Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
szeretettel
  2012-04-21 19:16:45, szombat
 
  XVII.



Az éveknek hosszu sora szállt el.

A fővárosban körútak, új utcák, új hidak keletkeztek. A régi Zöldudvar helyén a Klotild-palota áll. A fasorból is utca lett. A kürtös lóvonatok helyett csengő villamos kocsik száguldoznak a fő-utakon. Az utcákon más arcok nyüzsögnek, másszabású ruhákat viselő emberek. A városok szépülve öregszenek.

Egy októberi napsugaras délben a Lánchidnál egy nyírott szakálú, piros orrú öregúr lépett fel a villamosra. Bő szürke felöltő lötyögött rajta. A szemén cvikker volt, a kezében gumis végü bot.

A kocsiban csak éppen egy hely volt, az is a belső sarokban.

Az öregúr áttipegett az utasok során és leült.

- A Ligetbe, - mondta a kalauznak.

Napközi ujságot vont elő a zsebéből. Megigazitotta az orrán a szemüveget, s olvasásba fogott.

A kocsi haladt a szokásos búgással és siketek világába illő csengetéssel. Megkerülte az Akadémiát s kanyarodott az Országháznál a Ligetnek. Közben beszálltak-kiszálltak. Az öregúr olvasott elmélyedten.

Valami érdekes cikk volt a lapban. A címe kiáltó betükkel feketélt a papiroson. Kinai munkások Magyarországon! A cikk néhány nagy uradalom szervezkedéséről szólott. A szocialisták ellen azzal védekeznek, hogy ötvenezer kinai parasztot hozatnak hajón. A cikkíró arra szólítja a kormányt, hogy küldjön hajókat Amerikába magyar munkásokért.

Az öregúr elképedve rázta a fejét. S tovább olvasott.

S amint az ujságot tartja, egyszerre egy kis feketekeztyüs kéz jelenik meg a szeme előtt. A kéz gyöngéden rámarkol az ő kezére.

Az öregúr föltekint. Egy fehérhajú vén hölgyet lát magával szemben. Fonnyadt arc és mosolygó ráncos szemek.

Az öregúrnak ismerős volt az az arc, igen ismerős. De hirtelenében mégse tudta kicsoda? Csak bámult rá. Közben rápillantott az asszony ruhájára is. Fekete bő bársonykabát, a fején hollótollas fekete posztókalap. A kezében elefántcsontkeresztes imádságos könyv.

Az öregúr csak bámult. Az asszonyka nézett bizalmas örvendő mosolygással.

- Nem ismersz? Ábel.

Az öregúr megrezzent:

- Eszter!

S az ujság kiesett a kezéből.

Az asszony bús mosolygással bólogatott:

- Ugye megvénültem?

Valóban vén volt: hervadt arcu, csorba fogu, fonnyadt szemü. Csak a ruhájának finomsága, választottsága nem változott.

- Hogy kerülsz ide? - rebegte végre Ábel, mintha kisértettel szólana.

- Itt lakom.

- Budapesten?

- Budapesten.

- A családoddal?

- Magam.

- Magad?

- A férjem már nem él.

- És a leányod?

Az asszony behunyta a szemét:

- Meghalt.

A kocsi búgva haladt fel a Podmaniczky-utcán. A napfény rásütött az ablakon át az asszony bársonykabátjára és arcának hervadt bőrére. Fölemelte a fejét és újra örvendezve pillogott Ábelra:

- És te?

Ábel legyintett:

- Én is csak magam lődörgök a világban.

Az asszony sajnálkozva és nagy érdeklődéssel nézett.

- Hogyan?

- Az én családi életem is átalakult temetkezési vállalattá: először meghalt a feleségem, aztán sorra a gyerekeim. Így állok Eszter.

S fölemelte a mutató ujját. A szeme elnedvesült.

Eszter sajnálkozón csóválta a fejét.

- Szegény Ábel! Azt hittem már unokáid is vannak.

Ábel vállat vont:

- Már elfeledtem, hogy családos voltam valaha. Csak olyan mintha álmodtam volna. Te is olyan voltál. És most ha elválunk, holnap azt is álomnak gondolom, hogy veled találkoztam.

Az asszony szemébe könny gyülemlett.

- Hova mégy?

- Csak ki a Ligetbe. Wampeticshoz. Ott szoktam ebédelni néha.

- Jer hozzám. Ebédeljünk együtt. A Délibáb-utcán lakom... a Liget mellett.

- És van ebéded két személyre?

- Ha nem volna, akkor is lenne, ha te jösz hozzám.

A kocsi a végső állomásra ért. Leszálltak. Ábel elől, s a kezét nyujtotta az asszonynak, hogy lesegitse.

Ekközben végig-pillantottak egymáson.

Az asszony látta, hogy Ábel meggörbült, s hogy lötyög rajta a kabát is, nadrág is.

A férfi látta, hogy az asszonykánál vastagnyelü esernyő van s támaszkodik reá.

- Mi lelte a lábadat? - kérdezte sajnálkozón.

Az asszony mélyen behunyta a szemét.

- Csak egy kis hűlés, - felelte szomorúan.

- Nyujthatom a karomat?

Az asszony beleöltötte a karját, és szótlanul bicegtek, a Nagy János-utca nyirkos kövezetén be a Délibáb-utcába.

És ahogy így bicegnek, Ábel az asszonyra pillantott.

Könnycseppet látott a szeme pilláján.

- Istenem, Istenem... - susogta az asszonyka maga elé.

Ábel maga is elfogódottan gondolt arra, hogy az élete őszén újra együtt sétál azzal a nővel, aki csak emlék volt már neki.

Beléptek egy nyaralóforma házba. Az ajtót egy apáca-képü vén cselédasszony nyitotta ki.

- Eredj be, csak eredj be Ábelkám, - mondotta az asszony egy üveges ajtóra mutatva. - Ne kopogtass. Nincs odabe senki.

Ábel belépett. Eszter egy percre kivül maradt, - bizonyosan konyhai rendelkezés végett.

Ábel addig körülszemlélődött a szobában. Megismerte a régi meggyszin-plüs székeket, a faragott pohárszéket, az aranyozott lábu szalonasztalt. De hogy megvénültek a butorok is! A plüsbe foltokat rágott a moly. Az aranyos lábu asztal vörösre hámlott.

Az ablak-fülkében már ott volt a teriték egy teaasztalkán. Egy teriték. Mellette üvegkancsóban viz és egy zsemlye.

Ábel tovább nézgelődött. A falon négy nagy olajfestésü arckép: Eszter fekete selyemruhában és egy rövidnyaku csontos arcú leány csipkés sárga selyemben. Mily csunya leánynyá fejlődött! A leány mellett az első férj, az összenőtt szemöldökü és tüskés haju komor ember. Eszter mellett a második férj, beretvált arcu kos.

De ő csak Esztert nézte. A kép abban az időben készülhetett, mikor elváltak. Csak éppen hogy nyájasabban néz onnan a falról.

Egy sor apró olajkép függött a nagy képek alatt. Egy szőkeszakálu ember szinte kiviritott közűlök. Ábelnak hogy odatévedt a tekintete, a szive is eldobbant.

Az ő arcképe volt.

Közelebb hajolt, hogy lássa a képet. Megismerte, hogy fényképről készült. A szőkesége sárgább volt, mint ahogy ő emlékezett magára, dehát a kép mégis őt ábrázolta, s ez a látvány a szivére olvadt. Nézte aztán a mellette függő képeket is: azok is olyan korú fiatal emberek, - ki szőke, ki barna, ki bajuszos, ki bajusztalan, de mind harminc év körül való, s három katonatiszt. A fejét rázta: nem tetszett neki.

A szoba sarkában magas zöld cserépkályha lehelte a meleget. Ábel odaállt és reá tapasztotta fázó két kezét. Közben bekandikált a másik szobába is, amelynek félajtaja tárva állt. Magányos rézágy, fölötte fekete feszület, és egy nagy szines Mária-kép, Bugrónak az a képe, amely a holt gyermeket gyászoló anyát ábrázolja, amint vigasztalást kér Máriától. Almaszag illatozott mind a két szobában.

Eszter mosolyogva tipegett be, s mind a két kezét nyujtotta Ábelnak:

- Isten hozott! valóban Isten hozott!

S gyöngéden megölelte, arcát egy percre a mellére hajtotta.

Ábel meghatottan nézett reá. Az emlékek olyan kavarodással rohanták meg a szivét, hogy nem birt szólani.

Leültek a kopott plüs-székekre, talán ugyanazon székekre, amelyeken az utolsó estén ültek. Eszter a szemét törölgette: elő-előcsillant egy könnycsepp a pilláin.

Elmondták egymásnak, mi történt velök mióta elváltak.

- Hát tudod hogy én férjhez mentem, - kezdte Eszter. - Igen megharagudtam akkor este reád, s azonnal irtam a doktornak, aki a férjem halála után udvarolgatott. Nem szerettem őt, de lásd igen fájt... Még az nem fájt annyira, hogy a feleségedtől és gyermekedtől nem válsz el az én kedvemért, de az nyilallott belém, mikor te fontolgatva azt mondtad: Férjhez kellene menned, de kihez? Az a kihez fájt, hogy éppen tetőled hallom. Igazságtalan voltam és vak, most már elitélem magamat érte. De akkor... Aztán mikor már a doktor nagysebten eljegyzett, szerettem volna kibontakozni. És vártalak, hogy eljösz, és összeszidsz, vagy mentegetődzöl, vagy akármit csinálsz is, de legalább megbékülünk, és élek tovább is özvegyen, és boldogan ha hetenkint csak egyszer látlak is. Te azonban nem jöttél...

- Hát...

- Láttad a képedet? Irén festette, szegény boldogult jó Irénem.

- Láttam. De ki az a többi fiatal ember?

- Irénnek az udvarlói. Mindnek megnagyíttatta a fényképét, és ő aztán szinezte. A tied a legsikerültebb, csak kissé sárgább, mint voltál.

Elmondta aztán, hogy a második férj egy zágrábi kórházban vállalt állást. Eleinte igen szerető férj volt, később azonban...

Eszter beszéde itt megtört. A szeme pillája félig összeereszkedett.

- Később azonban, - folytatta - megmondom neked... miért is hallgatnám el... eldurvult. Az első férjem... hiszen tudod milyen volt, de durva nem volt soha. A második... ha rossz kedve volt, úgy bánt velem... Meg is ütött egyszer. Pofon ütött...

- Ejnye disznó gazember! - hörkent fel Ábel. - Dobd le onnan a falról!

Eszter vállat vont.

- A házasság az égben köttetik. A rossz házasság is. Mégiscsak uram volt...

- És a leányod? Hogy is hivták?

- Irén. Hát Irén férjhez ment egy közöshadseregbeli kapitányhoz. Wassermann nevü német emberhez. Annak nincs itt a képe.

Ábel hümmentett.

Eszter megértette:

- Jó családból való ember volt, - mentegetődzött, - és Irén már akkor elmult húsz éves. Nem várhattunk tovább, mig előjön az ismeretlenség homályából valami magyar ember. Gondolhatod, hogy csak muszájból adtam németnek. Mennyire szeretett téged Ábelkám! Emlékszel rá? Egy hétre az után a szomoru est után egyszer ketten ültünk a kandalló előtt. Ő a porcellán macskával játszadozott s egyszercsak a térdemre könyökölt és rám nézett:

- Anyácskám mért nem jön hozzánk Ábel bácsi?

Az asszony mélyen sóhajtott és a fejét rázta.

- Mily gyönyörü leánynyá fejlődött: ha láttad volna! De nem hozzám hasonlitott, hanem az apjához. A természete is olyan volt: hideg és vakmerő. A kapitányhoz csak boszuból ment férjhez. Egy hadnagyot szeretett volna, egy bárót. Annak sincs itt a képe. Szép fiu volt, csak kissé hebegett. Hát azt szerette. De valamin aztán megkülönböztek, - mint mink. Csakhogy ők aztán megint megbékültek. De már akkor késő volt. És tudod mi vége lett az én szegény egyetlen leányomnak? A kapitány agyonlőtte.

Ábel elhőkölt:

- Mért?

Eszter sokáig tartotta a zsebkendőt a szemén.

- A báró miatt, - rebegte aztán. - A bárót is agyonlőtte.

Közben a szakácsasszony megszélesitette az asztalt és másik teritéket is tett reá. Egy üveg sört és egy üveg bort állitott a vizes kancsó mellé.

Ebédközben aztán Ábel beszélte el, hogy neki három fia volt. Mind a hármat fölnevelte húsz-huszonegy éves koráig, s mind a három tüdőbajban pusztult el. A feleségét is az ölte meg. Csendes élete volt vele.

- Persze, - fakadt ki Eszter. Teveled csöndes élete lehetett. Ahogy ő akarta...

- Hát az igaz, hogy kerültem a perpatvart. De igazán mondom Eszter, nem volt rossz asszony. Csak éppen hogy könnyen kifolyt a pénz a kezéből. Nem volt neki elég soha a pénz hónap végéig. Beh jó leves ez.

Borsóleves volt, de borsó nem úszkált benne.

Eszter mosolygott. Megizlelte a levest.

- Szegedi asszony a szakácsom. És mondd Ábel: szeretted, igazán szeretted azt az asszonyt?

Ábel egy késhegynyi paprikát vetett a levesbe.

- Megszoktam.

- De úgy nem szeretted, mint ahogy engem szerettél... leánykoromban?

Ábel gondosan kavargatta a paprikát.

- Az volt a szerencsém, különben vele is olyan szerencsétlenül jártam volna, mint veled. A sors kegyetlen volt irántam. Mindenkit elragadott tőlem akit szerettem. Mindenkit. Még a kutyám is megdöglött. Ámbár igaz: az később volt. Te nem ismerted a kutyámat. Picurka volt a neve.

- Nekem még csak kutyám sincsen.

- Hász most nekem sincsen. Nem is tartok többé.

- Ne is tarts. Utálatos állat.

Hallgattak néhány kanálnyit. Aztán Ábel szólalt meg:

- Azt mondod: szegedi asszony, iszen ez nem magyar leves.

- De huslébe főzte bele a borsót, azért magyar. Jó még a fogad Ábelkám?

E szomorúságokkal elegyes beszélgetés közben jóizüen evögelődtek-ivogalódtak. Leves után rántott csirkét ettek. Eszter a két combot, mellet Ábel tányérára tette. A salátára bőven csorgatott olajat. Sört és bort is töltött neki. Végül a szakácsasszony négy szelet mogyoró-tortát vitt be. Látszott, hogy akkor hozták a cukrásztól.

- Bocsáss meg, hogy ily gyenge ebédre fogtalak el, - mentegetődzött az asszony, - de lásd nem is álmodtam...

- De kérlek, - szólt Ábel, - hiszen ez pompás ebéd! Te azonban alig eszel valamit, Eszterkém.

Az öregasszony szeme pillája megrezdült a neve említésére. Mily rég volt az, mikor így hallotta a nevét. A két ura csak Esztert mondott, Eszterkémnek nem hivta senki, csak Ábel.

Felkönyökölt az asztalra, és hervadt fehér kezére támasztotta az arcát. Rámélázott Ábelra.

- Hol lakol?

- Budán, - felelte Ábel a tortát aprózva.

- És hogy lakol? Hány szobád van? Ki visel rád gondot?

- Csak kettő. Van egy bejáró asszonyom, aki takarit, meg megkeféli a ruhámat.

- És miből élsz? Van vagyonod?

- Van valamelyes. Nem sok. Öt-hatezer korona. Nem is kell több. Kapok nyugalomdíjat. Azt se költöm el.

- Én is úgy vagyok. A második férjem után kapok özvegyi díjat három ezer koronát minden évben. A vagyonom bizony... tudod az átkozott vagyon, az bizony megcsappant. Elkártyázta a katona. De nekem elég ami maradt. Sőt egynehány száz forintot az árva leányok házának is juttatok minden esztendőben.

S könnybe lábadt szemmel folytatta:

- A házassági fundusba adom, hogy ahhoz menjenek férjhez, akihez akarnak.

Fehér zsebkendőt vont elő a zsebéből, és fölitatta egy mozdulattal a könnyeit.

Aztán megnyomott egy csengőgombot az ablakfalban. A cseléd kihordta az edényt és kis csésze fekete kávét tett a másik asztalra.

Ábel kezet csókolt az asszonynak.

- Jó ebéd volt kedves, igen jó. De ez igazán különös, hogy...

S elővonta a szivartárcáját.

Eszter azonban lefogta a kezét:

- Várj, várj. Nálam is van egy szivarod.

S a régi-módi körtefa-sublóthoz bicegett. Kivonta a felső fiókot, abban megint egy kis fekete fiókot. A kis fiókból kivett egy kis gyöngyházas japáni skatulyát, és a skatulyából meg még egy tenyérnyi selyempapírosból egy sárga bőrtárcát.

- Ismered?

- Nem.

- Nézd ezt az ezüst lapot. Sokszor elolvastam az iratát. Sokszor.

- Nini! Hát nálad maradt?

- Nálam. Benne van egy szivarod is. Lásd éreztem, hogy ezt a szivart még elszivod.

Ábel nevetett. Fölnyitotta a tárcát. Egy pöttyös kubaszivart látott benne.

A fejét csóválta. Mosolyogva nézett Eszterre.

- Hogyan van, - mondotta, - hogy nem kerestél meg engem, mikor a fővárosba visszatértél?

Eszter lesütötte a szemét:

- Azt hiszed nem kerestelek? Pedig csak látni akartalak, meglátni messziről... Bemenni hozzád nem mertem volna.

- Bizonyosan nyáron kerestél.

- Nyáron.

- Persze, persze. Tavasszal én mindig falun lakom. Hol Verőcén, hol Visegrádon. Ahol éppen lakást kapok. Node ez kedves, hogy mégis találkoztunk!

S ahogy az öregasszony mellette ült a karosszékben, rátette a kezét a kezére.

Eszter megfogta a kezét és szomorú mosolygással bólongatott:

- Találkoztunk.

Hallgattak egy percig. Aztán a betegségükről beszélgettek. Eszter a reumájáról panaszkodott. Ábel arra jó orvosságot tudott. A menthol-bedörzsölés: másnapra elmúlik.

Ábel viszont a háta fájásáról panaszkodott. Arra Eszter tudott jó orvosságot: jól meggyúrni a hátat alvás előtt.

Közben beesteledett.

Ábel az ablakra pillantott.

- Nini már este van. Ejnye de itt maradtam.

- Hát maradj itt vacsorára is.

- De itt is maradnék, hanem estére a kaszinóban, a budai kaszinóban beszámoló ülés lesz. Választmányi tag vagyok.

- No jó hát akkor nem tartóztatlak. Csak még egy kicsit maradj. Negyedórát vagy félórát. És holnap...holnap gyere el megint. Eljösz ugy-e? Délben. Aztán ha szép napos idő lesz, kocsikázzunk ki együtt...

- Szives örömest. De mehetünk tán villamoson is.

- Mehetünk kocsin is. Budára... ha neked is kedves...

- Budára? - kérdezte Ábel tréfás megijedéssel. - Csak nem akarsz tán táncolni?

- A Zugligetbe gondoltad? Nem oda.

- Azért. Mert én már... az én lábam már nem táncol.

- Enyém se. Oda gondoltam, ahol először beszéltünk... Nem tudom áll-e még az a kis villa ott az út mellett?

- Bizonyosan. No ez kedves gondolat Eszter. Visszaérezzük magunkat a multba Eszterkém.

- És ha még ott az a szikla...

- Együtt nézzük ismét Eszterkém a nap fölkeltét. Ámbátor...

Eszter szomorún mosolygott:

- A nap nyugvását édes Ábelkám.


VÉGE.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:15:56, szombat
 
  XVI.



Ábel darabig csak bámulta a kilincset. Végre is megboszankodott, haza lódult.

Életében először történt, hogy megharagudott Eszterre, s haragudott reá szivének legérzékenyebb vonaglásával.

- Ő nem hagyta el énértem az urát, én meg hagyjam el most a gyermekemet, a feleségemet! Ő tisztességes volt akkor. Én nem vagyok tisztességes, hanem poltron! Micsoda maga-szereti bestia az asszony!

S vörösen duzzadozott a képe a haragtól.

- Punktum! Vége! Többet nem lépem át a küszöbét!

Aztán arra gondolt, hogy értelmes embernek nem szabad haragudnia. Mindig az állati részünk haragszik, mikor haragszunk. Minél okosabb valami, annál ritkábban haragszik. S ha volna olyan okos ember, akinél okosabb már senkise lehetne, az olyan ember nem haragudna soha.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan!

És akkor arra emlékezett, hogy hányszor pattant már így Eszter a szeme közé! Eszternek ilyen a természete. Felforr egy-két percre, aztán meg lehiggad, s bánkódik. Azóta bizonyára megnyílott már az ajtó, s Eszter kinézett rajta könnyes szemmel. Bizonyos hogy kinézett, és bánatosan rebegte a leánykájának:

- Elment már Ábel bácsi?

De hogyan van az, hogy ő máskor mindig nyugodt birt maradni az ilyen apró zivatarokban, most meg - életében először, - maga is felháborodik és haragszik Eszterre!?

Kedvetlenül vacsorázott és szótlanul bámulgatott a lámpásra. A feleségének fel is tünt a komorsága:

- Bántott valaki?

- Nem. Csak gondolkodom, - felelte Ábel.

S bement a dolgozó-szobájába. Ott járkált fel-alá. Ujra meghányta-vetette, hogy miben hibázott?

Abban hogy megnősült?

Hát Eszter nem ment-e férjhez?

Abban hogy nem hagyja el a családját?

Hát Eszter elhagyta-e?

Eszter nem volt akkor poltron?

Én poltron vagyok?

Akármint fordította az ügyet, hibásnak csupán Esztert látta. Epés keserűség szorította a szívét.

A zsebére tapintott: szivarra akart gyujtani, hogy felszabaduljon a nyomás alól. De a tárca nem volt a zsebében. Bizonyosan ottmaradt Eszternél.

Értékes tárca volt pedig, sárgára fényezett borjúbőr, és a sarkán két ezüstlap; az ezüstlapon ez a szó: Viszontlátásra!

Egy külföldre utazott jóbarátjától kapta. S még egy szivar maradt benne, egy ötkrajcáros pöttyös kubaszivar.

Elmosolyodott, hogy arra az ezüstlapra gondolt.

- Aludjunk rá eggyet, - sohajtott aztán, - pihent szem jobban lát.

De érezte, hogy mély szakadék keletkezett köztük. Hidat építeni azon már bajos vállalat.

S valóban másnap mégmélyebbnek látta a szakadást. Eszternek az a kevély hideg nézése... Soha nem nézett az a nő úgy reá! Máskor ha haragudott, lángot vetett a szeme, s látszott rajta, hogy a vére forr. De tegnap... dermesztő volt, mint kígyó.

- Nem megyek többé hozzá, - mondotta a fejét rázva. - Hiszen valósággal kidobott!

A munkában keresett feledést. De azért nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna reá. S minél inkább haladt az idő, annál fájdalmasabban.

- Tehát nem ír, se nem jön. Meghaltunk egymásnak!

S újra meg újra fontolgatott:

- Lám én ragaszkodtam hozzá azután is, hogy férjhez ment, azután is, hogy nem hagyta el a férjét a kedvemért, ő elhajít mikor azt látja, hogy az ő kedvének nem áldozom fel a feleségemet, fiacskámat. Hát mi voltam én? Tartalékférj? Hogyha ő özvegységre jut, legyen kihez férjhezmennie? oh kis utálatos!

Egy tavaszi szép estén a felesége haragtól villogó szemmel lépett a szobába. Vacsora-bevásárláson volt. Izgatottan dobta le az asztalra az esernyőjét és a keztyüjét.

- Képzeld mi történt velem, - lihegte halvány arccal: - a doktornéval találkoztam a Váci-utcán. A doktornéddal! Egy beretvált képű úr karján pávázott a sétálók között. Ugy nézett rám, olyan méltóságosan, mintha legalább is egy miniszterrel sétálna. Pedig valami lakáj lehetett az az úr! No de én is visszanéztem ám...

Ábelnak mintha egy zsák jeget öntöttek volna a hátára. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradhasson. Egykedvü szinnel vont vállat:

- Jól tetted.

S azon éjjel azt álmodta, hogy pisztolyt vásárolt. A pisztolylyal bemegy Eszterhez. Egyedül találja. Ott áll a szoba közepén kevélyen hidegen. S a fejét fölemelve idegenül néz reá.

Ábel megáll előtte, és csak ennyit szól:

- Szereted?

Eszter fagyos-nyugodtan nézi vissza, s feleli dacosan:

- Mi közöd benne, poltron!

A pisztoly durran. Eszter fölemeli a jobbját, mintha a füstöt akarná elcsapni, de egyet fordul, s végig zuhan a szőnyegen.

Szörnyű álom volt, Ábel kábuldozva, szinte betegen ébredt ki belőle.

Néhány nap mulván olvasta, hogy az egyetemi templomban esküvő volt. Eszter férjhez ment. Egy zágrábi orvos vette el, - az angolképü.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:15:09, szombat
 
  XV.



Ábel azután már otthon töltötte a délutánjait. Négy óra felé mindig nyugtalankodott, de mégis otthon maradt.

Berta mintha testben-lélekben megujult volna, olybá tünt föl neki. Már bámulta. Uj szépségeket fedezett föl az arcán, a szemén, a homlokán, a lelkében. Gyakorta megcsókolta a kezét és az arcát, és meleg szavakat rebegett neki:

- Milyen jó vagy, milyen áldott vagy! Én meg sem érdemlem, hogy az Isten nekem adott.

Berta boldogan mosolygott. Már egységes egy volt a férjével. Eszterre már nem féltékenykedett, nem is beszélt róla. Megbocsátotta, elfeledte.

És szinte versenyeztek a gyöngédségben és figyelemben egymással. Ábel mindennap elvitte sétára. Vigyázott, hogy jól felöltözzön, hogy el ne csússzon, ártalmas ételt ne egyen. És Berta tapadt hozzá, lelke beleolvadt Ábel lelkébe, mint a cukor a kávéba. Mind a ketten érezték, hogy a házasságuk meg van szentelve. Oh, mert a fővárosi ember szivéből kiszáradhat a hit, de mégis megérzi olykor, hogy van valami fölöttünk uralkodó csodás hatalom. Megérzi különösen akkor, mikor két lélekhez a harmadik csatlakozik.

Honnan jön az a harmadik lélek? Mért csatlakozik a szivünkhöz? Azt mondjuk: nincsenek csodák, pedighát mindennap ezrével látjuk a csodát. A természet minden jelensége csoda. A rügy a leggyönyörübb csoda, a rügy az életünk fáján.

Talán tíz nap telt el, hogy Ábel nem látta Esztert. Olykor rágondolt és csodálkozott, hogy él és lélekzik nélküle. Azelőtt ha egynap nem látta, már éhezett a szeme. Hiányzott neki, és fájt neki az a hiány. Hát Eszter nélkül is élet az élet?

Szinte megrezzent hát, mikor egy délelőtt óraközben ott pillantotta meg az iskola folyosóján.

Egyedül volt. Az arcán fátyol. Föl és alá sétált.

Ábel bevezette az iskolai múzeumba, ahol magukra maradhattak. Széket tett neki az asztalhoz.

- Bajod történhet édes!

- Nem, - felelte az asszony, - csak egy percre jöttem ide, hogy lássalak.

És szomorúan nézett Ábelnak fülig simára borotvált arcára.

Ábelnak a melle elszorult:

- Milyes jó vagy!

- Vártalak minden délután, - mondotta alig mozduló ajakkal az asszony, - pedig tudtam, hogy nem jösz el. Nem is akarom. Megértem, hogy új érzésekben élsz. De mégis látni kivántalak.

És szomorúan nézett Ábelra.

- Holnap elmegyek Eszter.

- Nem, nem engedem. A kocsim már nem arra jár. Nem találsz ott. Csak néha, legalább havonkint egyszer lássalak.

És a szeme pilláján könny csillant meg.

Fölkelt és letörülte.

S ahogy igy állott, Ábel gyöngéden megölelte, megcsókolta az arcát.

- Szegény Eszter!

Eszter szomorúan mosolygott:

- Látod, így fordul az élet. Azelőtt én mondtam mindig: Szegény Ábel! most te mondod: Szegény Eszter.

És kezet nyujtott. Kifelé indult.

- Holnap hol leszel?

Az asszony mintha nem is hallotta volna. Az ajtóban az arcára vonta a fátyolát, és visszafordult:

- A jövő hónapban megint eljövök.

S mielőtt Ábel megcsókolhatta volna a kezét, elsietett.

S nem is találkoztak többé, csak így. Eszter minden második héten ellátogatott az iskolába. Ott időzött tiz percig, negyedóráig. Keveset beszélt. Csak nézett Ábelra elgondolkodón, szomorún.

- Hogy vagytok otthon?

Ábel elmondta. Eszter bólogatott. Már nem nézett olyan melegen, olyan édes-mosolygón Ábelra, mint azelőtt. A maga családjáról se beszélt semmit.

Ábel mindig valamelyes kis meglepődéssel fogadta, szinte ijedten, mintha valami bűn terhelné a lelkét, de ez csak futó érzés volt: mikor már mellette ült, fölmelegedett, úgy nézett reá, mint azelőtt.

- Nem tudom mi bánt téged, - mondotta egyszer Eszternek, - annyira fáj-e az neked, hogy egy gyermek azt mondogatja majd nekem: Apám.

- Oh nem, - rettent meg Eszter, - ha valami fáj, nem az fáj.

- Hát mi? Mondd meg nyiltan, tudod, úgy mint máskor.

Eszter arca erre mégbúsabbá vált. Látszott rajta a küzdelem, hogy nyilatkozzon-e vagy hallgasson?

- Már lelkileg se vagy az enyém, - mondotta végre csendesen.

Ábel megfogta a kezét:

- A tied vagyok.

- Csak az ajkad mondja ezt Ábel.

- Hát ki változott: én? vagy te? Nem te voltál-e az, aki leintett arról, hogy mindennap találkozzunk?

- Mert éreztem, hogy neked teher ez. Éreztem, éreztem. Tudod, a nők szive érzékenyebb a kénesőnél is. Megérzi a legeltitkoltabb meleget is, hideget is.

S hogy Ábel némán csókolgatta a kezét, mosolygott:

- Lásd, érzem azt is, hogy ebben a pillanatban a régi vagy, az enyém vagy. De mikor haza érsz, nem viszel be engem a szivedben az ajtón.

Ábel tagadón ingatta a fejét:

- Hol leszel holnap?

Az asszony gondolkodott.

- Sehol, - felelte aztán. Élj most a feleségednek. Ebben az állapotában szükséges, hogy osztatlanul a magáénak érezzen.

Ábel hálával csókolta meg Eszternek a kezét.

- Milyen jó vagy! Milyen okos vagy!

S valóban úgy történt, hogy mikorra hazaért, Bertával telt meg ismét a szeme és lelke. Az akadémiai konferenciákra se járt már el. Berta láthatta az órarendről, hogy az ura minden idejét otthon tölti.

És Eszterrel egyre ritkábban találkozott. Csak olyan volt már néki, mint egy elmúlt édes emlék, amely havonkint egyszer-kétszer megjelenik, - mint valami visszatérő álom.

A következő nyáron Ábelnak fia érkezett.

Az érkezés éjjel történt. Ábel csaknem táncolt örömében.

Az első érzése az volt, hogy bárcsak már délután volna: rohanna Eszterhez. De ez csak egy nagy szívdobbanás volt. Mingyárt érezte, hogy Eszter épp úgy nem örül az ő örömének, mint ahogy ő nem örült, mikor Eszternek a leánya született. Az érzésük mindig mindenben egyesült, csak a bölcsőnél vált el.

Ábel reggel feküdt le és aludt délig. Akkor alig kapta be az ebédet, lódult a városba. Bölcsőt keresett, meg valami tea vételével bizták meg. Utközben egy szép sárga selyem-napernyőt pillantott meg egy kirakatban: megvette azt is a feleségének. Éjjeli lámpáskát is vett, tulipán alakut, vörös üvegből.

Mikorra hazafelé kanyarodott, négy-öt csomólék is nehezlett már a hóna alatt.

Közben megszomjazott. Betért a Korona-kávéházba. Szórakozottan forgatta az ujságokat, amíg a kávéra várakozott.

Egy lapon gyászkeretes név fogta meg a tekintetét:

Dr. Eördögh Károly

s utána valami hosszú hír.

Ábelnek elnyilt a szeme. A hír arról szólt, hogy a doktort halott-boncolás közben fertőzés érte, s attól halt meg.

Ábellel fölfordult a kávéház, a napos ég, a nagy világmindenség.

- Eszter özvegy!

A levegő megtelt szegfűillattal! holdsugárral! csipkerózsa-lombbal! fülemüle-dallal.

Ha ez egy évvel ezelőtt történik!...

De egyben arra is gondolt, hogy Eszterre ez mégis szörnyű menykő-csapás. Ki van mellette? Ki törli le a könnyeit? És ki intézkedik a temetésről?

Ledobott az asztalra egy huszast és kisietett. Bérkocsiba ült. Öt perc nem telt belé, ott volt a halottas háznál.

A kapu gyásszal volt bevonva. Az orvos a betegek várótermében feküdt a ravatalon. Az arca épp oly hideg volt, mint életében, csak nagy fekete bajusza borzolódott széjjel.

Ábel belépett a szalonba. Nők és férfiak ültek ottan, lámpás mellett, a szomszédos szobából odaérezhető viaszgyertyák és koszoruk nehéz szagában, - nem látta őket tisztán.

Az egyik nő fölemelkedett:

- Ábel! Ábel!

És zokogva omlott a karjai közé.

A vendégek, - Ábel nem látta kik, - bámultak.

Ábel az ablakmélyedésbe vezette Esztert.

Az asszony fájdalmasan pihegett.

- Tudtam, hogy eljösz! Vártalak! Ki is vígasztalna engem, ha nem az én egyetlen testvérem!

Ábel megvárta míg lecsillapul. A szalonból elvonultak a vendégek. Talán az öreg kisasszony átvitte őket a másik szobába. Vagy talán elmentek.

- Mit tehetek érted? - kérdezte Ábel. - Rendelkezz velem. Én csak most értesültem az újságból. Egyenesen idejöttem. Még a bolti holmit is otthagytam a kávéházban.

- Semmitse kérek, Ábel, csak maradj mellettem. Oly hirtelen jött ez a csapás, mint mikor anyám halt meg. Irtózom a haláltól. Nem tudok odamenni a ravatalhoz.

- Nem is szükséges. Dehát mit sirsz? Elvégre... Nem hagyott szegénységben.

Azt akarta mondani: Nem szeretted.

Eszter megértette a hangjából, mit gondol.

- Igaz, - felelte, - de az szörnyü nekem, az a gondolat, az a sejtelem, hogy akarta ezt.

- Hogy akarta? Azt gondolod, hogy...

- Azt. Egyre sötétebb és sötétebb volt a lelke. Az utóbbi napokban már azt fejtegette, hogy nincs értelme az életnek: lótás-futás, gondok, vesződségek. Mindennap, mindholtig. Egyszer meg azt mondta, hogy ő soha életében nem szeretett senkit. Se apját, se anyját, se engem. Nekem a nyelvemen volt Lachapelle Rosalie, de nem mondtam ki. Ő ahogy rámnézett, leolvasta az arcomról mit gondolok. Azt mondta: Azt se! És kiment a szobából. Őt az a gondolat kínozta, hogy nem tud szeretni senkit, még a gyermekét se.

- De lelkem, te ennek oka nem vagy.

Eszter sóhajtott:

- Nem tudtam boldogítani.

S lecsüggedt a keze, ahogy a szárnyatörött galamb lecsüggeszti a szárnyát.

Ábel vállat vont:

- Hát ő? boldogított téged?

Az asszony mélyen behunyta a szemét. A feje lecsüggedt.

Aztán könyörgő szemmel nézett ismét Ábelra:

- Ne hagyj el!

- Itt maradok ameddig akarod.

- Ugy-e te is azt véled, hogy akarattal sebezte meg magát?

- Nem. Az ilyen mérgezés kinos. Az ujság is írja, és ő is bizonyosan tudta. Ha ő meg akart volna halni, morfiummal pusztította volna el magát.

Az asszony a fejét rázta:

- Nem félt ő a szenvedéstől se. Tavaly harmincezer forintot biztosított a halála esetére a leánykánknak egy új biztosító-társulatnál. A szerződésbe bele akarta tétetni, hogy bármiképpen hal meg... De nem fogadták el.

És ismét megeredtek a könnyei.

- Boldogtalan volt! Én vagyok az oka, én, én, én.

Ábel vigasztalta:

- Mindenki maga irányitja a hajóját az életének. Ha maga vitte zátonyra, te nem vagy az oka.

- Hogy háljak itthon? - mondotta az asszony rémledező szemmel. - Félek tőle! Elmegyek hozzátok. Ott hálok. Adtok tán szállást egy éjszakára?

Ábel elmosolyodott.

- Én édesem adnék, de tudod mi történt?

- Mi?

- Fiam született! Az éjjel!

Eszter elnyitotta a szemét, aztán szomorú sohajtással nyujtott kezet.

- Gratulálok.

Új vendégek jöttek, férfiak, orvosfélék. Koszorúkat hoztak.

Az egyik orvos egy fiatal angolos arcu ember az özvegy elé állt, és néhány szóval az iskolástársak gyászát fejezte ki.

Elmentek.

Az asszony a karosszékbe rogyott, s hallgatva nézett maga elé.

Ábel nyugtalankodott:

- Haza kell mennem, - mondotta. - Most már szedd össze az erődet édes Eszterkém. Vonulj más szobába, a halottól lehető legtávolabb. Mégis itt kell maradnod. Ezt el kell szenvedned. Minden gondolatom veled lesz ezen az éjszakán.

Eszter mégegyszer a keblére dőlt.

- Ugye nem fogsz engem elhagyni?

- Nem lelkem, édes eggyetlenem. Holnap már reggel eljövök, és veled maradok estig. Csak igérd meg nekem, hogy nem rémledezel, hogy okos maradsz, amilyen mindig voltál.

Eszter megszorította a kezét. A szeme könnyel telt meg, s a könnyeken át hálásan nézett Ábelra.


A doktort aztán eltemették. Ábel mindvégig ott volt Eszter mellett. A koporsónál is az ő karja támogatta. A sírba is együtt vetették az utolsó marok földet.

Mindenki azt gondolta, hogy rokon.

Berta azokban a napokban csak esténkint látta az urát. Nem is kérdezte hol járt. Minden gondolata a gyermeké volt.

Ábel pedig szívbeli kötelességének ismerte, hogy azon a szomorú héten Eszterrel legyen, és ezt Eszter is rendjénvalónak érezte.

Ábel keresett neki új lakást is. A gimnázium közelében bérelt neki tágas, világos háromszobás lakást. Oda kerültek az aranyrámás képek, a faragott szekrények, a meggyszínplüss fotelek. A többi szoba fölösleges bútorát eladta az asszony. Az orvosi műszereket és könyveket az angolképű iskolástárs vette meg, aki azelőtt mint afféle nőtlen ember gyakran volt vendégük is.

Egy szobát Lidi néninek szántak, de az öreg kisasszony elhagyta Esztert. Nem mondta meg, hogy miért, de a tekintetéből lehetett látni: Ábelnak a megjelenése a gyászestén és magaviselete a temetésen, Lidi néni régi gyanújának a megfejtése volt.

Elment csaknem búcsuzatlanul. Valami józsefvárosi házacskába költözött. Csak vasárnap délután jelent meg Eszternél, hogy megnézze Irénkét.

Ábel immár szabadon járhatott az özvegyhez.

A gyász első napjaiban minden délután megfordult nála. Néha csak negyedórára, néha továbbra is.

Az asszony mindig sugárzó arccal fogadta és mély ránézésekkel, meleg kézszorításokkal bocsátotta el. A szeme kérdezett valamit, amit nem mondott ki, de Ábel már nem olvasott úgy a szemében, mint azelőtt. A beszélgetésükbe máskor ha szünet szakadt, mindig az asszony öltött új fonalat. Ez a szokása megszünt. Mindig azt várta, hogy Ábel megszólal, hogy egyszer arra a néma kérdésre felel. Azonban hetek multak el anélkül.

Eszter idegessége érzékenysége fokozódott. Az arca mindig halvány volt és szenvedő. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy menjen el hat hétre valami erdős helyre, ahol semmi se emlékezteti a fővárosra. Még az őszi szezon alkalmas reá. De ő csak maradt: hátha elmulik a gyöngesége itthon is?

Olykor órákig ült a tükör előtt és nézte benne sovány arcát, sovány kezét, apadt halántékát. Végre is megrémült attól a gondolattól, hogy tovább fonnyad! Szép akart lenni, még szebb mint volt!

- Eredj, - biztatta Ábel is, - hiszen csak a levegőváltozás is orvosság lesz az idegeidre.

Hát végre is engedett. Ábel kisérte ki a vasutra is.

Marienbadba ment. A fürdő még népes volt, és pesti ismerősök se hiányoztak. Esztert hárman-négyen is kisérgették a sétákon. Még az angolos képű orvos is. Eszter még java virágában volt, s a gyászruha minden nőnek illik. Csak persze vidámkodni bajos benne. S Eszter igazán szomorú volt.

Ábel megigérte, hogy írni fog neki. Váltottak is valami három levelet.

Ábel legutóbbi levele így szólt:

Kedves Eszterem.

Bocsáss meg, hogy nem írok mindennap, de az életünk járása olyan egyforma, mint az óráé. A fiam már mosolyog. Ha engem lát, szinte röpdös. Látszik rajta, hogy még érzi a szárnyat a vállán, s nem tudja, hogy már nem a magasban van. Oh a csöpp lélek! Micsoda nagy érzés elgondolni, hogy a teremtésnek ez a csodás titka az én hajlékomban is megjelent s mihelyt megszólal, azt fogja mondani: apám!

Sokszor gondolok rád Eszterem, hogy hogyan vagy? miképpen töltöd az idődet? szeretnék melletted ülni és hallgatni a te lágyan zengő édes szavadat.

De ugy-e megérzed, hogy a gondolatom veled van, és mindennap megcsókol

Ábel.

Eszter háromszor is elolvasta ezt a levelet, és búsan nézett reá. S másnap is elolvasta, mintha azt gondolná, hogy másnap többet ért belőle. Végre is abban nyugodott meg, hogy Ábel a gyászruhát is látja, amikor a gondolatával meglátogatja.

A fürdő vagy tán a levegő javított az egészségén. Az arca kissé megtelt. A szemében is látszott ismét a régi életerő.

Mikorra visszatért, már megkezdődtek az iskolák. Ábel több munkát vállalt, mint azelőtt. Több a költség most már a háznál.

Bizony gyéren látogathatta Esztert.

Pedig milyen szivesen várták! S ő is szivesen járt oda. Mintha az is az ő családja volna.

Irénkének mindig vitt cukrot, vagy képet vagy játékszert. Eszternek valami érdekes könyvet, vagy ujságot, amelyben valami szép novella volt, vagy vers, vagy ujdivatról szóló közlemény.

És leült melléje: olvasott neki. Vagy a lábához ült a zsámolyra, és úgy olvasott. Eszter mosolyogva hallgatta. Aztán beszélgettek.

Ábel ha ujságolt valamit, mindig a fiáról ujságolt. Hogy már a foga jön, már megszólalt, már mindenképpen járni akar.

Az asszony bús mosolygással hallgatta.

Aztán olykor percekig tartó csend szakadt közéjök. Ábel maga elé nézett. Eszter meg őrá. És olyankor Eszter mégbúsabbá vált.

Mikor aztán Ábel az órára tekintett, Eszter mindig megkérdezte:

- Mikor várjalak?

És ő mindig azt felelte:

- Hacsak lehet holnap megint eljövök.

Az asszonynak olyankor megvidult a szeme. Egyszer az ajtóban a keblére dőlt és forrón megölelte. Valamit akart mondani, de ismét kifejlett a karjából.

A büszkeség zárta-e az ajkát? Vagy Ábelra várt, hogy ő szólal meg majd egyszer?

Vélte, hogy Ábel ismét az övé, mint valamikor, azokon a holdas harmatos éjszakákon, azokon a titkos találkozásokon. Csak a gyászruha van még köztük, meg talán kisideig még a bölcső.

Azonban eltelt néha három nap is, hogy Ábel nem látogatott fel. Eleinte mentegetődzött. De azért mindig boldog volt az arca mikor megjelent. Megcsókolta Esztert is, Irénkét is mind a két orcájukon, mind a két kezükön.

Egy korán leszállott téli estén Eszter fehérbe öltözött. A mély-gyász ideje úgyis rég letelt már, és ő arra gondolt, mennyire tetszett Ábelnak azon a hajnalon, amikor fehérbe öltözötten nézte a nap felkeltét. A ruhát meglocsolta szegfüparfönnel. A haját egycsomóba kötötte, mint akkor.

Ábel már négy napja nem volt nála, most bizonyosan eljön. Négy órakor szokott jönni.

A kandallóba jó tüzet rakatott, és oda igazította a két széket. Magának a nagy karos meggyszínplüss széket, Ábelnak amellé a kis puffot. A lámpást meggyujtotta és narancs-szín selyemernyőt tett reá.

Hát Ábel meg is jelent. Csupa öröm volt az arca. Porcellán macskát hozott Irénkének, és mosolyogva ujságolta, hogy a fia mivel lepte meg ma reggel:

- Fölkapaszkodott a kis vasgyúró a díványra, s lábára állott. Ma már lovat kap! Hazamenet veszek neki egy szép kis falovat.

És nevetett. Mindig mosolygott, ha a fiára gondolt.

A kandalló elé ültek. A kis Irénke is oda telepedett a szőnyegre eléjök és háttal Ábel bácsi lábához támaszkodva játszogatott a porcellán macskával, meg a bábujával:

- Cic, mondd: cic...

Eszter várta, hogy a fehér ruhára mond valamit Ábel, de Ábelnak a feje tele volt azon a napon a fiával, meg egy különös ügygyel, amely aznap az iskolát foglalkoztatta. Az egyik kisfiu tanítványát a professzorok a vendéglőben házaláson kapták. Már éjfél felé járt az idő, mikor a fiucska belépett, és gyujtót árult. Mikor a tanárokat meglátta, megijedt. A tanárok hazakergették. Ma aztán arról beszéltek, hogy nem járhat az a gyerek iskolába: de mi okon tegyék ki?

- A szülőkkel kell előbb beszélnünk, - vélte Ábel. - Hátha a szülők késztették rá. Akkor is a szülőket büntessük, ne a gyermeket.

Nem volt rest, elment a szülőkhöz. Hát az apa vak, az anya köszvényes. Csak egy leánytestvér keres a háznál: könyvjegyző valami üzletben. Az a leány meg a fiucska tartja fenn a családot.

Amíg Ábel mindezt apróra elbeszélte, az asszony gondolatokba merülve nézett reá.

Látta, hogy Ábelnak az ajka mozog, a keze olykor fölemelkedik, hallotta a hangját is, de a beszédére nem ügyelt.

Arra gondolt, az jutott eszébe, amikor Ábel hazatért külföldről és a templom előtt találkoztak, s Ábel beemelte őt a bérkocsiba, s ott magához ölelte: "Jer velem! viszlek! Hagyj itt mindent! Kimegyünk külföldre! Élünk a magunk világában!" Mindez olyan volt akkor, mint egy rapszodikus zene. Ime most ő özvegy, fiatal és szép. Ha most ő ragadná meg Ábelt itt a szeretetnek azzal a mindent elsodró lángjával; ha azt mondaná: "Ábel menjünk! Menjünk! Menjünk! ahova akarod: Hagyj itt mindent!" És ahogy ő szólott: "Ha most nem jösz, ezt az órát Isten sem adja többé vissza!"

És a szeme már kigyulladt, az arcára rózsaszinek vonultak.

Ábel elvégezte a megható történetet és Irénkére nézett. A szobába egy percnyi csend szakadt. Az óra tik-takkolt halkan a csendességben.

A kisleány, aki addig áhítattal hallgatta Ábelt, megmozdult és Ábel elé állott. Két kicsi kezével megsimította Ábelnak az arcát, és ábrándosan komolyan nézett a szemébe:

- Ugye Ábel bácsi, most már te vagy az én papám?

Eszter kezén remegés futott át. Arca édes várakozással hajolt Ábel felé.

Ábel megsimogatta a leányka haját:

- Én kedves, én, meg a jó Isten.

Térdére emelte a leánykát, és a félkarjával a szívére ölelte. Gondolkodva nézett a tüzbe.

- Bizony Eszterkém, - bólogatott, - férjhez kellene menned.

Az asszony arcát halotti sápadtság fehérítette el. Lehajtotta a fejét. Nem felelt.

Ábel lebocsátotta a leánykát. Fölkelt és szivart vett elő a tárcájából. Meggyujtotta. A gyujtót bedobta a tűzbe.

- Férjhez kellene menned, - folytatta nyugodtan, - hiszen még fiatal vagy, szép is vagy. De kihez?

Végig ment a szobán, s a karját összefonva gondolatokba merült arccal nézett Eszterre:

- Kihez?

Eszter megrázkódott, fölpattant a székről. És büszkén, haragtól megvillanó szemmel felelte:

- Ha az a szándékom, hogy férjhez menjek, nem szorultam arra, hogy te keress nekem férjet! poltron!

És méltóságos-hidegen bevonult a másik szobába.

Ábel elkövülten csodálkozott utána. Egyet lépett az ajtó felé. De megállt, és zavarodottan pislogott a kisleányra, mintha attól várna tanácsot.

De a kisleány csak némán, ijedt szemmel bámult reá.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - mormogta Ábel.

Elvörösödve nézett maga elé. Aztán az ajtóhoz sietett: megnyomta a kilincset.

- Eszter, - könyörgött, - Eszterkém!

De az ajtó be volt már zárva.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:14:14, szombat
 
  XIV.



Az esküvő után két hétre, Ábel látogatásra nógatta a feleségét. Berta azonban vonakodott:

- A tanártársaid legényemberek, a doktornéhoz meg azelőtt se jártam.

- Az nem ok. Illik. Tartozol neki. Remélem nem leszel hálátlan iránta.

- Oh dehogy.

- Ha nem látogatod meg, ő se jön többé hozzád. Nem is jöhet addig. Nemcsak illetlenség lenne, hanem bántás is.

Az asszony még kissé vonakodott, gondolkodott, de aztán beleegyezett:

- No jó. Délután elmegyünk. Dehát eredj a borbélyhoz, hiszen már hatnapos a szakálad.

Ábel pillogott. A szakálát dörzsölgette. A szoba szögletébe nézett.

- No eredj, eredj, mit tünődöl!

És tréfásan lökdöste a férjét.

- Eredj, eredj!

Ábel odavolt jó eggyóra hosszáig. Úgy tért vissza ahogyan elment.

- Tele van a műhely. Tudod így vasárnap mindenki borotválkozik. Különben is hatnapos szakál már szakál, azzal elmehetek akár a Liszt Ferenc hangversenyére is.

Berta megnyugodott. Délután öt órakor elindultak doktorékhoz.

A doktor nem volt otthon. Eszter maga fogadta őket. Virágos japáni pongyolában volt öltözködve. Az arca sugárzott az örömtől és kedvességtől. Testvérként csókolta meg Nyékynét, s bevezette őket a szalonba.

- Hát megjöttetek? Hol voltatok? Merre jártatok? Nem ért az úton baj? kellemetlenség?

És mindezt oly szives érdeklődéssel kérdezte, hogy Ábel elámult rajta.

A szalonban ott ült Lidi néni is a kis Irénnel, aki egy kékruhás bábuval foglalkozott.

Eszter hozzáfordult:

- Lidi néni, ime az én legfiatalabb és legkedvesebb asszony-barátom: Nyéky Ábelné.

Nyékyné kezet csókolt Lidi néninek, aki viszont az arcát csókolta meg.

Berta aztán elcsevegte bőven és apróra, hogy micsoda izléstelen az új divat, hogy főznek a német nők, milyen nagylábuak, és mi a legujabb kalapdivat.

Ábel akközben érdeklődéssel szemlélődött körül. A szalon pompás volt: fehértapétás falain aranyrámás képek, oldalt faragott pohárszék, középen aranylábú asztalka, körülötte sülyedős meggyszinplüss fotelek. A gazdagság melege és előlkelő pompája volt az a szoba.

A doktorné egy skatulya szivart tett eléje, de Ábel nem gyujtott rá. Eszter rá-rápillantott.

A pillantás kérdő volt. Aztán látszott Eszter arcán, hogy megérti, mért nem fogadja el Ábel a szivart. A szemének egy lassu pillantása volt az, rosszaló pillantás:

- A szivar a férjemé, - mondta a pillantás, - s neked semmi se kell ami a férjemé. Dehiszen az én vagyonom fele is benne van itt mindenben.

Bevezette aztán őket a többi szobába is. Berta bámulva dicsért mindent. Ábel a hálószobánál megfordult és visszatért a szalonba.

Lidi néni kávét szolgált be. Eszter a főhelyre Bertát ültette. Ábel eltolta a csészét:

- Én nem kérek nagyságos asszonyom.

Eszter bántódva és kérlelőn nézett reá.

- Dehát mért? Nem szereti?

És a szeme azt mondta:

- Egyszer vendégelhetlek meg, és akkor se fogadod el!

- Az uram nem szereti a kávét, - mondotta Berta röviden.

- Hát akkor teát, - vélekedett Lidi néni, - mingyárt meglesz.

- Nem, köszönöm, akkor már inkább egy ujjnyicska kávét, csak épp hogy én is uzsonnázzak a társasággal.

A doktor akkor érkezett haza. Nyájasan üdvözölte a vendégeit, de érzett a nyájasságán, hogy csak afféle, ahogy a betegeivel udvariaskodik. Vagyhogy az összenőtt szemöldök nem fejezhet ki nagyabb nyájasságot? Leült ő is az asztalhoz, és beöntött egy csésze kávét.

- A feleségem gyakorta emlegeti önöket, - nyájaskodott, - örülök, hogy magam is megismerhetem. A kislányom meg kérem úgy szereti önt, hogy jobban, mint engem. Mindig: "Ábel bácsi, Ábel bácsi."

Ábel pillogott:

- A mesterségemmel jár, hogy a gyermekek szivét magamhoz kötöm, - mosolygott, - mindig gyermekek között vagyok: ismerem a gondolkodásukat.

- Nohát az érthető, - biccentett a doktor.

Szivarral kinálta Ábelt. Félreültek az asztaltól, hogy a füst ne kellemetlenkedjen a hölgyeknek.

- Mit tanít? - kérdezte Ábelt.

- Történelmet és nyelveket. Filologus vagyok.

- Érdekes valami az a filologia?

- Minden érdekes, ami lelki. A különféle nyelvek, különféle lélekcsoportok megnyilvánulásai.

- Lélekcsoportok, - tünődött maga elé a doktor, - mi a lélek?

- Az igazi ember, - felelte Ábel nyugodtan. Vagy a hús az igazi ember?

Eszébe jutott a hajón történt beszéd.

- Nem tudom, - felelte a doktor.

- A hús: matéria, föld. A föld nem gondolkodik, doktor úr.

A doktor felvonta a szemöldökét:

- Látott ön valaha lelket?

- Láttam és látok mindig.

- Hol a fenébe?

- Mindenütt ahol ember van. Az ember nekem lélek.

- Test nélkül nincs lélek.

- Nem merném ilyen bizonyosra mondani. Testi szemmel csak a testet láthatjuk. A lelket lelki szemmel.

A doktor leverte a hamut a szivarjáról. Hallgatott.

Ábel se folytatta.

Mind a ketten a nőkre néztek, akik vidám csevegéssel ültek az asztalnál.

Aztán a doktor sötéten nézett maga elé.

- Tudja, tanár úr, - mondotta, - én nem hiszek semmit, amit nem látok, nem hallok, nem szaglok, nem ízlelek, nem tapintok. Irigylem önt, és mindenkit, aki végighiszi a hiszekegyet. Nekem a világ olyan üres! Engem nem lelkesít semmi, nekem nem szép semmi. Ha valamit szépnek érzek, a következő percben elemezem, felbontom, agyongondolom. Semmise szép, semmi, semmi!

- Hát a gyermeke? Hát annak az arcát is agyon tudja gondolni?

A doktor sóhajtott:

- Sajnos. Tudom, hogy mért tetszik; tudom hogy mért szeretem. A fajfentartás ösztöne... Csalás. A természet csal, mindig csal. Vakok vagyunk és ismeretlen erők a vezetőink.

- Ez a hit, - mondotta rá diadalmasan Ábel, - az ismeretlen erőkben való bizalom.

A doktor hallgatott. Hideg életunalommal nézett maga elé.

Ez az ember beteg - gondolta Ábel.

A hölgyek ekközben vidáman beszélgettek. Eszter maga felé legyintett, és mosolygott:

- Micsoda: te szegfüparfönnel szagosítod a ruhádat? Hiszen az kiment a divatból. Most ilang-ilang járja. Adok neked egy üvegecskével.

- Dehiszen a te ruhád is szegfü-parfünös, - felelte Berta.

- Benne maradt. Azt gondolod, hogy új ez a ruha?

És felugrott; egy kicsike üveget vett elő a ruhás szekrényéből. Az orrához tartotta:

- Ugye kellemes?

Berta hálásan fogadta az ajándékot. Nem is sejtette, hogy a kigyótéri patikából való.

Ábel intett neki, hogy menjenek már. Berta helyeslőn pillantott.

Fölkelt. Búcsúztak. Eszter megcsókolta az asszonyt: Ábellal kezet szorított. Talán egy perccel tovább tartott a kézszorításuk, mint kellett volna. Berta szeme elsötétült.

Az utcán szótlanul mentek néhány percig. Végre is Ábel szólt Bertának:

- Igen kedvesen fogadtak.

Berta biggyesztett:

- Dicsekvők.

- Mért?

Berta biggyesztett:

- Dicsekvők.

- Dehát nem értelek. Megbántott valamivel a doktorné? Hiszen a testvérét se fogadhatta volna szivesebben.

S hogy egy utcai lámpás alá érkeztek, ránézett Bertára.

Az asszony kedvetlen volt. Nem felelt. Szótlanul mentek hazáig.

A doktorné már másnap viszonozta a látogatást. Egyedül. Fehér bársony-kabát volt rajta, és kócsagtollas sötétkék völúr-kalpag. Csupa elegancia.

A kályhába aznap fütöttek be először. A doktorné összecsapta a kezét:

- Milyen okosak vagytok! Milyen jó meleg van itt! Az én férjem még nem enged fütenünk. Azt mondja, hogy meghülünk, ha korán fütünk.

Ábel a kályhához ültette:

- Melegedjék nagyságos asszonyom.

És a doktorné odaült: a kezét kinyujtotta a meleg felé. Finom ujjain átsugárzott a tűzfény.

- Milyen szép a kályhátok! Félig kandalló! Szeretem a tüzet.

Bertának egy leánypajtása is ott volt, egy mindig-mosolygó kövér leány. Ábel csodálkozva látta, hogy a felesége többet foglalkozik a doktornéval, mint a régi barátjával: olyan nyájas a doktornéhoz, mintha az előttevaló nap jókedvvel váltak volna el egymástól.

A hölgyek vidáman csevegtek. Ábel szivarozva, hallgatva ült egy karos székben és elmélázva nézte őket. Akaratlanul is összehasonlította Bertát Eszterrel.

Berta fiatalabb volt, de Eszter leányosabb. Berta haja tömöttebb, feketébb, a szeme nagyobb, nyiltabb, az orra szabályos görög orr. Eszter ideges macska-testalkat, az arca vékonyabb, de kifejezőbb. A haja sötét gesztenyeszínű, kevesebb, de finomabb, mint a Bertáé. A szeme mosolygóbb, árnyékosabb, melegebb. És a hangja: milyen más minden szó az ő ajkán! mennyivel szebb, ha ugyanazt a szót ő mondja.

Ha Ábel szobrász volt volna, Bertát szivesebben kifaragta volna, mint Esztert, de ha festő volt volna, Esztert becsülte volna festenivalóbbnak.

Berta szivesen nevetett, s nem azért, hogy szép fehér fogait láttassa. Eszter csak mosolyogni szokott, s olyankor csak egy kis fehér vonal látszott a piros ajkak mögött.

Berta bársony volt, Eszter selyem. Berta a földön járt, Eszter a felhőkben. Bertát lehetett szeretni, Esztert imádni is.

A szoba már homályosodott.

- A lámpást, - mondotta Berta, - most már meggyujthatjuk.

- Ne, ne, - szólalt fel Eszter, - olyan kedves a homály így tűz mellett! Nyissuk ki inkább a kályha ajtaját. Most már úgyis csak a parázs ég.

És lehajolt. Kinyitotta a kályhát. Gyönyörködve nézte.

Ahogy a tűz fénye rápiroslott az arcára olyan volt, mint leánykorában, amikor ott a sziklán a fölkelő napot várták.

Ábel szerette volna neki mondani:

- Emlékszel-e?

Este volt mikor a doktorné elment. A férje érte küldte a kocsit. A doktorné magával vitte a másik hölgyet is, - az is arrafelé lakott.

Ábel levetkezett, s magára öltötte a kamukát. Odaült papucsban és házisapkában a bőrszékbe, s hogy a felesége mellette ment el, magához ölelte.

Berta azonban hidegen fordult ki a karjából.

Ábel csak nézett:

- Mi bajod édesem?

Berta hallgatott, csak az orrát szivogatta.

Ábel megölelte:

- Mi bajod?

- Tudod, - fakadt ki az asszony a szemét meregetve, - az mégsem illik, hogy te folyton a doktornét nézed!

Ábel hüledezett.

- Én néztem? Én? Tán féltékeny vagy Bertácskám?

- Oh dehogy. Arra a papagályra? Arra a - divatkirakati bábura? Arra a...

- Ugyan...

- Ami nem illik, nem illik! - pattogott Berta. - Ha te még ma is szerelmese vagy, minek vettél el engem!?

És sírva borult a diványra.

Ábel alig birta lecsendesíteni.

- Bertácskám. Hiszen ha úgy volna, ahogy te mondod, de magad is érzed, hogy nincs igazad! Én véletlenül úgy ültem, hogy feléje voltam arccal fordulva. Nem vagy-e néha te is úgy, hogy rábámulsz valamire anélkül, hogy látnád amire bámulsz. De fogadom, - folytatta színleges haraggal, - hogy többet soha rá nem nézek! Fogadom, ha mégegyszer ide bejön, hátat fordítok neki és kimegyek. Vagy egyenesen megmondom neki a szemébe: - Nagyságos asszonyom, az én feleségem ideges mostanában: engedje meg, hogy visszakisérjem.

- Nohát azt mégse lehet! - ijedt fel Berta.

- Én bizony megteszem. Elvégre is a mi békességünk az első!

- Nem ennyire nem...

- De még irok is neki, megirom nyiltan...

- De Ábel!

- Még téged se eresztelek. Mától fogva megszünt minden!

- No azt nem engedem.

És akkor Berta megölelte Ábelt. Vidáman terített vacsorára.

Másnap Ábel elment a találkozóra. A nyelvén volt, hogy elmondja a tegnapi jelenetet, de Eszternek mingyárt az volt az első kérdése, hogy mi a véleménye Ábelnak a férjéről?

- Még nem is beszélhettünk azóta. Mondd: milyen neked? Miről beszélgettetek? Fogadni mernék, hogy a világrendet kritizálta.

Ábel pillogott.

- Értelmes úriember a férjed. Az életet kissé a tudomány szitáján át szemléli, de nem közönséges ember.

Eszter nevetett:

- Engem ugyan nem vezetsz félre. Dicséred, hogy nekem kellemeset mondj. Köszönöm. Nekem a régi nyiltságod kell. A mindig-bizalmas nyilt szív. Mit beszéltetek?

Ábel elmondta.

Az asszony bólogatott:

- Ismerem a nótáit, mind ismerem. Hogy a világ üres, az ég is üres, csak az ő feje nem üres. Semmise szép, csak a pénz szép amit a betegek fizetnek. És semmise érdekes, csak a komplikált betegség, meg az a ház, amelyet megveszünk majd a Kerepesi-úton. Látod ilyen emberhez mentem én nőül.

- Nem szabad elégedetlenkedned, - vigasztalta Ábel. - Elvégre gyermeketek is van, és ő megbecsül téged.

- Meg? Azt hiszed? Minden héten elmagyarázza, hogy a nő mennyivel alacsonyabb rendü állat a férfinál? Hogy a nők folyton a jelennek élnek, a most-nak, a férfi azonban mindig előre gondolkodik. Hogy micsoda áldozat a családalapítás, milyen rabja a férfi a családnak. És másefféle. De mindezt csakúgy monologizálva, ásítozva, akadémiai értekezés alakjában adogatja be. Néha kifakadok: A betegeidnek édes porral adod a förtelmes pilulákat, nekem meg azon keserün. Edd meg magad!

- Hát veszekedtek?

- Nem. Csak én. Ő olyankor nevet. És ez mégjobban boszant, mert ez is kicsinylés. Azt mondja vele: mi nekem egy gyermeknek a haragja?

- Nekem sohse beszéltél erről. Azt hittem, hogy csendes békességben éltek.

- Hiszen abban élünk. Ezek csak felhők. Az ég se napos mindig. Dehát mondd: igaz, hogy a nők alacsonyabbrendű hitványabb teremtések?

Ábel a fejét rázta:

- A nő nő és a férfi férfi. A nőnek alacsonyabb kissé az értelme, de a szive meg magasabb. A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női. A szive meg angyali.

Eszter hozzáérintette az ajkát Ábel halántékához.

- Te okosabb ember vagy az uramnál. Mit szólt Berta tegnap, mikor elmentem?

- Semmit. Azt mondta, kedves vagy. Tegnap igazán csodásan szép voltál. Tudod-e mi jutott eszembe, amikor ott ültél a kályha előtt?

- Micsoda, Ábelkám?

- A tűz fénye rádpiroslott. És ahogy ott ültél fehér kabátban, olyan volt az arcod, mint azon a hajnalon, mikor a sziklán állva néztük a napot.

Eszter lehunyta a szemét.

- Mire gondolsz? - kérdezte Ábel.

- Arra a boldog időre, - sóhajtott Eszter.

Harmadnapra ismét elment Bertához, és korholta, hogy nem látogatja meg. A kisleánya is vele volt.

Berta az ölébe vette a kisleányt, és megcsókolgatta:

- Milyen boldog vagy, hogy gyermeked van! - mondotta Eszternek.

- Ez vele jár a szent házassággal, - mosolygott Eszter.

Berta odatartotta a kisleányt a férjének, hogy csókolja meg ő is.

Ábel megcsókolta a kisleányt s egyuttal a felesége arcára is cuppantott egy csókot.

Mért cselekedte? ő tudta.

Vidáman csevegtek tovább.

Berta mintha tüntetni akarna a férje szeretetével, kedveskedve beszélt hozzá. Mikor mellette elment, megsimította a kezét, a haját. A maga teás csészéjéből itatta, és olykor azzal a lélekbe mélyedő meleg érzéssel nézett reá, amellyel csak a boldog nők tudnak nézni.

A doktorné azon a napon nem sokáig maradt. Mikor meghallotta, hogy kocsi áll meg a ház előtt, kitekintett az ablakon, és azonnal búcsúzott.

Másnap a külső találkozásban szomorúbb volt a szeme a szokottnál, hidegebb volt és szótalanabb.

- Történt veled valami, Eszterkém?

- Semmi.

- Ne mondj nekem ilyet Eszter. Látom az arcodról. A férjeddel volt bajod?

- Nem!

- Hát mi?

- Igazán semmi, csak rosszul aludtam.

Valóban halvány volt. Fázott is. A kocsitakarót meg-megigazította a lábán és Irénkén. Ábel segített neki. A meleg gyapjutakarót begyürte a lába alá, s lába köré. Azelőtt nem merte volna olyan bizalmasan betakarni a lábát, de most már ő is férj: mintha csak a maga felesége iránt figyelmeskedett volna.

Eszter ugyanugy fogadta.

Az igaz, hogy hideg is volt. Éjjel fagyott. A föld sara ropogott a kocsi kerekei alatt.

Eszter hallgatott.

Ábel arra gondolt, hogy valami történt Eszterrel otthon; vagy a doktor rontotta el a kedvét vagy Lidi néni. De már nem avatkozott Eszter családjának az ügyeibe.

Végre Eszternek kedvetlen mosolygás jelent meg az arcán, és szólott keserü finoman:

- Örülök, hogy boldogok vagytok, örülök. De...

- De?

- Mégis illetlenség talán, hogy idegenek előtt nyalod-falod a feleségedet.

De akkor már a szeme villámlott.

Ábel megszeppent:

- Te nem vagy idegen. Téged mink hozzánktartozónak érzünk.

- Köszönöm. De azért megkimélhetnél az ilyen látványosságtól.

És hidegen, szomorúan nézett félre.

Hallgatva haladtak tovább a kocsiban. Ábel nem tudta mit mondjon. Látta, hogy Eszter rosszkedvü. Azt is érezte, hogy igazságtalan, azt is, hogy nem.

Eszter elővonta a zsebkendőjét, és a szemére nyomta.

- Eszterkém! - szólt rá Ábel ellágyultan.

Mert mindig ellágyult, valahányszor sírni látta. Eszternek pedig a sírás egyfiókban volt a mosolygással.

- Mennyit kell szenvednem! - szipogta Eszter, - mennyit kell szenvednem!

- Istenem, - sóhajtott Ábel, Eszternek a kezét a kezébe véve, - hát miben vagyok én bűnös?

- Nem, bűnös nem vagy, de mégis gondolhatnál arra, hogy a házi boldogság nem kirakati cikk.

Ábel már értette.

- Hallgass ide Eszterkém: az a csók, amelylyel előtted becsültem meg a feleségemet, nem is annyira csók volt, mint inkább morfium.

- ?

- Morfium a sárgaszemü kis szörnyetegnek, amelyik fölébredt.

Eszter mintha megszúrták volna, felpattant:

- Csak nem beszélted el neki...?

- Hova gondolsz! Dehát nem tudják-e, hogy betegségemben meglátogattál? Nem tudják-e, hogy nekem mindennap egy szál rózsát küldtél? Nem az anyja útján kaptad-e a leveleimet?

- És egyebet semmit se mondtál el nekik?

- Még azt is annyira elrajzoltam, mint mikor a gyerekek a női arcra szakált és bajuszt festenek. Azt mondtam, hogy csak lánykori imádód voltam, és hogy azontúl minden megszünt.

Eszter gondolkodón nézett maga elé.

- Nem megyek többet hozzátok, - mondotta, - Berta hálátlan kigyó. Bocsáss meg a szóért, de igen illik reá. És te se keress fel többé. Megházasítottalak. Köszönd meg te is, ahogy Berta köszöni.

- És te ezt komolyan mondod?

- Látod.

- Hát jó. Kiszálljak?

Az asszony megfogta a kabátját:

- Még egy percig ne! Ne ilyen hamar!

De ezt már fájdalmasan mondta.

Ábel megfogta a kezét, és a szemébe nézett, amely tele volt harmattal.

- Édes Eszterem, te kis okosom, csak gondold meg, hogy itt ülök melletted, én, a fiatal házas.

- Igaz, - bólintott Eszter megengesztelődve.

Aztán csendesen, nyugodtan beszélgettek tovább esti hat óráig.

Mikor Ábel kiszállt a kocsiból, Eszter visszaszólította:

- A gallérodat hajtsd fel édesem, hogy meg ne hülj.

- Köszönöm.

- Eljösz holnap?

Ábel bólintott:

- Holnap és mindennap.

Mikor Ábel hazatért, a feleségét a lámpás előtt találta, amint az iskolai órarendet betüzgette a noteszában.

- Itthon hagytad a noteszodat, - mondotta a szemét meregetve. - Azt néztem, hogy mi dolgod van ennyi ideig?

- Sok, sok minden, - felelte Ábel nyugtalanul.

- Az órarended szerint ma három órakor végeztél. Hol voltál édes?

- Konferencián lelkem.

- Mi az a konferencia?

- Tanári értekezés.

Az asszony megnyugodott. Megsimogatta a férje arcát, aztán egyszercsak eltolta magától:

- Eredj a borbélyhoz: vetesd le ezt a bozótot.

- De kérlek, azt mondják, hogy nekem a szakál illik.

- De ha én kivánom?

Az én szerelmes hangsúlylyal volt mondva. A feleség kivánja, hát akkor mit nyomhat az idegen vélemény?

Egy kicsit vakaródzott, gondolkodott, aztán elment. Félóra múlván kiberetvált állal tért haza.

- No itt vagyok: hogy tetszik?

Az asszony nevetett:

- Micsoda csúfság! Takarodj azonnal vissza, és vetesd le egészen!

- De kérlek a borbély azt mondta, hogy vétek lenne: nekem ez a szakál illik legjobban.

Az asszony aznap gyengélkedett: a fejét fájdítgatta. Este még fokozódott a fájása. Feltálalta a vacsorát, de ő nem evett, csak ült, bágyadozott.

- Mi bajod? - kérdezte Ábel nyugtalanul.

- Nem tudom. Reggel a fejem fájt, most meg a mellemben érzek szurásokat.

- Elmegyek orvosért.

- Ne menj. Semmi: valami rossz falat az oka. Holnapra semmi bajom.

Másnap nem is volt baja, de harmadnap megint étvágytalankodott. Ábel ebédután már készülődött, hogy orvosért megyen, de vendége toppant, egy professzortársa, aki az esküvőjén az egyik tanu volt.

Berta megvidámult. Örült mindig, ha vendégük érkezett.

- Legalább, - mondotta, - a férjem egyszer már itthon marad. Ma nincs konferencia?

- Nincs, - felelte a vendég, - hogy volna?

- No ideje is, egye meg a farkas azt a sok konferenciát. Mondja: mit tudnak annyit tanácskozni?

- Hát a tanulókról kell értekeznünk olykor.

- De mindennap.

- Dehogy mindennap, csak havonkint egyszer.

Berta rábámult Ábelre.

Ábel zavarodottan nevetett:

- Könnyü ennek. Ennek csak egyszer van havonkint, de nekem az Akadémiába is el kell járnom.

Ezen meg a társ csodálkozott el:

- Mi a manó? Hát te oda is jársz?

- Hogyne: külső tag vagyok egy bizottságban.

Berta kifordult, hogy borral kedveskedjen a vendégnek.

Ábel ránézett a barátjára:

- No, nekem befütöttél!

A társ csak akkor ocsúdkodott.

Locsogott, magyarázgatott aztán az akadémiai bizottságukról, de már késő volt. Berta fagyosan hallgatott.

- A feleségem gyöngélkedik, - mentegetődzött Ábel. - Ismersz-e valami jó nőorvost?

- Ismerek. Ideküldjem?

- Nem kell, - rázta a fejét Berta, - majd elmúlik.

A tanár aztán négy óra felé elment. Ábel otthon maradt. Berta tovább is hallgatott. Ábel fel és alá sétált a szobában. Időnkint az órára pillantott. Végre öt órakor megszólalt:

- Lemegyek a Törökcsászárba: az ujságokat még nem olvastam.

Berta rásegítette a kabátot:

- Ne soká maradj!


Ábel fiakeron sietett ki a fasorba. Esztert már nem találta ott. Hogy a kocsipénz kárba ne vesszen, bement egyuttal a nőorvoshoz is, akit a tanártársa ajánlott. De az orvos nem volt otthon, hát nála hagyta a névjegyét.

Mikor visszatért, a feleségét az anyjával találta. Ruhát varrtak lámpásnál.

- No mondd el mi ujság? - szólt Berta nyugodtan.

Ábel pislogott:

- Megvárod tán mig rágyujtok?

S mig a csibukot tömögette, különféle históriákat eszelt ki.

- Hát egy hid leszakadt a Tiszán. A budai várban nyitva felejtették a csatornát a Sándor-palota előtt. Egy asszony beleesett. Hét gyermek anyja. Egy puskaporos torony fölrobbant. A császár nemsokára megkoronáztatja magát. És másefféle.

- És ilyen haszontalanságokért rohantál te fiakeron ide a szomszéd kávéházba?

Ábel csak akkor látta, hogy a feleségének hogyan villog a szeme.

Megszeppent.

- Hát ha már tudod: nem oda siettem.

- Hát?

- Az orvoshoz.

Berta leeresztette a varrást az ölébe, és hideg szemmel nézett az ura arcába.

- Hazudik!

Ábel vállat vont:

- Rossz kedvű vagy, Berta. Sajnállak.

- Jobban sajnálom én magamat, - sóhajtott Berta.

És akkor nagyzokogva az anyjára borult.

Ábel úgy elfűlt, hogy szinte gőzölgött belé.

- Rossz jel, - fakadt ki, - ha az élettárs gyanakvó. Napszámosasszonyok cselekszik, hogy utána lesnek a férjeknek a kocsmába, kávéházba.

Lecsapta a csibukját a sarokba, úgy hogy ezer darabra tört.

De mingyárt meg is bánta, hogy heveskedett.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan, - mormogta.

Föl alá járt vagy kétszer a szobában, de szinte zúgott a feje a haragtól.

A csengő megszólalt. Egy beretvált arcu elegáns úriember lépett a szobába.

- A nőorvos vagyok, - mondotta mosolyogva.

És a névjegyet átnyujtotta:

- Nyéky Ábel úr? Ön hagyta nálam?

Ábelnek kő esett le a melléről.

- Isten hozta. A feleségem... Itt a feleségem...

Az asszony letörölte a könnyeit, s készséggel felelt az orvos kérdéseire.

Az csak bólogatott:

- Mellszúrás... fejfájás...étvágytalanság... ingerlékenység.

Kiküldte Ábelt a szobából, aztán néhány perc múlva visszahívta:

- Gratulálok, - mosolygott, - gratulálok.

Mikor az orvos elment, Berta szinte röpülve borult Ábelnak a nyakába.

- Bocsáss meg! Csak most az egyszer bocsáss meg! te jó! te kedves! te igaz! te leghívebb férj a világon!


Másnap persze megint konferencia volt. Ábel türelmetlenül várta a kocsi megjelenését:

- Eszter! Eszter! - lobogott az örömtől, - tudod-e mi ujság?

Eszter azonban nem örült annyira: egykedvü mosolygással hallgatta.

- Micsoda maskarát csinálsz az arcodból, - szólt Ábelra, - magyar ember létedre császárszakált viselsz?

- Meghagyom újra, - mentegetődzött Ábel.

Aztán elmondta, hogy micsoda veszedelmes délutánja volt.

- A feleségem gyanakszik. Nem tudom hogyan találkozhatunk ezentúl.

Eszter kibámult az ablakon.

- Hát sehogyan. Most már családapa vagy. A feleségedet nem szabad elhanyagolnod.

Ábel pillogott, gondolkodott.

- Valóban jó lélek vagy, - szólalt meg azután, - de az mégse lehet, hogy sohse lássalak.

Eszter szomorúan mosolygott:

- Kijárunk ezután is, mint eddig. Ha valamikor eszedbe jutok, megtalálhatsz.

Ábel nem sokáig időzött aznap:

- Fölösleges mentegetődznöm, - mondotta, - rohanok haza, nehogy a tegnapi jelenet megujuljon.

Eszter a kezét nyújtotta, s nem szorította vissza Ábel kezét. Nem is intett utána mégegyszer búcsút. Behúzódott a hintóba, és könnyes szemmel ölelte a szivére a kisleányát.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:13:08, szombat
 
  XIII.



A következő hetek fészekrakással teltek el. Ábelék a Zöld-udvar mellett egy új házban béreltek lakást. Háromszobás kis lakás volt az. Az anyós megmaradt a régi helyen, mert oda volt szokva a közönsége. Berta helyett segítő kisasszonyt fogadott, kettőt is.

A lakás bebútorozásában a doktorné is segített. A városligeti jelenet óta nem volt kedvesebb barátja Bertának. Már másnap meglátogatta a doktorné, és tegeződtek. Jövet-menet csókkal üdvözölték egymást. Törökné második leányának nevezte.

A doktornéval tanácskozták meg a legapróbb kérdést is. Vele választották a bútorokat, a szőnyegeket, a fali képeket, - még a gyúródeszkát is.

Az esküvő aztán a belvárosi templomban történt meg. Ugyanabban a templomban, ahol Bertát keresztelték, áldoztatták, bérmálták.

Köznapi csendes esküvő volt. Ábel magyar ruhába öltözött, a tanár-társai is. A menyasszony nyulánk termetére jól illet a fehér ruha.

A templomba gyalog mentek át, mert hiszen a Zöld-udvar a szomszédságban volt. Tanuképpen Ábelnak két tanártársa szerepelt. Kívülök csak a doktorné volt jelen, meg Bertának három leánybarátja.

A doktorné még mindig félgyászban járt, hát nem állt az oltár mellé, csak az első padba. Az arca kissé halavány volt.

A néptelen templomban ünnepien visszhangozták a falak, amint a pap eléjök mondta az eskü szavait: "Szeretvén házastársul veszem... Soha el nem hagyom..."

Aztán a pap megáldotta az új házaspárt. Berta az anyja nyakába borult és hosszan megcsókolta. Aztán a doktorné nyakába borúlt és a csókjában mély hálát fejezett ki iránta. A doktornénak Ábel is kezet csókolt, de csak alig pillantott reá. Zavarodott és meghatott volt a jó ember.

Aztán elvonultak. Az egyik tanár a karját akarta nyújtani a doktornénak, de az nem fogadta el.

- Köszönöm, - mosolygott szomorúan - én még egy percre itt maradok imádkozni az új házaspár boldogságáért.

A templom kiürült. A doktorné ott maradt az első padban, és a zsebkendőjére borúlt.


Az új pár aztán rövid vacsorára ült össze az Arany-sasban. A doktornét sokáig várták, de aztán megnyugodtak abban, hogy még nem tette le a gyászt.

Az új pár még aznap este elutazott. Egyheti nászútra mentek Bécsbe, Linczbe, Szalczburgba.

Az anyós addig a doktornéval a konyhát szerelte fel. Cselédet fogadtak, egy ügyes palóc leányt, aki főzni is tudott. Uj házaspárnak mi kell több?

Berta csakugyan vitt pénzt is a házasságába: tizenkét ezer forintot. Hosszú takarékosságnak a gyümölcse volt az. Ábel egyszerre jómódba került. Neki is szépen volt fizetése.


Mikor megérkeztek a nászútról, Ábel már másnap a fasor végén álldogált.

Hideg, borult idő volt pedig. Az égből nagy pelyhekben szállongott az első hó.

Vajjon kijön-e Eszter? Ki kell jönnie: azt mondta, hogy a férje rossz időben is kiküldi a gyermeket a levegőre. A doktor hintója zárható. A doktor most már csak délután fogad otthon beteget: a kocsija szabad.

Négy óra felé megjelent a kocsi. Eszter örömtől megrebbenve intett neki, s megállította a kocsit.

- Hogyan? már megjöttetek?

- Az este érkeztünk, - felelte Ábel.

S hogy az asszony beljebb húzódott a mellette alvó Irénkével, beült a kocsiba.

- És a szakálad mért vetted le?

Ábel meg volt borotválkozva. Nevetett.

- Az asszony mondta, hogy minek az a bozót!

- No azt rosszul mondta. Neked igen illett a körszakál Ábelkám. Férfiassá tett. Szőke ember nem férfi, ha nincs szakála.

- Hát akkor meghagyom.

- No és jól mulattatok? Nem történt baj, kellemetlenség?

- Nem.

- Bertával meg vagy elégedve?

- Meg. Igazán hálára köteleztél, hogy megházasítottál.

És kezet csókolt az asszonynak.

- Nekem, - folytatta fénylő szemmel, - fogalmam se volt arról, hogy mi a házasélet? Barátom, az a tágasság! azok a puha székek! diván!... az a nyugodtság! az a saját otthon! mindenütt az asszonyi gondos kéznek a melege! Aztán tudod Bécsben vett nekem a feleségem egy hagymaszínü vörös kamuka háziköntöst. Puha és könnyü mint a pehely. Azt esténkint felöltöm, hozzá papucs, hálósapka, csibuk. Beleülök a plüss-székbe. Előttem illatos tea párolog. Az asszony mosolyog rám. Cirógat, kedveskedik. Oh Eszterkém nekem sejtelmem se volt arról, mi a házasélet.

- Örülök, hogy boldog vagy, - sohajtott Eszter.

- Neked köszönhetem édes! örökké hálás vagyok érte! Milyen jó vagy te! milyen angyali! milyen okos!

- És Berta?

- Egészséges, vidám, sürög-forog, dolgozik.

- Boldog?

- Hát hogyne! Tudod hogy nem is kivánt mást férjül.

- Hát boldog? nagyon boldog?

- Csakúgy sugárzik, annyira.

Eszter bágyadtan mosolygott. A szemét félig lehunyva csendesen kérdezte:

- Szereted?

- Hát hogyne, - felelte Ábel könnyedén, - hiszen feleségem. Kedves, jó teremtés! Mintha csak azért született volna, hogy nekem feleségem legyen!

Eszter a szemére nyomta a zsebkendőjét.

Ábel elijedt:

- Mi bajod?

- Valami ment a szemembe, - fuldokolt Eszter.

És heves sirásra fakadt.

- Oh Istenem! Istenem!

Ábel zavarodottan nézett reá:

- Eszterkém... dehiszen... hát nem te akartad...

- Én Ábel, én, de a szivem megszakad!

És sírt. Azelőtt ha sírt, Ábelnak a vállára vagy a mellére borult. Akkor csak hátrahanyatlott.

Ábel megfogta a kezét.

- Dehát Eszterkém, hiszen semmise változott. Látod itt vagyok.

- Nem szeretsz többé! nem szeretsz már!

- Dehogynem...

- Nem, nem... Mindennek vége van, vége, vége!

- De Eszterkém bizonyisten rád gondoltam a nászúton is mindig. Már másnap vettem neki egy üveg szekfü-parfönt. Magam is nevettem magamat.

Eszter erre magához tért. Megtörülte a szemét és mosolygott:

- Milyen ostoba vagyok. Igaz a férjem szava, hogy a nők fejében nem forognak rendben a kerekek. Bocsáss meg, hogy elérzékenyültem. De ez csak egy egyheti essőzésnek az utólja volt.

Ábel megértette. Szegény asszony azt szenvedte át, amit valamikor ő. De hogyan el tudta nyomni a fájdalmát! Milyen vidám érdeklődéssel forgolódott Berta körül. Valóban a nők született szinészek!

És mély sajnálkozással nézett reá.

- Én, Eszterkém, nem érzek semmi lelkifurdalást, - mondotta a vállát megvonva, - tudod hogy sohse nősültem volna meg. Te löktél be a házasság szentségébe. De mondom semmise változott. Sőt most még jobb: eljársz hozzánk. Ahhelyett, hogy künn találkoznánk, nálunk fogunk találkozni.

Eszter szeme megvidámult:

- Ti is eljöttök hozzánk! A téli estéken együtt teázunk: hol nálunk, hol nálatok!

És tapsolt, mint a gyermek.

Aztán megint elkomolyodott.

- A férjem nem megy sehova látogatóba. Mink se fogadunk vendégeket.

- Hát rábeszéled.

- Nem lehet azt rábeszélni semmire. Gyöngéd, figyelmes férj, de ha valamire azt mondja: nem, - abban konokul megmarad. Kálvinista faj.

- Akkor hát hol a gyöngédség, figyelmesség?

- Hát azért nem durva. Csak hallgat, és az arca elsötétül, ha valami nem tetszik neki. Én nem bírom a mogorva arcot nézni. Szenvedek. Hát inkább úgy van minden, ahogy ő akarja.

- Dehát nekünk kötelességünk is hogy meglátogassunk téged. Az esküvő után kéthétre minden új házaspár meglátogatja azokat, akik az esküvőn jelen voltak. S házasság-szerzőt éppen.

- Hiszen az meglesz. Eljöttök, szives is lesz a fogadástok. De meglásd, hogy a férjem mégse lesz annyira nyájas, mint várod, legalább nem annyira, hogy téli estéken összejárhassunk. Néki egyáltalán nincsenek barátai. Ő csak magának él, jobban mondva a vagyongyüjtésnek.

- No majd meglátjuk, - mondotta Ábel.

És az órájára pillantott:

- Sietnem kell haza. A szemed mosd meg édesem hideg vizzel, mielőtt a férjed elé kerülsz.

És gyöngéden kezet csókolt.

Eszter görcsösen szorította a kezét: nem bocsátotta el. S fájdalmasan nézett reá:

- Azelőtt nem siettél soha.

- Akarod, hogy visszaüljek? Szivesen Eszterkém. De nézd: a feleségemnek azt mondtam, hogy uzsonnára hazamegyek. Egye meg a holló azt az uzsonnát, azért nem mennék haza: de tudod az első, a legelső uzsonna.

Eszter elmosolyodott:

- Hát csak eredj.

És Ábel kezét a két kezébe fogta. A szemébe nézett búsan, melegen:

- Eljösz holnap?

- El.

- De talán el vagy foglalva. Tudom még rendezkedtek. Talán négy-öt nap múltával. Türelmes leszek.

- Eljövök holnap is, - felelte Ábel.

S megcsókolta Eszternek mind a két kezét.

Eszter gondolkodó arccal sülyedt vissza a kocsi belsejébe.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:12:16, szombat
 
  XII.



És ismét folytatódott az epedés végtelen éneke.

A doktorné minden délután kocsira ült a kisleányával és levegőre vitte. Ha napos volt az idő, leszálltak a fasor végén és Ábel csatlakozott hozzájuk. Ha essős volt az idő, Ábel beült a kocsiba.

A leányka már akkor három éves múlt; kis komoly hallgatag bábu, barnabőrü, mint az apja, csak a szeme és az ajka olyan mint az anyjáé.

Ábel először idegenül nézett reá, sőt gyülölettel. De a leányka a gyermekek ártatlan bizalmával, mingyárt az első találkozásnál a térdére mászott és vékonyka karjait Ábel nyaka köré fonta: megcsókolta az arcát.

Eszternek könnybe lábadt a szeme:

- Nézd, hogy szeret. Hogyan eggy a szive az én szivemmel!

És akkor Ábel is megmelegedett a gyermek iránt: magához ölelte és megcsókolta.

- Úgy szeretsz, mint mama?

- Úgy, - felelte a gyermek.

És azután is mindennap találkoztak ottan. Az a hely látszott legbiztosabbnak. Az út többnyire néptelen volt. A kocsistól se kellett tartaniok. A doktornak csak kocsija volt, lovat és kocsist egy fiakeres vállalkozótól bérelt. Más-más ló került a kocsi elé és más-más kocsis a bakra. Hogy másutt is találkozzanak, arra nem is kérte az asszonyt. Talán megtette volna, ha nagyon kéri, de bizonyára sok lelki nyugtalansággal és akkor se párizsiasan. A francia irodalom még akkor nem árasztotta el állati lehelettel Európát.

Mégis, hogy mindenről oly bizalmasan beszéltek, mint ahogy testvérek szoktak, fordult szó köztük arról, hogy a házasság mekkora bilincscsel köti a nő lelkét, testét a férjéhez. Eszter leánykorában bimbózó bokor volt, most virágzó bokor: csupa szín és csupa édesség. Ábel ajkán egyszer kitört a panasz:

- Lánykorodban egyszer azt mondtad, hogy érzed: nekem vagy eljegyezve Istentől. Az én fám voltál. Másnak virágzol, másnak gyümölcsözöl. Ez az amit nem értek. Hogy te oly megadással tetted a fejed alá a hetedik szentség párnáját.

Az asszony szomorúan mosolygott:

- Mit tudod te azt?

- Hát még van amit nem tudok?

- Mit tudod te azt a lelki harcot, amit én harcoltam. Mit tudsz te arról, hogy én oly tudatlanul mentem férjhez, mint egy porcellán bábu. Sejtelmeim voltak, de még sejtelemnek se lehetett nevezni. Anyám meg, - Isten nyugtassa, - olyan gondatlan volt, hogy úgy eresztett útnak, mint ahogy a tyúkot kiröpítik a ketrecből. És még rá a menyekző estéjén bort ittam, hogy ne légy mindig az eszemben. Kábult akartam lenni. Öt pohár bort ittam meg.

Ábel búsan bólintott:

- Hiszen elvégre nem tehettél egyebet. Nem is vádollak.

- Aztán, - folytatta az asszony, - mikor a gyermekem megszületett, megmondtam a férjemnek kereken, hogy... Éva büntetését nem fogom mégegyszer elszenvedni. Azóta...

- És azóta?

- Beszéljünk Ábelkám másról.

- Szivesen. De lásd nekem jólesnék, ha úgy beszélnél velem, mint valami bizalmas nőbarátoddal.

- Hát... azóta csak tiszteljük egymást.

És nevetett.

- De most már igazán beszéljünk másról.

Ábel gondolkodón nézett reá:

- És nem vagy féltékeny? Nem gondolod, hogy megint találsz egy aranyozott szegélyü levelet? Igaz: mi lett abból a Lachapelle-ügyből?

- Semmi. Nem tudok ma se többet.

- Sohse rántottad elő a férjednek?

- Nem lehetett. Ha én előrántom, bizonyos hogy egy csimborasszói hazugságot kapok, s a végén ő fogja tudakolni, hogy miképpen kerültem ismeretségbe a kisasszonynak az öccsével vagy bátyjával? Én aztán belezavarodnék. Mert egy mondatot én is tudok hazudni, de tovább már ellenmondásokba keveredek. Jobb így. Ő nem tudja, hogy mennyire ismerem a multját, hát óvakodik, nehogy azt a kényes húrt megpendítse. Én meg hát, - tudod.

- És sohse beszéltetek róla?

- Sohse.

- Ez mégis különös.

- Mikor kimondtam, kivágtam hogy: Ez az úr Lachapelle kisasszonynak a testvére! egyszerre megnémult. Átváltozott orvosnak, és soha nem kérdezett, soha, soha.

- Milyen okos vagy, milyen eszes!

És megcsókolta a kezét.

- Nem, ez nem érdemem, - mosolygott a fejét rázva Eszter, - nem készültem reá. Jóformán azt se tudtam, hogy mit mondok. Villám volt, amelyről nem tudtam, hogy a fejemben van. Elvillant. Sujtott. Bizonyosan valami égi lélek sugalta abban a feszült pillanatban.

Padon ültek egy ákácfa alatt. Irénke a gyepen kocsikát húzgált. A melegben elálmosodott. Ábel az ölébe vette. S amig tovább beszélgettek, elaludt.

Ábel aztán az ölében vitte a kocsiba. Mikor betette az anyja mellé, Eszternek az ajka érintette a homlokát.


Egy szeptemberi délután azt mondja Eszter Ábelnak:

- Ősz szál van a hajadban, nem is egy Ábelkám.

- Öregszem barátom. Apám is korán őszült.

- Mért nem házasodol meg? Meg kellene neked házasodnod Ábelkám.

- Erős tréfáid vannak Eszterkém. Hogy jut ilyesmi eszedbe?

- Már régen gondolkodok rajta. Elvégre is így nem maradhatsz. Nézd: tűt és cérnát hoztam ki. Már három napja lóg ez a gomb itt a kabátodon. Mindig látok valamit, ami asszonykézért kiált. No tartsd ide.

És míg a gombot varrta, tovább csevegett:

- Még mindig abban a nyomorult szobában lakol?

- Megszoktam.

- Dehát van szép jövedelmed. Lakhatnál szebben is.

- Megszoktam. Törökné olyan jó hozzám, mintha fia volnék. Én sohse tudom gondozni, rendberakni a fehérnemüimet. Én nem tudok fát rendelni télen. Én nem tudok olajat önteni a lámpásomba. Nekem kell ő, mert ösmeri a gyengeségeimet.

- Éppen azért kell megházasodnod Ábel. Törökné öreg, édes lelkem. Aztán egyszercsak meghal. És mi lesz akkor: másik hónapos szoba? Látod így nem élhetsz mindenkoron. Az idő napról-napra mulik, s egyszercsak ráncos arcot mutat a tükör és fehér hajat. Ma már harminc éves vagy ugye?

- Bizony.

- Keresek neked valami jóravaló leányt.

Ábel vállat vont.

- Hát keress.

- Hiba, hogy nem jársz társaságba. Csodálom is. Annyi szép lány van Pesten. Hogyan nem akad meg a szemed eggyen? Hozzánk vasárnaponkint ismerősök jönnek. Már gondoltam egyikre-másikra. Beleegyezel, hogy én válasszak?

- Bele, Eszterkém. De megengeded talán, hogy megmondjam milyen legyen?

Eszter elmosolyodott. Látta Ábelnak a szeméből mit mond tovább. Hiszen ismerték egymásnak a gondolatait.

- Ilyen mint én, nem lehet, - mondotta Ábelnak a kezét megszorítva, - hiszen két falevél sincs egyforma.

Ábel sóhajtott:

- Hagyjuk abba ezt a kérdést Eszter. Az én életem már olyan, mint a keletlen tészta. Ha már egyszer el van hibázva, eldobhatjuk.

- Dehát így nem maradhatsz Ábel. Ha valaki tudná, hogy te hogyan ragaszkodol hozzám...

- Azt mondaná, bolond vagyok. Bánom is én. Nekem kell, hogy mindennap lássalak. Olyan része vagy a napomnak, mint az ebéd, mint az alvás. Ha egy nap nem látlak, valami hiányzik.

- Dehát mit nézel rajtam?

- Nem tudom.

- Elvégre elmúlt az a regényes idő, mikor a holdfényben gyönyörűségtől dideregtünk, mikor egymás karjába borulva sirdogáltunk, hogy a sors milyen kegyetlen. Minden láznak van magas heve és lefolyása, - ezt már a férjemtől tanultam. A lázunk elmúlt Ábel, és te még mindig nem nézed józanul az életet.

Ábel a fejét csóválta:

- Óh Eszter!

- Rosszat mondtam, bocsáss meg.

- Igaz az a mondás, hogy a házastársak gondolkodása egybealakul. Már te is olyan hidegjózan kezdesz lenni, mint a férjed,

Akkor Eszter szeme megnedvesedett. A kezét Ábel kezére tette:

- Szegény barátom!


Egy őszi napon Ábelnak levelet vitt egy hordár az iskolába. Kuszált ceruza-vonások. Megismerte Eszter irását:

"Ma ne csatlakozz hozzánk. Irénke délben azt kérdezte tőlem:

- Mért nem jön hozzánk Ábel bácsi?

Képzelheted hogy megrőkönyödtem.

A férjem rám-néz:

- Ki az?

- Egy úr, - feleltem egykedvűen, - aki a menyasszonyával szokott sétálni a Ligetben. A gyerekkel nyájaskodnak.

Holnap csald ki Törökéket sétálni. Lehet, hogy Lidi néni velünk lesz. Az is lehet, hogy a férjem. Lehet, hogy az arcom mégis elárult. Gondolj hát arra, hogy ha a férjem netalán kijönne, egy fiatal nővel lásson téged.

E.

Ábel megdöbbent.

Szombat volt aznap. Könnyen rábeszélhette Törökéket, hogy másnap kimenjenek a Városligetbe.

Néha esténkint különben is szokott velök sétálni a Dunaparton. Olyan bizalmas viszony volt köztük, mintha rokonok volnának.

És kedves is volt a társaságuk. Berta iskolát végzett eszes leány. Lehetett vele beszélni nemcsak a zsemlyemártásról. Hogy mind a két nő folytonosan érintkezett a felsőbb társadalmi körrel: ragadt reájok egy kis lelki parfön.

Hát másnap kimentek a Városligetbe.

Már sárgultak a fák. A vadgesztenye-fasor már el is hullatta a levelét. Októberi napfény melengette a levegőt.

A fasorban a doktornéval találkoztak. Kocsiban ült a kisleányával. A lovak lépésben haladtak.

A doktorné örömmel intett nekik üdvözlést. Megállította a kocsit, és kiszállt:

- Milyen szerencse! Mily ritka szerencse! - örvendezett. - Mink is sétára jöttünk.

Törökék kelletlen nyájassággal viszonozták az örömét, s hogy a doktorné hozzájuk csatlakozott, vele sétáltak tovább.

- Ez a kegyed kisleánya nagyságos asszonyom? - kérdezte Ábel.

- Igen tanár úr. Mutatkozzál be Irénke.

És Irénke készséggel engedelmeskedett:

- Öjdög Ijén vagyok.

Ábel az ölébe kapta, s odatartotta Bertának:

- Ugye milyen szép? És ördög a neve!

A doktorné a kislányához hajolt:

- Ez Berta néni, ez Ábel bácsi, ez Török néni.

És mosolyogva fordult Törökékhez:

- Meglássák, hogy nem feledi el.

A kisleány néhány perc múlván csakugyan megszólalt:

- Ábel bácsi, gyerünk a hattyukhoz!

A tóparton voltak. A kisleány perecet kapott és a hattyuknak dobálta. A hölgyek leültek a padra.

Ebben a pillanatban feltünt a tóparton egy kacsajárásu, szürke-cilinderes, fekete-bajszos úri ember.

- Nini a férjem! - mondotta Eszter.

A doktor sietve kacsázott hozzájuk:

- Itt vagytok? A kocsiért jöttem lelkem: Budára hajtatok át az egyik Karácsony grófhoz. Gyertek haza majd fiakeron.

S hogy a társaságra nézett, a doktorné megnevezte őket:

- Törökné, a lánya Berta, Nyéky úr, Berta kisasszonynak a vőlegénye.

Berta elpirosodott: olyanná vált az arca, mint a ribizli.

A doktor kezet szorított Ábellal. A nőket csak mosolyogva üdvözölte.

- Hát csak mulassanak, - mondotta, - nekem sietnem kell.

Felkapta a kisleányát. Kétszer megcsókolta. S elhajtatott.

Egy percnyi kínos csend fagylalta át a társaságot.

A doktorné csak akkor sápadt el. Berta még mindig lángoló arccal ült mellette. Nyékynek még a bokája is megmerevedett.

Aztán a doktorné szólalt meg erőltetett nevetéssel:

- Bocsánat, hogy elcsúszott a nyelvem. Néha szórakozott vagyok. De mindennek megvan a magyarázata, - folytatta aztán visszanyerve a nyugalmát. - Hogy önöket együtt láttam Bertácska, arra gondoltam, mennyire összeillenek. Lássa Nyéky úr, maga elvehetné Bertát. Az Isten is magának teremtette.

Arra aztán Ábel zavarodott meg. De hamar kerékvágásba talált:

- Én el is venném, - mosolygott vállat vonva, - de neki bizonyosan jobb az izlése, hogysem ilyen öreglegényhez hajlana.

Törökné elvörösödve nézett Bertára, akinek a szeme könnybe lábadt.

- Ilyesmivel nem szabad tréfálni, - rebegte a leány.

- Mért volna ez tréfa? - mondotta a doktorné. - Különben hagyjuk abba, ha Berta annyira érzékenyen fogja fel. Sétáljunk talán tovább.

És a kisleányát kézenfogta. Megindult Töröknével.

Ábel Bertához csatlakozott. Néhány percig némán izzadtak egymás mellett, Ábel aztán megszólalt:

- Bertácska, - mondotta, - a doktorné nyelvén néha az angyalok szólalnak meg. Én igazán el is venném magát, ha ez csak a szív kérdése volna. De hogyan gondoljak én házasságra, amikor olyan csekély a fizetésem, hogy magamnak is alig elég.

Mindezt egykedvű beszélgetésképp mondotta, csak éppen, hogy ne hallgassanak.

- Nekem van annyi hozományom, - felelte halkan Berta, - hogyha férjhez megyek, nem kerülök költségébe a férjemnek.

- Mi a manó?

- Tízezer forintom van, sőt több is.

Ábel elámulva állt meg.

- És énhozzám, hozzám jönne?

- Oh, - rebegte Berta könnyes szemmel, - hiszen nekem gyermekkorom óta ez volt az egyetlen álmom.

Ábel csak nézte. A leány lesütötte a szemét. A hangja remegett. Ha nem a Ligetben vannak, idegen járókelők között, bizonyára a nyakába omlott volna Ábelnak. De így csak álltak mint két gőzoszlop.

- Gondolkodjunk Bertácska nyugodtan, - rebegte Ábel.

S megszorította a leány kezét.

És szótlanul sétáltak tovább.


Másnap aztán Ábel ismét maga ment a találkozóra.

- No te jól felzavartad a vizet, halacskám, - mondotta Eszternek. - Mégis hallod pogány tréfa volt.

- De én nem tréfáltam lelkem. Nagyon is nagy komolyság szállt meg. Bertát ismerem gyermekkora óta. Tudni akartam, hogyan érez irántad?

- Dehát nekem a te gondolatod oly képtelen valami, hogy te, éppen te ugratsz engem házasságba, - hogy te egyedül-uralkodója a szivemnek, átadod csupán egy ötletből a hatalmadat, birtokodat, egy másik nőnek!

- A szíved?... Mi köze a szívnek a házassággal? Én csak arra gondoltam, hogy te árvaéletet élsz, hogy a te ruhádon, a te lakásodon nincs rajta egy gondozó kéznek a nyoma. Mi lesz veled, ha netán mégegyszer ugy megbetegszel, mint egyszer?

- Bemegyek a kórházba.

- És ha megvénülsz? Micsoda ágrul szakadt szomoru figura az agglegény! Kabátja gyürött, kalapja keféletlen, inge sárga. Otthona nincs. Mindenki lopja, csalja. Csak lézeng a világban, mint a gazdátlan kutya.

Ábel elgondolkodva rajzolgatott a porba a botjával.

- Igaz, - mondotta, - igaz. De hogy éppen te...

- Ha anyád élne még, vagy volna testvéred, nőrokonod, akit magadhoz vehetnél, de senkid sincs. Hónapos szobában lakni, vendéglőkben hányódni, nem élet, barátom.

- És te azt gondolod édesem, hogy Berta nekemvaló lenne.

- Senki jobban. Jámbor, jóerkölcsű, kevéskivánságú, csinos is, fiatal is, kedves is.

- Tudod, hogy tízezer forintja van?

- Annál jobb. Annak a kamatja fizeti a ruháit.

Ábel nevetve rázott a fején.

- Nekem valami bolond képtelenség ez mégis!

Aztán megragadta Eszternek a kezét, és sokszor egymásután megcsókolta:

- Te áldott jólélek te! Azt hittem ösmerlek lelkednek minden szálában. De csak most látom, hogy a te angyali jóságodat nem ösmertem.

És elérzékenyülten nézett az asszonyra.

- Angyali lélek, te!...

- Csak vedd el nyugodtan. Az én lelkem is nyugodtabb lesz, ha látom, hogy az életed folyása rendes, és nem kell vádolnom magamat, hogy miattam maradtál agglegény.

- Hát jó, - sohajtott Ábel, - elveszem. Elveszem, mert te akarod Eszter. És hát nekem csakugyan kell valaki, aki gondozzon. Dehát hogy leszünk mink akkor?...

Eszter vállat vont:

- Hogy? Hát Berta a feleséged lesz testileg. Lelkileg meg az enyém maradsz.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:11:28, szombat
 
  XI.



Az első percekben nem tudtak egyebet mondani, csak egymás nevét. Lihegtek, csak szaggatott szavakat rebegtek:

- Ábel!

- Te kedves! Te édes!

- Hogy megleptél!

- Te leptél meg!

És Ábel magához szorította, ezer csókkal borította el az arcát.

- Most már az enyém vagy! Az enyém! Viszlek! Most már nem él az anyád! A családi tekintetnek vége!

Eszter mámorosan nézett reá.

- Ábel...

- Menjünk el azonnal! Ki se szálljunk ebből a kocsiból! Menjünk el bárhova! Ha akarod messze! Ki külföldre! A férjednek levelet írsz, csak ennyit: Elválok tőled! Indítsd meg a válópert! És elválsz. És a magunk boldog fészkében várjuk meg az oldást.

- Amint akarod, - rebegte mámorosan az asszony.

S Ábelnak a mellére dőlt:

- Amint akarod!

- Még ebben az órában elutazunk! A pénzem nálam van. Csak egy percig fog állani a kocsi a lakásom előtt. Ha most nem jösz, ezt az órát Isten nem adja többé vissza! Jer! Repülünk, szállunk, mint két boldog vándormadár. Bécsben egy napot pihenünk. Aztán ki Berlinbe! A kis kerti szobámat talán még ki se adták. Ideiglen odahuzódunk.

Az asszony Ábel nyakához fonulva nézett rá mámoros szemmel. A szivét szinte sodorta a láng, amely Ábel szivéből fölcsapongott. Itta a szemével az arcát. A mondatok végét csókkal pontozta.

Aztán egyszercsak letágult a karja Ábel nyakáról. A szeme elborult.

- És a leányom?

- Visszük magunkkal!

Az asszony Ábel vállára hajtotta a fejét! Fájdalmas mély sóhajtás szakadt föl a melléből:

- Szegény Ábel!

Ábel elszomorodva nézett reá:

- Hát még mindig köt valami? Még mindig van, ami erősebb a mi szeretetünknél?

- A leánykám... - felelte nedves szemmel az asszony, - Irénkém.

- Visszük!

- Nem lehet, Ábel!

- Nem lehet? Mi az, ami nem lehet, ha két szív egylánggal akarja!?

Az asszony szeméből leperdült a könny az arcára:

- A gyermekemtől hogy váljak meg?...

Elhallgattak. Ábel elővette a zsebkendőjét és fölitatta vele az asszony pilláin csillogó könnyeket.

- Dehiszen mondom, hogy visszük.

- Az apja szeretetéből nem vihetjük ki, - rebegte az asszony. - És ha úgy gyülölném is a férjemet, mint a varangyos békát, a gyermeket nem lehet megfosztani az apja szeretetétől.

Ábel hallgatott.

- Neked sohase volt gyermeked, - folytatta az asszony ellágyultan, - te nem tudod, mi az. Az a gyermek egyik kezével az én kezemet fogja, másikkal az apjáét. És ha erővel kiszakítom az apja kezéből, akkor is feléje fogja nyujtani. És ha mégis megteszem, a gyermek fel fog nőni és egynapon elém áll, és azt kérdezi: Mért hagytad el apámat?

Ábel elszorult szívvel sülyedt a kocsi belsejébe. Ime egy újabb ellenség. A régi meghalt, született helyébe új. Mindig köztük áll valaki, mindig köztük van egy elválasztó kéz.

Az asszony folytatta:

- És a gyermekem szemében itélet lesz. Ha nem mondja is ki, itélet lesz.

Hozzásimult Ábelhoz és átölelte:

- Bocsáss meg, hogy fájdalmat okozok neked! éppen neked!

- Hol lakol? - kérdezte csüggedten Ábel.

- Ábel! Ne haragudj rám Ábel!

- Nem haragszom.

- De haragszol. Azt kérded magadban: mért veti ez az asszony magát az én szivemre, ha nem akar ott maradni? Azt mondod magadban: Eszter nem szeret úgy, mint azelőtt! De én csakúgy szeretlek. Mióta nem láttalak, mióta nem írtál, minden vasárnap elmentem a templomba, és imádkoztam érted, hogy Isten boldogítson ahol élsz. De a gyermek! A gyermek az anyjának élő lelkiismerete.

Ábel nem erőltette tovább. Ime, gondolta, ott vagyok ahol Mádi Mózes. Kezdődik ismét a sétálás a Paradicsomkert kerítése körül, kívülről.

Elkísérte az asszonyt kocsin. Ha véletlenül az orvos meglátja őket, azt fogják mondani, hogy Eszter elájult a tolongásban, és ő az idegen, humánus kötelességet teljesített. Az is lehet, hogy valami ismerős látta őket. Igy nem kelt gyanút.

Az asszony a Kerepesi-úton a Nemzeti Színház közelében lakott. Mikor a kocsi odaért, mégegyszer megcsókolta Ábelt:

- Ne haragudj!

- Hiszen nem haragszom.

- Délutánonkint mikor szép idő van, kimegyek a Városligetbe a kislányommal. Négykor szállunk le a Lövőház-téren, és onnan kifelé sétálunk a fasoron.

Ábel kezet csókolt az asszonynak, s gondolta:

- Nem, nem, soha többé!


Visszatérőben kötelességének érezte, hogy bemenjen Törökékhez, és bocsánatot kérjen tőlük az elmaradásért.

- Egy ismerősöm, - mondotta, - elájult a tolongásban. Haza kellett kísérnem.

Törökék éppen vacsoráztak. Hideg arccal hallgatták. Berta rá se nézett.

- No persze: a doktorné, - szólalt meg aztán az asszony elburkolt gúnynyal. - Hiszen előre látható volt...

Ábelnak nem tünt fel sem a hidegség, sem az, hogy nem kinálják meg leüléssel. A kedvetlenségüket arra vélte, hogy otthagyta őket. De Törökné szavának az éle mégis megérintette.

- Bocsánat Török néni, - mondta, s leült, - a doktornéról valami görbét gondol maga. Megengedi talán, hogy elmondjam mi az ismeretségem vele?

S hogy Törökné kiváncsian fordult feléje, folytatta:

- Azt hiszem egy nő tisztességének sem árt az, ha leány-korában sokan vágyakoznak a kezére. Én is vágyakoztam. Hogy mennyit nyomtam a szíve fontján, láthatják abból, hogy nem hozzám jött nőül.

Akkor már Berta is ránézett Ábelnak az arcára. Nyugodtan és hidegen nézett reá, de a szeme kételkedést fejezett ki.

- Elég régen ismernek, - folytatta Ábel, - hogy tudhatják, szoktam-e hazudni, vagy nem? Tisztességes ember vagyok-e vagy nem?

- Kérem Nyéky úr! - szólt az asszony, - hiszen mi nem mondtunk semmi rosszat a doktornéról.

- De én azt szeretném, hogy ne is gondoljanak. Idegen nőt is kötelesség megvédeni a gyanutól, hát még azt, aki igazán tisztességes. Hát hogy folytassam: ő a doktorhoz ment nőül. De tudott arról, hogy én is szerettem volna elvenni. A nők képzelődése nála is erős. Mikor az a tüdőgyulladásom volt, azt gondolta, hogy szerelmi búbánat vetett ágyba. Eljött és megnézte, hogy milyen az állapotom? Ha nekem akkor viszonyom volt volna vele, bizonyára nem utaztam volna külföldre.

- De ön még nem is vacsorázott, - mondotta Törökné, - megkinálhatjuk?

Hideg borjuhus volt az asztalon.

- Köszönöm, - felelte Ábel, - egy barátommal fogok vacsorázni a Kékszőllőben. De hallgasson csak kérem tovább. Én hát elutaztam külföldre, nehogy félreértések keletkezzenek. Másrészről meg kellemetlen volt nekem, hogy férjes nővel tartsak fenn ismeretséget. Igy aztán szerelem helyett tisztességes baráti viszony fejlődött ki közöttünk. Ez volt az oka a levélváltásunknak is. Az a templomi véletlenség meg igazán furcsa volt: hogy épp akkor szédül el a hőségben és tolongásban, mikor én ott vagyok. Ha teljesen idegen volnék is, hazakisértem volna.

- De egy pohár bort csak tölthetek? - kérdezte Berta mosolyogva.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:09:59, szombat
 
  X.



Visszatért Berlinbe.

Esztertől két hónap múlván érkezett csak egy rövid levélke.

"Lányom van, Isten ajándéka. Sorsnak kárpótlása. Levelet nem kaptam tőled március óta. Beteg vagy-e? vagy anyám elsikkasztja a leveleidet? Vagy Törökné megbizhatatlan?

E."

Ábel eltünődött: egy anya aki most kel föl a betegágyból, először is neki ír, a Senkinek. Hát ki ő most már neki? Hiszen ha valaki anya, minden gondolata a gyermekéé. Rossz anya volna? Elképzelhetetlen. Hiszen leánya lett neki. A leány kétszeresen kedves minden anyának.

Nem felelt. Mit is feleljen? Ha Eszter a feleletet várja, úgyse őrá gyanakszik a levél elmaradásáért, hanem a két öreg asszonyra.

Jobb, ha lassankint közéjük száll az idő s elfelejtik egymást.

Mégis sokszor eszébe jutott. Képzeletében látta, hogyan dajkálja a gyermekét, hogyan vonja a lábára az első cipőcskét, hogyan örül a mosolygásának, hogyan megy vele először sétálni, bizonyára a Múzeum-kertbe.

Szeretett volna mégis ott lenni, az első sétán, amikor a nap először süt Eszter halvány arcára. Szerette volna a karját nyújtani, hogy rátámaszkodjék. Szerette volna látni, látni.

Dehiszen ha odamenne is, ott a férj. Az vezetgeti, az ül mellette, az vigyázgat rá, arra mosolyog, annak beszél, azzal eggy az élete.

Hát nem írt, nem írt. De sokszor ha rágondolt, mély zúgás támadt a szívében, mint mikor a malom kerekére ráeresztik a vizet. Az élet csupa igazságtalanság. Mért kellett annak a nőnek ahhoz mennie, akit nem szeretett! S még az ilyen házasságot gyermekkel erősíti meg a Sors!

Valóban azt kell hinni, hogy a Föld a Végtelenség számüzöttjeinek a telepe. Lelkek vagyunk. Bele vagyunk láncolva egy hús és csont épületbe. Nem gondol velünk ezen a Földön az Ég.

Minek lett volna ezeket a gondolatait papirosra is leirnia s elküldenie?

Künn maradt s tanult. Minden évben elvégzett két osztályt. Az érettségit is letette.

Akkor aztán arra gondolt, hogy mi legyen? Künn maradjon-e külföldön? vagy hazatérjen abba a városba, ahol a sors oly kegyetlen volt iránta? Hiszen ahányszor megpillantja Esztert, vagy a doktort, mindig tőrdöfést fog érezni.

Pénze még volt valami háromezer forintja. Kevés költségen élt. Azon a pénzen elvégezhet még valami felső iskolát: mérnök lesz, vagy tanár, vagy erdész, vagy törvényszéki bíró.

Amint így a pályaválasztáson tünődik, egy vendéglőben fiatal házaspár telepedik az asztala mellé. Ábel megmozzant, amikor a nő rápillantott. A szeme nézése olyannyira hasonlított Eszter szeméhez, hogy Ábelt szinte átnyilalta. Pedig nem Eszter volt. Magasabb termetü, szélesebb vállu volt Eszternél. Csak a szeme, a szeme!

Ábelnak nem izlett többé az étel. Olyanféle érzés szállotta meg, mint aki virágzó orgonabokor mellett ül és a lágy tavaszi szél reáfuval a bokron által.

Minden emléke fölébredt.

Látnia kell Esztert, mégegyszer látnia, és hallania mégegyszer, amint az a kellemes csupaérzéshang azt mondja: Ábelkám.

Sokszor felébredt benne ez az érzés, de úgy mint akkor, soha. Akármivel foglalkozott, mindig Eszter képe lebegett előtte. Látta a mozdulatait, a fejetartását, a mosolygását, a haját, a kezének kedves feléje nyújtását, és leginkább a szemét, azt a mosolygó bizalmas nézést, amely tavaszi verőfényként sugárzott bele a szíve mélyébe. "Ábelkám! Ábelkám!" De vajjon mondja-e? Hiszen oly régen nem látták egymást!

Próbált aludni egynehányat, próbált utazni ismeretlen városokba: Weimárba, Drezdába. Dehát magyar ember csak a szemét hordozza ott, nem az érzéseit. Bizony meg-megújult benne az a gondolat, hogy Esztert mégegyszer látnia kell.

Hát mi is van abban? mondotta. Egyszer beszélünk, aztán ismét nem látom, nem látom talán többé sohase. Az is meglehet, hogy olyan állapotban találom, amely újabb eleven lánccal köti a férjéhez. Annál jobb, legalább könnyebben elviselem a sorsomat.

Levelet irt Töröknének, hogy visszatér. Értesitést kér, hogy üres-e a szoba?

Törökné azt felelte, hogy a szoba nem üres, egy klaviros kisasszony lakik benne. De meneszti, csak jőjjön. Két hét multán jöhet, de jobb, ha még egypár nappal később jön: a szobát megmeszelteti.

Ábel elküldte a szobabért, de őmaga akkor mégis meggondolkodott: ha az érzése ennyire eleven még, lehetetlen, hogy újra bolygójává ne essék annak az asszonynak. Éshát azért menjen haza? Ujra lappangani? Ujra rettegni, hogy meglepik? És hogy újra epedjen az üveg alá zárt tortáért. Hiszen ez mártirság.

Beiratkozott az egyetemre a filológiai szakra. Professzorságra készült.

És azt gondolta nem tér többé haza.

Mégis mikor letelt a szobabér, újra meg újra megküldötte.

Ekközben ismét kitavaszodott. A levegő langyos áramlata szállt be az ablakon.

Ábel takarító asszonya kis szegfűcsokrot tett Ábel asztalára. Az emeletről hozta egy asszonytól, aki azt mondta neki, hogy vesse a szemétbe. Az asszony sajnálta még szemétbe dobni, pohárba tette Ábel asztalára.

Ábel a csokor illatára édes megmozdulást érzett a mellében. Eszterre gondolt: Hol van? Él-e? Szép-e még? Emlékszik-e még reá?

És ismét kishijja volt, hogy vonatra nem ült.

De legyűrte az érzését. Hogy mehetne annyi idő után ismét Eszter elé?

Mégis szeretett volna hazatérni. A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére. Ha nem vágyakozna, nem térne vissza. Ábel lelkében is föl-fölébredt a haza képe. Az ember is csak egyhelyen van otthon, másutt mindenütt idegen.

Végre egy tavaszi napon földhöz csapta a cilinderét:

- Hát muszáj énnekem bujdosnom? Nekem otthon a helyem! Az a fiatalkori bolondság elmúlt. Eszter is más lett, én is megváltoztam. Ha találkozunk is véletlenül, tünődve fog rám nézni, hogy ki vagyok?

Harmadnapra hazatért.

Törökné összecsapta a kezét amikor betoppant.

- Szent Isten, hogy megváltozott!

Ábel szakált eresztett míg odajárt, sárgán szőke puha körszakált, s a szakál tíz évvel is véníti az arcot. Különben is öt évet volt oda. Fiatal legényből férfivá érett.

- Megváltoztam? - kérdezte elégedetten.

S a szeme tünődve állt meg egy magas barna leányon, aki pipacs-szín arccal nyujtotta neki a kezét.

- Nem ismer meg?

- Berta? Maga volna a Bertácska, az a kicsi?...

- Az a nagy, - nevetett az anyja.

Sok mindenféle női kalap hevert körülöttük. Látszott, hogy Berta az anyja mesterségét gyakorolja.

Csinos nyulánk leány lett belőle. Az arca csakolyan tejszínü volt, mint gyermekkorában, de a szeme annál feketébben ragyogott Ábelra. És Ábel kérdő szavára csakugy hirtelen, mintegy álmából rezzenve felelt, a szemét meregetve.

Kulcsot vett elő a szekrényből, és megindult Ábel előtt, hogy megnyissa a szobáját.

Ábelnak olyan volt, mintha haza érkezett volna. Az a kis szoba volt neki a haza, meg az a fehérhajú asszony, meg az a gyermekleány lett volna, de az bizony elváltozott nagyleánynak.

Ábel szinte röstelkedve nyújtott át neki egy kisleányos kék-bársony ládikát.

- Varróeszközt hoztam magának Bertácska.

- Oh Nyéky úr, hogyan nem feledkezett meg rólam!

És összebámultak.

A leánynak furcsa volt, hogy Ábel nem tegezi. Ábelnak furcsa volt, hogy a leány nem bácsizza.

De egyik se mondta ki, amit gondol.

- Vizet hozzak ugye? - szólalt meg aztán a leány. - Hozok azonnal.

És eltünt.

Ábel körülnézett. Csakazok a bútorok, de a székeken új cseresznyeszín vörös szövet pompázik. A falon ott függ az ő Mária-képe. Az ágy is ugyanazon a helyen, az ablaksarokban.

Megmosdott és átöltözködött, aztán szivarra gyujtott, és visszatért a nőkhöz a kalapos műhelybe.

Elkérdezte tőlük: hogy vannak? Mi történt velök? Csodálkozott közben Töröknén, hogy mennyire megráncosodott a képe. Most már nem olyan szembeötlő a fehér haj a fején. Aztán maga is elmondta, hogy külföldön iskolákat végzett; még itthon is tanul egy évig, aztán professzor lesz.

- Hát doktorék hogy vannak? - kérdezte aztán egykedvüen.

Berta rápillantott, s mélyen ráhajlott a varrására.

Törökné szeme csodálkozásra nyílott:

- Hát nem leveleztek?

Ábel némán legyintett.

- Igaz, hiszen én tudnám, - szólt Törökné. - De azt gondoltam, hogy talán direkte folytatják.

És egy nagyszélü szalmakalapot lakkozva beszélt tovább:

- Hát a doktorné megvan, de az anyja meghalt. Szegény. Jó vidám kövér asszony volt. Guta ütötte meg. Azt mondják: szerencsés halál. Most már csak Lidi néni él. Eljön néha ide. Az ősszel a doktorné is járt itt. Én igazítom a kalapjait. De nem sokat. A férje jól keres. Telik neki újra. Csak Lidi néni kalapjai a régiek. Az sohse vesz újat. Fösvény. A szalmakalapja már másfél fontos a sok lakktól.

És nevetett.

Ábel érdeklődéssel hallgatta. Várt még valamit. De Töröknének az eszevilágában csak kalapok kerengtek. Végre is látszólag egykedvüen odavetette a kérdést:

- Szegény kis doktorné. Ugyan kérdezte-e, hogy hol vagyok?

Berta elpirult s ráhajlott a munkájára.

- Kérdezte, - felelte Törökné, - de akkor mink se tudtuk. Ugye maguknak gyermekkori az ismeretségük?

S hamisan rákancsalított.

- Az, - bólintott Ábel, - igen gyermekkori.

Mert abban a pillanatban megmozdult a lelke, mint mikor szél támad az erdőn, s a néma és a mozdulatlan fáknak egyszerre megrezdül minden levele.

Törökné másik kalapot vett a kezébe, körülforgatta, ollóval csipegette róla a tolldíszt.

- Berta igen örül az ajándéknak, - mondotta, - szép, hogy nem feledkezett meg róla.

- Hogy feledkeztem volna meg az én kis barátomról, - felelte Ábel szórakozottan, - csak az lepett meg, hogy ennyire megnőtt. Tegnap még gyermek volt, ma meg már tessék: férjhez menő hajadon. Hogy repül az idő?

Azt gondolta, hogy Eszter elmúlt álma neki, mégis amikor először kiment a szobából, egyszer csak meglepődve látta, hogy a Zöldfa-utcában van.

Ha már most ott volt, végigbandukolt az utcán s rápillantott a házra. Szinte jólesett neki, hogy a doktor címtábláját nem látja rajta.

Tehát elköltöztek.

Megállt. Elmerengve nézett az ablakra, amelyben Eszter arca bizonyára gyakorta megjelent. Aztán tovább andalgott, s valami árvaszomoruságot érzett a szivében.

Átment a Múzeum-kertbe. Elsétált a fák közt. Rápillantott a padra a Kisfaludy-emlék közelében. Egy buldogg arcu fiatalember olvasta ott a Pesti Naplót. Odább meg gyermekek zajongtak.

Ha véletlenül ott látta volna Esztert, nem szólította volna meg, csak ránézett volna messziről, s tovább ment volna, tán kissé megsajduló szívvel, de tovább ment volna.

Jobb, ha nem ismerik egymást. Valamikor majd később, mikor már öregek lesznek, egyszer véletlenül találkoznak, meg fogja szólítani:

- Nagyságos asszonyom, talán fölösleges magamat bemutatnom?

És ő elmosolyodik majd azzal a finom mosolygásával, és tétován nyújtja mindig-keztyüs kezét:

- Ah igen, igen. Csak a neve nem jut az eszembe. Hol is találkoztunk?

Másnap elment az egyetemre, hogy tudakozódjék, micsoda vizsgákon kell átjutnia, hogy professzor lehessen?

Örömmel fogadták.

- Semmi vizsgálat! Olyan szükség van professzorokra, hogy csaknem kötéllel fogják.

És az egyik gimnáziumban már harmadik napra tanította a történelmet.

- Új életet kezdtem, - gondolta, - új szántást, új vetést. A sors letörülte a multat a táblámról. Új jegyek kerülnek rá.

Vasárnap mégis eszébe jutott a Szervita-templom. Vajjon jár-e még oda? Csak egykicsit szeretné látni, csak a fejét hátulról, csak a kezét amint fordít az imádságos könyve levelein. Csak úgy szeretné látni, mint azt a kardot, csákót, falovat, amelylyel gyermekkorában játszott. Csak megnézné, de már nem játszana vele.

Vajjon ha odaállana a régi helyére, megérkezne-e az a gyöngéd érintés?

De nem jár ő már oda! Hogy is járna! A gyermekének az arca az imádságos könyve.

Benézett délután Törökékhez. Éppen sétára indultak.

- Járkálunk kissé, - mondotta Törökné, - köznap mindig a szobában ülünk. És ma különösen szép az idő.

Május első hete volt.

Ábel hozzájok csatlakozott. A téren virágárus kofák orgonát, nárciszt és olasz-jázmint árultak. Ábel vett egy csokor nárciszt Bertának.

A leány kedves mosolygással köszönte meg. Világoskék ruhába volt öltözve, sötétkék bársonypántok diszitették a ruhát a vállán és a mellén. A virág jól illett a kék szinhez a mellére.

Sétáltak a Dunaparton. Fölmentek a Lánchidig, a Lánchidon túl is. Megnézték az épülő Magyar tudományos akadémiát. Körül is járták. Bizony csúnya kavicsos helyre építették. Mögötte vízzel telt gödrök bűzlenek és szemét éktelenkedik.

Aztán visszafordultak a Váci-utcának, hogy lássák a divatos ruhákat. Ahogy a Nagy Kristóf szobrához érnek, Ábel lépése meglassúdik:

- Ne menjünk-e be egy percre a Szervitatemplomba?

Berta elmosolyodott:

- Lássa mama: a litániánk elmaradt a séta kedvéért. Most a mi lelkiismeretünk szólalt meg a Nyéky úr ajkán. Mink a belvárosi templomba szoktunk járni.

És betértek a templomba.

A litánia javában folyt: zúgott az orgona, zengett az ének. A Mária-oltár föl volt diszítve gyöngyvirággal. A hölgyek is tavaszias tarka ruhában. A tömjénfüsttel egybekeveredett a sok virág illata.

A hölgyek beültek a padba. Ábel állva maradt.

Nem az az ötlet vonzotta be, hogy Esztert ott találja, csak Eszternek az emléke. Hányszor ültek ők ketten, szótlanul egymásra nem nézve, csupán azért az érzésért, hogy egymás mellett vannak.

Az idő elmúlasztja az érzéseket. Ábel azt kereste: mi maradt belőlük?

A hátulsó padokban csakúgy ott seppegnek-sóhajtoznak a szegényes öltözetü anyókák, mint akkor. Nem változott meg semmi. Az anyókák nem fogynak el soha.

A szeme egy divatos ruháju hölgyön állt meg, aki az úriasszonyok között ült s fehér csipkével környezett hosszu finom nyaka feltünő volt, amint arccal a két imádkozó kezére hajolt.

Ez a nyak! Ez a haj! És éppen ott ahol azelőtt! Ábel hátán édes borzongás bizsergett végig.

Oldalt került, hogy profilban lássa.

Ő az, Ő, Ő, Ő!

S a szive nagy lökkenetekkel vert. A szeme káprázott. A templom aranyozott angyalai és festett szentjei zavarogva táncoltak a szeme előtt.

Tehát idejár! Még mindig eljön minden vasárnap! A vallás hozza-e ide? vagy az emlék?

A templomnak gyertyavilágos félhomályában nem látta tisztán az arcát, de megismerte. És végigzendült-zúdult a szívén valami édes érzés, mint mikor a tavasz első meleg lehellete száll át a téli világon, és minden alvó virág megmozdul, fölébred.

Mintha csak álom volt volna, hogy évekig nem látta; mintha úgy állna ott mint régen, s mikor kijönnek, boldogan csatlakozhatna hozzá, hogy két utcán át elkísérje.

De kirázta a szívéből ezt az ábrándot. Eszternek nem szabad őt látnia többé. Törökéktől is el fog költözködni, nehogy véletlenül ott találkozzanak. S megmondja nekik, hogy: ha kérdezősködik, ne tudjanak semmit.

Visszavonult a templom homályába, s onnan nézte tovább. Mikor Eszter megmozdult, mikor az imádságos könyvét becsukta, amikor keresztet vetett, minden mozdulata édes sajgást keltett a mellében.

A litánia véget ért. A hivek megindultak kifelé.

Ábel az ajtó közelében állott. Hamar kijutott.

Hova állhatna úgy félre, hogy lássa Eszter arcát, de úgy hogy Eszter ne lássa őt.

Milyen ostoba vagyok! - nyugtatta magát, - hiszen ha belém botlik, akkor se ismer reám. A szakál elváltoztatta az arcomat.

S a templom elé állt, közel az ajtóhoz, hogy közelről lássa, közelről.

Ha Eszter véletlenül rátekint, nem fog köszönni; egy arcizma se fog megmozdulni. Csak látni akarja, látni! látni!

És jönnek, tolongnak egymásután kifelé férfiak, nők. A levegőben pacsuli illat szállong. Törökék bizonyosan később érkeznek ki, mint Eszter.

És Ábel arca izgalomtól piros, a lába remeg.

- Gondolkodjunk csak nyugodtan! - rebesgeti.

De mégis úgy ver a szíve, mint a kallós malom.

Ime előtünik Eszter is. A régi édes finom arc, csak kissé teltebb. Templomi nyugalom a vonásain. Kilép. A szeme megáll Ábel arcán. Megáll és elnyílik. Kétszerakkorára nyilik, mint szokott. A következő percben egy megrázkódó "Ábel!" kiáltással omlik a mellére.

Összeesett volna, ha Ábel el nem kapja.

A tolongók bámulva állják körül.

- Elájult! - susogják az asszonyok.

De Ábel a karját erősen az Eszter karjába fűzi, s elvonja onnan egy fiakerba.

- Városliget!

Törökék akkor léptek ki. Látták, hogyan vezeti karon fogva, hogyan emeli be a bérkocsiba.

Berta elsápadtan nézett utánok. A keblére tüzött nárciszt leszakította, s eldobta.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:09:07, szombat
 
  IX.



Délután kétóra tájt érkezett Pestre. Kocsin hajtatott a Zöld-udvarba, s lelkendezve robogott fel a széles kopott falépcsőn.

A folyosón Berta futott eléje, s egyszerre a nyakába szökött.

- Ábel bácsi! Ábel bácsi!

Ábel csókot nyomott az arcára, s lerázta magáról: benyitott a mamához.

- Mit tud a doktornéról?

Az asszony vállat vont:

- Ide szerdán szokott jönni az anyja. Ma csütörtök van.

- Meghalt! óh bizonyára meghalt!

- Nem hallottam.

- Hát mikor volt itt utoljára az anyja?

- Egy hete.

- És mit beszélt? Megtörtént már...

- Nem. Éppen arról beszélt, hogy őrá szakadt a háztartás terhe. Az öreg Eördöghné...

- Meghalt, tudom.

- Lidi néninek mintha örökül hagyta volna a köszvényét: most meg az fekszik. Egyebet nem beszélt. Igaz: a levelet kérdezte. El is vitte. Különben igen összebarátkoztunk azóta Kardosnéval. Már ebéden is volt nálam. Én csinálom a kalapjukat valamennyit.

Ábel még csak azt kérdezte, hogy van-e bérlő a szobájában?

- Nincs.

- Hát akkor van, - mondta Ábel.

S elsietett.

- Ha meghalt ezekben a napokban, - gondolta, - koszorút viszek a sírjára. Csupa fehér rózsából csináltatom, és szalag nélkül. Oh szegény Eszter! Szegény Eszter! De miért is voltam akkor olyan gyáva!

A városházán megtudakolta, hogy kik haltak meg az utóbbi tíz napban? Aggódó szemmel nézte végig kétszer is a lajstromot. Eszter nem volt közte.

- Talán még nem jelentették be? Talán még el se temették? Oh ha még a ravatalon találnám! A ravatalhoz mindenki bemehet. A doktor nem ismerhet rám. Megnézem. Mégegyszer látni fogom. Oh Istenem milyen találkozás!

És megállt az utcán. A lába remegett.

- De hátha meg se halt? Csak én gondolom?

Visszasietett Töröknéhez. Útközben vett egy ezüst gyüszüt a kis Bertának. A gyüszü belül aranyozott volt. Odaadta neki, mintha Berlinből hozta volna.

- Ha Kardosné jön, - mondotta Töröknének, - kérdezze meg kérem apróra, hogy a leánya hogy van? Azt ne ujságolja neki hogy hazajöttem. Ámbár azt se bánom ha megmondja.

Délután négy óra volt. Elsietett a Zöldfa-utcába.

Már messziről reszkető szívvel nézett a házra, hogy be van-e vonva gyászba a kapuja? Nem volt. Tehát vagy eltemették vagy nem halt meg.

S nyugtalanul járkált föl és alá a ház előtt. A gallérját fülig felhajtotta. Minduntalan fölpillantott az ablakokba.

Ha Esztert csak egy pillanatra látja, hazamegy nyugodtan, nem is köszön neki. De nem látta.

Végre is bement a ház gondozójához. Két kártyázó embert talált egy kancsó sör mellett.

- Melyikök a gondozó?

Az idősebbik felállt és ránézett:

- Én vagyok.

- Azt hallottam, hogy a doktor lakása kiadó.

- Nem tudok róla.

- Mert hogy halálozás történt...

- Régen volt a. Akkor is csak az anyja halt meg.

- Hát a felesége nem?

- Az még nem.

S visszaült. Fölvette a kártyát.

- Makk az adutt.

- Az még nem? - fuldoklott Ábel, - hát az is halálán van?

- Nem tudom, - felelte félvállról az ember, - nem tudom.

Ábel visszatért az utcára.

Már sötétedett. Az emeleti ablakok megvilágosodtak. Doktoréknál öt ablak.

Tehát nem halt meg. Él. Ha a fal üvegből volna, látni lehetne hogyan fekszik az ágyában. Látni lehetne az arcát, a keze mozdulatát. Vajjon szenved-e? Vagy mozdulatlanul fekszik? Vagy alszik? Hogyan lehetne róla valamit megtudni?

És a házmester szava a még nem gyászosan rezgett a mellében.

Odaállt a kapuhoz és megszólította az első cselédet, aki kijött.

- Állj meg egy szóra Marcsa.

- Én nem vagyok Marcsa.

- Hát nem a doktorék cselédje vagy?

- Nem. De az se Marcsa.

És nevetve futott tovább.

Más cseléddel kellett másképpen beszélnie.

Csakhamar jött egy vöröskendős, csattogó papucsban. A kezében petróleumbűzös pintes.

- Téged vártalak, - szólt rá Ábel, - állj csak meg.

- Engem?

- Téged ám. Ösmered te ugye a doktorék cselédjét?

- Melyiket?

- Az izét...

- Annát?

- Azt azt, Annát! Nézd csak én annak a falujából jöttem. Izenetet hoztam neki.

- Avval ugyan bajosan beszélhet mostan.

- Mér? Baj van?

- Nagy a dolog a háznál.

És elmosolyodott.

- Micsoda?

A leány a vállát vonogatta:

- Olyan, amit magamnak nem kivánok.

S elcsattogott a papucsban.

Elég volt. Ábel megértette, hogy éppen arra az órára érkezett, amikor új csillagot igazitanak az angyalok az égre.

Szegény asszony! Szegény asszony!

Darabideig még föl s alá járt ott, maga se tudta miért? Aztán hogy az éhség elővette, elment a régi vendéglőjébe a Sebestyén-téri Kékszőllőbe.

Pörkölt borjut rendelt, de akár pörkölt taplót tettek volna eléje: nem érezte mit eszik.

Eszébe jutott, hogy egyszer diák-korában fájdalmas nyögésekre ébredt föl.

Egy gombkötőnél lakott akkor, egy gyermektelen fiatal házaspárnál.

Hogy fölébredt és ijedten emelkedett föl az ágyban, a gazda kiküldte a konyhába. Őmaga is kivonult oda, s ott gondolkodott egy szál gyertya mellett. A belső szobában három asszony is sürgött-forgott. Hallani lehetett a beszélgetésüket.

- Mi a baj bácsi? - kérdezte Ábel ijedten.

- A feleségem beteg, - felelte az, - feküdj le oda a konyhaládára, oszt aludj.

A nyögéseket csakhamar még fájdalmasabb jajok és sikoltások követték, mintha gyilkoltak volna valakit. Egy óra hosszáig is.

A gombkötő nagyokat ivott, de a kezében remegett a pohár.

Végre megszüntek a hangok. Egy idétlen vá-vá siráska hangzott helyette.

A gombkötő akkor fölugrott és bement. Ő meg elaludt.

Hát azok a hangok jutottak Ábelnak az eszébe. Ő is itt ül, mint a gombkötő, - pedig hát nem is az ő kötelessége a remegés.

És mégis remegett, sápadozott. Mikor haza indult, megint csak visszafordult a Zöldfa-utcába.

Az ablakok még világosak voltak, de már csak három ablak.

Ábel szomorúan ballagott haza, a Zöld-udvarba.

- Mi közöm ezzel az ügygyel, - sóhajtotta a fejét lógatva, - holnap reggel visszatérek Berlinbe.

De mégse tért vissza. Reggel már ott állt a Zöldfa-utca és a Szénatér sarkán.

Tán egy órája is ácsorgott már ott, mikor végre megjelent a kövér asszony a cseléddel. Mindenikénél kosár volt. Mentek a piacra.

Ábel utánok járt. Azt a pillanatot várta, hogy az asszonynyal beszélhessen. Sok zöldségszagot, tejfelszagot, hússzagot és egyéb szagokat kebelezett be, míg végre megrakodva hazaindultak. A cseléd elől, az asszony utána.

Akkor Ábel eléje került. Köszönt neki.

- Csókolom a kezét.

Kardosné fagyosan nézett reá, de aztán elmosolyodott.

- Hát maga itthon van?

- Hogy van Eszter?

- Köszönöm jól, a leánykájával együtt. Igen boldog. A vőm is majd megbolondul örömében. Magam is örülök.

- Gratulálok, - bókolt Ábel elszoruló szívvel. - De az asszonyka állapota úgy-e nem valami nehéz?

- Csak ahogy szokott lenni ilyenkor.

- Megmondja neki, hogy részvéttel kérdezősködtem?

- Lehet. Ámbátor azt gondolnám kedves öcsémuram, hogy fölösleges. Remélem most már vége szakad annak a bolondságnak, hálistennek.

S bólintott, és tovább gömbölygött.

Ábel búsan állt a kövezeten. Maga is érezte, hogy az új jövevény teljesen hozzá fogja ölelni Esztert az apjához. Rég számolt ezzel és mégis fájt neki. Eszter, a régi édes kis Eszter nincs többé: csak Eördöghné, - s el is fog hízni, mint az anyja. Vége!

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
szeretettel
  2012-04-21 19:08:08, szombat
 
  VIII.



Ábel kiment Berlinbe. El se búcsuzott. Ment azon betegen. Eszter az anyjától tudta meg, hogy elutazott s hogy azt igérte, írni fog. A levelet Töröknének küldi kettős borítékban.

S következtek a levelek:

Berlin, nov.3.

Édes jó Eszterem!

Bocsáss meg, hogy búcsuzatlanul távoztam. Nem birtam volna elmenni, ha a te kedves arcodat fájdalmasnak látom. Azért jöttem ide, hogy távol legyek tőled, tőled, akihez legközelebb van mindig a lelkem.

Mingyárt az első napon beiratkoztam magántanulónak egy gimnáziumba. Nem akarok többé könyvkereskedő lenni. Nem mintha gyűlölném azt a foglalkozást, hanem az az örökös lekötöttség, az a reggeltől estig való rabság, még hogyha a magam gazdája vagyok is, az nekem elviselhetetlen.

Itt jó kis csendes kerti szobám van. Ablakomba bekandikál az akácfa lombja. Nem tudom, hogyan szokom meg, hogy téged vasárnaponkint se lássalak. De meg kell szoknunk, mint azt a gondolatot, hogy egyszer meghalunk.

Írsz nekem? Áldjon meg az Isten, ha írsz! De gondold meg, hogy a te életed a mostani állapotoddal nagy változáson megy át: azt gondolom, hogy te most már szíveddel, lelkeddel egybe-olvadsz a férjeddel. Szeresd őt amennyire csak lehet és feledj el engem, mint egy elviselt ruhát.

Az utolsó rózsát amit küldtél, elhoztam. Csókolom a kezed helyett.

Ábel.


Pest, nov.15

Édes Ábelkám!

Hogy tudtál elmenni búcsuzatlanul! Ki tudja mikor látlak viszont. Legalább az én kézszorításom lett volna az utolsó melegség, amit Magyarországból elviszel magaddal.

És hogy elmentél, oly gyönge egészséggel! Oh mennyire elbúsított a távozásod! Egy hétig sírtam. Az a gondolat fájt, hogy közénk mindig új falakat épít a sors. A férjemhez egy hétig nem szóltam semmit. És gondolkodtam, hogy a te óhajtásod szerint lehetett volna-e határoznom? Természet ellen való őrültség lett volna, hogy ilyen állapotban házasságot bontsak: s neked szüljem meg Eördögh gyermekét. Várjunk. Az élet tele van csodás véletlenekkel. De minden megváltozhatik, csak a szívem nem.

Írd meg, hogy vagy? Ne élj magánykodó életet. Járj el néha mulatságokba. És írj mindent, mindent, hiszen tudod, hogy engem minden érdekel, ami teveled kapcsolatos.

Isten veled Ábel! Isten veled!

Érezd itt, hogy a gondolatom homlokon csókol téged.

E.


november 25.

Kedves Eszterem!

Vettem tegnap egy könyvet, amelyben a te állapotodról olvashattam. Azt mondtad egyszer, hogy nevet a férjed, ha valami baj ér. Hát arra gondoltam, hogy elküldöm neked a könyvet. Megceruzáztam benne egynehány sort. Legjobban azt, hogy mozogj a levegőn akár jó az idő, akár rossz. Továbbá, hogy ha valami különöset kívánsz enni, csak egyél bátran, mert van abban valami, ami a mostani állapotodban hasznos. Sört is igyál, ha jólesik. Azt mondja a könyv, hogy tápláló ital.

Az életem csendesen folyik. Napestig tanulok, csak délutánonkint sétálok egy órácskát.

De a gondolataim többet sétálnak tekörülötted. Mintha az én betegem volnál, mintha rám volnál bizva az Égtől, hogy felelős vagyok teljes életedért.

Á.


december 20.

Kedves Báránykám!

A könyvet köszönöm. Elolvastam. Bölcs könyv ez és igazán sok jótanács van benne. A férjemnek is megmutattam. Azt mondta: Szamárság! De ő minden orvosi munkáról így nyilatkozik és minden orvosról.

Máskülönben annyira figyelmes irántam, hogy szinte szerelmes belém. Mindig elkisér, ha sétálni megyek és takargat, babusgat, kedveskedik.

Pedig megirom neked Ábel, hogy sohse voltam olyan rút mint most. Szégyenkeznék, ha látnál.

Az anyósom beteg. Máskülönben megvagyunk. A kritikus napot április közepére várjuk.

Boldog karácsont édes Ábelem! Menj el valahova társaságba. Karácson estén pont kilenc órakor nézz az órára és érezd, hogy reád gondolok.

Csókollak testvéri szeretettel:

E.


december 26.

Édes!

Karácson estéjét óhajtásod szerint társaságban töltöttem. Egy magyar család van itt, egy festő családja. A szomszéd házban laknak.

Ugy ismerkedtem meg velök, hogy a család feje Erdőssy Miklós úr összeveszett a házi úrral és a szomszédház folyosóján pogányul káromkodott.

No sohse hittem, hogy a menydörgősménkü emlegetése kedves lesz valaha a fülemnek. Fölmentem hozzá és bemutatkoztam. Felesége és egy férjhezmenő leánya is van. Meghivtak karácsonestére. Velök töltöttem.

De ahogy ott ültünk a kétaraszos karácsonfa mellett, mindig rád gondoltam és kilenc órakor alig birtam visszatartani a könnyeimet.

Azt irod, hogy elrútultál. Én csak azt érzem, hogy ez fáj neked. Mert én sohse láttalak rútnak és el nem képzelhetem, hogy milyen vagy, mikor rút vagy?

De mért nem is lehet az emberi arcot a tükörbe belefogni? Hogy mindig láthatnám a te édes kis rút arcodat.

Itt Berlinben most erős a hideg. Bizonyosan Pesten is. Vigyázz, nehogy a sikos kövezeten táncolj.

Szilveszter estéjét ismét Erdőssyéknél töltöm. Éjfélkor boldogságot kivánunk egymásnak. És én egy gondolatban Neked a legtöbbet.

Á.


január 8.

Édes Bujdosóm!

Örülök, hogy olyan jó emberekre találtál. Írd meg, hogy milyen az a leány? Művelt-e? kedves-e? szép-e? hány esztendős? És hogy mi a neve?

Ne mosolyogj: bizony mondom, hogy szeretném, ha mentül többet beszélnél vele, ha össze is barátkoznátok, - ha lenne melletted egy szív, amely helyettesítené az enyémet. Hiába most már: olyan vagyok, mint a könyvből kiszakított lap, amelyet más könyvbe ragasztanak bele.

Az élelmezésed jó-e? Gondolnak-e veled? Nem hideg-e a szobád? Vigyázz: meg ne hülj! A hideg mindenkinek árt, de neked kétszeresen. Ámbár remélem Erdőssy kisasszony bőven sugároz reád meleget...

E.


január 18.

Kedves Betegem!

A kérdezett kisasszonynak Örzsike a neve. Barna mint te vagy. Náladnál valamivel kisebb. Kissé nagyfejü, de az arca akár a milói Vénuszé. Sajnálom, hogy ritkán beszélgethetek vele. Vőlegénye van: egy magyar vasuti mérnök. Engem a sors arra választott ki, hogy csupa olyan leányokkal ismerkedjek össze, akiknek vőlegényük van. Mához egy hétre lesz az esküvőjük.


És így következtek aztán is tíznaponkint a levelek.

Március végén Eszter arról értesítette Ábelt, hogy az anyósa meghalt. És így végezte a levelét:

"Nem tudom, hogy azon a válságos napon nem utazom-e el én is az anyósom után? Fiatal asszonyok sohse tudhatják, hogy fölkelhetnek-e az első gyermekágyból."


Abban az időben még sok helyen foglalkoztak az asztaltáncoltatás csodáival, s néhol még tudományosan is vizsgálták. Erdőssyék házában egy természettudós lakott. Az is kutatta a titkot, Erdőssy is. Magyarázzák emberi mágnességnek, idegrezgésnek, vérkeringés izgalmának, de bizony ma sincs még annak megfejtése.

Erdőssyéknél esténkint megindult a háromlábu arasznyi kis asztal és írt.

És csodálatos válaszok jelentek meg a papiroson.

Ábel eleinte a festőre gyanakodott, hogy az pajkoskodik a némettel, hiszen azért is múlt divatja az asztaltáncoltatásnak, mert minden társaságban akad valaki, aki szivesen nevet a markába. De egyszer az ő keze volt az asztalkán s az asztal azonnal megindult. Látszott, hogy ő a társaságban a legjobb médium, s ő maga csodálkozott ezen legjobban.

Egy áprilisi estén is az asztalkára teszi a kezét, s néz a többire: várja, hogy mit kérdeznek?

Az asztalka inog és mozog. Ábel fölemeli, hogy mi jegyeket irhatott, holott még semmitse kérdeztek?

A papiroson girbe-görbe vonalak látszottak, de tisztára olvasható volt ez a szó: Eszter.

- Ki az? - kérdezték Erdőssyék.

Ábel elhalványult.

- Egy ismerősöm.

De aztán a fejét rázta:

- Bolondság. Ez a szó gyakorta eszemben van és írni is gyakorta leírom. A betegségem óta ideges vagyok. Bizonyára magam írtam le akaratlanul.

Mégis hogy hazaért, igen elgondolkodott.

Hideg áprilisi nap volt az, még hó is esett. A kályhájába begyujtott, hogy ne kelljen hideg szobában vetköződnie.

S ahogy ott ült a karosszékében, a kályha előtt, félig ébren, félig szendergőn, ugy rémlett neki, mintha valaki a nevén szólítaná:

- Ábel...

A szempilláin át opálszín női arcot látott, Eszternek az arcát. De csak olyan volt az, mint a füst, olyan lengő, bizonytalan.

- Ábel...

Ábel érezte, hogy haj simul az arcához. Érezte a selymét, a melegségét, az illatát annak a hajnak.

- Ábel...

Akkor megnyitotta a szemét.

Senki.

A kályha halkan mormol. A lámpás is ég.

Ábel bámult.

Ha megvizsgálta volna a karosszéket, ott látta volna a prémes kabátját. Odadobta, mikor hazaérkezett, s hogy elszendergett, az arca ahhoz hajlott.

De Ábel nem vizsgált semmit. Nyugtalanul bámult a lámpása lángjába. Az arca színe elhalványult.

Fölkelt. Föl és alá járt a szobában. Aztán sohajtott.

Levetkezett.

Lefeküdt.

De csak könyökölt a párnán s maga elé bámult. Egyszer aztán kilódult az ágyból. Megnézte az óráját. Megnézte a vasuti járatrendet.

Éjfélre künn volt az állomáson.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA ÁBEL ÉS ESZTER  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2426
  • e Hét: 17655
  • e Hónap: 62727
  • e Év: 2004007
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.