Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 93 
szeretettel
  2012-04-24 10:36:45, kedd
 
  Az órás meg a kutyája



Az órást Zsadányinak hívták.

Csak afféle órajavító órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megülte. Megülte a sárga földig.

Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hatméternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zúgó mély. A tóban csak derékig érő a víz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a horgát.

Máskülönben kis lompos, sápadt ember volt, körülbelül negyvenéves, kevés beszédű ember. Kecskeszakállt viselt, és mindig egy piszkos könyökű, sárga kabátban járt.

Vasárnaponként azonban tűzoltóruhát öltött, s úgy feszített az utcán, mintha nála nélkül megégne a város.

A tűzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonként. Az órásnak olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nemegyszer az élete megmaradását köszönhette annak, hogy tűzoltó. Ha a réztarajos papirossisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a kórházba.

Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton ült.

A patak vize egy kiskutyát vitt bele a tóba.

A kutyácska fehér bundás állatka volt. Nyifogott, kepickélt a vízben.

Zsadányi benyúlt érte a horogpálcával, és kivonta a partra.

- De szép kis dög!

Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt fekete. Talán azért is vetették a vízbe.

Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dőlt belé. Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt ővele?

Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte.

A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejű barlangházikóban. Egy rozoga ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a szerszámos asztala - egy alacsony széles asztal -, s mellette két szék.

Zsadányi arra gondolt, hogy a kiskutya talán éhes. Mit is adhatna neki? Tej kell az ilyennek, tej.

Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi nyitott be:

- Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba fogtam!

Csizmadiáék nevették.

- Egye meg a pontyát!

S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok meghibásodik.

S lett a kutya neve Ponty.

Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. Íme, a sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan.

A kutya egyszerre otthon volt az órás hajlékában. Míg az órás dolgozott, a kiskutya egy rossz cipővel játszott. A foga közé vette, s megrázta, eldobta; utána ugrott; megint megrázta, s eldobta.

Az órás le-lepillantott rá az asztaláról és nevetett.

Egy hét múlva csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz, Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt.

- Non-no, fel ne falj! - szóltak rá olykor tréfásan.

S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya az, hanem ponty, négylábú ponty.

A kis Ponty napról napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér medvéhez.

Hogy kiskorában az órás az asztal mellé, a vendégszékre fektette, megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz ülőpárna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóízűket aludt ottan. Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik a gazdája.

Különös, mosolygó nézése volt annak a kutyának. Talán, hogy a fél szája széle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna? Talán valósággal is mosolygott? Ki ismerhetné a kutyának a lelkét?

Hanem egy hibája volt Pontynak, ami a gazdájának nem tetszett: mindig éhes volt, mindig.

Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténként vett csak a hentestől töpörtyűt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak kicsi korban elégnek látszott a kenyérhaj meg a szalonnabőr, később azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé.

Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jól tarthasson. S a kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden az órásnak a térdére.

- Ménkű ebbe a dögbe! - fakadt ki az órás. - Egyszer csak meg fog szólalni, mint valami ember!

S odavetette neki az utolsó falatját is.

Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki olyannak, aki kellőképpen táplálja.

Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna. Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy majd átszokik.

Ponyt nagy kedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e a menünek. Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a telhetetlen gyomrát, lefutott nagy mosolyogva a patakra, s ivott nagyokat.

A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz. Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás bebocsátotta.

Fölfeküdt a székre és szunyókált.

- Szomszéd! - szólt rá egyszer a csizmadiáné. - Ha maga mindig beereszti azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga!

Az órás hát kikergette a kutyáját.

Ponty lefeküdt az ajtó elé, s ott heverészett. El nem mozdult onnan, míg csak megint meg nem éhezett. Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé, és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra.

- De a görcs essen beléd! - fakadt rá az asszony. - Ha te csak enni jársz ide, nem adok én neked!

Az órás nevette.

- Máshova adom - mondogatta -, máshová, messzebbre.

Vasárnap megtudakolta a tűzoltók között, kinek kellene kutya?

- Nekem bizony kellene - szólt egy vastag nyakú tűzoltó, aki hétköznap kerékgyártást művelt. - Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint lopják a fámat.

- No hát ilyen kutyád nem volt még! - mondotta az órás. - Ez vízi kutya. A tóba fogtam én horoggal.

- Vízi kutya nem kell nekem - felelte a kerékgyártó. - Nem vagyok én hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok.

- Hászen földi kutya is az én kutyám - felelte az órás. - Ugatni egy kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint az ember.

A tűzoltók nevetésre fakadtak.

- Ez az órás mindig hazudik! - mondotta az egyik.

- Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem, és nézi, hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor a kutya is tűnődik, és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak nevet, ha ránézek, ha lába helyett keze volna, már régen dolgozna mellettem.

A tűzoltók még inkább dűltek nevettökben.

- No - mondotta a kerékgyártó -, ha az a kutya csak egyszer is rám nevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak.

Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tűzoltó nótát kezdett, s arra valamennyien daloltak.

Az órás visszaült a helyére, s velök dalolt.

- Egy hordó sör! - mondotta. - Vasárnapra bizonyos az egy hordó sörünk!

Másnapra, hogy kialudta a mámorát, eszébe jutott a kerékgyártó, meg a kutyája.

- Dehogy adom oda a kutyámat - mondotta. - Ez a kutya még fejlődik, okosodik. Dehogy adom oda!

S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak.

Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is.

A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére.

- Ugyan, ne légy olyan telhetetlen! - mondotta neki az órás.

S bosszúságában kikergette a kutyát.

Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a csizmadia szemetjéről vitte az ajtó elé.

- Nem lehet tartani ezt a kutyát! - bosszankodott az órás. - Hiába, akármennyit is adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas árú kenyeret adok is neki, évenként háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De ennek nem elég két garas árú se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még külön dolgozni?!

Hétköznap mindig számító és takarékos volt az órás. És hát őhozzá jobbára a parasztok meg az iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak tíz-húsz krajcárt fizettek egy-egy javításért.

Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz.

Régi léckerítéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan, hogy szellőzzön, száradjon.

No, a kutyának ott megörültek. Szép kutya! Okos kutya! És hát csakugyan nevet!

Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és jól tartották.

A kutya mohón evett. Úgy jóllakott, hogy szinte domborodott belé.

- Három-négy nap ne eresszék el - mondotta az órás. - Ha látja, hogy itt bőven kap enni, megmarad.

S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott fel a pincéjéből.

Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint afféle ülve dolgozó mesterember, ahova egyszer leült, nem mozdult el könnyen. Éjfélkor tért haza.

Reggel, mikor kinyitotta az ajtaját, Ponty ott ült. A nyakában volt a kötél is, meg a karó is.

Ránézett a gazdájára és mosolygott, örvendezett.

- Ménkű ebbe a kutyába! - mondotta nevetve az órás.

A kerékgyártó elküldte az inasát egy vékonyfajta lánccal a kutyáért.

A kutya azonban gyanakodva nézte. Átfutott az utca túlsó felére.

- Ponty! - kiáltott rá az órás haragosan. - Gyere ide!

A kutya odacammogott. Búsan tartotta a fejét a lánc alá. De mikor a gyerek vezetni próbálta, visszahúzta a gyereket.

Az órás megint elment vele. A kerékgyártó megint megvendégelte egy üveg borral. Az egy üvegből több is lett. Az órás csak reggelfelé tántorgott haza.

Valami egy hétig láncon volt a kutya. Adtak ennie, amennyi belefért. Szinte meghízott az egy hét alatt.

A nyolcadik napon, amikor kivették neki az ételmaradékot, a kerékgyártó leoldta a láncot a nyakáról.

- No, most már megmarad.

A kutya akkor körülpillantott, egyet szökemlett, s ki! Otthagyta az ételt, a kerékgyártót: elinalt vissza haza.

A kerékgyártó újra elküldött volna a kutyáért, de az asszony nem engedte.

- Majd bizony, hogy reggelig itt üljön az órás.

Zsadányi se vitte vissza a kutyát.

- Ménkű ebbe a dögbe! - mondotta nevetve. - Hát nem akar tülem megvárni!

A kutya, mintha értette volna a szavát, örvendezve nézett a gazdájára.

Zsadányi aznap megint csak vásárolt kenyeret a kutyájának.

- Itt van, edd meg. Ha többet akarsz, keresd meg magadnak!

Ponty azonban nem keresett. Mióta láncra tették, nem mozdult el hazulról. Órákig elült a széken, és nézte figyelmesen, hogyan rakogatja a kerekeket az órás. Néha nem illett be az új kerék, s reszelni kellett rajta. Olyankor Ponty annyira mosolygott, hogy a foga is kilátszott. A kalapácsolásnál azonban félrevonta a fejét.

Ekközben elkövetkezett a nyár is. A kutya időnkint fölemelte a hátulsó lábát, és buzgón vakart a füle tövén. Vagy hátra kapdosott, és végigvacogtatta a fogát a bundáján fel a háta közepéig.

Az órás eleinte nem sokat ügyelt rá, később azonban hogy a kutyája minduntalan vakaródzott, megbosszankodott reá:

- Ménkű ebbe a dögbe! Mit vakaródzik!

S ő is vakart egyet az oldalán.

- Mars hinausz! Az apád irgalmát!

Kikergette a kutyát.

Másnap, hogy halászó napja volt, Ponty ott ült mellette. Máskor csendesen megült, de akkor vakaródzott.

- Gyere - azt mondja Zsadányi -, fürödj meg.

A kutya azonban húzódott a víztől.

Zsadányi megfogta a hátán a bőrt két kézzel, és bevetette messze a tóba.

A kutya ijedten úszott ki, megrázkódott és hazafutott.

Attól fogva nem lehetett a tóra elcsalni.

Ha a tóra ment az órás, a kutya otthon maradt. Ha nagyon hívta, és mégis vele ment, a tónál visszamaradt a kutya húsz-harminc lépésnyire. Akárhogy hívta az órás, csak fölkelt, a farkát csóválta, a fejét le-leütögette, mosolygott, de nem mozdult közelebb.

Egy holdvilágos éjen az órás levetkezett a tóparton, és bement fürödni a vízbe.

A kutya akkor nyugtalanná vált, a parthoz szaladt, és nyöszörgött, csahintott is olykor. Különösen, mikor az órás a víz alá bukott.

- Gyere be te is, gyere! - biztatta az órás.

S ki is akart menni a kutyájáért a partra, de amint feléje közeledett, Ponty elfutott.

Irtózott a víztől.

Egy napon falura hívták az órást. A tiszttartónak az órája állott meg. Zsadányi fölült a kocsira. A kutyája futva kísérte a kocsi mellett.

- Hol szerezte ezt a különös fajta kutyát? - kérdezte a tiszttartó.

Az órás elmondta.

- Tessék megvenni - tette hozzá. - Nem adnám el semmi kincsért, mert jó állat, de nekem nincs konyhám. Én csak apróságokkal élek. Az ilyen kutyának ennie kell.

- Hát hogy adja?

- Odaadom egy forintért.

- Jól ugat?

- Mint az oroszleány!

- Hát jó, megveszem.

- De ajánlom, hogy jól meg tessék kötni, mert hazajön.

- Dehogy megy haza. Hogy menne haza olyan messzire. Vettem én már máskor is kutyát onnan.

- De csak tessék megkötni.

- Majd betesszük egy hétre a baromfiudvarba. Onnan nem bír kimenni.

És az órás becsalta Pontyot a baromfikertbe. Sűrű tüskésdrót-kerítés övezte azt a kertet, jó két méter magasan.

Az órás megigazította az órákat, s estefelé végzett. Kapott vagy öt forintot.

Mikor elbúcsúzott, a kutyája nyugtalanul nézett utána. Szűkölt. Fel-alá ugrált a tüskésdrót-kerítés mellett. Itt is, ott is kidugta az orrát a drót közül, de nem bírt áttörni rajta.

Az órás sokáig hallotta az üvöltését.

A város végén csárda áll. Zsadányi, hogy pénzt érzett magánál, betért oda. Egy óra múlva vígan zengett a cimbalom.

Reggel már a nap is kelt, mikor az órás hazavetődött. A kutyája vidáman futott eléje. A bundáján pirosló vérfoltok tanúskodtak arról, hogy a drótkerítés nem bocsátotta át valami könnyen.

- Ménkű ebbe a kutyába!

A tiszttartó harmadnapra elküldött a kutyáért. Csak nagy küzdelemmel bírták lefülelni s megkötözni.

- Láncra kell tenni legalább is egy hónapra - vélekedett az órás.

Három hétig nem látta az órás a kutyáját.

Egy délután ahogy kilép, ott fekszik megint a kutya az ajtaja előtt. Csupa por a bundája, de úgy meg van hízva, hogy alig ismer rá.

Az órás attól fogva nem bírta a város határán túl vinni a kutyáját. Ponty elfutott, ha kocsi állt meg a ház előtt. S ha a gazdája kocsira ült, csak épp a sorompóig kísérte. Ott leült és búsan nézett utána. S ott várt reá, míg csak vissza nem tért.

Pedig hát igen láb alatt volt már a kutya. Ha szombat délutánonkint gyakorlatra vonult a tűzoltóság, Ponty nagyokat szökellve futott elöl, és erős vuh-vuh! kiáltásokkal ijesztette az utca népét.

Mikor a gazdája fölment a gyakorló létrán, nyugtalanul nézte, és keservesen tutult. Nevették miatta Zsadányit.

Még izgatottabb volt a kutya, ha tűzre kongattak. Olyankor végtelenül vonított, mintha a fogát húznák, és kaparta az ajtót.

Zsadányi nem szeretett éjszaka fölkelni. Azelőtt mindig azt mondta, hogy nem hallotta a kongatást. És el is hitték neki, mert hiszen a város végén lakott. Mióta azonban Ponty megnőtt, olyan veszekedett lármát csapott, mikor kongattak, hogy fel kellett ébrednie.

S a kutya száguldott vele a tűzhöz, mintha ő is tűzoltó volna. A tűzoltó-kocsik előtt dühös buzgósággal rohant a tűz felé, s mintha eleven ágyú volna, amelyből vastag ú-ú hangokat lőnek ki, úgy ugatott.

A tűznél aztán ide-oda ugrált és lármázott: zavarta a tűzoltókat a munkájokban.

- Ménkű ebbe a kutyába! - mondta olykor az órás. - Agyonverem!

Egy vasárnap, hogy kimaradt, szokása szerint berúgott. Ide-oda tántorogva haladt hajnalban hazafelé. A kutyája is, hogy mellette járt, a gazdája lépéseihez alkalmazkodott. Olyan volt, mintha ő is részeg volna.

Egyszer azonban mégis elhibázta. Az órás rálépett véletlenül a lábára, s a kutya úgy ugrott félre, az órás is úgy lépett félre, hogy bizony az órás átesett rajta, és elvágódott a földön.

- No, elpusztítom ezt a dögöt! - mondotta az órás. - Belököm a zúgóba. Onnan nem tud kijönni.

És ahelyett, hogy hazament volna, elment a tóra.

Őszi hajnal volt az. A platánok már hullatták a leveleiket. A tó vizében hideg szürke felhők tükröződtek. A malom kerekéről egyhangú zúgással omlott le a víz.

Az órás a zsiliphez tántorgott. Át lehetett rajta ott menni, mint valami hídon. Az órás arra gondolt, hogy a kutyája követni fogja, s ő akkor megfordul, beleveti a kutyát a vízbe.

A kutya azonban elmaradt tőle vagy húszlépésnyire.

- Ponty! Gyer ide, Pontyi!

A kutya megcsóválta a farkát, és néhány lépést közeledett. De megint csak leült.

- Pontyi! Gyer ide hát! No, gyere ide!

A kutya megint fölkelt. Mosolyogva nézett a gazdájára, és a farkát csóválta. De nem ment közelebb.

- Ponty!

Zsadányinak eszébe jutott, hogy mikor fürdött, mennyire nyugtalankodott a kutyája.

A zsilip tetején csaknem félméternyi széles volt a gerenda. Gondolta, oda fekszik és nyögni fog. Akkor a kutyája bizonyosan melléje ül: belökheti.

Rálépett hát a kettős gerendára, s a zsilip közepére ment. Leült ott. S a kutyájára pillantott.

A kutya csakugyan közeledett. Nézte a gazdáját, hogy hova tűnt?

Zsadányi lekókadt fejjel ült ott. A lába alatt egy általgerendát pillantott meg, régi általgerendát, amelyen a vízimoha hosszú rojtokban csüggött alá. Arra gondolt, hogy lehúzódik oda, s akkor a kutya keresni fogja, hova lett? Hirtelen megkaphatja, belökheti.

Lelépett. Megsikamlott az iszamos mohon, s hanyatt-háttal le a vízbe.

Ponty látta, hogy a gazdája eltűnik, de a zúgástól nem hallotta a loccsanást.

Hát csak nézett, nézett és mosolygott. Várt néhány percet. Aztán közelebb futott. Leült. Várakozón nézett, hogy honnan tűnik elő a tűzoltó sisak?

De a sisak nem tűnt elő.

Ponty elkomolyodott. Nyugtalanná vált. Odafutott a zsiliphez. Nézett jobbra-balra. Lenézett a zúgóba is. Egyszer csak megpillantotta a vízben forgó sisakot. Megrándult. Merő szemmel nézett alá.

A sisak forgott, forgott, és kiúszott lassan a tóba.

Ponty nyifogott. Egy-két nagy ugrással lenn termett a tóparton. S nézett-nézett meredt-izgatottan. Várta, hogy a gazdája felbukik valahol, és reá nevet, és szólítani fogja.

De a tóból nem bukott fel senki. A vízben lomhán kerengett a sisak.

Ponty mindegyre izgatottabbá vált. Remegett. Lefutamodott a víz színéig. Látszott rajta, hogy be akar menni a vízbe. De a lába besüppedt a sárba. Visszaugrott. Vakkantott egyet-kettőt. Egyszer csak egy nagy szökéssel benn termett a vízben.

A sisakhoz úszott. A foga közé vette. Határozatlanul nézett széjjel a vízben, aztán a sisakot kivitte a partra.

Ledobta a földre a sisakot, s ismét a vízbe nézett. Nyüszölt. Végigfutott a parton. Meg-megállt. Benézett a kerekek alá. Felszökkent a zsilipre is. Nézett előre, hátra. A szeme aggodalmat fejezett ki. A teste megrándult.

Az úton egy falusi paraszt ballagott a malom felé. Puttony volt a hátán, s a kezében két füles kosár.

Ponty fölugrott a levegőbe, s panaszos ugatással futott hozzá.

- Mégy innen! - rikoltott rá az ember ijedten. - Kusti, büdös!

A kutya visszafutott a tóhoz. A fejét rázta. Vakogott. Aztán egyszer csak fölkapta a sisakot, és loholt vele haza.

Az utcákon már akkor mozgott a város.

A sisakot vivő kutya mindenkinek föltűnt.

- Nini! - kiáltotta egy inasgyerek. - Mit visz a kutya?

S követ kapott fel. Hozzásújtotta.

Más gyerekek is követték a példát.

- El kell tőle venni!

S repült a kő Pontynak eléje, utána.

A kutya nagy szökellésekkel menekült. Egy kő tomporon találta. Nyikitott egyet, aztán tovább rohant.

Lihegve ért haza. A tomporán folyt a vér. A sisakot letette az ajtó elé, s kapart az ajtón. Nyafogott, ugatott.

De persze az ajtó nem nyílott ki.

A kutya megnyalogatta a tomporát. Ismét zörgetett. Várt. Szűkölt. Egyszer csak megfordult. Rohant a tűzoltó-tanya felé.

A tanyán nem volt senki, csak az őrálló két tűzoltó, meg a kocsisok Az egyik tűzoltó kenyeret és szalámit reggelizett a padon. A nagyszobát, ahol inni szoktak, söpörték.

- Nini, a Ponty! - mondotta a reggeliző tűzoltó. - Az órás erre jár.

S egy falat kenyeret vetett a kutyának.

Ponty azonban rá se nézett. Befutott a nagyszobába, meg kifutott. Az istállóhoz is futott. Benézett. Majd a reggeliző tűzoltóra fordult a tekintete, s vakkantott reá.

- Ne - mondotta a tűzoltó.

És a szalámibőrt neki dobta.

A kutya az eldobott bőrre pillantott, de nem kapta fel. Egy szökéssel kiiramlott az udvarból.

- Ez a kutya beteg - mondotta a tűzoltó.

Ponty száguldva rohant vissza haza. Ismét kapart egyet az ajtón, ismét nyalt egyet a combján. Aztán megint el, le a tóra!

Ott szűkölt, ott rítt. Beúszott a vízbe. Úszkált jobbra-balra. Olykor fölemelte a fejét, és a levegőbe ugatott.

Délelőtt végre órát vitt valaki az óráshoz, s megpillantotta az ajtó sarkában a sisakot.

- Mi a fene? - mondotta. - Az órás nagyon részeg lehet.

S átment a csizmadiához.

- Ugyan kérem, ha az órás fölébred, adják át neki ezt az órát. Nem akarom felzörgetni, hátha csak reggel feküdt le.

A csizmadia nevetett:

- Vasárnap mindig bekeffent...

Az óráshoz aztán mások is próbáltak bemenni, de akkor már Ponty ott ült az ajtónál, a sisak mellett, és dühösen morgott.

Azelőtt nem szokott senkire haragudni.

Csizmadiáék nevették, hogy a sisak kívül maradt. Másnap azonban, hogy még mindig ott volt a sisak, tanakodni kezdtek, hogy vajon otthon van-e az órás? Hátha valami baja van? Hátha felakasztotta magát?

- Hátha elment falura - vélekedett az asszony.

- Akkor a kutyája nem volna itthon.

A csizmadia átment és zörgetett. A kutya őt nem morogta meg.

Zörgetett erősen. A kutya aggodalmasan nézett a kilincsre.

De semmi válasz.

A csizmadia akkor elment a rendőrségre.

Dél felé megérkeztek a rendőrök és egy lakatos.

A kutya a sisak fölé állt, és haragosan nézett rájok. Morgott.

Az egyik rendőr kivonta a kardját:

- Mars innen!

A kutya akkor dühösen ugatott. Látszott, hogy egykönnyen nem tágít.

A rendőrök azonban követ ragadtak. Két dobás: egyik oldalba, másik a fejen. A kutya sikítva menekült át a csizmadiához.

Tíz nap elmúltával az órás szegényes holmija dobra került. Rokonai nem voltak. A ház gazdája a házbérért jelentett jogot a holmira.

A kutya még mindig ott ült az ajtóban. Lesoványodott, elhitványodott. Bágyadt, bús szemmel nézett a közeledőkre.

Mikor látta, hogy megint rendőrök közelednek, keservesen csahintott, és nyugtalanul nézett rájuk. Ugatott. Hátrált. Nekihátrált az ajtónak, s elkeseredetten ugatott. A rendőrök megint elűzték.

De alighogy az árverést megkezdték, a kutya egyszer csak benntermett. A mosóné épp a lepedőt akarta lehúzni az ágyról, azon okkal, hogy az órás másfél forintjával tartozik. A kutya felszökött az ágyra, s a szeme közé uhogott. A mosóné csaknem hanyatt esett ijedtében.

A kutya a négy lábát megfeszítve, elszántan vicsorgott mindenkire.

Ütötték. Akinél csak bot volt, mindenki ütötte, csépelte.

A kutya az ágy sarkába húzódott, de a botok ott is zuhogtak rá, fejére, hátára. Végre leugrott és bebújt az ágy alá.

Az árverést folytatták. Az ágy, a két szék, a rozzant ruhaszekrény, s a szekrényben levő köznapi ruha és fehérruhaféle, mindenre akadt vevő. Még a papucsáért is adott egy kofa két garast.

Aztán a szerszámos asztal került kótyára.

Az asztal azonmód állt, amint az órás elhagyta. A finom reszelők, fogók, rugók, kerekek, nagyítóüveg, kiskalapács, minden ott hevert a szokott rendben.

A végrehajtó egy minutumig gondolkodott, hogy úgy adja-e el az asztalt, ahogyan áll? Vagy külön a szerszámokat? Végre is azt vélte, hogy legjobb lesz egyenkint eladni az apró holmit: többet kap érte.

Fölvette hát a kiskalapácsot és kiáltotta:

- Egy kicsi kalapács, gyermekjátéknak is alkalmatos...

Abban a pillanatban dühös mordulással szökött ki az eb az ágy alól. Egyetlen ugrással fönntermett az asztalon, és megmarta a végrehajtónak a kezét.

Mindenki visszahőkölt.

A kutya a négy lábát szétvetve, nagy fehér fogait bőszült vicsorgatással mutogatva állt az asztalon. Már nem medvéhez hasonlított, hanem tigrishez, megádázott, megbőszült, nagy fogú tigrishez. A feje mintha megnőtt volna. A szeme dühtől kikarikásodottan meredt rájok. S hörgött, herregett. A szeme szinte tűzkarikákat hányt.

- Fene essen ebbe a kutyába! - kiáltotta a végrehajtó.

S újra zuhogtak a botok a kutyán. Ütötték fejét, hátát, ahol érték.

Azonban a kutya mintha nem is érezte volna az ütéseket. Elszántan kaffogott jobbra-balra. Csupa fog volt, csupa agyar. Egy-egy nagy ütésre villámként rándult az ütő felé, és az arcoknak kapdosott. A szerszámok, rugók, kerekecskék csörögve röpültek jobbra-balra a lába alatt a forgolódásától. Forró lehelete, mintha láng lövellett volna a torkából...

- Ez a kutya megveszett! - kiáltott a végrehajtó.

Erre egymás hegyén-hátán igyekezett ki a népség a szobából.

- El kell küldeni a sintérért! - mondogatták hüledezve.

Félóra beletelt, míg a sintér megérkezett. Azalatt a kutya ott ült az asztalon, és a szemét az ajtóra meresztve morgadozott.

A sintér nem mert bemenni. Bezúzták az ablakot. Ott nyúlt be a dróttal. Ponty hurokba került. A sintér izzadásig erőlködve húzta kifelé a hurkot, hogy a kutyát megfojtsa.

Úgy látszott, meg is fulladt. De mikor a sintér kifelé húzta, a kocsinál eszméletre tért, és lehasította a sintérnek a kabátját.

Végre mégis lefülelték, bevetették a ketreckocsiba.

A kocsi megindult. Az árverést folytatták.

Ponty szőre-borzasan, rémült, aggodalmas szemmel bámult ki a haladó kocsiból a világba, s meg-megtántorodott, mikor a kocsi zökkent a kövezeten.
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:35:23, kedd
 
  A vastyúk



Az állomás tornácán a vonatra vártunk. Az égből az első hó pihézett. Késett a vonat.

Egy bársonykabátos, úri mama a vastyúkhoz vezette a fiacskáját. - No, itt egy húszfilléres: tedd bele. Fogd meg a fogóját: ránts egyet rajta!

Négy-öt gyermek is odacsoportosult. Parasztgyermekek. Irigy szemmel nézték, hogy kotkodácsol a vastyúk, s hogyan veszi ki örvendezve az úri fiúcska a piros, fényes bádogtojást.

A peron sarkán két iparosféle beszélget. Az egyik fekete kezű - ruhafestő vagy kalapos. A másik vastag szemöldökű, szintén szennyes kezű, vaskos ember - falusi kovács.

- Haj, haj! - hallatszik olykor a festékes kezű sóhajtása.

A kovács csak hümmög reá.

Micsoda elnyűtt labdái a sorsnak!

Különösen a festékes kezű. Fél századnak a nyomorúsága rí le az alakjáról. A kalapja horpadt, ócska kalap, amilyen a szemétdombokon hever. A csizmája csupa folt. A télikabátjának minden gombja más. Hogy eldobtam a szivarom maradékát, mohón hajolt le érte. Zsíros meggyfa-szopókába illesztette, és apró füsttel szívta.

De még a szivarvég se vigasztalta meg. Szomorú volt és sápadt. Hogy egy percre megállottam mellettük, hallottam is a bánata okát.

- Hát bezony, sógor - beszélte dünnyögő orrhangon -, így állok én mán egy hete, mint a karó, amelyik mellül a szőlő kiveszett. A kéményem azóta sem füstölt, se pedig söprű nem járta a házat. Idegent fogadjak? Kilopja a szemem világát is. Új asszonyt vegyek? Eltékozolja mindenemet. De meg nem is tanálok én olyan dógos kezű asszonyt többet.

- Dehonnem - brummogta vigasztalóan a kovács. A kalapos terebélyes, kék zsebkendőt vett elő, és megtörülte vele orrát, szemét.

- Aztán, ha kerül is, ki tudja, micsoda veszedelem? Én nem szeretem, hogy az asszony tartogassa a zsebébe a pénzemet. Az én Annám ebbe az erányba nem volt erőszakos. De azért mindent kiteremtett, ami a házhoz kellett. Ha végigment az utcán, megszólította a parasztasszonyokat:

- Csúnya fakó mán az uradnak a kalapja! Hozd el: megföstjük ingyen.

Az asszony elhozta a kalapot, de hozott bele egypár tojást, vagy egy kötény babot, vagy egy tál lisztet, vagy egy zacskó kását. Néha csirkét is. Sose vettünk mink pénzen élelmet.

A kovács hümmentett. - Ügyes asszony lehetett. Minálunk drága a föstés. Egy koronán alul nem föstenek.

A kalapos legyintett: - Az asszony beledobta a kalapot holmi régi, maradék föstékbe. Nem köll a parasztnak se bélés, se szalag.

A kovács csodálkozva nézett, és hümmögött.

A városi főorvost pillantom meg a peronon. Hozzá sétálok. Üdvözlöm. Beszélgetünk.

Egyszer oldalt pillant a két iparosra, és azt mondja:

- Látod azt a kalapost?

- Látom. Mi van rajta nézni való?

- Annak a szennyes embernek több a pénze, mint valamennyiünknek, akik itt utazunk az első osztályon.

- Lehetetlen!

- Tudom.

- De hiszen fölszedi a szivarvéget.

- Azért gazdag. Uzsorás, fösvény kutya. Csak a mi bankunkban magzik vagy százezer koronája.

Cigarettát vont elő a zsebéből.

A parasztgyerekek mögött, akik a bársonyruhás, úri fiút bámulták, egy sápadt fiúcska ácsorgott. Csizma volt rajta és ködmenke, de a fején úri, kis vadászkalap.

- Nézd - mondottam -, de kedves arcú gyermek!

Olasz templomban láttam egyszer egy fali festményt, egy színehagyott angyalt rajta, akinek a szeme mégis élt...

- Ismerem - felelte az orvos a cigarettáját meggyújtva. - Azért kedves arcú, mert a másvilág színe van már rajta.

- Beteg? Gondolhattam volna.

- Szívbajos. Kezeltem. Annak a gazdag kalaposnak a fia.

- Szegényke!

- Nem éri meg a tavaszt.

S megszólította a fiút. - Hogy vagy, Bandika?

A fiúcska az orvosra emelte bágyadt, kék szemét.

- Jól - felelte mosolyogva.

De olyan panaszos volt a tekintete, hogy most is előttem van. Semmi se szomorúbb a beteg gyermeknek a szeménél!

Folytattuk a sétánkat a tornácon. - Kár azért a szép gyermekért - szólottam elgondolkodva. - Mondtad a kalaposnak?

- Hogy mondtam volna? Az orvos nem jósol esőt sose. Csak napfényt.

Sétánkban ismét a tornác végére értünk, ahol a kalapos beszélgetett. Az orvos elhallgatott.

A gyermek ott húzgálta az apja kezét, és rimánkodott neki:

- Apám! Szeretnék egy vastojást... egy vastojást...

A kalapos úgy tett, mintha nem hallotta volna. Csakugyan volt az arcán valami a fösvények vonásaiból. A soványsága, a szeme kígyói hidegsége, ajka vékonysága.

- Apám - esengett újra a fiúcska -, az a tyúk tojik... ott la...

- Elhallgass! - mordult rá a kalapos.

- Csak egyszer...

- Mindjárt agyoncsaplak! No nézd! Eltékozolna itt húsz fillért semmiért!

Már a zsebembe nyúltam, hogy adjak a gyermeknek egy vastojásra valót, de bedübörgött a vonatunk. Mindenki a táskáját kapkodta. A vonat csak egy percet áll azon az állomáson.

A következő év júniusában ugyanazon a tornácon éppúgy vártuk a vonatot. Az idő borús volt, a peron kőszénszagú.

A várakozók közt a kalapost pillantottam meg. Nyári ruha van rajta, de azért megismerem. Még soványabb, mint a télen volt, s még fakóbb az arca. A fiúcskát nem látom vele.

A kalapos unatkozó arccal őgyeleg a tornácon. A hóna alatt valami elfakult, régi fajta zsáktáska. Egy percre se teszi le, pedig látszik, hogy nehéz.

A vastyúk elé egy csoport falusi iskolás gyerek siet. Valamelyiküknek pénze van. Kijöttek a faluból a vastyúkhoz. Izgatottak az örömtől.

- Én teszem belé! - kiáltja az egyik. - Én már tudom, hogyan kell.

Egy idősebb, izmos-pofás gyerek félrelöki:

- Eriggy innen! Én vagyok ennek a mestere!

És a tyúk csakhamar kotkodácsol, és tojik.

Az utazók gyermekei is odacsoportosulnak.

Egy hatéveske, kis szeplős képű parasztgyerek álldogál az anyja kezén lógva, a tyúk közelében. Elálmélkodva nézi az iskolásokat és a csodatyúkot.

Aztán az anyjához fordul: - Anyó! Hadd tojassak én is!

- Hallgass - feleli kedvetlenül az asszony -, drága az!

És fölemeli a köténye sarkát, törül egyet vele a gyermek orrán.

- Csak egyszer - rimánkodik újból a gyermek.

- Hallgass!

- Ó, Istenem...

- Hallgass!

A kalapos ott állt. Gondolkodva bámult rájuk. Egyszer csak leereszti a lábához a táskáját. A nadrágja zsebébe nyúl. Nagy, piszkos bugyellárist von onnan elő. Kiválaszt egy húszfillérest.

- Nesze - mondja komolyan -, tojasd meg a tyúkot.

És könnyes szemmel nézett a gyermekre.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:34:25, kedd
 
  Világtalan Miska



EGY TANULÓ NAPLÓJA

Szerencsés nap. Ma töltöttem be a tizenkettedik évemet, és jó atyám adott egy új veretű ötkoronást. És azt mondta végül:

- E szent napon köss egy nagy és bölcs fogadást, rád bízom, mit. És az a fogadásod folyton a szemed előtt ragyogjon életednek további útjain.

Az ötkoronáson vettem: tízen töltött bonbont, tízen berlini kéket, húszon karmint, és egy japáni skatulyát, kulcsosat. Elzárom a naplómat a lányok orra elől.

És sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az a nagy és bölcs fogadás, hogy azért nehéz se legyen, és mégis előttem ragyogjon életemnek további útjain.

Végre is azt a fogadást kötöttem, hogy én nem fogok megházasodni sohase.


Szerencsétlen nap.

A latinból elégtelenre feleltem, és hiába mondtam, hogy tegnap a születésem napja volt, a tanárnak az semmi!

És volt még tizenkét fillérem, és hazajövet mazsolát vettem vigasztalásul. És Emma rögtön, amint beléptem, aszongya:

- Mi történt veled?

Meg Etel is:

- Mi történt veled?

- Semmi.

- Sírtál! Látom a szemedrül! - mondja Emma. - Megint beszekundáztál.

Még Jolán is.

- Hallgassatok - mondom -, mert úgy összekuszálom a frizurátokat!...

És el is árultak volna, de szerencsére jött Iza néni a Mártával, és Mártának új ruhája volt, csipkerózsa színű, és attól megfeledkeztek rólam.

Szerencse, hogy itt volt ebéden is Iza néni a Mártával. Így az árulkodás elmaradt. És káposzta volt, és jó anyám még többet mert a tányéromra, mint szokott. És jó atyám rám dörmögött:

- Micsoda finnyálkodás ez! Meg fogod enni!

És megettem.

És Etel gonosz örvendezéssel pislogott rám. És Emma is, Jolán is. Szép testvérek! De még a kuzenem is. Szép kuzenek!

És jó atyámon is láttam, hogy megsajnált a gyötrődésemben, jóakaratúlag szólt a káposzta után:

- Ernő tegnap töltötte be a tizenkettediket.

És Iza néni is megköszöntött. Márta is. És Márta is megcsókolt. Ha nem az asztalnál történik, biztos, hogy beleharapott volna a fülembe.

És azt mondja jó atyám:

- A fogadás?

- Megtörtént - feleltem.

- No, és mit fogadtál?

Haboztam, de aztán elszántan vágtam ki:

- Azt, hogy én nem fogok megházasodni.

És még kinevettek.

Csak jó atyám helyeselte, és ez nekem elégtétel volt. Aztán Iza néném faggatott, hogy:

- Miért?

- Azért - feleltem -, mert én ismerem a nőket.

És megvetően pillantottam a lányokra.


Szerencsés nap. Délben ananászparfé.

Ma délután Veszprémiéknél. Miklós olajfestéket kapott. Megnéztem, hogyan festenek olajjal.

Hát az impozáns, az a sok festék és vászon és állvány, de mégse célszerű, mert a festék becsurog a festő keze szárán. És eltökéltük, hogy művészek leszünk.

Náluk jó: öten vannak, és mind fiú.


Szerencsétlen nap.

Intő: latinból, földrajzból.

Jó atyám megdorgált, és példaképül állította elém Emmát és a húgaimat, hogy azok milyen jól tanulnak.

Nem felelhettem, mert nem szereti olyankor, de Etel könyörgött délután, hogy írjam meg az írásbelijét.

Mit köszönhet a nemzet Hunyadi Jánosnak?

- Kéne? - mondottam elkeseredetten. Én vagyok a rossz tanuló, a családi szamár és egyéb kétlábú, oktalan állat, és én kölcsönözgessem az eszemet nektek, ragyogó példaképeknek! Énnekem hízeleghettek...

- Jó - felelte Emma -, holnap én sütöm a mandulás kiflit, és csak azért is kevés lekvárt rakok bele!

És mégse csináltam meg neki.


Közönséges nap.

Etelnek a gyakorlatát megírtam.

És a lányok ma vették fel először az új tavaszi ruhájukat.

És Emmának mégis rossz kedve volt, mert azt mondtam neki:

- Olyan fakó vagy, mint a sületlen cipó.

Nem hitte, de Etel is mondta:

- Még a szád széle is színtelen.

És jó anyám küldött, hogy üljünk ki a levegőre, az erkélyre.

És Emmának csakugyan megjött a színe az erkélyen, hogy olyan piros lett, mint a főtt rák. És ahogy ott ülünk az erkélyen, arra sétál egy buta képű katona.

- Nézd - aszongya Etel -, a Zulu!

És nevet.

Nem értettük először: mit nevet?

És aztán világosabban mondta:

- Nem látjátok! A mészárosunk kutyája... ihihihihi... beállott katonának.

És igen nevettük, mert szakasztott olyan volt, mint a Zulu.

Emma meg bosszús volt ránk, hogy azt mondja:

- Nem illik!

De nem engedtük magunkat neveltetni.

És én mondtam, hogy Zulut bizonyosan gyomorgörcs bántja, hogy olyan keservesen forgatja a szemét fölfelé.

És majd megpukkadtunk nevettünkben.

- Ugass neki! - biztatott Etel. - Meglásd, visszaugat.

És én kihajoltam az erkélyen, és leugattam a szeme közé:

- U-u-u!

Majd megvesztünk.

És Emma bement dühösen, és árulkodott jó anyámnak, hogy mink a járókelőkre nevetünk, és ugatunk.

- Csak egy komisz katona volt - mentegetőztem.

- Nem igaz, mert önkéntes volt.

Hiába mentegetőztem, hogy Emma hazudik, a két húgom is mellette bizonyított.

Hát engem ugyan hívhatnak, hogy üljek ki velük az erkélyre!


Rossz nap.

Délben káposzta. És én soha többé Emmával nem beszélek. Csak jó szülőim előtt épp a legszükségesebbet, mert a kárminom elveszett, és mindenütt kerestem, és nem találtam.

És ahogy Emma vizet ivott, és utána megtörülte a száját, hát látom, hogy a zsebkendőjén egy meggyszín folt marad.

Csak elképedtem.

- Te loptad el a karminomat!

És az asztalához léptem, és kirántottam a fiókját, és kidőlt belőle minden. És ő mérges volt, és én is mérges voltam. És belekaptam a hajába. Etel meg léniával verte a fejemet, és Emma a képembe körmölt.

A nagy csatára jó anyám berohan, és hevesen elintézi, hogy még most is melegebb a bal arcom...

És én megmondtam mindent, és Emmának bizonyára még melegebb a bal arca, mint az enyém.

De jó atyám igazságosabb volt, csupán Emmát vette elő, hogy micsoda hallatlan romlottság: tizenöt éves leány, és a száját befesti.

És nézték, hogy a képe be van-e festve. De csak a szája volt.

És Emma bőgött, mint a havasi kürt, és mind a három leány bőgött, mint három havasi kürt, és bosszút esküdtek ellenem, de én nem félek.

Izgalmas nap.

Délután, ahogy az iskolából jövök, a házunk előtt Zulut pillantottam meg, ahogy ott ácsorog, és leskelődik fölfelé.

Engem várt persze. Nádpálca is volt nála!!!

Szerencse, hogy messziről megláttam. Kilestem, mikor hátat fordít, és beosontam.

Attól tartok, hogy reggel is lesni fog rám.


Rossz nap.

Ma már Jolán kért, hogy csináljam meg a számtanját. És jó anyám is rám parancsolt. És igen bosszús voltam, mert ők csak bábuznak, és én meg dolgozzak. Hát megcsináltam, de csak azért is hibásan.

Emma még mindig bibliai ábrázattal néz rám, és Etel se szólt hozzám egy szót se.

Csak annyit mondott, hogy azt mondja:

- Vége a testvériségnek!

- Béke hamvaira! - feleltem egykedvűen.

Legalább nem alkalmatlankodnak a szobámban. A Zulu reggel nem mutatkozott, de ebéd után, ahogy kilestem az ablakon, láttam, megint vár rám. Nem is mentem délután sehova.


Vegyes nap.

Ma ettük az első cseresnyét.

Délután ismét alig bírtam hazajutni: Zulu megint ott lesett a nádpálcával. Irtóztató bosszúálló ember lehet!

És ahogy tanulok itt a szobámban, és átpillantok a másik szobába, látom, hogy Emma ott ül egyedül a bábujával az ablaknál, és félve pillant körül. Gondoltam, bábuzni akar, mert már nem szabad neki, de azért mégis az ölibe veszi titkon, ha nem látjuk. Hát csak figyeltem, milyen ostoba, és ahogy felém is les, elkapom a szememet, és a könyvembe nézek, és kis idő múlva újra odalesek, hát valami levelet olvas igen pirosan.

Hamarosan levetem a cipőmet, és lábujjhegyen hozzá lopódzok, de a parkett ropogott, és ő ijedten markolta be a levelet.

- Adod ide?

- Nem!

És dulakodtunk, és ő végre is látta, hogy hiába erőlködik, el fogom csikarni a levelet, hát bekapta a levelet, és megette.

És igen dühös volt rám. Sírt is mérgében. És igen goromba szavakat mondtunk egymásnak. És végül azt mondtam neki:

- Utállak, mint a káposztát!

És még este is láttam, hogy csöpög a szeme, de hát mér bosszant engem?


Vegyes nap.

Emma ma se szólt hozzám, és biztos, hogy örökre haragban maradtunk volna.

De más történt.

Ugyanis egy dongót hajtottam a porolópálcával a szobában, és a dongó a mályvavirágos, porcelán lámpaernyőre szállt, és csak gyöngéden ütöttem rá, mégis az ernyő meghasadt.

És Emma látta, és örömtől ragyogott a szeme.

Könyörögtem neki, hogy ne áruljon el, és mindent megígértem neki, de ő azt mondta, lehetetlen megbocsátania.

De aztán bizonyára meggondolta az ügyet.

És este, ahogy jó anyám meglátta az ernyőt, haragosan kérdezte:

- Ki törte el?

És Emma nyugodtan felelte:

- Én törtem el, anyácskám, véletlenül.

No hát, hogy ezek a lányok... született mesterei a hazugságnak.


Izgalmas nap.

Zulu ma nem mutatkozott.

Mártáék voltak nálunk, és egy idegen leány, báróleány, aki fényképezőgépet hozott. És Mártán lilaszín új ruha, mivelhogy ma lett tizenkét éves. Szerettem volna kicsúfolni, de a fényképező leánytól nem lehetett, mivelhogy báróleány, és igen nagyra van a kodakjával meg a báróságával. Hát lefényképezett bennünket különféle csoportosításban.

És Emma kérte, hogy magányos mellképet is vegyen róla, de azt ne ragassza kártyára. És ahogy ült nagy szende ábrázattal, hát én meg mögéje lopakodtam, és a kezemmel szamárfület ábrázoltam a fejéhez.

És igen nevettek, és megmondták neki, és már több lemez nem volt a gépben. Hát annyira megharagudott, hogy engem neveletlennek kiáltott.

Én meg azért haragudtam meg.

Senkinek sincs joga arra, hogy engem neveletlennek kiáltson, senkinek a világon! Legfeljebb jó atyámnak és jó anyámnak.


Közönséges nap.

Zulu ma sem mutatkozott. Lehet, hogy valamelyik utcasarkon lesett, de nekem volt annyi eszem, hogy a kocsiút közepén mentem az iskolába, és gyakran hátrapillantottam.

Vagy megunta, hogy hiába leskelődik reám.

Délután látom, hogy Emma az ablaknál ül. Előtte két könyv felállítottan, és ír.

Nyitva hagytam az ajtót, hogy ha akar, szóljon, hát aztán oda is jött, és azt mondja:

- Haragszol még?

- Haragszom - feleltem.

És ő aztán könyörgött, és adott egy marok mandulát, hogy ne haragudjak, és nézzem át az írását, hogy van-e benne helyesírási hiba?

Megtettem.


Jó nap.

Festettem egy igen szép tigrist, amint áll a sás között, és mindenkinek tetszett, és jó atyám adott öt koronát, hogy tegyem rámába, és akasszuk az ebédlőbe.

Aláírtam, hogy Első művem; Tigris a vadonban. Dátum, név.


Rossz nap.

Ma el kellett mennem Emmáért, mert a cselédünk mosott. És ahogy az iskola felé andalgok a Borz utca sarkán, majdnem belebotlok Zuluba: alig háromméternyire volt tőlem.

Biztos, hogy galléron kapott volna, de elugrottam, elfutottam.

És Emma egyedül jött haza, és engem igen megszidtak, és uzsonnát se kaptam, csak Emma adott titkon egy fél zsemlyét.


Rossz nap.

Emmának ma volt az egzámenje, és Mártáék is ott voltak a vizsgán. Csak alig ismertem meg Mártát az új, pipacs színű ruhájában. Nem volt kedvem velük játszani, mert nekem meg holnap lesz meleg napom, és a latinból ha rossz kérdést kapok, elhasaltatnak.

És ott sugdosódtak az ebédlőben, és nevettek, és néztek rám be, és én mérges voltam.

És ahogy ott áll Márta a kép előtt, azt mondja hangosan, hogy én is halljam:

- Micsoda görhes macska ez? Talán szegényházi macska? És mért áll fogpiszkálók között?

És igen nevettek.

És Emma azt mondja rá:

- Nem macska. Olvasd el, alája van írva, hogy micsoda.

És megint nevettek.

Az ajtót nem volt szabad becsuknom, az ebédlő szellőzése végett. És evett a méreg.

És gondolkodtam, mit mondjak Mártának, hogy őt is egye a méreg?

Arra gondoltam, hogy szindetikont kenek a hajába, de ezt a fogásomat már ismerik. Tehát azt határoztam, hogy az Emma bábujának hátratekerem a lábát, az Etel görbe fésűjét kiegyenesítem; ráteszem a spórhertre, és kiegyenesítem. Mártának meg a ruhájára mondok csúfságot.

És fogtam a könyvemet, hogy lemegyek tanulni az udvarra, és azt mondtam neki:

- Pecsétnyomókkal kellett volna díszíteni a ruhádat.

Aszongya:

- Mér?

- Azér - feleltem -, mert olyan színű, mint a spanyolviasz.

És a lányok nevettek, és Márta elsápadt mérgében.


Izgalmas nap.

Családi séta délután a Margitszigeten. És Zulu ott ült egy fa alatt.

Rémület!

Azonnal fölkelt, hogy engem meglátott, és utánunk indult... Én rögtön előre kerültem, mintha a növények iránt érdeklődnék. Ő csak azt várta, mikor maradok hátra.

Vendéglőben a szomszéd asztalhoz ült. Oly dühös volt rám, hogy visszafelé is utánunk kullogott.

De nekem is van eszem.


Francia nap.

A lányok ma egy francia asszonyt kaptak, és nekem is tanulnom kell velük, de csak füllel.

És igen mulattam azon, hogy a víz franciául ló.

Ezentúl így fogom mondani a szobalánynak:

- Kérek egy pohár lovat.


Nagy nap!

Semmiből se buktam, csak az elégségesekért szidtak meg itthon, és példaképül állították elém a lányokat.

És én elkeseredtem, és azt mondtam, mikor jó atyám otthagyta az asztalt, hogy minden lányiskolára rá lehet tenni címerül egy szakajtót, és hogy Emma is két bével írja azt, hogy egyéb.

Ma vettem hat festéket és kagylót. És Emma ma délután kapta az első hosszú ruhát.

Büszke benne és csúf.


Péter és Pál.

Az önkéntes megint lesett rám! Egész délután itt ácsorgott a ház előtt.

- Várhatsz rám! - gondoltam.

Csak azért is kimentem a lányokhoz az erkélyre. És igen mulattam rajta! Micsoda buta ember!

És Emma, ahogy babrált a virágaival, egy rózsája véletlenül leesett.

Zulu fölvette, és igen hegyesen sétált.

És igen nevettük. Noha csak úgy a markunkba nevettünk, Emma mégis bosszús volt ránk. De nem törődtünk vele.

- Hozok ki egy szivarvéget - mondottam -, és levetem neki.

Erre Emma befutott, és elárult jó anyámnak.

Mióta hosszú ruhát visel, minden mulatságunkat elrontja.


Különös nap.

Ahogy ülünk a franciaórán, Emmát kiszólítja jó anyám.

Kis idő múlva Etel is kiszökik, hogy megnézze, ki jött. Elképedve tér vissza, és súgja:

- Képzeld: Zulu van itt.

- Az önkéntes?

- Az.

A vérkeringés megfagyott bennem. És amint az óra elvégződött, felszöktem a padlásra. Estig ott ültem a száradó ruhák és egyéb lomok között, és aggódtam. Biztos, hogy jó atyám megrak.

És a cseléd feljött a ruháért, és azt mondja:

- Mit csinál itt, úrfi? Mindenütt keresik.

- Ott van még a katona?

- Régen elment.

Igen szurkoltam, de csodák csodája, csak azt kérdezték, hol jártam? És jó atyám egy szót se szólt.

És Etel félrehúzott, és aszongya, hogy mond egy rettentő nagy titkot. És azt mondta, hogy Emmába szerelmes a katona.

Csak elámultam. Hogy lehet valaki Emmába szerelmes? Nem, ez lehetetlen!

Hátha valami pokoli szándékkal jött hozzánk, és azzal áltatja őket, hogy Emmába szerelmes.


Jó nap.

Összeszedtem minden bátorságomat, és némi vigyázatokkal bementem. Potykássy úr igen szívesen kezet szorított, és Ernő öcsémnek nevezett. Eleinte csak szemmel tartottam az ajtót a hátam mögött, de aztán láttam, hogy egy jámbor és ostoba emberrel van dolgom. Csak a katonaruha félelmes rajta. Voltaképp birtokos ő, és jogot is végzett állítólag, de bizonyára csak kegyelemből eregették át az osztályokon.

No, kitűnően mulattam rajta! Csak elnéztem, hogyan meregeti a szemét Emmára!

- Emmácska angyali lélek! - mondotta.

Ránéztem Emmára, hát olyan szenteskedve ült ott, hogy alig bírtam nyeldesni a nevetést.


Vidám nap.

Emma minden öt percben a tükörbe néz, és igen bosszús rám.

És délben is, hogy atyám kérdezte, hogy ki sütötte a túrós lepényt, hamarosan rámondtam:

- Az angyal.

És mink hárman nevettük, és jó atyám megszidott bennünket.

És én délután csak azért is így mondogattam:

- Harcsássi és kecsegéssi Potykássi Mihály.

És Emma majd megpukkadt.


Jó nap.

Miska bácsi ma civilben jelent meg, és rózsát hozott Emmának. Civilben szebb, mint katonaruhában. És igen jó ember. Azt mondta, hogy a tigrisem művészi alkotás, és hogy elvisz majd engem egy igazi művészhez, aki neki barátja, és aki igazi képeket fest, tanyai képeket, lovakat, ökröket, boglyát és juhot. De a művész most már nincs itthon: Szolnokon nyaral, a Hollósy társaságában.


Művészetnek napja.

Kerestem a képeslapokban tanyai képet, hogy addig is megpróbálom, és találtam is egy szép tanyai képet: kukoricahordás, és az előtérben ökrös szekér.

Mutattam Miska bácsinak, és neki is igen tetszett, de azt ajánlotta, hogy csak egy kis részt fessek belőle: például a bérest vagy az egyik ökröt, vagy csak annak a fejét. Aztán megint egy kis részt másik papirosra.

És lefestettem tízszeres nagyítással az egyik ökörnek a fejét. Csak a szarvának a színe nem sikerült. Ha Miska bácsi megint eljön, megkérdezem a színeket.

És jó atyámnak is igen tetszett, és adott két koronát, hogy vegyek rámát.

És aláírtam: Ökörfej a tanyán. Dátum. Név.


Közönséges nap.

Miska bácsinak igen tetszett a kép. És azt mondta, hogy az ökör szarvának a végét fessem feketére, az alját sárgásfehérre, a közepét meszesfehér színűre.

És egy percben, hogy csak én voltam velük a szalonban, és írtam, amiket mondott, megláttam, hogy a kezét csókolta Emmának.

No hát, ennek még sincsenek rendben a kerekei!


Rossz nap.

Mártáék voltak nálunk ebéden, és Mártán pitypangszín új ruha.

És igen kevélykedett benne, és irigyelte Emmát, hogy hosszú ruhája van és udvarlója.

És ahogy meglátta az ökörfejet, igen nevetett, és sugdosódott a lányokkal, és azok is nevettek, még Emma is.

És kérdeztem, hogy mi nevetni való van a képemen.

És Jolán megmondta, hogy Márta azt kérdezte, kinek a képe? És hogy azt felelték, hogy az én képem.

És dőlöngtek a kacagástól.

Hát én igen megharagudtam, és mikor Márta elment, fogtam a kalamárisom dugóját, és az ajtóban hozzákentem-fentem a szoknyához.


Közönséges nap.

Mától kezdve V. M. a naplómban azt jelenti, hogy Világtalan Miska, vagyis Vak Mihály.

No hát, ez az Emma hogy rászedi azt az embert!...

Hogy tudja játszani a komolyat, az okosat, az igaznyelvűt, az angyalt!...


Pompás nap.

Színházban voltunk, V M. hozott a szünetben egy nagy tasak kuglert.

És nekem igen tetszett a csupa gyémánt, gyönyörű királykisasszony.

És igen elcsodálkoztam, hogy azt mondták, hogy az csak üveg-gyémánt, és hogy a királykisasszony a szomszéd házmesternek a leánya. Csak ki van festve.


Jó nap.

Beíratás. Könyvek vétele. Délben szőlő és őszibarack. V. M. küldött a szőlőjéből.


Izgalmas nap.

Ebéden nálunk volt V M. meg az atyja. És V. M. megkérte Emmát, hogy feleségül veszi. És jó szülőim csak néhány nap múlva válaszolnak.

És én azt gondoltam, hogy ez képtelenség, de csak elhűlt a vérem, mikor este hallom, hogy bele fognak egyezni.

Ebből valami nem jó lesz!


Rossz nap.

Emma engem tacskónak nevezett, és én igen haragudtam.

Mert azt mondtam neki, hogy te, Emma, az a Miska bácsi becsületes, komoly úriember, és te elbolondítod. De mi lesz, ha hozzámégy, és te a szeme közé ásítasz, mint nekünk, és mindenképpen megösmer téged?


Veni sancte.

A mise alatt azon gondolkodtam, hogy felvilágosítom V M. bácsit, mert ha elveszi, másnap visszaküldi, mint jó anyám szokta a mészárosnak a rossz csontot.

És mondtam is Etelnek, hogy gyere, mondok valami igen bizalmasat, de esküdj meg. Megesküdött, aztán mondtam neki, hogy meglásd, ebből szerencsétlenség lesz! Mert darabig lehet színlelni mindent, de ha megösmeri Emmát, hogy micsoda álnok rosszcsont, baj lesz.

Etel is gondba esett, és elárult jó anyámnak, és jó anyám engem szamárnak nevezett.


Rossz nap.

Mindjárt az első felelési órán szekunda latinból.

És én mondtam, hogy nálunk varrónők fecsegnek, mert menyasszonyi ruhát varrnak, de a tanárnak az semmi.

Szinte előre tudtam, hogy ma délben káposztát eszünk.


Igen rossz nap.

Ma ott ültem darabig a szalonban, és hallottam, hogy Emma Misinek nevezi Miska bácsit, sőt egyszer Misicának is!

Csak elhűltem erre a vakmerő szemtelenségre, és este megint összevesztünk, mert én mondtam, hogy mersz te egy szakállas embert per Misi, Misica szólítani?!

És ő engem összecsacsizott, és én vissza, és jó anyám is ahelyett, hogy őt szidta volna meg, engem butázott össze, hogy mit avatkozok a dolgukba?!


Közönséges nap.

Emma könyörgött, hogy ne haragudjak.

Tudtam, hogy mi következik, hogy nézzem át a maszlagos levelét, és rakjam bele a pontokat és vesszőket, és javítsam a helyesírási hibákat.

És térden könyörgött, és puncstortát is ígért, végre is meglágyított.

És míg a pontokat és vesszőket raktam a levélbe, felkapta a bábuját, és avval táncolt.

Ezt látta volna Misica!


Igen izgalmas nap.

Az esküvő. Rajtam fekete új ruha. Összesen nyolcan. És Mártát nekem osztották.

Eleinte bosszús voltam érte, de ő virágot tűzött nekem a keblemre, és hízelgett, és mentünk karonfogva.

És én templomig nem fogtam fel komolyan az ügyet, csak akkor estem gondba, mikor az a jó balek áhítatos megindulással esküdte: - Soha őt el nem hagyom...

Hogy esküdhetik egy meglett ember ilyen meggondolatlanul! Hiszen nem ismeri Emmát.

Mi lesz, ha rájózanodik, hogy a csupa gyémánt királykisasszony voltaképp csak köznapi leány!

A nap legszebb része az uzsonna volt az esküvő után, és Mártának adták a tortának az egyik cukorrózsáját, ő meg titkon nekem csúsztatta. Ezért megbocsáttatnak az ő bűnei.

És aztán Emma elbúcsúzott V. M.-mel, mert Bécsbe utaznak, és onnan Velencébe, és Emma onnan már nem hozzánk tér vissza. És igen sírt. És jó anyám is. És mindenki.

Még én is!

De hát aztán arra gondoltam, hogy fölösleges vízpazarlás, iszen Emmát úgyse bírják ki sokáig.


Hetek múltak el.

És én mindennap várom rettegve, hogy Emmát hazaexpediálják. V. M. sógor igen jó ember, és sajnálnám, ha elveszíteném. De hát úgy látszik, még mindig nem látja Emmát.


Levél jött Emmától. Azt írja, hogy leszüreteltek, és hogy ő igen boldog.

No hát, még a macskának is kinyílik nyolcadik napra a szeme, de a Miska sógor szeme...


Jó nap.

Fél éve nem láttam Emmát. Alig ismertem rá, úgy meghízott. Mikor megérkeztek, elrémültem, hogy drámai jelenetek következnek, szóval hogy nagy zörgés lesz a háznál.

És nagy csodálkozásomra nem lett semmi. Miska sógor úgy hívja Emmát, hogy angyalom, galambom, az meg csak per te beszél vele, mint valami suszterinassal.

Ez az ember örökre megvakult.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:32:33, kedd
 
  Fiú és leány



Tavaly még állt a szomszédomban - a város végén - egy rogyott hátú, régi házacska. Görbe fal, horpadt tető. Az udvarkát valamikor deszkakerítés választhatta el a pásttól, de az utóbbi években már csak három szál korhadt deszka lógott ottan két cölöpön. A három deszka mellől persze rég elvitte az ajtót az idő - vagy hogy a cigányok. Csupa lósóska, meg magasra burjánzott üröm a kerítés melléke.

Hát tavaly még állt a ház. Szegény csősz lakott benne; kurta lábú, bőrtarisznyás ember, meg egy mindig napszámba járó asszonyka - a felesége. Jóféle nép. Gyermekük nem volt, hanem időnként hol innen, hol onnan került hozzájuk tartásra.

Egyszer látom, hogy két gyermek is sütkérezik a tavaszi napon, az eresz alatt. Egy ötéves forma, kerek fejű fiúcska, meg egy vékony, nyulladt leányka - nyolc- vagy kilencéves. A fiún semmi egyéb nincs, csak egy térdig érő ing, kendervászonból való. A leányon foltos, kék szoknyácska és elszűkült rékli, ugyanolyan színű. Mind a kettő mezítláb persze.

A következő napokban láttam, hogy a leányka iskolába jár. A fiú csak otthon unatkozik, játszik néha a macskával, vagy ostorkát pattogtat.

Vasárnap aztán láttam egy idegen asszonyt is a háznál. Cselédféle. Keserű homlokú, nagy arcú, szökés nő. Lármáz a két gyermekre, kivált a fiúcskára. Tehát az az anyjuk.

A következő vasárnapokon is megjelent a lármájával együtt. Mindig a délutáni órákban. A lárma többnyire a fiúnak az ingét érdekelte, hogy mennyire elpiszkítja. Ott mosta, öblögette az inget zöld tálban az ajtó előtt, s kiterítette egy vadon nőtt orgonabokorra.

A leány ilyenkor csak ott állt, és hallgatott. Sose láttam olyan hallgatag és gondolkodó arcú leánygyermeket. Ha magában volt is, olyan volt az arca, mintha aggódna valamin. Ha küldték valahová, sietve járt. Iskolába is ha ment, szinte a házak falához húzott, mintha félne valakitől.

Az anya őt nem is igen korholta - de nem is dédelgette. Hanem a fiút!...

Egyszer, hogy jött, valahol a páston találta a fiát, s hazáig bufálta. A gyerek jajgatott, visított.

Már akkor nem volt idegen nekem a kis ember. Meg-megszólítottam. Tetszett nekem, hogy olyan szembe néző, kis mokány kölyök. S mindig vidám. Ha vasárnap nem volna soha, ő volna a legboldogabb legényke a föld hátán. De hát vasárnap van...

Kiléptem a kapun, és rászóltam a bősz anyára:

- Hagyja már abba! Van magának lelke!?

Az asszony ijedten tekintett rám. A gyerek bömbölve futott előtte, s bemenekült a házba. Az asszony künn maradt az udvaron. Nem lármázott többé. A küszöbre ült, és sírt.

Néztem. Gondolkodtam.

Talán másképp kellett volna szólanom. Az a nyomorult asszony bizonyára nagy súlyát vonszolja az életnek. Mi bére lehet? Tizennégy-tizenhat korona. Mind odaadja talán a két gyermek tartására. Bizonyára mind odaadja. Mert hiszen így is csoda, ha fejenként hét-nyolc koronán eltartja valaki. Mi jut abból egy napra? S ha csak kenyéren, krumplin tartja is őket a napszámos, mi marad neki?

Mindezek nagy kérdések. Csak annyi bizonyos, hogy az a szegény anya mindenét odahordja. Látszik a ruháján, hogy a legolcsóbb fajta mosóruha. Régen lehetett, mikor azt még újruhámnak mondta. Elfakult, sokszor javított ruha.

De hogy bánhat olyan pogányul azzal a fiúcskával? Vagy valami különös nagy rosszat cselekedett a kis tatár? Vagy azt véli az anya, hogy ez a módja a gyereknevelésnek?

Az asszony fölkelt, bement a szobába. Kis idő múlva ismét a küszöbön ült. Foltozott. A leánykának a réklijét foltozta.

A tavasz aztán egyre melegebbé vált. Az iskolai tanítás is megszűnt. A roskadozó házban többnyire maga volt otthon a két gyerek. Libára vigyáztak. S játszadoztak az odavetődő kis társakkal.

Ők ketten együtt soha. A fiú a fiúkkal, a leány a leányokkal.

A fiúk mindig vidámak, lármásak. Lovaznak, fára másznak, cserebogarat, lepkét hajszolnak. A lányok mindig csendesek, komolykák, kivált Teruska. Soha nem láttam nevetését. Csak igen játékos: mindenféle apró cserepet rakosgatnak a leánypajtáskáival, s áskálnak a háznak régi, rozoga deszkakerítése mellett. Kis négyszögeket húznak a porba, s körültűzködik vesszőtöredékekkel.

Egy nyári délután látom, hogy a Jani gyerek két kis magaszínű pajtással andalog a pástról hazafelé. A szokott ing van rajta, semmi egyéb. Igaz, hogy a pajtásain is. De még csak kedd van s az ing máris távol tart minden fehérségtől.

De hát nem törődik ő most azzal. Víg, mint mindig. Az arcát már barnára és szeplősre sütötte a nap. Vessző van nála, vagy mint ők mondják: suhogó. Az itt-ott felnyulladt lósóskát csapkodja vele. Csuda, hogy micsoda izmos-erős ez a kis kölyök.

Teri, a leányka, ott játszadozik apró cserepekkel a rozoga deszkakerítés mellett. Egy másik leányka is van vele. Úgy belemélyedtek a játékba, hogy föl se pillantanak.

Ahogy a fiúk odaérkeznek, Jani megáll, szétveti a lábát, s kifeszíti a mellét.

- Hunyd be a szemed, tartsd a markodat - mondja Terinek.

A leány egy fordulattal fölkel. Mosolyogva behunyja a szemét, és nyújtja a tenyerét.

A fiú előkapja a háta mögül a vesszőt, és belesújt vele a Teri tenyerébe.

A leány elrántja a kezét, és rázza. Az arca fájdalmasra torzul:

- Ó, hogy a fene!... - mondja csaknem sírva. - Ó, hogy a tályog!...

Két fejjel nagyobb az öccsénél. Vártam, hogy rárohan, és megpofozza, meggázolja.

A fiú állt bátran, s nevetett.

A leány nézett rá mérgesen, s közben dörzsölte a mellén a tenyerét. Aztán csak leült megint a földre, s rakosgatta tovább a cserépjátékot.

Furcsa volt.

Az a kis kölyök, hogy így mulat.

A leány ezt nem cselekedte volna. Leány fejében ilyen ötlet nem születhetik. Leány nem húzza meg senkinek a haját, nem veti senki elé a lábát, hogy orra buktassa. Leány nem dobál kutyát, nem rúgat csillagot.

A háborúskodó szerbek fényképei között láttam egy fiatal nőt is, aki a vőlegényét vagy férjét kísérte a hadba fegyveresen, katonaruhában. Nem tudom, miket cselekedett az a nő, de bizonyos vagyok felőle, hogy az Albániában felkoncolt aggok, nők és kisdedek vére az ő lelkiismeretét nem szennyezi.

Micsoda kétféle lélek a férfi meg a nő?

Micsoda ős gonoszság lappang mibennünk, férfiakban, hogy már ilyen pöttöm gyermekkorunkban is jelentkezik?

Testünknek a gonoszsága-e? Vagy a lelkünké? Állati vagy ördögi rész az mibennünk, férfiakban?

Nem egy világból való-e a nő lelke a férfiemberével?

Ha egy világból való, mért selymesebb? S ha selymesebb, mért válhatik rongyabbá a férfiléleknél?

Ezen tűnődtem föl-alá sétálgatva a kertecskémben. A tornácon asztalkendővel letakart tányérat pillantottam meg. Uzsonnára készítik az asztalt. A tányérban egy szelet kenyér.

No, nekiadom a leánykának. A fiúnak meg megmondom, hogy miért nem kap ő is.

Azonban mikorra a kerítés végéhez érkeztem, a leányka már csak magában hevert ott a cserépkéi mellett. Fél könyökön hevert, s rakosgatta, mélyen beleandalodva a játékba.

- Gyere csak ide, Teri. Nesze: kenyér.

Mosolyog. Szemérmesen, alázatosan tartja a kötényét. Beleejtem.

- De ezt csak neked adom. Mondd meg az öcsikédnek, hogy ő nem kap, mert belecsapott a tenyeredbe.

Mosolyog.

- Köszönöm alássan.

Felcsípteti a köténye két sarkát, s visszaül a játéka mellé. Be-benyúl a kötényébe. Csipeget. Apró falatokban evegeti.

Fordulok egyet a kertben. Mikor megint odaérkezek a kerítéshez, látom, hogy előkerül a ház mögül a kis haramia, még mindig a suhogó van nála. Leüti a fejét egy lósóskának. Amint kilép az ajtótlan kerítésen, a tekintete ámulva áll meg Terin.

A következő percben már előtte áll, nyújtja a kezét.

- Adj.

- Nem adok - mondja határozottan a leány.

És szigorúan néz reá.

A fiú szontyolodottan áll, és pislog. Hallgat.

Érdeklődéssel vártam: hogyan oktatja meg a leány énhelyettem?

A leány azonban egy szót se szólt. A következő percben már benyúlt a kötényébe, s kivette az egész szelet kenyeret. Kettétörte.

Odanyújtotta a kenyere felét az öccsének.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:30:52, kedd
 
  JÉGVIRÁGOK



Jégvirágok

A ablakomon jégvirágok. Micsoda bolond, nagy művészi kedve van a télnek, hogy minden ablakot befest ezekkel az álomvilági, fehér növényekkel! Mindig csak fehérrel fest. Ahonnan ő jön, ott nincs más szín, csak fehér. És mindig csak virágokat fest, különös hajlású és növésű virágokat, amilyenek sehol nem nőnek a földtekén, amik mégis igazak és bájosak. Hol az a festő, aki egyetlenegy színnel ilyen pompás, örökké változatos képeket tudna festeni!

Egy pálmaforma figurát körülvakarok a késemmel az ablakon. Akkor látom, hogy a fiatal kis Könczölné libeg el a házam előtt.

Mindig elszomorodok, mikor ezeket a Könczöléket látom. A nyáron elverte a jég a határunkat, és ezeknek nem volt egyebük, csak az a kis termésük. Öt család. Sok gyerek minden családban. Még csak a közepén vagyunk a télnek, és ők már a kölcsönkenyérből is kifogytak. Nem lehet ott kölcsönözni, ahol mindenki kölcsönre szorul. De én legjobban ezt a kis Könczölnét sajnálom. Ez szegény jobb módban nőtt fel a többinél. Az apja a báró mindenese volt a szomszéd faluban. A leánya kalácson nőtt fel. Most azt mondják, böngyöle-kenyérrel élnek. A böngyöle-kenyér olyan kenyér, amit nem kér az ember a miatyánkban. Gyékényből őrlik. Olyan mind az öt család, mintha a temetőbe járna hálni, a föld alá.

Könczölné a kis karon ülő gyerekével megyen az úton. Nem tudom, hova megyen. Talán a templomba, ahol a hétfájdalmas szűz előtt szokott térdepelni. Talán az orvoshoz, mert beteg az a kis ember a karján. Olyan gyönge, hosszúkás arca van ennek az asszonynak, hogy kifehérlik a mi népünk közül, mint a liliom a tulipánok közül. Az orra finom, vékony orr, s a szemén kék az árnyék.

Azt mondanám, hogy hasonlít a bárónéhoz, hasonlít valamit, de ez bizonyára csak tévedés. A báróné csupa selyem, ez meg csupa rongy szegény. A bárónét csak angyalhoz szabad hasonlítani. De meg Könczölné se köszönné meg az összehasonlítást: ő bizony, az igazat megvallva, bolondnak ismeri a bárónét, mint a falubeliek valamennyien.

Pedig nem bolond a báróné, csak éppen hogy eleven, és unatkozik. És ezt nem is lehet csodálni. Ő nem a mi csöndes völgyünkben nőtt fel. Városban nevelték, s világot járt. Majdnem mindennap látom őt, amint ellovagol az ablakom alatt, vagy pedig szánkázik. Többnyire egymaga ül a szánon, és olyan szilajan hajt, mintha a dombról az égre akarna fölcsusszanni. Tegnap is így láttam. A hó szinte szikrázott a lovak lába alatt. A báróné arca piros volt, mint a pünkösdi rózsa. A fején kicsi, fekete prémsapka. A haja meg kigombolva lengett a levegőben, mint a zászló.

Azt mondják, azért ilyen, mert nincsen gyermeke. Nem gondolom. Hiszen még alig két éve, hogy férjhez ment. Ámbátor az is igaz, hogy a rokonok házassága nemigen szapora.

De íme, megint csilingel a szán. A csöndes faluban már messziről meghallatszik a kakasharangok cilinkelése, lovak robogása. Az én ablakom előtt megállanak a lovak. Hozzám jön? Mit akar?

Csakugyan hozzám jön. Fázom, mikor az az asszony hozzám jön, pedig olyan, mint az eleven parázs.

A földesúrnál ismerkedtem meg vele alig egy hónapja. A földesúrnak hozzám járnak a gyermekei. Innen a barátság. De tán feketén gondolkodok. A falu olyan kicsiny, és olyan kevesen vagyunk újságolvasók, hogy itt a tanító is úrnak számítódik. Majd megválik különben, ha a gyermekek felnőttek. Hát mondom, alig egy hónapja meglátogatta a méltóságos házaspár a mi földesurunkat. A báró érdekes ember, de nem kedves. Furcsák a mozdulatai. Szőke. Szemöldöke nincs is. Az orra hegyes; és előrenyúlik, mikor nevet. A szeme olyankor ráncokban vesz el. Hozzám is nyájas volt. Kezet fogott velem. Sohase fogtam még kezet báróval. Nem tudom, miért kerültem a vele való beszélgetést, meglehet, azért, mert az sz-et mindig f-nek ejti, az r-et meg éppen nem mondja ki.

Hanem a méltóságos asszonnyal annál többet beszélgettem. Egynéhány szót franciául is tudok. Ez meglepte őt. Ő tökéletesen beszél franciául. Ez meg engem lepett meg. Leült velem sakkozni, és csatát vesztett. No bizony, nem engedem magamat minden téren. Pedig csalt is. Mindenki mosolygott rajta. Visszacsente a bástyáját, mikor én félrepillantottam.

Akkor este beszéltem neki, hogyan jutottam zongorához. Az asztalosunknál találtam. Régi, rossz zongora. A deszkájáért vette az asztalos a városban, és szekrényt akart belőle csinálni.

A báróné immáron kifényesítetten és felhangoltan találja a zongorát. A szobám tele is van tőle terpentinszaggal. Bocsánatot kérek emiatt a bárónétól, de ő azt mondja, szereti a terpentinszagot: valami festő műtermére emlékezteti őt a terpentinszag. A festő nevét elfelejtettem. A báróné azért jött, hogy a zongorámat megnézze. A kesztyűjét az asztalra dobja, s valami hangversenyművet dördít meg a zongorán. No lám, micsoda jó szerszám! Ahogy a székre könyökölve hallgatom, megmondja, hogy amit játszik, azt Liszt Ferenctől hallotta Párizsban. No, szegény zongora, becsüld meg magadat: ilyen dicsőség nem mindennap ér!

Föl is veti a fejét, és a levegőbe néz, mint Liszt szokta. Csak akkor hajlik le mélyen, mikor egy-egy dörgő futamot kezd, s elaprózza a végén vékony trillákban.

Én eleinte szédelgek ettől a káprázatos játéktól, később azonban látom, hogy a zene lelkét, a hullámzást, a báróné nem ismeri. Különös, hogy a nők az ujjaik gyorsaságát többre becsülik magánál a zenénél, és ezzel akarnak hatni. A maguk érzelmes lelkét talán csak akkor olvasztják bele a zenébe, mikor magukra vannak. Liszt keze alatt bizonyára lelket kapott a zongora, és a zene úgy hangzott, mintha az ő érzelmeinek volna a kifejezése. Én csak a hangszert hallom. A báróné lelke nincsen benne. Pedig a bárónénak szép lelke van: selyem és bársony a lelke is.

De elég gyönyörűség az is, ha az ujjait csodálhatom. Szép és kicsiny, gyönge kezek, habár most pirosak a hidegtől. A nagy gyémánt-gyűrű fehér villámokat szór, amint játszik. De nem bírja soká. A zene meghalkul az ujjai alatt. Rám néz, és mosolyog. Milyen különös mosolygás! Az egész feje, mindene mosolyog. A haja is mosolyog, a homloka is, az orrocskája is. Divatképen láttam olyan finom orrokat, a földesurunk házánál, a Magyar Bazárban.

De miért mosolyog így énreám? Mit akar velem? Mérföldek vannak közöttünk, mikor mellette ülök is. És ha ő egynéhány mérfölddel közelebb jönne, én visszafelé mennék, hogy távolabb maradjon.

A zene halk és hullámos már, mint a hárfajáték. Íme, a tengeri leányok zenéje, amely elől viasszal tapasztották be a fülüket a hajósok. De én csak a gyűrűjét nézem. Micsoda kincs az! Hogyan kerül az ilyen kincs a nagy urakhoz? Kik dolgoznak a pénzért, amin a gyémántot adják?

Mennyi nyomorúságot lehetne megváltani egy ilyen fényes kövecskével!

Érzem, hogy köd száll a tekintetem elé.

És amint így az arcára nézek, olyan, mintha Könczölnét látnám, a Könczölné hosszúkás, fehér arcát, vékony, finom orrát és kékes árnyékkal fedett szemeit.

És mintha a báróné ment volna az imént az utcán - a báróné, haloványan és rongyosan; karján emelve a beteges, fehér kis Könczöl gyereket.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:29:21, kedd
 
  Ugron Gábor



Mikoriban az országgyűlések írását kezdettem, egy napon, ahogy a házba lépek, nagy lármát hallok ki a teremből, mintha legalábbis öt ember gyilkolta volna egymást odabenn.

- Mi az, mi történik? - kérdem ijedten az ajtón álló rendőrt.

- Semmi - feleli a rendőr -, Ugron beszél.

Bemegyek a terembe, hát csakugyan Ugron áll ott, és velőkbe csattogó éles, erős hangon beszél arról, hogy a marhasót némely esetben tisztábban szeretik a gazdák.

Ez a beszéd úgy tűnt fel nekem, mintha Kinizsi Pált látnám, amint hősi erejének teljességét kifejtve, a két kardjával bőszülten trancsírozna egy kirántott csirkét.

Ugron nem találkozott a maga epochájával.

Ugron forradalmárnak született. A lelke tűz. A szónoklatai viharok. A mondatai kartácsok, amelyek robbannak és gyújtanak, de sohasem ölnek.

Ugron kiváló elme és kiváló szónok.

Mikor a marhasónál nagyobb érdekességű témáról beszél, az mindig eseményszámba megy. Ő már a bevezetésével túlmegy azon a sikeren, hogy leköti a hallgatóság figyelmét. Ő a lelkeket ragadja magával.

Gyújt.

Rémít.

Fenyeget.

Villámot suhogtat a kormány feje fölé.

Lő, vág, szúr.

És mindezt egy perc alatt.

A következő pillanatban egyszerre leesik a hangja, és te kijózanodva, bámulva nézel rá. De a következő percben ismét ott vagy, ahol előbb voltál. Mert Ugron hangja ismét emelkedik. Hosszú, vékony mutatóujjával csáklya gyanánt vagdalja a levegőt, s a hangja csattog, és a vihar újból feltornyosul, és a villámok újra csattognak.

És ez így megy néha egy órán keresztül.

Ugronnak valóban az a nagy hibája, hogy nem tudja a hangját modulálni. Nem ismeri azokat a szónoklati fogásokat, amik csak a hang erejének kellő időkben és szavakhoz alkalmazottan való beosztásában érvényesülhetnek. Sohasem olvasta, hogyan szónokolt Kossuth, és nem tudja azt, amit a legkisebb énekes színész is tud: a crescendo és decrescendo alkalmazását.

Ugron máskülönben magas, kerek fejű, apró szemű, tüskés szakállú ember. A bajuszát nem gondozza, ami sokat levon az arca festőiségéből. Öltözködni nem tud.

Azt mondják róla, hogy ősrégi székely családból származik, és hogy túlságosan takarékos ember.

Nem tudom.

Mindössze a múltját: Pesten tanult, Párizsba ment 24 éves korában az 1871-iki szorongattatáskor, hogy a köztársaság zászlója alatt harcoljon. Majd a Garibaldi seregébe állott, és részt vett egynéhány csatában.

A katonai kérdésekben való jártassága innen származik.

Fejérváry minisztert sokszor mennykövezi. Az ember azt hiszi ilyenkor: no, most mindjárt nekiesik és széttépi.

Pedig a beszéde után együtt cigarettáznak künn a folyosón...
 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:27:27, kedd
 
  Jókai Mór



Halhatatlan a halandók között.

Nem lehet éppen kellemes állapot egy nagy szellemnek sem, hogy mindig a szemek kereszttüzének sugarát érezze, azzal a gondolattal, hogy: no, ezek most azt lesik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.

És ez untatja is Jókait.

Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért, és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban gondoktól mentesen élhessen.

Persze, az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át jó barátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.

Életerős, magas és eléggé egyenes ember.

A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az eszejárása fiatal.

Rendesen fekete ruhába öltözködik, és hátul kilógátja a fehér zsebkendőt. A fején paróka. A zsebében ceruza. Az arcán jóságos mosolygás.

De valahányszor a parlamentbe lép, mindig ott lebeg az arcán:

- Unlak benneteket, politizáló nép; csupa frázis vagytok és haszonlesés.

Legjobban érzi magát a svábhegyi kertjében. Itt megfeledkezik a világról, és elbeszélget a bokraival és virágaival, a mindig kedves természettel.

A téli lakása a Bajza utcában egy rosszul épített villa. A közönség nem is sejti, micsoda puritán-egyszerűségű az írószobája az öregnek. Önképzőköri poéta nem tudna írni abban a szobában, mert az ajtaja szimpla, és egyenesen a nagylépcsőről nyílik.

Az ajtó előtt ott szuszog, meg mozgolódik folyton egy szolgaember; és a lépcsőn járók kopogása is úgy behallatszik az öreg úrhoz, mintha az íróasztal mellett mennének el.

És ilyen hétköznapi zajban írja ő azokat a bűbájosan szép regényeket, amikben a fantáziájának délibábja ma is a régi tündérszínekkel játszik és gyönyörködteti az egész világot.

Bizony nem érdemes Istennek se lenni aranybánya nélkül.



Szemere Miklós

Szemere Miklós életrajza került a minap a kezembe. Perényi dr. írta meg, és adta ki tavaly (1897) Sátoraljaújhelyen. Hogy ezt az érdemes kis munkát olvasom, eszembe jut, micsoda jó történeteket hallottam én is az öreg úr rokonaitól.

Szemere, mint az életrajzíró is mondja, kicsiny ember volt, akkora forma, mint Kiss József, és olyan jó tornász, amilyen a mostani poéták között bizony nem akad. Persze, a régi poéták nem a falak közt növekedtek, mint mink. Sárospatak meg, ahol az öreg úr is iskolázott, ma is páratlan iskola abban a tekintetben, hogy a növendékek nemcsak elmeileg fejlődnek benne, hanem testileg is. Személyes tapasztalatból mondhatom.

Perényi beszéli, hogy mikor egyszer az öreg úr Kazinczy Gáborhoz ment, őt még ágyban, alva találta. Kapja magát, tótágast áll az ágy előtt a szoba közepén, és így álltában rikkant rája:

- Szervusz, Gábor!

Kazinczy csaknem halálra ijedt, mikor az álomból fölrettenve, egy olyan embert látott maga előtt, akinek feje nincsen, a két karja meg sarkantyús csizmájában végződik.

De hetvenesztendős korában is tett ilyen figurát az öreg, mikor egyszer a tolcsvai szüreten valami bolondos összeszólalkozásban megharagította a feleségét.

- Micsoda? - mondja az ezüstkupakos tajtékpipát letéve -, haragszik az asszony? No majd szépen beszél ez mingyárt.

Azzal a hetvenesztendős öreg úr nekirugaszkodik: föl a pinceház tetejére és tótágast áll a kéményen.

A felesége összecsapja a kezét, és sikoltozik!

- Miklóskám! Kedves Miklóskám, gyere le.

- Nem addig, míg meg nem vallod, hogy nekem van igazam!

És ott állott mindaddig, míg csak a felesége ki nem jelentette, hogy mindig az urának volt igaza.

Máskülönben példás egyetértésben éltek, de a legjobb asszonyt se tudom elképzelni, hogy ne zsörtölődjék például, mikor van egy olyan szoba a házban, amelyet kitakarítani a férj nem enged. Egy múzeumféle szoba volt az, ahova az öreg úr mindenféle történelmi ritkaságot gyűjtött össze.

Egyszer aztán, hogy az öreg úr otthon feledte a kulcsot, bezzeg nekiálltak a múzeum kimeszelésének és kiporolásának.

Hazamegy Szemere s megdöbbenve látja, hogy a múzeumot rendezték.

- Hát ez a drága bot hogy törött el?

- Az bizony a porolásban.

- De az Isten szerelmére, hiszen ez a Nagy Frigyes botja!

- Bot csak bot - felelte az asszony. - Ezért csak nem haragszol, Miklóskám?

Dehogynem haragudott! Hanem csak úgy magában dúlt-fúlt az öreg úr.

Néhány nap múlva vásárra ment a ház asszonya. Az öreg úr ezalatt szintén rendezett. A társalgószoba bútorait berakta az ebédlőbe, a díványt kiemelte a konyhába, a gépnyársat betette a szoba közepére. De már annyi bátorsága nem volt, hogy otthon várja meg a felesége dicséretét. Puskát vetett a vállára, és eléje ment az asszonynak a határig.

- Jézus Mária! - mondotta az asszony, mikor meglátta őt -, mi lóg ki a csizmádból?

- Tudom is én. Kapca kellett, de nem találtam, fölhúztam, ami a kezembe akadt.

- De hiszen ez az én régi jó selyemsálom.

- Rongy csak rongy - felelte az öreg vállat vonva. (Ezt a történetet az életrajz másképpen írja meg. Én azt hiszem, így hitelesebb. Nekem Szemere Attila így mondta el.)

1847 nyarán meglátogatta Kossuthot is az öreg úr. Erre az alkalomra egy vaskos könyvbe összeírta az összes költeményeit, és átadta Kossuthnak, hogy mondja meg a véleményét, érdemes-e kiadásra!

Hát Kossuth el is olvasta.

- Szép költemények - mondotta egynéhány nap múlva -, ki írta?

- Én - felelte Szemere.

- Te? No hallod, Miklós - szólt Kossuth a fejét csóválva -, komolyabb embernek gondoltalak.

Aztán nem beszéltek többet a versekről.

Hanem Szemerének ez a megjegyzés annyira zokon esett, hogy még aznap tűzbe dobta az egész kötetét.

Mikor megtért az utazásából, a táskája mindenféle rézpénzzel és ezüstpénzzel volt tele. Darabig rejtegette a felesége előtt, de végre is föltűnt az asszonynak, hogy a táska olyan nehéz, és hogy csörömpöl.

Vallatóra veszi a poétát, hát kiderül, hogy az öreg úr ahányszor fizetnie kellett, mindig papirossal fizetett, s amit így visszakapott, nem ismervén a pénznek az értékét, egyszerűen belecsapta a kofferjába.

Ez volt az alapja az ő úgynevezett numizmatikai gyűjteményének, amit annyian megcsodáltak a múzeumában.

Nem született az öreg se pénzembernek, se gazdálkodónak. A háztartás és gazdálkodás a jóságos és szorgalmas asszony gondja volt. Ő maga politizált, verselt és vadászott.

De a vadászata is inkább kóborlás volt, mint vadászat. Akinek olyan eleven szíve és szeme volt a természet szépségei iránt, mint őneki, annak a vadlesés nem lehetett a fő mulatsága.

A háza mindamellett tele volt szép agancsokkal. Taplósipkát viselt, és az íróasztala egy sok százesztendős tölgyfának a dereka volt. Csak éppen hogy meggyalultatta a tetejét.

A taplósipkáról jut eszembe még egy történet. Ezt Szabó Endrétől hallottam.

Szabó Endre, mint afféle poéta, fiatal korában meglátogatta az öreg urat.

Szemere szívesen látta őt. Nem bocsátotta el éjszakára se.

A fiatal poéta aztán egész éjjel hallotta, hogyan tüszköl és köhög a szomszéd szobában az öreg úr.

- No, hogy aludtál, öcsém? - kérdezte másnap Szemere a vendégét.

- Én csak jól aludtam - felelte Szabó Endre -, de Miklós bátyám talán meghűtötte magát?

- Hallottad, hogy köhögtem?

- Hallottam ám.

- Nem voltam én beteg, öcsém, soha. Hanem az este pipázva feküdtem le, aztán hogyan, hogyan nem, egy szikra ráhullott a taplósipkámra. Az füstölt, az átkozott! El nem tudtam találni, mi a bajom. Reggel, mikor föl akarom tenni, akkor látom, hogy hamu-sipka.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:26:06, kedd
 
  A Szózat meg a Himnusz



Egy nyári estén nyitva volt a sakk-kör ablaka. (A Velence-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) A szomszéd házban valaki zongorázott. A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.

Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom, hogy én vesztettem), és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, figyeltem.

- Hallja, elnök úr? - mondottam kifelé intve, csupán hogy mondjak valamit.

Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült, s maga elé nézett.

A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett.

- Klampérozás.

Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt.

Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.

Akkor hozzám fordult az öreg úr, és szól az ő szokott álmodozó, csendes hangján:

- Az ilyen kisasszonyok gyors kezűek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.

Megvető oldalpillantás. Én magamban hálát adok az Istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. Ő egy perc múlva folytatja.

- Egressy is így zongorázott. Trilla és trilla. Az ember bámulja, honnan szedte azt a sok melódiát.

- Hát nem volt mestere a zenének?

- Fene volt. Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A Szózatot is én írtam neki zenekarra.

- Ugye, az a legremekebb munkája Egressynek?

Ezt megint csak azért mondtam, hogy el ne aludjunk.

- Semmi - felelte az öreg úr. - Nyomorék gyereke Vörösmartynak is, Egressynek is.

Azt hittem, elsüllyedek.

Néha túlságosan keserű volt az öreg úr. Betegség nehezítette. Talán nem is úgy akarta mondani, csakhogy nem válogatott a szavakban. De az ilyen ember gondolkozásának még az árnyéka is figyelemre méltó.

Folytatta:

- Micsoda össze nem illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi: Hazádnak ren... Mi ez a: nak ren? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, valahogy így írta volna a dallamot (s az öreg dúdolta):



- Nem mondom, hogy éppen így, de ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie. Érti?

Elhallgatott, hogy kipihenje a huszonöt szót, amit egymás után mondott el, azután csöndesebb hangon folytatta:

- Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András. Felhí, és azt mondja odafenn:

- Irtál-e himnuszt?

- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.

- Hát ő megírta már?

- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.

- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?

- Micsoda szándékosság?

- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.

- De ha nem is akarok.

- Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza, és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.

- Ezt mondva - folytatta Erkel -, betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.

- Csináld meg rögtön.

- De bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.

- Meg kell csinálnod!

- Nem lehet. Késő már!

- Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:

- Alásszolgája.

- Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk!

- Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.

- És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:

- Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

- És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.

- Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a Himnusz, úgy, amint ma ismeri.

- Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta.

- Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom.

- Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.

- Elkezdjük.

- A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.

- Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.

- Ez már előre hatott.

- Az eddigi dallamok mindenféle csiricsáré nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.

- És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.

- Az enyim volt a dicsőség.

- Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:24:43, kedd
 
  A borostyánpipa



Az én jó barátomról, Dankó Pistáról szól ez a história. A híres emberek mulatságos eseteit igaz, hogy csak akkor szokták elmondani, mikor meghalnak, de hátha én halok meg előbb? S Dankót életében is szeretik nálunk annyira, hogy elolvassák, amit róla írunk.

Hát egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tízet meg egy nótaszövegére, amit ott írt hevenyében a kótakereskedés asztalán.

Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan ilyenek. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszereket, órákat vesznek, mert az mondják: az effélét zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány sem tudja elképzelni a világrendet.

Azonban Dankó Pista már ekkor mindenféle hordozható kincsben bővelkedett, s negyven forintot különben sem tartott akkora összegnek, hogy érdemes legyen vele az ékszerkereskedésbe bemenni.

Viszi hát a pénzt nagy búsan a Hatvani utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van; mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva; az egyik kezében valami új nóta kótája, a másikban cigaretta.

- Mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mormogja magában. - Volna több; vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak.

Meg-megáll a kirakatok előtt, és a fejét rázza.

- Minek nekem műláb? - morogja, vállat rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. - Kell a kutyának műláb!

A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. Végre a pipásbolt kirakata Prométheuszként láncolja Dankót magához.

Egy másfél araszos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, hanem csak pipa alakú szivarszopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán: a szár is borostyán, szép felhős húslevesszínű, áttetsző portéka.

- Drága lehet! - szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. - Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart!

De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt.

Az utca végén megáll.

- Elviszik - mondja töprenkedve. - Valaki azóta megvette.

Vakar egyet a tarkóján, és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban.

A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol.

- Milyen tetszik? - kérdezi a kövér, kis pocakos boltos.

- Magam sem tudom - feleli kimelegedve Dankó -, olyan hosszú, vastagot...

- Britannikát?

- Azt, azt - feleli Dankó.

Belemarkol a szivarládába, és kiemel egy nagy marékkal.

- Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? - kérdezi félvállról. - Az a borostyánból való ott a kirakatban.

- Melyik? - mondja ravaszul a boltos.

Mert borostyánból való szipka nincs ott több, csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi.

Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatni a borostyánpipát.

A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világosság felé tartja úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen, és csak azután mondja meg az árát:

- Harminchat forint.

Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz a pipa, vagy legalábbis negyvenegy, szóval, hogy az ő mindennapi boldogtalansága - amely az ő életrendjébe úgy kell már, mint a feketekávé - ezen a napon is meglesz. Azonban, hogy a pipa megvétele most már csak tőle függ, aggodalmak támadnak a lelkében.

- Harminchat forint - mondja a fejét rázva -, sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért.

- Sok? - szól az öregúr kereskedelmi kacagással. - Hetvenforintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért.

Dankó belenyúl a zsebébe.

- De, igazi borostyán-e? - kérdezi utolsó ellenvetésképpen.

- Igazi-e? - szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. - Mindjárt meglátja nagyságod.

Leszakítja egy újságpapirosnak a sarkát, és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján, és fölrántja vele a pelyheket.

Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra, és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyánpipát. Az egyik szivart mindjárt bele is illeszti, és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból, és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését.

Egy darabig a járón megy, de hogy a Hatvani utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát, nehogy valami bolond ember nekiütközzék.

- Ördög vigye ezt a sok népet - mondja bosszúsan. - Már kell a háború, hiába!

Letér a kocsiútra, és ott füstöl tovább. Hogy itt nem jönnek vele szembe annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját.

Persze, amint fölér a Kerepesi útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balett-ugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől.

Betér hát egy kávéházba, és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik. Egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók, színészek vagy muzsikus cigányok.

Nincsenek. Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József-szakállú öregúr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öregúr bosszúsan pillant rá az újság mögül.

Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti.

A pipát még inkább feléje tartja az öregúrnak, és még pogányabbul füstölög.

Az öregúr lebocsátja az újságot, és a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét. Így vesz lélegzetet némely elme, mikor villámlani készül.

Dankó azt hiszi, hogy az öregúr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen.

- Ugye, szép pipa - mondja bizalmasan, hogy megelőzze a dicséretet.

- Nem szép! - mordul meg az öregúr.

- Micsoda?

- Nem szép! - ismétli az öregúr még erősebben.

- De kérem, ez a pipa hetvenforintos.

- Akkor sem szép!

- Borostyán.

- Bánja a tüzes istennyila! Maga... maga kémény!

Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban megelégszik azzal, hogy így szól a kávésnak:

- Látja ezt a pipát?

- Látom.

Dankó leszakítja az újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával.

- Ugye, hogy borostyán? No, mit szól rá?

A kávés hidegen feleli:

- Még négy krajcárt kérek az újságért.

Dankó haragosan füstölög el a kávéházból. Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne.

A délután folyamán még három-négy kávéházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de az ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat, és kapkodtatja a pipával.

De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Sem zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart, egyiket a másik után.

És most következnék annak a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és mennyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízni könnyebb, mint leírni.

Én csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmúltával megint a Hatvani utcát sárgítja a pipájával.

- Meguntam ezt a pipát - mondja a kereskedőnek. - Szüntelenül kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza?

A kereskedő vállat von, és orrot von. Nézi a pipát, terjegeti a tenyerét. Végre így szól:

- Hat forint.

- Hat forint? - ismétli elszörnyedve Dankó. - Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér.

- Lehet - feleli a kereskedő -, de lássa, tisztelt úr, az ilyen pipa nem kell a kutyának sem.

Dankónak ma is megvan a borostyánpipája, de már nem hordja magával. Csak mikor vendégei vannak, akkor veszi elő. Elmondja, hogy a pipa hetvenforintos, és sűrűn kapkodtatja vele a papiros pelyheket.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
szeretettel
  2012-04-24 10:23:20, kedd
 
  Nóta egy cigányról



Dankó Pista ezelőtt egy hónappal belevetette magát a Tiszába. Meg akart halni.

A szegedi lapok hallgattak erről. Minek írjuk meg - mondották -, hiszen kifogták a Pistát.

De hát mi hajtotta Dankót a halál ajtajához?

A nyomorúság.

Én édes Istenem, hát még ma is olyan szomorú föld ez a Magyarország, hogy csak éppen a poétának nem terem kenyeret? Hát Csokonai, ha ebben a korban születik, ma is sírva keresné a szerencséjét? Lavotta, ha most élne, ma is kegyelemasztalra szorulna? Petőfit újra bekényszerítené a sors a debreceni kályhátlan szobába? Nyizsnyay és Palotási az írnoki toll nélkül ma élve sem élnének meg?

Mert bizony mondom, hogy ez a fiatal cigányember nemcsak a nyomorúságában említhető azokkal.

Ha nem járna még a földön, másképp emlegetnék. A meteor is fénytelen rög a földön. Haj! de hogy fénylik az égben!

Szegény, szerencsétlen cigányfiú, szinte látlak, amint sápadtan, szomorúan ott kószálsz a Tisza partján. Csakhogy most nem a Fonó-dal akkordjai zsonganak a fejedben.

Az éjjeli csöndben a város mélyéből innen is, onnan is nóta repül hozzád. Szívetfogó, szép magyar nóták, amiknek mindenikében élet van, s amik mind a te lelked virágos fájáról repültek világgá.

Egy ablak alatt valaki az álmodó leánynak azt huzatja: Szőke kislány, csitt-csitt-csitt, és szerelmes szívének minden gondolata kifejezést talál ebben a nótában.

A Tisza túlsó partjáról, az újszegedi mezőségről pedig egy pásztorfurulya-trillén hangzik:

"Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány."

Ez is a te nótád.

A te szíved gondolata csattogott Pálmai Ilka ajkairól is a Páros élet dalban, a Népszínház színpadján. Te örökítetted meg a dorozsmai szélmalmot. A te húrjaidon zendült meg először a "Rám se nézett" nóta. Neked köszöni Vásárhelyi Béla cigány, hogy Tiszán túl, Dunán túl emlegetik a hegedűjét. Te zendítetted meg azt a dalt is: "Egy csillag se ragyog fenn az égen", s a nemzet csalogánya, Blaháné ma a Darumadár-nótával százak szívét ragadja a te költői álmaid világába. És még mennyi, de mennyi dalod cseng és zeng ajkon és húron, rónán és erdőn, bölcső felett és ifjú szerelmesek szívében!

A magyar daltermés megújult, mikor a te varázshegedűd megzendült.

Elárasztottad szép magyar hazánkat költészetednek tündérzenéjével, délibábos szívednek ragyogó gondolataival. Egy vagy azon ismeretlenek közül, akik a nemzet érzéseit, vidámságának csapongását, bánatának zokogását, örömét, keservét a saját szívük teremtő mélyében dalnak alkotják, amely dalok, a költészetnek e bájos madarai minden időkön átszárnyalva lebegnek közöttünk. Csakhogy a te nevedet tudjuk, mert egymagad többet alkottál, mint egy évszázad minden névtelen dalköltője. Az ismeretlenség homályából dalaid szárnyán emelkedtél ki. Tanítód volt a saját szíved, a természet és a magyar nemzet ősgéniusza.

Nincs nemzet ez idő szerint a földtekén, amelynek hozzád hasonló dalköltője volna.

És te ott bandukolsz a Tisza-parton. Kiadók, akik ezreket vettek be, és aratnak ma is egy-egy nótádból, amiket öt forintjával, az örök-joggal szedtek el tőled, selyempaplan alatt alusznak. Te pedig titkolt nyomorodban sötét gondolatokkal tusakodol.

Az éj csendes. Egy cimbalom a távolban a Jaj de bús ez a harangszó nótádon méláz.

A Tiszát megterítette az éjfél fekete posztóval, s a víznek ölében reszkető csillagok behintik sugárral a másvilág országútját.

Bizony mondom, nemes Szeged városának nem termett a porában ennél az egyszerű cigánynál kincsesebb lelkű emberre. Ne nézzék származását, ne nézzék ruháját, ne nézzék, hogy cigány! A magyar dalköltészetnek olyan poétája ő, aki, ha a nyomorban elpusztul is, a lelkét örökbe hagyja dalaiban a nemzetnek.

Mit ér neki az, ha halála után rézből és ónból öntött szobrot állítanak az emlékére? A szoborral sohasem a költőt becsüli meg a város vagy a nemzet, hanem csak önmagát.

Vajon Petőfinek is nem jobban esett volna-e, ha azt a nyolcszáz mázsa rezet, amit dicsőségére a Duna-parti kofák közé helyeztek, életében juttatja neki más alakban az elismerés?

Látlak, Dankó Pista, te cigány Petőfi, amint ott állasz ércbe öntve a Tisza-parton. Tán éppen azon a helyen, ahol belevetetted magad a hullámok közé. Jó szabású és tisztességes ércruha van rajtad. A szobrász egészségessé formálta beesett, barna arcodat. De a szemedben ott a mély tűz, és homlokodon ott a borongó gondolat.

A kezedben érchegedűt tartasz.

És csöndes éjjeleken, mikor a Tisza vizét elborítja az éj fehér csillagokkal, az állad alá veszed azt a hegedűt, és elhúzod érchúrjain azt a Petőfi versén világgá zendült, szép búsongó dalodat:

Boldogtalan voltam
egész életemben,
csak az vigasztal, hogy
meg nem érdemeltem.

 
 
0 komment , kategória:  GÁRDONYI GÉZA SZÜLEIM GYÉMÁNT  
     1/10 oldal   Bejegyzések száma: 93 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2902
  • e Hét: 2902
  • e Hónap: 82460
  • e Év: 2023740
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.