Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
szeretettel
  2012-04-24 07:26:09, kedd
 
  Müller Péter
A neved árulkodik rólad



Borika hatvannyolc éves volt, amikor megtalálta az igazit. Özvegyasszony volt, két felnőtt lánnyal, három unokával. Csak én hívtam Borikának - a családjának Mama volt és Nagyika.

Biztos megfigyelted már, ha egy sorsszerep rásül egy emberre, akkor az illető neve is megváltozik. Nőnél ez duplán is előfordul: amikor férjhez megy, elveszti a családi nevét, és amikor anya lesz, pláne nagyanya, ő lesz a Mami és a Nagyi. Ezt még a férje is átveszi, és úgy hívja a feleségét, "Mama". Mutter.

Ha figyelmesen belehallgatsz ennek a megszólításnak a jelentésébe, rájössz: ez nem az életkornak, hanem a szerepnek szól. Ha egy hajdani szerelmespár egymást Faternak és Mutternek kezdi szólítani, nem azt üzenik egymásnak, hogy "megöregedtünk", hanem hogy egymásban már nem a férfit és nőt látjuk, csakis a szülőket.

Szülői szerepünk legyőzte az Én és Te szerelmi történetét. A szeretőmet, de még az élettársamat sem nevezhetem Mamának, mert ez azt jelenti, hogy csakis a szülőt látom benne, akivel azért hozott össze a sorsom, hogy utódokat nemzzünk. Most, hogy itt vannak a gyerekek, minden más közös sorsszerepünk eltűnt - csakis szülők lettünk. (Hol a szerelmem, a nőm, a kedvesem?) De saját magunkra nem így nézünk! Soha. Figyeld meg!
Hetvenöt éves vagyok, de még soha nem néztem úgy tükörbe, hogy azt láttam volna: "Ott a Papa! Nini, a Fater!" Csak azt, hogy "én". Ott vagyok "én"!

Nem hiszem, hogy van a világon olyan nő, aki a tükörben Mutternek látja magát. Öregnek, igen. Ráncosnak, hervadtnak igen, de Mutternek, soha! "Néninek" láthatja magát, egy valaha szép nő, öregasszonynak is, de azt, hogy "Mutter" nem mondja magára egy nő a tükör előtt. Ezt mások mondják rá. A családja. Vagy az idegenek.

Állj meg a tükör előtt - akárhány éves vagy! Kérdezd meg magadtól, hogy kit látsz?! A tükröd válaszolni fog. Sohasem az aktuális sorsszerepedet mondja, hanem azt, hogy "Én vagyok, Úristen, ez én vagyok! Mivé lettem?! Milyen furán megváltozott még a tekintetem is - és mégis: ezt az ismerős Valakit nézem sok éven át! Akármilyen maszkot húzott rám az idő, ez én vagyok!"

Gyerekkorodtól kezdve látod a tükörképeden a különféle korok és sorsszerepek maszkjait, néha megdöbbentő a változás, de az alapélmény mindig az, hogy önmagadat látod a tükörben minden maszk és jelmez mögött. Hiába múlnak az évtizedek. Az "Én vagyok" nézett vissza rád akkor is, amikor gyerekként bámultad magad, amikor esküvői fátyolban néztél vissza az arcodra, és akkor is, amikor öt lármás unokád közül kiléptél egy pillanatra a fürdőszobába, hogy ráncos szemed alatt megigazítsd az elkent fekete festéket. "Én vagyok" - áll minden sorsszereped mögött. Ez az alapélményed. Ehhez jön hozzá a "Jé, hogy nézek ki!" döbbenete.

Ez a Borika, akiről szó van, megunta, hogy "Mutter", és hatvanhét évesen kilépett a szerepéből.

Így mesélt róla:

"Túl korán mentem férjhez. Észre sem vettem, amikor elvesztettem a szüzességemet. Tizennyolc évesen ripsz-ropsz anya lettem. A férjem derék ember volt. Szerettem, de sohasem voltam bele szerelmes. Ezt a szót én csak a könyvekből ismertem. Pár éve meghalt, a gyerekeim nagyok lettek, lassan az unokáim is: úgy döntöttem, hogy szerelmes leszek! Nem vártam, míg jön valaki. Elkezdtem keresni. Nem igaz, hogy várni kell! Ne higgyen a nőknek, ha azt mondják: várni kell az igazit! Keresni kell! Én legalábbis így gondoltam! Jött is! Nem elsőre, a hetedikre! Volt egy kis megtakarított pénzem, vettem magamnak új ruhákat, olyanokat, amik jól álltak nekem. Cipőt is, a régi trampli helyett. Kiderült, hogy az egész beruházásra nem is volt szükség! Tudja, hol ismertem meg az 'igazit'? A meleg vízben! A hajdúszoboszlói fürdőben! Az isiászát gyógyította. Kiderült, hogy magányos, ő is régóta 'keresett' valakit. Úgy lubickoltunk egymás mellett, mint a halacskák! Két hónapig éltünk együtt, 'vadasan', majd megkérte a kezemet a két lányomtól. Nem volt könnyű beszélgetés. Úgy néztek rám, mint egy őrültre!

Amikor az Imre elment, az egyik azt mondta, hogy most akarsz lány lenni, Mama? - Most - feleltem. - Sohasem voltam lány. Főleg szerelmes nem! Apádba nem voltam szerelmes! - És most az vagy? - kérdezte. - Az. Nem tudom, egy lány hogyan szeret. Ezt már sose tudhatom meg, de szeretem őt, mintha régóta ismerném. Majd ti is megszeretitek! Családtag lesz! - mondtam nekik. Bámultak rám, és egymásra is, nagyon fura szemekkel. - És mit mondunk a gyerekeknek? - kérdezte bosszúsan a nagyobbik lányom. - Az igazat! - Hogy a Nagyi szerelmes lett?! - Igen! Föltámadt benne a Borika és beleszeretett egy férfibe! - Ducika nem is tudja, hogy téged Borikának hívnak! - mondta bosszúsan a lányom. - Majd most megtanulja! Ő se Ducika, hanem Emese! De azért én 'nagyi' is maradok! Majd eljöttök hozzánk, gyakran! Mi is meglátogatunk titeket! Nem költözünk messze, csak ide Mogyoródra. Van ott az Imrének egy kis háza, műhelye. Autószerelő... Aktív még, képzeld!"

Még azt is hozzátette, hogy ő nem fiatalodni akart, hanem megélni egy élményt, amelyre lánykorában egyszerűen nem volt módja. Kimaradt neki. Ott lapult a lelkében valaki, aki meg akart születni. Érdekes - mesélte -, hogy ezt a néhai férje is észrevette. Bölcs ember volt. Amikor már nagyon beteg volt, azt mondta neki: "Ha meghalok, ne maradj egyedül, nem neked való..."

Ezt, persze, a gyerekeknek nem mondtam el - tette hozzá Borika. - Így is összezavartam őket. Tudja, ha egy nő újjá akar születni, kétfrontos küzdelmet kell vívnia. Az egyiket önmagával, a másikat az egész világgal! Ha valakit megszoknak egy szerepben, nem tudják egy másikban elfogadni, pedig senki sem Örök Anyu és Örök Nagyi! És főleg: senki sem örökké másoké! Van bennünk Valaki, aki csakis a miénk - és az Istené.



 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-24 07:21:09, kedd
 
  Müller Péter - Benső mosoly - A szív titka és a hurikán



A normális ember számára az élet: ajándék.Méghozzá minden pillanata.Még a ,,rossz", a ,,vesztes" pillanat is.Rá tud ugyanis nézni úgy, hogy meglátja benne s mögötte a
csodát.
nagy kérdés tehát az:
honnan látja önmagát, a világot s a sorsát, amelyet él?
Most érkeztünk el könyvem legfontosabb részéhez:megpróbálok belenézni a normális ember fejébe. Nos, ha a kígyó-én rabbi Léb óriáskerekének kosarában ül,körbe-körbe forog, s föl-le hajózik az ellentétek állandó feszültségben -
a normális ember lényének centrumát a kerék KÖZÉP PONTJÁBAN éli meg, ahol az ellentétek megszűnnek - békevan, mozdulatlanság s nyugalom.
S itt mindjárt kimondom; teljesen normális ember nincs!Ahogy Einstein írta: az éntől csak bizonyos ,,arányban" lehet
megszabadulni.
Kígyó-énje a normális embernek is van!Ő is forog a kosárral: nyer és veszít, él és meghal, egészséges és beteg, fiatal és megöregszik, kiteljesedik s tönkre megy,fél és reménykedik, örül és szenved, felemelkedik és sorscsapások érik - csakhogy ő a valóságos, igazi Énjét nem itt éli meg, aforgandóság kosarában, hanem lényének legközepén!Az is ő, ott fent a fényben meg lent a sötétben: de nem egé
szen!
Ez csupán lényének meghosszabbított része, eleven szerepe,érzékkel, tudattal, jellemmel, történettel - de a valódi nem ez,
hanem akit lelkének centrumában él meg.
Azt mondod: testem van. Kezem, lábam, májam, tüdőm, lelkem, örömöm, bánatom, életem -
de kié mindez?! Hol a tulajdonos?
Nincs olyan ostoba ember a világon, aki azt mondaná: Én vagyok a kezem! Én vagyok a májam, a tüdőm, a lábam, a sze-mem! Én vagyok a bánatom, a sikerem és a boldogtalanságom!Ez mind csak az ,,enyém" - de nem én vagyok!... Nem azonosak velem!... Ahogy a pénzem, a házam, a kocsim sem azonosak velem! Ahogy a feleségem és a gyerekem sem! Gyakran kimondom ugyan, hogy az ,,én feleségem" és az ,,én gyerekem" -csakhogy
ki az az ,,én", aki itt birtokjogot formál mindenre ésmindenkire, s hogy ez az ,, én " kié - azt sohasem kérdezem meg!
Bizony, ez az ,,én" is valakié.Az Önvalóé. Nem az ,,Önvalómé" - mert Ő nem az enyém: én vagyok azövé.Ő az a valóságos lény, aki kívül áll időn és forgandóságon, s-a lelkem középpontjában él.Amíg az ember hosszú és türelmes meditációval nem éli megezt az élményt, addig az ÉN csak mint néha-néha felvillanó fény jelenik meg, főként nagy bajban, zűrzavarban s olyasmit üzen:,,Nem vagy azonos a bajjal, a gyásszal! Nem vagy azonos a zűrzavarral! Nem a tiéd sem a sorscsapás, sem a diadal! Rálátok!Kívül vagyok az egészen! Ne félj!"Sejtelem, béke és megnyugvás kíséri ezt a hangot. Nem tart sokáig.Elnyeli a hétköznapi ,,valóság" hangzavara.Utólag el is felejtjük, hogy valaki mosolyogni mert bennünk,miközben zokogtunk, derűt és békét sugallt, miközben nagy baj ban voltunk.Régebben én is ezekből a sejtelmekből éltem.Ezért volt az, hogy a könyvek nem nyíltak meg előttem.Lao-ce azt mondja, hogy
minden keréknek van egy legközepe,amelyik nem forog! A
kínai hagyomány nagy műve a
Csung Jung,
a ,,VáltozatlanKözép" azt írja, hogy a jin és jang nagy játékának kellős köze pén van valami, ami ebben a játékban nem vesz részt - azaz töltés nélküli, ,,üres". Ez az a pont, amelyen keresztül az ,,Ég akarata" megnyilvánul. Minden belőle s tőle ered: de maga a cselekvésben nem vesz részt.
Ennek a láthatatlan tengelynek az átélésén alapszik a
Taj Csi.
Bármerre táncolsz, forogsz, lendülsz vagy pörögsz: a lényegaz, hogy ezt a középponti tengelyt örökké őrizd magadban, s akkor a harcban
legyőzetlenné válsz!
Hasonló beavatási titkot őriz a
dervis-tánc.
A muszlim ezotéria ezt a középpontot
,,isteni állomásnak"
nevezi, ahol ,,feloldódnak az ellentétek és az ellentmondások".Azt mondja, hogy minden eksztázis és ,,megváltozott tudatálla pot" csak akkor értékes, ha
megőrzi magában ezt a rendíthetetlen gyémánt-tengelyt!
Különben nem más, mint álomfalás, szédület, veszélyes önkívület! A lélek éppúgy szét tudja pörgetnimagát, mint a test: egyensúly nélkül bármely világban csak tántorog, mint a részeg,Aki a tantra-jóga útján halad, tudja, hogy gerincének bal oldalán vezet a negatív
idá,
jobb oldalán
pingalá
csatornája - deközöttük húzódik a semleges
szusumná
ösvénye, amelyen a jógi testi, lelki és szellemi tudatát a pörgő csakrák centrumán átegyre magasabbra emeli.Aki nem ezen halad, célba soha nem ér.A sokjelentésű görög kifejezésnek, az
Arany Középútnak
is eza valódi értelme.Az ősi zsidó hagyományban az Életfa semleges, középső tengelyét a
Szentség Útjának
nevezik.A keresztény misztika pedig Jézus keresztjének középső, vertikális ágát
Világtengelynek
hívja.Sokat tűnődtem azon is, mit keres a semleges neutron az ellentétes erőktől feszülő és pörgésbe lendített atom szerkezetének
szívében?
De a legnagyobb rejtélyt Jézusnak az a kijelentése adta,amelyet a tanítványainak mondott a Hegyi Beszédben:,,Boldogok azok, akiknek szívük tiszta, mert meglátják az Istent."Döbbenetes mondat ez, hiszen Istent meglátni az egész Bibliában csakis Mózesnak sikerült, neki is úgy, hogy senki az arcára nem nézhetett, sőt még a hegytől is - ahol ez a csoda történt- az Úr távol tartotta a népet.Jézus pedig azt állítja, hogy ez az élmény
bárki számára elérhető, akinek szíve tiszta.
Mivel nem értettem még a szavakat sem, gyermeki együgyűséggel úgy értelmeztem ezt a kijelentést, hogy a
jó emberek amennybe jutnak, ahol valami nagy fény kíséretében egyszercsak megpillantják vágyaik tárgyát: a Jóistent.
A ,,szív"-ről azt hittem, hogy az érzések és az érzelmek lakhelye, a ,,tisztaságról" pedig azt, hogy erkölcsös jó cselekedeteket jelent.A szív azonban nem ezt jelenti.A szív mindennek és mindenkinek a leglényege.Az élet
mozgató Középpontja!
A centrum.Az életközpont.Innen ered, ez mozgat, s ide tér vissza minden.Ha azt mondom, hogy valaminek a ,,szíve", azt jelenti, hogya magja, a közepe, a lényege: minden, ami lesz, ebből lesz, samíg van, innen meríti erejét.
Most például könyvem ,,Szívét" írom!
Minden, amit eddig írtam, s mindaz, amit ezután írok, erre afejezetre épül, ebből táplálkozik, innen lüktet még a legtávolabbi és leglényegtelenebb mondatom is.Minden igyekezetem az, hogy
ezzel a szívvel írjak, erről a szívről írjak - ezt a szívet szólítsam meg benned!Vagyis, hogy lényünk centrumával beszélgessünk.
Amit rabbi Léb titkos cédulájára leírt, nem valami új fölfede
zés.
Nagyon régi.,,Isten
középen
lakik!" Nem fönt, a látható tejútrendszereken és a láthatatlan szférákon túl; nem lent, a tudatalatti mélyén - hanem lényünk legkö
zepén.,,Az Atya bennem és benned van!" - mondta Jézus, s ha aztkérded: - Hol? - azt válaszolja: - ,,A szívedben. Tisztítsd meg,s meglátod Őt!",,Szíve" mindennek van, még az atomnak is.Hogy mi az a szív, a legjobban akkor érted meg, ha repülőgé pen behatolsz egy
hurrikán szívébe.
Körülötte minden tölcsére-sen örvénylik, fákat csavar ki, házakat sodor el, felhőket gyűr maga köré - de itt csend van, fény és tökéletes nyugalom. Azember nem érti, hogy miért éppen itt, a vihar
legközepén van békesség
- azt pedig végképp nem tudja felfogni, hogy ez a fényes béke és mozdulatlanság hogyan varázsol ilyen tomboló drámátmaga köré!
Mert ez a szív nemcsak a nyugalom fényes szigete, de a vihar teremtő centruma is!
Ha ezen a természeti képen meditálsz, rájössz arra, hogy te isígy működsz minden érzelmi-, leki- és sorsviharoddal együtt!A lelkednek is van ,,szíve". És minden válságodnak, minden problémádnak, minden drámádnak, amelyet élsz, megvan a"
szíve"!
És ez mindig a feszültségek, az ellentmondások, a sorstörvények
legközepe!
Ha erre rátalálsz, a legnagyobb boldogtalanságod közepette is boldog leszel!És ha kimozdulsz belőle, abban a pillanatban kettétörik a békéd, megszűnik a nyugalmad, s pörögni kezdesz a viharban akarma kerekén.A normális ember lényének centrumát állandóan itt őrzi, eb ben a békés és fényes szívben. Nem azért, mert a bajait megakarja úszni, hanem azért, mert sok szenvedés és ütközés ésösszetörés árán megtanulta, hogy
a bajok éppen azért vannak,hogy az ember ebbe a szívbe visszataláljon.
Ez a jelképes értelme annak a - ma már sajnos csak olcsóolajnyomatokon látható - képnek, ahol Jézus a fénylő szívére
mutat.
Róla aztán igazán nem lehet mondani, hogy a bajokat megakarta úszni, de lényét és sorsát csakis az értheti meg, aki fölismeri, hogy
ő ezt a centrális szív-tudatot soha egyetlen élethely zetben sem vesztette el!
A hurrikán körülötte tombolt, de csak a legritkább esetben benne.Őbenne békesség volt és nyugalom.Amikor nem - amikor önmagával összeütközésbe került -,azokat a pontokat mindig jelzi az Evangélium.Ezekből a belső drámákból rendre győztesen került ki.A szív nyugalmába mindig visszatalált.És mégis:
ez a csöndes, fényes, békés és boldog szív, a világban olyan vihart szült, amely a mai napig is tombol!
Ezért is pontos és találó a hurrikán példázat, mert azt mutat ja, hogy ahol az erők harmonikus egységben élnek, ott béke vanugyan s nyugalom - de mihelyt az erők szétválnak, egymással birokra kelnek, s a világdráma nagy háborúsága azonnal beindul.A számmisztika ezt úgy mondja, hogy az EGY szüli a KETTŐT - és ez a Kettő azonnal konfliktusba kerül egymással - demaga az EGY ebben a teremtő aktusában sohasem szakad teljesen szét: rejtve ott marad a viaskodó erők között, mégpedig pontosan
középen, saját teremtésének szívében!
Ez a teremtés misztériuma.Ez a Taóból fakadó jin-jang elméletének lényege, s ez aSzentháromság rejtett értelme is.A Tao nem szakad teljesen ketté, ahogy az Atya sem hagyjamagára az ellentétes erők küzdelmében háborgó világot, sőt em berként is megszületik, hogy a nagy egység és összetartozás élményét -
a hurrikán szívének élményét -
fönntartsa.Ezt az Egység-élményt hívjuk
szeretetnek.
Azt mondja: - ,,Hiába gondoljátok, hogy ti egymás ellen csatázó Kettő vagytok - valójában Egyek vagytok, az ÉN bal- és jobb kezem."Ha nem lenne Tao, ha nem lenne Egy, ha nem lenne Atya - haa hurrikánnak nem lenne szíve, ha a neutront kilopnám mindenatom magjából, a magára hagyott ellentétek abban a pillanatban megszüntetnék a világot!
Mégpedig nemcsak a látható, hanem a láthatatlan energia-világot is, amelyből az egész eredt.A Középpont, a ,,hurrikán szíve" tehát nemcsak olyan hely,ahová a csatáját megharcolt s a küzdelmekben megfáradt lélek visszatalál, hanem egyben
teremtő centrum is, vagyis olyan pont, ahonnan az ,,Isten akarata" kiárad.
A kettősség háborús, konfliktusos világában az Egy van elrejtve a Kettő között - itt az egység fényes, békés s szeretettel teli világában a
Kettő van elrejtve az Egy nyugalmában, s ha ezkiárad: máris megszületik a világdráma.
Ha a forgásba lendített búgócsiga elveszti a tengelyét: fölborul.Ha a mérleg alátámasztási pontja elcsúszik a semleges
közép pontból:
leborul.Ha a kifelé pörgő centrifugális erővel szembeni centripetálisellenerőnek nem lenne
abszolút középpontja: minden szétpörögne a végtelenbe.
Ha csak erő és ellenerő, jin és jang, pozitív és negatív, tézis ésantitézis, érv és ellenérv, adok és kapok lenne a világban, minden fölfalná egymást, és szétszóródna a káoszba. Akkor csakisellenségeskedés, feszültség, egymásra fenekedés és szétdúlás létezne. Nem szeretem ezt a szót, hogy
titok.
Túlságosan szenzációhajhászó, figyelemkeltő kifejezés.De most nem tudom megkerülni, mert amiről beszélek, arrólaz egész hagyomány egységesen állítja, hogy
titok s hogy titok zatos. Ez pedig az ellentétek szívében élő Egy. A Szent Közép.
A Tengely.
Benned, bennem s az egész Mindenségben.
Az egykori városalapítók, de főként a templomépítők, akik még tudtak erről a titokról, nem építkeztek akárhová.Megérezték a föld rejtett centrumait. Ezek voltak azok az örvénylő erők szívében rejlő ,,fekete lyukak", ahol a láthatatlan,spirituális világ és a látható fizikai világ rejtélyes szintézisében
éltek.
De nemcsak a helynek: a templomnak is volt ,,centruma".A Szentek Szentje - az oltári szentség helye.És ez még nem minden.Az épület kelet felé nézett, mert ott volt a jelképes
Világcent
rum.
És még ez sem minden.Mert főpapi hivatást csakis olyan ember tölthetett be, aki amaga szívében meglelte a néma, isteni tengelyt - s így a papcentruma, a templom centruma, a Föld centruma és a Kozmoszcentruma egymással megfelelésbe került; s az örvénylő világbanegy közösség felvette a kapcsolatot Istennel.Hasonlóképpen működtek azok a
spirituális centrumok, amelyekben valódi beavatási eljárások folytak.
Rabbi Léb is ilyen helyen tanult.Különös közösség volt ez.A tanítványok, akik a maguk tudatlanságában minden esteodahozták rendezetlen lelküket, szenvedélyeiket, külső és bensőháborúikat, a
világban lévő erőket és ellenerőket testesítették meg.
Ezért nem volt mindegy sem az, hogy hányan vannak, sem az,hogyan helyezkednek el a tanulószobában, sem az, hogy hányközöttük a férfi és a nő.Ha egy kimaradt, jönnie kellett helyette valaki másnak, shogy a nőket s a férfiakat a bal és a jobboldalra ültették, nem valamiféle lenéző megkülönböztetést jelentett, hanem azt, hogy aspirituális kör vezetője nagy gonddal vigyázott a csoport
dinamikus egyensúlyára,
amelyben a férfi és a női méltóság a teremtés legősibb kettősségét jelenítette meg.A kör szívébe pedig ő maga ült: a
maggid.
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-24 07:16:39, kedd
 
  Müller Péter - Benső mosoly - Kiéllés és elfolytás



Lássunk két példát.Örökös vita, mi a jobb:
kiélni
vagy
elfojtani
indulatainkat.Ha valaki a kígyó-én szintjén él, csak ez a két lehetősége van.Valami külső eseménytől ,,begurulok", indulatba jövök,érzem, hogy remegni kezdek, szívem hevesebben dobog,agyamban pattanásig feszülnek az erek...Most mi legyen?Kiéljem?Elfojtsam?Mivel más választási lehetőségem nincs, játsszuk végig az első változatot.Ha
kiélem
az indulatomat, esetleg megszabadulok a feszült
ségtől,
De milyen áron?Ordítani, üvöltözni kezdek, megsértek valakit, életre szóló ellenséget szerzek, s ha történetesen a főnököm az illető, még kiis rúgnak az állásomból. De ez még nem a vége. Mert ha a kiélés útját választom, azt is el kell döntenem, hogy
meddig
élemki, s hol parancsolok magamnak mégis csak álljt.Meg is üthetem. Bele is rúghatok. Rá is boríthatom az asztalt,szíven is szúrhatom, és szitává is lőhetem.Ez nem túlzás. Nem kell sok emberismeret hozzá, elég fölszállni egy zsúfoltvillamosra, vagy akár végigmenni kocsival egy forgalmas pestiutcán, máris tapasztaljuk, hogy indulataink többsége
gyilkos
in
dulat.
,,Dögölj meg!" - ez az első gondolata annak, akit az indulatelborított, és innen kezdve a következmények beláthatatlanok.A kiéléssel és a vágyak felszabadításával az a baj, hogy semindulatainknak, sem szenvedélyeinknek nincs feneke; végtelenősmélységek nyílnak ki ilyenkor, s ha valakinek csak olyan taácsot adunk, hogy szabadítsa föl magát szexuális gátlásai alól,s ha tényleg megteszi, számolni kell azzal, hogy az illető - le-
vetve magáról minden civilizációs parancsot - pánszexuális am bícióval minden útjába akadó nőt magáévá tesz, esetleg megerőszakol, ötvenkét gyereke lesz, átgázol sorsokon, minden széthullik körülötte: a család, az erkölcs, a társadalom, s végül ő maga is visszazuhan egy olyan állapotba, amelyet már az ősközösségi viszonyok is meghaladtak.Ha erre azt mondod, túlzás, csakis azért van, mert - leszámítva a háborúk és a kriminális esetek végső helyzeteit - nincsenolyan indulatunk és szenvedélyünk, amelyet előbb-utóbb ne kel
lene
mégis csak elfojtanunk!
Teljesen mindegy, hogy valaki hol áll meg, a harminckettedik,vagy a száztizedik nőnél, az üvöltés, az asztalborítás, a pofonvagy a lövés előtt - de egyszer valahol megáll, s bekapcsolja azelfojtás mechanizmusát. Vagy ezért, mert erősebb az ellenség,vagy azért, mert megijed a börtöntől, a káosztól, s a bajtól,amelyet magára idézett - de megáll. És gátat vet indulatainak,elnyomja kielégületlen szenvedélyeit, s amikor körülnéz, riadtan látja, hogy miféle romokat hagyott maga után,Lássuk tehát a másik ,,megoldást",
az elfojtást.
A fölgerjedt indulatok és szenvedélyek itt nem tudnak kisülni. Bennünk maradnak, s javarészt a tudatunk alá kerülnek.Hazug élethez vezet ez, s állandó zaklatottsághoz. Neurózishoz, ahogy nevezik.Ebben élünk manapság.A neurózis betegség. Jótékony betegség, abban az értelem ben, hogy a nyílt katasztrófáktól az embert megóvja, s a civilizációt - ha nagy áron is - fenn tudja tartani.A baj ott van, hogy a neurotikus ember hazugságban él. Poklát nem oldja meg, csak lehazudja. Állandó struccpolitikát folytat: önmagát tisztának véli, másokat mocskosnak, miközben tudattalanjában ki nem élt vágyakat, sötét erőket, föl nem robbant bombákat tárol.És ezek a bombák előbb-utóbb fölrobbannak.Ahogy a kiélés, az elfojtás sem lehet tökéletes.

Betegségek százait idézi az emberre: agyvérzéstől, gyomorfekélytől, depressziótól kezdve egészen az infarktusig, de mielőttmég az önrombolás bekövetkezne, az áldozat rendszerint úgysegít magán, hogy
mégis a kiélés útját választja,
rátámad azokra, akikre a saját démonait rávetítette, ezek közül is főleg agyengébbekre: a főnöke helyett a feleségével és a gyerekeivel perel, így aztán - bár megmérgezi családi életét - havi fizetése biztosított marad.íme a két lehetőség.A kígyó-én világában több nincs.Az a pszichológus, aki csak ezt a világot ismeri, egyetlen dolgot tehet: megtanítja páciensét e két pokol között ügyesen lavírozni.Egy kis kiélés - egy kis elfojtás.Alá-alápillantgat a tudattalanba, de sohasem a valódi ősmély-ségekig, mert odáig már nem lát, és nem is akar látni, s amikor talál valami elfogadható részokot, felszínre hozza, s egy icike- picikét kielégíti.Egy ilyen ,,elfogadható részok" például az, amikor kiderül,hogy valaki hibás nevelés, mondjuk egy önző anya áldozata, séletét a gyermekkorával elmerült hibás reflexek működtetik,amelyek beleivódtak, s már nem tud rajtuk változtatni.Az ilyen ,,kianalizált" ember már tud magáról valamit, kétségtelenül többet, mint az analízis előtt. Rájöhet például arra,hogy párkapcsolataiban azért maradt rendszerint vesztes, és aházasságát azért nem tudja megoldani, mert a nőkről torz mintáthurcol a lelkében: nem tud szeretni, nem tudja magát semmiféle gyengéd érzésnek átadni, sőt valójában gyűlöli az élettársát,akire állandóan anyja képét vetíti rá, s úgy védekezik ellene,ahogy valaha az anyja ellen is tette: önimádatba menekül.Ettől a felismeréstől azonban továbbra sem tanul meg szeret
ni.
Nincs mintája hozzá, s ha ezt a szót meghallja, csak annyit jelent számára, mintha a vak embernek a csillagos égről beszélnevalaki.


Amíg nem nyúl mélyebbre, s nem fedezi föl magában sorsalakító ,,Mesterét", aki nemcsak ezt, de bármiféle múltból eredőreflexét át tudja írni, amíg nem jön rá arra, hogy neki ezzel az,,anyámnak" nevezett asszonnyal sokkal mélyebb és régebbidrámája van, mint ameddig az emlékezete elér, s legalább valamiféle homályos sejtelme nem alakul ki az anya és gyermekeközötti karmikus kapcsolatról, s egyáltalán nem véletlen, hogy őezt a nőt s egy ilyen anyát kapott a sorstól - addig gyógyulásrólnem lehet beszélni. Legfeljebb csak arról, hogy a világ helyett,más nők és talán a felesége helyett is mindenért az anyját fogjahibáztatni, sorsáért a felelősséget nem fogja vállalni, s továbbrais éli az
áldozat
szerepét.Ez az a pont, ahol a legtöbb házasság megfeneklik, mert hogylehet egy olyan emberrel élni, akit örökösen csak bántanak, akimindentől állandóan csak sérül, s aki minden helyzetnek csupánáldozata, s kagylóként bezárja magát hamis önimádatába és ön-sajnálatába?Az ősi lélektannak egyetlen alapvető parancsolata van:"
Szükség néktek újjászületni! "
Ez azt jelenti, hogy aki csupán biológiai születését és énjét ismeri, az ennek az egy menetre tervezett földi életnek az adok-kapok drámájában benne is marad, mindaddig, amíg föl nem ismeri, hogy létezik itt
lelki születés is,
mely az embert mindenkarmikus múltjától szabaddá teszi.Az ilyen fölébredt ember még arra is képes, hogy ,,vétkesanyját", aki sok szenvedést okozott neki, necsak megértse, demindenkinél jobban meg is szeresse. Nem azért, mert
jó ember
lett, hanem azért, mert újjászületésével kilépett eddigi drámájából, önmagát és az anyját
kívülről és felülről
is meg tudja nézni - s ekkor, már egészen más történetet lát.A jelenlegi pszichológia az Önvalót nem ismeri, az ,,újjászületésről" nem tud, s ezért minden eszközével arra játszik, hogy aválságba jutott lélek ellentmondásai között - C. G. Jung kifejezését használva -
kompromisszumot
teremtsen.Fő törekvése nem az, hogy a sérült, közösségből kizuhant em bert ,,felébressze", hanem az, hogy a ,,normalitás" világába
visszavezesse.
Abba a világba, amelyről a pszichológus is jól tudja, hogy tel jesen
abnormális!
Ezt a tényt Freud is észrevette, aki lélektani kutatásaiban azértis tanulmányozott elmebetegeket, mert azt mondta: ezek a betegek ott vannak darabokra törve, ahol a normálisok csupán elvannak repedve, s gyógyításuk sem több, mint újra összeállítania széthullott cserepeket.De sohasem annyira, hogy az eredendő repedések örökre eltűnjenek!Ez az a pont, ahol Freud és Marx elméletei összeérnek: mindketten megállapították, hogy az ember és a társadalom egyaránt beteg.Ez igaz is, a gond csak a megoldással van: mert miközben amarxisták mindezt kívülről eredeztették, s hozzáláttak a társadalom erőszakos megreformálásához, Freud - aki valamivel mélyebbre látott - kompromisszumot keresett, s azt mondta: normálisnak az az ember nevezhető, aki ezekkel a repedésekkel jól-rosszul, de le tudja élni az életét.Itt van a döntő különbség az ősi és a modern lélektan és világfelfogás között!Abban megegyeznek, hogy az emberi lélek és a társadalomközött kölcsönhatás van.De abban már nem, hogy ebben a kölcsönhatásban a társadalomé az isteni elsődlegesség, s ezért az emberiség egységes hagyományán alapuló bölcselet senkit sem hajlandó mint korának
áldozatát
elismerni.Csak aki a felébredés élményét s valódi lényének sorsteremtőhatalmát nem ismeri, gondolhatja azt, hogy bármiféle külső körülménynek ő csupán az áldozata.A modern lélektan - mivel mást nem ismer -
a normalitásmércéjének mindig a fennálló társadalmi közfelfogást és viszo-nyokat veszi alapul:
még akkor is, ha megvan róluk a szomorú
véleménye.
Azt mondja: ,,Mivel ebben a silány világban kell leélned azéletedet, ennek kell megfelelned, ehhez ügyesen kell alkalmazkodnod! Akármilyen vacak és zavaros, más nincs, számodranem is lesz soha, s ha nem tudsz benne élni: beteg ember vagy!"A hagyomány mércéje más.A taoista számára a normalitás mércéje: Lao-ce.A keresztény számára: Jézus. Nem a mitizált, emberfeletti lényekre gondolok, hanem azeleven személyekre úgy, ahogy a világban valójában éltek.Sajnos ez a ,,mérce" mára már eltorzult, mert bálványteremtőhajlamunk s főleg az a ravasz igyekezetünk, hogy a tiszta em berség példáit olyan magasra tegyük, ahová már képtelenség követni őket, az elmúlt évezredek során Jézust elérhetetlen égi eszménnyé tette, s megfeledkezett arról, hogy maga Jézus sohasemengedte, hogy bárki is térdre essen előtte, hogy őt követhetetlen,,,emberfeletti" lénynek tartsa. Ellenkezőleg: önmagát az ,,Ember fiának" nevezte, mindenki számára érvényes mintának, követendő útnak, az emberi lélek és a sors bárki által megvalósítható, eleven példának. Normális az az ember, aki alapvető emberi
normák
szerint él,s ő ezeket a normákat - szemben korának abnormális, őrületszerű zűrzavarával - az élet minden területén megadta.Hogy csak egyetlen példát említsek: a jézusi
szeretet
nem valamiféle követhetetlen ,,eszmény", hanem valamennyiünk jól ismert gyökérélménye, lényünk alapja. Ez bennünk a legmélyebbés a legemberibb -
s aki nem tud szeretni, az nem normális ember.
Az beteg, torz, sérült lény.Az ,,embertelen".Ahogy valamennyien azok vagyunk, s ettől az abnormalitás-tól szenvedünk a legjobban.De térjük vissza az alapkérdéshez.Jézus a ,,kiélés-elfojtás" dilemmáját sohasem élte meg!Egy apokrif esszénus irat így jellemzi őt: ,,Haragjában borzasztó volt, s egyébként gyöngéd pillantású szemében villámok lángoltak... Beszéde érthető és messzireható, különösen, haszent felháborodás lüktetett benne. Ilyenkor a legjobbak is remegtek előtte."Teljesen mindegy, hogy ennek az iratnak a szerzője látta-e Őt,vagy sem: ha képzelte is, jól képzelte el. Ugyanez a villámtekintetű, ítélő Jézus jelenik meg János Apokalipszisében. Nem szerettem volna ott lenni a zsinagógában, amikor a pénzváltók asztalait felborította - de akkor sem, amikor kihallgatása során egy poroszló arcul csapta, Ő pedig szelíden, minden indulattól mentesen így szólt hozzá:,,Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat. Ha meg jól: miért ütsz engem?"Érzed, honnan ered indulata?Érzed, honnan a nyugalma?Belülről és felülről.Halhatatlan Önvalójából.A hagyománynak a ,,kiélés-elfojtás" kérdéséről a következővéleménye van:1. Az ember: energiák centruma. Fizikai, lelki és szellemienergiáké, amelyek - amíg e testben élünk - nincsenek külön,sem egymástól, sem a Földtől, sem a kozmosztól. Maga a lélek roppant magas fokú energiaörvény, eleven csillagrendszer, amelyet ugyanaz az erő működtet, mint az egész Univerzumot.2. Ez az energia, amíg nincs feszültség alatt: semleges. Éppolyan megnyilvánulatlan formában lappang bennünk, mint a lakásban az elektromosság. Amíg nem kapcsolom be, nem is tudom, hogy ott van. Ha bekapcsolom: fölgyullad a villany, pörögni kezd a ventillátor, felbúg a motor, forrni kezd a víz, üvölteni a rádió... Ha már áram alá került a rendszer, az izzást, a pörgést, a motorbúgást és üvöltést megszűntetni nem lehet - főleg,ha azt sem tudom, hol a kapcsoló.3. A léleknek két irányító centruma van.Az egyik a testtel s a földi léttel azonosult. Ez a mulandóság ban él, önmagának, az anyagvilágot tekinti egyedüli valóságnak.Ez a kígyó-én.A másik: Önvalónk, amely nem azonosította magát a földi léttel, időtlenségben él, önös határai nincsenek, s bölcs szemlélőként figyeli és irányítja a kígyó-én sorsát a világban.
Az indulatok természetét az határozza meg, hogy melyik énünk nyúl a kapcsolóhoz, s szabadítja fel a bennünk lappangó
energiát.
Ha a kígyó-én hozza működésbe a rendszert, úgy ez a semleges őserő átszíneződik az ő tulajdonságaival: önzéssel, mohósággal, félelemmel, sértett hiúsággal és gyilkos indulattal, az,,én, én, én, engem, nekem, enyém!" gátlástalan szenvedélyével,önvédelmi reflexével, s főleg tudatlansággal - mert mindjárt afolyamat elején nem veszi észre, hogy az egészet ő indította el!Abban a hiszemben él, hogy
mások nyúltak a kapcsolójához,
hogy idegen kezek dobtak tűzcsóvát az ő világára.
Indulatábavakon és tehetetlenül belezuhan, s fölkavart állapotában észresem veszi, hogy volt egy olyan pillanat, amikor ő maga döntöttúgy, hogy begurul.
Ez néha egészen mulatságos helyzeteketszül. Mindannyiunkkal előfordult már, hogy késve sértődtünk meg, s csak a lépcsőházban jött ránk a bosszúvágy s a hevesszívdobogás, amikor énünk utólag fölkattintotta a kapcsolót. Demég ekkor sem vettük észre, hogy indulatunkat valójában mi
indítottuk be,
s saját zaklatottságinkért azonnal másokat tettünk felelőssé.Ebben a hamis helyzetben a
kiélés éppolyan rossz alternatíva,mint az elfojtás.
Ha azonban az ÉN nyúl a kapcsolóhoz, az indulat tiszta lesz,önzetlen és időszerű. Úgy robban bele a világba, mint a villám:termékeny esőt vált ki, füstöt nem hagy maga után, és semmiolyasmit nem eredményez, amiért az ÉN ne vállalna felelősséget.Valahol azt olvastam: ,,A bölcs ember nyugalma a tett utánazonnal helyreáll."Ez nem így van.Valójában még ,,bölcsnek" sem kell lennünk ahhoz, hogynyugalmunkat
a tett közben se veszítsük el!
A jó színész például, ha fölgerjesztett indulatainak örvényé ben sír, nevet, vagy éppen őrjöng a színpadon, de úgy, hogy szíve hevesen ver s vérnyomása fölszalad: közben hűvös és rebbe-netlen szemmel
figyeli is magát,
uralja s irányítja indulatait, segy pillanatig sem feledkezik meg arról, hogy miközben lényének az egyik részével tökéletesen beleszédül játékába, a másik részével kimarad belőle, és éberen látja nemcsak önmagát, deazt a hatást is, amelyet a közönségből kivált. Sztanyiszlavszkij,a nagy pedagógus a ,,Figyelem piros lámpájának" nevezi a színész alkotó Önvalójának ezt az éber és személytelen centrumát.Szerinte a dilettánsokat éppen az jellemzi, hogy vagy nem képesek a szerepet
hiteles, valódi indulatokkal átélni,
vagy pedig az- és ez a gyakoribb eset -, hogy ÉNjük a fölgerjesztett szenvedélyek hevében
kialszik bennük,
az érzelmek elborítják őket, és parttalanul sodródnak indulataik áramában.Ez már nem művészet, hanem abnormális pszichikai állapot.,,A Mágus sohasem veszhet el varázslatában!" - ez voltSztanyiszlavszkij parancsolata, aki lélektani rendszerét a keleti jóga-rendszerek hagyományából merítette.De említhetek jóval egyszerűbb példát is.Amikor bokszolni tanultam, fejemet ösztönösen lehajtottam akét kesztyűm közé, erre edzőm állandóan rám kiáltott a sarok ból: ,,Nézz bele a pofonokba, kiskomám!"Ennek a parancsnak nem az volt a lényege, hogy figyeljem azellenfelemet, hanem az, hogy harc közben meg kell őriznem a
személytelen figyelmem nyugalmát.
Akiben ez nem működik,
akit félelme vagy agresszivitása oly mértékben elural hogy nemtud figyelni: jó harcos soha sem lehet.A "piros lámpának" sohasem szabad kialudnia! Nyelvünk is őrzi ezt a titkot.Amikor azt mondjuk, hogy valakinek
önuralma van,
nem azt jelenti, hogy száz mázsával ül indulatainak robbanásig feszült
tartályán, hanem azt, hogy az
ÉN uralkodik benne,
az dönti el,mikor forrjanak, s mikor ne az indulatai. A sértett kígyó-én im pulzusai ebbe a döntésbe nem szólhatnak bele.Amikor azt mondjuk, hogy valaki
elvesztette a fejét,
azt jelenti, hogy az ÉN beleegyezése nélkül cselekedett.Fejetlenül.Vakon, tudatlanul.A történelmi kereszténységnek - amelyben mai lelki szerkezetünk kialakult - alapvető tévedése volt, hogy nem tudott különbséget tenni a Hatalom és az Uralom között. A ,,hatalom" akígyó-én főszava, amelyet nem tud másképp, csakis erőszakkal,
elnyomással
fönntartani. Az ,,uralom" az éber ÉN megnyilvánuló akarata a világban, amely soha semmiféle erőszakot nem alkalmaz, már csak azért sem, mert tudja: ha valamit elnyomok,az attól még megvan, legfeljebb el van nyomva, s előbb-utóbb
robban.
Ha valaki a hagyomány bölcsességét ismerő pszichológus eléviszi a kiélés és az elfojtás problémáját, nem arra tanít, hogyanéld ki, nem is arra, hogyan fojtsd el indulataidat, s főképp nemarra, hogyan ügyeskedj és lavírozz e két látszatmegoldás között,hanem azt mondja: ,,Eljött az idő, barátom, hogy fölismerd végre: kígyó-éned tehetetlen ezzel a gonddal. Add át a kapcsolót valódi, isteni Lényednek. És akkor szenvedélyeid igazi erővé, termékeny energiává változnak!"Akár a mennyezetig is fölrúghatod a pénzváltók asztalát: sem bűntudatot, sem félelmet nem fogsz érezni utána.Az ÉN uralt cselekedetekre az jellemző, hogy mindig sorssze-rűek. Ahogy a kínaiak mondják: ,,A természettel együtt működik."Mivel látását nem homályosítja el az önzés, nemcsak önmagát, de
az egészet
is figyelembe veszi, pontosan tudja, mit, mikor kell lépnie, sőt azt is, hogy lépnie kell-e egyáltalán.A Ji Csing az emberiség egyik legősibb beavatási szent könyve életünk minden helyzetére kimondja, hogy milyen az, amikor ebben a külső-belső helyzetben a kígyó-énünk keresi a megol-dást, s milyen az, amikor az ÉNünk, a bennünk lakó ,,Bölcs Bohóc" lép. Nincs ebben semmi misztikus.Hétköznapi életünk teli van éber döntésekkel is, amelyek lelkünk valódi centrumából erednek.Ezeket úgy éljük meg, hogy sem szorongást, sem lelkifurdalást nem érzünk utána. Zaklatott diadalt, hiú örömet sem. Úgyérezzük, hogy amit tettünk, ,,természetes" volt.Az ilyen tetteknek nincs füstje, s nem kerülnek bele a ,,kiéléselfojtás" terméketlen dilemmájába.Kígyó-énünk sem nem hízik, sem nem fogy ilyenkor. Nemgyűjtöttünk sem jó, sem rossz pontokat. Ha utólag felidézzük,úgy emlékszünk, hogy cselekedetünk spontán és magától értetődő volt. A külvilág jutalma vagy büntetése teljesen lényegtelen,mert az ilyen tett magában hordja a jutalmát: hogy megtehettük,az maga a jutalom.Amikor a költő leír egy ihletett sort, amikor valaki az égő gáz palackra rádobja a kabátját, amikor a katona sebesült bajtársát atűzvonal mögé vonszolja, amikor valaki kimondja az időszerűigazságot, s ledobva magáról kígyó-énjének gyávaságát, erőtszegez az erőszakkal szemben: így működik.Az ÉN nagyszerű cselekedeteinek sok millió emlékét hordozza magában az a háborús, forradalmi nemzedék, amelyhez én is
tartozom.
Nem véletlen, hogy az öregek büszkén idézik emlékeiket,mert ezek voltak azok a pillanatok, amikor az Én megszólalt bennünk, s valódivá lettek.Ezek a tettek tiszták voltak, s nem kerültek bele a ,,kiéléselfojtás" fullasztó bugyraiba.Az csak utána dúsult föl, amikor visszazuhantak a hétközna pi önérvényesítés világába.Ennek az országnak nagy tragédiája, hogy valódi ÉNje csakis a véres, forradalmi pillanatokban szólal meg, s gyönyörűhangját elnyelik a hétköznapok. Ilyenkor látszik, hogy belül mi-lyen szép ez a nemzet, s hogy ehhez képest milyen hitvány életet él. Nagy feszültségek közepette ugyanis a kígyó-én rémülten félreáli, s átadja hatalmát - a hétköznapok egyhangú menetébenazonban rendíthetetlen, s még a jószándékú tanácsot is lesöprimagáról.Ezért vagyok kénytelen sarkított példákat hozni.Az ÉN által uralt helyzetek igen ritkák a hétköznapok világá ban.Ezekre a rendkívüli türelem a jellemző.Az ÉN, mivel éber és lát, tudja, hogy minden tettének megvan a maga időszerűsége. Tudja, hogy a világban minden dolognak meg kell érnie, s ezért mindig azt lépi, amit az egybeesésnagy törvényei megengednek számára. Ültet, amikor ültetniekell, locsol, amikor táplálnia kell, s leszedi a gyümölcsöt, amikor az megérett. Tudja, hogy az isteni terv, amely a láthatatlantláthatóvá teszi, nem a kígyó-én mohó elvárásai alapján, hanema maga természetes ütemében, látszólag cikcakkban működik, sakkor teljesedik be, amikor kishitű énje már lemondott róla.Ezért vár, amikor várnia, hallgat, amikor hallgatnia, visszavonul, amikor visszavonulnia - s lép, amikor lépnie, szól, amikor szólnia, s támad, amikor támadnia kell.Erre nincs szabály, csak a látás, a bölcs felismerés, amelymindig megfejti az ITT és a MOST üzenetét. Néha anyák élik át ezt az ,,áldott állapotot" a terhességük során, s amikor embert szülnek a világra.Az ösztönös bizonyosság ilyenkor türelmes tervekkel párosul, jól veszik az akadályokat, érlelnek és maguk is érlelődnek, s érzik, hogy nincsenek egyedül.A nő ilyenkor bölccsé válik.Elhalkulnak kicsinyes aggodalmai. A ,,Jaj, Istenem, mi leszvelünk? Kicsi a lakás, kevés a pénzünk, hogy fogjuk ezt a picitfölnevelni?" hangját fölváltja bennük egy jóval mélyebbről jöttüzenet: ,,Majd csak lesz valahogy!És a szülésnek bátran, reménytelien nekimennek, mert tudják,hogy az élet nagyobb misztérium, mint a hétköznapi gondok.Messzire látnak ilyenkor, együttműködnek a természettel, alátható és a láthatatlan titkokkal.Sajnos azonban ez a tenger bölcsesség rövid ideig tart, mertahogy világra jön a pici, s a nőkben visszaáll a kígyó-én hatalma - az anyai önzés -, elhitetik magukkal, hogy ez a kis lény aző teremtményük, a
magántulajdonuk.
Ekkor már nem látják meg benne a független lényt, akinek sa ját jelleme, saját sorsa és saját jövendője van - hanem igyekeznek olyanná formálni őt, ahogy az számukra, az anya számáraszimpatikus és örömokozó. Rákényszerítenek egy mintát, egyszerepet, amelyet önzésük és a kordivat diktál.A gyerek a szeretet szabadsága helyett az álszeretet rabságá ba kerül, hol lázad ez ellen, hol alkalmazkodik, s reménytelenszabadságharca végül a ,,kiélés-elfojtás" terméketlen drámájábafullad.Mire felnő, ott hordozza magában a megoldhatatlan feszültséget, amelyért természetesen már nemcsak az anyja felelős, hanem a beteg társadalom is, amely a kígyó-én uralma alatt áll.Áldott az az ember, aki olyan anyát kapott a sorstól, aki az ÉNtiszta tekintetével is le tudott nézni rá, s elegendő szeretettel nevelte föl benne a sorsáért felelős, szabad embert!Az ilyen rendíthetetlen harmóniát örökölt, olyan tőkesúlyt,amelyből az élete hajóját a legnagyobb viharok sem képesek föl borítani.
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-23 20:55:33, hétfő
 
  Müller Péter
A szeretetről



Néha, akit a legjobban szeretünk,
úgy suhan el mellettünk az életben,
mintha egy szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna.
Te jobbra robogsz, ő balra,
éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel:
- Szervusz!
...Szervusz!
... Vagy Még?
... Én is vagyok!
... Isten veled!
... Mikor találkozunk?
... A választ már nem hallod.
És élsz tovább egy olyan világban,
ahol nem a szíved rendezi az emberi kapcsolataidat.
Ez nem is baj.
Az igazi szeretet olyan, mint az atomenergia.
Nem lehet a közelében élni, és veszélyes, ha felszabadul.
A mi életünk szerényebb erőkre van berendezve.
Testmelegre.
Megértésre.
Jóságra,
türelemre,
érintésre,
mosolyra.
Elfogadásra.
Barátságosságra.
Megbocsátásra.
Szövetségre.
Toleranciára.
Ez néha kevés, tudom, hogy kevés
- mégis a legtöbb, amivel élni tudunk még.
Mert a valódi szeretet meghaladja a harminchat fokos testmeleget,
s elégeti emberi viszonyainkat.
Tényleg jó példa erre az atomenergia.
Minden piciny atom magjában benne van.
De valami végtelen bölcsesség révén nem szabadul fel.
Ott él elrejtve, lekötve, lefokozva, leszigetelve
- és ezt a kozmikus energiát, mint durva anyagot,
a tenyerünkbe vehetjük.
Megtapinthatjuk, zsebre tehetjük, láthatjuk, szagolhatjuk.
Nem is tudjuk, hogy egy széndarabban vagy egy érckristályban olyan erők feszülnek, melyekkel egy egész várost hővé, fénnyé lehetne robbantani.
Az anyaggá sűrűsödött energia titka ez.
Ott szunnyad mindenben és csak egy szerény kis részét adja ki bődületes erejének, ha mondjuk elégeted.
Ugyanilyen titok, amikor a szeretet kozmikus ereje lefokozódik és földi szeretetté alakul át.
S lesz belőle emberszeretet, anyai szeretet, baráti szeretet, családszeretet, barátság, vonzalom, gyengédség, szimpátia, együttérzés...
lesz belőle szelíd sugárzás, ahogy néha nevezzük a szív melege.
De lelkünk atommagjában kozmikus erők feszülnek.
S ahogy az egész teremtést ez a "magenergia" és az elektromos és magnetikus erők játéka szüli, s a látható, tapasztalható anyagvilág nem más, mint megfagyott energia - úgy a szeretet is hűvösebb, lefokozottabb és élhetőbb, ha földi életünkben megvalósul.
S ez így van jól.
Harminchat fokos "láznál" többet nem bír el az emberi szervezet.
Egy világ hasad szét ott, ahol a szigetelésen átüt az Igazi Szeretet. Így rendült meg és omlott szét valaha a világ legnagyobb hatalma, Róma, így hasonlott meg magával Izrael, s változott meg gyökeresen a zsidó és sok-sok nép családjának története, sőt, az egész emberiség történelme.
De ennél jóval kisebb léptékben is hasonló történik, ha kiszabadul a mélységből ez a vulkanikus szereteterő.
Tudják ezt jól az írók, hogy mondjuk, egy Rómeó megtalálja ugyan örök szerelmét, Júliát, s közöttük eltéphetetlen vonzalom szövődik, szinte emberfeletti szerelem-energiából - lényük felizzik és egymásba forr - csakhogy körülöttük összedől a világ, családok, barátok s egy egész városállam sorsa megváltozik, sokan meghalnak, s ők is csak egy másik, nem földi síkon lehetnek boldogok.
Egy biztos: ez a Szeretet mely nem múlik el soha.
Mert túl van téren és időn.
Mindegy hol vagy és mikor látlak.
Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek.
Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged.
Elég, ha megpillantlak a vonatablakban.
Vagy még annyi se kell.
Csak tudni, hogy vagy.
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-23 17:07:28, hétfő
 
  Müller Péter: ,,Nincs kivel beszélgetni!"



Ez az írásom most sok olvasómnak szól, mert szinte állandóan visszatérő eleme a leveleknek, melyeket kapok, hogy ,,környezetem nem ért meg ... apám, anyám, házastársam ... az emberek a faluban ... barátaim .. nem értenek meg! ... Nincs kivel megbeszélnem legfontosabb dolgaimat!" A magányosság kiált a sorokból. Látom, hogy néhányan csak azért írnak regényhosszúságú levelet, hogy végre valakinek elmondják azt, ami számukra a legfontosabb.

Ilyenkor szíven üt egy ismerős érzés! Legszívesebben leülnék a levél írójával, azt mondanám: beszélgessünk! És a beszélgetést én kezdeném, s új társam legnagyobb döbbenetére elmesélném, sőt őszintén bevallanám, hogy nekem nincs kivel beszélgetni! Olvasóim azt képzelik, hogy én nem vagyok magányos, hogy én valamiféle közösségben élek, melyben az emberek egymást segítik, legalább annyival, hogy meghallgatják s megértik egymást.

Főleg vidéki olvasóim, kis falukból írnak ilyen magányról panaszkodó sorokat. Azt hiszik, hogy Pesten jobb a helyzet, itt vannak ,,közösségek", ahol az egyívású emberek jobban megtalálják egymást. Sajnos ez nincs így. Én is egyedül vagyok. Minden könyvem minden sora mögött az a kimondatlan indíték munkál, hogy társakat keresek.

Karinthy Frigyes azt mondta: ,,Nem mondhatom el senkinek - elmondom hát mindenkinek!" Ez tette őt íróvá. Igen. Író akkor lesz valaki, amikor egyedül marad. Ha lenne ,,lelki társa", valódi papja, barátja, guruja, rabbija (és itt a ,,valódi" szón nagy hangsúly van), nem írna, hanem gondjait megbeszélné, sőt megoldaná. Üres papír elé csak akkor ül valaki, ha társakat keres, ha üzenni akar, ha önmagával vagy istenével beszélni óhajt.

Minden könyv: palackposta a tengeren. Jó könyveket magányos emberek írtak. Lelke legmélyét, a legfontosabbat, azt, aki igazán ő, csakis papíron pillanthatja meg az ember - minden jó mű vallomás, melyet az író azért mond el, hogy saját magát meghallja végre. Senki sem sejti, hogy az író elsősorban önmagával beszélget: nem mondhatta el senkinek, s elmondta mindenkinek. Ez azonban a kérdésnek csak az első része.

A második és fontosabb az, hogy ebben a mai, sötét világban az ember egyedül van. Sötétségben élünk, s a sötétség természete, hogy senki nem látja sem önmagát, sem a másikat. Akiben pedig valamiféle fényecske gyullad, azért marad magányos, mert a sötétség nem szereti a fényt. Nem érti. Gúnyolja. Megveti. Lenézi. Kiröhögi. Üldözi. Ez sajnos a ,,másképp gondolkozók" nem is veszélytelen magányossága.
Az evangéliumok is írják, hogy másképp gondolkodni már a régi időkben is ,,őrület volt, bolondság vagy botrány", s ez a helyzet a mai napig sem változott. Mindenki tudja, hogy azok a rögeszmék, melyek jelenünket irányítják, veszélyesek és tarthatatlanok, s mégis... ha valakinek akár csak hunyorogva kinyílik a szeme s látni kezd és normálisan gondolkodni, egyszerre azon veszi magát észre, hogy nem tartozik senkihez. Az emberek nem értik, nem fogadják be - magára marad.

Hamvas Bélát például tökéletesen és teljesen magára hagyták s ő leírta azt az eszeveszett és mégis igaz mondatot, hogy ,,ott van közösség, ahol én vagyok!" Vagyis ő egyedül, egyes egyedül valódibb közösségben élt, mint az egész ország együttvéve. Az ország ugyanis sötétségben élt (s él ma is), s a sötétség közösségtelen. Más szóval: szeretettelen. Sötétségben az emberek nem látják sem önmagukat, sem egymást.

Életünk legnagyobb pillanataihoz tartozik, amikor megpillantjuk egymást. Amikor emberek összejönnek s van miről beszélniük. Amikor valaki meghallgat bennünket. Amikor meghallgatunk valakit. Nehéz. Mindkettőhöz önátadás kell. Ritkán jutunk el odáig, hogy önmagunkat őszintén kimondjuk. S még ritkábban, hogy a másik baját befogadjuk. A társalgás azt jelenti, hogy az ember ,,társat" talál.

Nagy tanítások egybehangzóan azt mondják, hogy bár itt a földi létben lényünk dermedt, magányos és egyedül vagyunk, mégis egy nagy, láthatatlan közösséghez tartozunk. Valódi barátok, a bennünket szerető s vélünk együtt rezgő társaink láthatatlanok. A hagyomány ,,szellemcsalád"-ról beszél. Ez a család közös fényben él - egymás fényében -, s ebben látják is egymást. A földi létben ez a látás - főleg a mai ,,utolsó" időkben - elhomályosult. Jézus azt mondta: ,,Ha ketten összejöttök a nevemben - én veletek vagyok!"

Ez a nagy titok! Azt jelenti, hogy igazi találkozás és igazi megértés csakis legbelül és csakis szellemben lehetséges. Minden jó beszélgetésnél ott van egy angyal is.
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-23 17:05:40, hétfő
 
  Müller Péter: Hangulat



Nem tudom, figyelted-e már, de lelked éppúgy működik, mint a Föld körüli légrétegek: ahogy titkos áramlatok, párák, nyomásváltozások döntik el, milyen az idő, úgy a lelkednek is hangulatai vannak. Vannak borús és napfényes időszakok. Nemcsak depressziós lehet az ember, de rosszkedvű is, szomorú, kedvetlen, lehangolt, komor, erőtlen, reménytelen... sokféle sötét hangulatunk van. És lehet valaki derűs, vidám, örömteli, boldog, lelkes, reménykedő, ,,feldobott" - sokféle fényes hangulatunk van.

És ahogy a földrészeknél is van egy uralkodó időjárás, például hideg, esős, borús s csak ritkán süt a nap - és fordítva: van, ahol örök napsütés van, s csak néha tör ki a veszedelmes vihar, úgy lelkünknek is van valamiféle uralkodó hangulata. Van, aki gyakran derűs s mosolyog, és van, aki élete nagy részében komor, sőt szomorú, olyannyira, hogy ebben a mások számára nem ,,jó állapotban" egészen jól érzi magát: szereti a komorságát, és hosszan elidőzik benne, mint béka a mocsárban.

Hogy mi lehet ezeknek a hangulatoknak az oka, pontosan sohasem lehet tudni. Külső eseményekre fogjuk. Valóban hatnak ránk, de ezen kívül még sok minden egyéb is, amiről keveset tudunk. Gyakran egy jelentéktelen külső ok mély lelki változást okoz, s néha egy jelentős esemény szinte semmilyent.

Hozzá kell szoknunk, hogy lelkünk élő valóság. Éppúgy él és hullámzik és változik, mint minden: megvan a maga sajátos ,,időjárása". A magyar nyelv bölcs, amikor lelkiállapotunkat a hang-ból eredezteti: hangulatnak nevezi. Hangolják a hangok. Lehangolják és felhangolják.

Ezek a ,,hangok" mindenhonnan jöhetnek. Múltunkból, jövendőnkből, kívülről és belülről, a látható és a láthatatlan világból is. Néha másoktól vesszük át, ,,átragad" ránk - anélkül, hogy tudnánk. Néha a szellemvilágból ered. Néha az időjárás hangulatát vesszük át: borús időben borúsak leszünk. És ha kisüt a nap, mi is felderülünk.

A hangoltság rezgéseket jelent, de olyan finom rezgéseket, melyekben érzések és gondolatok rezegnek. Láthatatlan rezgések ezek. Mérni nem lehet őket. Ugyanakkor nagy hatalmuk van. Sok embert láttam, aki hangulatainak rabja, s csak egészen keveset, aki uralni képes hullámzó lelkiállapotát. És most érkeztünk el a spirituális tanítások legdöntőbb szavához.

,,Uraltság". Azt mondják, az ember vagy rabja, vagy ura valaminek. Vagy-vagy. Köztes állapot nincs! Ha uralunk valamit, akkor az történik, amit mi akarunk. Ha rabjai vagyunk valaminek, akkor az történik, amit rabtartónk akar. Bárhová visz, bárhová ráncigál, megyünk, tántorgunk vagy zuhanunk vele, mert az lesz, amit ,,ő" akar - az érzés vagy gondolat, melyet nem vagyunk képesek uralni.

Ahhoz, hogy uralni tudjunk valamit, két dolog szükséges. Az egyik: átlátni, hogy valóban miről van szó. Amíg az ember nem érti a lelkét, bánni sem tud vele, mert bánni csakis olyasmivel tudunk, amit értünk. Amit nem értünk, azzal bánni sem tudunk, egyszerűen azért, mert nem látjuk át, mi történik, s nem tudjuk, mit kéne csinálni ahhoz, hogy megváltozzon.

A megértés tehát döntő. Megértés nélkül nincs se fejlődés, sem változás, sem kibontakozás. Őszinte vallásos érzület sincs, mert nem tudom, milyen erő játszik velem. Az a vallásosság, ami csak érzéseken alapul, nemcsak bizonytalan, de veszélyes is. Nem tudom, milyen erő játszik velem. Sőt, egyáltalán az a tény, hogy egy ,,erő játszik velem", nagy baj, még akkor is, ha ez véletlenül egy ,,jó erő".

Senki és semmi nem ,,játszhat" velem, legfeljebb csak álmomban, amelynek nem vagyok ura. Velünk azonban sajnos éberen is játszanak. Erők, melyeket nem ismerünk. S éppen azért védekezni sem tudunk ellenük. Ha megismernénk a lelkünkre ható erők titkát, jönne a második lépés: uralni és irányítani ezeket az erőket.

Egy bölcs lelkében mindig az történik, amit ő akar. Néha szomorú akar lenni. Akkor szomorú lesz. De nem azért, mert ,,rátör" a szomorúság, hanem ezért, mert megengedi magának, hogy szomorú legyen! Megengedi az örömöt is, a derűt is, a gyászt is, a fájdalmat is - a kétségbeesést soha, mert az már ,,esés" (önkéntelen belezuhanás), és ilyesmi csak akkor történik valakivel, ha nem ura a lelkének.

A lelkiállapotokat - s a hangulatokat - elő lehet idézni. Bármilyen fura, de így működnek a színészek is. Olyan lelkiállapotba tudnak kerülni, amilyenbe csak akarnak.

Emlékszem, egyszer egy fényképet készítettem zseniális színésznőnkről, Kiss Manyiról. Egy ezüsthajú, szegény kis mamát játszott, egy boldogtalan proli asszonyt, aki elveszette gyermekét. Miközben állítgattam az optikát, a fodrász megigazította Manyika ősz parókáját, a sminkes egy púderes pufnival eltüntette homlokáról a verejtékcseppeket, s amikor készen voltunk, Manyi halkan megkérdezte tőlem:
- Sírjon egy kicsit a néni?
- Sírjon, Manyika! - mondtam.
Eltelt tíz-húsz másodperc, és Kiss Manyi szeméből csurogni kezdtek a könnyek. Végigfolytak az arcán, le a nyakára s becsurogtak a fehér csipkegallérja alá. Sírt, amíg elkészültek a felvételek.

Szemeiből olyan megszólíthatatlan bánat tükröződött, amilyet csak a temetőben látni, gyereksírok körül. De mikor azt mondtam: ,,kész!" - hirtelen felugrott, egy groteszk táncmozdulatot csinált: kétoldalt felcsippentette szoknyáját s elkezdett vidáman keringőzni önmaga körül, miközben szipogott még egy kicsit, és amikor kiért a színpadról, egy papír zsebkendőbe hangosan kifújta az orrát.

Kellett ez a bohóckodás, hogy feloldja a hirtelen fölidézett fájdalmát. Amikor ilyesmit láttam, eltűnődtem azon, mi az, hogy ,,lelkiállapot"?
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-23 17:03:58, hétfő
 
  Müller Péter: Kiábrándulás



Milyen bölcs a nyelvünk! Ha egy emberben, eszmében, de főképp szerelemben csalódunk, azt mondjuk: ,,kiábrándultam" belőle. A szó arról árulkodik, hogy nem valóságot, csak egy ábrándot vesztettem. Volt idő, amikor ,,beleábrándultam" - most pedig ,,kiábrándultam".
Vagyis az egészet semmi más nem működtette, csakis az ábránd, a káprázat, az álomszerűség, lelkem varázshatalma, mely képes ráálmodni bárkire s bár mire bármit.

Nem kell, hogy a másik valójában olyan legyen, amilyennek látni akarom, hiszen én vetítek rá mindent, s pontosan olyan lesz, mint amilyen képet rávetítek. S addig lesz olyan, amíg vetítek. ,,Kiábrándulás" azt jelenti, hogy abbahagyom a vetítést. Egykori szerelmünk hirtelen olyanná válik, mint egy leleplezett bűvészmutatvány: nem marad benne semmi csoda, hiszen tudjuk már, hogy mi tettük a nyulat a cilinderbe, s utólag az is kiderül, hogy bizony eléggé szürke, szánalmas az a nyúl és ócska a cilinder is.
Nincs ember, aki ha évek múltán találkozik egykori szerelmével, ne érezne valamiféle értetlenséget, sajnálattal vegyes csodálkozást: ,,Mit szerettem én ezen?" - kérdi önmagától a lélek, de nem tud felelni rá, mert akiről valaha úgy érezte, hogy hús a húsából, hogy lényének másik fele, akit széppé, ragyogóvá, ismerőssé varázsolt, most idegenként áll előtte. Amit szépnek látott benne, most csúnya, amit vonzónak, most taszító, amit ismerősnek, most idegen - semmiféle köze sincs hozzá, s egykori szerelmére úgy emlékszik, mint egy elfelejtett álomra: nem is tudja fölidézni.

És mégis: a szerelem a legforróbb érzés a világon! Ami az angolban ,,love", arra a magyarban két szó is van: ,,szeretet" és ,,szerelem". És a ,,szerelem" sokkal forróbb szó! Sokkal intenzívebb, elementárisabb, veszélyesebb, hatásosabb. Szeretetbe nem halunk bele, de a szerelembe igen. A szeretet csak meleg, de a szerelem forró és éget. A szeretet parázslik, a szerelem lángol és elemészt.

Valaha fordítóink érezték e két szó közötti intenzitásbeli különbséget. Isten azt mondja Jézusról (legalábbis magyarul), ,,Ez az én szerelmetes fiam, őt hallgassátok"! Vagyis Jézus az Isten számára nem a ,,szeretett fia", hanem a ,,fia, akibe szerelmes"! Ezzel a szóval akarták visszaadni azt, ami a legforróbb, legmélyebb, legősibb, legteljesebb egység. Szerelem. Kártyában a piros ász, amelyről tudjuk, ha adu, felülüt minden lapot.

Ezért a szerelem nemcsak misztérium, de a legnagyobb kísértés: ha valaki elindítja magában a ,,beleábrándulásnak" ezt a mágikus folyamatát, olyan örvényt kavar, mely egész életét elnyelheti. A szerelmes ember jobban szereti szerelmét, mint feleségét, jobban és intenzívebben, mint a gyermekeit. Akármit is beszél, ez tény.

Gyermekeit ilyenkor legfeljebb sajnálja, legfeljebb ,,szereti", legfeljebb lelkifurdalást érez miattuk - de ha őszinte magához, tudja, hogy ezek az érzésecskék halvány kis gyertyalángok a lobogó máglyatűz mellett. Ha családos ember, kérdése nem az, hogy megy-e, vagy marad, mert még ha becsületből marad is, az örvény már régen beszippantotta lelkét. Amíg az ábránd - vagyis a szerelem - tart, az ábrándért él, ott van a kincse, az a fontos neki. A máglyatűzön - amíg ég - nemcsak önmagát, de családját is feláldozza. Balszerencsés esetben csak utána jön a kiábrándulás - s ilyenkor már nem tud mit kezdeni a romokkal.

Mivel itt sajnos az ábránd, vagyis a mágikus önvarázslat eseteiről van szó, rendszerint ez történik: a férj elhagyja családját, hűtlen lesz gyerekeihez, s csak utólag ábrándul ki szerelméből, cipelve tovább most már nemcsak széthullott családjának, hanem megunt szerelmének karmikus életterheit is. Okos feleség, ha bírja cérnával - azaz: emberséggel, önérzettel, bölcsességgel, lelki erővel - kivárja, míg férje az ábrándból kiábrándul. Ez ugyanis törvényszerűen bekövetkezik, s ha sikerül, kapcsolatuk erősebb lehet, mint valaha volt.

A csont is ott lesz a legerősebb, ahol eltört s összeforradt. A szerelem misztérium. Megéltem, sokat is írtam róla. De a családos emberek szerelmében nem hiszek. Rendszerint csak menekülés, illúzió, egoizmus, önáltatás, lógási kísérlet.
Honnan? A sors elől. Megfigyeltem például, hogy a menekülési kísérlet, vagyis az ábrándra való hajlandóság előbb jelenik meg egy férj életében, mint az ábránd tárgya, vagyis a szerető. Nem igaz a következő mondat: ,,Nem tehetek róla, váratlanul betoppant az életembe!" A nő valóban kívülről jött, de a ,,beleábrándulásra" való hajlandóság már régóta működött a férfi lelkében. Csak a nő hiányzott hozzá. Szinte várta már, mint vadász a puskacsöve elé hajtott őzikét.

Ravasz ám a lélek! Mert az érzést valóban a másik váltja ki belőle - de a hajlandóság, az ábrándra való szomjúság már régóta lappangott benne. Van olyan ,,beleábrándulásra" hajlamos barátom, akinél hónapokkal a tényleges nő felbukkanása előtt látom már, hogy ez az ember valakibe szerelmes lesz! Még nem tudom, kibe, de jön! Jön a Micike, az Éva, a Kinga... valaki jön!

S ez mindig így is történik. ,,Váratlanul" felbukkan valaki. Már kereste, hívta - öntudatlanul. Mert semmi sem kívül, minden belül születik.
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
szeretettel
  2012-04-23 16:51:33, hétfő
 
  Müller Péter : Egyedül



A legszebb, legmélyebb színpadi pillanat: a monológ. A hős egyedül marad. Nincs mellette senki. Sem barát, sem ellenség, se férj, se feleség, se gyermek, se ismerős, se idegen, semmiféle társ, egyedül van, mint a magános csillag, melynek nincs se napja, se holdja; nincs más, csakis ő... vagyis csak én... én én... .egyedül. ,,Most magam vagyok!" - mondja Hamlet. És beszél. Kinek? Önmagának? Istennek?

Kinek beszélünk, ha egyedül vagyunk? Egy elképzelt másiknak? Senkinek? Amikor az ember világra jön, hatalmas nyüzsgés van körülötte. Teste érik az anyja méhében, s várja az apa, a család, a társadalom, a zajos világ... várja a mozgalmas szülészet, ahol sokan segítenek neki kibújni erre a zűrzavaros életre, ahol egy percig sem hagyják majd egyedül...

És amikor az ember meghal, rendszerint sokan vannak körülötte, riadt rokonok, betegtársak, orvosok, nővérek, mentők, bajtársak... s majd később a temetőben sorsának minden főszereplője s mellékszereplője felvonul...

És mégis: egyedül jövünk a világra, és egyedül is távozunk. A méhen belül növekvő, lehunyt szemű embrió egyedül, saját álmaiba zártan növekszik - s a halál kapuján is egyedül kell átmennünk. Hiába segítenek bennünket a földi világból okos orvosok és riadtan búcsúzó hozzátartozók, s hiába várnak odaát a szellemi világban bölcs segítők: a döntő lépést, a Nagy Átváltozást egyedül kell megtennünk.

Ha valakinek mestere van, elkíséri hosszú-hosszú útján s végig segít neki. De az utolsó pillanatban magára hagyja. Fölébredni egyedül kell, mert csakis egyedül lehet. ,,Én Istenem, miért hagytál el engem?" - kérdi Jézus a kereszten. Világtörvény ez, s valamennyien megtapasztaljuk, hogy az ütközet legdöntőbb pillanatában magunkra maradunk.

Ilyenkor csakis önmagunkra számíthatunk. Nincs olyan jóság, olyan szeretet, nincs olyan hatalom, mely kívülről bele tudna nyúlni a sorsunkba és segítene megvívni a legdöntőbb harcunkat, helyettünk. Egyik legnagyobb sportolónk, diadalmas és verhetetlen bajnokunk mondta egyszer: ,,Nincs magánosabb hely, mint a szorító!"

Aki keresztet vet a küzdelem előtt, jobb, ha tudja: nem segítséget kér. Istennek mindkét harcoló fél a gyermeke. A csata előtti keresztvetés azt jelenti: ,,Legyen meg a Te akaratod!" ,,Én most egyedül maradok. S mindent megteszek, ami rajtam áll. De a győzelem vagy vereség nem rajtam áll."

Küzdeni csakis ezzel az elszánt magánnyal s az isteni igazság tudatával lehet szabadon s teljes belevetettséggel. Kérdés, hogy az ilyen végső pillanatokban tényleg egyedül vagyunk-e? Tényleg elhagyta az Isten Jézust? Tényleg magányra van ítélve a születő s haldokló ember? Legnagyobb küzdelmeinkben tényleg nem segít senki? Nem hiszem!

De van egy pillanat, ami ránk van bízva, teljesen. Mint a cirkuszi akrobatáknál: lengünk, lengünk a trapézon. Az egyik oldalon ott állnak társaink. Időnként, amikor magasra libben a trapéz, még közéjük lendülünk, még hajtják a hintát, még közéjük tartozunk... s aztán elengednek... s mi is elengedjük a magasban a trapéz rúdját... s pörgünk, pörgünk egyedül a levegőben a magasban, háló nélkül... Most magunk vagyunk, nincs mellettünk senki... Akiket elhagytunk, már nem segíthetnek, akik várnak bennünket odaát, még nem segíthetnek... forgunk a veszedelmes semmiben, egyedül, teljesen egyedül, olyan egyedül és olyan magánosan, ahogy sohase voltunk még... És aztán elkapják a kezünket odaát...
Ilyen a meghalás élménye. Ilyen a beavatásé. Van egy pillanat, amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul pont a szakadék fölött, a legnehezebb, legveszedelmesebb pillanatban. Ilyenkor csak egy segít. A hit.

A rendíthetetlen hit... vagy pontos magyar szóval: a hívség. A hűség. Hamvas Béla egy ilyen halálosan magános pillanatában azt kiáltotta: ,,Lehet, hogy Te elhagytál engem - de én nem hagylak el Téged!" Hűség az a rendíthetetlen bizonyosság és minden ismeretnél mélyebb és erősebb meggyőződés, hogy ,,tudom, hogy elkapnak odaát!"

A magasban pörgő légtornásznak a hite itt a semmiben, az elveszejtő, rémületes magasságban kétirányú: Hisz önmagában, egész testében, izmaiban, karjában, markában, minden idegszálában, hisz a szívében, lelkében, agyában... hisz egész valójában. Ez az önmagunkba vetett hit, az istenhit egyik iránya. A benső irány.

És hisz a társaiban. Hisz abban, hogy elkapják. Hogy nem hagyják egyedül. Ez a hit külső iránya.
Bajban az ember megtanulja, hogy ez a kettő: egy. Bármelyik hitét is elveszti az ember: olyan lesz, mint egy félszárnyú madár. Nem tud repülni.
 
 
0 komment , kategória:  Müller Péter : Egyedül   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 900
  • e Hét: 12645
  • e Hónap: 92203
  • e Év: 2033483
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.