Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
szeretettel
  2012-04-25 10:14:06, szerda
 
  Ő reggelizik



Az erdő szélén néhány vén fa áll, egy-egy kődobásnyira egymástól.

Valamennyi csupasz, minthogy tél van, de a koronájuk környékén halványzöld bokréták mutatják, hogy ott még most is akad növényi élet. Az az élősdi fagyöngy, amelyre rájárnak a léprigók, s kercegve hívogatják egymást.

A rigók közt most nagy az elevenség, pedig csendes és kihalt az egész tájék a messze országútig, ahol a nyárfasor alatt csak ritkán jelenik meg egy-egy nyiszorgó szekér. Ölfát szállítanak a falusiak, s a tiszta levegőben idáig hallani, hogy buzdítja a fuvaros gebéit, amelyek görbült háttal vontatnak a fagyos rögön, s elakadnak néha, ha kátyúba tottyan a nehéz szekér.

A rigók élénken kercegve ülnek meg a girbegörbe gallyak közt, s most nem törődnek a fagyönggyel, hanem karcsúra nyújtott testtel lesik, nem történik-e valami körülöttük, ami miatt minél gyorsabban kellene odábbállniuk.

Ez a készenlét egyikről a másikra ragad, s amint nyugtalan kíváncsisággal cserélgetik-változtatják a helyüket, s egyik fáról a másikra röppennek, recsegő szólásukban kérdezés és figyelmeztetés van: "Láttátok?... Vigyázzatok!..."

Pedig a tájék csakugyan kihalt, s az ostoba kis őszapók, a hosszú farkú cinkék, akik a rigóbeszédet nem értik, teljesen gyanútlanul lendülnek halk repülésükkel ide-oda; lelibegnek a nagy fákról az elszórtan bokrosodó cserjékre; onnan megint felkapnak a magas gally csücskeire, és semmiről sem tudnak, hogy mi izgatja úgy a rigókat. Az egyik őszapóka vidám rakoncátlansággal, fürgén suhan el valamelyik vén tölgy könyöklő ága mellett, s abban a pillanatban meglát valakit, aki a reves ágkönyök hajlatában ül, és hozzátapad a fához.

- Jujujj! - cipegi a picike madár, és ész nélkül esik lefelé a galagonya közé, amely éppen alatta nyújtogatja szét tüskés gallyait.

Az a valaki nem törődik vele; engedi a kis holtra váltat, hadd bújjék el a kuszált bokorban - majd valahol a másik oldalon kisurran, s loppal menekül innen, ahol kísértetek járnak.

A kísértet "ő", aki a tölgyfa könyökös gallyára telepedett, s most mozdulatlanul várja, amíg megcsillapodik a nagy izgatottság, amelyeket érkezése keltett.

Úgy jött suhanva-zúgva, mint a kilőtt golyó, mégis észrevették; a rigók rögtön riadót fújtak, s a veszedelmes környékről elhúzódtak. Azóta a messzebb eső vén fákról lesik: mozdul-e "ő" megint? Folyvást mondogatják: "Krrr... krrr! Láttátok?... Vigyázzatok!..."

"Ő" csak ül a könyökös ágon, mintha nem is madár volna, hanem egy göcs, amelyiknek madár formája van. Zömök kis testén felfújja a tollát, hogy annál jobban hasonlítson ágdudorodáshoz, aminő minden vén fán akad. Színe pompásan egyezik a fa kérgével, s ahogy a begyén-hasán világosabb a toll, az a fakó zuzmófoltokra emlékeztet, amelyek szeretnek elterjedni az öreg fakérgen.

Az egész madár nem sokkal nagyobb, mint azok az izgatott rigók, amelyek most jóléti bizottsági ülést tartanak amott, a szélső fákon. Egy törpesólyom az; mindenestül is alig akkora, mint az ember ökle. Csak a farka meg a szárnya hegye maradna ki egy megtermett marokból. Ott ül, egy helyben, és ahogy villogó szemével ide-oda vág, sejteni lehet abból, hogy prédát les, mert nem reggelizett még ma.

Azért éhségről szó sincs nála. Tegnap is jóllakott, tegnapelőtt is; a hétnek minden napján. Tegnap is vasárnap volt neki - ma is az lesz. Tele van itt az erdő rigóval, s a törpesólyom a fő adószedő köztük, akinek vérdíj jár.

A léprigók a világ minden fagyöngyéért sem közelednének. A ritkán álló fákról jól látták, amikor a kis hóhér erre süvöltött az országút felől, ahol bizonyosan pipiskét fogott volna, ha a zörgő szekerek nem nyugtalanították volna. Ámbár ez az érzékenység is csak időszaki veszély; hisz mindegy neki, hogy tele a falusi udvar mozgással, élettel, mégis lecsap a sövényen gubbasztó verébre, s elviszi.

A verébnél jobb a pipiske, de a pipiskénél jobb a rigó - s itt az erdő szélén, ezeken a fagyöngyös nagy fákon mindig biztos a rigópréda. Biztos ám egy nap, két nap, amíg az ostoba rigónak is meg nem jön az esze; de amit az egyik észrevesz, azt elmondja valahogy a másiknak, és a sok "krrr! krrr!" hol azt jelenti: "Gyere ide"; hol meg azt: "Itt a hóhér, vigyázz!" Csak attól függ, hogyan mondja a rigó.

A törpesólyom unja a dolgot; neki is nyilvánvaló már a nagy készenlét. Minthogy böjtöt nem ismer, kövér, mint a potyka, tehát kényelmes is. Fölöslegesen ugyan minek erőlködnék?! Ha éppen akarná, nekimehetne a gyűlésező rigóknak, s kiválaszthatná közülük akár a legnagyobb szájút, akár a leggyorsabbat. Azt azután meghajkurászná a maga módja szerint, amiben utolérhetetlen mesterművész, és végül elfogná.

Saját külön módszere van erre: minden más rokonságától teljesen különböző és amellett a legszebb.

A nagy sólymok felülről támadnak, s barbár dühvel vetik magukat a zsákmányukra, amellyel néha egy ütésre, egy szorításra végeznek is. A héja alulról szorítja felfelé a galambot, s a hosszú halálfélelem kínjával növeli a szörnyű perc borzalmát, amikor végre a kimerült párát magához öleli. A törpesólyom ellenben kergeti a kiválasztottját, s gyönyörű játékkal van a nyomában, amíg csak be nem éri. A szegény madár, amelyet üldözni kezd, a kétségbeesés minden igyekezetével próbálja a rohamot kikerülni, s új meg új fordulattal csap el oldalt, bukik le, lendül fel; a kis sólyom egyre a nyomában van, s ugyanazt az utat, azokat a fordulatokat és villanásokat végzi művészi utánzattal, aminőt a prédája. A hosszú szárnyú sólyom, amelyiktől a fecske sem menekülhet, "átlő" a zsákmányán, s újra meg újra támad, amíg el nem kapja a halálraszántat - de ez a kicsi, ez nem szeleskedik; ez csak megy utána, mindig csak utána, és mindig gyorsabban; tehát utol kell hogy érje.

Hanem az ilyen "gyakorlatokra" nincs mindig kedve; a könnyebb prédát még ő is szívesebben látja. S ezek a bolondok most úgy résen vannak! Mind őt lesik. Megsokallták már, hogy tegnap is vasárnap volt, tegnapelőtt is, minthogy közülük került pecsenye a kis hóhér konyhájára.

"Ej - gondolja magában az eleven fagörcs -, ördög vigyen benneteket, ha olyan nagyon féltek!" - s azzal lök egyet magán, s kisurran a fa alól, amelyen eddig ült.

Neki a rigók tanyájának, mint a villám!...

Az egész csak komédia, de a rigók egyszerre felkerekednek, s rémülten menekülnek. Most látni, mennyivel jobban tudnak repülni, mint ahogy béke idején szoktak. A sólymocska nem törődik velük; átvillan az immár üres fák közt, s rohan az erdő felé, ahol a fenyves sötétzöldjére gyönyörű havas díszt hintett a tél.

Az erdeifenyő hosszú tűi csomósan tartják a csillogó havat; a buja lucfenyő karjain pedig remek fehér pántlika vonul az ég minden tájéka felé.

Itt valami furcsa zaj támad időnként; hirtelenül robajló ropogás, aminő az volna, ha száz zsák diót egyszerre öntetének ki kemény kőre.

Minden robajlás után felhő szalad a földről az égre - egy nagy csapat madár kavarog-keveredik, aztán visszaszálldos megint a fenyves szomszédságában levő bokrokra, ahol boróka is van, egyéb is; ki tudja, mi minden.

Ezer meg egy fenyőrigó mulatozik ott; elemózsiázik, s hol megijed valamitől, hol pedig csak úgy szokásból riad össze, és fordul egyet a csípős levegőben. Ahányszor így egyszerre nekirugaszkodnak, mindig hallani a száz zsák diót a kövön, ahogy rákopog és szertegurul rajta.

A törpesólyomnak remekjó a szeme, most mégis a hang után megy. Máskor az országúton ballagó szekerek nyiszorgása is elriasztotta, mert a fagyos rögön egy pár csizma kopogott, csekély zajjal. Most ez a nagy ricsaj is vonzza - ő tudja, miért. Ismeri már az okát.

Suhan, suhan, és a hószalagos fenyőfák alatt úgy siklik el, olyan puhán, mint a testetlen árnyék.

Egyszerre hopp! kint van a bokrok táján; épp akkor riad fel megint az ezer és egy madár.

A földről most jóval magasabbra lendül a madárfelhő, mint az imént. A keveredésen látszik, hogy nem a játékos kedv hajtja, hanem valami más.

Megijedt a sok fenyvesmadár; szinte egymásnak megy fejetlenségében.

A törpesólyom egyet rúg magán a levegőben, s ha eddig száguldott, most a villámlást utánozza.

Közényilall a nagy csapat rigónak, amely ész nélkül válik ketté, hogy utat nyisson neki - de a sólyom nem ér rá megvárni, amíg a raj egészen szétreped: átfúrja magát rajta, s nyílegyenesen halad tovább.

Jóval lassabban, mint ahogy a rohamot csinálta.

Most nem siethet úgy. A karmai között egy rigó vergődik.

Ereszkedik, ereszkedik a sólyom. A fenyves táján már a bokrok felett úszik; de még annál is lejjebb kívánkozik a zsákmányával, amely azóta kimúlt. A vad szorításon kívül szívszélhűdés is érte.

Egy vakondtúrás feketéllik ki a havas gyep közül, arra ereszkedik a törpesólyom.

S reggelizik.

 
 
0 komment , kategória:  Jiddu Krishnamurti:AZ ÉLET KÖN  
szeretettel
  2012-04-25 10:03:12, szerda
 
  Jiddu Krishnamurti:AZ ÉLET KÖNYVE



Fordította: Rákos Péter

A szépségről

SZENVEDÉLY NÉLKÜL hogyan létezhetne szépség? S ezen nem képek, épületek, festmények és hasonlók szépségét értem. Ezek mind meghatározott fajta szépséggel bírnak. Bármi, amit ember alkotott, legyen az katedrális, kép, vers vagy szobor, lehet szép vagy nem szép. De van egyfajta szépség, ami, ha nincsen jelen szenvedély, elérhetetlen az érzések, a gondolatok és a tudat számára.

TEHÁT NE ÉRTSÜK FÉLRE a szót: szenvedély. Ez nem jelent semmi elvetendőt: az nem valami, amit meg lehet vásárolni, s nem is az, ami romantikus beszélgetés témája lehet. Semmi köze nincsen az érzelmeskedéshez, az érzelmekhez; a szenvedély láng, mely elemészt mindent, ami hamis. És mi mindig pokolian félünk ettől a lángtól, mert ha életre kel, hamuvá égeti minden féltett kincsünket, mindent, amit az életünkben fontosnak mondunk.

A szenvedélyről

NEM LEHETSZ ÉRZÉKENY, ha nem vagy szenvedélyes. Ne félj ettől a szótól: szenvedély. A legtöbb vallási könyv, a legtöbb guru, mester és tanító azt mondja: "Vesd el a szenvedélyt". De ha elveted a szenvedélyt, hogyan válhatnál érzékennyé a rútra és a szépre, a suttogó falevelekre és a napnyugtára, a nevetésre vagy a sírásra? Hogyan válhatnál érzékennyé a szenvedélyre való képesség nélkül, melynek lényege az önfeladás? Uraim, kérem, hallgassanak meg, s ne kérdezzék, hogyan lehet szert tenni szenvedélyre. Tudom, önök éppen eléggé szenvedélyesek, amikor egy jó állásról, egy szerencsétlen flótás iránti gyűlöletről, vagy éppen féltékenységről van szó; de én valami teljesen másról beszélek - arról a szenvedélyről, amelyik szeret.

A SZERETET olyan állapot, amelyben nincsen "én"; olyan állapot, amelyben nincsen ítélkezés, s nincsen annak mérlegelése, vajon a szex helyes vagy helytelen, vagy hogy bármi is jónak vagy rossznak mondható. A szeretetnek nincsen köze az említett ellentétekhez. A szeretetben nem létezik ellentmondás. És hogyan szerethet az, aki nem szenvedélyes? Hogyan lehet valaki érzékeny szenvedély nélkül? Érzékenynek lenni annyi, mint érezni azt, aki melletted ül; annyi, mint látni a város rútságát nyomorával, szennyével és szegénységével; annyi, mint meglátni a folyó, a tenger, az ég szépségét. Ha valaki nem szenvedélyes, hogyan érzékelhetné mindezeket?

Hogyan érezne egy mosolyt, egy könnyet? A szeretet - ebben megerősíthetem önöket - szenvedély.

A csöndről

A TUDATOT ismerjük - ismerjük, mert megtapasztaltuk. S mi ezzel a mértékkel próbáljuk kimérni a kimérhetetlent. Ám az ismert magától értetődő módon sohasem ismerheti meg az ismeretlent; csak arról tudhat, amit megtapasztalt, amit elgondolt, amit összegyűjtött. Vajon képes-e a tudat belátni saját képtelenségét arra, hogy megismerje azt, ami nem megismerhető?

AMIKOR nagyon világosan látom, hogy tudatom képtelen feltárni a feltáratlant - egyszerre tökéletes csönd lesz belül. Ha viszont azt érzem, hogy meg tudom ragadni az ismeretlent az ismert által nyújtott eszközökkel, rengeteg zajt csapok; beszélek, osztályozok, válogatok, s próbálok utat törni a célom felé. De ha a tudat felismeri teljes képtelenségét az ismeretlen megismerésére, ha megérti, hogy egyetlen lépést sem tehet a feltáratlan felé - akkor mi történik? Az elme tökéletesen elcsöndesedik. Nem azért, mert kétségbe esett; hanem azért, mert többé nem törekszik semmi után.

A KERESÉS csak az ismertnek az ismert felé való mozgásformája lehet, s a legtöbb, amit a tudat tehet, annyi, hogy beismeri: ez a tevékenység sohasem fogja feltárni a feltáratlant. Az ismert bármely aktivitása a már megismertek körén belül marad. Pontosan ez az, amit meg kell érteni; mindössze ezt kell a tudatnak belátnia. Ezután - minden késztetés, minden szándék nélkül - az elme elcsöndesedik.

ÉSZREVETTÉK-E, hogy a szeretet: csönd? Amikor fogjuk a másik kezét, vagy szeretettel nézünk egy gyerekre, vagy amikor magunkba fogadjuk egy este szépségét? A szeretet nem múlt és jövő, s nem az a csönd e kivételes állapota sem. És e nélkül a csönd nélkül, mely egy a tökéletes ürességgel, nem létezik teremtés. Élhetsz bár képességeidnek teljes birtokában, mégis, ahol nincsen teremtés, ott megjelenik a rombolás, a romlás, és a tudat elsötétedik.

AMIKOR viszont az elme üres és csöndes, és a teljes ön-tagadás állapotában van - ami nem vak üresség és nem is önmegtagadás, hanem egy egészen sajátságos állapot, melyben minden gondolat megszűnik - csak akkor válik lehetővé, hogy az, ami megnevezhetetlen, a létezésbe lépjen.

A szeretetről

Kérdés:

SZERETHETJÜK-E az igazságot anélkül, hogy egymást szeretnénk? Vagy szerethetünk-e valaki mást anélkül, hogy az igazságot szeretnénk? Melyiké az elsőbbség?

Krishnamurti:

A SZERETETÉ minden elsőbbség. Ahhoz, hogy szerethesd az igazságot, meg kell ismerned az igazságot, ám az igazság megismerése egyenlő annak tagadásával. Ami megismerhető, az nem az igazság, mert ami az idő foglya, az többé már nem az igazság. Az igazság állandó mozgásban van, ezért nem mérhető az időben és szavakkal; akárhogy igyekezünk is megragadni, kifolyik az ujjaink közül. Így hát az igazságot szeretni ugyanazt jelenti, mint ismerni az igazságot - az ember nem szerethet valamit, amit nem ismer. De az igazság nem könyvekben, bálványimádásban, templomokban keresendő. Megtalálni csak a történésekben, az élet áramában, a gondolkodás folyamatában lehet.

ÉPPEN EZÉRT a szereteté az elsőbbség - s ez magától érthető, hiszen az ismeretlen utáni vágy nem más, mint a szeretet. Nem juthatsz az ismeretlen nyomába anélkül, hogy kapcsolatba ne lépnél másokkal. Sohasem találhatod meg a valóságot, Istent, vagy amilyen néven nevezed, ha elhatárolod magad másoktól. Az ismeretlent csak a kapcsolatokban található meg, akkor, amikor az ember az emberrel kapcsolatba lép.

AZ EMBER, az emberiség szeretete nélkül nem létezik a valóság megragadása; mert amikor megismerek - vagy legalábbis megpróbálok megismerni - e kapcsolatban magamat kezdem feltárni. A kapcsolat tükör, melyben felfedezem magam, de nem a "magasabb" énemet, hanem saját valóm teljes működését.

HA NEM TUDOM, hogyan szeresselek téged, akivel kapcsolatban vagyok, hogyan kutathatok a valóság után, és hogyan szerethetem meg azt? Nélküled én sem vagyok. Én nem létezhetek tőled függetlenül, nem létezhetek mindenkitől elkülönülve. Így hát a kapcsolatunkban, a te és énköztem levő kapcsolatban elkezdem magamat megérteni; és amikor magamat megértem, az a bölcsesség kezdete, nemde? Így át a valóság keresése a szeretet születése egy kapcsolatban. Hogy valamit szerethess, ismerned, értened kell. Hogy szeresselek, ismernem kell téged, érdeklődnöm kell, kutatnom kell, ki vagy, fogékonynak kell lennem minden hangulatodra, változásodra, s ki kell lépnem saját törekvéseim, céljaim, vágyaim zárlatából. És megismerve téged elkezdem felfedezni saját magam. Nélküled nem léteznék; és ha nem értem meg ezt a kapcsolatot közted és köztem, hogyan létezhetne szeretet? És szeretet nélkül pedig nem lenne keresés.

A PROBLÉMÁNK EZ: hogyan képes egy hideg szív, egy üres szív megismerni az igazságot? Nem képes, sehogy sem. Az igazság nem valami távoli dolog. Nagyon is közel van, csak éppen mi nem tudjuk, hogyan lássunk neki a keresésének. Hogy keresni tudjuk, meg kell értenünk a kapcsolatainkat, nem csak az emberekkel fennállókat, hanem a természettel, az eszmékkel kialakítottakat is. Meg kell értenem a kapcsolatomat a földdel és az eszmékkel éppúgy, ahogy a kapcsolatomat veled; és hogy megérthessem, nyitottá kell válnom.

HOGY MEGÉRTSELEK, nyitottá kell válnom feléd, befogadóvá kell válnom, nem tarthatok magamban semmit, nem folytathatom az elkülönülés játékait. A megértésben ott az igazság, s hogy megérthess bármit, szeretned kell; mert szeretet nélkül nincsen megértés. Így hát nem az emberé vagy az igazságé az elsőbbség, hanem a szereteté; és a szeretet csak olyan kapcsolatban jöhet létre, ahol megértés van, ami azt jelenti, ha nyitott vagy a kapcsolatra, akkor nyitott vagy a valóságra (realitásra) is. Az igazságot nem lehet szólítani, annak magától kell eljönnie hozzád.

AZ IGAZSÁG KERESÉSE egyenlő az igazság tagadásával. Az igazság akkor jön el hozzád, amikor nyitott vagy, amikor magadban minden gátat, akadályt megszüntettél, amikor a gondolkodás, a létrehozás és megvalósítás buzgalma elcsitul, amikor az elme nagyon nyugodt lesz - sem szavak, sem mantrák nem erőltetik, vonszolják, hipnotizálják. Az igazságnak el kell jönnie. Amikor a tevékeny elme az igazságot űzi, hajszolja, csupán saját önérdekét követi. Ezért az igazság megszökik előle. A tevékeny elmét csak emberi kapcsolatban lehet megfigyelni, s a megértéséhez szeretet kell. Szeretet nélkül nincsen keresés.

A figyelemről

ÜLTÉL-E MÁR nagyon csendesen, úgy, hogy figyelmedet nem összpontosítottad semmire, nem erőltetted a koncentrációt, s hogy mindeközben a tudatod nagyon nyugodt, valóban mozdulatlan maradt?

EBBEN AZ ÁLLAPOTBAN minden hang eljut hozzád. Ilyenkor a távoli zajokat éppúgy meghallod, mint a közeliket, az éppen keletkezőket - ami azt jelenti, hogy tényleg mindent hallasz. A tudatod nincsen egyetlen szűk, kicsiny csatornába kényszerítve. Ha ezen a módon tudsz hallgatózni, az erőfeszítés nélküli figyelem állapotában, azt fogod találni, hogy egy különleges változás indul meg a bensődben, egy változás, mely akaratod és kérésed nélkül történik; s e változásból hatalmas szépség és mélyreható belátás fakad.

A kivetítésről

HOGYAN SZOKTÁL a világra figyelni? A kivetítéseiddel, a kivetítéseiden át hallgatsz-e másokat - az ambícióidon, vágyaidon, félelmeiden és aggodalmaidon keresztül?

ÚGY FIGYELSZ-E, hogy csak azt halld, amit hallani akarsz, ami kielégít, ami örömet szerez, ami vigaszt vagy a szenvedéseidre enyhülést nyújt? Mert ha arra figyelsz, ami a vágyaid szűrőjén átszivárog, akkor nyilvánvalóan a saját hangodat, a vágyaid szavát hallgatod.

S VAJON LÉTEZIK-E más formája is a figyelemnek? Nem a legfontosabb-e, hogy megtaláljuk, hogyan figyeljünk nemcsak arra, amit nekünk mondanak, hanem az égvilágon mindenre - az utca zajára, a madarak csiripelésére, a villamos zörgésére, a tenger morajára, a feleség, a férj, a gyermek, a barát hangjára, a csecsemősírásra?

AMIKOR MÁSOKRA FIGYELSZ, csak akkor figyelsz igazán, ha nem a saját kivetített vágyaid szűrőjén át hallod a hangokat. Vajon félretehetjük-e az összes szűrőt, melyen át figyelünk, s képesek lehetünk-e a valódi figyelemre?

A hallgatásról

A FIGYELEM MŰVÉSZET, melyet nem könnyű elsajátítani - ám nagy szépség és mély megértés jár vele karöltve.

LÉNYÜNK KÜLÖNBÖZŐ MÉLYSÉGEI rezonálnak mindarra, amit hallunk, de figyelmünk mindig előfeltételektől vagy sajátos szempontoktól terhes. Nem figyelünk csak úgy, egyszerűen; mindig közbeékelődik egy szűrő, a gondolataink, következtetéseink, előítéleteink szűrője.

A HALLGATÁSHOZ belső nyugalom kell, s még a befogadás erőltetésétől is meg kell szabadulni. Elengedett figyelemre van szükség. Ez az éber s mégis passzív állapot képes csak meghallani, mi rejlik a szavak értelmén túl. Mert a szavak összezavarnak: csupán az érintkezés felületes eszközei.

HOGY A SZAVAK ZAJÁN TÚL is képesek legyünk a kommunikációra, éberré s egyben passzívvá kell válnunk. Azok, akik a szeretet állapotában élnek, talán képesek figyelni - de igen-igen ritka, hogy igazán figyelő emberre akadjunk. Legtöbben eredményeket hajszolunk, célokat akarunk elérni; örökké legyőzünk és meghódítunk, s így elvész a figyelem.

PEDIG CSAK a figyelem állapotában csendül fel a szavak éneke.

A figyelemről

NEM TUDOM, hallgattad-e már egy madár énekét?

MERT A HALLGATÁS a tudattól csendet követel - nem misztikus csendet, csak egyszerűen: csendet. Most éppen mesélek nektek valamit, s hogy meghallgassatok, csendben kell legyetek, nem cikázhatnak mindenféle gondolatok a fejetekben.

AMIKOR NÉZTEK egy virágot, s éppen csak nézitek, akkor nem nevezitek nevén, nem osztályozzátok, nem határozzátok meg, hogy melyik fajba tartozik - mert ha ezt teszitek, akkor többé már nem nézitek.

ÍGY HÁT, azt mondom, a világon a legnehezebb dolgok egyike valakit hallgatni, legyen az kommunista, szocialista, képviselő, kapitalista vagy bárki, a feleséged, a gyereked, a szomszédod, egy kalauz, egy madár... éppen csak hallgatni. Ez csak úgy működik, ha elvek és gondolatok nélkül figyelsz, ha közvetlen kapcsolatban vagy a másikkal - s rögtön tudni fogod, hogy amit beszél az igaz vagy hamis, és nem lesz további fontolgatnivaló.

A szabadságról

AMIKOR erőfeszítést teszel annak érdekében, hogy figyelj, vajon valóban figyelsz? S nem arról van-e szó, hogy éppen ez az erőfeszítés gátol meg abban, hogy igazán odafigyelj? Erőlködsz-e akkor, amikor olyasvalamit hallgatsz, ami gyönyörűséggel tölt el?

SEMMIKÉPPEN nem lehetsz tudatában az igazságnak, s a hamisat sem láthatod hamisnak, amíg a tudatod bármiféle erőfeszítéssel, hasonlítgatással, bizonyítgatással vagy elutasítással foglalkozik.

A HALLGATÁS önmagában teljes folyamat; s éppen e folyamatból bomlik ki saját szabadsága. De vajon az ember az odahallgatással törődik-e valójában, vagy inkább a belső zűrzavar hangjaira figyel? Ha úgy hallgatnál, hogy közben tudatában lennél konfliktusaidnak és ellentmondásaidnak anélkül, hogy bepréselnéd azokat egy megszokott gondolati formába - talán e zűrzavar is, úgy ahogy van, eltűnne.

MI FOLYTONOSAN arra törekszünk, hogy ezzé vagy azzá váljunk, hogy elérjünk egy bizonyos állapotot, hogy ilyen vagy olyan tapasztalatra tegyünk szert, s eközben másokat elkerüljünk - így a tudat örökkön-örökké valamivel foglalkozik; sohasem nyugodt annyira, hogy odahallgasson a saját küzdelmeinek és fájdalmainak zajára.

LEGYÉL EGYSZERŰ... ne próbálkozz valamivé válni, vagy tapasztalatokat gyűjteni.
 
 
0 komment , kategória:  Jiddu Krishnamurti:AZ ÉLET KÖN  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 864
  • e Hét: 9653
  • e Hónap: 89211
  • e Év: 2030491
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.