Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2012-04-24 10:44:50, kedd
 
  Kavyamitra Maróti György:
Szeretnélek?



Hogy szeretnélek? Nem hiszem.
Szeressen, aki veled él!
De minden könnyű neszezésben
nevetésed hallom én.
Minden aranyló napfölkelte
hajad fényén robban szét,
minden göndörödő záporeső
neved súgja, rólad mesél.
 
 
0 komment , kategória:  Kavyamitra Maróti György: Indi  
szeretettel
  2012-04-24 07:28:34, kedd
 
  Kavyamitra Maróti György:
Neved muzsikája



Muzsikált a neved, bárhogyan mondtam ki:
szemrehányón, komolyan vagy játékos
becenévként. Az a tititátá - kis jónikus -
szellőhangon szólt: de zenélt neked bármid.
Tószín szemed Mozart-nyitány volt, soha
meg nem írt opera kezdete.
Zenélt a talpad, mikor mezítláb lépted
a szent anyaföldet. (Szeretted meztéláb
járni a földet, érezni Déméter érintését.
Emlékszem, mennyire szeretted.)
Mikor talpad a földet érte,
kunkorodott a dal fölfele,
földalolt talpadtól - hajszálig.
Fel.

És dalolt az életed, és ma is dalol.
(Dalod ma másnak szól, lehet.
De dallamlelkedet soha nem hagyom,
nem feledhetem.)

Hosszú hajad a szélben olykor szállt:
még ,,hallom nevetésed muzsikáját".

Már nem szólok:
nem mondok semmit sem.
Nem hívlak.
Csak éjórán suttogom:

csillagom,
mindenem,
szerelmem,
életem egén
ragyogó
drága
fényesem!

Gyere meztéláb!
Vagy bárhogy:
csak gyere!
 
 
0 komment , kategória:  Kavyamitra Maróti György: Indi  
szeretettel
  2012-04-24 06:13:31, kedd
 
  Kavyamitra Maróti György:
Indiai mese



Így hallottam.
Élt egyszer messzefölde távolban, valahol Rádzsagrihá közelében, ahol a nagy dzsungel kezdi elteríteni magát végtelen bejárhatatlanságban, de ott, ahol még találkozik emberlakta kis falvakkal, élt egyszer egy özvegy asszony egyetlen fiacskájával.
Még nem is oly régen, mikor az asszony férje nap mint nap eljárt csekély árujával kereskedni, nem voltak szegények éppenséggel; gazdagok sem voltak mindazonáltal, éltek oly békességben sorsukkal, mint annyian mások a Jámuna menti kis falvakban.
Csakhogy mióta a férfi eltávozott és e testi valójában már nem is került elő, nagyon megszegényedtek.
Amikor a kisfiú, Parásara iskolába kellett menjen, sokat sírt anyjának, mert félt. Félt, éspedig azért, mert minden hajnalban nagy darab utat kellett megtennie a dzsungel mélységében, hogy a tisztásra érjen, ahol az iskolamester tanította őket.
A dzsungel tulajdonképpen veszélytelen volt ezen a részen, túl emberjárta vidék volt ez holmi vadaknak, így a kisfiú félelme oktalan volt. De hát hisz épp az ilyen oktalan, megnevezetlen félelmeinket tudjuk legkevésbé legyűrni, hát még ha oly pöttöm kis emberek vagyunk még, mint Parásara volt abban az időben.
Kérlelte eleget anyját, hogy fogadjanak szolgálót ők is, mint gazdagabb iskolatársaik, hogy átkísérje őt a dzsungelen, de anyja valahányszor csak azt mondta: "Tudod, Kincsem, Asarám, hogy nincs nekünk pénzünk arra, szegények vagyunk. Hanem mondok neked valamit!"
"Hallgatlak, anyácskám!"
"Mielőtt bemégy a fák közé, hívd minden reggel Krisnát, az Erdő Urát, aki tulajdonképp a bátyuskád: majd Ő átkísér a vad dzsungelen."
Így is tett Parásara, így tett azontúl minden reggel, s minden délben hazafelé, s úgy adódott, hogy igen megszerették egymást a kisfiú meg az Erdő Ura, Srí Krisna.

Elérkezett a vizsgák ideje, a tanítási esztendő vége.
Ajándékot illett ilyenkor adni a tanítónak, nem is akármilyet. Bizony, még a szegényebb családok is erőfeszítéseket tettek ilyenkor, hogy nehogy lenézzék őket ajándékuk silánysága miatt.
Időben kezdte Parásara is mondogatni anyjának, Dróninak, hogy közeledik az év vége, hogy ajándék kellene... No hisz mondhatta, a válasz csak mindig egy volt: "Nem telik nekünk drága ajándékra, még olcsóra sem, kicsi fiam."
Aztán lett az a reggel, amikor el kellett szégyenszemre indulnia az iskolatisztás felé Parásarának üres kézzel, sírós szemmel.
Megsajnálta az anyja, visszahívta, s kezébe nyomott egy csupor frissen fejt tejet, mondván: "Hisz ha örömmel adsz bármit, örömmel fogja fogadni az ajándékvevő. Vidd ezt a csupor tejet!"
Asszony még ekkorát nem tévedett.
Álltak a tisztáson a diákok szép hosszú sorban, s a tanító elé járultak. Letették ajándékaikat, amit a tanító főhajtással megköszönt, aztán intett a szolgálóknak, akik elvitték egy árnyas házrészbe azokat.
A kis Parásara már vagy harmadszor ért a tanító elé, de az mindig ingerülten visszazavarta a sor végére: nyilván nem volt ínyére a szerény ajándék.
Végül, amikor negyedszer is odaért a fiúcska, ingerülten szólt a szolgálónak: "Vedd ezt a csupor tejet ettől a gyerektől, öntsd egy edénybe a tejet, aztán add vissza a csuprot, hadd menjen már, s ne bosszantson!"
A szolgáló vette a csuprot, kiöntötte a tejet: adta volna vissza az üres korsót, csakhogy... Nem volt üres, hanem hogy ismét tejjel volt teli.
A szolgáló kíváncsian megismételte még kétszer vagy háromszor, s mert mindig ugyanaz történt, lelkendezve ment a tanítóhoz a csoda hírével.
"Csoda, csoda..." - dünnyögte a tanító. "Csodák nincsenek, punktum! Na, hol az a gyerek, majd mindjárt kiderítem én a csoda nyitját."
Fülön kapta a szolgáló a kis Asarát, faggatta a tanító eleget, de csak az derült ki, hogy nem tud az a gyerek semmiről, s mindennel valami Krisnát, az Erdő Urát vádolja.
Így, úgy, amúgy: kiderült apránként minden Krisnáról. Hogyan jött reggelente, és hogyan jött minden délben a fiú hívó szavára.
"Krisna, mi?" - rikoltozott a tanító. - "Erdő Ura, mi? Hát ezért tanítottalak egy éven át a nyjája meg a vaisésika tudományára? Na, lódulj, mutasd az utat, hol szokott megjelenni az a Krisna?!"

Parásara odavezette a tanítót a dzsungel széléhez, oda, ahol a nagy dzsungel kezdi elteríteni magát végtelen bejárhatatlanságban, de ahol még találkozik emberlakta kis faluval; egész nyáj követte kettejüket. Kíváncsi szolgálókból, még kíváncsibb diákokból tevődött e nyáj össze.
"Hát itt?" - kérdezte a tanító, s a fiú rábólintott. "No, hát hívd! Hívjad!"
És hívta Parásara az Erdő Urát, hogyne hívta volna, de nem történt semmi.
Egy fél fertályórát várt a tanító, aztán dühös-megkönnyebbülten mondta:
"Nnna... Nincs Krisna, nincs Erdő Ura, nincs tejet termő csuporka!"
S fordult, hogy diadalmasan visszatérjen házához, de akkor azt hallotta, hogy a kis Parásara felsírt.
"Krisna, testvérkém..." - hüppögte a fiúcska. - "Jer hát, testvérkém! Ne hagyj hazugságban..."
A tanító elmosolyodott, s már visszafordult, hogy megsimogassa a kis fejecskét, mert hát nem volt ő rossz ember, csak az a sok tudás a szívére ment: ám ekkor...
Ám ekkor dörgő hang szólt valahonnan a lombkoronák felől, a lomkoronák fölül:
"Nem jöhetek, testvérkém, tudod! De ha majd a tanítód szíve is olyan tiszta lesz, mint a Tiéd, akkor látni fog engem!"
Csend lett a dörgés után, bár valahol a dzsungel mélyén tigris üvöltött, de Parásara már régen nem félt ettől...
 
 
0 komment , kategória:  Kavyamitra Maróti György: Indi  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2426
  • e Hét: 17655
  • e Hónap: 62727
  • e Év: 2004007
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.