Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-25 16:20:23, szerda
 
  Flora Fletcher: Intelligenciahányadosa: 184



Az olyan gyerekek, akiknek intelligenciahányadosa jóval a normális felett áll, gyakran felnőtt jellemvonásokat mutatnak, ami éretlen testükkel igencsak ellentétben, ragyogó eszükkel azonban összhangban van. Némelyek szörnyszülötteknek tartják őket.

Rena Holly a nappali szobában tartózkodott a rendőrrel, amikor Charles Holly lement a lépcsőn, hogy csatlakozzék hozzájuk. Rena egy magas támlájú, sötétvörös bársonnyal kárpitozott, politúrozott diófa széken ült. Nyugodtan, nagyon mereven ült, térde összeszorítva., talpa a padlón, két keze az ölében. Arca sápadt volt, és nyugodt, tökéletesen ura önmagának, és még most is, most, hogy a rendőrségi procedúra megzavarta gyászában, olyan hihetetlenül kedves volt, hogy Charles megint azt a jól ismert édes fájdalmat érezte a szívében, amit a nő lénye rendesen kiváltott belőle. Renának csak a szeme rebbent meg egy kicsit Charles felé, amikor az belépett.

- Charles - mondta az asszony -, ez az úr itt Casey hadnagy a rendőrségtől. Richard halála ügyében nyomoz.

Casey hadnagy felállt a székből, ahol eddig Renával szemben ült. Zömök, széles vállú, beesett mellű férfi volt, vékony szálú szürke haját az egyik oldal aljáról gondosan átfésülte koponyáján. Arca mélyen árkolt volt, és cserzett, mint az olyan emberé, aki sok időt töltött a szélben és a napon, és amikor kezet nyújtott Charlesnak, az bőrkeményedéseket érzett az ujjakon és a tenyéren, noha a kézfogás meglepően finom volt. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát szürke öltönyében, amely egyébként jó szabású és minőségű volt, és minden mozdulata sajnálkozást, csaknem bocsánatkérést fejezett ki, amiért hivatalánál fogva betolakodásra kényszerül.

- Jó napot, hadnagy úr - mondta Charlie. - Már vártuk magát.

- Elnézést kérek - mentegetőzött Casey. - Ez természetesen rutinvizsgálat. Sajnálom, hogy kénytelen vagyok most zavarni önöket.

- Egy csöppet sem zavar. El kell mondanunk önnek mindent, ami szükséges. - Charles leült, és kezét várakozóan a térdére tette, miközben Casey ismét elfoglalta helyét a székben, amelyből felállt. - Kérem, kérdezzen, amit csak akar.

- Azt hiszem, Casey hadnagy azt szeretné, ha pontosan elmondanád neki, hogyan halt meg Richard - fordult hozzá Rena.

Lágyan beszélt, egy apró kis hibával a hanghordozásában. Charles tudatában volt a nő rettenetes, csaknem ijesztő önuralmának, és azon töprengett, vajon Casey is tudatában van-e. Kételkedett benne. Rémülete és szomorúsága nem látszott, bár az utóbbit feltételezni lehetett, és Casey nem ismerte úgy, mint Charles, a nő csodálatosan bonyolult jellemét.

- Hálás lennék, ha megtenné - mondta Casey. - Pontosan úgy, ahogyan történt, a kezdetétől, ha lehetséges.

- Jól van - Charles szünetet tartott, mint aki a gondolatait szedi össze, valójában azonban jól tudta, mit fog mondani; és agya most is, mint mindig, hajszálpontosan és világosan működött. - Richard itt volt nálunk a hét végén vendégségben. Ezt Rena talán már elmondta magának. Tény az, hogy ma reggel megkért, menjek vele sétálni. Nem volt kedvem sétálni vele, és ezt meg is mondtam neki, de úgy kérte, mint valami különös szívességet. Igazából nem éreztem úgy, hogy bármiféle - különös vagy egyéb - szívességgel tartoznék neki, de annyira erősködött, hogy beleegyeztem.

- Mi volt az oka, hogy annyira erősködött?

- Az erre a kérdésre adandó válasz Renát is érinti. Jobb szeretném, ha ő felelne rá, amennyiben egyáltalán felelni akar erre a kérdésre.

- Ó! - Casey arcán tétova meglepettség és valamelyes lehangoltság tükröződött, amiért saját kérdése hírtelen olyan bizalmas szférába terelte a dolgot, amit szeretett volna elkerülni. - Mrs. Holly?

- Hogyne, hadnagy úr. Ahogyan Charles mondta, mindent el kell mondanunk önnek, ami szükséges. Rena két keze megmozdult, lesimítgatta a szoknyát a térdén, majd újra összefogódzott az ölében. - Richard szeretett engem. És én is őt. Nem olyan érzelmi kapcsolat volt, amit bármelyikünk is különösebben akart volna az elején, de megtörtént, és már nem tehettünk ellene semmit. Össze akartunk házasodni. Beszéltem a dologról Charles-szal, és azt hiszem, minden, amit mondtam, ártatlan és ésszerű volt. De attól tartok, hogy ez szerencsétlen lépés volt részemről. Charles nagyon feldühödött. Még beszélni sem volt hajlandó többet a dologról. Akkor azután persze Richard próbálta megközelíteni. Én eléggé vonakodva egyeztem bele, és éppen ez volt az oka, hogy meghívtam ide Richardot a hét végére. És ezért erősködött Richard, hogy Charles menjen vele sétálni.

Az asszony hirtelen hagyta abba, s újra felöltötte azt a tökéletes önuralomról tanúskodó testtartást és arckifejezést, amit a beszéd épp csak egy hajszálnyira zavart meg, Casey pedig néhány másodperc várakozás után, amikor megbizonyosodott arról, hogy a nő befejezte, ismét Charleshoz fordult.

- Ez igaz - mondta Charles. - Azt hiszem, úgy érezte, hogy egy jóízű séta a friss levegőn kedvez majd a céljának. Ahogyan egy férfi elképzeli. Két úriember barátilag megtárgyal egymás közt egy meglehetősen kényes ügyet. Richard feltűnően naiv volt. - Charles hangját halvány irónia színezte, mintha így visszamenőleg kissé mulatságosnak találná azt, ami a maga idején bosszantó volt. Mindamellett be kell vallanom, hogy egy csöppet sem hatott rám. Richard abbeli igyekezete, hogy meggyőzzön; semmivel sem volt sikeresebb, mit Renáé, noha udvariasan hallgattam végig, és minden esélyt megadtam neki. Egész idő alatt, mialatt beszélt, a fák között sétáltunk a folyó felé, és egy magas szirten kötöttünk ki a folyó kanyarulatában. Van ott a szirten egy fapad, mivel igen szép a kilátás, és ezen a padon ültünk, míg egészen a végére nem ért a mondandójának. Akkor közöltem vele, hogy az én érzéseim változatlanok, és hogy soha nem fogok beleegyezni semmiféle intim kapcsolatba közte és Rena között. Már a puszta gondolatától is rosszul leszek.

Ismét szünetet tartott, precízen és akkurátusan rendezgette agyában a részleteket, Casey pedig csöndben várta, hogy folytassa. Rena mintha egyáltalán nem is hallotta volna őt, s mintha pillanatnyilag még annak sem lett volna tudatában, hogy ő vagy Casey a szobában van. Hosszasan bámulta összefont kezét, most azonban egyszer csak fölemelte tekintetét, s merően nézett egy pontra, valahová a falak mögé, vagy talán az idő mögé. Ha bármit hallgatott is, vagy bármire várt is most, az csak valami belső hang és várakozás lehetett.

Most, gondolta Charles, most veszélyes terepre értem. Mostanáig szigorúan tapadtam az igazsághoz, mert az igazság jól jött, most azonban eljött az, ideje a lényegi eltérésnek, a szükséges hazugságnak.

- Kérem, folytassa - sürgette Casey.

- Richard nagyon dühös volt rám - mondta Charles. - Én a magam részéről csak arra vágytam, hogy otthagyhassam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, véget vessek ennek a kellemetlen epizódnak, így hát felálltam, és elsétáltam a szirt pereméig. Richard utánam jött, még mindig nagyon dühösen, és rángatni kezdte a karomat. Én nem szeretem, ha hozzám érnek, még akkor sem, ha erőszak nélkül teszik, megpróbáltam hát elrántani a karomat, de ő erősen szorította. Erőlködtem, és végül kiszabadítottam magam, minek következtében ő elvesztette az egyensúlyát. Közvetlenül a szirt peremén álltunk, annyira, hogy azt - azt hiszem - akkori érzelmi állapotunkban egyikünk sem fogta fel, és - hogy egyszerű és rövid legyek -, lezuhant a sziklaperemről. A szirt, amint tudja, magas, és csaknem függőleges azon a helyen. A lábánál a folyópart ott a kanyarulatban széles, és teli van nagy kövekkel. Richard a kövek közé zuhant, oda, ahol önök megtalálták, és azt hiszem, azonnal meghalt. Kétségkívül halott volt már, amikor leértem hozzá, miután valamivel távolabb találtam a szirten egy lefelé vezető utat. Amikor láttam, hogy zuhanni kezd, megpróbáltam visszatartani, de túlságosan gyorsan zuhant le.

Megtettem hát, és jól tettem meg - gondolta. A lényegi eltérés. A szükséges hazugság. Olyan csekély eltérés, és olyan apró hazugság. A különbség a visszatartás és a lökés között. Az élet és a halál között. Az ártatlanság és a bűn között. Casey nyilván hisz nekem, Rena azonban nem. Rena, a drága Rena csak ül, nem szól egy szót sem, és mindent tud. Tudja, hogyan halt meg Richard, és azt is, hogy miért, de ez nem fontos. A fontos az, hogy hajlandó alávetni magát egy sokkalta mélyebb elkötelezettségnek, mint amit valaha is érezhetett Richard iránt, vagy mint amit most az igazság iránt éret. Rena az enyém most már, amíg csak él. Soha nem lesz senki másé.

- Értem. - Casey hirtelen mindkét kezével a térdére csapott, ami meglepően zajosan hatott a csöndes szobában. Láthatóan még magát Caseyt is meglepte, aki okozta, mert ökölbe szorította a kezét, és megrovóan pillantott nagy ujjízületeire a magfeszülő, kifehéredett bőr alatt. - Okosan tette, hogy ott hagyta a holttestet, ahová zuhant, amíg mi meg nem néztük. Mindent egybevéve meg kell mondanom, nagyon segítőkész volt. Nagyon köszönöm.

- Az ember igazán olyan keveset tehet. - Charles felállt. - Most, ha megengedi, szeretnék visszamenni a szobámba.

- Természetesen. Tudom, hogy megviselték a történtek. Nagyra becsülöm, hogy ilyen nehéz körülmények között is hajlandó volt az együttműködésre.

Miután Casey felmentette a továbbiak alól, Charles Rena felé fordult. A nő, aki még mindig gondolataiba merült, mintha észre sem vette volna, néhány másodperc múlva azonban Charles felé fordult, és rábámult nagy, kifejező szemével, amely most oly gondosan nélkülözött mindenfajta kifejezést. Némán bólintott, csupán egy apró fejmozdulattal, Charles pedig kiment a szobából az előszobába. Ott megállt, azon a ponton, ahonnan látni már nem, de hallani még lehetett, fejét félig elfordította és megbillentette; állt és hallgatózott.

- Okos kis fickó - mondta Casey a háta mögött a szobában.

- Igen - felelte Rena.

- Mindamellett meg kell mondanom, hogy egy idő múlva kissé zavaróan hatott rám. Kisebbrendűségi érzést okozott. Azonkívül be kell vallanom, hogy egy kissé mindig riasztónak találom, amikor egy gyerek az anyját a keresztnevén szólítja. Azt hiszem, reménytelenül régimódi vagyok.

- Charles valójában nem gyerek, hadnagy úr, jóllehet csak tizenkét éves. Ő kivételes egyéniség. Az intelligenciahányadosa, mint mondták nekem, száznyolcvannégy.

Természetes lett volna, hogyha hangjába egy árnyalatnyi büszkeség vegyül, de nem. Továbbra is megvolt az a különös kis hanghordozásbeli fogyatékossága. Charles, aki most lassan kifelé indult, úgy érezte, ennek a hangnak nincs más választása a hangszínek skáláján, csak az apatikus monotonság vagy a sikoly.
 
 
0 komment , kategória:  Flora Fletcher: Intelligenciah  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1024
  • e Hét: 9813
  • e Hónap: 89371
  • e Év: 2030651
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.