettünk, tekintete a messzeségbe révedt, kezével a gyomrát fogta, és így folytatta:
- Mintha megint hajón lennék, és a heverő hullámzik alattam. Ugyanígy ringatott az ölében a kedvesem. Ő isteni élvezetekbe avatott be engem, és gyöngydíszes edényekből isteni étekkel etetett. Jaj, Thétisz, szent feleségem, a föld színén mindig utánad fogok vágyakozni. Remélhetőleg megbocsátod ezt nekem, földi feleségem, Tanakil, noha kutyaszagod van.
Tanakil gonosz pillantást vetett ránk és főként Arszinoéra, aki a földre sütötte a tekintetét. Siettem elmondani Tanakilnak, mi történt a tengeren, és Mikon mint orvos a másik fülébe sugdosott. Tanakil bólogatott, de gyanakvón pislogott Arszinoéra, aztán megcirógatta Dorieusz orcáját, és engesztelőleg így beszélt:
- Persze hogy megértlek, és bizony én értlek meg a legjobban, és nem is veszem rossz néven, hogy azzal a Thétisszel léptél szövetségre, mert természetemnél fogva nem vagyok féltékeny. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha néhány napig nem mutatkozol. Annál jobban tisztelik a királyt, minél inkább láthatatlan marad, nem avatkozva jelentéktelen ügyekbe. Szereztem neked egy hajadonruhát. A bőrhöz simuló szövetből készült, és orsót is szereztem a hálószobába. Az istenek kiengesztelésére mindenféle női munkával foglalkozhatsz, mint szent ősatyád, Héraklész, aki meghatározott időre női ruhába bújt.
A phokaiai férfiak tátott szájjal hallgatták, de senki sem nevetett. Dionüsziosz úgy vélekedett, hogy Dorieusz olyan páratlan bátorságról tett bizonyságot, hogy az istenek irigységének kiengesztelésére tényleg a legjobb lesz néhány napra női ruhába öltöznie.
Tanakil ígérete és Dionüsziosz baráti megértése annyira megnyugtatta Dorieuszt, hogy a szeme becsukódott, és ő orra bukott a lakomaheverőn. Amikor a hálószobába vittük, csukott szemmel tapogatózott maga körül. Tanakil melléje ült az ágyra, gyengéden keblére vonta a fejét, és odaadta neki az egyik mellét. Dorieusz félálomban szopni kezdett, mint egy pólyás gyerek, és hamarosan a legmélyebb álomba merült. Ennél furcsábbat még nem láttam, és a phokaiai férfiak azt mondták, hogy még ők sem láttak ilyen furcsaságot. Ezért egyre erősebben bizonygatták, hogy Dorieusz isteni származású. Szerintük egyetlen földi ember sem viselkedhetett volna úgy, mint Dorieusz.
Miután megszabadultunk Dorieusztól, és bort ittunk a győzelem tiszteletére, ők tanácskozni kezdtek egymás között, és ezt kérdezgették egymástól:
- Most mit tegyünk, és voltaképpen mit nyertünk? Zsákmányt nem szereztünk. Ellenkezőleg, kincseink megcsappantak Dorieusz hadikiadásai miatt. A várost nem foszthatjuk ki, mivel az ő városa. Dorieusz megígérte, hogy földbirtokosokat csinál belőlünk Erüx országában, de miután láttuk a szántóvetők zordonságát az uraikkal szemben és a földművelés más nehézségeit, készségesen elismerjük, hogy a tenger az egyetlen mező, amelynek művelését megtanultuk.
- Phokaiai férfiak - szólalt meg Dionüsziosz -, életünket és kincseinket egyelőre megmentettük. Ami a kincs megcsappanását illeti, vigasztaljon bennünket mint értelmes férfiakat az a gondolat, hogy az osztozkodásnál már nem vagyunk annyian, mint azelőtt. De itt idegenek vagyunk, és sohasem érezhetjük otthonosan magunkat. Valószínűleg Karthágónak is lesz mondanivalója Erüx országának ügyeiről. Mit tegyünk hát?
Így aggodalmaskodtak egymás között, és felsorolták az elesettek érdemeit is, név szerint emlegetve őket. A maga részéről ki-ki kupájából italáldozatot loccsantott a padozatra, hogy az elesettekről megemlékezzék, és a legbuzgóbban Likümniosz emlékezett, aki azt mondta, hogy a bor még sohasem ízlett ennyire a szájában, mint ezen az estén. Ezért, miután egy ideig aggodalmaskodtak, úgy határoztak, hogy nem törődnek a holnappal, és leisszák magukat, mivel mást nem tehetnek. Ezután nem kevertek többé vizet a borhoz, és én jobbnak láttam elvinni Arszinoét a társaságukból.

3
Dorieusz tizenkét napig nem mutatkozott. Ez alatt az idő alatt Segesta ügyei a legjobb úton haladtak a rendeződés felé. A nemesek csapata meglepetésszerű támadást indított Erüx országának lázadói ellen, fogataival bekerítette a pásztorokat és a földmunkásokat, és kényszerítette őket, hogy eldobják fegyvereiket és visszatérjenek gazdáikhoz. Nagyon sokat nem öltek meg közülük, mivel jól tudták, hogy a földnek művelőkre, a nyájnak pedig pásztorokra van szüksége. A szikánoknak Segesta lakosai sót meg cserépedényeket küldtek ajándékba, biztatva őket, hogy térjenek vissza erdeikbe.
A saját nemeseivel a nép teljes egyetértésre jutott, és megengedte nekik, hogy lovaikkal, kutyáikkal és atlétáikkal együtt visszatérjenek a városba. A tanácskozásokon meggyőzően bizonygatták a nemeseknek, hogy ez utóbbiak csak nyertek vele, hogy a nép magára vállalta Erüx országában az uralkodás súlyos felelősségét. A nemesek megtarthatták korábbi kiváltságaik külső jeleit, és megszabadulva az uralkodás gondjaitól, még több idejük maradt a lótenyésztésre, a kutyák nevelésére meg az atléták versenyjátékainak élvezésére. De meg kellett engedniök a gazdag kereskedőknek és a kiváló kézműveseknek, hogy ettől kezdve feleségül vegyék a leányaikat, és örököljék a földet. A város legfontosabb hivatalaiba beválasztott férfiak is tarthattak kutyákat, még akkor is, ha nem voltak nemesi származásúak.
A béke visszatért Segestába, és az elesettek tiszteletére a versenypályán mindenféle játékokat rendeztek, amelyekben a segestai atléták kitettek magukért, úgyhogy a nép sok szép látvá¬nyossághoz jutott. Az elesett phokaiai férfiak emlékére oltárt emeltek azon a helyen, ahol harcoltak.
A tizenharmadik napon újra megjelent Dorieusz, kardját a fogadóterem falára akasztotta, barátságosan szólt hozzám, és így beszélt:
- Derekasan helytálltál a csatában, Turms, és nem maradtál el mellőlem. Sőt, megszerezted nekem azt az örömet, hogy egyszer-kétszer megmentsem az életedet, noha ilyesmit fölösleges felhánytorgatni. Azt hiszem, megteszlek Erüx királyának, mivel megígértem Arszinoénak, hogy őt meg az istennő legmagasabb rangú papnőjévé emelem.
A legcsekélyebb vágyat sem éreztem arra, hogy embereket fogadjak fel, és a saját szakállamra elinduljak meghódítani Erüxet. Állapota miatt Arszinoénak is megjött az esze, és így beszélt:
- Nem sietős a dolog. Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy nekem jobb, ha csak jövőre megyek felújítani az istennő szertartásait Erüxben.
- Bizonyos okok miatt szeretném, ha a lehető legsürgősebben távoznál Segestából, Istafra - jegyezte meg Tanakil -, bármilyen jó barátnők vagyunk is. Nem vagyok annyira ostoba, mint hiszed. De akaratod ellenére nem küldhetlek Erüxbe. Csak jusson eszedbe, hogy maradj veszteg.
Dorieusz követeket akart küldeni Szicília nagy görög városaiba, Szelinuszba, Gelába, Akragaszba és Szürakuszába, hogy trónra lépését bejelentse. De Tanakil határozottan elutasította a javaslatot ezekkel a szavakkal:
- Ilyesmit nem tehetsz. Ha a karthágói tanács hírét venné, azt hinné, hogy szövetséget tervezel a görögökkel. Egyelőre az lesz a legjobb, ha féken tartod a nyelved, Dorieusz. Amíg te a tengeren jártál, sok minden történt. Tavasszal Számosz szigetéről sok menekült telepes hajózott Szicíliába. A segítségükkel Anaxilaosz, Rhégion egyeduralkodója meghódította Zanklét. Ennek hallatára a himerai Krinipposz sürgősen Anaxilaoszhoz adta feleségül Küdippét, fiának a leányát. Anaxilaosz Zanklé nevét Messzénére változtatta, a földszoros mindkét partján uralkodik, és barátsági egyezményt kötött Karthágóval. A házasság következtében Himera és voltaképpen Szicília egész északi partvidéke Karthágó befolyása alá került. A fiaimnak sokat kell magyarázkodniuk, hogy Karthágó elismerje a te törvényes jogodat a kutyakoronára.
Aratás után Erüxen át két tanácsnok érkezett Karthágóból, hogy megvizsgálja Segesta ügyeit. Ketten jöttek, mivel a karthágói tanács fontos ügyeket nem szívesen bízott egyetlen férfiúra, három viszont szerintük már túl sok lett volna. De ennek a kettőnek természetesen szolgái, írnokai, földmérői és katonai szakértői is voltak.
Dorieusz Tanakilt bízta meg, hogy lakomát rendezzen a tiszteletükre. Tanakil megmutatta nekik a saját családfáját, és Dorieusz érdekében beszélt, erősítve, hogy Dorieusz hamarosan megtanulja az elümiaiak nyelvét és az ország szokásait. Dorieusz megmutatta nekik a szent kutyát, hogy lássák, mennyire ragaszkodik hozzá az állat. Nem is nagyon volt sokkal több mutogatnivalója.
A hosszadalmas tanácskozások lebonyolítását Dorieusz szívesen rábízta a városi tanácsra, amely nála jobban ismerte Segesta ügyeit. Végül Karthágó tanácsnokai tollba mondták határozatukat, és elismerték Dorieuszt Segesta és az egész erüxi föld királyának. De a Panormoszban okozott károkat meg kellett térítenie, és a kárpótlás fedezetéül a karthágóiak már lefoglalták a hajójavítóban maradt háromsorevezőst. Erüxet is Karthágó városává kellett nyilvánítani, és Karthágót továbbra is megillette a zarándoklásból befolyó jövedelem, mert az istennő a telet Karthágóban töltötte, és ők minden tavasszal aranyhajón küldték Erüxbe. A segestai tanácsnak jóváhagyás végett a karthágói tanács elé kellett terjesztenie a háborúval és a békével kapcsolatos döntéseit, és a saját szakállára nem köthetett kereskedelmi egyezményeket Szicília görög városaival. De letelepülő görög kézműveseket és kereskedőket, orvosokat, építészeket és tanult embereket szívesen látnak Segestában, ha kötelezik magukat arra, hogy tiszteletben tartják Segesta törvényeit, a kereskedelmi ügyekben pedig Karthágó törvényeit. Karthágó hasznot akart húzni a jóniai menekültekből, és mesterségbeli tudásukat Segesta gazdagítására akarta fordítani. A vállalkozó szellemű férfiak továbbra is menekültek Jóniából a perzsák elől, és a görög anyaországban nem volt számukra elég hely.
Dionüszioszt és a többi phokaiai férfiút, akik életben maradtak és felépültek sebeikből, Dorieusznak át kellett adnia Karthágónak, hogy a karthágói tengeri törvények szerint ítél¬kezzenek felettük, mivel azzal vádolták őket, hogy a keleti tengeren kalózkodtak.
Dorieusz minden mást lenyelt, mert bizonygatták neki, hogy Karthágó követelései nem jelentettek többet, mint a korábbi állapot megerősítését, de a phokaiai férfiakat nem volt hajlandó kiadni. És férfiasan és bátran kitartott emellett, bár Tanakil próbálta bizonygatni neki, hogy semmivel sem tartozik Dionüsziosznak, hanem éppen ellenkezőleg, őt érte igazság¬talanság a tengeren, és Dionüsziosz az embereivel csak kényszerből követte őt, és korántsem az iránta érzett barátságból.
De Dorieusz így beszélt:
- Más dolog az, ami a tengeren történt. Nem szabad megsértenem a fegyverbarátságot, amit a szárazföldön kötöttünk, és vérrel szentesítettünk.
Miután hallotta, hogy miatta félbeszakadhatnak a tárgyalások, Dionüsziosz önszántából felkereste Dorieuszt, és így magyarázott neki:
- Egyáltalán nem akarom veszélybe dönteni a királyságodat, amihez a saját érdekeimmel nem törődve hozzásegítettelek. Inkább kitérünk az utadból, és visszamegyünk a tengerre. De persze remélem, hogy amikor elválunk egymástól, rangodhoz méltó ajándékokkal emlékezel meg rólunk, és bőséges kárpótlást adsz azokért a megaláztatásokért, amiket ebben az ellenséges városban el kellett szenvednünk.
Dorieusz örömmel hallgatta, és így válaszolt:
- Helyesen beszélsz. Talán így lesz a legjobb, bár szerettem volna teljesíteni az ígéretemet, és földbirtokosokat csinálni belőletek. De mit tehetek, ha Karthágó nem járul hozzá. Az ajándékokról semmit sem tudok mondani, mivel őszintén szólva király létemre szegényebb vagyok, mint akkor, amikor a zsákmányból járó részemet meg Tanakil hozományát élveztem Himerában. Ezek nélkül rongyokba öltözhetnék, és cseréptálból ehetnék. Bármit kérjek is, azok a kereskedők városuk törvényeire hivatkoznak, vagy azt mondják, hogy itt nem volt szokás ilyesmit tenni. Próbáld megérteni szorult helyzetemet, Dionüsziosz, és fékezd született kapzsiságodat.
Dionüsziosz elérzékenyülve így válaszolt:
- Jaj, Dorieusz, valóban nem irigyelem a helyzetedet, de a királynak királyi kötelezettségei vannak. Nekem az embereimre kell gondolnom, az ő szenvedéseikre és szegénységükre.
Dorieusz szóba hozta a dolgot a nép vezetői előtt, de ők az elümiaiakra jellemző ellenszenvvel viseltettek a phokaiai férfiak iránt, és hidegen így válaszoltak:
- Ha a becsületed nem engedi meg, hogy kiszolgáltasd őket Karthágónak, szívesen felbéreljük az atlétákat, hogy valamelyik alkalmas éjszakán támadjanak rájuk, és öljék meg őket.
Dorieusz véleménye szerint ez tisztességesebb lett volna, mintsem hogy kalózokként kiszolgáltassa őket Karthágónak. Így a kincseiket is megszerezhette volna; amin a phokaiai férfiak bölcsen rajta ültek, minden kosáron és minden zsákon. De Dorieusz nem sokat törődött a földi javakkal, és tudta, hogy Tanakil jóvoltából Segesta leggazdagabb lakosai közé tartozik, noha Tanakil vagyonából sok elment a lázadás kirobbantására a városban.
A phokaiai férfiak nem érezték jól magukat Segestában. Kénytelenek voltak bezárkózni szállásukra, és a városi tanács még arra sem volt hajlandó, hogy az ellátásukat fedezze. Maguk¬nak kellett megfizetniök a szükséges élelmiszereket. A karthágói követek éjjel-nappal őriz¬tették őket, nehogy megismételhessék ugyanazt a trükköt, mint Himerában, és megszökjenek. De Himerában a tenger partján voltunk, és a hajók útra készen vártak ránk.
Amikor közeledett az ősz, úgy érezték, mintha megszorult volna nyakukon a hurok. Azt is nagyon rossz néven vették, hogy a segestai nők a legkisebb vágyat sem érezték arra, hogy velük barátkozzanak. Tapogatni kezdték a hátukon a kitörölhetetlen kék jelt, és riadozva tárgyalták egymás között, hogy vajon milyen érzés lehet, ha az embert elevenen megnyúzzák. A karthágói küldöttek vörösesbarna arcukkal, aranyszálakkal szakállukban mindennap elmen¬tek a házuk mellett, és a kíséretüknek meghagyták, hogy fenyegetéseket kiabáljanak be nekik. Dionüsziosz parancsára a phokaiai férfiak csendben maradtak, és nem válaszoltak a gyaláz¬kodásokra. A gúnyolódással nem törődtek, hanem azt mondták, hogy életükben cifrábbat is hallottak már, ráadásul tiszta görög nyelven. De gyötörte őket a két követ fenyegető némasága és mindennapi sétája a házuk mellett.
Főként a tétlenségtől szenvedtek, és örömest részt vettek volna még az aratási munkában is, ha Segesta lakói megengedték volna nekik. De Erüx országának népe bizonyos titkos szertartásokkal szentelte meg az aratást, amelyekről nem akarok mesélni. Azt állították, hogy az idegen kéz megmérgezné a gabonát. És a nyílt mezőkön könnyen rajta is lehetett volna ütni a phokaiai férfiakon. Hiszen már csak harminchárman voltak, közülük kettő a küproszi Szalamiszból, no meg Dionüsziosz. Karthágó követei valamilyen okból nem követelték, hogy Arszinoét, engem és Mikont is kiszolgáltassák nekik. Mi is Dorieusz házában laktunk, ugyanúgy élvezve Tanakil vendégszeretetét, mint Himerában.
A phokaiai férfiak időtöltésből a legjobb tudásuk szerint megerősítették lakóházukat, és néhányan éjjel-nappal őrt álltak. Tisztán tartották a fegyvereiket, de tétlenségükben végül is arra lettek kárhoztatva, hogy kinyissák a kosarakat meg a zsákokat, fényesítsék az ezüsttárgyakat, és törölgessék a port az elefántcsont-faragásokról. Dionüsziosz a borivást is megtiltotta nekik, miután észrevette, hogy a segestai hivatalnokok fizetséget követelnek ugyan az élelmiszerekért, de tömlőszámra kínálják nekik ingyen a bort. Végül nem akadt más elfoglaltságuk, mint a kockajáték vagy egymás bosszantása.
Érthető, hogy az ősz előrehaladtával Dorieusz rájuk unt, mivel az útjában voltak. Karthágó követei türelmetlenné váltak, és követelték, hogy a phokaiai férfiakat a hajózási évad befejezése előtt adják ki nekik, hogy láncra verve vigyék őket Karthágóba. Amikor szóba elegyedtem velük, nyájasságot színleltek, és bizonygatták, hogy az elevenen megnyúzásról szóló mendemondák merő rágalmak. Karthágó tengeri törvényei szigorúak ugyan, de nem esztelenek. Ibériai bányáikban állandóan szükség volt munkaerőre. Az ellenséges rabszol¬gáknak talán kiszúrták a szemét vagy kificamították a térdét szökésük megakadályozására, de semmi rosszabb nem történt velük.
Elmondtam ezt Dionüsziosznak, de ő csak a szakállát simogatta, és kijelentette, hogy a phokaiai férfiak nem vágyódnak Ibéria mérges hegyi bányáiba, sem arra, hogy csupán Dorieusz kedvéért kiszúrt szemmel malomköveket forgassanak Karthágóban. Dorieusz háromszor vagy négyszer járt náluk, hogy búcsút vegyen tőlük, és mogorván mindegyiküket megölelte, jó utat kívánt nekik, és biztatta őket, hogy szélsebesen induljanak el a városból. A harmadik alkalommal még ajándékot is vitt nekik, egy zacskó ezüstpénzt, amit a saját szakállára vett ki Tanakil kincsesládájából. Dionüsziosz embereivel beérte volna ennyivel, és útnak is indult volna, ha mert volna. De jól tudta, hogy Segesta lakosai már a város utcáin vagy legalábbis a szántóföldeken megtámadnák és megölnék őket, ha megerősített házukból kimozdulnának.
Dionüsziosz nem bízta többé rám a terveit, noha még mindig a barátjának tartott. Az egyik napon sűrű füstöt láttam felemelkedni az udvarukról, és siettem megnézni, mi történik. Láttam, hogy olvasztógödröket építettek, és összekalapálják és megolvasztják drága ezüstedényeiket. Az ékszeres ladikokból kifeszegették a drágaköveket. Az elfántcsont-faragásokat összetörték.
- Ha megkérdik tőled, mit csinálunk - mondta Dionüsziosz -, mondd azt, hogy az isteneknek áldozunk, mielőtt alávetjük magunkat Karthágó bíráskodásának. Valóban drága áldozatot mutatunk be az isteneknek. A segestai kereskedők nem veszik meg értéktárgyainkat, mivel azt hiszik, hogy úgyis megszerzik őket tőlünk. De örökséget nem hagyunk magunk után. Inkább megsemmisítjük a kincseket.
Gyanakvással néztem szorgoskodásukat, és láttam, hogy összegyűjtik az ezüstöt, feldarabolják, a darabokat megmérik, és egymás között elosztják. Bosszúsan így szóltam:
- Nem bírom nézni a műkincsek ilyen értelmetlen pusztítását. De annyit látok, hogy a fémsúly alapján elosztjátok egymás között a kincseket, és kockadobással döntitek el, kik kapják a gyöngyöket meg a drágaköveket. Azt hiszem, a megállapodás szerinti rész illet meg a kincsekből, és Mikont is mint orvost. Bizonyára Dorieusz is rossz néven veszi, ha nem kapja meg azt a részt, amire a kardjával rászolgált.
Dionüsziosz villogó fogaival mosolygott, és kijelentette:
- Ó, Turms, Himerában többet költöttél, mint amennyi a megállapodás szerint megillet a zsákmányból. Bizonyára emlékszel, hogy a zsákmányrészedre kölcsönt adtam neked, amikor zarándokútra indultál Erüxbe. Miután onnan visszatértél, még többet kölcsönöztem, hogy kielégíthesd a magaddal hozott nő igényeit. Dorieusz többel tartozik nekünk, mint mi neki. De Mikonnak készségesen megadjuk a részét, ha velünk jön a karthágói bíróság elé. Talán képes lesz visszavarrni a bőrünket, ha egyszer lenyúzzák a vállunkról.
A phokaiai férfiak verítékesen, kormos arccal nevettek, és így biztattak:
- Gyertek csak a zsákmányrészetekért, te is, Turms, meg Mikon, és főként Dorieusz! De minden eshetőségre vegyétek magatokhoz a kardotokat, ha esetleg vita támadna az osztoz¬kodásnál.
Fenyegető magatartásuk miatt jobbnak tartottam, ha Dorieusznak csak annyit mondok el, hogy az isteneknek áldoznak, hogy aztán alávessék magukat Karthágó ítéletének. Dorieusz megkönnyebbülten felkiáltott:
- Ó, azok a derék férfiak! Ez a legnagyobb szívesség, amit nekem tehetnek, hogy végre nyugodtan rendezhessem Segesta politikai ügyeit.
A városban általános volt az öröm, hogy a nehéz kérdés szemlátomást bonyodalmak nélkül rendeződik. Az ember készségesen elhiszi, amit remél. Ezért Segesta népe, mivel mást nem tehetett, elhitte, hogy Dionüsziosz az embereivel együtt jobb belátásra tért. Azon az estén a nép vezetői félrehajtott fejjel és fél lábon állva hallgatták a phokaiai férfiak házából kihallatszó lármát, mivel Dionüsziosz és emberei hosszú idő után ismét bort ittak és lakomát csaptak a szívük erősítésére. Karthágó követei örvendeztek, és így beszéltek:
- Már ideje volt. Hajónk túlságosan is régen vár Erüxben. Jámborabbak ezek a kalózok, mint gondoltuk volna, hogy bíznak Karthágó tengeri törvényeiben.
Hálaáldozatot mutattak be Bál istenüknek meg a többi istennek, és láncokat meg köteleket vásároltak a városban, hogy a phokaiai férfiakat Erüxbe szállítsák. A következő napon kíséretükkel ismét elmentek a phokaiai férfiak háza mellett, és megálltak előtte, hogy várjanak. Dionüsziosz az embereivel együtt kijött a kapun. Gyorsabban, semmint el lehetne mondani, a földre teperték és megölték a kíséret tagjait, és Karthágó megdöbbent követeit bevonszolták a házba. Óvakodtak attól, hogy segestai lakosokat is megöljenek. Csupán rászóltak a város által állított fegyveres őrségre, hogy ne avatkozzék olyasmibe, ami nem tartozik rá.
Dorieusz nagyon megharagudott, és Segesta népének vezetői hasgörcsöket kaptak az ijedségtől. De Dionüsziosz szekercével a kezében nyugodtan kijött az utcára, és ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk:
- Kiszolgáltattuk magunkat ennek a két szent karthágói követnek, és alázatosan arra kértük őket, hogy kísérjenek bennünket Erüxbe és a hajójukra. Csak sajnálkozni tudunk a kellemetlen közjáték miatt, mivel amikor tanácskozni akartunk velük, kíséretük ránk vetette magát, a lábunkra taposott, és lökdösött bennünket, akadályozva a tisztességes beszélgetést. Olyan arcátlanul viselkedtek, hogy a tülekedésben a saját kardjukba dőltek, és lándzsájukkal egymást szurkálták agyon. Véletlenül talán mi is túl nagyot ütöttünk egyikre-másikra, mivel könnyen haragra gerjedünk, hogy járatlanok vagyunk szúró- és vágófegyverek használatában. De Karthágó követei már meg is bocsátottak nekünk, és megengedték, hogy csak Erüxben, a hajón váljunk meg a fegyvereinktől. Ilyen mesteri békéltetők ők. Ha nem hisztek a szavaimnak, gyertek be a házba, és kérdezzétek meg őket ti magatok.
De Segesta népének vezetői nem éreztek vágyat, hogy belépjenek a phokaiai férfiak házába, Dorieusz pedig kijelentette, hogy rá nem tartozik többé a dolog, miután Dionüsziosz megadta magát Karthágó követeinek. Dionüsziosz még ezeket is mondta:
- Tulajdonképpen mindezt csak a saját barátságtalan magatartásotoknak köszönhetitek, amely ilyen rendezésre kényszerített minket. A karthágói szent férfiak egyetértenek velünk, és nagyon félnek, hogy útközben megtámadtok bennünket, mivel feladatuknak megfelelően elevenen kell bennünket Karthágóba vinniök, hogy a tengerészeti bíróság ítélkezzék fölöttünk. Ha meg¬támadtok bennünket, ők azt mondják, hogy inkább önkezűleg vetnek véget életüknek. Akkor az ő vérük rátok száll, és Karthágó sohasem fogja megbocsátani, ha a ti értetlenségetek miatt szent követei életüket vesztik.
Miután Segesta népének vezetői megemésztették szavait, Dionüsziosz vidáman mosolygott, és így beszélt:
- Mi, phokaiai férfiak inkább Panormoszon át hajóznánk Karthágóba, mivel az utat ismerjük, de Karthágó követei ragaszkodnak Erüxhez, mert az ő hajójuk ott várakozik. Engednünk kell az ő akaratuknak. Szerezzetek számunkra szamarakat és öszvéreket, nehogy azoknak az előkelő férfiaknak gyalogszerrel kelljen megtenniök ilyen hosszú utat. Mi, phokaiai férfiak alázatosan beérjük azzal, hogy gyalog menjünk, ahogyan foglyokhoz illik. Vezetőt is adhattok nekünk, hogy biztosan Erüxbe találjunk, mivel nem ismerjük az utat.
Segesta vezetői, miután egymás között tanácskoztak, belátták, hogy semmit sem tehetnek, mert Dionüsziosz habozás nélkül megölné Karthágó követeit, ha őt és embereit megtámadnák. Ekkora felelősséget nem mertek vállalni. Ezért elkeseredetten így beszéltek:
- Fogd a szamarakat meg az öszvéreket, és indulj utadra gyorsabban, mint ahogyan jöttél, phokaiai Dionüsziosz. Nem kívánunk jót neked, ellenkezőleg, szívből kívánjuk, hogy a hasad pukkadjon meg útközben, és a férgek egyenek meg, és ugyanezt kívánjuk az embereidnek is.
De Dionüsziosz álszent módon széttárta a két karját, és felkiáltott:
- Jaj, segestai férfiak, Karthágó követeinek együttérzését el tudtam nyerni, de a ti barátság¬talan¬ságotokat szemlátomást semmi sem győzheti le. Adják az istenek, hogy rosszkíván¬ságaitok ne teljesüljenek, mert Karthágó sérthetetlen férfiai megígérték, hogy a bőrünket lenyúzzák, és Karthágó tengeri kapujára szögezik. Ennél nagyobb megtiszteltetést egyetlen phokaiai férfi sem kívánhat.
A segestai férfiak úgy tettek, mintha mindent elhittek volna úgy, ahogyan Dionüsziosz magyarázta. Ünnepi menetben, a szokásos tiszteletadással kísérték Karthágó követeit és az őket pajzsfallal körülvevő phokaiai férfiakat a városon át a nyugati kapuig. Jól látták ugyan, hogy Karthágó követeit az öszvérek hátára kötözték, a szájukat pedig betömték, de úgy tettek, mintha nem látták volna.
Mikonnal együtt a nyugati kapuhoz kísértük a phokaiai férfiakat, csodálva Dionüsziosz ravaszságát. Jól tudva, hogy semmi vesztenivalója nincs többé, Dionüsziosz mérhetetlen arcátlansággal dacolt az istenekkel, embereivel megállt a városkapunál, és megszólalt:
- A nagy sietségben csaknem megfeledkeztem róla, hogy a szent követek pénzesládái és Segestával kapcsolatos iratai meg írótáblái a szálláshelyükön maradtak. Gyorsan hozzátok ide, Segesta elöljárói! Ugyanakkor hozzatok részükre elemózsiát, friss húst meg bort. Lányokat is kellene kapniok mindkét oldalukra, hogy éjszaka melegítsék őket, mert feltehetőleg a puszta földön kell éjszakáznunk.
A segestai férfiak pukkadoztak a méregtől, és így beszéltek egymáshoz:
- Menjünk, és öljük meg őket, még akkor is, ha ez lenne az utolsó tettünk ezen a földön.
De Dionüsziosz Likümniosszal együtt, akit kormányossá léptetett elő, kardja élét a karthágói követek tarkóján tartotta, és kijelentette:
- Ahogyan ti magatok akarjátok, ha Karthágó tanácsa előtt vállaljátok a felelősséget ilyen istentelen tettért. Ha megtámadtok minket, e két szent férfiúnak meg kell ölnie magát. Arra kértek bennünket, hogy segítsünk rajtuk, nehogy élve kelljen a tanács elé lépniök, hogy számot adjanak róla, mi lett velünk.
Dionüsziosz bosszantotta Segesta vezetőit, és karthágói díszköntösbe öltözött, miután megszerezte a követek holmiját. De a papírtekercseket és az írótáblákat megvetőleg nézegette, mivel nem tudott olvasni. Ezért ezeket az embereinek adta. Ők ocsmány ábrákat rajzoltak az írótáblákra, ezeket egymásnak mutogatták, és maguk közt hahotáztak, mások pedig szüksé¬güket végezték, és törlőpapírnak Karthágó és Segesta szövetségi egyezményét használták. Ennek láttán a segestai elöljárók jobbnak látták elküldeni a népet, közölve, hogy az ünnepi menetnek vége.
Végül Dionüsziosz mégis jobbnak látta útnak indulni, amikor az egyik segestai vezető dühében gutaütést kapott, és a szeme láttára adta ki páráját. Orcája elkékült, két kezét a torkához emelte, mivel nem kapott levegőt, és többé nem is nyerte vissza az eszméletét, bár a barátai a földön forgatták, és a végtagjait dörgölték. A phokaiai férfiak ezt rossz előjelnek tekintették, indulásra ösztökélték barmaikat, és elindultak az Erüxbe vezető úton.
És nem késlekedtek útjukon, hanem csak az éjszaka legsötétebb óráira pihentek le. A következő napon esteledéskor Erüx kikötőjébe érkeztek, és behatoltak a követeket váró hadihajóra, legénységét a tengerbe dobták, tűzcsóvákat vetettek a többi hajóra, és fejtetőre állították az egész kikötőt. Aztán a tengerre eveztek, és magukkal vitték Karthágó követeit. Az egyiket a hajóorr léktörőjére kötötték, hogy jó szerencsét hozzon nekik, amikor majd megtámadják az első hajót, amelyikkel a tengeren találkoznak. A másikat gúnyolódva feláldozták a karthágói Bál istennek, miután sikerült kirabolniuk egy kincseshajót, amely Héraklész oszlopain túlról érkezett. A szél ugyanis Afrika partvidékére és Karthágó közelébe sodorta őket.
És Dionüsziosz nem igyekezett többé Masszíliába, hanem elsajátította a kalózmesterséget, úgy tekintve, hogy az istenek erre rendelték. De görög hajókat nem fosztott ki. Ezért a szicíliai görög városok titokban védelmezni kezdték, miután észrevették, hogy hajóhadat gyűjt maga köré. A következő években Dionüsziosz vakmerő tevékenysége a tengeren tovább rontotta Karthágó és a szicíliai görög városok kapcsolatait, melyek egyébként amúgy is megromlottak volna.
Mindezt elmondtam a phokaiai Dionüszioszról és az embereiről, mivel olyan ember volt, akire érdemes visszaemlékezni. Azt a harminchárom férfit név szerint felsorolnám, de már nem emlékszem mindannyiuk nevére.

4
Azon a télen Segestában megtanultam, mi a szorongás. Szorongásom időnként olyan nyomasztóvá vált, hogy bármilyen más állapotot jobbnak éreztem volna. És nem tudom megmagyarázni, honnét eredt a szorongásom. Olyan volt, mintha rab lettem volna, aki nem tudja áttörni a körötte emelkedő falakat. De azt hiszem, nem annyira a külső körülmények rabja, mint inkább önmagam rabja voltam. Valami összebogozódott bennem, és nem tudtam kibogozni a csomót.
Olyan érzés gyötört, mintha mindig a torkomon akadt volna a falat. Külsőleg semmi ok sem volt erre, mivel mint Dorieusz társa tiszteletben részesültem. Állapota következtében Arszinoé is felhagyott szeszélyeskedésével, és félrevonult a nyilvános élettől. Hízott, és egyre teltebb lett, és olykor-olykor a félelem pillanataiban gyöngédebben keresett nálam menedéket, mint azelőtt. De nem sokat beszélt velem, és akkor is csak hiábavalóságokról. Szorongásomban az a gondolat kínzott, hogy egy idegen nővel élek, akit nem ismerek. Amikor az érkező gyermekre gondoltam, sejtettem, hogy ő is idegen lesz számomra. Mintha szörnyű súly lapított volna a földre, úgyhogy csupán a földi dolgok tűntek célszerűeknek a szememben, és mindaz, ami önmagamban volt, haszontalannak.
Ha én szenvedtem, megítélésem szerint Dorieusz még jobban szenvedett. Elérte célját, és amikor elérte, el is vesztette, úgyhogy nem tudta többé, mit akar. Mindaz, amit a tengeren átélt, annyira megzavarta, hogy búskomorsági rohamaiban értelmetlen kifejezés ült a szemében, mintha minden merő szürke só lett volna benne. Elvesztette érdeklődését Tanakil iránt, és gyakran gorombán szólt hozzá.
A kutyatenyésztés iránt nem lelkesült, és a lóversenyekkel sem sokat törődött. Ehelyett megpróbálta rávenni a segestai ifjakat, hogy görög módra testgyakorlatokat végezzenek. A jeles segestai férfiak tisztelettel nézték teljesítményeit a versenypályán, de megpróbálták tudtára adni, hogy megítélésük szerint semmi csodálatra méltó nincs a test megerőltetésében, ha egyszer a testüket hivatásból edző atléták jobb eredményeket érnek el, mint bárki más, aki kedvtelésből csinálja.
Dorieusz vezetni akarta az arisztokraták szokásos vadászatait, de felhagyott ezekkel, miután kísérete készakarva magára hagyta egy falka vaddisznó közepén, úgyhogy csak nagy üggyel-bajjal sikerült életben maradnia. Dorieusz csak annyit ért el, hogy a fegyverforgató férfiak, méltóságuktól és mesterségüktől függetlenül, meghatározott napokon fegyvergyakorlatokra gyűltek össze. Panaszkodtak ugyan sok bajukra, és többen sorozatosan beteget jelentettek, de a nép nagyon jól megértette, hogy gyakorolnia kell a fegyverforgatást, ha a kezében akarja tartani a hatalmat. Dorieusz bizonygatta, hogy a tanácskozásokon jobban tisztelik a fegyver¬forgató várost, mint a gyengét. Noha a városbeliek úgy tettek, mintha mi sem történt volna, jól tudták, hogy a tavasz eljöttével a karthágói tanács felelősségre vonja majd őket követeinek sorsa miatt. Ők ugyan mindenért Dionüszioszt akarták okolni, de a bűntudat arra késztette őket, hogy fussanak, amíg bele nem izzadnak, és fárasszák ki karjukat a fegyverforgatásban, amit szívből utáltak.
Miután egy ideig gyötörték magukat, készségesen beleegyeztek Dorieusz javaslatába, hogy a város állandó helyőrségnek fogadja zsoldjába a gyakorlatokon legkiválóbbnak bizonyult ezer ifjat, kik maguk is erre vágynak, és akik nem érezték jól magukat a szokásos mesterségeket űzve. Azt hitték, hogy ily módon sikerül csillapítaniok az ifjúság fegyelmezetlenségét, és remélték, hogy önmagukat megkímélhetik a fegyvergyakorlatoktól.
Dorieusz századokra osztotta a fiatalok seregét, hogy a férfiak házaiban lakjanak, és maga is gyakran az ő társaságukban aludt, hogy kerülje a Tanakillal megosztott hitvesi ágyat. A fegyveres futást és a menetelést gyakoroltatta velük, és az erdőkbe vitte őket, hogy a szikánokat támadják meg, noha a szikánok túl ravaszak voltak, semhogy csatába bocsátkoztak volna velük. Külsőleg szigorú fegyelmet tartott, és mindenkinek engedelmeskednie kellett az elöljáróknak, akiket Dorieusz jelölt ki. Ettől függetlenül a városban növekedett a lopások és az erőszakos cselekmények száma. A korábbi helyzethez képest csupán annyi volt a különbség, hogy a bűnösöket nem sikerült olyan könnyen leleplezni, mint azelőtt.
Ha kiderült, hogy Dorieusz valamelyik koszorús fejű ifja lopás vagy rablás bűntettét követte el, és ezt sikerült rábizonyítani, Dorieusz a lehető legkegyetlenebbül megkorbácsoltatta a bűnöst, és sokkal szigorúbban büntette, mint amennyire maguk a városbeliek büntették volna.
- De nem a vétségért büntetlek meg - mondta -, hanem csupán azért, mert rajtacsíptek.
Ez nagyon tetszett az embereinek. Tetszett nekik az a gondolat, hogy kedvükre erőszakos¬kodhattak a városban, ha nem derült ki a tettesek neve. Ezért jobban csodálták Dorieuszt, mint a város tanácsát, amely zsoldot fizetett nekik.
Dorieusz talált magának időtöltést, de néha elfogta a búskomorság, több napra bezárkózott a szobájába, és még Tanakillal sem volt hajlandó beszélni. A falakon át hallottuk, amint ősapjáért, Héraklészért kiált, és a fehér bőrű Thétiszt hívogatja. Miután megnyugodott, engem meg Mikont hívatott társaságnak, velünk borozgatott, és így beszélt:
- Nem tudjátok, milyen nehéz királynak lenni, és egy egész város boldogulásáért felelni. Isteni származásom is nehezíti a helyzetemet, és nagyon magányossá tesz engem.
A fejét csóválva így folytatta:
- Atyám szellemét megnyugtattam, és Héraklész örökségi követelését valóra váltottam. De megfájdul a fejem, ha arra gondolok, hogy halálom után csak feledhetetlen hírnevem marad fenn. Tulajdonképpen örökösre volna szükségem, hogy mindennek, ami történt, valamilyen értelmes célja legyen. De Tanakil már nem szülhet örökösöket, és szemernyi vágyat sem érzek, hogy a fiait örökbe fogadjam, ahogyan ő akarja. Mindkettő csúf ember, és a mesterségét tekintve kereskedő.
Elismertem, hogy ilyen fogas kérdéstől könnyen megfájdul az ember feje. De ezekkel a szavakkal vigasztaltam:
- Azt hiszem, hármunk közül neked kellene a legnagyobb bizakodással gondolnod a jövőre, mert az istenek olyan pontosan megszabták az utadat, hogy a legjobb akarattal sem igen kerülhetted volna el, ami veled történt. A birkacsontokkal kezdődött, amelyek olyan csökö¬nyösen nyugatra mutattak, és nyugatra kerültünk, noha keletre indultunk. A tengeren ugyanígy jutottunk Panormosz görnyedt hátú hegyének látótávolságába, noha Dionüsziosz minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Masszíliába vigyen minket. Himerába csak azért kerültünk, hogy ott Tanakillal találkozz, és galambtoll mutatta meg a házát, amint bizonyára emlékszel. A te helyedben nem törődnék az örökössel, mert annak idején bizonyára jelentkezik majd, ha úgy rendeltetett.
Nem is gondoltam, hogy ezek a jelek ugyanúgy vonatkozhatnak rám is, mint Dorieuszra. De miközben ő sóhajtozott, alkalmasnak láttam a pillanatot, hogy megemlítsem Arszinoé állapotát, amit nem lehetett tovább titkolni. Nem tudtam megérteni, hogy Mikon tapasztalt orvosszeme még nem vette észre. A kezem dörgölve így beszéltem:
- A szerencse nem osztja egyformán ajándékait, Dorieusz. Én az útjainkon semmit sem nyertem. Továbbra is csupán a társad vagyok, és még saját családi tűzhelyem sincs. Szegény Arszinoé gyermeket vár tőlem. Ezt nem lehet tovább tagadni, mivel az év legsötétebb időszakában kellene szülnie, és addig már csak néhány hónap van hátra.
Elragadtatásomban nem vettem észre Dorieusz elkomoruló arckifejezését, hanem tovább fecsegtem:
- Te, Dorieusz, nem sokat értesz a női dolgokhoz, de neked, Mikon, már jó ideje észre kellett volna venned az állapotát. Gratuláljatok hát nekem, és csapjunk egymás kezébe! Neked minden más megvan, Dorieusz, de én bizony olyasmit várok, amit te soha az életben nem kapsz meg, hacsak meglepetésszerűen meg nem változnak a családi viszonyaid.
Dorieusz felrúgta a drága keverőedényt, felpattant, és így kiáltott:
- Igazat szólsz, Turms? Hogyan lehet gyereke egy papnőnek?
Mikon is bosszúsan kerülte a tekintetemet, és ezt kérdezte:
- Nem tévedsz, Turms? Nem kívántam volna, hogy ilyesmi megessék veled.
De örömömben egyáltalán nem értettem meg őket. Hitetlenkedésük legyőzésére siettem Arszinoéért, és bár bizalmatlanul, de Tanakil is követett Dorieuszhoz, annak ellenére, hogy búskomorságban szenvedve Dorieusz nem szívesen nézett rá.
Arszinoé már elnehezedve állt előttünk, szemében ábrándozó ragyogás. Alázatosan meg¬erősítette a szavaimat:
- Igaz. Gyermeket várok, és gyermekem az év legörömtelenebb időszakában fog megszületni. De kijelentem nektek, hogy továbbra is az istennő védelme alatt állok. Ezt bebizonyították nekem a jelek és az álmok.
Tanakil arca elsötétült az irigységtől. Dühösen nézett Arszinoéra és aztán Dorieuszra.
- Már gyanítottam - kiáltotta a felindulástól éles hangon. - De nem akartam hinni a szememnek. Eddig igyekeztem mindent jóra magyarázni, de most szégyent hoztál a házamra. Ne keverd a dologba az istennőt. Ez a saját ravaszságod gyümölcse, hogy okosabb akarsz lenni, mint én.
Dorieusz elképedve meredt Arszinoéra, felemelte a kezét, hogy elhallgattassa Tanakilt, és így szólt:
- Fogd be a szád, te föníciai vénasszony, vagy még rútabb leszel a szememben, mint vagy. Ez nem a te házad, hanem a saját királyi házam, amit a kardommal hódítottam meg. És ne irigykedj Arszinoéra. Fogd fel inkább jelnek az állapotát, ahogyan én is teszem, bár még alaposan fontolóra kell vennem, hogy helyesen értelmezzem az előjelt.
Kezével eltakarta a szemét, hogy gondolataiba mélyedjen, komor arca ellágyult, és hosszú idő óta először mosolygott, amikor megszólalt:
- Ne félj, Arszinoé. Védelmembe veszlek. Minden jóra fordul. A gyermek korántsem hoz szégyent rád, hanem inkább dicsőséget. Mit gondolsz, fiú lesz-e vagy leány?
Arszinoé szemérmesen azt válaszolta, hogy az ilyesmit nem lehet előre tudni. De azt mondta, hogy csaknem biztosan hiszi, hogy fiat fog szülni.
Tanakil keserves sírásban tört ki, és zokogva kiabált:
- Semmilyen boldogság nem maradandó. Hiszen nekem kellene a legjobban tudnom, aki már három férjemet temettem el. De el kell ismerned, Dorieusz, hogy vonzalmat éreztél irántam, bár most már csak rút vénasszony vagyok a szemedben.
Arszinoé megtiltotta Tanakilnak, hogy ilyen elkeseredetten beszéljen, és meg akarta ölelni. De Tanakil dühösen ellökte magától, és így tiltakozott.
- Ne nyúlj hozzám! Borulj inkább Dorieusz nyakába, aki a védelmébe vett. Cirógasd az orcájára a jeleket meg az előjeleket, hogy biztosan megértse őket. Hiszen ő nehéz felfogású ember.
Ilyen irigy volt Tanakil, bár neki magának két felnőtt fia volt. Arszinoé gyanakvóan pillantott rám, letérdelt Dorieusz előtt, és megcsókolta a kezét, köszönetet mondva megértéséért. Mikon oldalról nézte, mintha bottal verték volna fejbe. Hozzáléptem, átöleltem a vállát, és vigasztalóan így szóltam:
- A nők mindig nők, és férfi sohasem értheti meg a viselkedésüket. Legalább te gratulálj nekem. A férfi számára megrendítő érzés, amikor megtudja, hogy apa lesz.
De Mikon csak Arszinoét bámulta, az üres ivókupát szorongatva a markában.
Tanakil irigységében többször megalázta Arszinoét, és megsértette önérzetében, úgyhogy Arszinoé sírva menekült hozzám, rám borult, és kijelentette, hogy gyűlöli Tanakilt. De amikor én Dorieusz ügyeit intéztem, Arszinoé szorongásában Dorieusznál keresett menedéket, és a szavaiból megértettem, hogy Dorieusz barátságos hozzá. Ez viszont még jobban dühítette Tanakilt.
Miután elérte, hogy ezrede a férfiak házaiban lakjék, Dorieusz követelődzővé vált, és beavatkozott a város ügyeibe, nem érve be többé az elöljárók magyarázataival. Ezeknek a véleménye szerint elég lett volna, ha Dorieusz az áldozati tevékenységet és az ünnepi meneteket vezeti kutyakoronával a fején, és fegyelmezett élethez szoktatja a nyugtalan ifjúságot. De Dorieusz beavatkozott az adószedésbe és a földosztásba, és kijelentette, hogy eléggé megismerte már Segesta ügyeit ahhoz, hogy megossza a városi tanáccsal a hatalom gyakorlását. Nem érte be többé azzal a magyarázattal, hogy ez volt a szokás, vagy hogy azelőtt nem így cselekedtek.
- Magam teremtem meg a saját szokásaimat - mondta. - Mint Héraklész örököse nem függök a korábbi szokásoktól.
Nagyon fonák helyzetbe kerültem, amikor az akaratát megkíséreltem összeegyeztetni a hivatalnokok akaratával. Sok időm ment el a tanácskozásokra. Összebarátkoztam ugyan az elöljárókkal, és ők megértették jóakaratomat, és ajándékokat kínáltak, hogy lecsillapítsam Dorieuszt. De Dorieuszt nem lehetett lecsillapítani, ha egyszer a fejébe vett valamit. Ezért nem fogadhattam el az ajándékaikat.
Arszinoé szülésére nem nagyon emlékszem, mert olyan nagy szorultságban voltam, de az év legzordabb éjszakáján történt, és a fiú pitymallatkor jött világra, amikor hideg eső szitált a földre. Mikon orvossággal enyhítette a szülési fájdalmakat, de különben a város elümiai bábáira bízta az egészet. Nekem azt mondták, hogy könnyű szülés volt. Mégis hallottam Arszinoé jajgatását, láttam sápadt arcán a szenvedés verítékét, és azt is, hogy véresre harapdálta az ajkát, és szerintem a szülés nem ment könnyen.
Arszinoé maga szoptatta gyermekét, és olyan bőségesen volt teje, hogy egy része kárba is veszett. Így megáldotta őt az istennő, bármennyire törékenynek látszott. A fiú is erős volt, és kezdettől fogva hangosan sírt. Annyira megkönnyebbültem, hogy nyomban nevet akartam adni neki. De Dorieusz így szólt:
- Nem kell elsietni a névadást. Várjunk igazi jelre.
- Ne bántsd meg Dorieuszt azzal, hogy elsieted a névadást - kérlelt Arszinoé is. - Mindkettőnknek és a fiúnak is csak hasznára válik, ha Dorieusz talál neki nevet.
Nekem nem tetszett, hogy Dorieusz olyan dolgokba avatkozik, amelyek nem tartoznak rá. Ugyanolyan zavart volt, mint én, lelkesen nézegette a fiút, sőt még a templomba is elment, amit Héraklésznek szentelt, hogy hálaáldozatot mutasson be. A templomot a föníciai szélistentől vette el, és emiatt is vitája támadt a város elöljáróival.
De a tavasz előrehaladtával, amikor tisztulni kezdtek az esők, és a heves viharok fákat döntöttek ki Erüx országának erdőségeiben, Dorieuszt egyre jobban elfogta a búskomorság. Egyre furcsábban kezdett bámulni rám, és több ízben rajtakaptam, amint a gyermeket nézegeti, és Arszinoéval társalog. De jöttömre nyomban abbahagyták a beszélgetést, és Arszinoé mindjárt más beszédtémát talált, semmiségekről fecsegett. Tanakil gonosz arckifejezéssel nézett bennünket. Arszinoé attól félt, hogy kárt tesz a gyermekben, de jómagam bíztam benne, hogy idővel Tanakil megkedveli a fiút. Hogyan is akart volna bárki rosszat egy kisgyermeknek, gondoltam. Atyai büszkeségem jobban elvakított, semhogy láttam volna, ami körülöttem történik.
Aztán eljött az a tavaszi nap, amelyen a királyi ház előtt véres ruhadarabba csavart kutyatetemet találtak egy nyaláb kettétört nyílvesszővel és egy összetört téglával. Nem lehetett titokban tartani, mivel a járókelők már a ház kapujának kinyitása előtt látták és kibontottak az ijesztő csomagot. Tanakil reszketni kezdett, és így szólt:
- Karthágó nem küld több tárgyaló küldöttséget, hanem úgy közli velünk a döntését, mint a barbárokkal, akik nem értik a beszélt nyelvet.
Dorieusz elkomorult, és így ellenkezett:
- Ez nem Karthágótól van. Ez a te cselszövésed, asszony, meg a fiaid cselszövése, hogy a népet ellenem riasszátok. Régen gyanakszom már rád.
Nem tudom, volt-e valami alapja vádaskodásának, de ismertem annyira Tanakilt, hogy tudjam, alattomos tettre is képes annak érdekében, hogy Dorieusz belássa helyzetének bizonytalan¬ságát, és újra őrá támaszkodjék. Tanakil felemelte a karját, és így esküdött:
- Dorieusz, Dorieusz, emlékezz, hogy Karthágó alapítóinak a nemzetségéhez tartozom. Karthágó istenei sem rosszabbak a görög isteneknél. Hidd el nekem, nem vagy ugyanaz az ember, aki voltál. Tévhit uralja a szívedet. Emlékezz, hogy én és kizárólag én segítettelek, hogy király légy, hogy eleget tegyek gyerekes kívánságodnak. Hogyan gyanúsíthatsz engem, hogy rosszat akarok neked?
Dorieusz belerúgott a kutyatetembe, és felkiáltott:
- A végzet és az istenek és ősatyám, Héraklész, de mindenekelőtt a kardom segített, hogy Erüx országának királya legyek, nem pedig te, Tanakil. Ha segítettél, csak az istenek eszköze voltál, és ezért semmivel sem tartozom neked. Ellenkezőleg, megigéztél, hogy törvényesítsek egy természetellenes házasságot, mivel hatalomra és királynői rangra vágytál.
Tanakil szurokfekete szemével ránézett, ujjaival megszégyenítő mozdulatot tett, és így válaszolt:
- Ha vágytam valamire, Dorieusz, akkor rád vágytam. Magad gyújtottad lángra a szerelmemet, amikor már csak kopott zsák voltam, és beletörődtem a sorsomba. De nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy elrongyolódott ruhadarabként lerúghatsz a lábadról.
Egész csomó ember verődött össze, hogy messziről figyeljék a szóváltást, Arszinoé pedig gyermekével a karján kiállt a ház küszöbére. Tanakil ujjal mutatott rá, és a harag könnyeivel a szemében így kiáltott:
- Engem nem csapsz be. Ott az istennőnek az a cafkája, ő az oka mindennek. De őrült vagy, ha inkább neki hiszel, mint nekem.
Arszinoé miatt indulatba jöttem, és rákiáltottam:
- Ne keverj egy ártatlan nőt csúf családi pörlekedéseidbe, Tanakil! Arszinoé és én semmi rosszat nem tettünk neked. Te rosszindulatú öregasszony vagy, és mindenkibe belekötsz magad körül.
Tanakil félelmetes nevetésben tört ki, rám is ujjal mutatott, és ezt kérdezte:
- Hát tényleg egészen vak vagy, és nem látod, ami a szemed előtt történik?
A jogos felháborodás hatása alatt ezt válaszoltam:
- Túlságosan is világosan látom, hogy az előkelő házaspár a nép szeme láttára veszekszik az utcán, és méltatlan módon szidalmazza egymást.
A civakodás után szorongásom tovább nőtt, s úgy éreztem magam, mint hálóba rekedt hal. Arszinoé több éjszaka mellém bújt az ágyba, szenvedélyesen ölelgetett, könnyeivel áztatta az arcom, és kérlelt, hogy ne gondoljak rosszat felőle. Kérdezgetni próbáltam, ugyan mi rosszat gondolhatnék felőle. Hiszen a fiam anyja, és szeretettel gondozza a gyermekünket, és már nem is olyan hiú, mint azelőtt. De ő csak még keservesebben sírt, és így panaszkodott:
- Úgy érzem magam, Turms, mint aki eltévedt. Körülöttem sötét az erdő, vadállatok bömbölnek, és nem tudom, merre forduljak.
Aztán hozzátette még:
- Minden könnyű és egyszerű lenne, ha nem szeretnélek annyira téged, Turms. De most, hogy megint látom azt a hosszúkás szemedet és széles szádat, és ahogy hosszú ujjaiddal érintesz, semmit sem tehetek ellened.
Megsemmisítő szorongás hatalmában így válaszoltam:
- Néha én is szeretném, ha nem szeretnélek olyan kétségbeesetten. Mielőtt veled találkoztam volna, sokat nevettem, és nem törődtem a holnappal. Melletted nőttek a gondjaim, és megcsappant az örömöm, és nem tudok többé nevetni. Érzem, hogy valami szörnyű fog bekövetkezni.
Ő karjával átölelte a derekam, és megcsókolt, hogy sejtesse velem mindazt az élvezetet, amit az ölében találhatok. De abban a pillanatban álmában felsírt a fiú, és neki fel kellett kelnie az ágyból, hogy a gyermeket elcsitítsa.
Amikor közeledett a nyári telihold, elfogott a nyugtalanság, rosszakat álmodtam, és kezdtem alva járni, hol itt, hol ott ébredve fel, az első pillanatban azt sem tudva, hol vagyok. Azelőtt ilyesmi nem történt velem. Azt hittem, Artemisz üldöz, és mindenféle eszközzel próbáltam megakadályozni, hogy éjszaka tudtomon kívül távozzam a szobából. De semmi sem segített. Amikor elhagytam a házat, az őrök nem mertek felébreszteni, hanem azt mondták, hogy ugyanúgy járok, mint rendesen, sőt még haragosan felelek is, ha megszólítanak. Az volt a legijesztőbb, hogy Arszinoé macskája követett, és mihelyt kinyitottam az ajtót, utánam sompolygott. Előfordult, hogy az utca kellős közepén arra ébredtem, hogy a macska csupasz lábszáramhoz dörgöli a fejét. Arszinoé ráunt a macskára, miután fia megszületett, s ez a furcsa állat bizonyára ezért kereste a barátságomat. Azt hiszem, ugyanolyan szorongást érzett Segestában, mint én, mivel a város kutyái őrjöngeni kezdtek, mihelyt megérezték a szagát.
Az egyik éjszaka megint arra ébredtem, hogy a hold az arcomba világít, és láttam, hogy Segesta szent kutyájának ólja előtt állok. A kapuban a kőlépcsőn az apátlan-anyátlan kislány ült, akit a tömegből Tanakil hívott a kutya gondozására. Állat a kezébe támasztva, mélyen elgondolkodva nézte a holdat, mintha az megigézte volna. Az árnyak feketék voltak, de a holdfény ezüsttel vonta be az utcát meg a házakat, és mindent idegenszerűvé tett a szememben. Megremegtette a szívemet az a tudat, hogy másvalaki is virraszt a holdfényben, még ha csak egy kislány volt is. Az évi ünnepi felvonulások idején az ősi szokások szerint hivatalosan férjhez adták a szent kutyához, és ő megsütötte a lakodalmi kalácsot, és megosztotta a kutyával. Azóta a kutyaól környékén lakott, és a királyi ház konyhájáról kapott enni, mint a rabszolgák meg a szolgálók. Máshová nem is mehetett volna, mert alacsonyrendű származású volt, és a szüleit elvesztette.
- Miért virrasztasz, kislány? - kérdeztem tőle, és leültem mellé a kőlépcsőre.
- Nem vagyok kislány - mondta. - Tízéves vagyok. Ezenkívül Krimiszosz kutya felesége és szent asszony vagyok.
- Mi a neved, szent asszony? - kérdeztem csúfolódva.
- Egesta - válaszolta öntudatosan. - De hiszen tudnod kellene, Turms, te idegen. De az igazi nevem Hanna. Ezért az emberek kővel dobálnak az utcán, és csúfneveket kiabálnak utánam.
- Miért virrasztasz? - kérdeztem újra.
Aggódó pillantást vetett rám, és bevallotta:
- Krimiszosz kutya beteg. Csak fekszik, és nehezen lélegzik, és már semmit sem eszik. Azt hiszem, túlságosan öreg, és nem akar tovább élni, bárhogyan vigasztaljam is. Ha meghal, a nép engem vádol majd érte.
Sovány karján harapások nyomait mutatta, felsírt, és így folytatta:
- Már azt sem akarja, hogy hozzáérjek, noha olyan jó barátok voltunk. Azt hiszem, a füle fáj. Gyakran rázogatja a fejét. De ha hozzányúlok, megharap.
A leány kinyitotta előttem az ól ajtaját, és megmutatta, hogyan fekszik a szalmán a szent kutya nehezen zihálva, előtte az érintetlen ivóedénnyel. A kutya résnyire kinyitotta a szemét, és a holdfényben megvillant a szeme, de már a fogait sem tudta mutogatni. A lábam mellett árnyként suhant el Arszinoé macskája, bement az ólba, és körözve a szent kutyához közeledett. De a kutya nem törődött vele. Hanna nagyon megijedt, és ki akarta kergetni a macskát, de megakadályoztam benne, hogy lássam, mi történik.
A macska egyet-kettőt lefetyelt a kutya ivóedényéből, bizalmatlansága eloszlott, oldalát a kutya nyakához dörgölte, és aztán szelíden nyalogatni kezdte a kutya fülét. A kutya hagyta.
- Ez csoda! - mondtam. - De a szent állatok bizonyára felismerik egymást. A macska olyan szent állat, hogy Egyiptomban tüstént megölik azt az embert, aki megsérti. Hogy miért szent, azt nem tudom.
- A férjem beteg és szenved - mondta a leány csodálkozva -, és a macska meg tudja vigasztalni, amire én képtelen vagyok. A te macskád?
- Nem - tiltakoztam -, a feleségem, Arszinoé macskája.
- Úgy érted, hogy Istafráé - jelentette ki a leány. - Az istennő papnőjéé, aki megszökött Erüxből. Még hogy ő lenne a feleséged?
- Úgy bizony, ő a feleségem - vitatkoztam vele. - Egy fiunk is van. Biztosan láttad is már.
A leány tenyerét a szájára szorította, és kuncogott, de aztán elkomolyodott, és ezt kérdezte:
- A te fiad ő? Hiszen Dorieusz hordozza az ölében, a nő pedig követi, a királyi köntös szegélyét fogva. De szép nő, ezt nem tagadom.
- Dorieusz a barátunk - mondtam nevetve -, és megkedvelte a fiút, mivel nincs saját örököse. De a fiú is meg az asszony is az enyém.
A leány csodálkozva csóválta a fejét, rám emelte a tekintetét, és ezt kérdezte:
- Ha szebb lennék, öledbe vennél-e és dédelgetnél-e, amikor ennyire sírhatnékom van?
Sovány gyermekarca meghatott. Kezemmel megérintettem az orcáját, és így válaszoltam:
- Bizony az ölembe veszlek és megvigasztallak, ha akarod. Magam is sokszorosan boldogtalan vagyok, bár van feleségem és fiam, vagy lehet, hogy éppen ezért vagyok boldogtalan.
Az ölembe vettem, ő könnyektől maszatos orcáját a mellemre szorította, átölelte a nyakamat, nagyot sóhajtott, és így beszélt:
- Így most jól érzem magam. Amióta anyám meghalt, senki sem vett az ölébe. Jobban szeretlek téged, mint Dorieuszt meg a dagadt Mikont, akit kértem, hogy nézze meg a kutyát. De ő kijelentette, hogy mint orvos csak embereket gyógyít, nem pedig kutyákat, és azt kérdezte, ki fizetné meg a bérét.
- Igen, igen - erősítgette lelkesen. - Téged nagyon szeretlek, mert jó vagy hozzám. Még jó férjemnél is jobban szeretlek téged, aki ott fekszik orrát a mancsaira fektetve, és hagyja, hogy a macska a fülét nyalogassa. Erről semmi sem jut az eszedbe?
- Nem - mondtam szórakozottan, miközben sovány közelsége vigasztalt magányomban.
A kislány hirtelen hevesen megszorított, és így beszélt:
- Turms, szorgalmas és tanulékony vagyok, elviselem az ütlegeket, és keveset eszem. Ha a kutya meghal, nem vennél a védelmedbe, akár csak azért, hogy a fiadat gondozzam?
Meglepetten ígértem:
- Hiszen szólhatok a dologról Arszinoénak. Legalább tudsz gyermeket gondozni?
- Még koraszülött fiút is gondoztam - állította -, és kecsketejjel sikerült életben tartanom, amikor a tulajdon anyja elválasztotta. Tudok fonni meg szőni, ruhát mosni, főzni és csirke¬csontokból jósolni. Hasznos lehetnék számodra, de jobban szeretnék szép lenni.
Sötét arcát és ragyogó gyermekszemét nézegettem, és gyöngéden így magyaráztam:
- Minden fiatal szép, ha úgy akarja. Meg kell tanulnod, hogy görög módra fürödj, tisztán tartsd a ruháidat, és megfésüld a hajad.
Ő távolabb húzódott tőlem, és bevallotta:
- Nincs is fésűm, és ez az egyetlen ruhám. Az ünnepi menetre megfürdettek és megfésültek, kenőcsökkel kenegettek és felöltöztettek, de az ünneplő ruhát tüstént elvették tőlem, mihelyt megettük a lakodalmi kalácsot. Nem mehetek mezítelenül a kúthoz, hogy kimossam ezt az egyetlen ruhámat.
- Holnap hozok neked fésűt - ígértem szánakozásból - és valamit a feleségem régi ruhái közül. Van neki ruhája, még sok is.
De megfeledkeztem róla, mert mindjárt reggel Dorieusz fegyveres futásra küldte az ezredét a városon át, úgyhogy nem akadt egyetlen utca sem, ahol ne futkostak volna végtelen sorokban az ifjak. Nem volt ugyan valamennyinek teljes hoplitafelszerelése, de kardja meg pajzsa és bőrsüvege mindegyiknek volt. Végül felsorakoztak a vásártéren, hogy Dorieuszt köszöntsék, és Dorieusz így beszélt hozzájuk:
- Ma ezt csináltuk, holnap pedig valami mást fogunk csinálni, de éjszaka áldozatot mutatunk be a spártai Artemisznek, mivel telihold van. Csak bízzatok bennem!
Nem törte magát, hogy megtanulja az elümiai nyelvet, de a századparancsnokok hevenyészve lefordították a szavait az ifjaknak, és így magyarázták nekik:
- Ma jól futottunk, mondja, de holnap még jobban fogunk futni. Urunknak áldozat jár az eszében, és nem is sejtitek, hamarosan mi fog történni.
Aztán Dorieusz megszemlélte az ezredét, és kiparancsolta a sorból azokat az ifjakat, akiknek a tartásában javítanivalót vagy a kardján rozsdafoltot talált. A sereg előtt vesszővel véresre verette a hátukat. Ha valamelyik hangosan jajgatott, elküldték, hogy szégyenkezzék, de azokat, akik a fogukat összeszorítva tűrték az ütéseket, az első sorba állítottak.
- Így tisztelem Spárta istennőjét - mondta Dorieusz. - A következő éjszaka teljes csodála¬tosságában, kereken fog megjelenni. Vadászkutyái széttépik a zsákmányt. Nyílvesszői ölnek.
A századparancsnokok így magyarázták a szavait:
- Urunk véres áldozatot fog bemutatni. Az istennő meg fog jelenni neki. Mint az ő vadász¬kutyái, kedvünkre marcangolhatunk és öldökölhetünk.
A fegyveres futás nyugtalanná tette a lakosságot, és a nép vezetői kezdtek erősen félni, hogy túlságosan nagy hatalmat adtak Dorieusznak cserébe azért, hogy önmagukat megkíméljék a fegyvergyakorlatok fáradalmaitól. Nappal nyomasztó forróság volt, mint nyár derekán, a nap perzselt az égboltról, és a levegő meg sem rezdült. A segestai kutyák nyugtalanul vonítottak óljaikban, több kutya eltépte pórázát, és kiszökött a városból. Az erdőkből madárcsapatok röppentek fel, és a kéklő hegyek felé szálltak. Tanakil fiai anyjukhoz jöttek tárgyalni, és vele együtt félrevonultak a négy fal közé. De naplemente előtt Dorieusz magához hívatta Arszinoét, megparancsolta, hogy a fiát hozza magával, és így követelőzött:
- Itt az ideje, hogy az istennő megjelenjék nekem. Éppen elég sokáig tűrtem el a kifogásokat. Bizonyítsd be, hogy még mindig papnő vagy, és mutasd meg a képességeidet. Tőled függ, hogy holnap megkezdem-e vagy sem a hadjáratot Erüx ellen.
- Bolond vagy, Dorieusz, vagy részeg? - próbáltam ellenkezni. - Csak nem akarsz szánt¬szándékkal háborút indítani Karthágó ellen?
- Aha! Szóval így! - mondta Dorieusz. - Tehát neked is közöd volt a véres ruhába göngyölt kutyatetemhez, amellyel rám akartak ijeszteni. De nem akarok beléd botlani, sem bárki másba, amikor arra az útra lépek, amit az istennő mutat nekem.
- Maradj nyugton, Turms - súgta Arszinoé -, ne ingereld őt. Hiszen látod, milyen zilált állapotban van. Igyekszem lecsillapítani. Rám hallgat.
A forróságtól izzadó testtel az ajtó mögött várakoztam, és zavaros mormogásként hallottam a hangjukat, mintha egymással veszekedtek volna. Más hangokat nem hallottam. Mintha minden hang elcsitult volna a rezdületlen városban, és a kutyák sem vonítottak többé. A nap vérvörösre sötétült, és olyan fényt árasztott, mint soha azelőtt napközben.
Végre nyikorgott az ajtó, és Arszinoé lépett ki rajta, alvó fiát az ölébe szorítva. Arca nedves volt a könnyektől. Kínjában így beszélt:
- Turms, Turms, Dorieusz megőrült. Istennek képzeli magát, és azt hiszi, hogy Thétisz tengeri istennő az én testemet öltötte magára. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam elaltatni. Most mély álomban nyitott szájjal horkol, de ha felébred, meg akar ölni téged is meg Tanakilt is, hogy megszabaduljon tőletek.
Nem akartam hinni a fülemnek, és így vádoltam őt:
- Te is megzavarodtál, Arszinoé. A hőségtől félrebeszélsz. Mi oka lenne rá, hogy engem megöljön, még akkor is, ha végérvényesen ráunt Tanakilra?
Arszinoé nyögdécselt, kezével eltakarta a szemét, és bevallotta:
- Jaj, Turms, én vagyok az oka, de a legjobbat akartam, és nem hittem, hogy ennyire elveszti az eszét. Nos, valamilyen okból Dorieusz azt hiszi, hogy a fiú az ő fia és örököse. Ezért akar eltakarítani az útból téged meg Tanakilt, hogy törvényes házasságot kössön velem. És szerinte ez nem hamisság, mivel istennek hiszi magát. De ilyesmit sohasem akartam. Ki bízhatna meg egy őrült férfiban, és sohasem úszna meg a háborút Karthágóval. Mindent egészen másként terveztem.
Megráztam a karját, és ráförmedtem:
- Tulajdonképpen mit tervezgettél, és hogyan vehette a fejébe Dorieusz, hogy a fiunk az ő fia?
- Ne kiabálj, Turms - kérlelt Arszinoé. - Egészen rád vall, hogy belekapaszkodsz a részlet¬kérdésekbe, és semmiségeken kezdesz vitatkozni, amikor a saját életedről van szó. Magad is tudod, milyen csökönyös Dorieusz, ha egyszer valamit a fejébe vesz. A hozzá hasonló ökörfejjel bármit el lehet hitetni. Ő maga találta ki, hogy a fiú állítólag rá hasonlít. Merő tréfából fémfestékkel jelt rajzoltam a fiú combtövére, mivel Dorieusz azt hajtogatta, hogy Héraklész igazi leszármazottainak ilyen anyajegyük van. De nem úgy gondoltam, hogy téged akarjon félreállítani. Csak azért csináltam, hogy Dorieusz megtegye örökösének a fiút.
Látta az arcomat, sietve távolabb húzódott, és fenyegetőzni kezdett ezekkel a szavakkal:
- Ha megütsz, Turms, megyek és felköltöm Dorieuszt. Azt hittem, van annyi esze, hogy titokban tartsa a dolgot. De ő vágyódik utánam, és el akar venni tőled. A fiú születése óta annyira gyűlöl téged, hogy már egy levegőt sem akar szívni veled.
Gondolataim zúgó darázsrajhoz hasonlítottak, mindegyik mérges fullánkként mélyedt belém. Hiszen sejtenem kellett volna, hogy Arszinoé látszólagos lecsillapodása mögött még veszedelmesebb ravaszság rejlik, mint amikor szeszélyesen ruhákra meg ékszerekre vágyódott. A szívem mélyén tudtam, hogy igazat beszél, és elhittem, hogy Dorieusz meg akar ölni engem. Arszinoé szörnyű levest főzött, és nekem kell lenyelnem, akár tetszik, akár nem. Hirtelen hideg futott át rajtam, és ezt kérdeztem:
- Bizonyára azt akarod, hogy menjek és vágjam el a torkát, amíg alszik. De előbb mondd csak el, hogyan sikerült ilyen mélyen elaltatnod.
Arszinoé szemét tágra nyitva meredt rám, és ártatlanul magyarázott:
- Szorosan fogtam a kezét, és bizonygattam, hogy álmában találkozik az istennővel. Tulaj¬donképpen mire gyanakszol, Turms? Hiszen magad is tudod, hogy Dorieusz már nem férfi, és semmit sem számít az ilyen dolgokban. Megvannak a maga furcsa kívánságai.
Egészen elsápadt, a szeme elsötétült, és így fogadkozott:
- Turms, ha valaha is kétségbe vontad, hogy téged szeretlek, most már nem vonhatod kétségbe. Hiszen számomra az lett volna a legelőnyösebb, ha hallgatok, és hagyom, hogy megöljön téged. Hiszen így megszabadulhatnék tőled, aki ilyen gonosz vagy hozzám. De nem tudom elviselni, hogy elveszítselek, és nem akarok rosszat Tanakilnak sem, bár sokféleképpen megsértett.
Azt hiszem, a végét akkor tette hozzá, amikor észrevette, hogy Tanakil közeledik felénk. Jómagam annyira zavart voltam, hogy észre sem vettem Tanakil jöttét, amíg meg nem szólított bennünket ezekkel a szavakkal:
- Istafra, neked köszönhetem a házasságomat. De neked köszönhetem a boldogtalanságomat is, hogy olyan nagy falatot próbáltál lenyelni, ami nem megy le a torkodon. Szeretném, ha megfulladnál, mert erősen gyanítom, hogy a tengeren is elkövetted a magad huncutságait. Különben Dorieusz nem kezdett volna félrebeszélni a fehér bőrű Thétiszről.
- Tanakil - figyelmeztettem -, azért mégse hordj össze tücsköt-bogarat, még ha gyűlölöd is Arszinoét. A tengeren Arszinoé az állapota miatt is gyengélkedett, hányásszaga volt, nedves lett a sós víztől, és még arra sem volt képes, hogy a szépségét ápolja. Semmi köze sem lehetett Dorieusz látomásaihoz.
De szavaim sértették Arszinoé önérzetét.
- Mit tudsz te, Turms, az istennő csodáiról? - heveskedett. - Te, Tanakil, okosabb vagy. Állítom, hogy minden úgy történt, ahogyan történnie kellett, mert az istennő mindig vágyott arra, hogy tengeri megjelenési alakja is legyen.
Tanakil szúrós szemmel nézett rám, és ezt a tanácsot adta:
- Ha lenne eszed, Turms, fognád azt a gyertyatartót és szétvernéd vele Arszinoé fejét. Ezzel sok bosszúságtól kímélnéd meg magad. De fölösleges fecsegnünk. Mi a szándékod, Turms?
- Igen, Turms, mi a szándékod? - kérdezte követelőzve Arszinoé is.
Még jobban megdöbbentem.
- Hát nekem kell tennem valamit, mikor te főzted a levest? De ami történt, megtörtént. Hozhatom a kardomat, és a torkába döfhetem, ha egyszer elég mélyen alszik. De nem szívesen teszem meg, mert a barátom volt.
- Jaj, tedd ezt, Turms - kérlelt szaporán Arszinoé -, és mindjárt tedd a fejedre a kutyakoronát, nyerd meg magadnak a fegyvereseket, engeszteld ki a karthágói tanácsot, és tégy meg engem békés eszközökkel Erüx papnőjének. Többet nem is kérek, és a fiunk jól jár.
Tanakil szánakozva csóválta a fejét, és így szólt:
- Ez a nő esztelen, és te sem járnál jól, Turms, ha Dorieuszt kardtól származó sebbel a torkán találnák meg. De ne aggódj, három férjet már a sírba segítettem, és el tudom temetni a negyediket is. Hiszen kötelességem, hogy megtegyem neki ezt az utolsó szívességet, mielőtt agyonütne engem, és Erüx egész országa szenvedne miatta. Menjetek mindketten az utatokra, vigyétek magatokkal azt az átkozott fattyút, és tegyetek úgy, mintha semmiről sem tudnátok semmit.
A szobánkba tuszkolt bennünket. Ott ültünk ölbe tett kézzel, egy szót sem szólva egymáshoz. Mereven néztem a fiunkat, és csecsemőarcán próbáltam olyan jeleket találni, amelyek alapján Dorieusz magához hasonlónak képzelhette. De bármennyire nézegettem, a szája az én szám volt, az orra pedig Arszinoé orra. Még Arszinoé tükrét is elővettem, és az arcom nézegettem benne, a fiú külsejéhez hasonlítgatva magam.
Abban a pillanatban föld alatti moraj hallatszott, olyan félelmetes hang, amilyet még sohasem hallottam. A föld megremegett alattunk, a padló megrepedt, a szobában különböző tárgyak borultak fel, és összeomló falak robaját hallottuk. Arszinoé az ölébe kapta a fiút, jómagam pedig a testemmel védelmeztem őt, amint az utcára rohantunk a ferdén beszorult kapun át. Arszinoé macskája a félelemtől megvadulva rohant el mellettünk. A föld még egyszer megremegett, és falak hasadtak meg. Aztán elsötétült az ég, feltámadt a szél, és hirtelen lehűlt a levegő.
- Dorieusz meghalt - mondtam -, ez a föld az ő örökrésze volt, és megremegett az ő halálától. Talán valóban isteni származású volt, bár nem könnyű elhinni, hiszen emberi verítékszagot árasztott, és emberi vér folyt a sebeiből.
- Dorieusz meghalt - ismételte meg Arszinoé, de tüstént hozzá is tette: - Mi lesz most velünk, Turms?
A földrengéstől megrémült emberek mindenféle holmikat hordtak ki a lakásokból, és megvadult barmok futkostak az utcán, de a széltől felfrissült a levegő, és a hosszú szorongás után mintha végre szabadnak éreztem volna magam. Tanakil lépett ki a királyi házból. A gyász jeléül megtépte a ruháját, és hajába szemét hullt a tetőről. Mindkét fia hangosan jajveszékelve követte. De a felbolydult nép nem sok figyelmet fordított rájuk.
Arszinoéval követtük őket Dorieusz szobájába, ahol orvosi ládikójával már Mikon nézegette álmélkodva Dorieusz holttestét. Dorieusz elfeketült arccal feküdt a heverőn. Borzalmasan megduzzadt nyelve az egész száját megtöltötte, és ajkán hólyagok voltak.
- Ha nyár lenne, a darazsak időszaka, esküdnék, hogy darázs csípte meg a nyelvét - mondta Mikon. - Megeshet ilyesmi a részeg emberrel, aki nyitott szájjal alszik, vagy a gyermekkel, aki a bogyókkal együtt egy darazsat is a szájába dug. De bármi volt is az oka, a nyelve megdagadt, és ettől megfulladt.
Tanakil két fia egy hangon felkiáltott:
- Ez a végzet és a lehető legfurcsább egybeesés! Jól emlékszünk, hogy apánk csaknem ugyanígy halt meg. Az ő nyelve is megduzzadt, és az arca megfeketedett.
- De jobban nem is történhetett volna - siettek hozzátenni. - Megszabadultunk a háborútól Karthágóval, és Karthágó kedvére való királyt választhatunk magunk közül a kutyakorona viselésére. Szívből osztozunk anyánk súlyos gyászában, de Dorieusz mégiscsak idegen volt, és arra törekedett, hogy új és ellenszenves szokásokat honosítson meg.
Kérdőn pillantottak rám, és ezt javasolták:
- Valakinek a leggyorsabban meg kellene vinnie a hírt a történtekről a férfiak házaiba, és parancsot kellene adnia, hogy a gyász jeléül az ifjak gyűjtsék kupacokba a fegyvereiket, és a gyász idejére térjenek vissza otthonukba.
De én hevesen tiltakoztam:
- Engem aztán ne kérjetek fel hírvivőnek. Nem akarok beavatkozni ebbe az ügybe. Mihelyt Dorieusz holtteste elég a halotti máglyán, azt hiszem, elmegyek Segestából, mert ez nem az én városom.
Tanakil fiai gonosz pillantást vetettek egymásra, és így válaszoltak:
- Csakugyan, Turms, te is idegen vagy, és elegünk lett az idegenekből. Minél hamarabb megszabadulunk az idegenektől, annál jobb.
De Tanakil mereven nézte Dorieusz megfeketedett arcát és halálában is királyian délceg termetét, és így figyelmeztette őket:
- Ezek után számomra már minden egyre megy, de Turmshoz ne nyúljatok!
A gyásztól hirtelen ősöreggé ráncosodott arccal Arszinoé felé fordult, és ítélkezett:
- Turms menjen békében, de az istennő cafkáját visszaküldjük Erüx templomába, hogy elnyerje büntetését a szökésért. Ő a templom rabszolganője. A rabszolganő fia született rabszolga, és így a templom tulajdona. Heréljék ki a fiút, és neveljenek papot vagy táncost belőle, miután a nőt megbüntetik, ahogyan a szökött rabszolgát szokták.
Amint mindenféle szeméttel koszorúba font festett hajában, széttépett ruhájában, a haragtól emelt fővel, ősrégivé kövült arccal állt ott, Tanakil idegen isten megtestesülésének tűnt a szememben. A rémülettől magából kikelve Arszinoé a keblére szorította a fiút, és így kiáltott:
- Ezt nem teheted meg, Tanakil! Az istennő haragját zúdítom rád.
Tanakil kegyetlenül mosolygott, meglegyintette Dorieusz arcát, hogy elhessegesse a legyeket, amelyek a szeme és a szája körül gyülekeztek, és így válaszolt:
- Az istennő haragja már lesújtott rám a te alakodban. Nem félek többé semmilyen földi, sem isteni haragtól, miután Dorieuszt elvesztettem. A férjeim közül őt szerettem a legjobban.
Önuralma megtört, öklével a saját szájára vert, úgyhogy recsegve kitörtek elefántcsont fogai, és keskeny ajkából kiserkent a vér. Kiköpte a fogakat meg a vért, körmeivel a két mellét tépte, és így kiabált:
- Nem tudjátok, hogyan tud szeretni egy megöregedett nő! Senkinek sem kívánok ilyen szörnyű átkot. Inkább kívántam a halálát, semhogy elhagyjon engem.
Félelmetes gyászától megrendülve a fiai visszavonultak. De én átöleltem Arszinoét, és így szóltam:
- Arszinoéhoz kötöttem magamat, és magammal viszem őt. És a fiunkat is magammal viszem, bármit mondjanak is a ti törvényeitek. És csak próbálj akadályozni benne, Tanakil, majd meglátod, mi történik.
Bíztam a felfordulásban, amit a földrengés okozott a városban és Tanakil fiainak bizonytalanságában. Kész voltam karddal a kezemben újra elrabolni Arszinoét, és készen álltam arra, hogy inkább meghalok, semhogy megváljak tőle meg a fiútól. Mikon, aki meghízott, és a bortól puffadt volt, összeszedte maradék akaratát, és határozott hangon így beszélt:
- Én is idegen vagyok a városban, és gyanús ember a hatalom birtokosainak a szemében, ha tanúsítanom kell Dorieusz halálának az okát. Turms, a barátságunk miatt úgy érzem, kötelességem védelmezni Arszinoét meg a fiút, nehogy rossz papok kezébe kerüljenek.
Tanakil fiai anyjukra pillantottak, és bizonytalanul kérdezték:
- Határozz, anyánk, hívjuk-e az őröket, és adjunk-e parancsot, hogy öljék meg ezeket a férfiakat. Így szabadulunk meg a legjobban tőlük. A nővel pedig történjék, amit te elrendelsz.
De Tanakil mereven nézte Arszinoét, az ujjával mutatott rá, és felkiáltott:
- Nézzétek azt a túlságosan szép arcot. Nézzétek azt az arcot, amely szeszélye szerint változik. Ha visszaküldöm Erüx templomába, a papokat is az ujja köré csavarja. Már túlságosan jól ismerem.
- Úgy bizony - folytatta -, túlságosan is jól ismerem Istafrát és a bűbájosságát. Ezért jobb büntetést tudok neki. Kövesse Turmsot mint menekült, és vigye magával a fiát. Égesse a nap feketére fehér arcát. Száradjanak el a végtagjai a nélkülözéstől. Egyetlen ruhát, egyetlen ékszert vagy ezüstgarast sem viszel magaddal a házamból, Istafra.
Tanakil kővé dermedt arcáról Arszinoé megértette, hogy gonosz elhatározása megingat¬hatatlan, és nem kezdett ellenkezni vele. Azt hiszem, egy röpke pillanatra megfordult a fejében, hogy elhagy engem, és visszatér Erüxbe, s megpróbálja visszanyerni korábbi helyét a templomban. De aztán felszegte állat, és elsötétülő szemmel így válaszolt:
- Ruhákat meg ékszereket kaphatok újakat, de Turmsot nem kapom vissza, ha megválok tőle. Csak nekem köszönheted, Tanakil, hogy nem magad fekszel ott, csúf arcod megfeketedve, torkodon Dorieusz ujjainak nyomaival. Ha csendben maradtam volna, és hagytam volna, hogy Dorieusz keresztülvigye akaratát, akkor most minden másként lenne. De Turmsot nem akartam elveszteni. Nem, nem habozom követni Turmsot, még akkor sem, ha teljesen kifosztasz, mihelyt alkalmad nyílik rá. Hiszen ismerem a kapzsiságodat.
Szerintem igazságtalanság volt, hogy Tanakil mindent el akart ragadni, amit Arszinoé becsben tartott. Szólni akartam valamit, de Arszinoé büszkén rám ripakodott:
- Ebbe ne szólj bele, Turms! Mit számítanak az ékszerek meg az arany, ha ezekkel meg¬vásárolhatom a szabadságomat, hogy kövesselek téged, bárhová mennél is. Hiszen mondtam már, hogy a kedvedért mindent a tengerbe tudtam volna dobni, ha lett volna valami értelme.
Ebben a pillanatban mintha kiléptem volna önmagámból, mindent kívülről szemléltem, és mosolyogni kezdtem. Már nem néztem Tanakilt, sem a fiait, sem Mikont, sőt még Arszinoét vagy a gyermeket sem. Tekintetem ellenállhatatlanul a padlón heverő jelentéktelen kavicsra vetődött, és lehajoltam, hogy felszedjem a földről, azt sem tudva, mit teszek. Közönséges apró kavics volt, amit valaki bizonyára a talpán hozott a szobába, hiszen a semmiből nem jelenhetett meg a padlón a szemem előtt. Felvettem a földről, nem tudva, hogy ez megint életem egyik szakaszának a végét és egy új szakasz kezdetét jelzi. És nem tudom megmagyarázni, miért tettem így. Egyszerűen kénytelen voltam lehajolni, hogy a kavicsot felvegyem a földről.
Újra a kezemben tartom, én, Turms, és mindent az emlékezetembe idézek. Mint életem többi köve, ez a kis kavics is időálló lesz, még akkor is, ha mindaz, amit írok, nem időálló. Ezer év múlva valaki majd a kezébe veszi a kavicsot, és kiolvas belőle mindent, ami történt, világo¬sabban, mint ahogyan én le tudtam írni.
Én, Turms, a halhatatlan, még egyszer a markomba szorítom az egyszerű kavicsot, és csodálkozom, honnét került elém éppen abban a pillanatban Dorieusz halotti szobájában. A földrengés nem hozhatta magával, nem eshetett le a festett famennyezetről. És most már azt sem tartom lehetetlennek, hogy a semmiből jelenhetett meg előttem. Csupán földhöz kötött érzékeink vélnek üresnek valamit, noha körülöttünk más világok is vannak.
Felszedtem a padlóról a kavicsot, és már nem hatott meg, hogy Tanakil toporzékolni kezdett és kiabált:
- Menjetek már, menjetek gyorsan, mielőtt megbánom! Menjetek úgy, ahogy vagytok, arról a helyről, ahol álltok! Egyetlen falat kenyér, egyetlen ruhadarab sem hagyja el veletek a házamat.
Bizonyára abban reménykedett, hogy megalázza Arszinoét, és élvezte volna, ha Arszinoé sírva fakad, és rimánkodni kezd előtte. De Arszinoét önérzete megkímélte attól, hogy fölöslegesen megalázkodjék, mivel úgysem segített volna semmit. Tanakil nem élvezhette győzelmét, már amennyire győzelem volt számára.
Így űzött ki minket Tanakil a házából, de azért nem mert hozzánk nyúlni, sem pedig az őröket ránk uszítani. Arszinoénak sikerült elemelnie a gyermek birkabőrét, én pedig a kardomon és a pajzsomon kívül levettem a falról Dorieusz erős gyapjúköntösét is. Mikonnál ott volt a kígyós bot meg az orvosi ládikó, és az ajtófélfáról sikerült a hóna alá kapnia azt a borostömlőt, amit félig kiivott már. Mindez gyorsan és töprengés nélkül történt, miközben Tanakil átkozódva és szitkozódva kergetett ki bennünket. Haja kibomlott, és csontos arca körül lógott. Tanakil elkeseredett dühében felkapta a seprűt, és a nyomunkat is kiseperte, amikor az utcára léptünk.
A földrengés okozta zűrzavar miatt menekülésünk nem keltett figyelmet, mivel egész sereg ember igyekezett holmijaival együtt kifelé a városból a biztonságos gabonaföldekre, attól félve, hogy rájuk dőlnek a házak. A földrengés tulajdonképpen enyhe volt, és nem okozott sok kárt. Azt hiszem, Erüx országa csupán felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy meghalt Dorieusz, Héraklész örököse, mert Dorieusz bizonyára csak pusztulást hozott volna Erüx országára, ha életben maradt volna.
Amint a jajveszékelő tömegben az északi kapu felé siettünk, Hanna, a tízéves árva leány, a szent kutya felesége futott mögöttem villogó lábszárral, köntösöm szegélyébe kapaszkodott, és könnyektől maszatos arccal így panaszkodott:
- Krimiszosz kutya meghalt. Már reggel óljának legsötétebb zugába mászott. Amikor rengett és meghasadt a föld, ki akartam vezetni, de már nem mozgott, és a mancsai merevek voltak. De a macskád hozzám jött, és ijedtében az ölembe ugrott, véresre karmolva a térdem.
Nagy bajában szemérmességéről megfeledkezve a macskát a ruhájába fogta és az ölében tartotta, úgyhogy alsóteste fedetlenül maradt. Én éppen eléggé el voltam foglalva azzal, hogy a síró fiúval az ölemben a kapu felé fussak, úgyhogy nem értem rá elkergetni őt. Arszinoé a karomba kapaszkodott, a nehezen ziháló Mikon mögöttünk erőlködött, a leány pedig kön¬tö¬söm szegélyébe csimpaszkodott, úgyhogy távozásunk Segestából nem volt valami méltóság¬teljes.
Miután kijutottunk a kapun, és megálltam, hogy körülnézzek, ráparancsoltam a leányra, hogy dobja le a macskát, és térjen vissza a városba.
- Dorieusz meghalt - mondtam. - Amikor ennek híre megy, nyugtalanság tör ki a városban. Idegenek és menekültek vagyunk. Bárki megölhet bennünket. Maradj, te leány, a tieid körében.
De Hannából kitört a zokogás:
- Krimiszosz kutya meghalt. Engem fognak okolni érte. Legalábbis megvernek, ha nem ölnek meg, hogy feláldozzanak a kutya szellemének. Nem mehetnék veletek, Turms? Te vagy az egyetlen ember, aki jó volt hozzám, és az ölébe vett.
Arszinoé fürkészve nézte a leányt, rám pillantott, és savanyúan így szólt hozzám:
- Az istennő kétségtelenül kegyel téged, hogy még egy ilyen leány is utánad futkos. Engedd le a ruhádat, te leány! A férfiak nem szeretik, ha egy leány kéretlenül felfedi előttük a mutogatni¬valóját. Gyere velünk, ha akarsz. Az is melletted szól, hogy a macskám téged választott, ő okosabb az embereknél.
- Még azt sem tudjuk, hová megyünk - tiltakoztam -, és talán már ma este utánunk uszítják a kutyákat.
De Arszinoé így szólt:
- Szükségem van szolgálóleányra, és a leányt eladhatjuk, ha nehéz helyzetbe kerülünk. Hiszen nincs más vagyonunk többé.
Mikon kinyitotta a borostömlőt, reszkető kézzel a torkába irányította a kiömlő bort, egyetlen cseppet sem hagyva kárba veszni, és ezt javasolta:
- Ne civakodjunk jelentéktelen dolgokon. A mezőn fel s alá futkároznak a megvadult barmok, a lovak megbokrosodtak, a szamarak pedig eltépték pányvájukat. Azt hiszem, semmit sem veszítünk, ha magunkkal visszük, amit összeszedhetünk ebből a hálátlan városból. Fogd te a leányt, én pedig megpróbálok megállítani egy szamarat. Arszinoé azzal a fehér lábával és díszes lábbelijével úgysem tud hosszú utat megtenni az erdőben.
- Az erdőben - szólaltam meg -, igazad van, Mikon. Az erdőkbe kell mennünk, a vadállatok és a szikánok közé. Ez az egyetlen menekvésünk.
Abban a pillanatban tetőtől talpig tajtékosan, hosszú fülét bosszúsan hegyezve öreg szamár poroszkált felénk. Mikon ügyesen megállította, és nyájasan szólt hozzá, úgyhogy meg¬barátkozott velünk. Arszinoét a szamár hátára ültettük, ő a fiút az ölébe vette, én kötőféken vezettem a szamarat, Mikon a szamár farkát fogta, hogy a lépteit segítse, Hanna a kezemet fogva lépkedett mellettem, utolsónak pedig Arszinoé macskája sompolygott mögöttünk, és csodálkozva bámészkodott jobbra-balra.
Senki sem tartóztatott fel bennünket. Olyan gyorsan, ahogyan csak tudtunk, keresztül¬vándoroltunk a megművelt földeken, és az útról az örökzöld erdőbe fordultunk a hegyek felé. A fák alatt töltöttük az éjszakát, és szorosan összebújtunk, hogy egymást melengessük. Tüzet nem mertünk gyújtani, amíg egy csoport szikánnal nem találkoztunk az ő szent kövük mellett. A szikánok befogadtak bennünket, és öt évig éltünk közöttük. Ezalatt Mikon eltűnt, Arszinoé leánygyermeket szült, Hanna pedig hajadonná serdült.
De előbb szólnom kell még Tanakilról és arról, ami vele történt. Dorieusz halála után Tanakil két fiának sikerült megerősítenie a hatalmát a városban, és ajándékokkal a maga oldalára állítania Dorieusz századparancsnokait, úgyhogy a város elöljárói már nem sokat szólhattak. A formaságok kedvéért tölgyfahasábokból pompás halotti máglyát rakattak Dorieusznak. Mielőtt meggyújtották volna, közölték anyjukkal, hogy megelégelték mérhetetlen hatalomvágyát, és visszaküldik Himerába. Tanakil azt válaszolta, hogy Dorieusz halála után számára nincs sok értelme az életnek. Ezért inkább követni akarja Dorieuszt, megosztva vele a halotti máglyát, mert így legalább megmaradt számára az a halvány remény, hogy Dorieusszal együtt jut az alvilágba.
Fiai nem ellenezték, bármennyire bizonytalannak tartották is az ilyen reményt. Tanakil a legszebb ruhájába öltözve kapaszkodott fel a máglyára, még egyszer megölelte Dorieusz hullaszagú tetemét, és aztán önkezével gyújtotta meg a máglyát. Teste Dorieusz holttestével együtt égett el.
Minderről később hallottam a szikánoktól, és nincs is több mesélnivalóm Tanakilról, és Dorieusz halálát sem gyászoltam.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
szeretettel
  2012-04-19 19:20:19, csütörtök
 
  ÖTÖDIK KÖNYV
AZ EMBERÁLDOZAT



1
Visszatérésünk Himerába nem okozott feltűnést. Öten keltünk útra, és öten tértünk vissza. Arszinoé olyan tökéletesen felvette Aura arcvonásait és külső megjelenését, hogy Mikon még mindig a feleségének tartotta. Arszinoénak volt ugyan alkalma arra, hogy lássa és hallja Aurát, amikor egy éjszakát a templomban töltött, de azért Mikonnak több esze lehetett volna. Vakságát csak azzal tudtam magyarázni, hogy Erüxben a napokig tartó ivás elhomályosította a fejét. Az úton csak nagy üggyel-bajjal tudtam elhessegetni Arszinoé fekhelye mellől, amikor ittasságának csömörétől szenvedve férji jogait akarta érvényesíteni.
Dorieusz tudott a dologról, de nem érdekelte. Mint Héraklész utóda nem tartotta különösebb sértésnek Aphrodité ellen, hogy részt vett egy papnő elrablásában.
Himerában más töprengenivaló is akadt, mint visszatérésünk erüxi zarándokutunkról. A tavaszi viharokkal dacolva egy gyorshajó futott be Szürakuszába, amely hírt hozott Szicíliába Milétosz bukásáról. A perzsák egész télen ostrom alatt tartották, aztán tavasszal rohammal bevették, kifosztották és felégették, lakosait megölték vagy rabszolgaként Szuszába küldték, és végül földig rombolták a várost. A nagykirály parancsára kő kövön nem maradhatott Milétoszban, amely a lázadást kezdeményezte, és a hadvezérei lelkiismeretesen teljesítették a parancsot, bármilyen nagy erőfeszítéseket jelentett is a hadseregnek a több százezer lakosú Milétosz földig rombolása. De hadigépeket és faltörőket és ezer meg ezer görög rabszolgát is igénybe vettek hozzá.
A szabadság tánca véget ért. A nagykirály parancsára Jónia más városaival nem bántak nagyon rosszul. Ezekbe a városokba visszahelyezték a görög tirannusokat, és a perzsák beérték azzal, hogy falaikról is csupán a legfelső köveket döntsék le újra. A városokat, amelyek megadták magukat, csak a szokásos öldöklések, gyújtogatások, erőszakoskodások, fosztogatások és a részeg katonák garázdálkodásai sújtották, amit a legszigorúbb fegyelem sem akadályozhatott meg egy ilyen sok nemzetiségből összegyűjtött hadseregben. De a zendülés bukása után, mint mindig, a saját honfitársak sokkal könyörtelenebbek voltak az idegeneknél, és a visszatért tirannusok olyan hathatósan gyötörték a népet, amely eljárta a szabadság táncát, hogy azokat kellett a legbölcsebbeknek magasztalni, akik idejében észbe kaptak, és nyugatra menekültek, és biztonságos helyre vitték a családjukat meg a vagyonukat.
Így beszéltek Jóniáról. Engem ugyan nem nagyon hatott meg Milétosz sorsa, mivel már Ladé után hátat fordítottam neki, és úgy vélekedtem, hogy kivettem a részemet Jónia lázadásából. De Milétosszal együtt örökre a sírba veszett az élet soha vissza nem térő pompája, finomsága és számos élvezete. Miután megérkezett a hír pusztulásáról, mintha maga a kor is szigorúbbá vált volna, mint azelőtt, és mintha a belélegzett levegő is élesebb lett volna. Tanakil legjobb borából ittunk egy kupával Milétosz emlékére, Dorieusz meg én, de azért nem vágattuk le a hajunkat. Ez szerintem színlelés lett volna.
Ezekről a dolgokról Dionüsziosztól kaptuk a legpontosabb értesüléseket, mivel ő, mint tapasztalt férfiú, aki maga is művelte a túlzás művészetét, értett hozzá, hogy okosan kirostálja a lényeget az esztelenségig felduzzadt mendemondákból.
- Athén azért még nem hever romokban - mondta -, bár sokan égre-földre esküdöznek már, hogy maga a nagykirály szállt hajóra, hogy bosszút álljon az athéniakon, amiért részt vettek a szárdeiszi hadjáratban. Még sok év múlik el addig. A perzsának először biztosítania kell a szigetek birtoklását, és a hadjárat a tengeren keresztül egészen a görög anyaországig olyan vállalkozás, ami hosszadalmas előkészületeket követel. De azt mesélik, és ezt el is hiszem, hogy a mellette személyi szolgálatot ellátó rabszolgának feladatául adta, hogy időnként a fülébe súgja: “Uram, ne feledkezz meg az athéniakról!"
- Így áll a dolog - folytatta Dionüsziosz, és ránk meresztette ökörszemét. - Miután Milétosz összeomlott, a keleti tenger ettől kezdve a föníciaiak tengere, Jónia számtalan hajója pedig a perzsa hajója lett. A görög anyaország bukása után ez a nyugati Görögország maradt meg, ezt viszont két oldalról Karthágó és a türrhének szorongatják. Ezért számunkra az lesz a legjobb, ha a lehető legsürgősebben összeszedjük a zsákjainkat Krinipposz kincstárából, és Masszíliába vitorlázunk, egyik lábunk itt, a másik ott. Még a mi életünkben, már amennyi időt az istenek engedélyeznek számunkra, a perzsák egészen Masszíliáig nyújthatják a kezüket.
Mikon ijedten emelte fel a kezét, és így ellenkezett:
- Bizonyára túlzol, Dionüsziosz, mert tudok annyit a történelemből, hogy eddig még senki sem uralkodott az egész világ fölött, még Egyiptom vagy Babilon sem. Arra ugyan senki sem gondolhatott, hogy Egyiptom is elbukik, mivel az egyiptomi birodalom ugyanolyan régi, mint a világ. Talán tizenkét éves lehettem, amikor a szigetekig jutott el a mendemonda, hogy Kambüszész nagykirály meghódította Egyiptomot. Atyám tanult férfi volt, és maga is járt Naukratiszban. A végsőkig kitartott amellett, hogy ez lehetetlen mendemonda, de amikor mégis el kellett hinnie, kijelentette, hogy nem akar ilyen korban élni, a fejére tekerte a köntösét, lefeküdt és meghalt. Aztán Attikában kezdtek vörös ábrás korsókat csinálni, mintegy annak jeléül, hogy fejtetőre állt a világ. De Dareiosz sem volt képes leverni a szküthákat.
- Te fogd be a szád, orvos - gurult méregbe Dorieusz -, hiszen semmit sem értesz a háborús dolgokhoz. A szküthákat senki sem verheti le, mert nyájaikkal egyik helyről a másikra vonul¬nak, és hol itt, hol ott vannak. Az ilyesmit nem is lehet birodalomnak nevezni, és leverésük még dicsőséget sem hozna a katonára. Én magam jól értem az egész világra kiterjedő állam gondolatát. Talán megérett rá az idő. Talán azok a görögök választottak a legjobban, akik elszegődtek a nagykirály halhatatlanjai közé. De az én sorsom másként határozott, és nekem örökségemmel kell törődnöm, amíg idő van rá.
Elhallgatott, ajkát összeharapta, és komoran nézte Dionüszioszt, azon töprengve, hogy miként is fogjon hozzá.
- A tengeren parancsnokként tisztellek téged, phokaiai Dionüsziosz - szólalt meg végül. - A tengeri hadviselés dolgaiban talán senki sincs, aki nálad ravaszabb lenne. De jómagam arra születtem, hogy a szárazföldön háborúzzam, és aggasztanak a szárazfölddel kapcsolatos ügyek. Görögország sorsdöntő pillanata közel van, ezt megértem. Tehát, mondom, nem lenne elkerülhetetlenül fontos, hogy ez a nyugati Görögország időben megerősítse magát? Az első feladat Segestának és Erüx egész országának a meghódítása volna, és a tengerbe kellene seperni Karthágó hídfőállásait Szicíliában.
- Jól beszélsz, és szép a gondolatod, te lakedaimóni - mondta megnyugtatólag Dionüsziosz. - De ezt sokan megkísérelték már. Phokaiai férfiak csontjai is porladoznak Segesta szántóföldjein, és ha sejtelmeim nem csalnak, zarándokutadon arra is alkalmad nyílt, hogy azon a tájon saját megboldogult atyádnak is leródd tiszteletedet.
- Ezenkívül - mondta, és megvakarta a fejét - miért pazaroljuk az időt üres fecsegésre? Nekünk csak az a feladatunk, hogy szaporán Masszíliába hajózzunk, és új kolóniát alapítsunk vagy a gyönyörű belső vidéken a folyó mentén, vagy pedig Ibéria partvidékén a karthágóiak bosszantására.
Dorieusz felállt, és csengő-bongó léptekkel Tanakil fogadószobája padozatának a hosszát méregette. Végül megállt Dionüsziosz előtt, majd felnyársalta a tekintetével, és ezt kérdezte:
- Egyszer és mindenkorra kérdem, phokaiai Dionüsziosz, visszavonhatatlan-e a szándékod, hogy hajóiddal, embereiddel Masszíliába vitorlázz, és veszni hagyd a szabadság ügyét?
Dionüsziosz a maga részéről őszintén csodálkozva ezt kérdezte:
- Talán ilyen kevés bortól berúgtál, Dorieusz, vagy mit akarsz mondani? Dorieusz haragra ingerelte önmagát, toporzékolt, állat előrefeszítette, és felkiáltott:
- Halljátok mindannyian, és legyetek a tanúim, Turms és Mikon. Ez a rabszolgasorban született hencegő a házamat meg a feleségemet gyalázza.
Dionüsziosz megértette, hogy veszekedést akar kezdeni, és tüstént lecsillapodott, felnevetett, és megkérdezte:
- Hát még mindig ilyen csúnyán gyötri a fejed az az evezőcsapás, amit a ladéi ütközetben kaptál, Dorieusz? Hogyan sérthettem volna meg a házadat, már amennyire a te házad, vagy a feleségedet, már amennyire Tanakil a feleséged.
- Halljátok, halljátok! - dühöngött Dorieusz. - Már ringyónak nevezi a feleségemet.
Dionüsziosz felállt, és így szólt:
- Ez a tréfálkozás túlságosan messzire megy. Magyarázd meg a szavaidat, vagy különben Krinipposz elé viszem döntésre az ügyet.
Dorieusz zavarba jött, tekintete elbizonytalanodott, és dühében így fortyant fel:
- Ha egyszer Tanakil házában lakom, és vele hálok, akkor, a fene egye meg, ringyónak nevezed őt, ha kétségbe vonod, hogy törvényesen összeházasodtunk. A házamat pedig azzal gyaláztad, hogy azt mondtad, állítólag túlságosan kevés bort szolgáltak fel a lakomákon. Ősatyám, Héraklész nevére, elegem van a hitvány célzásaidból, Dionüsziosz!
Dionüsziosz mindkét kezével a fejét fogva Mikonra és rám hivatkozott, és panaszos hangon megkérdezte:
- Miről van szó tulajdonképpen, s mit akar ő?
De Mikon és én bölcsen hallgattunk. Dorieusz mégis észrevette, hogy nem helyeseltük a viselkedését. Szelídebb hangon így szólt:
- Gonosz gyalázkodásaid miatt jogomban állna lekapnom a falról a kardomat, és keresztül¬döfnöm téged, hogy feleségem tisztességének megsértése miatt kárpótlásul örököljem a kincseidet és a hajóidat. De ilyen viselkedés nem illik olyan férfiúhoz, mint én. Ezért kihívlak, Dionüsziosz, hogy küzdj meg velem a hajókért és az emberekért.
- Aha, aha! - türtőztette magát jóindulatúan Dionüsziosz. - Valóban együgyű ember vagyok, hogy nem fogom fel szavaid legmélyebb tartalmát. Tehát meg akarsz küzdeni velem a parancsnokságért. Miért ne, hiszen ez helyénvaló. De azt hiszed, hogy jobban tudsz Masszíliába vitorlázni, mint én?
Dorieusz végleg kifogyott a béketűrésből:
- Tőlem hajózz akár az alvilágba! Masszíliáról már olyan sokat hallottam, hogy a fejem is belefájdult.
- Az az evezőütés Ladéban - bólintott megértően Dionüsziosz, és ránk pillantott, mint aki Mikon orvosi segítségét kéri.
- Kardcsapás, Héraklész nevére! - kiáltotta Dorieusz magából kikelve. - És ne dühíts fel, hogy megsértsem a vendégbarátság törvényeit, és itt öljelek meg. Nem szándékszom Masszíliába hajózni, hanem birtokomba akarom venni Segestát és Erüx országát, és ehhez törvényes jogom van mint Héraklész leszármazottjának. Erről a jogomról hajlandó vagyok a karthágói törvénytudókkal akár tíz évig is vitatkozni, ha egyszer megszerzem magamnak ezt a földet. Ehhez van szükségem az embereidre, a hajóidra meg a kincseinkre, Dionüsziosz. A vállalkozás különben is biztos alapokon nyugszik, mivel a feleségem második férjétől született fiai már lázadást készítenek elő Segestában, és Tanakil vagyonával szövetségeseket szerzünk az erdőkben élő szikánok között.
A saját szavaitól fellelkesülve barátságos lett, és így magyarázott:
- Segesta elfoglalása még csak nem is nehéz feladat, mert nemesei csupán kopók tenyésztésével foglalkoznak, és maguk helyett atlétákat küldenek viaskodni, akiket megfizetnek. Erüx hegye lehet, hogy legyőzhetetlen, de velem van egy nő.
Félbeszakította a mondókáját, rám pillantott, elvörösödött és helyesbített:
- Van velünk egy nő, Aphrodité papnője, aki ismeri Erüx föld alatti folyosóit. Az ő segítségével hatalmunkba vehetjük a templomot és ezzel együtt az istennő fogadalmi ajándékait.
Most rajtam volt a sor, hogy felpattanjak ültömből, és haragtól remegő hangon megkérdez¬zem:
- Hogyan és mikor tudtál ilyen cselt szőni Arszinoéval a hátam mögött? Ő miért nem szólt nekem egy szót sem róla?
Dorieusz nem tudott a szemembe nézni.
- Bizonyára egyéb beszélnivalótok is van egymással - vélekedett szelíden. - Nem akartunk téged megzavarni. Arszinoé szívesen fontolóra veszi helyetted is a dolgokat.
Mikon behunyta, majd kinyitotta a szemét, a fejét rázta, és a maga részéről ezt kérdezte:
- Bocsánat, de ki az az Arszinoé?
- Az a nő, akit Aurának hiszel, nem Aura, hanem Aphrodité papnője, akit elraboltam Erüxből - magyaráztam. - Ő csupán Aurává változott, hogy elszökhessünk anélkül, hogy bárki üldözőbe venne bennünket.
Mikon a két kezébe temette arcát, és lehorgasztotta a fejét. Bátorítólag megveregettem a hátát, és emlékeztettem:
- Hát nem emlékszel, hogy megengedhetetlen kíváncsiságod miatt Aura meghalt Erüxben? Hiszen magad raktad a máglyát ezüstnyárfából, és öntötted le a tetemét a máglyán.
Mikon hirtelen felkapta a fejét. Orcája ragyogni kezdett, örömében felkiáltott:
- Tehát ez igaz, hála legyen érte az istennőnek, bár csupán borgőzös látomásnak hittem, és egy férfinak, még kevésbé egy orvosnak, aki olyan sok bort iszik, mint én, ilyesmit még a barátai előtt sem illik beismernie. Tehát újra szabad vagyok! Áldom Aura csontjait, és mintha bilincs hullt volna le a lábamról.
Örömében felpattant a heverőről, tánclépésekkel ugrálta körül az asztalt, tapsolt, hangosan nevetett, és így kiáltott:
- Nem ok nélkül gyanakodtam már magamban, amikor észrevettem, menynyire megváltozott Aura. De azt hittem, hogy az istennő beavatta őt a titkaiba. Csak most értem, hogy az utóbbi időben miért éltem át olyan elképzelhetetlen gyönyöröket az ölében.
Szavai tartalma olyan lassan világosodott meg előttem, hogy a szám tátva maradt. Aztán begörbültek az ujjaim, hogy a torkának essek. De Dorieusz megelőzött. Haragtól elsötétült arccal összetörte az értékes ivókupát, és így kiabált:
- Hát te hitvány kuruzsló, hozzá merészeltél nyúlni Arszinoéhoz? Ennél nagyobb aljasságot sem hallottam még.
Rávetette magát Mikonra, de a kiáltásom megfékezte. Meggörbült ujjaimmal a saját torkomat szorongatva ezt kérdeztem:
- Mikon tévedése érthető lehet, de te, Dorieusz, ugyan miért védelmezed ilyen buzgón Arszinoé érintetlenségét és tisztességét? Magyarázd meg, mielőtt megfulladok. És még egyszer: mikor csábítottad arra, hogy cselt szőjön veled Erüx ügyeiről?
Dorieusz krákogni kezdett, és így mentegetőzött:
- Egyáltalán és semmivel sem csábítottam, Turms, erre akár meg is esküdhetek az istennő nevére. De ő olyan érzékeny és finom nő. Ezért sértett engem Mikon feslett viselkedése, amit vele szemben tanúsított. Talán csak nem vétettem azzal, hogy kifaggattam Erüx dolgairól.
Kiáltani, sírni és edényeket törni lett volna kedvem, de Dorieusz gyorsan így szólt:
- Lassan a testtel, Turms. Miért beszélnénk ilyesmiről egy idegen füle hallatára?
Dionüsziosz felé pillantott, és Dionüsziosz tüstént meg is szólalt:
- Kíváncsian hallgattam politikai terveidet, de őszintén szólva még kíváncsibban várom azt a nőt, aki három tehetséges férfit ilyen fergeteges érzések hatalma alá képes hajtani.
Többet nem is kellett mondania, amikor az ajtófüggönyt felemelve Arszinoé már be is lépett, és Tanakil követte, a legjobb ruhájába öltözve, úgyhogy jöttében csengett-bongott, mint egy nehézfegyverzetű hoplita. Arszinoé viszont szerényen volt öltözve, sőt még szerényebben, mint szerettem volna, mert csak egy vékony ruha volt rajta, melyet egyik vállán nagy aranytűvel erősített fel, s amely inkább lemeztelenítette, semmint eltakarta őt. Aranyszínű haját az istennő szokása szerint felfelé fésülte, és az erüxi templomból ellopott ékszerekkel tűzte össze. Két keble között baljós szemként villogott a nagy holdkő, amit neki ajándékoz¬tam, és ami szem¬csésre kovácsolt etruszk aranyláncon függött. Ilyesmit nem ajándékoztam neki, mert Himerában a sok lótás-futás közepette az egészről meg is feledkeztem.
- Tenger hatalmas parancsnoka, Dionüsziosz! - köszöntötte szépen. - Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy a saját szememmel láthatlak. Olyan sokat hallottam tengeri hőstetteidről, és, köztünk legyen mondva, a kincsekről is, amiket Krinipposz tirannus kincstárába szállíttattál.
Dionüsziosz nagy ökörszemével tetőtől talpig és a talpától a feje búbjáig végigmérte, de keserűen szitkozódott:
- Közveszélyes őrültek vagytok, ti, férfiak, vagy talán veszett kutya mart meg benneteket, ha csakugyan egy nőre bíztátok a titkokat?
Arszinoé alázatosan fejet hajtott.
- Én csak egy gyenge nő vagyok - mondta. - De higgy nekem, szép Dionüsziosz, az én szívemben a férfiak legféltettebb titkai is nagyobb biztonságban vannak, mint a kincseid a kapzsi Krinipposz kőboltozatai alatt.
Arszinoé bájosán mosolygott, s ez egészen új mosoly volt, aminőt még nem láttam, úgyhogy Dionüsziosz hirtelen megdörgölte a szemét, és hevesen megrázta bikafejét.
- Az egyetlen dolog - fogadkozott keserűen -, amire anyám képes volt megtanítani, miközben gyermekkoromban sovány ölében ringatott, az egyetlen dolog az volt, hogy tengerészeknek sohasem szabad hinni. Jómagam viszont hányatott életem során keservesen megtanulhattam, hogy egyetlen nő egyetlen szavában sem szabad bízni. A férfi könnyebben megőrzi a titkát, ha a vásártéren világgá kiáltja a forgalom közepette, mintha a sötétben, kőfalak között egy nő fülébe súgja. De amikor ilyen bánatos szemmel nézel engem, te papnő, gyanús csábítás kerekedik felül bennem, hogy elhiggyem: valamennyi nő között te kivétel lehetsz.
- Arszinoé - kiáltottam rá -, megtiltom, hogy így nézz bárki férfira!
De mintha a falnak beszéltem volna. Arszinoé úgy tett, mintha még csak észre sem vett volna engem, hanem könnyedén Dionüsziosz heverőjének a szélére telepedett. Tanakil új boros¬tömlőt vett elő, és Arszinoé nyújtotta át a serleget Dionüsziosznak.
Dionüsziosz szórakozottan a padlóra loccsantotta az első cseppet, ivott, és így beszélt:
- Már nem emlékszem, mit mondtam, de az előbb megdöbbentem a szavaidtól. Erősnek neveztek ugyan engem férfiak és nők egyaránt, de még senki sem merészelt szépnek nevezni szemtől szembe, még a tulajdon anyám sem. Az istenek nevére, te nő, mit akartál mondani azzal, hogy szépnek neveztél?
Arszinoé a tenyerébe támasztotta az állat, félrehajtott fejjel nézegette Dionüszioszt, és így kérlelte:
- Ne hozz zavarba a nézéseddel, te tengeri férfiú, elpirulok tőle. Bizonyára nem illik, hogy nő ilyesmit a férfi szemébe mondjon, de amikor az előbb ide beléptem, és először pillantottalak meg azokkal a nagy aranykarikákkal a füledben, remegni kezdtem, és úgy éreztem magam, mintha félelmetesen nagy és szép fekete szakállú istent láttam volna.
- A férfiúi szépség olyan ritka - folytatta Arszinoé szinte révületben. - Olyan ritka és annyiféle. Valaki szépnek tarthatja a vékony ifjút. Én soha. Nem, szerintem az a férfi szép, akinek a tagjai nagyok és kemények, mint a gerenda, akinek göndör szakállába belecsimpaszkodhat a nő, anélkül hogy a férfi hatalmas feje megmoccanna tőle, az a férfi, akinek a szeme nagy és ragyogó, mint a legszebb bika szeme. Jaj, Dionüsziosz, tisztelem a hírnevedet, de főként csodállak téged, mivel az én szememben te vagy a legszebb férfi, akit valaha is láttam.
Szemének pupillája kitágult, és szinte észrevétlenül kinyújtotta vékony ujját, és megérintette a Dionüsziosz fülében lógó aranykarikát, úgyhogy megcsendült. Dionüsziosz összerezzent, mintha korbáccsal húztak volna rá.
- Poszeidónra - mondta halkan.
Hatalmas marka már felemelkedett, mintha arcul akarta volna ütni Arszinoét, de aztán visszanyerte lélekjelenlétét, a heverő másik oldalára penderült, úgyhogy belereccsent az ágy, és felpattant:
- Szart! - szitkozódott. - Szart, és még egyszer szart, és egyetlen szavadat sem hiszem!
Ugyanakkor már ki is szaladt az ajtón, lekapta a pajzsát az előcsarnok faláról, és úgy megbotlott a lépcsőn, hogy hallottuk, amint csörömpölő pajzsára bukfencezett. De amikor a segítségére siettünk, már feltápászkodott, kirohant az utcára, és döngve becsapta maga mögött a kaput.
Visszamentünk a szobába, egymásra pillantottunk, és ki-ki szóra nyitotta a száját, de nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá. Arszinoé döntött a kérdésben, csintalan pillantást vetett rám, és így beszélt:
- Kedves Turms, jöjj velem. Minden ok nélkül heveskedtél. Beszédem van veled.
Távoztunkban még láttam, hogy Dorieusz a tenyerével úgy képen törölte Mikont, hogy a falnak esett, a padozatra csúszott, és elképedve tapogatta az arcát.

2
Miután kettesben maradtunk, úgy néztem Arszinoéra, mintha addig még sohasem láttam volna. Miközben tétováztam, hogy miként is kezdjem el, egészen rosszul fogtam hozzá:
- Hát nem szégyelled magad, hogy félig mezítelenül lépj egy vadidegen férfi szeme elé?
- De hiszen - ellenkezett Arszinoé - te magad akarod, hogy egyszerűen öltözködjem. Hiszen magad mondtad már százszor is, hogy nincs elég pénzed kis kéréseim teljesítésére, és hogy néhány nap alatt évekre adósságokba verted magad mértéktelen követeléseim miatt. Jól van. Talán öltözhettem volna ennél szerényebben is?
Amikor kinyitottam a szám, ő kérlelőn a karomra tette a kezét, ajkát harapdálva lehajtotta a fejét, és így beszélt:
- Ne, Turms, éppen most ne mondj semmit. Fontold meg előbb, mit akarsz mondani. Különben nem bírom tovább.
- Nem bírod tovább? - kérdeztem elképedve. - Te?
- Pontosan így - mondta meggyőzőleg. - A szerelmes nő türelmének is van határa. Ez alatt a néhány nap alatt Himerában már éppen eléggé tapasztalhattam, hogy bármit csináljak is, nem tudok a kedvedre tenni. Jaj, Turms, hogyan eshetett ez meg velünk?
A teljes kétségbeesés hatalmában az ágyra vetette magát, ruhája felcsúszott, arcát a karjára rejtette, és zokogni kezdett. Zokogása a szívembe döfött, úgyhogy azt sem tudtam többé, mit gondoljak, sőt hüledezni kezdtem, hogy talán én voltam az oka mindannak, amit tett. De valójában mit is tett? Amikor eszembe jutott Dorieusz zavart arckifejezése és Mikon bűntudatos arca, megfeledkeztem Dionüszioszról, a vér elöntötte a fejemet, és ütésre emeltem a kezem. De a kezem félúton megállt, mert ugyanakkor észrevettem, milyen édesen és gyámoltalanul remeg szép teste a vékony ruhaanyag alatt, amint elkeseredésében zokog. És mi más történhetett, mint hogy két karjával a nyakam körül ismét eljött az a pillanat, amikor minden kívülálló eltűnt körülöttem, és úgy éreztem, hogy vele együtt egy felhőn nyugszom.
Egy pillanat alatt felfrissülve, hűs kezével megérintette verítékes homlokomat, és ezt kérdezte:
- Jaj, Turms, miért vagy mindig olyan rossz hozzám, bár ilyen borzalmasan szeretlek téged?
És festetlen arca nem hazudott. Komolyan beszélt.
- Arszinoé! - kiáltottam fel, nem akarva hinni a fülemnek. - Hogyan mondhatsz ilyesmit? Hát nem szégyelled magad, hogy tiszta szemmel nézel rám, bár éppen az imént derült ki, hogy a hátam mögött mindkét legjobb barátommal megcsaltál?
- Ez nem igaz - tiltakozott, de tekintete kerülte a tekintetemet.
- Ha tényleg szeretnél engem - kezdtem, de a bosszúság és a megaláztatás fojtogatni kezdte a torkomat, és képtelen voltam folytatni. Ő elkomolyodott, és egészen más hangon szólalt meg:
- Turms, bizonyára ingatag ember vagyok, ezt tudom. Hiszen nő vagyok. Mindenben talán nem lehetsz egészen biztos bennem, hiszen én sem vagyok mindig biztos magamat illetően. De az egyetlen dolog, amiben feltétlenül biztos lehetsz, most, mindig és örökké, hogy szeretlek téged, és csak téged. Máskülönben talán megváltam volna miattad egész eddigi életemtől?
Ezt olyan őszintén mondta, hogy éreztem, igazat beszélt. Keserűségem szomorúsággá enyhült.
- Mikon szavaiból kiderült, hogy... - kezdtem hozzá.
Puha tenyerével betapasztva a szám, így kérlelt:
- Ne folytasd. Ezt elismerem, és egyáltalán nem akartam. De csupán a te kedvedért tettem meg, Turms. Hiszen magad mondtad, hogy életveszélybe kerülsz, ha idő előtt kiderül, hogy nem is vagyok Aura.
- De Mikon azt mondta... - fogtam hozzá még egyszer.
- Igen, igen, természetesen - folytatta ő. - De az ilyen dologban a nő önbecsülése is jelent valamit. Ezt neked meg kell értened, Turms. Amikor a te kedvedért kénytelen voltam alávetni magam, csakugyan nem viselkedhettem úgy, mint egy alacsonyrendű szikul lány. Ő persze észrevette a különbséget, de az istennő jóvoltából nem fogott gyanút.
Aztán elgondolkodva hozzátette:
- Azonkívül Mikon sem ügyetlen mint férfi.
- Hallgass! - kiáltottam rá. - Nem átallsz még dicsekedni is! De Arszinoé, Arszinoé, mi közöd volt Dorieuszhoz?
- Természetesen beszélgettem vele, miután Tanakil beavatott az ő terveibe - ismerte el Arszinoé. - Ő remek férfi, és bármelyik nőt kísértésbe hozhatná. Ő talán félreértette az érdeklődésemet, és tehetek én róla, hogy szép vagyok?
- Tehát vele is - hördültem fel, és felpattantam a kardom után kapkodva. Arszinoé meg¬nyugtatott:
- Természetesen semmi rossz nem történt kettőnk között. Megmagyaráztam neki, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Ő bocsánatot kért, és megegyeztünk, hogy csak barátok vagyunk.
Mosolyogva a távolba nézett, és hozzátette:
- Bizony, Turms, politikai céljaiban még hasznot húzhat belőlem. Ő nem olyan ostoba, hogy megsértsen, és ezzel az ellenségévé tegyen engem.
Mereven néztem rá, és közben a szívemben a remény és a gyanakvás küzdött egymással.
- Esküszöl - kérdeztem végül -, esküszöl, hogy Dorieusz nem nyúlt hozzád?
- Nem nyúlt hozzád, nem nyúlt hozzád - ismételgette bosszúsan. - Ne hajtogasd egyre ezt az ostobaságot! Így vagy úgy talán egy kicsit hozzám nyúlt. De mint férfi, nem is csábít engem, nem. Ahogyan te gondolod, úgy egyáltalán nem. Erre esküszöm, bármelyik isten nevére kívánod.
- A szerelmünkre - eskettem meg.
- A szerelmünkre - ismételte meg pillanatnyi habozás után. De szemében a habozás rezdülése eldöntötte a kérdést. Felálltam, mielőtt megakadályozhatott volna benne.
- Jól van - mondtam -, akkor megyek és tisztázom az ügyet.
- Ne menj! - kiáltott fel ijedten, de amikor észrevette elhatározásom megingathatatlan voltát, sietve hozzátette: - Vagy menj csak. Így a legjobb. Tisztázd az ügyet, mivel nekem nem hiszel. De ilyen bánásmódot nem vártam volna tőled, Turms.
Könnyes, vádló tekintete tüske maradt a szívemben. De Dorieusz saját szájából akartam hallani az igazságot. Azt hittem, hogy máskülönben sohasem hagyna nyugodni a gyanakvás. Akkor még ilyen gyerekes voltam. Mintha Arszinoé mellett akár egyetlen pillanatra nyugalom költözhetett volna a szívembe.
Dorieuszra az udvaron találtam rá, amint a medence meleg vizében heverészett. A sárgás víz kénszagú volt, és a vízen keresztül izmos teste a ténylegesnél nagyobbnak látszott. A szívemet csitítgatva leültem a medence szélére, a lábam melengettem a vízben, és így fogtam hozzá:
- Dorieusz, emlékezz a delphoi versenypályára. Emlékezz, hogyan dobáltuk együtt a birka¬csontokat. Emlékezz Korinthoszra és a jóniai háborúra. A barátságunk bizony bárminél többet jelent. Mint férfi tudod, hogy a keserű igazság is jobb, mint a legédesebb hazugság. Nem tartok haragot irántad, ha megmondod az igazat. A barátságunk kedvéért, valld be, lefeküdtél Arszinoéval?
Dorieusz nem állta a tekintetemet. Miután egy ideig vonakodott, végül bevallotta:
- Nos igen, egyszer vagy kétszer. Hát aztán? Semmi rosszat nem akartam, nem tudtam ellenállni a csábításának.
Őszinte beismerése azt mutatta, hogy ezekben a dolgokban ugyanolyan gyerekes volt, mint jómagam, bár akkor ezt még nem értettem meg. A hidegtől borsódzó háttal kérdeztem:
- Erőszakkal kaptad meg?
- Még hogy erőszakkal, én? - meredt rám tágra nyílt szemmel Dorieusz. - Héraklész nevére, hát ilyen kevéssé ismered még őt? Hiszen mondtam már, hogy ellenállhatatlan a csábítása.
Ha egyszer már hozzáfogott, könnyített a szívén:
- Nehogy elmondd Tanakilnak! Egyáltalán nem szeretném megbántani őt. Bizony, Arszinoé maga kezdte a játékot az izmaimat csodálva. Azt mondta, hogy mint férfi a nyomomba sem léphetsz.
- Igen, tényleg? - mondtam elfulladt hangon.
- Igen - folytatta. - Tanakil állítólag eldicsekedett Arszinoénak az erőmmel, úgyhogy ő irigy¬kedni kezdett. Bizonyára magad is tudod, hogy nem kell sokáig cirógatni az ember lábikráját, hogy a kakas kukorékolni kezdjen. Őszintén szólva akkor képtelen voltam a barátságra vagy a becsület követelményeire vagy egyáltalán bármi másra gondolni. Folytassam?
- Elég - utasítottam vissza. - Értem már, pontosan értem.
De mégsem tudtam megérteni.
- Dorieusz - mondtam -, csak egyet nem tudok felfogni: ő maga azt állítja, hogy te mint férfi egyáltalán nem jelentesz kísértést számára.
Dorieusz hivalkodó nevetésben tört ki, rám pillantott, a vízben az izmait feszítgette, és így válaszolt:
- Szóval nem. Nos, tatán szánalomból mondta ezt, de csak hallottad volna meg láttad volna a saját füleddel és szemeddel.
Olyan hirtelen álltam fel, hogy csaknem fejest estem a medencébe.
- Legyen, Dorieusz - mondtam összeszorítva a fogaimat. - Egyáltalán nem haragszom rád, és nem is fogok haragot tartani ilyen semmiség miatt. De ne folytasd.
Menekültem, a szememből forró könnyeket ejtve, és abban a tudatban, hogy ezen a világon egyetlen emberben sem bízhatok többé, a legkevésbé Arszinoéban. Egyszer minden embernek el kell jutnia ehhez a keserű felismeréshez, ha nem éri be azzal, hogy csupán ökör vagy kos legyen. Ez ugyanúgy hozzátartozik az élethez, és ugyanúgy az ember osztályrésze, mint a kenyéren a hamu vagy a náthától könnyező szem.
De miután Tanakil fogadószobájába értem, megkeményítettem a szívemet. Furcsa meg¬könnyebbülés hatalmasodott el rajtam, mert hirtelen ráeszméltem, hogy Dorieusznak semmivel sem tartozom többé. Nem, a barátságunk nem kötött többé hozzá, mivel ő maga törte össze a barátságunkat, még ha nem volt is teljesen az ő hibája.
Amikor ismét a szobánkba léptem, Arszinoé lelkendezve felült az ágyban, és ezt kérdezte:
- Nos, Turms, kihallgattad már Dorieuszt? És szégyelled már gonosz gyanakvásodat?
- Még hogy én szégyelleném magam - mondtam csüggedten. - Milyen arcátlan tudsz lenni, Arszinoé. Dorieusz bevallotta.
- Mit vallott be? - kérdezte Arszinoé csodálkozó hangon, és feltérdelt az ágyon.
- Hogy lefeküdt veled egyszer vagy kétszer, hiszen ezt magad is tudod.
Az ágyra rogytam, és arcomat a két kezembe rejtettem.
- Miért hazudoztál nekem és tettél hamis esküt a szerelmünkre? Jaj, Arszinoé, soha többé nem tudok bízni benned.
Ő bizonykodva a tarkómra tette a kezét.
- De Turms, milyen szörnyű ostobaságot beszélsz? - kérdezte. - Hiszen Dorieusz nem vallhat be ilyesmit. Hát az a spártai közénk akar állni, gonosz gyanakvást ébresztve benned irányomban? Ezt nem értem.
Ösztönösen tiszta arcába néztem, reményre éhesen. A szememből kiolvasta a vágyat, hogy hinni akarok neki, mert szaporán magyarázkodni kezdett:
- Jaj, Turms, most már értem. Természetesen sebet ejtettem férfiúi hiúságán, amikor olyan állhatatosan visszautasítottam a közeledését. Így áll bosszút rajtam, hazudozva rólam, jól tudva, hogy te milyen hiszékeny ember vagy.
- Ne folytasd - kérleltem -, jaj, ne folytasd, Arszinoé, különben is halálosan elcsüggedtem már. Dorieusz nem hazudott. Őt jobban ismerem, mint téged.
Arszinoé a két kezébe fogta a fejem, és a szemembe nézett. De hirtelen megelégelte, eltaszította a fejemet, és rám förmedt:
- Legyen hát! Nem tudok tovább küzdeni a szerelmünkért, ha egyszer inkább hiszel másoknak, mint nekem. Egy szót se többet! Mindennek vége. Isten veled, Turms! Holnap visszatérek Erüxbe.
Erre ugyan mit mondhattam volna? Ugyan mi mást tehettem volna, mint azt, hogy a földre vetettem magam, és a bocsánatáért könyörögtem rút gyanakvásom miatt. Arszinoé a véremmé vált, és nem szabadultam tőle. Újra egy vakító felhő hátára kapaszkodtunk, és onnan letekintve a földön minden egészen kicsi volt, a hazugság és a csalás is.

3
Tehát kezdődött a hajózási évad, és a phokaiai férfiak, miután egész télen Himera falainak magasításán fáradoztak, türelmetlenül várták az indulást, a szeleket szaglászták, és az égi jeleket fürkészték. Dionüsziosz vízre bocsátotta új hajóját, és mindkét ötvenevezős hajón még erősebb tömítést és szurkolást végeztetett. Nem volt olyan evező, kötél vagy görcsös hajóborda, amit Dionüsziosz ne ellenőrzött volna a saját szemével. Esténként a hajósok már a fegyvereiket élesítették, a télen elhízott nehézfegyverzetűek pedig nyögve illesztgették magukra mellvértjüket, pikkelyes szoknyájukat és lábszárvédőjüket, és új lyukakat szúrtak a fűzőszíjakon. Az evezősök szemérmetlen búcsúdalokat énekeltek, és azok a férfiak, akik ősszel himerai nőkkel házasságot kötöttek, a fejüket vakarva kezdtek töprengeni, hogy valójában értelmes dolog-e egy gyönge nőt a tengeri utazás veszélyeinek kitenni. Becézőleg így beszéltek a feleségükhöz:
- Gyermeket vársz, és elnehezedtél már. A tenger szörnyebb, mint gondolod. Nem akarlak téged és születendő gyermekünket a türrhén hadihajók léktörőivel összetöretni. Légy hát türelemmel, mihelyt Masszíliába érek, üzenek neked.
Meggyőzően beszéltek, és őszinte kerek szemmel néztek feleségük szemébe. A feleségek sírva fakadtak, és gondolatban szörnyülködni kezdtek a tenger borzalmai miatt. A földön fekve és férjük térdét átölelve könyörögtek nekik, hogy maradjanak a biztonságos Himerában. De a férjek így fogadkoztak:
- Ennél jobbat nem is kívánnék. Ne keseríts el még jobban a sírásoddal. Hiszen a legszörnyebb esküt tettem Dionüsziosznak, a parancsnokomnak, és nem fordíthatok neki hátat, hogy esküszegőként éljek Himerában.
De Krinipposz elrendelte, hogy minden nős férfiú köteles a feleségéről gondoskodni, aszerint hogy a hajón milyen rangja és méltósága volt: evezőnként ötven drachmával, kardonként száz drachmával. Ezenkívül minden nőnek, aki télvíz idején Himerában teherbe esett, akár hajadon volt, akár feleség, tíz ezüstdrachmát kellett kapnia Dionüsziosz zsákmányából. Ettől a lelkiismeretlen kizsákmányolástól felbőszülve a tengerészek összeverődtek a vásártéren, és azt üvöltözték, hogy Krinipposz a leghálátlanabb tirannus és a legkapzsibb férfi, akiről valaha is hallottak.
- Hát talán mi vagyunk az egyetlenek Himerában, akiknek férfiszerszám van a két lába között? - kiáltották sírva. - Hiszen a saját jelképetek a kakas, és nem mi vagyunk a hibásak, ha a városod paráznasága ránk ragadt, bármilyen férfiasan igyekeztünk is féken tartani magunkat. Egész télen olyan gyilkos rabszolgamunkára fogtál bennünket, hogy esténként nem is volt erőnk a gyerekcsináláshoz, még ha akartuk volna, akkor sem. Ezenkívül magad szabtál olyan kegyetlen törvényt, hogy naplemente után tilos az utcákon dévajkodni. Mi mást tehettünk volna, mint hogy esténként ágyba bújjunk, és nem a mi bűnünk, hogy a város hajadonjai és férjes asszonyai is mellénk bújtak. Hiszen viszonoznunk kellett valamivel a vendégszeretetü¬ket, még ha nem is bírtuk volna erővel.
De Krinipposz befogta a fülét, és könyörtelenül rendelkezett:
- A törvény törvény, és az én szavam törvény Himerában mindaddig, amíg a szakállam remeg az államon. De szívesen megengedem nektek, hogy a hajókon magatokkal vigyétek a feleségeteket és a teherbe esett himerai leányokat is. Rajtatok áll a választás, és szabadon választhattok.
A zenebona alatt Dionüsziosz csendesen félrehúzódott, és nem kelt embereinek a védelmére. Hiszen még vizet és élelmiszereket kellett kapnia a hajókra, és mindenekelőtt vissza kellett kapnia kincseinket Krinipposz kőboltozatos kincstárából. Mialatt a férfiak a piactéren zajongtak, mindegyiket figyelmesen szemügyre vette. Amikor haragjukban letépték magukról a ruhát, a karjánál fogva hirtelen megragadta a leglármásabb evezőst, és dühösen ezt kérdezte tőle:
- Miféle jel van a hátadon?
Az evezős a válla fölött a lapockája felé pillantott, és lelkesen magyarázta:
- Ez szent varázsjel, és mosással sem tűnik el, hanem sebezhetetlenné tesz a harcban, és az egész varázslat csak egy drachmába került.
Egész sereg férfi gyűlt köréjük, hogy buzgón lehúzzák a ruhát a hátukról, és mutogassák, hogy ők is a lapockájukra vágatták ugyanazt a szent jelet. Dionüsziosz elkomorult, és így beszélt:
- Hiszen olyanok vagytok, mint a trák rendőrök, akik kék köröket vagdosnak az orcájukra. Hánynak van közületek ilyen jele, és ki csinálta ezeket?
Az emberek több mint felének sikerült egymással versengve megszereznie lapockájára a védő jelet, és a sebek még be sem hegedtek, mivel a vándorkuruzsló csak néhány napja érkezett Himerába. A jel holdsarló alakú kék vonal volt a bal lapocka szélén. A kuruzsló éles késsel metszette a sebet, szent kék festékkel dörzsölte be, szent hamuval törölte meg, és végül szent nyálat köpött rá.
- Hozzátok elém azt a kuruzslót, hogy megvizsgáljam a saját lapockáját - parancsolta fenyegetően Dionüsziosz.
Az emberek körülnéztek, és állították, hogy nemrég még szent jeleket vésett egy írótáblára a vásártér egyik sarkában, de hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem is került elő többé, bár a hajósok az egész városban keresték, és minden házban érdeklődtek utána. Ebből arra következtettek, hogy valóban szent kuruzsló volt, és azok az emberek, akiknek még nem sikerült a jelt megszerezniök a bőrükre, a megjelölteket bajtársiatlansággal vádolták, hogy nem szóltak idejében róla. Valamennyien el tudták mondani, hogy a férfi még fiatal volt, az arca pedig vörösesbarna, mint a föníciaiaké, noha hibásan görögül is beszélt.
A vizsgálat alatt Krinipposz arca eltorzult, és gyorsan a házába ment gyomorfájdalmakra panaszkodva. Dionüsziosz is olyan volt, mint akit elkapott a hasmenés, de semmi rosszat sem mondott az embereinek. Még aznap este a házunkba jött, csak a nagy hajó első kormányosa kísérte, és így beszélt hozzánk:
- Nagy bajban vagyunk a miatt a kék jel miatt. Éjszaka Krinipposz idejön, hogy tanácskozzék velünk, mivel a saját házát nem tartja megfelelő titkos tanácskozási helynek. Tartsuk a szánkat a saját dolgainkról, és hallgassuk meg őt.
- Terveimben nincs már semmi tisztázatlan - lelkendezett Dorieusz. - Örülök, hogy te is, Dionüsziosz, saját akaratodból csatlakozol hozzám, és nem kell megküzdenünk egymással a parancsnokságért.
- Így van, pontosan így - sóhajtotta türelmesen Dionüsziosz -, de egy szót se Segestáról Krinipposz füle hallatára. Akkor nem enged tengerre szállni bennünket. Nem egyezhetnénk meg, hogy én parancsolok a tengeren, te pedig majd a szárazföldön veszed át a parancsnok¬ságot? Hirtelen rohammal elfoglalhatjuk valamelyik part menti várost Erüx országában támaszpontunknak, hiszen a hajókra is kell gondolnunk.
Dorieusz töprengett, és elismerte:
- Talán így lesz a legjobb. De miután partra szállunk, nem lesz többé hajókra szükségünk. A biztonság kedvéért felgyújtjuk őket, nehogy bárkit elfogjon a kísértés, hogy megfutamodjék a csatában.
Dionüsziosz lehajtotta a fejét, hogy elrejtse arckifejezését, és helyeslőleg rábólintott. Mikont elfogta a kíváncsiság:
- Miért gyűlt meg a bajunk a miatt a kék jel miatt? Mit törődsz a kuruzslóval, aki azzal keresi a kenyerét, hogy becsapja a hiszékeny hajósokat?
Dionüsziosz megparancsolta a kormányosának, hogy őrködjék, nehogy ezúttal nők lopakodjanak hallgatózni az ajtófüggönyök mögé.
- A tengeren Himera előtt karthágói őrhajót láttak - mondta. - Azt hiszem, jelzőhajó, amely látótávolságban marad a várostól, hogy jelt adjon Karthágó hadihajóinak, amikor tengerre szállunk.
- De hiszen Himera nincs háborúban Karthágóval - vetettem ellen. - Éppen ellenkezőleg, Krinipposz Karthágó barátja, noha városának függetlensége fölött őrködik. Mi köze ennek a kuruzslóhoz vagy a jelhez?
Dionüsziosz vaskos mutatóujjával megbökte a bal lapockám alsó peremét, kegyetlenül mosolygott, és így magyarázott:
- Éppen ezen a ponton kezd hozzá Karthágó áldozópapja, hogy a kalózt elevenen megnyúzza. A fejét, a két kezét és a két lábát nem nyúzzák meg, úgyhogy a rab napokig életben maradhat, sőt még járkálhat is a saját lábán. Így büntetik a föníciaiak a kalózokat. De más szokásaik is vannak, ha akarod hallani.
Dorieusz meghökkent, Dionüsziosz folytatta:
- Valamiképpen lelepleződtünk, és Karthágóban tudják, hogy a zsákmányunk nem a ladéi tengeri csatából származik. Ezért a tengeren sehol sem vagyunk többé biztonságban. A karthágói hadihajók lesben állnak, indulásunkra várva. Bizonyára etruszk szövetségeseiket is értesítették róla, hogy mi kalózok vagyunk. Ez ugyan nem sokat nyom a latban, mivel tudjuk már, hogy a türrhének különben sem engednék meg, hogy a tengerükön átvitorlázzunk.
Mikon ittas volt, mivel reggel óta bort ivott. Két kerek orcája reszketett, amikor megszólalt:
- Nem vagyok gyáva ember, de belefáradtam a tengeri gyötrelmekbe, és azt hiszem, Himerában maradok, hogy orvosi mesterségemet folytassam, ha megengeded, Dionüsziosz.
Dionüsziosz felröhögött, megpaskolta a vállát, és kegyesen megengedte:
- Maradj csak, Mikon, más bajod nem eshet, mint hogy Krinipposz előbb vagy utóbb kénytelen lesz téged átadni a föníciaiaknak, és a bőrödet kiszögezik majd Karthágó tengeri kapujára. Bizony, a te arcodat és az én arcomat, Dorieusz és Turms arcát és legjobb kormányosaim arcát kémeik bizonyára az emlékezetükbe vésték már. De a föníciaiak nemcsak a mára gondolnak, hanem tíz évvel előre, arra az eshetőségre is felkészülve, hogy esetleg sikerül Masszíliába jutnunk.
- De hiszen nem hajózunk Masszíliába - szakította félbe Dorieusz.
- Persze hogy nem - nyugtatta meg Dionüsziosz. - Ők csak így hiszik, mivel ilyen értesülést szereztek. Erre az eshetőségre a közönséges embereket is kalóznak bélyegezték meg a kuruzs¬lónak azzal a nyúzási jelével, hogy ráismerjenek, bárhol és bármikor kerüljön is a kezük közé. A kalózoknak még a görögök sem nyújthatnak menedéket. Éppen ezért van olyan nagy bajban Krinipposz.
Két ujja közé csípte vállán a bőrt, mintha kíváncsi lett volna, milyen könnyen válik le, és így folytatta:
- Tehát még akkor is, ha eljutnánk Masszíliába, ahová nem megyünk, Dorieusz, még akkor is, a világ végén, fogatlan vénember korában valamelyik evezős egy teherhajón egy föníciai hadi¬hajó ellenőrzése alá kerülhet. No mutasd csak a lapockádat, mondják ők, és az a jel leleplezi, noha ő maga talán el is felejtette már, honnan eredt kis vagyonkája. Aztán a bőre hamarosan az egyik gerendán függ, teste pedig bőrtelenül vergődik a hadihajó hátsó bordázatához kötve, amíg a nap halálra nem perzseli, bár a föníciaiak olykor-olykor könyörületesen leöntik sós tengervízzel.
Szavaitól valamennyien elkomorodtunk. Dionüsziosz nevetett arckifejezésünkön, és szaporán megjegyezte:
- Az az ember, aki méhkasba dugja a markát, hogy lépes mézet faljon, tudja, mit tesz. Magatok is jól tudtátok, mit tettetek, amikor velem szövetkeztetek.
Ez nem volt egészen igaz, de semmi kedvünk sem volt vitába bocsátkozni vele. Jól meg¬értettük, hogy szőröstül-bőröstül hozzá kötöttük magunkat, legalábbis a föníciaiak szemében. És Dionüsziosz nem állhatta meg gúnyolódás nélkül:
- Így áll a dolog, Dorieusz, és valójában nem hiszem, hogy Karthágó elismerjen egy kalózt Segesta királyának, bármennyit vitatkozzál is velük Erüx országáról. A kalózkodás a leg¬súlyosabb bűn a karthágóiak szemében. Szerintük ehhez képest még az apagyilkosság is csak vidám csínytevés.
De Dorieusz hevesen közbeszólt:
- Ezen majd akkor törjük a fejünket, ha már Segesta királya leszek, amint azt a birkacsontok mutatták, és ahogyan magam is megesküdtem atyám szellemének. Bizonyára emlékszel, hogyan okádott tüzet a hegy, hogyan dübörgött a föld, és hullt a hamu a hajófedélzetre annak jeléül, hogy megpillanthattam atyám halálának földjét.
Mikon egyik boroskupát a másik után ürítette, hogy bátorságot öntsön a szívébe, és így vélekedett:
- Alaposabban fontolóra véve a dolgot, mégis követnem kell téged, Dionüsziosz, ha törik, ha szakad. Hiszen felszentelt vagyok, és ezenkívül mint orvos azonnal és fájdalom nélkül meg¬válhatok az élettől, ha minden rosszra fordul. Az orvos ugyan sérthetetlen, amikor Aszklépiosz kígyós botját tartja a kezében, de azt hiszem, nem állok majd oda érvelni, hanem hirtelen magam nyitom meg ütőeremet, ha a karthágóiak vagy a türrhének kezébe kerülünk.
Ebben a pillanatban a kormányos jelent meg az ajtóban, zavarában kezét dörzsölgette, és szólt, hogy a ház asszonya akar bejönni a barátnője kíséretében. Dionüsziosz megzavarodott, egy lépést hátrált, és felkiáltott:
- Ne, nem akarom látni azt a nőt!
De Arszinoé már futott is befelé olyan sebesen, hogy lobogott az ajtófüggöny. Féktelen elragadtatással csillogó szőrű állatot tartott az ölében, felém nyújtotta, és így kiáltott:
- Jaj, Turms, Turms, nézd, mit vettem!
Néztem a fújtató állatot, amelynek világított a szeme, és ráismertem, hogy macska, amit az egyiptomiak szentnek tartanak, úgyhogy más országokban nem sokat lehet találni belőle. De láttam macskát Milétoszban, ahol egyéb beteges szokásaik mellett az előkelő nők ilyesmit is tartottak otthonukban, bár ennél több eszük is lehetett volna. Már ezért sem csoda, hogy Milétosz összeomlott.
- Ez macska! - kiáltottam. - Nyomban tedd le ezt a veszedelmes állatot! Hát nem tudod, hogy puha mancsaiban éles karmok rejlenek?
Belém nyilallt a gondolat, mivel egyebek között azt is tudtam, hogy a macskák drágák, és sohasem sikerült bizonyságot szereznem afelől, hogy Arszinoé hogyan és honnan szerez pénzt a bevásárlásaihoz. De Arszinoé örömében nevetett, és felkiáltott:
- Jaj, Turms, ne légy megint gonosz! Vedd az öledbe, és simogasd meg, akkor érzed majd, milyen puha, és bizonyára megkedveled.
Az ölembe dobta a macskát. Ez fújva karmait a mellembe vájta, véresre karmolta a karomat, a fejtetőmre kapaszkodott, és égnek álló farokkal a föníciai háziisten vállára ugrott.
- Milyen jó előjel! - lelkendezett a belépő Tanakil, aki Arszinoét követte a fogadószobába.
Őszintén szólva féltem attól a ragyogó szemű ragadozótól, amely olyan fürgén mozgott.
- Arszinoé, megpróbáltam béketűrő lenni - mondtam a haragtól remegve. - De ez már sok! A szelíd leopárd háziállat, és vadászatra lehet használni. A macska viszont haszontalan állat, és veszélyesebb a leopárdnál. Máskülönben az egyiptomiak, akik mindent tudnak, nem félnének annyira tőle, és nem tisztelnék istenként. Vidd vissza tüstént oda, ahonnét vetted.
De Arszinoé felkapta a macskát, és a kezével simogatta, úgyhogy az állat lecsillapodott. Hogy jobban az ölében tarthassa, kéretlenül, mintegy véletlenül, leült Dionüsziosz heverőjének a szélére, bár igazat szólva a beszélgetéstől felhevülve még nem heveredtünk le, hogy a bort élvezzük.
Mint szigetlakó, Mikon még sohasem látott macskát. Kíváncsian közelebb lépett, és meg¬rökönyödött:
- Hallgassátok, hallgassátok csak, vagy talán a bor zúg a fülemben?
Ekkor valamennyien hallottuk. Miközben Arszinoé a macskát simogatta, az állat hasából emelkedő és süllyedő morgás tört elő, bár nem nyitotta ki a pofáját, és a fogait sem mutogatta. Attól a fenyegető morajtól megszeppenve egy lépést hátráltunk.
- Jaj, Turms, egész életemben egy ilyen csodálatos állatra vágytam - csacsogott Arszinoé. - Higgy nekem, ez egészen szelíd. Magad ijesztetted meg durva hangoddal, hogy félelmedben jajgattál, amikor az öledbe tettem. Gondold el, milyen puha gombolyagként alszik az ágyban az álmomat őrizve. A szeme úgy ragyog a sötétben, mint két védő fáklya. Nem tagadhatsz meg tőlem egy ilyen nagy örömet.
Orcám átforrósodott, amint Dionüsziosz, Dorieusz és Mikon szánakozó tekintetét éreztem.
- Nem jajgattam - utasítottam vissza. - És nem félek egy ilyen vadállattól. De haszontalan állat, és nem vihetjük magunkkal a hajóra, amikor azonnal tengerre szállunk.
- Inkább azt mondd, hogy a Hádészba szállunk - jegyezte meg gúnyosan Dionüsziosz. - No igen, nem hittem volna, Turms, hogy éppen neked jár el a szád a leggyorsabban.
- De hiszen az egész város tudja már, hogy tengerre szálltok - mondta ártatlanul Arszinoé. - Karthágó tanácsa azt követeli Krinipposztól, hogy vagy fogjon el, vagy kergessen el benneteket. Ezt az a kereskedő is tudta, aki kalitkában tartotta ezt az elbűvölő állatot, és füstölőszert égetett előtte. Éppen ezért adta el nekem ilyen olcsón, hogy szerencsét hozzon nekünk a tengeren.
Félreértette a pillantásomat, és felfortyant:
- Igen, igen, természetesen azért is, mivel szép nő vagyok, de ez nem az én hibám, és semmit sem tehetek, ha a férfiak meg akarnak ajándékozni, vagy portékájukat nagy engedménnyel adják el nekem. Értelmes férfi az ilyesmit csak előnyösnek tartaná. A csúf nő többe kerül a férjének, mint a szép nő, mert a csúfnak senki sem ad semmit ingyen.
De a híreitől annyira meghökkentünk, hogy nem is hallgattunk rá. Dionüsziosz mindkét kezét felemelte, és így fohászkodott:
- Az istenek legyenek hozzánk irgalmasak! Ezek után másban nem reménykedhetünk.
Némi töprengés után megszólaltam:
- Ez nyilvánvalóan a föníciaiak hadicsele. Ők tukmálták rá Arszinoéra a macskát, hogy szerencsétlenséget hozzon ránk. Nem föníciai volt a kereskedő?
Arszinoé dacosan az ölébe szorította az állatot.
- Éppen ellenkezőleg - mondta -, a kereskedő türrhén volt, és ezenkívül a barátod, Turms. A neve Lars Alsir. Ezért hitelbe adta nekem a macskát.
Ez könnyített a szívemen, mivel nem hittem, hogy Lars Alsir rosszat akarjon nekem. Dionüsziosz hirtelen vidáman felnevetett, óvatosan kinyújtotta hatalmas markát, és meg¬simogatta a macskát Arszinoé ölében. Az alattomos állat kiegyenesítette a nyakát, Dionüsziosz pedig a mutatóujjával az álla alatt vakargatta. Arszinoé hálásan fordította feléje mosolygó arcát.
- Ó, Dionüsziosz, te értesz meg engem a legjobban - kiáltott fel, és bizonyára Dionüsziosz nyakába vetette volna magát, ha a macska nem lett volna az ölében.
Ehelyett csak a fecsegést folytatta:
- Ugye szerinted is gyerekes ez a Turms, hogy nem látja, ami az orra előtt történik. Hiszen egyetlen föníciai kereskedő sem adhatta volna el nekem a macskát, mivel ők nem árusítanak többé, és felfogadták a város semmittevőit, hogy szekercével a markukban üldögéljenek az udvarukban. Pontosan így van, és a többi kereskedőnek is megtiltották, hogy nektek bármit is eladjanak, és azzal fenyegetőznek, hogy soha többé nem jön karthágói portéka Himerába, ha bárki elad nektek valamit, legyen az akár kenyér, akár aszalt füge. Szerintem ez bolondság. Hát nem az a kereskedők feladata, hogy eladják portékájukat, ahelyett hogy akadályozzák?
Szórakozottan a macskát simogatva Dionüsziosz magához hívta a kormányosát, és ezt a parancsot adta neki:
- Tüstént menj, és ébreszd fel Poszeidón papjait, és áldozz fel a nevünkben tíz ökröt, kerül, amibe kerül. Ha neked nem adnak el ökröket, bízd meg a papokat vagy valamelyik megbízható himerai lakost, hogy vegye meg őket a saját nevében, és fizesd meg a fáradozásukat. A lábszárcsontok meg a faggyú maradjon az oltáron, de a húst szállíttasd a hajókra még ma éjszaka.
Arszinoéhoz ezekkel az udvarias szavakkal fordult:
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak, de téged meg a macskádat nézegetve ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy tíz ökröt áldozzak Poszeidónnak. Ezt bizonyára megérted.
Arszinoé hamiskásan hunyorított a szemével, és így folytatta:
- Lars Alsir aligha merte volna eladni nekem a macskát, ha az emberek tudnák, hogy Turms barátnője vagyok. De hiszen senki sem tudja, ki vagyok, noha mindenki nagyon találgatja, amikor látnak, amint a városban járkálok, és egy kisfiú napernyőt tart a fejem fölé.
Nem tehettem mást, mint hogy a fejemet fogjam, mivel szigorúan megtiltottam neki, hogy elhagyja a házat, és magára vonja a figyelmet. Dionüsziosz megragadta a kezét, és kérlelte:
- Mondd, mit hallottál és mit láttál még a városban?
És Arszinoé mesélt:
- A kereskedők felmondták azt az állami kölcsönt is, amit Krinipposz tirannus vett fel a városfalak magasítására, úgyhogy az emberek nagyon nevetnek, és találgatják, mi lesz ebből, meg hogy eljönnek-e a föníciaiak, hogy ledöntsék a kész falat, ha nem kapják vissza a kölcsönt, amit adtak.
Hirtelen elkomorult, élesen rám nézett, és így szólt:
- Erről jut eszembe, hogy Lars Alsir beszélt nekem valamit Krinipposz fiának a lányáról, meg rólad, Turms. Tulajdonképpen mi dolgod volt azzal a lánnyal?
Természetesen éppen ebben a pillanatban rontott be Krinipposz legmegbízhatóbb fullajtárja, és zihálva jelentette ura érkezését. Nyomban utána maga Krinipposz nyomult be sarujával a kezében, és még csúnyábban lihegve. Mögötte jött ijedten Terillosz aranykoszorúval kopasz fejének leplezésére, és mintha a gonosz varázsolta volna elő, Küdippé. A leány láttán Arszinoé az öléből a padlóra dobta a macskát, és villámló szemmel felállt:
- Mióta szokás - kérdezte -, hogy bakfislányok férfiak után futkossanak? Himeráról bármit elhiszek, de azért mégsem hittem volna, hogy egy apa kerítő módjára maga kísérgesse a lányát egy férfi zaklatására, aki nem törődik vele, és aki ezenkívül még csak nem is méltó hozzá. Ezért még megfizetsz, Turms! A helyedben a föld alá süllyednék szégyenemben.
Fenyegetően egy lépést tett Küdippé felé, gúnyosan felnevetett, és így szólt:
- Hiszen még melle sincs! A két szeme is túlságosan távol van egymástól, és nagy a lába.
Mivel egyebet nem tehettem, az ölembe kaptam, és bevittem a szobánkba, bár erősen rugdalózott. A macska elsurrant mellettünk, és felugrott az ágyunkra, mielőtt Arszinoé után dobhattam volna, akit oly szilajul hajítottam, hogy elakadt a lélegzete, és kapkodnia kellett levegő után, miközben csaknem tisztelettel nézett rám.
- Jaj, Turms - suttogta végül -, hogyan viselkedhetsz velem ilyen durván? És ugye szereted azt a romlott lányt? Hiszen miatta jöttél Erüxbe. Miért csábítottál ok nélkül magaddal, hogy a játékszerednek tarts?
- Küdippé - mondtam véletlenül, annyira zavart voltam magam is. - Nem, akarom mondani, Arszinoé. Uralkodj már magadon, és tartalékold az erőd fontosabb dolgokra. Azt hiszem, még ma éjjel tengerre kell szállnunk, és holnap reggelre már a halak eledelévé válunk. Csomagold össze a holmidat, és imádkozz az istennőhöz, hogy készen légy, mert a hirtelen indulás pillanatában nem lesz már időm kérdezgetni tőled, mi hiányzik.
De ő megragadta köntösöm mellrészét, megrázott, és így kiáltott:
- Ne kertelj, csalárd Turms, hanem tüstént valld be, mi közöd volt ahhoz a lányhoz, különben megyek és megölöm őt. Hogy volt képed hozzá, és persze azt hitted, hogy én már alszom, miután hiába epedeztem utánad, mert szenvedélyedet erre a találkára akartad tartogatni, amit titokban szerveztél.
Volt annyira rossz a lelkiismeretem, hogy gyorsan rávágjam:
- Drága Arszinoé, nagyon tévedsz. Bizonyára még nálad is jobban megdöbbentem, amikor megpillantottam Küdippét, és nem értem, ostoba nagyapja miért hurcolja magával a lehető legtitkosabb tanácskozásra. Tőlem megtarthatod azt a macskát, és egy szót sem szólok többé miatta, ha nem engeded a közös ágyunkba feküdni. Lars Alsirt a barátomnak hittem, és nem tudom felfogni, hogyan fecseghetett neked badarságokat olyasmiről, ami említést sem érdemel.
Arszinoé lecsillapodott, és így beszélt:
- Lars Alsirról jut eszembe, hogy valamilyen üzenetet is küldött neked, de éppen most nem jut eszembe, mit is akart a tudomásodra hozni, úgy felizgattam magam, amikor tetten értelek. Hiszen jó is, hogy tengerre szállunk, ahol nem nyüzsögnek körülötted tolakodó lányok, hogy kísértésbe vigyenek, mivel, úgy látszik, ilyen könnyen el lehet csábítani téged.
Csak ekkor villant fel bennem az a lesújtó bizonyosság, hogy a hajón csupán férfiak lesznek körülöttünk, és hogy egy olyan nő, mint Arszinoé, megerőltetés nélkül és macska nélkül is pusztulásba viheti a teljes legénységű hajót.
- Arszinoé - kérdeztem -, nem félsz a tengertől?
Ő derűsen rám nézett, és így felelt:
- Egyáltalán nem, ha magammal vihetem a macskát.
- De - figyelmeztettem - a tengeren talán harcba keveredünk.
- Éppen erre várok - mondta Arszinoé -, és látni akarom, hogyan lóbálja Dionüsziosz a szekercét, és hogyan hasítja ketté Dorieusz a kardjával az emberek koponyáját, de azért neked mégsem kell elsőnek nekirontanod a lándzsáknak. Természetesen szerezhetnél valamilyen tiszteletre méltó sebet, egy egészen kicsit. De semmi bajunk sem esik, Turms. Hiszen velünk ez a macska, hogy jó szerencsét hozzon.
- A halhatatlanokra! - fohászkodtam őszinte csodálattal. - Bolond nő vagy, Arszinoé.
Ő becézőn a macska bundájához szorította az arcát, és kijelentette:
- Talán mégsem vagyok olyan kötni való bolond, mint hiszed, Turms. bizony, túl szép nő vagyok, semhogy bármi bajom eshetne. Még ha elsüllyedne is a hajónk, akkor is a tengerbe ugorhatok, annyit tudok úszni, és hiszem, hogy a föníciaiak utánam ugranak, hogy kimentse¬nek.
- Arszinoé - mondtam jeges szívvel -, hát valóban továbbra is élni akarnál, ha elesnék, vagy a saját szemeddel végignéznéd, hogyan nyúznak meg engem elevenen, ha fogságba esem?
Ő a fejét rázta, és így pörölt velem:
- Mindig a legrosszabbra gondolsz, te buta férfi. Légy nyugodt, senki sem nyúz meg téged, amíg én élek és lélegzem és nő vagyok. Ha viszont úgy rendeltetett, hogy meghalj a csatában, nem hiszem, hogy képes lennék tovább élni, hanem megölném magam.
A homlokát összeráncolva töprengett, és gyorsan hozzáfűzte:
- Természetesen egészen biztosra nem ígérhetem meg. Teljesen attól függ, hogy akkor éppen milyen hangulatban leszek, és hogy megharagítottál-e valamivel. Éppen most magam is szívesen tépkedném tüzes fogókkal a tagjaidat a miatt az utálatos Küdippé miatt.
- De Arszinoé - fogadkoztam kétségbeesve -, higgy nekem, ő semmit sem jelent számomra, és még fogókkal sem nyúlnék hozzá. Amióta veled találkoztam, egyetlen gondolatot sem pazaroltam többé Küdippére, és most, hogy viszontláttam, nem is értem, mi csábítót találtam benne. Egymástól távol álló két szeme ostoba külsőt ad neki, és tényleg nagy a lába, noha ezt magam nem vettem észre, amíg te rá nem mutattál.
Arszinoé az arcomba vájta a körmeit, és ezt visította:
- Ne emlegesd azt a Küdippét, vagy kikaparom a szemed! Az elébb is majd felfaltad a szemeddel, másként honnan vetted volna mindezt észre rajta.
Ruhájának mellrésze alá nyúlt, és így beszélt:
- Emlékszem már Lars Alsir üzenetére.
A csábos rejtekről fekete kőből faragott hüvelyk nagyságú tengericsikót kotorászott elő, átnyújtotta nekem, és így folytatta:
- Ezt küldi neked emlékül, bár nem sokat ér. Az adósságodat majd akkor rendezheted, ha a birodalmadba mégy, mondta ő gúnyolódva, úgyhogy a raktárából még néhány kis ékszert is kiválasztottam a macskán kívül. Ezenkívül nekem is ajándékozott egy arany tengericsikót, hogy biztosan átadjam neked ezt a hitvány kődarabot, és ne tartsam meg magamnak. Nem tudom felfogni, hogyan lehetett ilyen bizalmatlan irántam, bár egészen takaros kis tengericsikó.
- És az üzenete? - kérdeztem türelmetlenül.
- Ne sürgess! - kérlelt Arszinoé, és a homlokát ráncolva kutatott emlékezetében. - Csak meg¬zavarod a gondolataimat. Igen, azt mondta, nem hiszi, hogy bármi bajod történjék, de a földhöz kötötted magad, így mondta ő, és hozzátette, hogy amióta engem meglátott, egyáltalán nem is csodálkozik ezen. Ezért elkelhet a jó tanács. Ez a jó tanács, többször is elismételte, hogy megjegyezzem: Himera nyugati felén a szárazra vontatva Karthágó két hadihajója rejtőzik, a falakon kívül pedig Iakkhosz oltáránál készen áll a máglya. Az oltár mellett, hogy senki se csodálkozzék, mivégre áll ott, valójában azonban az a rendeltetése, hogy jeladásként meggyújtsák, ha éj idején hajóztok ki a tengerre. További hadihajók is úton vannak, mondta, úgyhogy a legokosabb eltűnni az útjukból.
Miután erősen töprengett, ezzel fejezte be:
- Ennyi az egész, úgyhogy fölöslegesen teszel nekem szemrehányást. Már össze is csomagoltam a holmimat, azt a keveset, amit a fukarságoddal dacolva sikerült szereznem. Egy ládikó meg egy láda elég is volt hozzá, kivéve természetesen néhány kosarat és két zsákot és néhány egészen kicsi batyut meg a ketrecet, amiben a macskát a hajóra viszem, és amit ráadásba kaptam tőle, hiszen nem volt többé szüksége rá, mivel nincs több eladó macskája, madarakat meg nem tarthat benne, mert benne maradt a macska szaga. Önfeláldozón és téged nem fárasztva mindent elrendeztem, és készen állok az indulásra, de te csak szemrehányásokat zúdítasz rám semmiségek miatt.
Sóhajtva kinyújtózott az ágyon, a legcsábosabb testtartásban, szórakozottan odébb tolva a macskát. De a hírek, amiket elmondott, fontosak voltak, és nem mertem ránézni.
- Mennem kell, Arszinoé - mondtam szorongva. - A tanácskozás megkezdődött, és Dionüsziosznak szüksége van rám.
- Még csak meg sem csókolsz búcsúzóul? - kérdezte gyenge hangon. - Hát ennyire vágyódsz, hogy lásd azt a nagy lábú lányt?
Behunyt szemmel lehajoltam, hogy megcsókoljam, és ő a mellére húzta a fejem éppen annyi időre, hogy élvezhesse, mennyire megnehezítette a távozásomat. Miután ezt megérezte, mindkét kezével ellökött magától, és szemrehányólag így beszélt:
- Jaj te, Turms, még egy ilyen veszedelmes éjszakán sem tudsz másra gondolni, mint mindig ugyanarra. Csak azt akarod tőlem, noha szeretnék a tanácsadód is lenni, és asszonyi bölcsességemmel segíteni rajtad.
Meglökött, hogy induljak, de a szeme diadalittasan ragyogott, amikor ismét végigheveredett az ágyon, és az ölébe vette a macskát.

4
Azt hiszem, Krinipposz tirannus kapzsiságában szívesen megtartotta volna a kincseinket, és Dionüszioszt embereivel együtt az ágyában ölette volna meg valamelyik éjszaka, ha merte volna. De maga is ravasz ember lévén, üdvös tisztelettel adózott Dionüsziosz ravaszságának, és sejtette, hogy mindig éber, és óvintézkedéseket foganatosított meglepetések esetére.
De a varázseszközeire tett eskü mégis jobban féken tartotta, mint a félelem, hogy maga is veszélybe kerül. Öreg, gyomorbajos ember volt, és olyan sokáig uralkodott szerencsésen Himerában Démétér szent eszközeinek a segítségével, hogy szerintem végül ő maga is kezdett hinni bennük. Jól tudva, hogy a halál rák módjára emészti a gyomrát, nem akarta esküszegéssel megsérteni az alvilágiakat.
Amikor visszatértem a fogadószobába, ő éppen ezért a legnagyobb barátságban vitatkozott Dionüsziosszal, hogy mekkora részt kapjon a zsákmányból. A már kiszabott bírságokon kívül mindennek még a tizedét követelte, hogy Dionüszioszt hagyja békében tengerre szállni a hajóival.
- Phokaiai Dionüsziosz - panaszkodott keservesen -, érts meg engem is. Te magad szabad vagy, és mehetsz, amerre akarsz. Én viszont, öreg és beteg ember, az egyeduralkodás nehéz kötelezettségeihez vagyok kötve, és senki nem is sejtheti, milyen drága mulatság az ilyesmi. Nekem kell megerősítenem a falakat, és felfegyvereznem a katonákat, templomokat kell építtet¬nem, fogadások és díszmenetek, kórusok, zenészek és áldozatok költségeit kell visel¬nem, és az egyeduralkodó sohasem róhat ki a városára olyan súlyos adóterheket, mint az a modern demokratikus város, amelyben a fenyegető veszély elhárítására és az istenek kiengesz¬telésére a népgyűlés kénytelen önmagát megadóztatni. Állandó szorongatott helyzetem miatt, amit az egyeduralkodás okozott ezekben az években, tényleg szeretném, ha egyszer Himera is kipróbálná azokat az új tanokat.
Néhány könnyet ejtett, és felsóhajtott:
- Ha felfognád, phokaiai Dionüsziosz, hogy politikailag milyen cifra csávába kerültem miattad, nem sajnálnál néhány drachmát. A kincseid hamarosan a tenger fenekén lesznek. Akkor vigasztalna téged az a gondolat, hogy legalább a tizedrésze örömet szerzett egy öreg beteg embernek. Ez a legkevesebb, amivel nekem tartozol, amiért ilyen sok gondot és bajt okoztál nekem, embereiddel a züllést terjesztetted a városban, a környéket is kiettétek mindenéből, és úgy felvertétek mindennek az árát, hogy a szép idők sohasem térnek vissza többé Himerába.
Dionüsziosz emlékeztette Himera falainak a növelésére, és azt mondta, hogy inkább Krinipposz tartozik neki, mivel ő az embereivel egész télen fáradságot nem kímélve minden tőle telhetőt megtett, hogy az egészen közeli jövőben Himera lélekszámát is növelje phokaiai tengerész¬vérrel. Az árak drágulásának maga Krinipposz az oka, mivel csökkentette a kakasveretű himerai ezüstpénz súlyát, hogy becsapja a tengerészeket.
Krinipposz belefáradt, a gyomrát tapogatta, és így szólt:
- Nem győzök tovább vitázni veled, bár az istenek is szörnyülködnek hálátlan kapzsiságod miatt. De azért bizonyára hagysz illendő búcsúajándékot nekem meg élhetetlen fiamnak, aki más említésre méltót nem tudott világra hozni, mint Küdippét.
Dionüsziosz elé tolta Küdippét, és így panaszkodott:
- Engem mellőzhetsz, és a fiamba akár bele is rúghatsz, ha induláskor annál bőkezűbben megemlékezel Küdippéről.
Küdippé karját fogta, és olyan szeretettel nézte a leányt, hogy maga is elszégyellte magát, miután észrevette pillantásunkat, és sietett magyarázkodni:
- Bizony, Küdippé házasságának kell biztosítania Himera függetlenségét, ezért ő reméli, hogy ti gyarapítjátok a hozományát, bár túlságosan büszke és szemérmes, semhogy közvetlenül ilyen kéréssel forduljon hozzátok.
Küdippé csábító mosollyal sorban ránk pillantott, de amikor hűvösen számító leánytekinteté¬vel találkoztam, siettem elmondani Arszinoétől kapott értesüléseimet. Abban a pillanatban belépett a kormányos, és jelentette, hogy Poszeidón oltárán már lobog az áldozati tűz, és az ökröket levágták. Dionüsziosz parancsot adott neki, küldjön embereket a városon kívülre, hogy öntsék le vízzel és szórják szét Iakkhosz oltáránál az előkészített máglyát, és hogy a lehető legnagyobb csendben gyűjtse össze az embereket szállásaikról.
Krinipposz felhagyott a siránkozással, amikor észrevette, hogy komolyra fordult a dolog, és éles gúnnyal így szólt:
- Ma éjszaka bizony áldom azt a törvényt, amit hoztam, és ami megtiltja a város lakosainak, hogy naplemente után az utcán járjanak. A papok áldozati tevékenységére nem vonatkozik a törvény, és ha az embereid az utcán rendőrrel találkoznak, nyugodtan verjék orrba, ahogyan eddig is megtették. Ezért azok a sokat szenvedett szerencsétlen emberek inkább hátat fordítanak és odébbállnak, ha véletlenül azt látják, hogy közületek valaki éjjel az utcán sompolyog.
Megegyeztek, hogy Dionüsziosz legmegbízhatóbb emberei a kora hajnali órákban erőszakkal megostromolják Krinipposz házát, leütik az őröket, és feltörik a kincstárat. A búcsúajándéko¬kat szétszórva a padozaton és a folyosókon hagyhatjuk, mintha a nagy kapkodásban néhány kosár vagy zsák kiszakadt volna.
- De a házam őreit nem szabad megölnötök - figyelmeztette. - Ők megbízható emberek, és elég, ha megkötözitek őket, és megakadályozzátok, hogy kiáltozzanak. A városkapunál viszont kedvetekre megölhettek néhány őrt, és vért locsolhattok magatok körül, hogy minden hihetőnek tűnjék. Úgy rendeztem, hogy ezen az éjszakán ott nagyszájú emberek legyenek őrségben, akiktől ilyen vagy olyan okból meg akarok szabadulni. Az egyeduralkodónak magának nem szabad vért ontania, mivel az ilyesmi gonosz félelemérzetet kelt a népben. Ezért megtehetitek nekem ezt a szívességet, és ugyanakkor magatokon is segíthettek vele.
Gyomorfájdalmai ellenére vihogva nevetni kezdett, és gyér szakállát simogatta.
- Nem tudom, elhiszik-e majd a föníciaiak, hogy te embereiddel és kincseiddel együtt erőszakkal törtél ki a városból a tengerre - mondta. - De a karthágói tanács tapasztalt férfiakból áll, és jobban kedveli a békességet meg a kereskedelmi kapcsolatokat, mint a hiábavaló viszályokat. Ezért az ügy megfontolása után hamar rájönnek majd, hogy minden érintett fél számára az a legelőnyösebb, ha elhiszik, amit el akarok hitetni velük. Így nem esik folt a jó híremen, noha egész télen kalózokat oltalmaztam a városomban.
Küdippé kezével megcirógatta az orcáját, és így kérlelte:
- Drága nagyatyám, ne fáraszd magad ilyen sok fölösleges beszéddel. Minden rendbe jön és jóra fordul, mihelyt hazatérünk, és bebújsz az ágyba, és a füledre húzod a takarót, úgyhogy semmit sem hallasz majd abból, ami történik. De bizonyára megengeded, hogy búcsúzóul megcsókoljam ezeket a bőkezű férfiakat, és szerencsés utat kívánjak nekik.
Karját Dionüsziosz bikanyaka köré fonta, és hosszasan csókolgatta szakállas száját, bár igazat szólva Dionüsziosznak ebben a pillanatban egészen másutt járt az esze. Dorieuszt is megcsókolta, meg Mikont is, de engem utoljára hagyott, elém lépett, lábujjhegyre állt, és fürkészőleg a szemembe nézett. Egy szót sem szólva hirtelen úgy beleharapott a számba, hogy az ajkamhoz kaptam a kezem. Olyan csúnyán megharapott, hogy az ajkam nyomban meg¬dagadt, és nem az éjszaka veszedelmeire, hanem boldogtalanul inkább arra gondoltam, hogyan fogom ezt megmagyarázni Arszinoénak.
Miután búcsút vettünk Krinipposztól, hosszú életet kívántunk neki, és köszönetet mondtunk páratlanul értékes vendégszeretetéért, boráldozatot mutattunk be Héraklésznek és Tanakil föníciai háziistenének is. Miközben áldoztunk, Dorieuszból kitört a sokáig visszafojtott édes nevetés.
- Bizony szeretném látni Krinipposz képét - mondta -, amikor majd a fülébe jut, hogy partra szálltunk Erüx országában, és hadjáratot indítottunk Segesta ellen. Többet kell majd magyarázkodnia a karthágói tanácsnak, mint hiszi.
Dionüsziosz bólogatott bikafejével, és ráhagyta:
- Úgy bizony, nekem is erősen nevethetnékem támadt. Mihelyt a tengerre érünk, eldöntjük, merre indulunk, és hogyan vezetjük félre Karthágó hadihajóit.
Olyan nagy volt Dorieusz önteltsége, és a tervei annyira elvakították, hogy szeretetteljesen megveregette Dionüsziosz hátát, és így beszélt:
- A tengeren te vagy az úr. Tulajdonképpen örülök neki, hogy lelepleződtünk Karthágó szemében. Különben a hajókra jutva a levertség pillanatában talán kísértésbe estél volna, hogy mégis Masszíliába vitorlázzunk. Így semmit sem vesztesz azzal, hogy nyílt háborút viselsz Erüx országának meghódításáért, mivel Karthágó különben is megnyúzatna téged.
Dionüsziosz beérte annyival, hogy ráhagyja:
- Te mondod, és úgy beszélsz, mint egy igazi Héraklész-ivadék.
Dorieusz mindent szó szerint vett, de gyanítottam, hogy Dionüsziosz azt akarta mondani, hogy Héraklész az őshatalmak örökségeként megkapta ugyan az erőt meg a szilajságot, de észből nem sok jutott neki.
Igyekeznünk kellett, és Dionüsziosz magával vitt, hogy a lajstrom alapján összehasonlítsam, nem emelt-e el Krinipposz méltányosnál többet a kincsekből. Dorieusz kijelentette, hogy a betörés meg a gyilkosság nem méltó hozzá. Az éjszaka hátralévő perceit arra akarta használni, hogy elbúcsúzzék a feleségétől, Tanakiltól, és hogy véglegesen megegyezzék vele, milyen üzenetekre és jeladásokra lazítsák fel Tanakil fiai Segestát és az erdei szikánokat Erüx országában. Készségesen megígérte, hogy Arszinoét a holmijával együtt a hajóra kíséri, de nem bíztam meg benne maradéktalanul. Ezért arra kértem Mikont, tartsa szemmel, és gondoskodjék róla, hogy a macska is vele jöjjön.
Minden gyorsan és rendben ment végbe, ahogyan megegyeztünk, és Krinipposz tirannusi házának őrei nem fejtettek ki ellenállást, hanem szó nélkül átadták fegyvereiket. Dionüsziosz emberei megkötözték őket, és örömest rugdosták őket kékre-zöldre, mintha heves ellenállást fejtettek volna ki. A takarékos Krinipposz elöl hagyta a kulcsot, hogy ne kelljen feltörnünk a kincstár drága és bonyolult zárát. Rátaláltunk megfogyatkozott kincseinkre, és a hajósok terhük alatt imbolyogva kihordták a városkapun, miközben a parti őrök nevetgélve gúnyo¬lódtak éjszakai erőfeszítéseiken. Néhány nehezen szállítható tárgyat Dionüsziosz szétdobált a padozaton ajándékul Krinipposznak és családjának. De ezt inkább a jó híre miatt tette, mint kötelességérzetből, mivel jómagamat is jogos harag öntött el, látván, hogy Krinipposz milyen sokat szerzett meg potom áron a kincsből.
Dionüsziosz nyugalomra intett, és kioktatott, hogy a kalózmesterségben a zsákmány megszerzése önmagában véve nem olyan nehéz, mint bármilyen áron túladni a vérrel bemocs¬kolt tárgyakon. Ő már eleve figyelembe vette veszteségünket, amikor a kincset Krinipposz gondjaira bízta.
A hajósoknak volt mit cipekedniök, bármilyen sokan voltak is. A hajókra szállították Poszeidón ökreinek áldozati húsát, és azt hiszem, az utolsó pillanatban önbíráskodást folytattak a városban, mivel több házból szomorú jajkiáltásokat hallottunk. De Dionüsziosz szemet hunyt, mivel a hajó olaj- és borsókészletét fel kellett tölteni, és azt sem vette rossz néven, hogy a hajósok borostömlőket is visznek a hajókra. Amikor a nők nagyon csúnyán jajveszékeltek, csak ennyit mondott:
- Az asszonyok siratják tengerre szálló férjüket, de a sírás és a jajgatás a nő természetes joga, és ezt nem tagadhatjuk meg tőlük. Hamarosan nevetni fognak örömükben, amikor erős újszülöttet ringatnak majd az ölükben. Azt hiszem, felejthetetlen emléket hagyunk magunk mögött Himerában.
Ezekből a szavakból észrevettem, hogy ő is bánatos, arra a sok jóra gondolva, amit Himerában átéltünk. Utolsónak mentünk ki a kapun. Miután meggyőződött róla, hogy Dorieusznak, Mikonnak és Arszinoénak is sikerült hajóra szállnia, Dionüsziosz jelt adott az embereinek, és ők hirtelen és meglepetésszerűen megölték az őröket, akik olyan kárörvendve vigyorogtak ránk. A megegyezés szerint a hajósok bőségesen belocsolták vérrel a földet, és ezt szívesen tették, hogy enyhítsék az indulás szomorúságát. Fáradságot nem kímélve végül emlékbe lefeszítették a városkapu szemöldökkövéről a kőkakast, és azt is a hajóra vitték.
Körülöttünk sóhajtozott a tavaszi éjszaka, a parti köveken lélegzett a tenger, és áztathattuk a lábunk, hogy felkapaszkodjunk a már szabadon ringó parancsnoki hajóra. Olyan sötét volt, hogy csak egymás árnyát láttuk. Amikor az imbolygó hajót a két lába alatt érezte, Dionüsziosz táguló orrlyukakkal szaglászta a szelet, észak és nyugat felé tekintett, és megszólalt:
- Turms, te szélcsináló, használd az erődet, és támassz nekünk megfelelő szelet, ha nem akarod a saját szemeddel látni, hogyan csúszik az a fehér bőröd a lábad elé!
Szerintem csak tréfából mondta ezt, és nem gondolta komolyan, mivel nem állíttatta fel az árbocrudakat, hanem minden embernek külön-külön parancsot adott, hogy helyezzék harci készültségbe a hajót, és engedjék vízbe az evezőlapátokat. Loccsanó evezőkkel mindkét ötvenevezős hajó elénk siklott, és árnyként eltűnt a sötétben, úgyhogy hamarosan csak a taktusverők pajzsának óvatos dobogását hallottuk a víz fölött. Aztán Dionüsziosz parancsot adott saját evezőink használatára, és utasította a kormányosokat, hogy legyenek résen. Három sorban merültek a vízbe az evezők egymásba gabalyodva, és a fedélzet alól jajgatásokat hallottunk, amint az új hajón összezsúfolt emberek hüvelykujja az evezőnyelek közé szorult. Imbolyogva indultunk neki, s távolodtunk a parttól, és a szárazföld felöl érkező néhány szélroham segített bennünket, hogy ne fussunk zátonyra, míg végül az emberek úrrá lettek az evezőkön, és a hajó kezdett engedelmeskedni kormánylapátjainak.
Így keltünk útra Himerából, és a válás szomorúsága forró könnyeket csalt a szemembe. De azt hiszem, nem Himera miatt sírtam, hanem tulajdon rabságom miatt. Csak amikor Dionüsziosz szelet kért tőlem, akkor értettem meg, mire célzott Lars Alsir, amikor azt mondta Arszinoénak, hogy a földhöz kötöttem magam. Arszinoé a földhöz húzott, összezavarta a gondolataimat, felkavarta a szívemet, és fontossá tette számomra a jelentéktelen dolgokat. Amikor a szél hívá¬sára gondoltam, éreztem testem szörnyű súlyát. Arszinoé érkezésével eltűnt belőlem az erőm.
Észrevéve, milyen keservesen zihálok, Dionüsziosz megveregette a tarkómat, és így szólt:
- Ok nélkül ne erőlködj. Jobb is, ha először az evezőkkel kezdjük, hogy megszokjuk az új hajót, és tudjuk, hogyan áll ellen a hullámoknak. Különben egy viharos szélroham magával ragadhatja az árbocrudat, felboríthatja és elsüllyesztheti a hajót.
- Merre tartunk? - kérdeztem.
- Ezt bízd Poszeidónra - mondta jóindulatúan. - De felőlem ellenőrizheted, hogy a téli lustálkodás alatt nem rozsdásodott-e be tokjába a kardod. Hát először is a legegyenesebb úton odamegyünk, és üdvözöljük azt a két karthágói hadihajót, mert azt hiszem, erre számítanak a legkevésbé. Időtöltésből végighalásztam ezeket a partokat, és a halászokkal együtt követtem a kerek tonhalak raját. Ismerem hát nyugaton a parti jeleket, és sejtem, hol az a kis öböl, amelybe a karthágói hajóparancsnokok bevontathatták a hajóikat, ha rátermett tengerészek. Ha nincs igazam, és ott nem találok rájuk még napfelkelte előtt, szemen köphetsz.
- Azt hittem, a sötétben a tengerre igyekszel, hogy félrevezesd őket - csodálkoztam. - Hiszen vízzel öntetted le a jelzőmáglyájukat. Virradatra már messze járhatnánk, és láthatatlanok lehetnénk.
- Hogy a nyomunkba szegődjenek, mint a kopók - mordult fel fitymálóan Dionüsziosz. - Nem, két hajóval nem gondolnak csatára, hanem csak arra, hogy lekössenek, és az érkező hadihajók torkába hajtsanak bennünket. Miért ne használnám ki az alkalmat? Embereim a legjobb erőben vannak, és csak frissítő győzelemre van szükségük, hogy kiszellőztessék szívükből az útra kelés bánatát. Az evezősök is gyorsabban hozzászoknak az evezőkhöz, ha tudják, azért kell húzniuk, hogy elkerüljék a hullámok között sistergő bronz lékverő gyilkos öklelését. De ha neked valami kifogásod van a harc ellen, Turms, menj csak a fedélzet alá, és bújj Arszinoé mellé.
Mialatt a sötétben a szárazföld és a tenger között hajóztunk, és a lábam alatt a hajó ringott a hullámokon, szörnyű szorongás töltötte el a szívemet. Nem tudtam, hogyan hatnak a hajó mozgására a tengeráramlatok és az árapály, nem tudtam a felhőkből olvasni, mint Dionüsziosz, és a szél sem engedelmeskedett többé nekem. Csupán sár és test voltam, nem hittem, hogy a villám szentelt fel engem. Minden, ami körülöttem történt, zavaros véletlen volt. És nem vigasztalt, hogy a fedélzet alatt biztonságban vár rám Arszinoé, hanem az a biztos tudat, hogy mennyi bánatot és élvezetet hoz nekem, ha vele élhetek, a legfájdalmasabb gyötrelem volt a szívemben, mialatt a hajó a sóhajtozó tenger sötétségében imbolygott.
Egy idő múlva a hajókorláthoz mentem, leültem a fedélzetre, belekapaszkodtam a kötél¬hágcsóba, és kínomban a tengerbe hánytam. Utána jobban éreztem magam.
Azt hiszem, Dionüsziosz rövid hajózása a tavaszi hajnal sötétjében hajózási tudományának nagyszerűbb bizonyítéka volt, mint hajóink megmentése az őszi tenger mélységeitől, bár akkor még nem fogtam fel. Amikor pitymallani kezdett, mind a három hajónk együtt volt, és egyenesen a kis öbölbe eveztünk, ahol a föníciaiak riadókürtjei nyomban felharsantak, és a bronzdobok peregni kezdtek. Karthágó mindkét hadihajójának megfigyelői éberen őrködtek, de azt hiszem, eleinte nem hittek a saját szemüknek, amikor a derengéssel együtt kísértetiesen előbukkantunk a tenger árnyai közül. Mégis voltak annyira rátermett tengerészek, hogy sikerült mindkét hajót a vízre ereszteniök, és a legénységet fegyverbe szólítaniok, mielőtt a védett kis öbölbe befutottunk volna. Látván, hogy az új háromsorevezős hajó hatalmasan és félelmetesen közeledik, két oldalán a két ötvenevezőssel mint két kopóval, azok a könnyű hadihajók bizonyára szívesebben kereket oldottak volna, hogy távolról kövessenek bennünket. De a meglepetés zűrzavarában a hajók parancsnokai és kormányosai ellentmondó parancsokat kiabáltak, a taktusverők kapkodtak, és az evezők egymásba gabalyodtak.
Dionüsziosz bátorítólag üvöltött az embereinek, és velünk maradt elképesztő szerencséje, úgyhogy a még bizonytalanul evező hajónk szinte bűvölve követte a kitérni igyekvő föníciai hajót, és puszta súlyával tojáshéjként roppantotta össze a part menti köveken, ugyanakkor annyira csökkentette saját lendületünket, hogy nem futottunk ki a partra. A phokaiai férfiak számára ismerős hangként borzalmas halálüvöltés tört fel alólunk, a nehézfegyverzetű karthágóiak elmerültek a tengerben, az evezősök pedig a vízbe ugráltak, hogy a szárazföldre meneküljenek. A szétzúzott hajóról csupán néhány íjász próbált kárt tenni bennünk, de Dorieusz elhajította lándzsáját, és az egyiket a hajópallóhoz szögezte, a másikat pedig az evezősök verték a vízbe evezőikkel.
Az elkerülhetetlen pusztulás közeledtének láttán a másik föníciai hadihajó visszaevezett a partra, és legénysége a hajóról a part menti erdő védelmébe menekült. A megsemmisült hajó legénységének életben maradt tagjai követték őket, és a parti bozótból hamarosan nyílvesszők kezdtek surrogni. A fedélzeten csak nagy üggyel-bajjal sikerült megvédenünk magunkat pajzsunkkal, és az evezőnyílásokon berepülő nyílvesszők megsebesítettek néhány evezőst, úgyhogy Mikonnak, nagy örömére, akadt dolga a fedélzet alatt. Olyan sűrűn és pontosan szálltak a nyílvesszők, hogy Dionüsziosz gyorsan hátrafelé irányította hajónkat a nyílt vízre, és így szólt:
- A föníciaiak ősi szokása szerint több íjászuk van, mint kardforgató emberük. De nem gyávaságból vonulok vissza messzebbre. Óvakodnom kell attól, hogy a hajó léket kapjon a parti köveken.
Ezalatt a karthágóiak hónuk alá nyúlva sebesültjeiknek, a vízből a partra vonszolták őket, bátorítólag kiáltoztak egymásnak, az öklüket rázták felénk, és szitkokat kiabáltak különböző nyelveken, többek között görögül is. A legtöbben vörösesbarnák voltak, de négerek és szakálltalan férfiak is akadtak közöttük. Dorieusz haragjában a pajzsát mutogatta nekik, és ezt az indítványt tette:
- Szálljunk partra, és öljük meg őket! Hiszen szégyenletes dolog ilyen sértéseket eltűrni, bár már megfutamítottuk őket.
Dionüsziosz töprengve nézegette őt, és így szólt:
- Ha partra szállunk, ők gyorsabban futnak nálunk, és az erdő rejtekébe csalogatnak, hogy ott egyenként öljenek meg. Abból a hajóból, amit felfordítottunk, már a legjobb akarattal sem lehet használható hajót csinálni, de azt az épen maradt hajót fel kell égetnünk még akkor is, ha a füstje elárulna bennünket. Nem akarom, hogy a sodorvizemben utánam kémkedjen.
- A gyújtogatás ugyanolyan dicső katonai tett, mint az öldöklés - szólt Dorieusz. - Engedj engem a partra, hogy dicsőségemet gyarapítsam. Távol tartom a karthágói férfiakat, amíg valaki tűzszerszámmal felszerelve lángokba borítja a hajót.
Dionüsziosz tátott szájjal nézett rá, de sietett szaporán beleegyezni:
- Többet nem is kérek. Magam kértelek volna erre a kis szívességre, ha nem tartottam volna tőle, hogy az ilyesmit méltóságodon alulinak tartod. Tényleg neked van a legszélesebb pajzsod és a legerősebb vérted, és a legkiválóbb harcos vagy csapatunkban.
Dorieusz tüstént körbekiabált, megérdeklődve, hogy kíséretében ki akar feledhetetlen hírnevet szerezni magának. De a phokaiai férfiak más néznivalót találtak. Csak miután Dionüsziosz megjegyezte, hogy a hadihajón olyasmi is akadhat, amit érdemes elrabolni, akkor jött közelebb az egyik ötvenevezős hajó, a fedélzetére vette Dorieuszt, és farral a partnak evezett, úgyhogy ő fegyverestül a szárazföldre ugorhatott a hajó magas tatjáról. A gyújtogatásra vállalkozó két ember tűzszerszámjával gyorsan felkapaszkodott a biztonságos karthágói hajóra, az ötven¬evezős hajó pedig távolabb evezett, nehogy tüzet fogjon. Dionüsziosz odakiáltott a tűzcsiholóknak, nyugtatgatván őket, hogy nem kell sietniök.
Amikor látták, hogy Dorieusz kihívóan egyedül áll a parton a pajzsával és egy nyaláb súlyos lándzsával a hóna alatt, a karthágóiak egy pillanatra annyira megdöbbentek, hogy abbahagyták az ordítozást. Dorieusz dühösen kiáltott, toporzékolt, és csatára hívta őket. Az erdő védel¬méből nehézfegyverzetű harcosaival csak akkor rontott elő hajójának megmentésére a hadihajó parancsnoka, amikor látta, hogy feketére és vörösre mázolt hajójáról füstoszlop emelkedik a magasba. Ők húszan voltak, és éktelen haragra gerjedve egymást megelőzve futottak Dorieusz felé. Dorieusz pontosan röpítette el gyilkos lándzsáit, és négyet közülük megölt vagy annyira megsebesített, hogy a földre rogytak. Aztán kirántotta hüvelyéből a kardját, és mivel nem győzte bevárni őket, futott az életben maradottak elé, bömbölő hangon ősapját, Héraklészt szólítva, hogy szemtanúja legyen. A támadók megdöbbentek, és néhányan közülük futásnak eredtek, de a többieket Dorieusz megölte, és elsőnek a hadihajó parancsnokát, aki égő hajója miatt a dühtől elvakultan rohant a spártai kardjába.
Ennek láttán Dionüsziosz nagyot káromkodott, megrángatta a szakállát, és felkiáltott:
- Micsoda harcos! Miért is kellett a fejére kapnia azt az evezőütést Ladéban!
Lélegzetvételnyi időhöz jutva Dorieusz lehajolt, hogy kitépje az aranykarikákat a karthágói hajóparancsnok füléből, és az oroszlánfejes láncot is leszedte a nyakából. Aztán csak nagy üggyel-bajjal tudta pajzsával kivédeni a nyilakat és a dárdákat, amelyekkel az erdő védelméből a föníciaiak próbálták megfutamítani. Pajzsa lehanyatlott a belefúródott dárdák súlyától, és a hajóig hallatszott, hogyan pattognak le a nyílvesszők mellvértjéről, védőszoknyájáról és lábszárvédőiről.
Eközben a két phokaiai férfi a hadihajón felszította a tüzet, és gondosan átvizsgálta a hajó fülkéit. Csak ezután törték össze az olajoskorsókat, és a lángok a magasba csaptak.
A parton Dorieusz vassarujával rúgta ki pajzsából a dárdákat, de a következő pillanatban már a combjából egy nyílvesszőt téphetett ki, egy másik pedig a száján ment be, és átütötte az orcáját, miközben ő nyitott szájjal üvöltözött. A föníciaiak diadalittasan felkiáltottak, és újra csoportosan futottak feléje az erdő védelméből, de ő enyhén sántikálva olyan hatalmasan és bőszen rontott rájuk, hogy hanyatt-homlok megfutamodtak. Hallottuk, amint futás közben istenükhöz, Melkarthoz fohászkodtak.
Ezt a hihetetlen látványt nézve Dionüsziosz keserves sírásra fakadt, és megszólalt:
- Nem tudom nézni, hogy egy ilyen bátor ember oktalanul és méltatlan küzdelemben elessen, bár valamennyiünk számára jobb lenne.
Ebben a pillanatban tudtam, hogy titokban magam is Dorieusz elestében reménykedtem. Azért néztem a harcát olyan szörnyű bűntudat hatalmában, meg sem kísérelve, hogy a segítségére siessek. Most már késő lett volna, mert Dionüsziosz odakiáltott az ötvenevezős hajónak, és parancsot adott, hogy evezzen vissza a partra Dorieuszért. Ebből is megértettem, hogy Dionüsziosz eredetileg a parton akarta hagyni Dorieuszt a halál torkában. De felfogta, hogy jó híre nem viselné el, ha Dorieuszt ilyen bátor küzdelem után cserbenhagyná.
Az ötvenevezős hajó a partra farolt hát, elkerülve a lángokban álló hadihajót, és az emberek a karjánál fogva a hajóra húzták Dorieuszt. Sérült pajzsát is megmentette, bár folyt a vér a combjából, és vörösre festette a vizet, miközben a hajóhoz gázolt.
Lélegzet-visszafojtva figyeltük Dorieusz harcát, úgyhogy csak akkor vettem észre, hogy Arszinoé mögöttem áll, és tágra meredt szemmel nézi Dorieuszt, amikor az ötvenevezős tatjáról visszasegítettük a spártait a nagy hajó fedélzetére. Arszinoé egészen rövid köntösbe volt öltözve, és széles ezüstöv emelte ki derekának karcsúságát.
Dionüsziosz és a kormányosok őt kezdték bámulni, és megfeledkeztek Dorieuszról. A taktusverő is abbahagyta pajzsának döngetését, s az evezők egymásba gabalyodtak, miközben az emberek a fedélzetnyíláson át Arszinoé felé kukucskáltak. Dionüsziosznak sietve kellett üvöltésekkel és szitkokkal és kötéldarabbal csapkodva munkára szorítania az embereket. A hajó orrában sisteregni kezdett a víz, és a parton égő hajó máglyája mögöttünk maradt.
Miután lesegítettük Dorieuszról a felszerelését, és Mikon bekente a sebeit, Arszinoéhoz fordultam, és dühösen megkérdeztem:
- Hogy képzeled, hogy így mutatkozol a hajósok előtt? A fedélzet alatt a helyed, és maradj is ott! Megsebesülhettél volna a nyilaktól.
- A legédesebb álmomból borzalmas recsegésre ébredtem - mondta sápadtan Arszinoé -, és azt hittem, hajótörést szenvedtünk, úgyhogy nem nagyon néztem, mit veszek magamra. Amikor a harci kiáltásokat hallottam, melletted akartam meghalni pajzsod védelmében, és nem tudtam tovább a hajó bűzös mélyén maradni. Igen, igen, még azzal sem törődtél, hogy megnézd, hogyan szállásolsz el engem, de szerencsére a kormányosok barátságosabbak, mint te, és kényelmet teremtettek számomra, és simogatták a macskámat, hogy ne féljen a tengeren. Legalább látni akartalak harcolni, hogy büszke lehessek rád. De még azt sem láttam, hogy kivontad volna a kardodat, hanem gyáván kerülgetted a hitvány nyílvesszőket.
Velem nem törődve Dorieuszhoz lépett, és csodáló pillantással így magasztalta:
- Ó, Dorieusz, milyen nagy hős vagy! Azt hittem, magát a hadak istenét látom teljes délceg¬ségében, és nem is véltelek többé embernek. Milyen világospiros a véred, amint végigfolyik a nyakadon, és szeretném egészségesre csókolni átfúrt orcádat, ha tudnám. Nem is sejted, mennyire tűzbe hoz indulattól habzó szájad szöglete és izzadt férfiszagod a küzdelem után.
Mikon félretaszította Arszinoét, miközben Dorieusz sebeit bekötözte, de megszűnt Dorieusz tagjainak a remegése, és a szája sem rángatózott többé. Szemébe visszatért az értelem kifejezése, és sóvárogva nézett Arszinoéra, rám pedig megvetőleg.
- Szerettem volna, ha Turms mellettem lett volna, mint azelőtt - mondta. - Vártam rá, de ő nem jött. Ha tudtam volna, hogy te nézel, szépségednek áldozva még több karthágóit megöltem volna. Most hagytam őket kereket oldani, hogy futással ne fárasszam sebesült combomat.
Arszinoé rám pillantott, gúnyosan elhúzta a felső ajkát, Dorieusz mellett térdre esett a kemény hajódeszkákra, és ezekkel a szavakkal szólt hozzá:
- Milyen feledhetetlen küzdelem! Ha megtehettem volna, bizonyára hoztam volna a partról legalább egy maroknyi homokot vagy egy kagylóhéjat, hogy rád emlékeztessen, Dorieusz, olyan hihetetlen látvány voltál karddal a kezedben.
Dorieusz diadalittasan felnevetett:
- Rossz is volna, ha háborús emlékként homokkal és kagylóhéjjal beérném. Fogd ezt, és tartsd meg szép emlékként tőlem.
Átnyújtotta Arszinoénak a karthágói hajóparancsnok arany fülkarikáit a fülcimpáival együtt.
Arszinoé örömében tapsolt, és elvette a kezéből, nem félve a vértől. A napfényben villogtatva a karikákat, csodálattal felkiáltott:
- Ha feltétlenül ragaszkodsz hozzá, nem sérthetlek meg azzal, hogy nem fogadom el az ajándékot. Hiszen tudod, hogy nem az arany súlyára gondolok. Harcod emlékeként össze¬hason¬líthatatlanul értékesebb számomra.
A fedélzeten térdelve egy pillanatig várt, elkomorult, hogy Dorieusz egy szót sem szólt többé, aztán bizonytalanul megcsóválta a fejét, és képmutatóan ezt mondta:
- Nem, nem, mégsem fogadhatom el. Hiszen magadnak semmi emléked sem marad a küzdelemből.
Dorieusz, hogy minden kétséget eloszlasson, az öve alól előhúzta a hajóparancsnok arany¬láncát, és megmutatta Arszinoénak. Arszinoé a kezébe vette, hogy figyelmesebben megnézze, és felkiáltott:
- Ó, tudom, tudom, ez a hadihajó parancsnoki jelvénye. Amikor iskolába jártunk, az egyik lány ilyen láncot és oroszlánfejet kapott emlékül az egyik elégedett vendégtől. Jól emlékszem, mennyire sírtam az irigységtől, arra gondolva, hogy nekem bizonyára soha senki sem ad emlékbe ilyen láncot.
Dorieusz összeharapta a fogait, mert mint spártai, természeténél fogva nem volt tékozló ember, de mégis átnyújtotta Arszinoénak a láncot az érmével együtt, és így szólt:
- Tartsd meg ezt is, ha örömed leled benne. Számomra nem sokat jelent, Turms pedig szerintem sohasem lesz képes rá, hogy ilyet szerezzen neked.
Arszinoé a legnagyobb megdöbbenést színlelte, többször is visszautasította.
- Nem, nem, semmiképpen sem fogadhatom el - bizonygatta -, és nem is fogadnám el, ha nem akarnám kitörölni az emlékezetemből a templomi iskolában elszenvedett ifjúkori megaláz¬tatásokat. De hogyan tudom neked valaha is meghálálni a jóságodat, és tényleg nem fogadhatnám el, ha nem tudnám, hogy milyen jó barátok vagytok, Turms és te.
Amint ezt a hitvány színjátszást néztem, a barátság távol volt a szívemtől. De Arszinoé, miután megkapta a láncot, és megértette, hogy Dorieusznak ezúttal nincs több adnivalója, késedelem nélkül felállt, megdörgölte a hajódeszkákon elzsibbadt térdét, és kijelentette, hogy nem akarja tovább fárasztani Dorieuszt, aki bizonyára szenved a sebeitől.
Dionüsziosz egy sorba terelte a hajókat, és a végsőkig felgyorsította az evezés ütemét, hogy leküzdje a part ellenállását, és a lehető leggyorsabban eltűnjön a nyílt tengeren. De fél szemmel figyelemmel kísérte a történteket, és hozzánk lépett, elgondolkodva babrálva a fülében lógó nagy aranykarikákat.
- Arszinoé - mondta tisztelettudón -, az embereim, amikor téged néznek, azt hiszik, istennő szállt a hajóra. De látványod zavarja őket az evezésben, elvétik az irányt, és ha tovább nézegetnek téged, még veszedelmes gondolataik támadnak, amennyire ismerem őket. Ezért Turms számára is üdvösebb lesz, ha időben a fedélzet alá mégy, és nem mutatkozol túl sokat.
Arszinoé arcáról láttam, hogy leste az alkalmat, hogy dacolhasson Dionüsziosszal. Gyorsan közbeszóltam:
- Senki sem kényszeríthet téged, de kár lenne, ha a nap tűző hevével elcsúfítaná tejfehér bőrödet.
Arszinoé ijedten feljajdult, és amennyire tehette, kezével gyorsan eltakarta a mezítelenségét.
- Miért nem szóltál mindjárt? - pörölt, és futva igyekezett a hajófedél alá a fülkébe, amit kényelmesen berendeztek számára a kormányosok.
Dionüsziosz súlyos léptekkel követett bennünket. Arszinoé kedvesen hellyel kínálta, és kegyének nyilvánításaként az ölébe tette a macskáját. Dionüsziosz felsóhajtott, és így szólt:
- Nem akartam megbántani Dorieuszt, aki különben is hirtelen haragú, de nő létedre valóban annyira ostoba lennél, Arszinoé, hogy nem fogod fel, milyen nagy kárt okoztam Karthágónak kezem egyetlen intésével, nagyobbat, mint Dorieusz? Hiszen hajóorrom léktörőjével meg¬semmisítettem az egyik hajójukat, és a parancsnokságom alatt a nagy háromsorevezős olyan, mint egy eleven lény, és kezes bárányként engedelmeskedik nekem. Dorieusz viselkedése vak¬merő dac volt, semmi egyéb, és semmi haszon sem származott volna belőle, ha az embereim nem gyújtották volna fel a hajót az ő pajzsa mögött. Nem értem, hogyan csodálhatod az ő habzó száját és szükségtelen sebeit.
Arszinoé hódolattal nézett rá, és így válaszolt:
- Ó, Dionüsziosz, hát nem érted, Dorieusz durva és erőszakos, és ezért mint férfi ellenszenves számomra. De amikor láttam, hogy habzik a szája, a legjobbnak tartottam, ha az önérzetét legyezgetve megnyugtatom őt. Ez sikerült is, és ezeket az értékes emléktárgyakat kaptam tőle a csatából. Talán magad is elismered, hogy neked semmilyen emléked sem maradt az elpusztított hajóról.
Dionüsziosz súlyosan felnyögött, amint a macskával az ölében a padozaton üldögélt. Csillogó bikaszemével a fülke félhomályában Arszinoét nézte, és így szólt:
- Jaj, te asszony, jól tudom, mit akarsz, és okosabbnak kellene lennem, de nem bírok veled.
Megdöbbenésemre leszedte a füléből a két nagy aranykarikát, átnyújtotta Arszinoénak, és így folytatta:
- Nem engem néztél vágyakozva, hanem ezeket a csilingelő ékszereket a fülemben. Ezek legalábbis súlyosabbak és finomabb aranyból készültek, mint az a kettő, amit Dorieusztól kaptál. Tartsd meg emlékül tőlem és a hajóról, amit az elébb süllyesztettem el.
De Arszinoé keservesen sírva fakadt, és így panaszkodott:
- Megvetsz és kapzsinak tartasz engem. Inkább a tengerbe dobom a Dorieusztól kapott ajándékokat, bár okosabb lenne ok nélkül nem bosszantani őt, hiszen különben is ingerült a sebei miatt. Nem, Dionüsziosz, a fülkarikáid akkor sem érdekelnek, ha térden állva könyörögsz is. Tőled emlékül sokkal szívesebben kitépek egy szálat abból a fekete szakálladból, mert a legszebb férfiszakáll, amit eddig láttam.
Ekkor Dionüsziosz bikaszemét is elöntötték a könnyek, keservesen panaszkodott, és így kiáltott:
- Nem hiszek a szavaidnak, tudom, amit tudok, az eszem éber. De jobb, ha tüstént elfogadod tőlem ajándékba ezt a két karikát, mint hogy esetleg Dorieusszal vagy a kormányosommal tépesd ki a fülemből.
Az öléből leejtve a macskát, térdre vetette magát, és könnyeket ejtve kérlelte Arszinoét, hogy fogadja el a fülkarikákat. Végül Arszinoé megengesztelődött, és nagy szemeket meresztve így szólt:
- Nem értem, mit akarsz mondani, de nagyon bánom, hogy elfogadtam Dorieusztól ezeket a hitvány ékességeket, mert ez arra kényszerít, hogy a te ajándékodat is elfogadjam. Egyetlen vigaszom, hogy szép fejednek egy nő szemében tényleg nincs szüksége semmiféle ékszerre, hanem éppen úgy a legszebb, ahogy van.
Dionüsziosz hevesen remegni kezdett, tenyerével eltakarta a szemét, és így kérlelt:
- Turms, barátom, ügyelj, hogy nőd rejtve maradjon a férfiak elől, és egyhamar ne kerüljön a szemem elé. Különben a saját kezemmel dobom a tengerbe.
Arszinoé újra sírdogálni kezdett, és így szólt:
- Jaj, Dionüsziosz, hát ennyire zavarlak téged? Örömest megengedem, hogy a tengerbe vess, ha valóban magad teszed meg azzal a két erős kezeddel - mondta, majd rövid töprengés után hozzátette: - Mégsem hiszem, hogy a tengerbe vetnél, ha valóban hozzám nyúlnál azzal a két csodálatos szőrös férfikezeddel.
Dionüsziosz nem bírta tovább, hanem kitántorgott a fülkéből, megbotolva a saját lábában. Nemsokára hallottam, amint az evezőpadok szintjén bömböl, és kötéldarabbal csapkodja az emberek hátát. Távozása után Arszinoé vidám nevetésben tört ki, két fehér karját a nyakam köré fonta, a szájam szögletét csókolgatta, és felkiáltott:
- Láttad, milyen gyorsan és ügyesen megszabadultam tőle, hogy végre legalább egy pillanatra kettesben maradjunk. Jaj, Turms, mennyire örülök, hogy bölcs és óvatos vagy, és távol maradtál a küzdelemtől, és oktalan sebeket nem szereztél. Bizonyára meghaltam volna, ha valami bajod esett volna.
De a pillantásomat látva hirtelen elkomolyodott, és így beszélt:
- Ne légy ostoba, Turms, és ne gondolj rosszat felőlem. Az istennő nevére, inkább a tengerbe dobom ezeket az ajándékokat, semhogy ilyennek lássam a szemed, Turms. Talán kissé kapzsi vagyok, és túlságosan is szeretem az ékszereket, és bizony örömest fogadok el ajándékokat a férfiaktól, és inkább olyan ajándékokat, amelyeknek maradandó értékük van, semmint értékte¬leneket. Nem tagadhatod, Turms, hogy te még semmilyen említésre méltó ajándékot nem adtál nekem.
Két karjával átölelte a térdemet, és sietett hozzáfűzni:
- Természetesen nem vágyom arra, hogy ajándékokkal halmozz el, mivel számomra te magad vagy a legnagyobb ajándék. De hitvány lennél, ha megtiltanád nekem, hogy másoktól ajándékokat fogadjak el. Észrevettem már, hogy nem vagy takarékos ember, és nem tudsz a jövőre gondolni, ahogyan egy férfiúnak kellene, miután sorsát egy nőhöz kötötte. Nekem jó vagy úgy, ahogy vagy, és veled egy nyaláb gyékényből vetett ággyal és sózott hallal is beérném. De persze jobb a szépen épített ház és a megbízható szolgák, akik a házat rendben tartják, meg a rabszolgák, akik a földeket művelik. Ezért hagyd, hogy én előre nézzek, amíg erre alkalom kínálkozik.
Szavai enyhítettek a keserűségemen, hiszen azt mutatták, hogy közös életünkre gondol. Amikor látta, hogy megenyhültem, kezével megsimogatta az arcomat, és így kérlelt:
- Érts meg egy kicsit engem, Turms, és ne gondolj mindig csak önmagádra. A szépségem az egyetlen vagyonom, és ez csak egy ideig tart. Ezért bocsásd meg, ha teljesen ártatlanul hasznot húzok a szépségemből, amíg megtehetem. Szeress így, amilyen vagyok, és ne forgass a fejedben gonosz gondolatokat. Úgysem tudok megváltozni.
- Jaj, Arszinoé! - panaszkodtam. - Beszéd közben ide-oda csapongsz, mint a víz, sohasem tudsz egy helyben maradni, hanem minden pillanatban változol. De talán éppen ezért szeretlek és szenvedek miattad. Bárhogyan akarlak megfogni, kifolysz a kezem közül. Mondd, kedvesem, hogyan foghatnálak meg?
Ő tágra nyitotta a szemét, édes-kegyetlenül nézett rám, és ezt mondta:
- Ó, Turms, ezt te magad tudod a legjobban, én nem tudok neked tanácsot adni.
Miközben az evezők recsegtek, a tenger a hajó oldalát csapkodta, magamhoz szorítottam őt, de a testét semmi sem tudta megtörni, és bármit tettem, ő csak erőre kapott és felfrissült tőle. Estefelé olyan volt, mint frissességtől duzzadó szőlőskert, én viszont mint egy összenyomott lepényhal. Nem bírtam vele.

5
Az evezők üteme lassult, és a taktusverő pajzsa álmosító egyhangúsággal bongott. Dionüsziosz Dorieusszal és Mikonnal borozgatott a hajó hátsó fedélzetén heverészve és könyökét Krinipposz búcsúajándékára, egy faggyúszagú gyapjúpárnára támasztva. Időnként a hátsó bordázaton kuporgó megfigyelőre pillantott, és üvöltött egyet, hogy maradjon éber. De különben szomorú volt, és Mikon halk hangon beszélt neki a feledés zsámolyáról és a felszentelésről meg a visszatérésről.
- A visszatérésben nem sokat hiszek - mondta Dionüsziosz. - Amíg az izmaim vasból vannak, és a tengerész romlott étele is ízlik nekem, és nem hulltak ki a fogaim, addig elégedett vagyok, és másra nem vágyom. De egy ilyen estén, amikor a tenger vörösborszínű lesz, és az evezők nyikorgása hirtelen hallhatóvá válik, szeretnék visszatérni, akár fehér sirályként, hogy még egyszer láthassam, amint a hajó kecsesen és karcsún siklik a tengeren, és az evezők sorai emelkednek és süllyednek, és a sodorvíz örökösen pezseg a hajó mögött. Kétségtelenül szépek a templomok, és az istenszobrok buzgalmat ébresztenek, és öröm nézegetni a serlegek fekete meg vörös ábráit, de a legszebb, amit szerintem valaha is láthatok, mégiscsak a görög módra épített hajó, az ezeréves ötvenevezős vagy egy ilyen korszerű háromsorevezős.
- Szépek a templom rovátkolt oszlopai - mondta Dorieusz -, és szép a hegy, ami eltakarja a szemünk elől a napot. Szép a gabonatermő rónaság és a városfalak nélkül épített város, és szép az Eurotasz-folyó, amikor sárga az iszaptól. Szépek a meztelen fiúk, amikor Artemisz oltára előtt megkorbácsolják őket, és egy pisszenést sem hallatnak, és szép a verítékes győztes, amint nyitott szájjal zihálva kapkodja a levegőt az olümpiai versenypályán. De szerintem a legszebb az a katona, aki véres fejjel esik el a túlerőben lévő ellenséggel szemben hazájának a dicső¬ségéért.
- Szép a fehér galamb - mondta Mikon -, és szép a tekergőző gyógyító kígyó, de szerintem a legszebb, a beavatott, aki, homlokán a halálveríték cseppjeivel, hirtelen felül, tágra nyíló szemmel és arcán mosollyal, hogy az evilágin keresztül meglássa a túlvilágit.
Én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, ezekkel a szavakkal:
- Nem akarom kimondani, mi a legszebb, bár a legjobban tudom, és ti is tudjátok. Ezért próbáljátok borivással és üres fecsegessél vigasztalni magatokat.
Besötétedett, kigyúltak a csillagok, és Dionüsziosz odakiáltott a taktusverőnek meg a hajóknak, és parancsot adott, hogy hagyják abba az evezést, és kössék egymáshoz a hajókat, hogy az emberek megkaphassák ételüket és éjszakai álmukat, hogy megőrizzék az erejüket.
Mikon lágy hangján szépen énekelni kezdett:
“Az álom a halál húga,
a szenvedés az ember fivére,
a tenger az ember könnyei.
De beavatott vagyok,
jelenj meg nekem, beavatottak istene,
vedd ki a pénzdarabot a számból,
vezess az igaz forráshoz,
ne zárd be mögöttem a feledés kapuját,
Iaó, iaó!"
De szerintem szilaj végkiáltása csupán Iakkhosz kiáltása volt, nem pedig a beavatottak varázsigéje.
Három napon át eveztünk a nyílt tengeren, és nem támadtak szelek, hogy segítsék előrehaladásunk Éjszakára egymáshoz kötöttük a hajókat, és Arszinoé macskája égő szemmel sompolygott végig a hajókorlátokon, babonás tiszteletet ébresztve az evezősökben. Az emberek nem zúgolódtak, hanem szívesen eveztek, abban a hitben, hogy minden evezőcsapás messzebb viszi Karthágó kegyetlen hajóitól.
De a negyedik estén Dorieusz felkötötte az övét, beszélni kezdett a kardjához, lakedaimóni katonadalokat énekelt, hogy haragra gerjessze magát, és végül Dionüsziosz elé állt szétter¬pesztett lábbal.
- Tulajdonképpen mi a szándékod, phokaiai Dionüsziosz? - kérdezte. - Hiszen már jó ideje elkerültük Karthágó hajóit. A napról meg a csillagokról látom, hogy egyre csak észak felé hajózunk. Annyit én is értek hozzá, hogy ebben az irányban tovább haladva sohasem érünk Erüx országába.
- Úgy bizony, igazad van, és már magam is említeni akartam neked a dolgot - mondta Dionüsziosz békéltetőn. Ugyanakkor a hüvelykujjával jelt adott az embereinek, akik meg¬ragadták Dorieusz karját és lábát, és olyan gyorsan gúzsba kötötték, hogy a kardjához sem kaphatott. Miután világgá üvöltötte megdöbbenését, eszébe jutott a méltósága, elhallgatott, és gyilkos tekintettel meredt Dionüszioszra.
- No lám, Dorieusz, Héraklész leszármazottja - mondta csitítólag Dionüsziosz, és szavai az embereihez is szóltak, akik egyáltalán nem szívesen vetették magukat Dorieuszra. - Hősként tisz¬telünk téged, és származásodnál fogva összehasonlíthatatlanul előkelőbb vagy vala¬mennyiünk¬nél, de talán magadnak is el kell ismerned, hogy az az evezőütés, amit Ladéban a fejedre kaptál, időnként gyötör téged. Isteni ősapád, Héraklész, annak idején teljesen megzava¬rodott, és csak gyermeksírást hallott a fülében. Nagyon aggódtam, amikor láttam, hogy úgy beszélsz a kardodhoz, mintha élőlény volna, pedig csak élettelen vas. De még jobban aggód¬tam, amikor hallottam, hogy a csillagokról és a napról és a hajózásról beszélsz, amihez egyál¬talán nem értesz. A saját lelki egyensúlyod érdekében kénytelen vagyok egyelőre bezáratni téged a hajó orrfülkéjébe, amíg megnyugszol, és megérkezünk Masszíliába.
Az emberek is engesztelőleg veregették a vállát, és kérlelték:
- Ne haragudj ránk, mert a saját érdekedben tettük ezt veled. A tenger hangtalan csendjétől könnyen zúgni kezd a hozzá nem szokott ember feje. Még a bölcs Odüsszeusz is az árbocrúdhoz kötöztette magát, amikor a parti sziklákon sziréneket kezdett látni, és a fülébe csengett az énekük.
Dorieusz úgy reszketett dühében, hogy a hajó beleremegett, és így kiáltott:
- Egyáltalán nem utazunk Masszíliába. A szörnyű tengeri út helyett jó szárazföldi harcot kínálok fel nektek, és ha megkapom a fejemre Segesta kutyakoronáját, felosztom köztetek Erüx földjeit, és felépíttetem a férfiak házát, hogy együtt éljünk, és a fiainkból katonákat nevel¬jünk. Az elümiaiakat nektek adom rabszolgának, hogy a földet műveljék, és szórakozásból úgy vadászhattok a szikánokra, ahogy akartok, és tapogathatjátok az asszonyaikat. A jó Dionüsziosz mindezt álnokul meg akarja tagadni tőletek.
Dionüsziosz hangosan felröhögött, hogy vádló hangját elhallgattassa, tenyerével a combját csapkodta, és így kiáltott:
- Hallgassátok, hallgassátok csak, milyen zavarodott! Még hogy megválnánk a tengertől, mi, phokaiai férfiak, hogy a földet túrjuk? Ennél nagyobb bolondságot még nem hallottam.
De emberei egyik lábukról a másikra álltak, és egymásra pillantgattak, és az evezősök a fedélzetre másztak az evezőpadokról, és az ötvenevezősök legénysége a hátsó hajóbordára kapaszkodott, hogy jobban halljon. Dionüsziosz elkomolyodott, lábával Dorieusz szája felé rúgott, hogy elhallgattassa, és az embereihez fordult:
- Északnak hajózunk, hogy a legegyenesebb úton Masszíliába érjünk, és már a türrhének vizein járunk. De a tenger végtelen, és még velem van a jó szerencsém. Ha elkerülhetetlen, legyőzzük a türrhén hajókat is, és áttörünk. Masszíliában vörösbort termelnek, ott a rabszolga is mézbe mártja a kenyerét, és néhány drachmáért árulják a tejfehér rabszolganőket.
Dorieusz kiszabadította a fejét Dionüsziosz lába alól, és ezt kiáltotta:
- Az ismeretlen veszedelmek és az idegen istenek helyett ismert országot kínálok nektek, amelynek templomait görög módra építik, és amelynek barbárai dicsőségnek tartják, ha tudnak görögül. Rövid utat és könnyű háborút kínálok nektek. A saját szemetekkel láttatok, amint harcolok, és hátralévő életeteket urakként és parancsolókként élhetitek le az én kutyakoronám védelme alatt.
Dionüsziosz fejbe akarta rúgni, de a saját emberei tartották vissza. Néhányan elkomolyodtak, és így beszéltek egymáshoz:
- Dorieusz szavainak van alapja, és még azt sem tudjuk, hogy Masszíliában a honfitársaink milyen fogadtatásban részesítenek bennünket. A türrhének minden nehézség nélkül elsüllyesztették őseink száz hajóját. Mi csak háromszázan vagyunk, és nem lesz elég három hajó, ha előttünk feketévé és vörössé változik a tenger a türrhének hajóitól.
- Háromszáz rátermett férfi a pajzsom mögött egész sereg, és a harcban én nem adok parancsot, hogy menjetek előre, hanem engem követhettek. A ti fejetekben a hiba, és nem az én fejemben, ha inkább hisztek az ígéretét megszegő Dionüsziosznak, mint nekem.
Dionüsziosz engesztelőleg felemelte a kezét, és kérő hangon így beszélt:
- Hagyjatok engem beszélni, és ne hápogjatok, mint kacsák a pocsolyában. Igaz, hogy tanács¬koztam Dorieusszal. Az is igaz, hogy semmit sem vesztenénk, ha Erüx országában hadakoznánk, mivel Karthágó különben sem kegyelmezne nekünk. De ezt az egészet csak arra az eshetőségre szerveztem, ha az istenek ilyen vagy olyan okból nem engednék meg, hogy Masszíliába jussunk. Csupán az utolsó lehetőségünk, hogy valahol Erüx országának a partjain lecsapjunk a szárazföldre.
A tengeren Dionüsziosz hatalmasabb volt, mint Dorieusz, és az emberek, miután egy ideig vitatkoztak, úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak Masszíliával. Hiszen Masszília gondolata kezdettől fogva befészkelte magát az agyukba.
De az idegen tenger félelmetes volt. Miután egy ideig vitorláztunk, és a szeszélyes szelek ide-oda dobáltak bennünket, poshadni kezdett az ivóvizünk, és többen tengeri lázbetegségben betegedtek meg, és látomásaik voltak.
És a hajón a hangulatot nem javította a Dorieusz fülkéjéből időnként kihallatszó üvöltés és dörömbölés. Arszinoé sápadt lett, állandó rosszullétre panaszkodott, bűzlő fülkéjében hevert, és a halált kívánta. Minden éjszaka megígértette velem, hogy kiszabadítom Dorieuszt a kötelékeiből, és lázadást szítok a hajón, mert bármilyen sors jobb, mint a céltalan hánykódás a tengeren, poshadt vízen, kukacos sajton és avas olajon élve.
Végül a szárazföld látótávolságába értünk. Dionüsziosz a vizet kóstolgatta és szaglászta, a víz mélységét mérte, és a mélységmérő viaszára tapadt iszapot vizsgálta. De be kellett ismernie:
- Ezt az országot nem ismerem. Északig és délig terjed olyan messzire, ameddig a szem ellát. Szerintem ez az itáliai szárazföld, és túlságosan keletre sodródtunk.
Hamarosan két kerek görög teherhajóval találkoztunk. Hallhattuk tőlük, hogy Kümé hajói, és hazatérőben vannak Kümébe. Az előttünk lévő part az etruszkok országa. Szép szóval kértünk a hajóktól friss vizet meg olajat, de a küméi férfiak gyanakodva nézegették elvadult szakállunkat és a naptól szárazra égett arcunkat, és így válaszoltak:
- A tengeren idegeneknek nem adhatunk sem vizet, sem olajat, de csak evezzetek a szárazföldre. A halászoktól mindent megkaptok, amire szükségetek van, ha felmutatjátok a hajózási leveleteket.
Dionüsziosz nem akarta kifosztani őket, mivel görögök voltak. Útjukra engedtük a hajókat, és bátran a szárazföld felé fordítottuk a hajók orrát, mivel egyebet nem tehettünk. Hamarosan találtunk egy pataktorkolatot és néhány nádfedeles kunyhót. Az ország civilizált ország volt, mivel a lakosok nem menekültek el előlünk. Házaik gerendákból épültek, vasedényeik meg agyagból égetett istenszobraik voltak, és a nők ékszereket viseltek.
A mosolygó föld és a kékes dombok látványa olyan gyönyörű volt a szemünkben, hogy még az evezősök sem éreztek kedvet az erőszakoskodásra. Az ivóvíznek a hajóra hordása sok időt vett igénybe, és egyikünk sem érzett vágyat, siessen vissza a tengerre, még Dionüsziosz sem, noha józan esze óva intette attól, hogy idegen partokon vesztegeljünk. Még mindig a forrásnál és az áldozati fánál időztünk, amikor kétfogatú harci kocsin fegyveres férfi vágtatott hozzánk a hajtó övébe kapaszkodva. Szigorúan szólított meg bennünket, és annyit sikerült kivennünk a szavaiból, hogy a hajózási engedélyünk felől érdeklődik. Úgy tettünk, mintha nem értettük volna meg. Miután figyelmesen szemügyre vette a fegyvereinket, megtiltotta, hogy távozzunk hajóinkkal, és úgy elszáguldott, hogy bronzkerekei porfelhőt kavartak. Egy pillanat múlva ziháló lándzsás csapat érkezett, és bizonyos távolságra elhelyezkedett, hogy bennünket őrizzen.
Nem akadályoztak meg abban, hogy visszatérjünk a hajókhoz, de ahogy vízre toltuk őket, fenyegetőleg kiáltoztak nekünk, és néhány lándzsát dobtak utánunk. Miután evezni kezdtünk, füstjeleket láttunk végig a partvidéken, és észak felől egy csoport gyors dereglye közeledett. A nyílt tenger fele fordultunk, de a hullámok akadályozták menekülésünket, és az evezősök kimerültek voltak, úgyhogy a dereglyék hamar a nyomunkba értek. Pajzsot mutattak felénk, de úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre.
Amikor a jelzésekre nem válaszoltunk, az első dereglyéről nyílvesszőt lőttek a hajónkra, amelyre vérbe mártott tollcsomó volt erősítve. Dionüsziosz kitépte, figyelmesen nézegette, és megszólalt:
- Azt hiszem, értem, mit akarnak ezzel mondani. De türelmes ember vagyok, és nem kezdek hadműveletekbe, ha nem támadnak meg. Ennél az elhatározásomnál annál könnyebb megmaradnom, mivel úgysem tudnék elkapni ilyen keskeny és könnyű hajókat.
A dereglyék szürkületig csökönyösen követtek bennünket. Amikor lement a nap, és messze mögöttünk elsötétült a part, legyezőszerűen szétszóródtak, és hirtelen, rajtaütésszerűen támadásba lendültek, hogy a dereglyék orrában csak úgy harsogott a víz.
Recsegést hallottunk, amint evezők törtek össze, és a keskeny léktörők a hajónkat mindkét oldalról védelmező ötvenevezősök bordázatát törték. Az evezősök halálkiáltásait is hallottuk, amikor az evezőnyílásokon át nyílvesszők és lándzsák csapódtak be. Két ötvenevezősünk megbillent és megállt, ugyanakkor a támadó dereglye mindkét kormánylapátunkat eltörte. Dionüsziosz dühösen felüvöltött, és a saját kezével dobta el a láncos horgot, olyan ravaszul, beakasztva a könnyű hajó hátsó bordázatába, hogy hallottuk, amint leválasszák a horgot, és a harcosok pajzsukkal próbálták védeni őket, de a magas fedélzetről lándzsákkal könnyen végezni tudtunk velük, és az evezőkkel a vízbe tudtuk taszítani őket.
A hajó orra felől is recsegés hallatszott, de a gyenge hadidereglye vékony léktörőjével nem tudta átszakítani hajónk vastag tölgyfa pallóit. Nyomban hátrafelé evezett, és dühösen megismételte próbálkozását, de a léktörő elgörbült, a dereglye oldalával a hajónknak csapódott, és a legénységből többen meghaltak, még mielőtt az evezősöknek sikerült volna evezőikkel eltaszítani dereglyéjüket a mi hajónktól.
Az egész küzdelem csak néhány percig tartott, és súlyos károkat okozott nekünk, főként az ötvenevezősöknek. A Dionüsziosz horgára akadt dereglyét sikerült ugyan elsüllyesztenünk, de a támadás bátorsága arra késztette Dionüszioszt, hogy a szakállát harapdálja. Sebtiben megjavítottuk kormánylapátjainkat, és az ötvenevezősök birkabőrökkel tömték be a lyukakat, amelyeket a léktörők ütöttek rajtuk. De késő éjszakáig tartott, amíg sikerült kimeregetniök a hajókba ömlött vizet, és a tengervíz közben tönkretette az ivóvizet és a patak torkolatánál álló házakból vett élelmiszereket.
Az volt a legrosszabb, hogy egyáltalán nem sikerült lerázni az etruszkok hadidereglyéit. A megsérült dereglyék ugyan a part felé eveztek, és eltűntek a sötétben, de két dereglye a látótávolságunkban maradt, és a sötétség beálltával magas tatjukon szurkosfazekat gyújtottak meg. Néhányszor megkíséreltük elsüllyeszteni őket, de fürgén kitértek előlünk, és minden esetben lándzsák és nyílvesszők csapódtak a fedélzetre meg az evezőnyílásokba.
- Most sokat érnek a jó tanácsok - mondta Dionüsziosz. - Illetlenség, hogy ilyen tűvékony hajó megtámadja a háromsorevezőst, még ha csupán azért is, hogy eltörje a kormánylapátokat. A türrhének nem követik a tengeri hadviselés elemi szabályait, amelyek előírják, hogy azonos súlyú hajók támadjanak egymásra, olyanok, amelyek a könnyű dereglyéket saját feladataikra rendelik.
- Az etruszkok tengeri városaiban bizonyára vannak nagy hadihajók is - mondtam én. - Erősen gyanítom, hogy lobogó tűzfazekak szólítják azokat, hogy süllyesszenek el bennünket.
- Szinte hallom már a zsivajt és a lármát a part menti városokban és a taktusverők gyors pergését és a hajóparancsnokok biztató kiáltásait, amint egymással versengenek, hogy ki ér ide elsőnek - ismerte el keserűen Dionüsziosz. - Nem hallottam ugyan, hogy az etruszkok megnyúznák a kalózokat, mivel annak idején ők is ebben a cipőben jártak, és minden ismert tengeren sanyargatták a hajókat. De ők kegyetlen és élvhajhász emberek, és szórakozásból foglyokat állítanak ki egymás ellen, hogy öljék meg egymást. Biztos vagyok felőle, hogy másféle durva gonoszságot eszelnek ki azoknak a megbüntetésére, akik az ő tengerüket zavarják.
A sötétből hangtalanul Arszinoé macskája sompolygott elő éjszakai sétájára, megállt, hogy Dionüsziosz lábszárához dörgölje az oldalát, és aztán kinyújtózott, hogy a fedélzetet karmolja, hogy csak úgy ropogott bele. Dionüsziosz csodálattal felkiáltott:
- Ez a szent állat okosabb nálunk. Amint látod, keletnek fordította a fejét, és a fedélzetet karmolja, hogy keleti szelet varázsoljon elő számunkra. Nosza, karmoljuk valamennyien, egymással versengve, fütyüljünk, ahogyan a szél fütyül, és varázsoljunk elő vihart!
Parancsot adott az embereinek, hogy karmolják a pallókat, vakargassák az árbocrúd tövét és fütyüljenek. Néhányan megpróbálták eljárni a phokaiai szárazföld esőcsináló táncait, amelyeket apjuktól tanultak. A hajóinkon támadt csörömpölés, a fütyülés, a robaj és a sürgés-forgás megijesztette az etruszkokat, úgyhogy távolabb eveztek dereglyéikkel. De szél nem jött. Éppen ellenkezőleg, teljesen elhalt az esti szél gyenge fuvallata is, és a tenger még csak nem is sóhajtozott. Végül Dionüsziosz felhagyott a hiábavaló próbálkozásokkal, és a két ötvenevezőst kötelekkel az oldalunkhoz erősítette, hogy az emberek lepihenhessenek, és imádkozzanak az istenekhez, megfésüljék a hajukat, és bekenjék a testüket, hogy virradatkor felkészüljenek a halálra.
Dionüsziosz megmutatta nekem vetőhorgának erős rézláncát, amelyet az etruszkok hajóparancsnoka megpróbált a kardjával kettévágni, míg lándzsát nem kapott a torkába. A lánc szemein látszottak a kardcsapások mély vágásai.
- Ebből látod, milyen kardokkal kell szembenéznünk - mondta Dionüsziosz -, még akkor is, ha megmenekülünk a nagy hadihajóik léktörőitől. A türrhének a világ legkiválóbb kovácsai, és edényeket is kovácsolnak vasból. Nem hittem volna, ha a saját szememmel nem láttam volna, hogy az egyszerű szegény nép vasfazekakban főzheti ételét. Ők ilyen gazdagok. Északon az egyik szigetükön kiapadhatatlan vasércbányáik vannak, amelyek érce vörösebb, mint bárhol másutt. A szokásos pajzs nem képes elhárítani a kardot, amely megvágja a rezet.
A türrhén dereglyék tüzei távolodtak, és eltűntek a szemünk elől. Hirtelen teljesen sötét lett, úgyhogy alig lehetett megkülönböztetni a tenger csillogását a hajók oldalán.
- Ó, phokaiai Dionüsziosz, mégis velünk a szerencséd! - kiáltottam fel örömömben. - A hadidereglyék eltűntek. Az etruszkok félnek a tenger sötétségétől, és visszatérnek a partra.
Dionüsziosz a tengert kémlelte, anélkül hogy látott volna valamit, és ezzel pótolhatatlan pillanatot veszített el. A hajótat felől recsegés és fejszecsapások hallatszottak. Csak a fáklyák meggyújtása után láttuk, hogy az etruszkok hadidereglyéi a sötétben nesztelenül mögénk eveztek, és a legnagyobb nyugalomban vágták el fejszéikkel hajóink kormánylapátjait. Az emberek közül többen azt kiabálták, hogy a türrhének tengerét idegen istenek uralják, akiket ki kell engesztelnünk, hogy megmenekülhessünk. Mások gúnyosan kérdezgették:
- Hát a jó szerencséd hová lett, Dionüsziosz parancsnokunk?
Távolabb az etruszkok újra meggyújtották szurkosfazekaikat, és Dionüsziosznak is ki kellett világítania a hajóinkat, hogy reggelig kijavíthassák a kormánylapátokat. A szakállát tépdeste, és keserűen így szólt:
- Sohasem hittem volna, hogy a hajóm egyszer majd kivilágítva ring a vízen, mint egy bordélyház.
Bűntudatot éreztem, arra gondolva, hogy elraboltam Arszinoét a templomból és a biztonságos életből, s a tengerre hoztam, az elkerülhetetlen pusztulásba. Lementem a fülkéjébe. Ott feküdt a párnán lesoványodva és sápadtan, és a faggyúmécses világánál még sötétebben csillogott a szeme, mint azelőtt.
- Arszinoé - mondtam -, az etruszkok dereglyéi a sarkunkban vannak. Kormánylapátjaink eltörtek. Virradatkor megérkeznek az ő nagy hadihajóik, hogy összezúzzák a bordázatunkat. Semmilyen tengerésztudomány nem menthet meg bennünket, hogy a tenger is egészen csendes, és hiába próbáltunk szelet varázsolni.
Arszinoé csak sóhajtott, és így válaszolt:
- Jaj, Turms, éppen az ujjaimon számolgattam a napokat, és csodálkozom. És szörnyű vágy fogott el, hogy tört kagylóhéjat egyem, amivel a tyúkokat etetik.
Azt hittem, hogy a félelemtől megzavarodott, és megtapogattam a homlokát, de nem volt lázas.
- Arszinoé - mondtam -, rosszul tettem, hogy elraboltalak a templomból. De még nem késő. Békés jelekkel idehívhatjuk az etruszkok hadidereglyéjét, és átadhatunk téged nekik a csata előtt. Ha elmondod, hogy Erüx papnője vagy, ők nem bántanak, mert az etruszkok istenes emberek.
De Arszinoé egyáltalán nem fogta fel, hogy elhatározásom milyen nagy megerőltetésembe került. Bizalmatlanul meredt rám, és ezt kérdezte:
- Már megint mi a hiba bennem? Talán már azokról a tejfehér masszíliai rabszolgalányokról ábrándozol, hogy ennyire lefogytam és megcsúnyultam, és mindig rosszul érzem magam?
Hiába beszéltem hozzá értelmesen. Amikor meg megpróbáltam kiengesztelni, könnyekben tört ki, karját a nyakam köré fonta, szorosan a mellemhez bújt, és így beszélt:
- Jaj, Turms, tényleg nem akarok nélküled élni, bár talán kissé könnyelmű vagyok. De téged szeretlek, és csak téged, és jobban, mint képzeltem, hogy valaha bárki férfit szerethetek. Ezenkívül nagyon félek, hogy teherbe estem tőled, és gyermekem lesz. Ennek akkor első ízben kellett történnie, hogy a templomban felejtettem titkos ezüstgyűrűmet. Hiszen emlékszel, mekkora vihar lett belőle.
- Az istennő nevére! - kiáltottam fel magamon kívül a megdöbbenéstől. - Hiszen ez lehetetlen!
- Hogyan volna lehetetlen - gerjedt haragra -, még ha nagy szégyen is, mivel papnő vagyok. De akkor az ölelésedben tényleg nem gondoltam ilyesmire, Turms. Soha azelőtt nem éreztem ilyen elmondhatatlanul nagyszerűt, mint akkor a te ölelésedben. Hiszen készek lettünk volna akkor egyetlen lándzsadöféstől mindketten meghalni.
- Jaj, Arszinoé - mondtam elámulva, és erősen a mellemhez szorítottam. - Értem már, és így kellett történnie. Magam sem tudtam elképzelni, hogy ilyesmit megérhetek, és a vihar kitört. Milyen boldog vagyok, Arszinoé!
- Boldog - utánzott ő az orrát fintorgatva. - Én minden vagyok, csak nem boldog, és olyan rosszul érzem magam, hogy egyenesen gyűlöllek, és sohasem hittem volna, hogy bárki férfi ilyen rosszat tegyen nekem. Ha magadhoz akartál kötni, Turms, akkor most megtetted, és felelj is a tettedért.
Amint ilyen gyengén és erőtlenül, keserűen és gúnyosan feküdt a karomban, és az illatos kenőcsök helyett enyhe hányásszagot éreztem a szájából, még nagyobb gyengédség fogott el iránta. És a legcsekélyebb gyanú sem mardosta a szívemet, hanem érteni véltem, hogy éppen ezért tört ki a tomboló vihar Erüx fölött. Bármit tett is ő ezután könnyelműségében a hátam mögött Dorieusszal és Mikonnal, nem tartozott ehhez, és semmit sem jelentett, és meg is bocsátottam neki. Ilyen feltétlen bizalom élt bennem.
De eszembe jutott, hol vagyunk, és mi áll előttünk, és tudtam, hogy semmi más nem mentheti meg többé Arszinoét és meg sem született gyermekemet, mint a saját erőm. Magamra nem gondoltam. A rossz táplálkozástól és a tengeri út fáradalmaitól, az álmatlanságtól és az emésztő gondolatoktól legyengülve hirtelen újra éreztem, amint megkönnyebbülök a föld sarának súlyától. Kigyulladt bennem az erőm, mint láng a lámpásban, és nem voltam többé emberhez hasonló, hanem hittem magamban és az erőmben. Elengedtem ölelésemből Arszinoét, és miután kiegyenesedtem, a talpam nem érezte többé a hajó pallóit, hanem mintha a levegőbe emelkedtem volna. A karom önkéntelenül felemelkedett, úgyhogy akarva sem tudtam volna leengedni. A fedélzetre futottam. Diadalittasan, emelt fővel és a magasba emelve két karomat valamennyi égtáj felé fordultam, és így kiáltottam:
- Jöjj, szél, támadj, vihar, én hívom a szelet, Turms, akit a villám szentelt fel!
Kiáltásom olyan hangos volt a sötét tenger fölött, tulajdon erőm olyan erősen megremegtetett, hogy a hajósok felugráltak, és az ácsok letették szerszámjukat. Dionüsziosz gyorsan hozzám lépett, és ezt kérdezte:
- A szelet hívod, Turms? Komolyan? Ha szelet hívsz, kérj mindjárt keleti szelet. Ez segítené a legjobban céljainkat.
De a két lábam már akaratomtól függetlenül kezdett dobbantani a hajófedélen, diadalmasan jártam a szent táncot, és rákiáltottam:
- Hallgass, Dionüsziosz, ne gyalázd az isteneket. A görögök isteneinél nagyobb, magasabb isteneket szólítok. Ők szabják meg a szelet. A saját erőmmel csupán a vihart szólítom, hogy törjön ki.
Ugyanakkor már sóhajtott is a tenger, hajóink megbillentek, a tartókötelek ropogtak, a levegő nedves lett, és szélroham száguldott el fölöttünk. Dionüsziosz kiáltott az embereinek, hogy oltsák el a fáklyákat, és az utolsó pillanatban sikerült is megtenniök, mert a felhőbe burkolózó éjszakai égről szilaj rohamokban támadt fel a szél a tenger fölött. Az etruszkok nem fogták fel idejében, mi közeledik. A félelem és a fájdalom jajgatását hallottuk a hozzánk közelebb álló dereglyéről, amikor az üvöltő szélroham a szemük közé csapta a szurkosfazék lángját, és az égő szurkot szétfröcskölte a dereglyén, amely azonnal lángba borult. A szél felkorbácsolta a hullámokat. A tenger zúgásán és a szél süvítésén keresztül hallottuk, amint az etruszkok másik dereglyéje recsegve kettétört.
Egyre szilajabbá erősödött a táncom, egyre szenvedélyesebben csapott kiáltásom a szélbe, míg Dionüsziosz le nem ütött, nehogy a viharos szél orkánná erősödjék és elsüllyesszen bennünket. Végigestem a fedélzeten, és miután a fejemet beütöttem a fedélzetbe, erőm kifolyt belőlem, mint felborult vödörből, úgyhogy ismét súlyos lettem, és éreztem a testemet. Teljes erőmből kapaszkodnom kellett a kötelekbe és a korláteresztékekbe, hogy a szél és a víz be ne sodorjon a tengerbe.
A vihar zúgásán át Dionüsziosz parancsokat bömbölt, és saját kezűleg vágta el fejszével a köteleket, amelyek az oldalunkhoz erősítették az ötvenevezősöket, mivel a vihartól meglepett hajósok vonakodtak megtenni. Az egyik ötvenevezősről segélykiáltások hallatszottak, és az emberek azt ordították, hogy a birkabőrök leváltak az etruszkok léktörője által ütött lyukról, és ömlik be a víz. Saját háromsorevezősünk annyira megdőlt, hogy mielőtt még az evezősöknek sikerült volna betömniök, a legalsó evezőnyílásokon befolyt a víz. A hajókon teljes zűrzavar uralkodott, míg Dionüsziosz a dühtől és a csalódástól üvöltve parancsot nem adott a süllyedő ötvenevezős legénységének, hogy hagyják el hajójukat, és meneküljenek át a háromsorevezős fedélzetére. Így is tettek, sőt néhányan a holmijukat is megmentették, de a himerai városkapu szemöldökkövének kőkakasa a hajóval együtt elsüllyedt, és a széthasadó hajóbordák közé szorulva két ember odaveszett. A másik ötvenevezős ment a maga útján a tenger dübörgésében.
Dionüsziosz a kormányosaival munkára kényszerítette a legfelső evezősor evezőseit, bár összeestek padjaikon, és a tenger kiragadta a kezükből az evezőt. Az evezők segítségével sikerült a hajót a szél irányába fordítania, úgyhogy nem borultunk fel. Nem is tudom felfogni, hogyan tudtak mozogni és dolgozni a hajósok a tengeren táncoló hajón, amelyen egyetlen pillanatra sem maradt semmi a helyén, úgyhogy időnként a fedélzetdeszkába ütöttem az arcomat, másszor pedig úgy éreztem, hogy elválok a fedélzettől, és a levegőbe emelkedem. De Dionüsziosznak sikerült felállíttatnia az árbocrudat, és a vitorlák egy részét a szélnek fordítania, és a hajó lassanként engedelmeskedett az ideiglenes kormánylapátoknak. Ideje is volt már, mivel több evezős eltörte a bordáját, és az evezőpadok alatt jajgatott, azt ordítva, hogy eljött az utolsó percünk.
Miután a hajó szilárdabbá vált alattunk, Dionüsziosz hozzám lépett, a tarkómnál fogva talpra állított, és a karjával támogatva a fülembe üvöltött:
- Miért hívtál megint szélvihart, és nem is hiszem, hogy te hívtad a szelet, hanem bizonyára megérezted a levegőből, hogy szél lesz, és siettél szelet hívni, hogy dicsekedhess az embereim előtt. Magam is éreztem az orrommal és a számban a szelet, és reménykedtem, hogy kellő időben, virradatkor meg is jön, miután rendbe hoztuk a kormánylapátokat. Alkalmas vitorlázó¬szelet vártam, de te mindent összekavartál, és pótolhatatlan veszteséget okoztál, hogy az egyik ötvenevezőst elvesztettük rakományostul, és vele együtt a himerai kőkakast is, ami a lehető legbecsesebb háborús emlék lett volna számunkra Masszíliában.
Sejtettem, hogy merő irigységből vádol, amiért a széllel kapcsolatos kérdésekben messze túltettem az ő tengerésztapasztalatain. A dübörgés és a csattogás közepette eszembe jutottak az erüxi vendégfogadó virágzó gyümölcsfái, és láttam, amint Arszinoé ruhájának válltűje kinyílt, és a vihar elsodorta az erüxi háztetőket. Bennem nem tehetett kárt a vihar, ezt tudtam. Még akkor sem eshetett volna semmi bajom, ha a szél a tengerbe ragad, mert egy voltam a tajtékká széthulló tengerrel és a süvítő levegővel. Ugyanakkor ragyogó villám hasított át az égbolton, és egy röpke pillanatra láttam a hajót és a dagadó vitorlát és a kormányosoknak az erőfeszítéstől eltorzult arcát, amint több ember erejével fogták a kormánylapátokat. A bömbölő tenger tajtékzó hullám tarajait láttam, és Poszeidón diadalmas négyesfogatát, amint a hullámokkal együtt tovaszáguldott. A villám olyan volt, mint üdvözlet nekem és egy kacsintás az égből, ami fényességében minden jót ígért nekem.
A vakító villanás után a hosszú dörgés egészen a fejünk fölött megsüketítette a fülemet. Dionüsziosz kemény markával a fedélzeti nyíláson át a hajótérbe taszigált, ahol a különböző tárgyak egymásnak ütköztek, és korsók csörömpölése meg a víz locsogása hallatszott. Arszinoé fülkéjébe támolyogtam. Ott feküdt hason, kinyújtott kézzel igyekezve a falakba kapaszkodni, és az orra vérzett.
Amikor a sötétben megérezte a kezemet, nyomban sírva fakadt, és öklendezve szemre¬hányásokkal kezdett illetni:
- Hát te vagy az, Turms? És kellett apai örömödben ilyen szörnyű vihart támasztanod? Bizonyára másként is megmenthettél volna minket, ha nem átallottad volna megpróbálni. De azt akarod, hogy a hajó agyonüssön engem.
Átöleltem, a saját testemmel védelmezve, míg tele nem lettem kék foltokkal, és összevissza nem vertem magam a kamra egyik falától a másikig gurulva, és felfordult a gyomrom. De életben megúsztuk a vihart, és amikor feljött a nap, a tenger kitisztult, és a vihar jó vitorlázó¬széllé szelídült, ahogyan Dionüsziosz remélte. Dagadó vitorlával versenyt futottunk nyugat felé a még mindig óriási hullámokkal, és a hajó ringatózva szépen szelte a vizet, fel-felemelkedve alattunk, mint prüszkölő paripa. Az emberek nevetni és kiáltozni kezdtek. Dionüsziosz mindenkinek egy mércényi színbort osztatott, és a hajó orráról egy keveset Poszeidónnak is áldozott, bár ez többek szerint fölösleges volt.
A megfigyelők kiabálni kezdtek, hogy messze előttünk vitorlát fedeztek fel. A legélesebb szemű ember felkapaszkodott az árboc csúcsára, örömében felkiáltott, és jelentette, hogy az ötvenevezősünk csíkos vitorláját látja. Délig utol is értük, és nem szenvedett súlyosabb károkat.
A szél, amit támasztottam, tényleg keleti szél volt, bár szerintem ez nem az én érdemem volt. Az ég derült maradt, de a szél erőteljesen tovább fújt, mindkét hajónkat tisztes sebességgel nyugat felé röpítve, míg végül a harmadik napon föld tűnt fel a látóhatáron, és az égen hegyek felhőszerű kék árnyát láttuk.
- Ez valamelyik azok közül a nagy szigetek közül, amelyeken őseink próbáltak kolóniát alapítani - mondta Dionüsziosz. - Közöttük tengerszoros húzódik. Ha szerencsénk van, keresz¬tül¬osonunk rajta, és a nyílt tengerre jutunk, amelynek északi partjain megtaláljuk Masszíliát.
Északnyugatnak fordíttatta a hajók orrát, amennyire csak merte, hogy a szárazföld partvonalát kövessük észak felé, de a szél fokozatosan egyre közelebb nyomott bennünket a parthoz, úgyhogy már láttuk a hepehupás földeket, a kúp alakú kőtornyokat és valamelyik bánya ércolvasztójából gomolygó füstöt. A szárazfölddel találkozva a szél lökésszerűvé vált, és az embereknek újra evezőt kellett ragadniok. Mielőtt észbe kaptunk volna, már a szigetek útvesztőjébe kerültünk, láttuk, hogy körülöttünk a tenger víz alatti zátonyokon törik meg, és az áramlatok megforgatták a hajónkat.
Dionüsziosz az alacsony merülésű ötvenevezőst küldte előre, hogy kifürkéssze az útvonalat, és a hajó orrából meg két oldaláról maga is mérette a víz mélységét. Egész idő alatt helyet keresett, ahol partra szállhattunk volna, mert éjszakára nem maradhattunk a tengeren, hogy ezeken a veszélyes vizeken hányódjunk, és különben is szárazra kellett vontatnunk a hajókat, hogy kijavítsuk a vihar által okozott károkat.
Egy köves földnyelvet megkerülve az ötvenevezős meglepett egy halászcsónakot, amely félig volt hallal és halászszerszámokkal. Foglyul ejtettünk róla három sötétbarnára égett, szurokszemű szárdot, hogy kalauzoljanak bennünket. Egyetlen általunk ismert nyelven sem beszéltek, és nagyon meg voltak szeppenve, de Dionüsziosz kötéldarabja kiváló nyelvoktató volt. Sikerült megtudnia, hogy mindenképpen el kellett volna kerülnünk a megtévesztő szigeteket, hogy kívülről jussunk be a két nagy sziget közötti tengerszorosba. Ott veszélytelen a hajózás, és a tengerszoros olyan széles, hogy szabad szemmel nem is lehet látni a két partját, már amennyire Dionüsziosz megértette magyarázataikat.
Szigonyaikon vashegyek voltak. Ebből rájöttünk, hogy a halászok az etruszkok alattvalói, vagy legalábbis kereskedelmet folytatnak velük. Kiengesztelésükre Dionüsziosz parancsot adott az ötvenevezősnek, hogy vegye vontatóra a bárkájukat, és felszerelésüket nem törette össze az embereivel, hanem a halakért néhány himerai ezüstpénzt fizetett, amelynek a súlyát Krinipposz csökkentette.
Kíváncsian forgatták a kezükben a pénzdarabokat, a nyílt vízre kalauzoltak bennünket, és egy kopár szigetet mutattak, amelynek alacsony partjára kivontathattuk éjszakára a hajókat. A sziget dombjának bozótjából láttuk a távolban kékleni a nagy szárazföldet, és Dionüsziosz nem engedte meg, hogy főzőtüzeket gyújtsunk. Kénytelenek voltunk hát a friss halat besózni és nyersen megenni. De olyan éhesek voltunk, és annyira vágytunk friss ételre, hogy a nyers hal is lecsúszott a torkunkon, szálkástul-mindenestül.

6
Nyugovóra tértünk, és mély álomba merültünk. A kemény hajópallók után a part köves homokja és erősen illatozó pázsitja kényelmesebb ágy volt számunkra a gyapjúvánkosnál, bár ahogy elaludtunk, úgy tűnt, mintha az egész sziget himbálózott volna alattunk, és többen hasgörcsöket kaptak, miután túl sok nyers halat ettek. Arszinoé orrát a mellemre nyomva a hónom alatt aludt. Dorieuszt még mindig nem engedhettük ki a hajóorr fülkéjéből, mivel a vihartól összetörten sem volt hajlandó lecsillapodni, és szemét résnyire nyitva kimerülten fogadkozott, hogy akár puszta kézzel is megöli Dionüszioszt, ha kioldozzuk a kötelékeit.
Virradatkor a hidegtől dermedten ébredtünk. Nyomban láttuk, hogy a szárdok eltűntek, és magukkal vitték a bárkájukat meg a szerszámaikat is. Dionüsziosz kötéldarabbal verte az őröket, de ők hevesen védekeztek, és azt állították, hogy Dionüsziosz csak a hajók és bizton¬ságunk őrzését adta parancsba. A szárdokról semmit sem szólt, és a szárdok kora hajnalban rámutattak a csónakra meg a szerszámaikra, és jelekkel mutogatták, hogy mennek friss halat fogni nekünk. Ugyanakkor a két ezüstpénzt is mutogatták, jelezve, hogy még többet akarnak szerezni belőle, úgyhogy az őröknek eszükbe sem jutott, hogy visszatartsák őket. Dionüsziosz dühében szidalmazta őket, hogy ilyen ostoba emberek nem születhettek Phokaiában, hanem bizonyára valamelyik vándor abdérai surranhatott az anyjuk ágyába, és hagyta rájuk örökül a maga tökfejét.
Balsejtelmek fogtak el bennünket, és Dionüsziosz sietett vízre tolni a hajókat, noha szerettünk volna egész nap a szárazföldön maradni, hogy tömíthessük a hajókat, és csak sötétedéskor igyekezzünk keresztül a szárdok tengerszorosán.
Amikor zúgolódni kezdtünk, kijelentette, hogy az ő tengerésztudománya sem elegendő ahhoz, hogy a zátonyos vizeken révkalauz nélkül vezessen át bennünket az éjszaka sötétjében az isme¬retlen tengerszoroson. Ezenkívül a szárdok bizonyára riasztották már a partvidék etruszkjait, és ugyanaz a keleti szél, ami olyan könnyedén és gyorsan Szardíniáig hozott bennünket, ugyanolyan gyorsan röpítette mögöttünk az etruszk hadihajókat is. Hiszen a vihar dühöngése közben nem próbálhattak visszaevezni szél ellenében a saját partjaikra. Ezért számunkra a gyorsaság volt az egyetlen kiút. Szükség esetén harcolva kell áttörnünk a tengerszoroson, hogy megtaláljuk a Masszíliába vezető utat. Még egyszer biztatott bennünket, hogy bízzunk a szerencséjében, ami eddig sem hagyott cserben bennünket.
De ettől kezdve mintha minden meg lett volna babonázva. Az idegen partvidék vizei és árapálya olyan alattomos volt, hogy hajóink mintha a partra ragadtak volna. Erőlködhettünk, és minden eszközt felhasználhattunk, hogy a háromsorevezős farát elválasszuk a szárazföldtől. Többen gyanakodtak, hogy a szárdok készakarva mutattak nekünk egy elvarázsolt szigetet, szerencsétlenséget hozva ezzel ránk, de Dionüsziosz kijelentette, hogy a vihar fölös vízmennyiséget zúdított a partra, úgyhogy a víz csak akkor kezdett apadni, amikor elállt a szél, és így felborult az ár-apály természetes rendje is. Önmagát okolta, amiért nem gondolt ezzel, de keservesen panaszkodott, hogy az ő tengerésztudománya sem elegendő mindenre, és megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért tartja a kormányosokat, ha ők még ennyire sem használják az eszüket.
Már magasan járt a nap, amikor végre kijutottunk a nyílt vizekre. A tengerszoros vize kezdett magához szippantani és a part közelébe nyomni bennünket, és kelet felől a tengeren több nagy vitorlát és nemsokára vörösre és feketére festett hadihajókat pillantottunk meg, amelyek fenyegetően közeledtek felénk. Az ötvenevezős legénysége riadtan kiáltozott, és megfogad¬tatta Dionüsziosszal, hogy nem hagyja cserben őket, ha harcba keveredünk, ahogyan a viharban könyörtelenül hagyta elsüllyedni a másik ötvenevezőst.
Dionüsziosz a maga részéről ezt üvöltötte nekik a víz fölött, ami elválasztott bennünket egymástól:
- A rossz lelkiismeret jajgat belőletek. Ti magatok azt hiszitek, hogy a háromsorevezős gyorsabban elillanhat, ha harcba keveredünk. De higgyétek el nekem, hogy magatokra maradva sohasem találtok el Masszíliába. Együtt erősek vagyunk. Ha elválunk egymástól, a türrhének egyenként könnyen megsemmisíthetik a hajóinkat.
Az ég kéken izzott, de ezen a napon ez is baljóslatú volt a szemünkben, és még baljóslatúbb a szárazföld, amelynek árnyékába a víz szívott bennünket. Erősödött a szél, és északira fordult, a szárazföld felé nyomva bennünket, úgyhogy csak nagy üggyel-bajjal sikerült megkerülnünk a földnyelvet. Abban reménykedtünk, hogy már megszabadultunk a tengerszorostól. De a parton a földnyelv mögött megpillantottuk a kikötőt hajóival és a hegyen a várost és a kúp alakú kőtornyokat. A halászok által riasztott őrhajók a földnyelv mögött álltak lesben, és a bronz¬dobokat pergetve felénk eveztek. Az északon kéklő nagy szárazföld déli csúcsa felől is hajók közeledtek a kedvező szélben, noha még csak fekete pontoknak látszottak a nyílt tengeren. Azt hittük, számunkra elérkezett a vég.
De a fenyegető veszély közepette Dionüsziosz ismét a legelőnyösebb oldaláról mutatkozott be, hátra vetette nagy bikafejét, csatakiáltást eresztett ki a torkán, és ilyen szavakkal bátorította az embereit:
- Az etruszkok már egy emberöltővel ezelőtt megbékéltették ezeket a szigeteket, és a tengerszoros őrhajói valószínűleg nem szoktak hozzá a harcokhoz, hanem csak az adó¬szedéshez meg a hajózási engedélyek átvizsgálásához. Töröljük le őket a tenger színéről, és ugyanakkor álljunk bosszút ősapáink csontjaiért, amelyek ezeken a partokon fehérlenek.
Emberei saját maguk bátorítására a pajzsukat döngették, az evezősök megkétszerezték erőfeszítéseiket, és ziháló tüdővel Phokaia csatadalait kezdték énekelni. Bátran szembefor¬dultunk az őrhajókkal, amelyek azt hitték, hogy megleptek bennünket. Bizony mi leptük meg őket azzal, hogy a háromsorevezős lékverőjével recsegve átütötte és a súlyával nyomban el is süllyesztette közülük az elsőt. Az ötvenevezős is bátran harcba indult, és arra késztette a másik hajót, hogy kitérjen előle, és távolabb evezzen, majd elég helyhez jutván forduljon és támadjon.
Honfitársaink rémült ordítozását hallva és látva, miként süllyeszti el a nagy háromsorevezős a hajóroncsot, a harmadik őrhajó parancsnoka tétovázott, milyen parancsot adjon. A tétovázás végzetessé vált számára, mert a ladéi csatában derekasan helytállt ötvenevezős könnyedén letarolta széloldali evezőit, és kormányozhatatlanná tette. Felfedvén ekképpen az oldalát előttünk, játszi könnyedséggel meglékeltük az őrhajót. Nyomban hátrafelé eveztünk, eltávolítva hajónkat a roncstól, hogy a negyedik őrhajó ellen forduljunk. A hajó parancsnoka etruszk volt, ezt a sisakjáról meg a pajzsáról láttuk. Bizonyára tisztelte honfitársai tengeri hagyományait, de bolond lett volna, ha folytatja a harcot, amikor azt látta, hogy a hatalmas háromsorevezős száguld felé, magasra felcsapva orra előtt a vizet, két oldalán a három evezősorral úgy szántva a habokat, mintha zúgó lett volna körülöttünk. Kitért az utunkból, és olyan gyorsan tovaevezett, amennyire csak bírták az evezők.
Az elsüllyedt hajó roncsdarabjaiba kapaszkodva egész sereg ember lubickolt a tengerben, néhány nehézfegyverzetű is, akik késsel igyekeztek elvágni felszerelésük szíjait. A fedélzetről néhány ember feléjük hajította lándzsáját, hogy megölje őket, és a legalsó sor evezősei abbahagyták az evezést, hogy evezőjükkel a víz alá nyomják az úszókat. Dionüsziosz szitko¬zódva megtiltotta, hogy eldobálják a lándzsákat, és parancsot adott, hogy segítsék a fedélzetre az evezőnkbe kapaszkodó egyik nehézfegyverzetű férfit. Fuldokolva tépte le fejéről a sisakot, olyan hevesen, hogy dőlt a vér felrepedt homlokából. De mellvértjén vigyorgó Gorgó-fej díszelgett, és karján az ezüstpántok azt mutatták, hogy nem alacsony sorból való ember.
Nem vettük üldözőbe a kikötőbe menekülő őrhajókat, hanem folytattuk az evezést a partvonal mentén, igyekezve egérutat nyerni a tengerszorosban a nyomunkban evező fekete-vörös hajók elől. Azok leengedték vitorláikat, hogy felkészüljenek az ütközetre. Észak felől az erősödő széltől dagadó vitorlákkal közeledtek a szigetvilág őrhajói, hogy elvágják menekülésünk útját. Nagy távolságra haladtunk el a kikötő mellett, de láttuk a parton meg a háztetőkön a sok embert, és a szél könyörtelenül a part felé nyomott bennünket, noha kezdtünk már kiszabadulni a tengerszoros magába szippantó vizeiről.
A férfi, akit evezővel halásztunk ki a tengerből, lassanként megnyugodott a halálos gyötrelmek után. Előkelő etruszk volt, nem katona, hanem pocakos férfi. Véres homloka alatt sokat látott szempár ült, mellyel figyelmesen szemügyre vett bennünket, miután a fedélzetre hányta a lenyelt tengervizet. Kiderült, hogy tud görögül. Figyelmeztetőleg mutatta mellvértjén a Gorgó-fejet, azt mondta, hogy Lars Tular a neve, és követelte, hogy fordítsuk hajóink orrát a kikötő felé, és vessük alá magunkat az ő bírói hatalmának. Ellenkező esetben a keletről érkező hajóhad prédájául esünk, vagy pedig Szardínia alattomos parti szikláin zúzódnak szét hajóink.
Dionüsziosz emberei csak nevettek rajta és gúnyolták, maguk között lökdösve és követelve, hogy vegye le karpereceit. De Dionüsziosz megtiltotta, hogy egy ilyen előkelő férfiút gyötörjenek, és így szólt hozzá:
- Szemlátomást előkelő férfiú vagy. Ezért karddal öletlek meg és hirtelen, bár te magad aligha adtál volna nekünk ilyen könyörületes halált, ha a kezed közé kerültünk volna. Megkímélhetem ugyan az életedet, és visszaengedhetlek a partra, ha kalauzolsz bennünket, hogy megmene¬küljünk.
- Hinnem kellett volna - mondta az etruszk -, amikor este összezsugorodott heringet láttam, napfelkeltekor pedig fekete legyek csipkedtek fájdalmasan, álmomból felverve. De nem hittem. Jobb lett volna elsüllyednem a hajóval együtt, ha már hajóra szálltam. De az én koromban lévő és az élet örömeihez szokott embernek nehéz váratlanul meghalnia. Ezért kapaszkodtam az evezőbe, amikor felém nyújtottátok, nem is gondolva azzal, mit teszek.
Dionüsziosz fél szemmel a mögöttünk tajtékot verő hajóorrokat és pajzsokat figyelte, amiket a hadihajók a magasba emeltek, egymásnak jelt adva. Odakiáltott a taktusverőnek, hogy fokozza az ütemet, noha az evezősök már ropogó végtagokkal és vicsorgó fogakkal húzták az evezőket. A taktusverő azt kiabálta, hogy az evezősöknek nem maradna idejük arra, hogy a tüdejüket teleszívják levegővel, de Dionüsziosz ráparancsolt, hogy fogja be a száját, és gyorsítsa az ütemet. Így sikerült egérutat nyernünk, mert a bennünket üldöző hajók a nyugodt légzés ritmusában eveztek, és a hajók, hogy bekerítsenek bennünket, egymás mellett haladtak csatarendben, úgyhogy a leglassúbb hajó szabta meg az ütemet. De evezőseink sokáig nem bírhatták ezt a tempót, amely arra kényszerítette őket, hogy kapkodva szedjék magukba a szükséges levegőt. Sőt az ötvenevezős csak nehezen tudott mellettünk maradni, és Dionüsziosz nagy hangon magasztalta saját hajóépítési tudományát, hogy Himerában ilyen gyors és tengerbíró hajót tudott számunkra építtetni.
Aztán elnézést kért az etruszktól figyelmetlenségéért, és így beszélt:
- Egyáltalán nem akartalak megsérteni. Amint megérted, törődnöm kell a hajómmal, de mihelyt ráérek, nyomban megöllek, és egyáltalán nem akarlak azzal kínozni, hogy halogatom ezt a kellemetlen dolgot.
Az előkelő férfiú a halálfélelemtől izzadni kezdett, és a mellvértjét díszítő Gorgó-fej sem vigasztalta többé. Félelme felett restelkedve ő is bocsánatot kért, így magyarázkodva:
- Tulajdonképpen nem vagyok tengerész, sem katona, hanem a számolásban jártas bánya¬felügyelő és a kikötő elöljárója. A rabszolgákból alkalmas bányászokat tudok nevelni, és a föld felszínéről felderítem az érc vonulatait a hegy mélyében. Teljesen fölöslegesen szálltam hajóra, hogy dicsőségre tegyek szert a ti megsemmisítésetekből, bár semmi keresnivalóm sem volt a hadihajón.
Bal kezével eltakarta a szemét, jobb kezét felemelte, és a saját nyelvén imádkozott. Miután hidegvérét visszanyerte, bánatos szép mosollyal így szólt:
- Már látom a feledés kapuját és mindkét oldalán a pörölyös férfiakat. E kapu előtt nem sokat számít, hogy dicső vagy szégyenletes a halálom. Szerettem volna ugyan, ha testem örök szállásra lel, de hisz elég tágas sír a tenger, és én magam Lars Tular vagyok.
Miközben ilyen higgadtan készülődött a halálra, senki sem kívánta többé gyötörni őt. Mögöttünk a fekete-vörös hadihajók tajtékzó orra különben is komollyá tett bennünket. Dionüsziosz ravasz tekintettel méregette, ujjával kardja élét próbálgatta, megsimogatta a szakállát, és így szólt:
- Kétségtelenül bátor férfiú vagy, de mit szólsz a javaslatomhoz: menekülésünkben légy a kalauzunk. Csatlakozz hozzánk, és hajózz velünk Masszíliába, ha úgy véled, hogy honfitársaid szemében már amúgy is elveszítetted a jó híredet.
Ő a fejét rázta, és elutasította a javaslatot:
- Nem, nem, nem hiszem, hogy sikerül megmenekülnötök, és nem is értek sokat a hajózáshoz. Inkább a legrövidebb utat választom ebből a világból a túlvilágra. Igazat szólva rá is untam már erre a ziháló és izzadó testemre.
Mikon és én, sőt még Dionüsziosz kormányosai is meghatódtunk őszinteségétől, és kórusban kijelentettük, hogy fölösleges megölni egy ilyen előkelő férfit. De Dionüsziosz a bekerítésünkre felsorakozó hadihajókat látta mögöttünk, kegyetlenül mosolygott, és így válaszolt:
- Ostoba férfiak, nem tudjátok, mit beszéltek. A saját szavai szólnak mellette. Benne megfelelő áldozatra tettünk szert a tenger istenei számára. Ez a sugallatom. Talán bizony maguk az istenek bírták rá, hogy kapaszkodjék az evezőbe, hogy feláldozhassuk megmenekülésünk érdekében. Más kivezető utat nem találok.
Beszéd közben az eget, a vizet és a partvidék hegyeit kémlelte. A hullámok hajónk bordázatát csapkodták, a szél lökésszerűen kavargott, és messze északon fekete felhők gyülekeztek. A taktusverő kidugta fejét a fedélzetnyíláson, és újra azt kiáltotta, hogy az evezősök nem bírják tovább az ilyen iramot. Dionüsziosz ráüvöltött, hogy maradjon veszteg, és átbömbölt az ötvenevezősnek, hogy állítsa fel az árbocát, és tartsa készen a vitorlát. Ugyanígy felállíttatta a saját árbocunkat is, és előkészítette a vitorlát, noha emiatt csökkent a lendületünk. Miközben parancsokat adott az embereinek, a hangja dühös volt, de egészen nyugodtan fordult hozzánk:
- Semmit sem vesztünk, ha felállítjuk az árbocrudat, és készen tartjuk a vitorlát. Ha csatába keveredünk, törjön el egyúttal az árbocrúd is, és zuhanjon végig a fedélzeten.
Ráparancsolt Lars Tularra, hogy vegye le mellvértjét és felszerelését, karpereceit és hüvelyk¬ujjáról a gyűrűt, lisztet és sót hozatott, és saját kezűleg tett a fejére száraz áldozati koszorút. A kövér férfi mezítelenül, koszorúval a fején verítékezett, de remegő ajakkal mosolygott, és így beszélt:
- Egyáltalán nem félek. Csupán szolgai testem fél.
Mikon kidülledt szemmel nézte, leguggolt előtte a fedélzetre, két tenyerét összetette, és ezt kérdezte:
- Hiszel-e a visszatérésben, Lars Tular? Beavatott vagy-e?
Lars Tular magasra emelte a fejét, megvetőleg végigmérte őt, és így válaszolt:
- Már hallom a visszatérés viharló moraját a fülemben, és a hangod olyan, mint távoli madárcsipogás. Lars vagyok. Nincs szükségem mosakodásokra és beavatásra. A tudás már születésemkor bennem volt.
Mikon irigyen csóválta a fejét, és szerette volna tovább faggatni tudásáról. De Dionüszioszt elfogta a türelmetlenség, Lars Tulart a hajónk tatjára vezette, megragadta a haját, és az áldozókéssel egyik fülétől a másikig átvágta a torkát, hajónk kavargó sodorvizébe csorgatva a vérét. Ugyanakkor nagy hangon hívta a tenger és a levegő isteneit, és megnevezte nekik az áldozatát. Miközben sugárban folyt a vér a vízbe, az embereinek kiáltott, és megparancsolta, hogy húzzák fel a vitorlát. Az erősödő északi szél megduzzasztotta a vitorlát, és hajónk irama nyomban úgy felgyorsult, hogy a ziháló evezősök bevonhatták haszontalanná vált evezőiket. Az égbolt elsötétült. Amikor a vér elapadt, és Lars Tular teste sem vonaglott többé. Dionüsziosz az ujjával pénzdarabot tolt a torkába, és tetemét a tengerbe taszította. Nyomban alá is merült, mintha a mélység nyelte volna el. Csupán a száraz áldozati koszorú ringatózott a hullámokon. Ekkor már szilaj északi szél fütyült a kötélzet között, és csattogott a vitorla.
Bőséges előnyt szereztünk az üldöző hajókkal szemben, melyek az utolsó pillanatig csupán evezőikre támaszkodtak, hogy készen álljanak a támadásra. Csak most állították fel kapkodva árbocukat, és húzták fel vitorláikat, melyek a szél erejétől egymáshoz csapódtak. De közülünk senki sem kiáltott fel örömében, és Dionüsziosz sem büszkélkedett az áldozatával. Neki és kormányosainak éppen elég dolguk akadt azzal, hogy a hajó orra előtt a víz áramlását kémleljék. A vitorla uralása minden erejét igénybe vette azoknak, akik a köteleket fogták, és a padokon ziháló evezősök vért köptek, mások pedig panaszkodtak, hogy megszakadtak az izmaik.
A sötét áldozatot senki sem fogadta tetszéssel, bár később beszélgetés közben mindannyian elismerték, hogy nélkülözhetetlen volt, és úgy vélekedtek, hogy Dionüsziosz nem is tehetett mást. Mintegy kimondatlan egyezség alapján igyekeztünk elfelejteni, és azt hiszem, azok közül, akik a hajón életben maradtak, később sem kívánt soha senki mesélni róla vagy kívülállóknak dicsekedni vele.
Nem kívánok többet mesélni szörnyű hajózásunkról és szenvedéseinkről a tengeren, mivel ezekhez képest minden korábbi csak gyerekjáték volt. Nem tudtam többé csupán Dionüsziosz tengerésztudománya érdemének tekinteni, hogy életben maradtunk, és nem süllyedtünk el a tengeren. Valamennyi szörnyűség elszenvedése után inkább az a meggyőződés lett úrrá rajtam, hogy Dionüsziosznál hatalmasabb erők játszadoztak velünk, és irányították kedvük szerint hajónkat.
Mert csak csoda révén kerültük el, hogy Szardínia part menti szikláinak fussunk, amelyek felé könyörtelenül nyomott bennünket az északi szél, úgyhogy az etruszkok hadihajói nem mertek követni bennünket. A sötétség leszálltával nem láttuk többé a földet, és a nyílt tengerre sodródtunk. Az erősödő bősz vihar minden mozgathatót letört a hajónkról, és a legtöbb sebesült kiadta lelkét azon az éjszakán és a következő napon, úgyhogy holttestekkel jelöltük meg utunkat a tengeren. Az után az éjszaka után soha többé nem láttuk az ötvenevezős hajót, és soha senki sem hallott róla, sem a legénységéről.
Egész hajózásunk alatt olyan erősen fújt a szél, hogy alázatosan követnünk kellett irányát, hogy a felszínen maradhassunk. Miután a vihar tombolása alábbhagyott, a szél még mindig csökönyösen észak felől fújt, úgyhogy attól kezdtünk félni, hogy Masszília helyett Afrika partvidékére sodródunk. Aztán nyugatira fordult a szél, és még mindig a nyílt tengeren hányódtunk, és sehol sem tűnt fel a szárazföld. Az éhségtől és a szomjúságtól elcsigázott emberek a vizet meregették a hajóból, hogy el ne süllyedjünk, szakadozott vitorlánk alig volt elegendő ahhoz, hogy a kormányzáshoz megfelelő sebességet adjon, és Dionüsziosz hiába vizsgálgatta éjszakánként a csillagokat meg a holdat, hiába kóstolgatta a tengervizet, és hiába próbálta megmérni a víz mélységét.
A hold növekedett, és az egyik este végül elült a szél, és a beszivárgott víztől súlyos roncsként himbálóztunk a nyílt tengeren. Miután alattunk megszűnt a hajó recsegése, a néma csend hirtelen félelmetesebb volt, mint a hullámok moraja az eresztékeiknél málladozó hajóbordákon. A felfreccsenő sós víztől félig vakon, sebesülten és nyúzott bőrrel a fedélzetre támolyogtunk, és Dionüsziosz rekedt hangon parancsot adott, hogy osszák ki a sós víztől tönkrement utolsó élelmiszereket és az utolsó ivóvizet, amit a felhőszakadások alatt sikerült összegyűjtenünk. Mivel az éhségtől el voltunk gyötörve, megrészegültünk az ételtől és a víztől, és összevissza beszéltünk egymás között. Arszinoé is képes volt elővenni bronztükrét, és pirosítót tett az ajkára meg az orcájára, hogy rogyadozó lábon a fedélzetre jöjjön.
Dionüsziosz csodálta és magasztalta lefogyott testének hihetetlen szívósságát, mivel egy gyengébb nő bizonyára régen belehalt volna már a szenvedésekbe. Macskája is a fedélzetre kapaszkodott, ziláltan és fújtatva és felgörbített háttal ugrálta át a háromsorevezős törött pallóit, úgyhogy az emberek felkiáltottak, amint nézték, és azt mondták, hogy valóban szent állat, mivel életben maradt. Magamban én is kénytelen voltam jó előjelnek tartani, hogy a macska megjelent a fedélzeten.
Éjszaka a tenger áramlatai magukkal ragadtak bennünket, és a megfigyelők állították, hogy földszagot éreznek. Virradatkor a föld látótávolságába értünk, és meglehetősen közel görbe nyakú hegy körvonalait pillantottuk meg. Dionüsziosz megrökönyödésében felkiáltott, és így beszélt:
- Valamennyi tengeri istenre, senkiről sem feledkezve meg, azt a hegyet ismerem, és az alakját illetően nem tévedhetek, annyiszor hallottam, amint beszéltek róla. Hát az istenek aztán türtőztethették a nevetésüket! Majdnem ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Az a hegy Szicília part menti hegyeihez tartozik, a part Erüx országának északi partvidéke, a hegy mögött pedig Panormosz városa és kikötője fekszik.
- Elhiszem már - tette még hozzá -, hogy az istenek nem akartak Masszíliába vezetni bennünket. Ezt a felismerést jól a fejembe verték, mivel konok ember vagyok. Csak sajnálkozni tudok, mert ugyanennyi és még kevesebb fáradsággal az istenek Masszíliába engedhettek volna minket. De ők jobb hajósok, mint én, és minden tudásommal sem tudtam volna ennél ügyesebben hajózni. Vegye hát Dorieusz a kezébe a vezetést, ha egyszer ez az istenek akarata. Én lemondok.
Küldte az embereit, hogy nézzék meg, életben van-e még Dorieusz a hajóorr fülkéjében, s ha igen, szedjék le kötelékeit. Igazat szólva Mikonnal már régen levágtuk róla a köteleket, mert olyan nyomorult állapotban volt, hogy már a fogait sem tudta vicsorgatni.
Dorieuszra várakozva Dionüsziosz igyekezett megkeményíteni magát, kezében a kötéldarabot lóbálta, és mindenkit, aki az ujját mozgatni tudta, az evezők mellé parancsolt, hogy a hajóval megkerüljük a görbe nyakú hegyóriást, és befussunk Panormosz kikötőjébe.
- Mi mást tehetünk? - jegyezte meg. - Nincs élelmiszerünk, sem vizünk, és süllyed alattunk a hajó.
Az evezők nehézkesen, erőtlen húzásokkal merültek a vízbe. Mivel Dorieusz még mindig késlekedett, Dionüsziosz zavartan dörgölte a két tenyerét, és megparancsolta az embereinek, hogy jelként emeljék a hajó orrába Lars Tular Gorgó-fejes mellvértjét, hogy Panormosz lakosainak legyen min törniök a fejüket, amint a kikötőbe érünk.
Aztán a fedélzet alól előtűnt Dorieusz bozontos feje. A haja a rácsapódott sós víztől keményre merevedett, a szakálla ragacsosan kisimult, orcáját barázdák szántották. Egy hónap alatt mintha tíz évet öregedett volna, és vakon hunyorgott, mint napvilágnál a denevér. De senkinek sem támadt nevethetnékje, amikor megpillantotta őt. Saját erejéből kapaszkodott fel a fedélzetre, és teljes hosszúságában kiegyenesedett, félretolva az embereket, akik készségesen támogatni igyekeztek. Mélyet lélegzett, és olyan sokáig hallgatott, hogy félelem és szorongás lett úrrá az egész hajón. Miután a szeme végre valamennyire hozzászokott a napvilághoz, élettelen tekintetét körbejártatta az embereken, és végül Dionüszioszt is felismerte. Ekkor erőtlenül csikorgatta a fogát, és hebegve, mintha időközben elfelejtett volna beszélni, parancsot adott, hogy hozzák elő a kardját meg a pajzsát.
Valamennyien kérdő pillantást vetettek Dionüszioszra, de Dionüsziosz csak a vállát vonogatta, úgyhogy mentem, és előkerítettem a kardját, átadtam neki, és bevallottam, hogy többek között sérült pajzsát is a tenger isteneinek áldoztuk, hogy megmeneküljünk a hajótöréstől. Meg sem haragudott érte, csak bólintott, és erőtlen hangon kijelentette, jól érti, hogy egy ilyen értékes áldozat mentette meg a hajót.
- Köszönjétek hát a pajzsomnak, hogy megmenekültetek a haláltól, ti nyomorult phokaiai férfiak - mondta. - Magam is Thétisznek, a tenger istennőjének ajánlottam, aki kegyes irányomban. Furcsa dolgokat tapasztaltam, amíg ti azt hittétek, hogy a hajó orrának fülkéjében fekszem. De ilyesmiről nem szokás beszélni.
A szeme szürke sószínű volt, amikor megfordult, hogy tekintetét Dionüszioszra szegezze, és megtapogatta kardjának az élét.
- Meg kellene ölnöm téged, phokaiai Dionüsziosz - rivallt rá. - Szívesen megtenném, de megengesztelődöm, mert látom, hogy végre alázatosan meghajtod előttem ostoba fejedet. Sőt, készségesen elismerhetem, hogy az az evezőütés, amit a ladéi csatában a fejemre kaptam, időnként gyötört engem.
Felnevetett, könyökével oldalba bökte Dionüszioszt, és bevallotta:
- Evezőütés volt, nem pedig kardcsapás. Nem is tudom felfogni már, miért tartottam szégyenletesnek, hogy beismerjem: evezőütés volt. Csak miután egyenrangúként találkoztam Thétisz istennővel a tenger mélyén, azóta értem, hogy velem egyáltalán semmilyen szégyenletes dolog nem történhet, hanem bármi történjék is, az valamiképpen isteni dolog. Így például egyáltalában nem aláztál meg, amikor megkötöztettél, és ocsmány lábadat a tarkómon tartottad. Éppen ellenkezőleg, csak eszközként működtél, hogy világossá és tudatossá váljék bennem isteni származásom. Thétisz maga szabta meg találkozásunk pillanatát és helyét a tenger vakító viharában, nehogy féltékeny pillantások zavarják beszélgetésünket. Úgy csele¬kedtél, ahogyan ő akarta. Ezért inkább megköszönöm neked ezt a szívességet, Dionüsziosz, minthogy ok nélkül megöljelek.
Lábával hirtelen a fedélzetre dobbantott, kihúzta magát, és így kiáltott:
- Legyen már vége a fölösleges szájjártatásnak! Ha másként nem hinnéd el, bizonyára elhiszed, látva, hogy az istennő két fehér karján biztonságosan elhozott bennünket Erüx országának partjaira. Elő a fegyverekkel, emberek! Szálljunk partra, és hódítsuk meg Panormosz városát, ahogyan rendeltetett. Számoljátok meg, hányan vagytok.
Mikon úgy vélekedett, hogy a hajóorr fülkéjében elszenvedett megrázkódtatások miatt eszét vesztette, de szavai mindenképpen hatottak. Élettelen szürke tekintete, így gondoltam, olyan volt, mint a hadisten gyilkos tekintete, és senki sem habozott engedelmeskedni neki, hanem valamennyien egymással versengve futottak a fegyvereikért és a pajzsukért, a lándzsájukért és az íjukért. Az evezők üteme is felgyorsult, és mintha Dorieusz szavaiból forró szél fújt volna a hajó fölött, úgyhogy Dionüsziosz is alávetette magát az ő akaratának, mivel mást nem tehetett.
Miután megszámoltuk, hányan vagyunk, kiderült, hogy százötven férfi maradt életben, meg Arszinoé és a macskája. Háromszázan keltünk tengerre Himerában. Ezért az emberek döbbenten kiáltoztak, és előjelnek tartották, hogy pontosan a legénység fele maradt meg. De Dorieusz rájuk parancsolt, hogy fogják be mocskos szájukat, és ne beszéljenek olyan dolgokról, amikhez nem értenek.
- Háromszázan indultunk el - kiáltotta -, és még mindig háromszázan vannak mögöttem, és mi mindig háromszázan leszünk, bármilyen sokan essenek is el mögöttem. De ti nem fogtok elesni, ettől ne féljetek. Ettől kezdve ti vagytok Dorieusz háromszáz harcosa, háromszáz legyen a csatakiáltásunk, és még háromszáz év múlva is történeteket fognak mesélni a harcunkról.
- Háromszáz, háromszáz! - kiáltozták az emberek, és kardjukkal a pajzsukat kezdték püfölni, míg Dionüsziosz dühösen rájuk nem parancsolt, hogy vessenek véget a fölösleges lármázásnak. De az éhség és a szomjúság mámora a fejünkbe szállt, és révületbe estünk, megfeledkezve az elszenvedett gyötrelmekről. Türelmetlenségükben többen fel s alá futkostak a hajófedélzeten, és az evezősök megsokszorozták evezőhúzásaik erejét, nótára fakadva. A víz ugyanúgy felcsapott szivárgó hajónk orrába, mint azelőtt, és miután megkerültük a hegy görbe nyakát, feltárult előttünk Panormosz kikötője néhány hajójával és csónakjával, a szánalmas fallal körülvett város és a termékeny síkság mezőivel, erdőivel és gabonaföldjeivel. De a síkság mögött meredeken és gyönyörű kéken magaslottak Erüx országának hegyei.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA