Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
szeretettel
  2012-04-25 17:43:16, szerda
 
  VISZIK A KIS VERONKÁT



Hanem iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyű prédikálni, hogy a földi javak elvonják az
embert a lelkiektől, azért csak jók azok a földi javak.
Mikor az embernek meghal a kedvenc gyereke, mindig akad a családban egy nagy bölcs, aki a
fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani, hogy ki tudja, mi lett volna a gyerekből, hátha
akasztófán halt volna meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy
könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a fájdalommal szemben.
Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszomorította a gondolat, hogy sohase
lesz többé domíniuma, angol parkja és a többi, ami azzal jár; az egész világ újnak és
szomorúnak látszott előtte.
Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem égette volna a régi
esernyőnyelet. A muzsikáló óra a parókia nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát
játszott, a szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a tisztelendő úr
felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlőbe, leültette őket jobbról és balról madame
Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak észrevette, hogy hát a Veronka hol van.
- Éppen azt akartam én is kérdezni - mondá a madame. - Hát nem az urakkal volt?
- Én azt hittem - szólt a pap -, hogy önnel volt.
- Van két órája, hogy nem láttam.
- Mi se.
- Én se.
- Talán a konyhában van?
Madame Kriszbay bosszús arccal kelt fel elnöki helyéről, hogy behozza a Veronkát, de
csakhamar visszajött vállvonogatva.
- A konyhában se látták.
- No, ez szép mulatság - fortyant fel a pap, és maga szaladt ki, szétriasztván a cselédeket, hogy
hamar keressék meg a kisasszonyt a kert valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas
elbújva.
Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.
- Hát tálaljon - parancsolta a plébános -, aki nincs itt, nem ebédel. Olyan nagy urat, mint az
elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált, mert haza akar indulni.
Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a töltött káposztát,
orjával, fülével, kövérjével, a király se eszik különbet, a malacot, a palacsintát, de Veronkának
se híre, se hamva. Közbül a Hanka jött jelenteni, hogy sehol se találják.
Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arca volt sápadt, mint egy halotté.
- Ej, talán a méhesben aludt el - jegyzé meg a pap -, vagy talán (habozott egy percig, hogy
folytassa-e), vagy talán köztetek történt valami?
Gyurira nézett fürkésző tekintettel.
- Köztünk? Nem, semmi - szólt Gyuri fázékonyan.129
- Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi pedig igyunk, uraim, ne
zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után
futott. Ebből a vörösből méltóztassék, elnök úr.
Nem annyira a vendégeit biztatta, mit inkább önmagát, tűkön ült, szívét az aggodalom
szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei
korai melegnek az itteni termésre és mennyi?
- Nem tudom.
- Van-e a tisztelendő úrnak több testvére is?
- Volt vagy kettő - felelte a pap.
A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát, s hogy csak erőszakolt illedelemből ül
köztük. Végre megszánta az elnök, és így szólt a feketekávénál:
- Jobb volna, ha tisztelendő úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán szíveskedjék
megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert sok veréblépés ide Beszterce.
A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet kért eltávozhatni,
mert oly különös, ami történik, hogy ő is nyugtalankodni kezd.
A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra kísértetiesen ketyegett közbe.
Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a kalitkában gubbaszkodó kanári
madarat. Az is olyan szomorú volt most.
- Fogass be te is - törte meg végre a csendet az elnök. - Menjünk együtt.
Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nemigen lehetett azt érteni, de mert a fejét is
rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem szándékozik fogatni.
- Pedig okvetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.
- Mondom, hogy lehetetlen.
- Miért?
- Hát nem látja, hogy a Veronka elveszett?
- Mit törődöl vele? Hiszen elveszett az esernyőnyél is.
Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.
- Mit bánom én az esernyőnyelet!
- Úgy? Hát neked a leány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd előtt.
Gyuri vállat vont.
- Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.
- Hát most már tudod?
- Most már tudom - felelte kurtán.
- Oh, oh - szólt az elnök úr csípősen -, mikor gyújthatta meg Ámor ezt a csodálatos tüzet, mert
a leány részéről nem valami nagy érdeklődésre mutat irántad az eltűnése.
- Éppen emiatt érzem e percben a pokol minden keserűségét. Oh, gyámatyám, higgye meg,
hogy most szinte kicsiségnek tetszik előttem az örökség elpusztulása.
Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly őszinte hangon tört ki.130
- Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt maradok. Gyere, keressük
a kicsikét mi is, és nézzünk szembe vele, mit akar.
Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban jajveszékelt Adameczné,
a kezeit tördelve.
- Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad ujjal érinteni, mert
szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt ő, és
halandó ember menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.
Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.
- Mit mond kend? Hallott valamit?
- Most beszéli, kérem alásan, a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta a kisasszonyunkat
délelőtt, amint egyenesen a Bjela-Voda felé lépegetett a réteken, kisírt szemekkel. Oh, istenem,
hiszen világos.
Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó előtt, kiket az eset híre összecsődített.
Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek alatt, de még Gundrosné előtt.
- Szomorú volt-e? - kérdé Gyuri.
- Sírt.
- Jaj nekem! - sziszegte kétségbeesve.
- Megkeressük - biztatta az elnök.
- Hol?
- A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mindjárt megtudjuk, hol.
- Hej, ha az olyan könnyű lenne - sóhajtott fel Gyuri. - Csak a mesékben van hozzá tükör...
- Mindjárt idehozom én az egész határt!
Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide akarja hozatni az egész
girbe-gurba határt völgyeivel, erdeivel, pagonyaival, megnézni a Veronkát, merre van.
Sztolarik úr pedig csakugyan ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elő kell teremteni akárhonnan,
a többit aztán megtudjuk őtőle.
- Hol van a tisztelendő úr? - kérdezte a bámészkodóktól.
- A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.
- Hát a harangozó hol van?
- Itt vagyok.
- Eredj fel íziben a toronyba, és verd félre a nagy harangot.
- De hiszen nincs tűz!
- Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?
Hogyne ösmerte volna? Mielőtt közjegyző lett, ebben a járásban szolgabíróskodott Sztolarik
úr, s már akkor is igen sok mogyorópálca termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten, s kisvártatva megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam...131
Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé, s a rétek, völgyek,
hegyek, mélyedések, erdők és sások önteni kezdték északról, délről, nyugatról és keletről az
embereket, akik mind a falu felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a
sok ember. Aki megéli végítéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az lát majd ehhez
foghatót.
Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkező sokaságot.
- No, látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk, s a határ minden zugából érkezők
hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges. Mert maga Veronka is mindjárt előjön. Hej,
harangozó, nézz csak szét az ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?
- Igenis látom, ott fut a Srankóék kukoricásföldje mellett.
- Él! - kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesújtotta a levont következtetés. - Él,
semmi baja sincs, tehát előlem bujdosott el.
Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy szerette, sirathatná,
mert szerette.
Az elnök rárivallt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang kötelét.
- Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van a Srankóék
kukoricása.
A harangozó a rétek felé mutatott.
- Eredj most már eleibe, Gyuri, és vedd ki tőle szépszerével, mi a baj.
De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát Józsefék lucernására,
megdobbant a szíve, onnan már lehetett látni a Veronkát, zöldes színű fodros ruhájában, kalap
sem volt a fején, hanem egy kis piros kendő pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett
végig a Szlávik György füzesei közt, s egyszerre csak eleibe toppant a Gongoly rétjén.
A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni kezdett.
- Hol van a tűz? - kérdé tompán.
- Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tűz. Gyámatyám verette félre a harangot, hogy magát
hazacsalja. Miért ment el?
A leányka arcát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.
- Azt én tudom - szólt elhalón, csendesen -, hagyjon el kérem... hagyjon el.
Megfordult, mintha újra az erdőbe akarna visszamenni.
- Veronka, az isten szerelméért... ne kínozzon. Mi baja? Mit vétettem?
A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.
- Hagyjon el - ismételte. - Mit akar tőlem?
Az ifjú hirtelen hozzáugrott, megragadta a kezét. Veronka mindenáron ki akarta rántani, ott
huzakodtak szégyenszemre, de csak mégse eresztette el addig, míg erőnek erejével rá nem
húzta az ujjára az egyik karikagyűrűt.
- Ezt akarom - mondá esdő tekintettel.
- Ezt akarja? - kacagott fel a leány keserűen. - Én meg ezt akarom, ni!
S ezzel lerántotta a gyűrűt, és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó, remegő fűszál közé.132
Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.
- Oh, mit tett velem? Mit tett?
- Ugyan ne játsszék előttem komédiát, Wibra úr. Gyűrűzze fel ne az én szegény ujjamat, hanem
az esernyőt... mert az esernyőt akarja ön elvenni és nem engem. Érti-e már?
Gyuri előtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.
- Szent isten, maga kihallgatott bennünket.
- Igen, mindent tudok - szólt könnyedén elpirulva. - Hiába tagadná.
- Oh, istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem, hallgasson meg.
Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott, mialatt a milliárdnyi bogarak,
szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a fűrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodá-
latos útját. A Gyuri beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték valószínű-
ségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképpen indult el szálról-szálra Bábaszékig,
szóval elmondott mindent. A lányka hallgatta, először mint vádló, néma, keserű szemrehányással a szemeiben, később csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet
fejlődése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a meglepetés felkiáltásával a fonalat.
Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már meglátszottak a vonalak,
melyek belefonódnak az ő életsorsába. Csak tovább, tovább!...
Már jön, jön, dübörögve... már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki, hogy az esernyő
Glogován van. Aztán megszólalt a Mravucsánék vacsoráján az erdészné... jaj, az erdészné
fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter az árva leányka feje fölé.
Még csak néhány szó, és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire könnybe lábadtak a
szemei.
- Oh, istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!
- Az isten áldja meg érte, hogy azt tette - mondá vidáman Gyuri, látván a lányka megolvadását
-, mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az esernyő nélkül is szeretem.
Veronka leoldotta a piros kendőjét, s amint a kezében suhogtatná, hirtelen megcsapta vele a
Gyuri vállát, és a könnyein át rámosolygott.
- Hát csakugyan el akar venni még most is?
- Természetesen. Mit mond hozzá?
- Azt, hogy... (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)
- Hogy?
- Hogy maga nagyon könnyelmű ember és...
- És?
- És hogy... szaladjunk vissza megkeresni a gyűrűmet.
Ezzel megfordult, s nekiszelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott vissza a Gongoly
rétjére, Gyuri alig győzött utána loholni.133
Sokáig keresték a gyűrűt, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendő úr is. (Hallja maga, Gyuri,
ne szóljon ám a bátyámnak az esernyő felől. Nem, szívem, sohasem szólok.) A tisztelendő úr
jól összeszidta Veronkát. No, te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk
ijedve. Ugye valami lepke után futottál?
- Inkább előle futottam, de megfogott.
- A lepke?
- Ez a csúnya, nagy lepke.
A tisztelendő úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyűrű kereséséhez látott, de
kereshetnék azt akár ítéletnapig, ha hírét nem veszi Gongoly uram s oda nem cammog a nagy
potrohjával, melyet kevélyen verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.
Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyűrűért.
- No, no - szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú ősz haj fésűvel volt
hátul fölfogva. - Ne tessék búsulni, kisasszonyka, majd megtalálja Gongoly bátyja. Az bizony
megtalálja. Mert módja van annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra múlva leborotváltatom
a füvet a kaszásokkal.
*
Bár a fű nem volt még kétujjnyi se (hiszen csak két hét előtt hordták be a szénapetrencéket),
mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat, s az egyik kasza alatt csakugyan megpendült,
előcsillant a kis aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér Gongoly
rétjéről fennmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy esztendőben háromszor
kaszálták, amivel minden glogovai ember eldicsekszik, ha a határ minéműségét becsmérlik az
idegenek.
Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé torlódik. Van
olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne
volt-e az elgondolt bankutalvány az öreg esernyőnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a
kis Matykó se, aki pedig ivott belőle a három üszög révén. Olyan drága italt császárok se
isznak, mint Matykó - ha igaz volt a dolog.
A legenda a glogovai Szent Péter-féle esernyőről mai napig is él azon a környéken. Sztolarik
révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó
a kereszténységet egy szent ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az
igazságnál is erősebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kijjebb.
Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami misztikus a dologban. A
szent esernyő mérhetetlen áldást és szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ
legbájosabb asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követő harmadik
vasárnapon.
Sohase látott még olyan esküvőt Glogova. Veronkának az a szeszélye támadt, hogy a
Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell hívni; akik ott voltak az első
megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a lakodalomban is. Besztercéről is sokan voltak, köztük
a vőlegény édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán, és tudja isten, kik
még. Kopanyicáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a tiszttartó- kisasszonyok (harmonikába
szedett rózsaszín szoknyákban), Bábaszékről Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az
öklöm). Annyi bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett volna
gyönyörködni csak a különböző lószerszámokban.134
Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a tisztelendő úr még bent
maradt. Persze, mert a násznépet várta.
Jézus Mária, mennyi úri nép - mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek, egy asszony, egy
férfi, egy kisasszony, egy legény. Elöl a menyasszony jött fehér koszorúval, fehér ruhában.
(Oh, de gyönyörű volt - kár, hogy valamikor ő is megöregszik.)
De a vőlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan ruhában volt, minőben a
királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja csak úgy csörömpölt a templom kövein... Az
embernek a lelke emelkedett, ameddig nézte.
Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony, mindeniknek egy virágbokréta a
kezében, s azonfelül drága vizekkel meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tőlük a templom,
mint egy patika. Egy kicsit hűs is volt. A tiszttartó-kisasszonyok, a nyavalyások, össze-
összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment... csodálatos szépen.
A vőlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett. Azután a keszkenőjét kereste abban a felséges fehér
ruhában. De van is abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyújtotta
neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátraszólt az urához:
- Gombold be a kabátodat, Wladin!
.oOo.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:42:08, szerda
 
  HÁROM ÜSZÖG



Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmiről semmit, csak azt érzi, hogy éhes. A gondjaira
bízandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad, nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek, és
beszélnek ott valamit a fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán
vissza, vígan szökellve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa, karonfogva a fiatalemberrel, ki tegnap a fülönfüggőjét megtalálta. Mindez olyan váratlan és csodálatos. Míg a
kocsi eltört tengelyét alátámasztják, felszerszámozzák és újra befogják a lovakat, addig a
hosszú kabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: »Az ön növendéke menyasszony lett.« Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa alatt.
Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia, részint mint finom
hölgynek, pusztán az események hallatára, részint azért, mert ilyen tökéletlen népek közé
jutott; de az otkolonos üvege nagyon mélyen bent van a bőröndjében, s így mégis jobb el nem
ájulni, hanem elég a lelki megbotránkozás.
Mert a fa igen szép dolog flörtre, szerelmi ömlengésekre holdvilágos estén, de a leánykéréshez,
eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az
ajtón, ha szégyenlős, vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám előtt, ha nem nagyon
szégyenlős - de hova térdepeljen a fa alatt?
Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: »Fa alatt esküdtek.« - Micsoda szégyen! Mit
fognak erre mondani? Hisz ha nem esküdtek is, de eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen
lesz eltagadni.
Mindez csupán madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem. Ellenkezőleg, arra gondolt,
hogy ha szép idők lesznek, valamelyik nap kijön ide a vázlatkönyvével, és megörökíti az öreg
fát.
Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volt fel, azt leszállította Gyuri, menjen
gyalog a kocsi után. Ő maga vette át a gyeplőt, s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint
a jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, istenem, mit fognak mondani a faluban, ha így látják!
Kivackolódván a kettéhasított mákfejből, hol sűrűn váltakoznak szorosok, medencék,
porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan kőről-kőre szökellve a Bjela-Voda s
mindenütt a kocsi mellett szalad azután, mint egy cigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy
már a bricska, kedélyesen morognak a kerekek, s Gyuri lazára eresztvén a gyeplőt, elandalog
lelkével a történteken... Nem csak álom-e mindez? Nem, nem, hiszen mellette ül Veronka, és
hátul tisztelendő Bélyi János úr beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen,
tiszta valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de mégis valóság. Hitte
volna-e még tegnap, hogy még mielőtt a nap kétszer lenyugszik, föltalálja örökségét, s még
tetejébe feleséghez jut. Összesen huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta,
van-e Bélyi Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett ki a világ
Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban semmi hiányt sem észlelt. Hogyan
lehet az? De a bolond kerekek olyan veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét
összeállítani... Csodák ezek! Egy legenda (az esernyőé) összetört, de másik támadt helyette.
Ég és föld jelentkeztek ügyvédjéül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot küldött, a
földhasadék egy protektort.
Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dőzsölt a nagy szerencsében: Hej, ha tudnád, kisleány,
milyen gazdag úrnak adod a kezedet!119
Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat, s mosolygott titkon, mint egy álruhába
öltözött királyfi: Ha megtudja majd a kicsike!
A kopanyicai hegynyelven túl, mely mint valami spanyolfal nyúlik be a völgybe, hipp-hopp,
egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.
- Itthon vagyunk - mondja Veronka.
- Merre van a parókia?
- A falu túlsó végén.
- Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.
- Jó, jó, kocsis úr; csak hajtson most egyenesen.
Levendulaillat csap ki az útra. Rendre előtünedeznek az ismerős kis kertek liceumkerítéseikkel,
hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a karókon, kiteregetett fehér ruhák a lészán. A
vesszőből font kapuk előtt pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent
az udvaron csöngettyűs csikó fickánkol.
Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezőkön dolgozik, a vászonnép pedig
megfőzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola előtti gyepen van élet, zsibongás, de már
nem olyan egyöntetűek külső dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb
korában; szőkék, barnák, nyurgák, tömzsik, vegyesen, s magyarul kiáltják a dicsértesséket a
cséza felé.
A férfiakból csak a »mágnások« lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház tornácáról Gongoly
uram lengeti a kalapját, cudarul meghízott: olyan potrohja van, mintha tíz évig ült volna
vasban.
7
A kovácsműhely előtt Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot
húzza a kerekére.
- Hová, hová? - kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a tisztelendőnek. - Már mi más
papot választottunk! (Látszik, hogy a pap elmaradása élénk feltűnést kelthetett a községben.)
Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza mögött ott fehérlik
a kálvária tizenkét stációval. Aztán a templomra is milyen szép sugár tornyot húztak
pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész Losoncig. Csakhogy a losoncin kakas van!
A falu közepén vendéglő emelkedik. »A Szent Esernyőhöz« címezve, túl rajta vadszőlővel
befuttatott, oszlopos, feltűnő szép házacska áll (a Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér,
mintha cukorból lenne kifaragva; hátul sorompós kert, elöl sudar fiatal topolyfák állnak
kevélyen sort, mint valami gránátosok.
- Kinek a háza ez? - kérdé Gyuri hátrafordulva.
- Ott a bakon ül a gazdája.
- Ah, úgy! A magáé Veronka?
Némán, szégyenlősen bólintott a fejével.
- Egy kis rossz földbirtok is van hozzá - tette hozzá a pap nemes dicsekvéssel.
Gyuri fitymáló arcot vágott.
- Bizony mi pedig nem visszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugye, Veronka?

7
Paraszt rendszerint csak a tömlöcben hízik meg.120
Majd újra hátrafordult és azt mondta a papnak:
- Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnőnek is elég lenne, de azt se a
tisztelendő úr nem tudja, se ő maga.
Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy észre sem vették
volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna, ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik
örvendező vinnyogással, s ha a kapuban sírdogáló Adameczné föl nem sikolt:
- Szentséges Szűz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló leányodnak!
- Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput, Adameczné.
Adameczné letörülte a könnyeit, keblébe eresztette az olvasóját s ment nyitni a kaput.
- Van-e ebéd, Adameczné? - kérdezte mohón a tisztelendő úr.
- Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Azt hittük mindnyájan, hogy elveszett a
tisztelendő úr. Bizony isten, tüzet se gyújtottam ma. Mert minek? Úgyis eloltottam volna a
patakzó könnyeimmel.
- Jól van, jól, Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó szívét, de most aztán
lásson ám valami ebédhez, de gyorsan, kedves öregem, mert mind éhen halunk.
Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a bátyját, hogy mi baja volt,
végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak előtte.
Végre el kellett neki mindent beszélni, amitől majd megszakadt a kis szíve, elgondolva, milyen
veszélyben forgott testvére.
Nagy sürgés-forgás közt főtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt dolga a két szolgálónak
meg a mindenesnek.
- Hamar verd a habot, Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála, Hát a liba meg van-e már kopasztva?
Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy, kettő, három. Andris, szakíts hamar a kertből egy
kis petrezselymet. Oh, istenkém, de sovány nevelőnét hozott a kisasszony! Láttátok? No,
Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelőrudat kihizlalni! Add ide hé,
azt a tepsit! Nem azt, a másikat! Te pedig reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a
fiatalúr csinos ám, aki velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni.
Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te, csirke. Annyi azonban
bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott
valami történet. Görbüljek meg, ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.
Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött; olyan ebédet tálaltatott
fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó étvággyal ettek belőle.
Ebéd után Gyuri lovas embert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik törvényszéki elnöknek
Besztercére.
»Kedves gyámatyám! (így szólt a levél). Nagy dolgokról értesítem, de csak röviden, részleteket
majd élőszóval. Atyám örökségét, illetve az esernyőt megtaláltam, némileg Münczné által,
némileg a vakesetnél fogva. Jelenleg itt vagyok Glogován, a papnál, kinek a húgát, Veronkát,
feleségül kértem. Igen csinos leány, s azonfelül csak úgy juthatok örökségemhez, ha elveszem.
Különös körülmények vannak. Küldjön kérem, e lovas ember által két arany karikagyűrűt
Huszák Sámuel aranyműves boltjából, és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt
megvan. Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az első kihirdetés. Maradtam
stb.«
Biztatta a lovas embert, hogy siessen.121
- Sietnék én, de a ló nem akar.
- Hát nógasd!
- Hja, az Isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!
Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az időnek volt nagyon gyors lova. Úgy elfutott egy
nap, mint egy perc. Csak megzördül másnap odakünn egy hintó, s ki jön be a tornácon? Hát a
törvényszéki elnök, Sztolarik úr.
Hanem biz őneki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a pap örült meg. Veronka
inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó légáram jött volna be vele. Miért jött ez most
ide?
Az elnök pedig elég szíves, elég nyájas volt hozzá.
- Ez az a kis Veronka?
- Ez bizony - mondá Gyuri diadalmasan.
A »bizony« jelezte a diadalmasságot. (Oh istenem, de édes ez a mi nyelvünk!)
Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe, s ahogy ez már jól áll az ilyen öreg uraknak,
megcsípte pajkosan az elhalványodott arcát - de nem bírt az azért piros lenni. Rossz sejtelem
nehezedett szívére: Miért jött ez most ide?
Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele legalábbis különösnek
látszott.
- Elhozta? - kérdé tapogatózásképpen.
- El.
Veronka megkönnyebbült lélegzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta, hogy a gyűrűket
várja Besztercéről.)
- Adja ide!
- Majd azután - szólt vontatottan az elnök. - Előbb beszélnem kell veled.
Előbb kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne utóbb (értsd: a gyűrű
odaadása után). Veronka a világot érezte süllyedni maga alatt.
Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyéről, Veronka mellől, akinek kezei izgatottan kezdtek ideoda mozogni a horgoló tűkkel.
- Jöjjön át a szobámba, gyámatyám!
Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban, mikor még nem épült volt
fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az
előbbi pap kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát csinált az
innenső, nagyobb feléből s éléskamrát a másikból.
Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan, s hogy mindenét odaadná e
percben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek... Hiszen minden, de minden ettől függ. Valami
démon, aki nyilván nem járt soha nevelőintézetbe az apácákhoz, s nem tanulta meg, hogy
hallgatózni illetlen, sarkallni, biztatni kezdte: Szaladj, hamar, Veronka, az éléskamrába, ott
majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen meglapulva odateszed fülecskéd a
vékony falhoz.122
Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz van a gonosz
sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jól nevelt, finom gyermek képes volt odakuporodni az
uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges zsákok közé, s idegeit megfeszítve figyelni minden
hangra.
A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról lecsüngő oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegtől ezek is elkezdtek sárgulni, avasodni és olvadni, poty,
poty, poty. Pottyant, csöppent a szép, rezedaszínű ruhájára is - de ki törődnék most azzal?...
- Denuque hozzájutottál az esernyőhöz, amint mondod - hallatszott tisztán az elnök hangja -,
de láttad-e már?
- Minek? - felelte Gyuri. - Az értékhez úgyis csak az esküvő után juthatok.
- Miért nem előbb?
- Mert nem akarom előtálalni az esernyő történetét igen sok okból.
- Például?
- Először azért, mert köznevetség tárgya lenne a pap.
- Mit törődsz te a pappal?
- Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy csak az esernyő miatt
akarom elvenni.
- De hisz úgyis megtudja később.
- Sohasem mondom meg neki.
- Van-e még valami okod?
- Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre szóló, mivel bizonyítsam,
hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg;
ha annyi a vagyon, mint mi hisszük, minden ujjára talál mágnásokat.
Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a szögeket... így verték.
Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszédből, esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen
vagyon? De egyet érteni kezdett, hogy ő csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes cél
elérésére.
- Jó, jó - kezdé az elnök némi szünet után -, a dolog mindenesetre bonyodalmas ez ideig, de a
legnagyobb bonyodalmak talán még ezután jönnek.
- Ej, mi jöhetne? - kérdé bizonytalan hangon Gyuri.
- Ne vágj most közbe, várd be az ötórai vonatot. Mindenekelőtt azzal legyünk tisztában,
szereted-e a leányt?
Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár. Behunyta a szemét,
mint az elítélt a tőkén, kit egy balga ösztön vezet, hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyű
így. Jaj, mit fog felelni?
- Azt hiszem, szeretem - felelte Gyuri bizonytalan hangon. - Olyan csinos! Magának nem
tetszik?
- Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés, megkérted volna-e, ha
nincs az az esernyőhistória? Felelj őszintén!
- Eszembe se jutott volna.123
Egy sikoly hallatszott most a szomszéd helyiségből s valami zörgés utána, mint mikor bútort
feldöntenek.
Az elnök figyelmessé lett, s a falra mutatva, kérdé:
- Nem tudod, mi van odaát?
- Gondolom, éléskamra.
- Mintha sikoltott volna ott valaki.
- Meglehet, egeret látott valamelyik fehércseléd.
Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala van; - ha nincs vékony
fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze.
Ki tudhatná; a kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a szívébe
tört tövissel futott ki a szabad levegőre, többet már nem akart tudni, csak ki innen, mert
megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova... S ez mind úgy látszik a szomszéd szobából, hogy
Adameczné vagy a Hanka egy egérre talált rálépni. Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy
fél percig látszik, azután elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.
- Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni... Éppen ez az. Nem szabad elhamarkodnod
a dolgot a gyűrűvel, még kevésbé az esküvővel. Lássuk előbb a medvét, az esernyőt, illetve a
tartalmát, azután lehet beszélni.
Gyuri egykedvűen sodort egy cigarettát, s gondolta magában: Öregszik Sztolarik, hogy annyi
hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis gyöngéd lenni hozzá.
- Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni, csak elvenni a leányt.
Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatalember elé s ravasz pislogású szemeit mereven
szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot akarna elsütni.
- De hátha Veronka nélkül is hozzájuthatsz az örökségedhez?
El nem nyomhatott egy fitymáló mosolyt.
- Hiszen éppen most fejtettem ki - szólt türelmetlenül -, hogy nem lehet, de ha lehetne, se
zárnám ki az örökségből, mely félig-meddig lelet, mert a gondviselés mintegy szándékosan
feléje hömpölygette.
Sztolarik megfordította most a kérdést.
- De hátha Veronka által se juthatsz örökségedhez?
- Az szinte kizártnak látszik.
- Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mindjárt bedübörög az az öt órai
vonat, amit előbb említettem.
- Igenis, figyelek.
De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.
- Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranyműveshez, hogy megvegyem a
karikagyűrűket és elküldjem a lovas emberedtől (nem is álmodtam még akkor, hogy magam
jövök el), Huszák uram nem volt a boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.
Gyuri bólintott a fejével, hogy ösmeri.124
- Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? - Messze lesz - felelem. Hová?
Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? - De bizony éppen annak. Gyönyörű jószág -
mondja. Hát ösmeri. Nagyon jól.
Gyuri abbahagyta a dobolást, megkapta a rémület, felugrott izgatottan.
- A Veronkáról szólt valamit?
- Majd mindjárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyűrűket csomagolta Klaniczay. Honnan
ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován. Mi az ördögöt keresett maga
Glogován? Hát egy ezüstnyelet csináltatott nálunk a község egy ócska esernyőre, melyet ők a
templomban őriznek. - Bolondok, nem merték - mondá - idehozni, féltették, hogy ellopják,
pedig nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam rá.
- Hisz ez borzasztó lenne! - kiáltott fel Gyuri elsápadva.
A törvényszéki elnök fölénnyel mosolygott.
- Ezért mondtam, hékás, hogy mindenekelőtt jöjjünk tisztába az esernyővel.
- Menjünk azonnal! Keressük fel a plébánost!
Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez, s most megint elillanóban van előle,
mint a lidércfény, mely maga után csalja a vándort.
Könnyű volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcnál.
- Szent atyám - szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu lett leendő sógorával. - Az
elnök, ha már itt van, szeretné a híres esernyőtöket meglátni. Lehet?
- Oh, hogyne! - S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott a tornácon: - Hozza
ki csak, kedves öregem, a templomkulcsot!
Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulccsal, s a pap - elöl menve - végigvezette
vendégeit a templomon, a hűs boltívek alatt, az időbarnította padok közt.
Oh, milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami hozzájuk tartozik. A
pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle templomi zászlók odabent, a padok szélein
szíjtartójukban, szép, szelíd asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia, ora pro
nobis! Mennyi szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a fele útra (mert az ég fele
útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a főoltár, a gyerekeknek diót
osztogató Szent Miklóssal, Glogova eddigi védőszentjével. (Azért eddigi, mert egy idő óta
Szent Péter kezd belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus képe,
csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon a napon a fiatal pap, mikor
Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta Billeghi Máté. Minden olyan csendes és fönséges,
békét, malasztot lehelnek a komor falak, s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna
vasárnap óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak illatával, itt száll, itt
terjeng a felső ablakon belopódzó napfény szikrázó kévéjén himbálózva.
Mindennek van itt története; a vastag, cifra viaszgyertyákat Domanyik Miklósné vette az
Istennek - mikor az Isten az urát magához vette; kéz kezet mos, gondolná az ember, de nem
úgy van, mert a szép oltárterítőt Gongolyné hímezte, aki aztán később mégis a vízbe fúlt (nem
lehet ám az Istent megvesztegetni).
- Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!125
Amint beléptek, rögtön szemükbe tűnt, ott volt a kazulák, pluviálék és stólák között a néhai
Gregorics Pál vén esernyője, kimosolygott színtelen vörös kelméje ismerősen, csak az ezüst
nyele, jaj az ezüst nyele ragyogott idegenül.
Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy a végzet küzd
ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: »Csak eredj, eredj az örökséged után« egy másik
ördög jár előtte, aki incselkedik vele: »Csak gyere, gyere, erre van.« De van egy harmadik
ördög is, a legelevenebb, aki a középső ördögöt is megelőzve ott kujtorog a célnál, és mikor
odaérne, gonosz vigyorgással mondja: »Itt a semmi.«
Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az ernyő nyelét, mintha
gyönyörködnék a művészi kivitelben.
- Mindig ez a nyele volt? - kérdé.
- Oh, dehogy! Ez tömör ezüstből van, s valóban csinos munka. Nagy mester a besztercei
Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az ízlést, azt a stílt. Ugye remek egy dolog?
Tavaly leptek meg vele a híveim, míg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört volt a
csontfogantyú, már alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az kezdte a
gyűjtést. Oh, vannak még hívő keresztény lelkek.
Azután Gyuri felé fordult.
- Majd megösmertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletre méltó ember.
Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletre méltó Klincsokot - és lett is volna kivel,
mert megint ott volt a háta mögött az első ördög, aki arra bujtogatja: »Eredj az örökséged
után.«
- De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? - kérdé éledő reménységgel.
- Nemigen - felelte a pap -, közönséges fapálcika volt; gondolom, Adameczné kérte el
akkoriban a Veronkától.
(Alighanem a középső ördög beszélt a papból. »Adamecznénál van az ernyő nyele.«)
Kíváncsi lett most az elnök is:
- Ki az az Adameczné?
- Az öreg szakácsném, aki imént a kulcsokat hozta.
Sztolarik úr hangosan kezdett kacagni - a könnye is kicsordult, úgy kacagott. A templom falai,
kőkockái visszhangozták, az egész templom hahotázni látszott.
Mikor aztán kiértek a templomból, s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr kihúzta a selyempapírba göngyölgetett gyűrűket, a markába nyomta Gyurinak, csendes humorral mondván:
- Az előbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nőül venned. Eredj hát, itt a gyűrűk,
jegyezd el hamar!
Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával rontott be a konyhába,
hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely lyukán fölcsapódó lángon.
- Hallja-e, Adameczné, hova tette maga a templomi esernyő régi nyelét?
Adameczné előbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy fatálra, ahol már nagy
garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott hozzá.126
- Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az úgy volt, beteg lett a
Matykó, a kis unokám... éppen tavaly káposztaéréskor, de bizony még előtte volt...
- Mit bánom én, mikor volt!
Adameczné nyugodtan öntött új tésztát a palacsintasütőre.
- Hát igen... hol is hagytam el? A Matykónál. Szemtől jött neki.
8
Mert gyönyörű gyerek ám a
Matykó...
Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.
- Hát nem mondja meg, hol van?
- Ahol eszik ni, a kuckóban.
- Az esernyő-nyél?
- Dehogy; a Matykó.
Csakugyan ott kuporgott az öblögető-dézsa mellett, fölfordított szakajtón ülve, egy kékszemű,
maszatos képű tót fiúcska, tarka babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg
voltak dagadva az egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.
- Mennydörgettét, anyó! Siket maga, vagy mi? - pattant fel az ügyvéd. - Én a régi
esernyőnyélről kérdezősködöm.
Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.
- Hiszen arról beszélek... szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt a szentem, kis
porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem tekintetes uram, hogy három égő üszköt
kell a gyerek ivóvizébe tenni és arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak
egyre nem használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szívem hasadt meg, ha
ránéztem, mert nagyon gyenge szívem van, azt a tisztelendő úr is elösmeri...
- Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!
- Ott tartok már, kérem alássan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet a szent esernyőre, s a
kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a
Matykónak, ebből a szent fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az
istenke katonája lesz a Matykó.
Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett volna, elkezdtek
folydogálni a könnyei - ezer szerencse, ha a palacsintatésztába nem esett belőlük.
- Adameczné! - kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. - Csak nem égette talán el az
esernyőnyelet?
Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.
- Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem égettem volna?
Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten futottak körbe a tányérok,
tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos
harmadik ördög, aki mindig rávigyorog a célnál: »Itt a semmi!«

8
Hogy t. i. szemtől jött a baja. A nép azt tartja, hogy az irigykedő rábámulás megigézi a gyermeket.127
De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik keze!
- Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el, fráter. Így akarta a végzet, punktum. Ezentúl
legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a magad erejének. Hidd meg, ez is ér
valamit.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:40:53, szerda
 
  ÖTÖDIK RÉSZ
A HARMADIK ÖRDÖG



A CZOBOR MÁRIA RÓZSÁJA, A FÖLDHASADÉK ÉS A VÉN KÖRTEFA

Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte, amit látott: a
kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő sűrűjében szép fehér kérgű nyírfák közül
kikandikáló kápolna. Veronka megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag
korcsmárost a zsiványok - szomorú özvegye kápolnát épített arra a helyre.
- Meglehet, örömében - tette hozzá Gyuri.
- Maga gonosz ember! - feddte meg Veronka.
A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel, hegyoldalakkal, smaragdzöld
tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok
kedvenc fája, a nyír van óriási többségben, éppen olyan melankolikus szőke a fák között, mint
azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina buja növényzete
ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek, a borjúpázsit már
elvirágzott, s elszáradottan beillatozza az egész erdőt. A növények társadalmában is van hát
olyan gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi változatosság ez
élettelen élők között! A kard alakú gladiolusnak viszont a föld alatt van a becses része, a
hagymája; aki megeszi, éjszakára megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az
egyszerű marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e, akire
gondol; nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem - csak a hófehér virágfogait kell kitépdelni
sorra, és vall a megmaradt utolsó.
Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen kölykök (némelyiket be
sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem a lelkéből lelkedzett saját magzatai,
jószántából termi, megneveli, ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló
teremtmények igényei szerint.
A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom madarak ivópohara, a
nagy bugájú hámfű pillangók hintája. Mert nyájas erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a
karantyú harangjában, madárfészket kereső gyerekeket kínál szamócával; szolgál kinek-kinek,
amint megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek bokrétát,
öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak sisakvirágot, ami gyilkos növény, híják is
népnyelven »farkasölő sisaknak«.
Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám magához való esze és
bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: »Hozzá ne
nyúljatok, gyerekek, az Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!«
A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame Kriszbay ugyan
örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot, váltig a zsiványokat várta, kik a
gazdag korcsmárost megölték.
- De hisz az nyolcvan év előtt volt, madame, azóta elhaltak.
- Hát a fiaik?109
Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát, s a nyitott oporci határ jött sovány
zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az ilyen, ahol karóra ülnek a petrencék.
6
Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporci határból megint egy erdő kezdődött, a
híres »Zelena Hruska«, mely körtealakban húzódik Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a
nagy cserfák között a zsiványok!
S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri. Amint szemben ült a
leánnyal, mindinkább megérlelődött benne az elhatározás, hogy feleségül veszi - az esernyő
végett. A leány igen csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter
tanácsolta, tehát megteszi, okvetlenül megkéri. Az ostoba babona, melyet ezelőtt annyira
szeretett gúnyolni, őt is behálózta, és helyet szorított magának az egészséges gondolatok
között. Érezte, hogy egy láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.
Mi az az erő? Hát bizonyosan a Szent Péter, aki álmában ráparancsolt.
De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen jó volna egy kis
romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt, zsiványok támadnák meg őket az erdőn, s
ő lelövöldözné a revolverével valamennyit, úgy venné vissza tőlük a Veronkát, aki aztán így
szólana elérzékenyülve: »Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm bezártáig.«
De így, minden előzmény nélkül, nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a szavak, melyeket
elméjében olyan szépen kifőzött. Kételyek fogták el: hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha
már van otthon valakije? Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki, s ha látta...
akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külső eseménynek kellene történnie, ami elősegítené
a dolgát.
De a zsiványok csak nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon, nincs itt kitől
lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.
Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon kastélyával a hegytetőn, mely
egy Czobornak volt egykor tulajdona, most a Koburg hercegeké. A korcsma előtt etetni
kellett; Veronka azt ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus őriz és
mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba még egészen úgy áll,
ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egypár szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerű
fegyvereket, különösen érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor
Katalinét, aki hétéves korában eltűnt otthonról.
Veronka a leányka iránt érdeklődött.
- És mi lett vele? - kérdé a korcsmárostól.
- Biz a szegény kisasszonyka még mai napig se került elő - sóhajtott a korcsmáros.
- Hát mikor történt az eltűnése?
- Úgy vagy háromszáz év előtt - felelte alattomos mosolygással, s aztán felkísérte vendégeit a
domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között, az elhagyott ősi fészekbe.
Az elmúlás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az orrát fintorgatta:
»milyen dohszag!« Veronka pedig lelkesült az emlékeken, s egy gyönyörű kinyílt rózsát
pillantott meg a félig rommá vált bástyafal alatt.

6
Rétszegény vidéken, ahol kevés széna terem, gondosan karóra rakják, hogy semmi el ne pusztuljon
belőle.110
- Jaj, de felséges virág!
A vén kapus arról is mondott legendát.
E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett, s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A
pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen, s most az minden évben egyetlen bimbót
fakaszt.
Gyuri visszamaradt, s félreintette a kapust.
- Szakítsa le nekem a rózsát.
- Ah, uram, mit gondol? Fölháborodnék a holt leány szelleme.
Kivette tárcáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az szó nélkül kihúzta kését, s
óvatosan levágta a rózsát.
- Hát mármost nem háborodik fel a szellem? - kérdé nevetve.
- Nem, mert az összeg feléért misét mondatok a plébánossal.
Mint valami kinccsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos diadalérzettel nyújtotta
át Veronkának.
- Itt a Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfűért, kisasszony.
Veronka hátratette a kezét és hűvösen mondta:
- Volt lelke leszakítani?
- Volt a maga kedvéért. Hát nem cserél?
- Nem. A világért se tűzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól loptam.
- Igazán nem fogadja el tőlem?
- Nem.
Elkeseredett erre Gyuri, és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé gurult a meredek
domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág-testvérei között csúszott alá az út porába.
Veronka szánakozva nézett a virág után, amíg csak láthatta.
- Hát illik az, amit tett? - korholta azután. - Vétett magának az a szegény rózsa valamit?
- Vétett - felelte az ügyvéd indulatosan.
- Ugyan mit? Megszúrta?
- Agyonszúrt. Valami olyat adott tudtomra, ami kellemetlen.
- Ugyan mit?
- Megsúgta a mai álmom folytatását.
- Oh, a kis fecsegő!
Kedves pajkosság csengett a hangjában, s nagy szemei nevetve tapadtak Gyurira.
- Kosarat kaptam volna.
Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely azúrkék színben tündökölt,
mialatt egész arcát meg tudta valahogy hosszabbítani sopánkodóra.111
- Oh, szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott hozzá). Kosarat
kapott volna álmában.
- Jó, jó, csak gúnyoljon is! - szólt az ügyvéd kiérezhető keserűséggel.
- És biztos ön abban, hogy csakugyan kosarat kapott volna?
- Igen, most már biztos vagyok - felelte szomorúan -, hiszen gyaníthatja, kit kértem meg.
- Én? - szólt elhalványodva, és a nevetése egyszerre elhalt. - Hogy én? - rebegte, de nem szólt
többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé, hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalog-
úton a madame után.
Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje, szabadon látszottak formás
lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép, szépen, ritmikusan csikorognak a pici topánok: füvek,
mezei virágok meghajlanak, meggyűrődnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén még
tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.
Egy gyík jött keresztbe, szép ruhájú, ezüstös páncélba volt öltözve. A kecskerágó bokorból
jött, és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe akart átsuhanni. De mi sors érte a kis
páncélos lovagot? Éppen arra ment egy haragos óriás (a besztercebányai híres ügyvéd) dúlvafúlva, »hadd pusztuljon minden állat«, a cipősarka élével egyet dobbantott és elszelte a kis gyík
derekát a fejétől.
Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a szegény gyíkot, de
semmit sem mert mondani, immár ő is félni kezdett a rettenetes Góliáttól, és csak magában
morogta, az igaz, hogy félig hallhatóan: »Hóhér«!
Mikor azonban leért a dombról és elvitte őt útja a kis rózsa mellett, mely ott hevert, megtépve
a kövektől, piszkosan a portól, amelyben meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit
gondolt magában, hirtelen lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfújta azzal a szép pici szájával,
aztán odatűzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nőtt volna.
Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliátra, hanem elfordította tőle a fejét, hogy ne
lásson arcába, és a Góliát most azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget
érzett a szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz forintért, ha a
gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez, de azt többé nem lehetett.
Lent a korcsma előtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az utasokat, akik be is
helyezkedtek, de valami sajátszerű zavar, nyomasztó hangulat nyűge alatt. Hallgatagon ültek
szemben, ha egyik a vidék balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek acélszürke
ormán volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen elkapták
egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz intézték a mondandókat, aki
lassankint szimatolni kezdte, hogy történt köztük valami. De mi? Ej, hát mi is történt? Hát
semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az ő fiatalos eszük kitágított, megszélesített,
mint egyszer az ördög Debrecenben a Hatvani professzor uram szűk celláját - hogy végre
belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár szóba is belefért minden, minden...
És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom valami gombostűje
esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban, s
íme csak kipottyant hajából a megkívánt szegfű, és odaesett magától a Gyuri ölébe.
Gyuri fölemelte, hogy visszaadja - Veronka a kezével intett, hogy csak hagyja.
- Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban megmaradni.112
Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen csodálatos, édes illata
van! Mitől lehet? A hajtól. S milyen illata lehet magának a hajnak a szegfű nélkül!
A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a Brána-hegy alatt. Hej, a
Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a kapu az udvart, azért is híják Bránának
(kapunak). A Brána nem akárki. Ő már mágnásféle a hegyek között - szép időben is kalapot
visel -, felhő ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedező vízerek és sziklák
üregéből kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina-rétre, melyen tüzesen
törtet keresztül füzeskerítésű, kavicsos fundusán egy nagy szöszke patak.
- Ez már a Bjela-Voda - magyarázza Veronka Kriszbaynénak. - A glogovai víz. Nem vagyunk
már messze!
Csak még egy erdőn kell keresztülmenni, aztán mindjárt ott lesz kis fehér házikóival Glogova,
a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergettyű a sziklát horzsolja.
Hátrafordult János nagy fejvakarással:
- Lőcs a király ebben a tartományban!
A lőcs. De a csézán nincs lőcs - tehát a csézával veszedelemben forognak. Mindezt ilyen kerülő
úton jelenti a gazdájának.
- Vigyázz, János, hogy fel ne dőljünk!
Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést mennek, néhol olyan mélyen
bevágott úton, hogy csak az ég látszik.
- Madárnak való pátria ez - mormogja János.
- Nem tetszik a vidék?
- Nagyon himlőhelyes a pofája - véli János -, nem házasodni való hely!
Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?
- Miért, János?
- Mert az előbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál szolgált előbb) azt szokta
mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: »Ne menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol
szúnyog nincs, jó levegő van és savanyú víz terem.«
De már erre Veronka is nevetni kezdett, nemcsak Gyuri.
- Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.
- Eszerint én örökös pártában maradjak? - panaszkodott Veronka tréfásan.
Kézzel-lábbal ellenkezett János.
- Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha...
Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendő szót kereste, de az isten úgy akarta, hogy
egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a percben belevágódtak a zökkenőnél valami
kiálló sziklacsúcsba, s nagyot roppanva, reccsenve lehasalt a kocsi előrésze.
- Tyű, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.
A nők megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta a tengelyt. Hát biz az eltört alaposan, éppen a
rúd balsó szárnya irányában.113
- Mit csináljunk mármost? - sopánkodott János. - Mondtam, hogy madárnak való ország, aki
nem jár se gyalog, se szekéren.
- Semmi az - felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó hangulatából, se egy
tengely, se száz tengely. - Add ide a fejszét! Te csak tartsd addig a lovakat, majd mindjárt
vágok én egy nyújtót a tengely alá.
Kurtanyelű balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a hölgyeket, hogy segít ő
mindjárt - csigavér az ilyen bajnak -, átugrott a garádon, végiggázolt a sűrű iszalaggal összegubáncozott bozóton a fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak.
Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi, aztán elvétve egyegy vén fa, mintha valami elszaladt erdő itt felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörösbarna agyag, kiégett abból a termő erő. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld testén a
var ez a glogovai hegy.
Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz túlságosan vékony -
ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott
árkot. Olyan messzire ért, hogy a kocsi eltűnt előle, csak a Veronka ernyője piroslott távolról,
mint egy királygomba.
Végre egy nyírfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nőtt magányosan. Husángnak már
nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között, szép növésű, sokat ígérő. Mindegy,
halál fia vagy, kis bakfis! Belevágta a baltáját.
De alig csattant egy-kettőt a balta, midőn felhangzott ez a szó: Reta! Reta! (Segítség!
Segítség!)
Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelről látszott jönni, de se közel, se
távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás
rekedten, tompán, mintha a föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból
kiált valaki.
Gyuri szaladni kezdett a hasadék mentén.
- Itt vagyok! kiáltozá. - Ki vagy? Mi baj van?
- Itt vagyok - szólott fel a mély hasadékból az előbbi hang -, segíts rajtam, ha keresztény lélek
vagy.
Gyuri lenézett a hasadékba, s egy kabátos alakot látott az alján guggolni, de csak keveset
láthatott az emberből, mert a laza talajnak egész a szélére lépni veszélyes lett volna.
- Ez nevezetes! Hogy jutott oda?
- Beestem tegnap este - nyöszörgött a kabátos ember.
- Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?
- Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely cserjében, kiszakad a
földből tövestül s minduntalan visszaesem.
- Teringette! Ön kutya állapotban van! És senki se ment azóta erre?
- Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midőn felhangzottak a
fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked, én istenem! Segítsen rajtam jó ember, aki ott fenn
van, akárki legyen is, meg fogom jutalmazni.
- Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon gondolkozom. Ha talán leeresztenék egy
hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?114
- Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt - felelte a mélyből a sok kiabálástól ércevesztett, elgyötört hangon.
- Ah, szegény ember! Várjon csak!
Eszébe jutottak az almák, amiket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.
- Halló! Vigyázzon! Egypár almát dobok le addig is, míg valamit kifőzök.
Sorba kiszedegette az almákat, és behajigálta a hasadékba. Egyszerre megijedt. Jaj, közte van a
Veronkáé is. Hátha megharagszik.
- Megtalálta?
- Meg. Köszönöm.
- Ne egye meg, kérem, azt a pirosat, mert nem az enyém.
- Nem fogom megenni.
- Ön, úgy látszik, a műveltebb osztályból való.
- A glogovai plébános vagyok.
Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános! Nem hallhatott volna
semmi csodálatosabbat a világon.
- Majd mindjárt segítek, tisztelendő úr, csak egy kicsit várjon.
Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a jobbról-balról emelkedő
terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított
mákfejnek a belső része. Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját,
rákiabált Jánosra:
- Szedd le gyorsan a hámot a lovakról, és hozd utánam, a lovakat pedig kösd valami fához!
János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. Sehogy se tudta eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépő
Gábor két medvét fogott egyszer a szekere elé az erdőn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?
Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott aztán a két hámot
összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva, s leeresztették a mélységbe.
- Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!
Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végső ereje megfeszítésével az így
meghosszabbított hámba, és bár most is omlott lába alatt a hasadék meredek fala, mégis
szerencsésen kikapaszkodott a föld felületére.
De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arcán a keservesen átélt éj dúlása, amihez
hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és
olvasóim), kik fiatalon láttuk utoljára, hiába keresnők szép, hamvas puha arcát, borostás képű
férfi volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; - hosszabb keresgélés kellett, míg
egy-egy ismerős vonást ragadott ki a szem. Csak egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e
sovány, komoly, igazi papi arcot mintegy beragyogta.
Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga előtt. Valóságos csoda itt
a glogovai erdő szélén.
- Ah, hogyan háláljam meg jóságát? - kiáltá ama bizonyos pátosszal, melyen rajta van a
prédikáló-szék szaga.115
Egypár lépést tett a vízér felé, hogy abban megmosakodjék, de lába megcsuklott, s éles
fájdalmat érzett derekában.
- Úgy tetszik, megütöttem magam esés közben, nemigen tudok menni.
- Támaszkodjék rám, kedves tisztelendő úr - biztatta Gyuri. - Szerencsére a kocsim nem
messze van. Te pedig, János, vágd ki addig nyújtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.
Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni, minduntalan megbotlott
a földből kimosott fagyökerekben, melyek keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán
névaláírása; - úgy látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdő. - Itt fent azonban az egykori
nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a kányafa, két nyomorult cserje, két
kis útonálló. Az egyiknek legalább szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a
lecsüngő fürtöket, de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen
járás közben.
A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett pihennie a papnak, volt elég
szék, elég fatönk az úton.
- Csak egyet mondjon meg, tisztelendő úr, hogyan került ide éjjel, egyedül?
Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelőnőért ment a távol fekvő vasúti állomáshoz.
Miután nem jöttek meg időre, nyugtalanság, türelmetlenség fogta el estefelé, s mint
akárhányszor tette, kisétált az erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb
aggodalommal kémlelve a dombokról az utat, s figyelve, amint beesteledett, nem hall-e távoli
kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott, hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik,
de szebbik útra, mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem a
húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így lesz. Azóta már régen
otthon vannak, míg ő itt aggodalmaskodik. Legjobb tehát menten visszatérni, s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge
bajba vitte, a sötétben valahogy félrelépett, és belezuhant a hasadékba.
- Szegény kis húgocskám - sóhajtott fel -, mennyit szenvedhet most miattam.
Gyuri mindenáron kedélyesre szerette volna fordítani a pap bús hangulatát.
- Ej, majd megvigasztalódik a kisasszony, jót állok érte, s a tisztelendő úr is kiheveri, ha egyet
alszik rá. Két-három nap múlva úgy fog föltűnni, higgye meg, mint egy mulatságos kaland.
- Mely azonban könnyen végződhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha önt nem küldi a
gondviselés.
- Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az úton, anélkül nem jöttem
volna e helyre.
A pap elérzékenyülve emelte tekintetét az égre.
- Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba foglalva. De, oh, én
háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.
- Wibra György.
- A besztercei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert egy derék emberrel
szoríthatok kezet, kit egész Beszterce magasztal, de százszor jobban örülnék most, ha egy
szegény vándordiák állna előttem az előkelő úr helyett, mint megmentőm, akit megjutalmazhatnék illő módon. De hogy rójam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna tőlem
semmit...116
Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasadozott.
- Kérdés! Tudja-e, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?
- Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.) Igazán? Nem tréfál
velem?
Az ügyvéd nem felelt mindjárt. Némán tettek egypár lépést föl a dombra egy villámhasított
vadkörtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.
- Hát igen - mondá aztán elfogódott, majdnem remegő hangon -, valamit szívesen elfogadnék.
- Csak, kérem, beszéljen tartózkodás nélkül!
- Eszembe jutott, hogy valamije van a kocsimon.
- Az ön kocsiján?
- Amiről ön nem tud, és amivel engem boldoggá tenne.
A pap mohón odanyújtotta mind a két kezét.
- Bármi legyen is a világon, ím, az öné.
Egy fél perc se kellett, ott voltak fenn a körtefánál.
- Amott áll ni, a kocsim!
A pap odanézett, egy piros napernyő szúrta meg a szemét legelőbb, alatta egy kis fekete
szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejjebb egy tündöklő arc. Minden olyan
ismerős volt előtte, az ernyő, a kalap, a margarétavirágok és az arc.
Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját megragadva:
- Istenem, az én Veronkám!
Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész előtt s kezeit esengve tette össze.
- Illetőleg az ön Veronkája - javította ki magát a pap jóságos hangon -, ha ő is úgy akarja.
Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról, s gyorsan felfutott hozzá,
vidám kiáltással:
- Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a kocsink, az eltört. Jaj, ha
láttad volna a lovainkat. De még mi minden nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.
A pap megölelte. Örült, hogy az ő bajáról nem tud semmit. (Milyen derék ember ez a Wibra,
hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)
- Jó, jó, kis szívecském, majd mindent elbeszélsz egymásután.
De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását Bábaszéken, a
Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragdfüggő elvesztését és megtalálását...
A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve szakítá félbe.
- Hát a becsületes megtalálónak adtál-e valamit?
Megütődött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergő rokka kerekébe beletesz
valaki egy dorongot.
- Nem, nem. Hogy gondolod ezt? - felelte gyanútlanul, zavartan. - Hiszen nem illik, de ő nem is
akart semmit.117
- Csodálom, mert tőlem már bekövetelte.
- Lehetetlen - hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) - És mit kér? - tette hozzá elfátyolozott hangon.
- Biz az sokat kér.
- Sokat? - dadogta elhalványodva.
- Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt - mondá ünnepélyesen. - És én már
oda is adtam neki!
Veronika lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arca kigyulladt, mint a fáklya, keble
lázasan emelkedett, orrcimpái mozogtak... Jaj, mindjárt eltörik a mécses!
- Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát, Veronka!
Gyuri is hozzálépett, csendes, bátortalan hangon kérte:
- Veronka kisasszony, esedezem, csak egy szót!
Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya lecsüngött szinte a földig
és némileg eltakarta.
- Jaj, úgy szégyenlem magamat - rebegte elhalón -, de úgy szégyenlem...
Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se - csak zokogásra fakadt hirtelen. Egy szélroham
jött most a Brána felől, megrázta derekasan a vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette
fejére, ruhájára a halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még
hozhatott.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:37:37, szerda
 
  AZ ÉJ TANÁCSOT ÁD



Míg ily bohókás apróságok foglalták el a fehérnépeket, s míg Klempa úr lepecsételt szakállal
aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat szebbeket, mint egy szendergő gibic), addig Wibra
György gondolatokba merülve virrasztott. Levetkőzött, lefeküdt, de nem aludt. Az ő levetkőzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen, mert az megbotránkoztató
jelenet a művelt emberi fogalmakban. Hogy miért? Hát tudom is én. Csúnya, tehát leírhatatlan.
A nő levetkőzésében poézis van; ha jól van írva, a női test finom, bolondító illatát érzi ki a
betűkből az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkőzése, pfuj, említeni se meré-
szelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad írni, de a nadrágnak »kimondhatatlan« a
neve is. És miért? Hát isten tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb
teremtmény a nőnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illőt és illetlent kigondolta, nagy szamár
volt.
De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hősünk nem aludott. Nem a gyomra volt megterhelve a
Mravucsánné ételeitől, hanem a lelke, agyveleje telt meg a mai nagy eseménnyel. Mint
alaktalan zűrzavar kóválygott a fejében a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt, mintha
néhány esztendőt élt volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné
padlásán kereste az esernyőt! Most végre megkerült. Gondviselésszerűen bukkant rá. Az isten
egy angyalra bízta.
Itt az esernyőről az »angyalra« siklott át az esze. Csinos kis jószág, meg kell adni. Egy csöppet
se kellemetlen, pedig ezek a többi kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek,
élettelenek, mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka helyes
kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit...
Visszaidézte eleitől fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát, mely rá nézve
kedvező volt, és újra meg újra átélvezte (csak még több méz volt benne most harmadszorra,
vagy negyedszerre), de amint ment, ment a színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt,
elejtett szót, meglágyult hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerű taglejtést (milyen édes
gyűjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is, és elcsüggedten, mintegy
erőszakkal áthajította magát az ábrándozás palánkján a színarany valóságba - az esernyőhöz.
Bizony szerencsésnek érezheti magát, s nem szükség tacskó leányzók éretlenségeit találgatni.
Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli majd a napjait, mint egy herceg, eljár télen át
Budapestre vagy a Riviérára, nyáron át Ostendébe, Monacóba, szóval nagy úr lesz, aki oda se
néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata ahhoz a fityfiritty
Veronkához.)
Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röpködtek előtte a szebbnélszebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdőben. Ő csak kergette őket, egyre kergette... Ej,
csak már virradna, hogy mehessen, mozoghasson.
A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levő asztalkán, megnézte, éppen éjfélt mutatott.
Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy
kakas kukorékolt, mintha mondaná: »Jól jár az órája, Wibra úr!« A »Megfagyott birká«-ból
idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember előénekelte keservesen a híres
tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva ilyenformán hangzik:
Nem juhász az, aki a mért húst kedveli,
Nem azé a birka, aki fölneveli.102
Gyuri szivarra gyújtott, s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a gondolatjának szép piros
szövetjét a visszájára fordítá.
Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyő is honnan került elő. Azaz, hogy még
meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sőt ha jól fölvesszük, nincs is valami sokkal
közelebb hozzá. Eddig attól tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a
szemétre, ahol megrothadt, s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most? Mindössze
megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos klenódium az esernyő, templomi
ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond ő a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy
»eljöttem az esernyőmért«? A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és akkor
szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a húgának; vagy ámító farizeus, és akkor nem bolond,
hogy hagyja magát leleplezni.
Künn szél mozdult, haragos dérrel-dúrral besüvített a rossz ablakú, rossz ajtajú kamrába,
ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A bútorok is mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a
Liskovina erdőség távoli zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit
Mravucsán említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával kellemetlenül incselkedett a szél, bebújt a dunyha alá, behunyta a szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni
vélte az akasztott embert, amint hajladozik ide-oda a fán, s vigyorogva bólingat feléje: »Bizony
kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.«
- Átkozott bonyodalom! - hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a hótiszta párnák
között, melyekről a tavaszi napfény meghatározhatatlan illata áradott ki (nem hiába voltak ma
a lészán kiterítve). - Mindegy - szőtte a gondolatait -, az esernyő mégiscsak az enyém. Hiszen
be lehet bizonyítani végső esetben a bíróság előtt is. Tanú rá Sztolarik, Münczné, a fiai, egész
Beszterce városa.
Itt egyszerre felkacagott keserűen:
»Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyő nem az enyém, a
Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyő tehát a Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De
lehet-e azzal is előállnom? Mondhatom-e a papnak: Főtisztelendő úr, az esernyő nyelében van
egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem ideadni, mert engem
illet...«
Gyuri most elkezdte sorba elemezni, mit tesz erre a pap.
Vagy hiszi a szent legendát az esernyőről és így szól: »Eredj a pokolba! Majd bolond Szent
Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekből.« Ha pedig csakugyan kísértetbe jön,
megnézi és benne találja a felnyitható nyélben, akkor azt mondja: »Ha mégis hozta, akkor
bizonyosan nekem hozta«, kiveszi az utalványt és ő maga értékesíti. Miért is adná Gyurinak?
Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?
Majd így okoskodék hősünk tovább:
»Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögről-végre mindent, anyámról, atyámról,
halálozási körülményeiről? Tegyük fel, elhiszi alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e
mindebből, hogy a kincs az enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e?
Hiszen a pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az utalványt kiveszi
szépen, s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elő, hogy az esernyőnyélben benne volt?«
A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében. Ilyen közel lenni az
örökségéhez, és mégis olyan mérhetetlen távolban tőle!103
...Fekete éjszaka, adj tanácsot!
És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy őtőle kért tanácsot. A tépelődők
és gondolkozók jó barátja ő.
Az arany-tanácsok közé lehetne írni: »Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már
nappal határoztál felőle.« Mert az embernek van éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a
jobbik esze, azt nem tudom.
Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verőfény szövi, mint egy takács, a maga
színeit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat fekete szárnyaiból egy-egy tollazatot. Festenek,
pepecselnek, nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj szebbnek
mutatja kedvesed alakját, mint aminő, ellenségedet erősebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet
kisebbnek. Nem szép eljárás tőle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelősséggel senkinek.
Vedd olyannak, amilyen, de ne mellőzd, jámbor tűnődő, amikor az igazságot keresed... Azaz
dehogy keresed te az igazságot - ha szembe jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam,
ne mellőzd az éjt, mikor a kivezető utat keresed.
Csak látszólagosan hallgatag ő. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha nem teheti
másképp, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba göngyölgeti kimeríthetetlen
leleményességgel, amit tanácsol.
Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a »Megfagyott birká«-nál. Gyuri nem hallott többé
csak lassú ritmikus zsongást - aztán úgy rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai
erdőben lepkéket fogdosnak Veronkával.
Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy öregember,
kunkorgós aranybottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a
nyakáról.
»Ön Wibra úr?« - kérdé az aggastyán.
»Igen, és ön?«
»Én Szent Péter vagyok.«
»Mi tetszik?«
»Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.«
»Az én javamra?«
»Értesültem, hogy nem juthat az esernyőjéhez, Gregorics barátom megkért, hogy segítsem ki.
Tehát szívesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az esernyőt nem én adtam a kisasszonynak.«
»Szép öntől, de itten se papírom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!«
»Az nem lehet, nincs annyi időm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok strázsát, mennem kell.«
»De hát akkor én mit csináljak? Miképp jussak az esernyőmhöz?«
Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy irdatlan nagy cserfánál mégis
megállt, és intett Gyurinak, hogy jöjjön közelebb.
Gyuri szót fogadott.
»Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát feleségül, s vele együtt
magáé lesz az esernyő.«
»Jöjjön! - mondá Gyuri és megfogta erősen a szent palástját. - Kérje meg a számomra!«104
Húzta, húzta Gyuri, de ebben a percben mintha valami erőszakos kéz megragadta volna
hátulról és rettentő erővel magával rántaná -, fölébredett.
Kopogás hangzott az ajtón.
- Szabad - morogta gépiesen, ködös fejjel.
A Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagy kosztrosan.
- Bejöttem a cipőkért.
Gyuri kitörölte szeméből az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár nevetett be.
Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte látni vélte a foszladozó
ködben a részletek halvány vonalait. Minden olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt
recsegett még a Szent Péter talpa alatt, s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: »Vegye el,
barátom, a Veronkát feleségül, és akkor magáé lesz az esernyő.«
- Különös egy álomlátás - tűnődött Gyuri -, és mennyi logika van benne. Biz ez magától is
eszembe juthatott volna.
...Ej, mintha bizony magától nem jutott volna eszébe! Az éj csak parancsolt: »Jöjj, álom, építs
neki összefüggő mesét abból az anyagból, ami benne forr.«
*
Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész Mravucsán-ház izgett-mozgott,
mint a népes köpű. Egyik köcsögöt vitt, másik szűrő szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál,
melyet az éjjeli szél kiszakított az ütközőjéből, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa, és segített
csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát, megemelinté nyalka strucctollas kalapját.
- Befogjak?
- Nem tudom még. Hollá, kisleány! Fölkeltek a kisasszonyék?
- Már reggeliznek is a kertben - felelte egy szarvastermetű fehércseléd, ki egy tepsit vitt forralt
tejjel. - Tessék erre jönni.
- Akkor hát befoghatsz, János.
Egy diófa alatt, nagy kerek kőasztal körül találta Gyuri valamennyiöket. Már a reggeli végén
voltak, csak még a madame rágcsálta a pirítós kenyereket.
Nagy nevetgéléssel fogadták. Veronka felkiáltott pajkosan:
- Itt jön a friss ember!
- De már a friss ember titulust nem hagyom - ellenveté Mravucsán -, az engem illet. Mert én le
se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A szegény Klempa még most is ott alszik a két
könyökén, az asztalon, a leragasztott szakállával.
- Szép is olyakat tenni! - pirongatta Mravucsánné.
- Jó reggelt! Jó reggelt! - Mindnyájan kezet fogtak Gyurival, Veronka is felállt, és csintalanul
hajladozott.
- Jó reggelt, friss ember! Jó reggelt. No, mit néz reám olyan nagyon?
- Nézem - mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit -, hogy... izé ...
mennyire megnőtt.
- Egy éj alatt?
- Tegnap még kisleány volt.105
- A maga szeme káprázott.
- Káprázik az ma is.
- Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?
A játszi, enyelgő hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta Gyurit, s kezdett is
bőbeszédű lenni, védte magát, tréfásan, széles jó kedéllyel.
- Elaludtam egy kicsit, sőt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is alszom. Bárcsak ne nyitott
volna be csak még öt percig.
- Ugyan? - szólt Mravucsánné. - Olyan szépet álmodott? Mit parancsol? Kávét vagy hideg
sültet?
- Kávét kérek.
- Hát nem mondja el, mit álmodott?
- Házasodtam álmomban. Illetőleg megakadt a dolog a leánykérésnél.
- Hogyan? Kosarat kapott? - kérdé Veronka, előretolva a kíváncsi fejecskéjét, melyet ma még
szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletűzött
pünkösdi szegfű.
- Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntő pillanatban költött fel a szolgáló.
- Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének - szólt Veronka átcsapva
a mesei stílusba. - Milyen kár, hogy most már nem tudhatjuk.
- Biztosítom, megtudja.
- Miképpen?
- Úgy, hogy megmondom.
- Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelről a másikra folytatásokban,
mint a regények az újságokban.
Gyuri megitta a kávéját, rágyújtott, és nagy füstfelhőből szólt ki titokzatos arccal, szemeit az
ég felé fordítva tréfásan:
- Vannak olyan álmok, majd meglássa. De hát maga hogy aludott?
No, csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen előadva a macska
históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este levetkőzni.
Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka irult-pirult, Mravucsán kacagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót fűzött hozzá, amint illő idősebb, tapasztaltabb
asszonyoknak:
- Nem jó, galambocskám, a jóból se a nagyon sok. A szeméremben is árt, ami túlontúl van az
elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura lesz, szívecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába, és maga fűzi ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell
esni.
- Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!
Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy picinyke gally beleakaszkodott a szoknya fodrába, s úgy megrántotta, hogy kiszakadt a ráncaiból.
No, lett ebből nagy eset! Hamar tűt, cérnát! Növelte még a zavart, hogy a Wibra kocsija
előállott. Két nyugtalan nyakú fekete ló, rézkulcsos hámmal. Hej! Csak jó mesterség a
prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen fogatot hazudott össze.)106
Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élő léleknek a háznál. Hamar kösd be, Anka, egy
szalvétába a sonkát, amit az útra főztem! Te pedig szaladj, Zsuzska, a kalácsért! De hátha
nincsen késök? Hozzatok hamar egy szarvasnyelű kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis
aszalt gyümölcsöt? Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát
egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.
- Ugyan, ugyan, néni - szabadkozott Veronka -, hiszen ebédre hazaérünk.
- Hátha előadja magát valami? Sohasem lehet tudni.
Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol előkerült, mint a karika - mialatt
Mravucsán mindenféleképpen kapacitálta őket, hogy maradjanak ebédre, vagy ha nem,
legalább még egy óráig. Utoljára már csak egy félórát könyörgött, biztatván őket, hogy
akkoráig okvetlenül fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.
Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a csinos kis csézára; a
hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva, úgyhogy a térdei máris odasúrlódtak a
Veronka lábacskáihoz... Nem tudom én, hogy lesz ez egész Glogováig.
- Glogovára megyünk - parancsolta Gyuri a kocsisnak.
János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki a kocsi a kapu
dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele tüdejéből kiabálva:
- Hó, hahó! Megálljanak!
A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj.
Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel valahol az éléskamrában; azokat a féltett
kincseit hozta a kötényében, s megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a
Gyuri kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi sercikát, a Veronka egye meg.
Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendő- és kalaplobogtatások közt, míg csak egy
kanyarodónál teljesen el nem tűnt a nyájas Mravucsán-porta összes népeivel, nagy diófájával,
füstölgő kéményével. Új és új képek bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utcai
életéből. A bolt előtt Münczné állt bodros, hófehér főkötőjében, s kedvesen bólingatott
tiszteletre méltó ősz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két egyenlő részre a csillogó
pápaszem. A kovácsműhely előtt nagyban kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A
vízzel leöntött izzó vasak sziszegtek, mint a kígyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem
adott áruikat háromszögletű nagy ládáikba. Lassankint rendre elmaradoztak a tulipános kapujú
házacskák gazdáik koszorúba írt névbetűivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendő zsidó
temetőre néznek, a liceumkerítés mellől, drum-brum, két pisztolylövés rezzenté meg a lovakat.
A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az ő újdonatúj kék ruhájában,
melyet a besztercei híres Kléner varrt; egyik kezében a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban
a tiszteletükre eldurrantott pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes
szélmalom ijesztő szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos lóherésre.
Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostűre tűzött óriás légy.
Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya kalászaikat, hanem álltak veszteg
a perzselő napsugarakkal elöntve, mozdulatlanul, egyenesen, mint a granátos katonák.
Köröskörül a mezőn mélységes csönd ült.
Csak a lovak patkói csattogtak a köveken; és a Liskovina erdőség olyanformán rémlett, hogy
amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük lomha, sehol nem végződő zöld testével, mintha
csendesen lélegzene.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:36:31, szerda
 
  NEGYEDIK RÉSZ
A BÁBASZÉKI INTELLIGENCIA



VACSORA MRAVUCSÁNÉKNÁL

Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus ruháival történt meg a
csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz
volt, mely a Golgotára lépegető férfi Jézus tagjait fedte.
Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a regényírók keze alatt
támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet, egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból
egész végekre.
De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely pedig kitűnő és
ízletes volt - s ha akadt elégedetlen, az csak madame Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a
fölséges báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:
- Jaj, harap odabent a torkomban valami!
Még kevésbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt, melyet megízlelvén,
egy csúf fintorral tette le a villáját:
- Mon Dieu, hiszen ez valami fölmetélt vizes ruha!
A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik: »Milyen gyalázat ez
nekem«, óbégatott, végre is előhordogatta neki a megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott, és amint lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.
Méltán, mert a helybeli lutheránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram, meg a kántor,
Klempa Teofil mulattatták az asztalnál, egyik balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így
szólt: »El kell jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit disztrahálni
fognak.« De ki is tettek magukért csupa »flanc«-ból, mindenik be akarván bizonyítani a
szenátorok előtt, hogy mennyire járatos a német finom társalgásban.
Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt is megtudta, hogy
tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember. Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a
papok? (Talán mégis jó országba jutott!)
A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens hosszúkás arca fényes,
hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész mellét befedte, azonfelül némi elmésség is
nyilvánult benne, de csak olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a
durva fatörzsből a mézga.
Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen, kár, hogy nem merte
magát egészen átadni a kacagási ingernek: mert a torkát még egyre reszelte az átkozott
paprika, vagy talán csak a szörnyű visszaemlékezés rá. Neki-nekivörösödött viaszksárga arca,
láthatólag igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség előhírnöke, még
dísztelen is.
- Ej, semmi az - biztatta Mravucsánné -, csak bátran, lelkem, köhögje ki magát! Kuc, kuc! a
köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.
Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye is volt, hogy
valamikor Münchenben is járt iskolába, s apró anekdotákat tudott elmondani az ottani életből,
ottani dialektusban, ami annyira tetszett a madame-nak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.89
Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas, ájtatosságot szimuláló
papok közé, s habár a híres bábaszéki tót mondás, melyet Klempa Teofil állított össze olyan
elmésen, hogy visszafelé olvasva is ugyanazon értelme van: »szedi na fare Rafanidesz« (ül a
parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen ellentéte volt a
»szedatus« embereknek, örökké járt és kalandozott. Egyszóval jó vére volt, és már az előbbi
eklézsiájából is (valahol Nógrád megyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia.
Mravucsánné tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó Mátyásné; buta
egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a főkurátor előtt a pappal való
viszonyát, és nem valami nagy szépség, mert Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:
- Bolond volt Rafanidesz ővele okvetetlenkedni. Csúnya asszonytól ne kérjen az ember csókot
és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.
Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: »Ha azonban valaki reám hivatkoznék, bizony
eltagadom.« Azért tehát én még arról sem állhatok jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné,
mert nem tudnám bebizonyítani.
De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe sodorta országunk iránt. Valóságos
szerencse, hogy tótul nem tudott, s nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet
Bábaszék többi meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos emberek,
de a maguk módja szerint. A szép Veronka nemegyszer mosolyodott el tréfáikon, mert ő még
nem hallotta, de a bennszülöttek már mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket: a
gazdag mészáros, Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján imígy
üríti fölemelt poharát önmagára: »Az isten éltesse feleségem urát«; a stuccer nótáriussegédnek
ama százszor hallott rébuszát, melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak,
lehúzván (állítólag vadászatban) megsebesült kisujjáról a sebóvó kesztyűujjat: »Miféle város
ez, kisasszony?« Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az Kisujjszállás. Egyébiránt a stuccer
nótáriussegédnek talán nem is fáj a kisujja és alkalmasint soha nem is fájt - csak azért hordja a
kesztyűujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.
Voltaképpen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen semmi nevezetes sem
történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán valami érdekes dolgokról beszélgetnek?
Dehogy. Ezer dib-dábság merül fel. Isten ments azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig
fognak e semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös bort, s
amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor felkiáltott:
- Hej, huj! keresztelő lesz komámasszony!
Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arccal kérdezte:
- Hogy tudhatják ebből a keresztelőt?
(Vagy nagy liba az a lányka, vagy már nagy színésznő.)
Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arca van, mint a Szűz Máriáé lehetett, rövid
ruhás lányka korában. Mind összenéztek. De szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky
Wladimirné. Ez a leleményes fejű asszony magyarázta meg:
- Hát úgy van az, kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta hozni, megjelenik
előlegesen láthatatlanul, és ő löki fel intő jelül a poharat.
Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetetlenül rázta meg a szép fejét, mely körül az
ártatlanság glóriája látszott lengeni.
- De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!90
Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné, s rendes szokása szerint az urát ajnározta,
bábusgatta egész este.
- Vakard le a kövéret a libacombról, Wladin!
Wladin bosszankodva ráncolja össze a homlokát s a sovány nyakán sebesen mozog ide-oda az
ádámcsutka, ami mindig annak a jele, hogy haragszik.
- De mikor azt szeretem a legjobban.
- Mindegy, Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!
Wladin engedelmesen távolítja el a kövér részeket.
- Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolózz be,
Wladin!
Az erdész begombolózik, és a teljesített kötelesség jóleső érzésével nyúl ismét a tál felé.
- Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég volt. Nem szükség
bikákkal álmodnod az éjjel.
Wladin engedelmesen leteszi a villát, és egy pohár vizet akar inni.
- Add ide előbb - kiált rá az asszonyság ijedten -, hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e?
Wladin átnyújtja a vizespoharat.
- Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locs-pocs nem jó a
gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány. Elég, elég, az isten szerelméért!
Szegény Wladimir! Mártírja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje áll ilyen soha meg nem
szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi házasodott, s azóta sem volt beteg soha, mégis
minden órán várja a katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel
maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat - és vége van. Érzi, mindenütt
érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik körülötte gyilkos szándékkal.
- Vigyázz, Wladin! A kutya bele talál harapni a lábadba!
Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott somfordálván a vendégek
lába közt, távolabb a macska bernyákol keservesen, mintha mondaná: »Adjatok nekem is abból
a sok ennivalóból.«
Az úgynevezett »amabilis confusio« kezd beállni. Mindenki beszél, mindenki másról, másfelé.
A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az akasztott ember esetéből származott
konfliktusra, Mravucsánné sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, valóságos keserűség ül
emiatt becsületes, egyszerű arcán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös bor, miután
madame Kriszbayt úgyis a pap tartja szóval, felkiált, magára akarván vonni a közfigyelmet:
- Uraim, szenátorok, egy töredelmes vallomást teszek.
- Halljuk! Miről!
- A kutyák öngyilkosságáról.
Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba kell hagyni a
csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!91
Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzációt kezd okozni, hogy a Klempa kántor
méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak, amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ
el: nem főbe, de hátgerincen lövi magát.
- A gyilkos én vagyok! - beszéli Klempa. - Úgy szoktam eljárni, hogy a megtöltött puska
csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a belsejébe; a künn maradt s felhúzott
ravaszra madzagot kötök, azzal megkerülöm a puska fogantyúját, s áthúzván a madzagot a
billentyű alatt, hasonlóképpen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag
legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a köpű belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire dörren a puska, bumm, s bekövetkezik a haláleset.
Homéri kacaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le a morált legelőbb.
- Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a szomjúság által
előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim!
A poharak összekoccannak, a vidám csengésbe egy hang vegyül:
- Ej, Wladin, Wladin!
Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a poharához nyúlt. Tőle
viszont nem jó néven veszi Mokry, a stuccer jegyzősegéd, hogy dacára az érdekfeszítő
témának, mellyel mulattatta, figyelmével örökké férjén csüng.
- Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is elég lehetett... Hát még
miért járt Besztercén, kedves Mokry?
- Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is hazahoztam a »kecskétül«, ami
most rajtam van.
Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki tudja, már hányadszor
ma este.
- Csinos ruha. Hogy vette?
- Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták...
- Hogy volt?
- Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal kellene ezt megnézni.
- Az ám, de vajon sokba került-e? - felelgette a lengyel menyecske szórakozottan.
- Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is, ott voltam, mikor
szabták. Valami különös játéka van a napsugarak mellett.
- Jó, jó, de az árát kérdezem.
Azonban nehéz volt Mokryt a maga vágányából kizökkenteni, mikor az ő új ruhájáról
beszélhetett.
- A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben szabott valamely udvari
szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám: »Ne sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet,
hogy a bőr is elbújhat előle.« Tapintsa meg csak, erdészné asszony!
- Puha, akár a selyem... Wladin fiacskám, jó volna, ha helyet cserélnél velem. Ott könnyen ér
léghuzam, mikor az ajtót nyitják. No, mit vágsz olyan dacos, fancsali arcot? Talán bizony
ellenkezni akarsz velem? Egy, kettő, három, ülj át, Wladin!92
A szeretet mártírja helyet cserél a feleségével, s most már Szliminszkyné a másik oldalra kerül,
a fiatal Wibra ügyvéd mellé, ki főleg Veronkával van elfoglalva. A bakfisnak is bezzeg, mintha
a nyelvét vágták volna fel, úgy elcsacsog a Gyurival. A híres okos ember, akiről azt mondják,
hogy Besztercebánya követe lesz valamikor, olyan feszült érdeklődéssel hallgatja, mintha egy
püspök beszélne, a világért sem venné le róla a szemét, csupán akkor egy pillanatra, ha
Veronka veti rá a magáét.
Halkan beszélgetnek, azt hinné az ember, hogy tudja isten, milyen főbenjáró dologról, pedig
merő bolondságokról foly a szó. Hogy mit szokott Veronka csinálni napközben? Hát olvas,
sétál. Ebből kisarjadzik a másik kérdés: mit olvas, hol sétál? Veronka elmondja a könyveket.
Azokat mind olvasta Gyuri is, s elkezdik felemlegetni a regények hőseit, mint közös ösmerő-
seiket: Elemért, a sast, Berend Ivánt, Ankerschmidt Erzsikét, Béldi Arankát. Bizony nagy
csacsi volt a Béldi Pál, hogy nem fogadta el a fejedelemséget.
- De hátha mégis jól tette, mert ha elfogadja, miből támad akkor az a szép regény?
Majd Glogova után kérdezősködik az ügyvéd, unalmas-e nagyon?
Veronka csodálkozva emeli rá sötétkék szemét:
- Hogy volna Glogova unalmas? (Mintha azt kérdezné valami tudatlan ember: Unalmas-e
Párizs?)
- Van-e Glogován erdő?
- De még milyen erdő van.
- Szokott-e maga kijárni?
- Szoktam bizony.
- És nem fél?
- Mitől?
- Hát tudja, az erdőknek vannak néha olyan lakói.
- Ah, a mi erdőnk lakói, ellenkezőleg, tőlem félnek.
- Ugyan? Magától is lehet félni?
- Mert én fogdosom őket.
- A zsiványokat?
- Ugyan menjen! Mindjárt a kezére ütök, ha ilyet mond.
- Üssön, no. Itt a kezem.
- Majd, ha még egyszer olyat mond. Én a lepkéket fogdosom az erdőben.
- S vannak szép lepkék? Diákkoromban nekem is volt gyűjteményem. Még most is van néhány
példány.
De már erre elfogta Veronkát is a dicsekvési vágy:
- Az én gyűjteményemet látná. Van abban már minden: gyászpalást, admirál, papmacska,
Apolló. Kár, hogy az Apollómnak el van hasadva az egyik szárnya.
- Hát Hébéje van-e?
- Van, pedig olyan nagy, mint a tenyerem.93
- Nagy is a maga tenyere? Mutassa!
Veronka kitette tenyerét az abroszra. Biz az csöppecske volt, de olyan finom fehér, mintha
valami rózsából lenne lehasítva egy szirom.
- Van egy öles a liliputiak országában! - jegyzé meg az ügyvéd enyelgő hangon, s fölkapván
egy gyufaszálat, csintalanul mérni kezdte vele a szélességét.
Mérés közben vigyázatlanul hozzáért a saját ujjaival, mire a bakfis összerezzent, visszahúzta
kezét, és a vér arcába szökött.
- Nagy hőség van - mondá fojtott hangon, a tenyerét kigyúlt arcához tapasztva. Mintha csak
azért rántotta volna vissza.
- Valóban átmelegedett a szoba - ragadta meg a szót Szliminszkyné. - Gombold ki a kabátodat,
Wladin!
Wladin fújt egyet és kigombolta a kabátját, Veronka pedig visszatért a lepkéihez.
- Valóságos sportom a lepkefogás. Olyan lehet az, mint mikor a férfiak a vadat űzik.
- Én is lelkesedem a lepkékért - bizonykodék Gyuri -, mert csak egyszer szeretnek.
- Ó, én másért szeretem őket...
- Csak talán nem azért, hogy bajuszuk van...
Veronka durcásan fordította el a fejét.
- Wibra úr, maga kiállhatatlan kezd lenni.
- Köszönöm a vallomást.
- Miféle vallomást?
- Azt, hogy kiállhatatlan kezdek lenni. Következésképp eddig nem voltam az.
- Ah, itt van ni! Ez az a bizonyos prókátori fogás. Olyasvalamit belemagyarázni valakinek a
szavaiba, amit nem mondott. Magával veszedelmes beszélni, tudja. Egy szót se szólok többet.
Gyuri könyörgésre tette össze kezeit.
- Nem teszem többet. Soha többet. Csak beszéljen.
- Komolyan érdeklik a lepék?
- Becsületemre mondom, az oroszlánok és tigrisek se érdekelnek e percben annyira.
- Lássa, a lepék olyan szépek, mint valami gyönyörűen felöltözött asszonyok. Milyen ízléses
összekeverése a színeknek! Én úgy nézem a szárnyaikat, mintha megannyi mintázott szövet
lenne. Vegyük például éppen a Hébét, a fekete-piros alsó szárnyai nem pompásan illenek-e a
sárga-kékes felsőkhöz? Éppen olyan fölséges összhang van a papmacska tarka-barkaságában,
amilyen ünnepélyes komor hangulat a gyászpalást kékpettyes, sárgaszegélyes barna toalettjén.
Higgye meg, hogy a híres párizsi Worth is eljöhetne az erdőre, a pillangóktól tanulni az
öltözködés művészetét.
- Lassabban, Wladin! - kiált fel e percben Szliminszkyné. - Hány tüdőd van? Helyi levelekre
elég háromkrajcáros márkát ragasztani.94
Szliminszky Wladimir ugyanis Fajka szenátorral bocsátkozott vitatkozásba, arról az aktuális
témáról, hogy mi lenne, ha az embereknél a hallás érzéke hiányoznék, s olyan hangosan
feleselének e felett, hogy a szerető hitves nem állhatta Wladin tüdejének ezt a fölösleges
pocsékolását rendreutasító szózat nélkül.
- Egymás mellett ülnek és mégis kiabálnak - zsörtölődék nagy fejcsóválással -, mintha tizenöt
krajcáros márkát ragasztanának helybeli levelekre. Ó, istenem, istenem, mikor lesz már egészen
okos az emberiség?
E percben fölemelkedett Konopka szenátor, és felköszönté a házigazdát, Bábaszék
»regenerátorát«, teljesen olyan vékony, reszelős hangon, aminő a Mravucsáné volt, szinte azt
lehetett volna hinni, ha valaki a szemét behunyja, hogy maga Mravucsán dicsőíti önmagát, ami
zajos derültséget okozott. Erre aztán felugrott Mravucsán, és visszaszállott a poharával
Konopkára, éppen azon mozdulatokkal, grimászokkal és szempislogásokkal, amint Konopka
szokott beszélni. Ezen is nagyot nevettek. Pedig ilyenformán csinálják ezt a királyok is, midőn
udvariasságból egymás ruhájában jelennek meg - de azokon senki sem mer nevetni. A tósztok
most nagy szaporaságban eredtek meg.
- Fölszabadítottad láncaikról a kutyákat - súgta Konopkának Fajka.
Mokry a háziasszonyt éltette, Mravucsán újból felállt, felesége és a maga nevében a vendégkoszorúért ivott, köszönetet mondván szíves megjelenésükért. Megjegyzé, hogy a meghívottak
közül csak az egy Münczné nem jöhetett, mert belejött estefelé lábába a köszvény, nem csoda,
sokat csütlött-botlott ma, vásár idején, a szegény öregasszony. Üríti poharát Bábaszék
távollevő zsidóasszonyáért.
Zajos, lelkes éljenzés támadt, melynek lecsillapultával Szliminszky Wladimir kiáltott fel:
- Most már én teszem le a garast!
- Wladin, ne beszélj! - intette a neje. - Ne beszélj! Árt a tüdődnek a hangos beszéd.
De Wladinnal nem lehetett most bírni. Mindenre képes az ember a papucs ereje alatt;
begombolózik, kigombolózik, nem eszik, nem iszik, de hogy valaki a benne levő tósztot el ne
mondja, akkora engedelmesség ismeretlen a magyarországi annálékban.
- Emelem poharamat, uraim, a legszebb virágszálra ebben a társaságban. Urunk, Jézus Krisztus
húgocskájára, az ártatlanság bárányára, kiért Isten csodát művelt, mondván a szolgájának:
»Eredj hamar, Péter, ne hagyd a kicsikét megázni.« Éljen sokáig Bélyi Veronka kisasszony!
Veronka piros lett, mint a bíbor, kivált mikor a vendégek felugráltak és odamentek rendre
kezet csókolni, némelyik le is térdelt előtte, a vallásos Mravucsánné pedig lehajolt a földig, s a
szoknyája szegélyét érinté ajkaival.
Gyuri először azt hitte a bolondos epithetonok hallatára, hogy az erdész őrült meg, de most az
egész társaságot látván megbolondulni, csodálkozással vegyes zavar s valami különös
kényelmetlenségi érzet lepte meg.
- Miféle csodatételről beszélt a kedves férje? - szólt Szliminszkynéhoz fordulva.
Szliminszkyné összecsapta a kezeit.
- Hogyan? Ön hát nem tudja? Igazán nem tudja? De hisz az lehetetlen. Megvan az már
nyomtatásban is tót versekben.
- Mi van meg nyomtatásban?95
- Hát az esernyő története... Wladin, nagyon kimelegedtél, olyan vagy, mint a rák, izzadsz is!
Ne adjam oda a legyezőmet?
- Miféle esernyőé? - sürgeté az ügyvéd türelmetlenül.
- No, az érdekes, hogy maga semmit se hallott erről. Hát az úgy történt, hogy mikor a szép
szomszédnéja kicsiny gyermek volt, egy kosárban künn felejtették valahol a paplak udvarán.
Testvérbátyja, a glogovai pap, bent imádkozott a templomban. Nagy vihar támadt és
felhőszakadás azalatt, a vékony dongájú gyermek bele is halt volna, tüdőgyulladást kap, vagy
mit tudom én, milyen baja eshetik, ha csoda nem lép közbe. Honnan jött, honnan nem jött, egy
ősz ember termett ott, mintha csak a mennyből pottyant isten küldöttje lenne, egy esernyőt
borított a lányka fölé.
- Az én esernyőmet - tört ki az ügyvédből önkéntelen.
- Mit?
- Semmit, semmit.
A vér sebesen nyargalt ereiben, szíve hangosan dobogott, kezeivel türelmetlenül kalimpált a
levegőben, elannyira, hogy ő is feldöntötte a poharát.
- Keresztelő! Még egy keresztelő! - ujjongtak vidáman szerte.
A bortócsa Szliminszkyné felé vette folyását.
- Gratulálok, erdészné asszony - ingerkedett tiszteletes Rafanidesz úr.
Szliminszkyné lesütötte a szemeit.
- Nem igaz - rebegte szégyenlősen. - Ugye, Wladin?
De az ügyvéd nem hagyta, hogy újonnan felmerült sületlenségek fölfalják az ő nagy témáját,
melyben dolgozott. Közelebb húzta székét a menyecskééhez.
- Hát aztán? - lihegte lázasan, izgatottan.
- Az ősz ember eltűnt, köd előtte, köd utána, nem maradt semmi nyoma. Akik egy percre
látták, fölismerték benne a nagy szakállú Szent Pétert.
- A Müncz zsidó volt.
- Mondott valamit?
Gyuri ajkaiba harapott, megrestellte magát, hogy ismét hangosan gondolkozott.
- Semmit, semmit. Folytassa, kérem.
- Nos, Szent Péter tehát eltűnt, de az esernyő megmaradt.
- És megvan? - kérdé mohón.
- De meg ám. Úgy őrzik azt a glogovai templomban, mint egy kincset.
- Hála istennek!
Nagy lélegzetet vett, mint akinek a szívéről mázsás teher esik le, gyöngyöző homlokát megtö-
rülte a zsebkendőjével. Megvan! - motyogta, s meredten nézett a levegőbe. Azt hitte, leszédül
a székről. Mindent tudott, s a nagy szerencse egyszerre összemorzsolta. Valami merevedést
érzett a nyakcsigáján és szorongást a szíve körül, lankasztó búgás támadt körülötte a
levegőben.
- És kié most az esernyő? A templomé? - tudakolta gépiesen.96
- Lehet még a magáé is - csintalankodék a menyecske. - Veronka magával viszi a férjéhez. Így
mondta nekem egyszer a glogovai tisztelendő úr. Az esernyő a húgomé, ha ugyan oda nem
ajándékozza férjhezmenetelekor a templomnak.
- Nem, nem - rázta fejét az ügyvéd, zavart tekintetét körüljártatva tétován, mintha nem lenne
teljes eszénél. - Nem engedem... Azaz, hogy mit beszélek. Igen, igen, miről is volt csak szó?
Borzasztó melegem van. Mindjárt megfúlok. Mravucsán úr kérem, nem lehetne egy kicsit
kinyitni az ablakot?
- Dehogynem.
Mravucsán az ablakhoz futott.
- Gombold be a kabátodat, Wladin!
Hűs tavaszéji levegő ömlött be az ablakon; egy pajkos széláram bolondjában egyszerre
eloltotta mind a két gyertyát.
- Szabad a csók! - kiáltá a kujon Klempa a nagy sötétségben.
Az ablakba egy orgonaág hajlott be a kertből, gazdag virágfürtjeitől szerelemre ingerlő illattal
telt meg a szoba, cserébe a kitóduló szivarfüstért.
Madame Kriszbay felsikoltott, hihetőleg a sötétségtől megijedve, de a selyma Klempa
igyekezett ez ártatlan körülményt felhasználni egy gonosz közbeszólásra:
- Becsületemre mondom, nem én voltam!
Rejtelmes vihogás támadt köröskörül. A sötétben különben is rejtelmesebbek az elnyomott
félkacajok. Szliminszykné ellenben demonstrálni akarván addig is, míg a gyertyákat meggyújtják, hogy ő fölüláll az ily bárdolatlan élceken, elfogulatlanul folytatá az esernyő történetét,
amivel egyszersmind azt is bizonyította, hogy beszél a szájával - tehát semmi másra nem
használja.
- Szép kis legenda ez, Wibra úr, tessék elhinni. Én nem vagyok hiszékeny asszony, azonfelül
lutheránusok is vagyunk (ámbár nem szokás bevallani), de ez mégis igen szép legenda. Az
esernyő igazi csodadolog. A betegek meggyógyulnak, ha alája lépnek; egy halott feltámadt,
akit az esernyő érintett. Hiába csóválja a fejét. Ez így van. Magam is ösmertem azt az embert,
még ma is él. S általában megfoghatatlan, mi minden történt ezzel az esernyővel. Már maga az,
hogy sok szerencsét és nagy gazdagságot hozott a glogovai paplakra.
Rémítő gyanú fogta el Gyurit. Amint újra meggyúltak a gyertyák nagy lobogással, látni
lehetett, hogy olyan sápadt az arca, mint egy halotté.
- Gazdag a pap? - kérdé halkan, kísértetiesen villogó szemekkel.
- Nagyon gazdag - felelte Szliminszkyné.
Még közelebb hajlott hozzá, s hirtelen megragadta a kezét görcsösen. Szliminszkyné nem
tudta, mire vegye. (Ha legalább előbb tette volna, értené - de most már égnek a gyertyák!)
- Ugye, talált valamit az esernyőben? - szólt lihegve, fojtott hangon.
Szliminszkyné negédesen vonogatta a csipkebetéten keresztül kicsillámló fehér vállát.
- Ej, ugyan mit lelhetne egy esernyőben? Nem katlan az vagy vasas láda. Hanem messze
vidékről odajárnak vagy tizennégy év óta a házasulandó párok az esernyő alatt egybekelni és
fizetnek gazdagon. Aztán amennyi vagyonos beteg és halott van a Bjela-Voda mentén, a97
Szitnyától egész Krivánig, azokat mind a glogovai pap gyóntatja halálos ágyukon és temeti
holtuk után az esernyőjével.
Veronka, kinek Mravucsánné mutogatta be a hímzett abroszait, meg a fölséges lenvásznát,
csak most kezdte észrevenni félfüllel, hogy a szomszédjai miről tárgyalnak.
- A mi esernyőnkről beszélnek? - kérdé elfogulatlanul, kedvesen, a széken himbálódzva.
Gyuri és Szliminszkyné összerezzentek.
- Igen, kisasszony - mondá az erdészné némi zavarral.
Gyuri gúnyosan mosolygott.
- Nos - kérdé Veronka -, ön, látom, nem is hiszi?
- Nem.
- Ah! - mondá a leányka egy szemrehányó tekintettel - és miért?
- Mert semmi ostobaságot se hiszek el és mert...
Itt nagy dolgot akart kikottyantani, de szavait úgyszólván elmetszette az a sértődés, megriadás,
mely a lányka egész valójában látszott. Összehúzta magát, mint a madár, ha egy tollát kitépik.
Csöndesen elfordította a fejét, és hallgatagon bámult a tányérjára, melyben a klenóci ostyepka
lehámozott haja zöldellett.
Gyuri is elnémult, pedig úgy csiklandozta, úgy ösztökélte valami, hogy ugorjék fel és kiáltsa ki:
»Gazdag vagyok, úr lettem, amaz esernyő nyelében vannak elrejtve a kincseim.« Különös az,
ha nagy szerencse éri az embert, hogy az első vágya (mert vágya még mindig marad, ha minden
vágya betelt is) a közlés; a harsonákat szeretné megfúvatni, heroldok kiáltsák ki a nagy esetet,
hallja az egész világ.
De ha ilyen az első érzés, a második már a kételyé, a legnagyobb szerencse mögött is ott
ólálkodik a barázdán egy árnyék, egy kellemetlen »hátha«. Gyuri is látott még ilyet.
- Hogy néz ki az a bizonyos esernyő, kisasszony?
Veronka elbiggyesztette ajkait, mintha nem tartaná érdemesnek ebben a tárgyban szóba állni a
kérdezővel.
- Biz az nem valami különös - szólt aztán vontatott hangon -, színehagyott piros kelme, mintha
ezer esztendős lenne, folt is van rajta, nem tudom, hány.
- Az alján köröskörül apró zöld virágok.
- Látta?
- Nem, csak kérdezem.
- Igen, virágok vannak az alján.
- Szabad megnézni?
- Természetesen. Megnézi?
- Hisz azért megyek Glogovára.
- Azért? Hogy értsem azt, ha nem hiszi az eredetét?
- Éppen azért, ha hinném, el nem mennék.
- Maga rossz ember. Pogány.98
Elhúzta kissé a székét Gyuri mellől, amitől az láthatólag megilletődött, elkomorodott.
- Megsértettem? - kérdé szelíden, bűnbánattal.
- Nem, csak megijesztett. - S gyönyörű ovál arca csalódást fejezett ki.
- Hát inkább mindent hiszek, csak ne féljen tőlem.
Veronka ajka körül mosoly suhant el.
- Vétek is volna nem hinni - vágott közbe Szliminszkyné. - Nem babona ez; megtörtént, bebizonyítható tények ezek. Aki nem hiszi, semmiben se hisz. Vagy igazak a Krisztus csodatételei, és akkor ez is igaz lehet, vagy...
De már nem fejezhette be, mert madame Kriszbay asztalt bontott, kijelentvén, hogy fáradt,
aludni megy, mire mindnyájan felállottak, s Mravucsánné elvezette őt is, Veronkát is az
udvarba nyíló két szobácskába.
Gyuri az ajtónál odasettenkedett Veronkához, aki őneki is jó éjt biccentett a fejével.
- Korán indulunk reggel? - kérdé.
Pajkos engedelmességgel hajtotta meg magát, féloldalt görbítve hófehér nyakát, mintha el
volna törve.
- Amint parancsolja, Tamás úr.
Gyuri elértette a »Tamás« szót, és tréfásan viszonzá:
- Minden attól függ, hogy meddig alusznak a szentek.
Veronka visszafordult a pitvarból, morcos arcot vágott, összeszorította a kis öklét, úgy
fenyegette meg vele parasztosan Gyurit.
- No, megálljon!
Gyuri szeme rajta veszett. Hiszen olyan szép volt, úgy illett az a fenyegető ököl a hamisnak.
Ezt csinálják meg utána a szentek, ha tudják!
Nemsokára hazaindultak Szliminszkyék is. (Mravucsán lámpásos embert rendelt nekik, mert
nem volt holdvilág.) Szliminszkyné beburkolta Wladint egy tavaszi felöltőbe, a fölé még egy
köpönyeget akasztott, nyakát gyapjas nagykendőbe csavarta, s miközben meghagyta neki,
hogy künn csak az orrán át vegyen lélegzetet, ráért Gyurival is csevegni.
- Valóban gyönyörű legenda az, engem legalább nagyon meghat.
- Ah, szegény legendák! - felelte Gyuri. - Ha ráfújna az ember egy-egy ilyen szép legendára és
lefújná róla az arany zománcot, a szent illatot, a titokzatosság füstjét, milyen furcsa, igénytelen
valóság maradna az alján.
- Hát nem kell ráfújni - mondá az asszony. - Gyűrd fel a köpenyed gallérját, Wladin!
Az ügyvéd elgondolkozott.
- Talán igaza van - dünnyögé elmerengő tekintettel.
Kisvártatva Gyuri is megkívánta az alvást, vagy a magányt, s kérte Mravucsánnét, jelöljön ki
neki fekvőhelyet.
- Hm, elment a mágnes - dohogta a jegyzősegéd.99
Alighogy betette maga után az ajtót, Kukucska mészáros vígan felkurjantott: »Elhullt a
férgese!« Levetette a kabátját, felgyűrte duhaj módon a lobogós ingét (egy tetovírozott
ökörfejet lehetett látni a meztelen balkarján), aztán hamiskásan odakacsintott Mravucsánnak.
Városbíró uram elérté a dolgot.
- Igaz, igaz - bizonyítgatta sugárzó arccal -, nem lehet anélkül lefeküdni, hogy az ember ne
tegyen próbát: szeretik-e még az asszonyok?
Ezzel kihúzott az almáriomból egy fiókot, a fiókból pedig kivett egy pakli kártyát.
A kártyából ugyan hiányzott a zöld alsó, de ez éppenséggel nem zavarta a bábaszéki
intelligenciát, már a múltkor is így játszották a preferáncot, az utolsónak kevesebb jutván egy
kártyával az osztásnál, mely azonban képzeletben mégis neki jutott, s mint szellemi kártya
szerepelt a játéknál. Ha zöld volt a híváson, az utolsó képzeletben adta az ütésre a zöld alsót,
mondván:
- Rajta van a szellemi alsó!
Némelykor ütött is vele, kivált, ha zöld volt a tromf.
Ma azonban, tekintettel a hiányzó kártyára, egy kis parázs ferbli kerekedett, mely jó éjfélutánig
eltartott. A szenátorok játsztak, a mészáros meg a tiszteletes úr. A segédjegyző a kvaterkákat
hordta, a pénztelen Klempa (mindenütt a kántor a legszegényebb) parlagon könyökölt hol itt,
hol ott, mert egyik helyről a másikra kergették azon a címen, hogy peches gibic, ami alapjában
igen lehangoló és elkeserítő titulus, de mégsem becsületsértés. Költözött, vándorolt a szegény
Klempa játékostól-játékoshoz, míg végre a mészáros és a tiszteletes úr közötti asztalcsücskön
lehajtá lankadt fejét és elaludt, hosszú tömött szakálla szolgálván állának vánkosául - de
egyszersmind kellemetlen jövőt teremtett számára, mert a gézengúz Kukucska Pál azt indítványozá széles kedvében (mikor egy nagy zsinórt behúzott), hogy a Klempa szakállát
pecsételjék le az asztalhoz. Fölséges lesz, ha majd fölriad, és nem ereszti az asztal.
Nosza, mohón kaptak a finom gondolaton, Mokry tartotta a gyertyát, Kukucska a viaszt
csöpögtette rá vagy három helyen a szakállára - maga Mravucsán pedig a pecsétgyűrűjével
odanyomta az asztalhoz. Hanem iszen lesz ebből nagy parádé!
Más, de szintén nem valami nagyon nevezetes epizódok is történtek. Madame Kriszbay, akit a
saját szobájába szállásolt Mravucsánné, nem mert befeküdni a dunyhatengerbe, attól félt, hogy
besüpped és megfullad. Mindenáron paplant kívánt. Mravucsánnénak nem volt, leleményes
angol ésszel azonban elhozta az ura nagy szőrű bőrbundáját és ráterítette a madame-ra, amitől
az úgy megijedt, hogy migrént kapott; egész éjjel tormát kellett a halántékára rakni.
Veronkának más kellemetlensége esett. Amint magára maradt a Mravucsán-ház legszebb
szobájában, bereteszelte belülről az ajtót, hogy senki se nézhessen be a kulcslyukon, egy
mantillát akasztott a kilincsre, befüggönyözte a kis ablakot, mely az udvarra nyílt, aztán
hozzáfogott a vetkőzéshez; kibontotta elöl mellénykéjét, egyik kapocs a másik után engedett,
mire engedelmeskedtek a halcsontok is, visszaadván a mell és a derék igaz formáit - százszor
szebbeket a sejtetteknél. Az utolsó kapocs is pattant, mely a felső szoknyát tartotta megszorítva a csípők felett, és erre a virágos, fodros rokolyácska kezdett alácsúszni - mintha a
rózsabimbóról lehasadozik az irigy zöld burkolatja.
Hullt, hullt a szoknyácska lefelé, súrolva vakító fehér alsószoknyáját. Már-már annak zsinórját
is meghúzta volna (mert az alsószoknya nem volt bekapcsolva, de felkötve), midőn rémülve
veszi észre, hogy két apró veres szem van rámeredve.100
Egy kis iromba cica jött ki az ágy alól, az nézte, de úgy nézte, olyan nagyon nézte, kíváncsian,
érdeklődéssel, mintha egy macskává elátkozott királyfi lenne.
Veronka ijedten kapott a széteresztett mellényéhez, hirtelen lehajlott s a másik kezével
felrántotta újra a lecsúszott szoknyát (melyből már éppen ki akart volna lépni), miközben majd
csengő, majd parancsoló hangon korholta, riasztotta a macskát.
- Mars, cica! Sicc, csúnya cica! Ne nézz ide, cica!
A bakfis szégyenkezett levetkőzni a macska előtt. Újra felöltözött egész rendesen, s próbálta a
macskát kikergetni, de az elbújt a bútorok mögé, felugrott a szekrények tetejére, hiába volt a
kergetődzés vele, nem lehetett a szobából kitudni.
Mravucsánné asszony figyelmes lett a zörejre, átszólt a szomszéd szobából:
- Mi baja, kisasszonykám?
- Nem tudom kikergetni a macskát, Mravucsán néni.
- Semmi az, szívecském, ha bent marad is; jó ártatlan állat.
- De mikor lát - felelte Veronka szorongva.
Eloltotta most a gyertyavilágot, sötétben akart vetkőzni, de a fránya macska megint kijött a
szoba közepére, és szemei még jobban villogtak a homályban.
- No, megállj, kíváncsi cudar, mindjárt kifogok én rajtad.
Barikádot csinált a székekből s e barikád mögött, mintha a várában lenne, amelybe nem lehet
belátni, az ágy szélére ülve, keresztbe rakta a lábacskáit, mindenekelőtt kifűzvén a cipellőit.
Kip-kop, koppant az egyik topán, amint lehúzta és a padlóra ejtette, kip-kop, a másik is
koppant.
No bizony, imponált is a macskának a székes vár! Tip-top, egyet ugrott kinyújtózott testtel, és
ott volt a slingelt abrosszal beterített mosdóasztalkán; tip-top, még egyet ugrott és ott volt a
Veronka ágyán; a vánkosa közepén. Hanem iszen nem jó közel jönni. Veronka se volt rest, egy
ügyes mozdulattal elfogta. Itt vagy most már, macska koma! Hamar csak, hol van egy kendő?
Majd adok én neked nézdelődni, mikor a lányok vetkőznek. Tudod-e, hogy az nem illik,
cicuska.
Talált egy vastag gyapotkendőt, bekötötte vele a macska fejét, kétrét a szeme táján: »most
lásson már maga, ha tud«, s így kezdte újra a vetkőződést.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:34:37, szerda
 
  A FÜLBEVALÓ



A Schramek-házzal átellenben, egy kicsit srét, a nyitott ablakú kocsmából nagy vásári vígság
zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből - a bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert
megvetvén a falusi kocsmák egyszerű borókakötegét, az arisztokratikusabb forgács-bokréta
lengedezett homlokzatáról. Messziről kihallatszott a pelsőci vályogos cigányok cincogása.
Kandi tót menyecskék, »békába« igazított hajjal, kacér főkötőikben, melyekből a fül irányában
egy-egy ingerkedő csipkekocka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a kenderszöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál, s a csiklandozóbb nótáknál táncra
perdülnek künn az utcán.
De a kíváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a dévaj ugrándozás,
mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város hajdúja közeleg, nyakában a nagy
dobot cipelve. Megáll és lélekszakadtából kezdi verni.
No, ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái vesztek el a legelőről?
Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért sem veszi ki szájából a pompásan égő
»zapekacskát«
5
, s különben is önérzetesebb férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.
Előbb tehát eldobolta a verset, s csak azután kiáltá stentori hangon, a verő pálcákkal gesztikulálva, ami következik:
»Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes megtalálónak, aki a városházára behozza, illő
jutalom biztosíttatik.«
Gyuri is megállt egy percre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt, s nevette, minő fogakat
csináltak maguknak a menyecskék és leányok.
- No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám - szólt az egyik.
- Arany tűt csináltatnék belőle a hajamba - mondá egy másik.
- Pislants rám, istenkém! - fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén, a harmadik.
- Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre - figyelmezteté a negyedik.
Hanem biz azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg, aki nem akarja. S ez
Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól
egy parányi zöld szem, akkora, mint egy borsó.
Lehajolt, fölvette, hát éppen a hirdetett arany fülbevaló volt a smaragdkővel. Hát ez is csak
bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből,
aki az utcán lődörög! De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja
vissza, hogy egy utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki visel ilyen finom
ékszert? Ej, akárki, ha már megtalálta, elviszi a városházára, abba bele nem törik a dereka,
úgyis tíz-húsz lépés ide.

5
Cserép-pipa, melyet a tótok megtöltve a parázsba kaparnak s egy darabig ott hagyva, kezdik csak
színi.76
Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a boltozatról imponálón, a
szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a
garádicsokon, és benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a szenátus,
egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.
Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező Liskovina erdő csősze jött
lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen, úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán - ímhát
mi történjék a holttesttel?
Éppen ebben főtt a szenátus feje most, s látszottak az összeráncolt homlokokon a nagy lelki
tusák.
Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az akasztott embert a
temetői bódéba, s egyúttal értesíteni a szolgabírót, tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási
orvossal, aki fel fogja boncolni, a helyszínén megjelenhessen.
Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon jártatta eszét. Ő -
úgymond - legokosabbnak tartaná nem szólni semmit, nem írni semmit, hanem elvonszolni
nagy titokban a halottat kétszáz lépésnyire onnan a »Kvaka« nevű nyírjesbe, amely már a
travniki határhoz tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!
Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta, s végre is elkezdett zsörtö-
lődni, hogy roppant fullasztó meleg van, s hogy köszvény hasogatja a kezét, hogy a szenátori
asztalnak mozog az egyik lába, nosza hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet.
Várta azalatt, hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a Galba-párt
ismét két részre szakadt. A szorosan vett galbaisták a holttest átcsempészését kívánták a
travniki határra. A mérsékeltebbek, Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba
mamelukjaitól, megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol felakasztotta
magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, - ők csak azt akarták kikerülni, hogy ne
vigyék keresztül az egész határon a temetőig, ami okvetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabírót
értesítenék az esetről, s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.
- Ostoba babonaság! - pattant föl Konopka.
- Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a nép mégis azt hiszi -
erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.
Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire templomi csönd
támadt.
- Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket, hogy ama szegény
hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember
kedvéért nem sújt ezer olyat, aki az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a
bűnöst ne érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!
Mravucsán föllélegzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag meghökkentették az egész
magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés percet, s mint egykor az ökörszem a sas szárnya
alatt, följebb próbált röpülni magánál a sasnál.
- Ami úgy van, az úgy van - ropogtatá a szavakat, helyre rángatván dókáján a félrecsúszott
vitézkötést -, s következésképp határozatilag kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés
nem lészen.
Felugrott erre Fajka uram, mint egy hörcsög.77
- Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város bebiztosít a
triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van,
mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül
biztosítják a vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a keresztülvitelben van.
De iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a Galba- és a Kozsehubapártiak fel voltak villanyozva.
- Milyen agyvelő - rikkantott fel Kozsehuba.
Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a boncolás - per associationem idearum -, és élénken
veté közbe:
- Minek azt az embert felboncolni? Úgyis tudjuk, ki. Kutya legyek, ha nem a biztosítótársaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a
lakosságot a biztosításba. Hiszen olyan világos, mint a nap.
- Bolond kend, Galba! - zúdult fel Konopka indulatosan.
Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak, s ahogy Fiala hajdú szokta
mondani, fölforrtak a város bögréi, minden szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a
fölösleges habot leszedje.
De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta a fejét, szinte eltűnt, mint a
felkorbácsolt hullámok közt a boly, tanácstalanul harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit
mondjon most, mikor egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri... Hiába, a hatalmasok
tekintélye fölött a gondviselés őrködik!
Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart Müncznénél venni,
hirtelen kirúgta maga alól a széket, s rohant feléje sebbel-lobbal, hadd higgyék a szenátorok,
mintha valami roppant sürgős és fontos dolga lenne az érkezővel.
- Ah, uram - szólt mohón -, ön engem keres?
- Ha ön a polgármester.
- Természetesen, oh, természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester Bábaszéken, mint
Mravucsán?)
- Egy fülbevaló végett doboltak.
- Igen, igen, doboltak.
- Megtaláltam a fülbevalót, itt van.
A polgármester arca a megelégedéstől sugárzott.
- No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem alatt még nem
veszett el fülbevaló, csak ez, és ez is megkerült. Ezt nevezem én hatósági rendnek.
Aztán a szenátorok felé fordult:
- Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló. Ilyesmit Budapesten se
produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.
Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanús mohósággal kezdte marasztalni.
- De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom van ígérve.
- Nem tartok rá igényt.78
- Ó, még mit? (Rosszallón csóválta a fejét.) Ne tessék, kérem, ilyet mondani! Nem tudom,
melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem áll vala pedig minden édesség aranyból
és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta
el azt az ördögnek, amiről nem tudott, és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van így.
- Igaz, megsajnálta - felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott a népmese -, de itt
bajosan foroghat fenn ilyen eset.
- Ön nem is álmodja talán, kié a fülbevaló.
- Ugyan kié?
- A glogovai pap húgáé.
Gyuri úr gúnyosan biggyesztette el a száját.
- No, no, ne okoskodjék, csak jöjjön be egy percre, nem bánja meg.
- Hova menjek be?
- Ide a mellékszobába.
A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg eldől az akasztott ember
jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba, s magával vonszolta.
- De uram, nekem dolgom van.
- Mindegy, be kell jönnie.
S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga előtt.
- Kisasszony - kiáltá be a fiatalember háta mögül -, itt hozom a fülbevalóját!
Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő helyzetben hideg
borogatásokat rakott a díványon fekvő idősebb nőnek a váll-lapockájára.
Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan zavar és gyámoltalanság vett rajta erőt, mint
akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a
díványon, a sérült jobb válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt, s látni
lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.
Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját állta. »Ohó, hó! Nem
harapják le az orrát!«
A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arca csak egy pillanatra csillant meg üde szépsé-
gében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a sebesültre, s a másik percben már felugrott térdelő
helyzetéből.
Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tűnt fel Gyurinak, mintha egy meghajlott
liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.
- Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.
Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be a polgármester
zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé, s aztán egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a
becsületes megtaláló előtt, egy igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.
- Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már keresztet is vetettem
rá.79
S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni, mintha valami láthatatlan
piciny harangnak lenne a látható nyelve, és a féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak
megfelelőleg lóbázta. Igazi nagy gyerek volt még - csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.
Gyuri érezte, hogy most szólnia kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde gyermekhanghoz nem
talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta. S azonfelül valami sajátságos édes illat
terjengett a »kancelláriában« (ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki
nagyzással), mely elbódította.
Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy az a láthatatlan kis
harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?
Valóságosan kínos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet okozta.
Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s megtörte a csendet.
- Ó, istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért... hogy is mondjam csak...
Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején ruganyossá válik egy
pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerűleg a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.
- Én dr. Wibra György vagyok, Besztercéről.
A bakfis örömmel csapta össze a kezecskéit.
- Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A szegény madame...
Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatóspapíros, fölszíja a téntát, egyszerre elnyelte a
beállott zavart.
Gyuri elmosolyodott.
- Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak ügyvéd.
A bakfis elszontyolodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál élénkebb lett Mravucsán:
- Mit mond? Hogy ön a Wibra, a híres fiatal Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe
is, most már értem. (Mravucsán a homlokára ütött.) A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben
kutat. Mindjárt eszembe juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska
holmit ok nélkül. - Ej no, az Isten hajította ide, mert éppen olyan bonyodalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá. Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen,
hogy éppen a leghíresebb ügyvéd találja meg a fülbevalóját.
Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen csinos, milyen uras,
szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy majdnem megkínálta már az öt forinttal,
amennyit Mravucsán tanácsolt jutalmul adni az esetleges megtalálónak.
Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek, s bizonyos aggodalommal jártatta végig
tekintetét a rendetlen kancellárián, ahol szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok,
zálogba leszedett ködmönök, halinák, üres poharak és palackok, mivelhogy szenátor uraimék
minden per után áldomásadásra is ítélik a feleket, s ebben a szobában isszák meg - mert úgy
kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság után új igazságot kell ismét magukba
szedniök, ami pedig tudvalevőleg a borban van. A kancellária kinézése igazán lehangolta volna
e percben a polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró Radvánszky. Ez
mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta,
hogy bárcsak megelevenülne őméltósága, és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.
De miután őméltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély érzelmeinek kifejezést:80
- Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen társaságot tisztelhetek a
kancelláriámban. Forgós adta, ez már valami, a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik
kisasszony...
- Ugyan, Mravucsán bácsi! - kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arca a szégyenkezéstől, mint
a fáklya.
- No, no - kérlelte Mravucsán -, ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni, kicsikém, ha az ember
szép. Én is szép voltam, de sohase szégyelltem ezért magamat. S végre is a szép arc nagy
segítsége a fehérszemélynek. Igaz-e, ügyvéd úr?
- Nagy szerencse - felelte Gyuri felrezzenve, szinte gépiesen.
Mravucsán a fejét rázta:
- Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen lehet szerencsétlenség
és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy most is történt, hogy a mai szerencsétlen
kimenetelű eset nélkül nem lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.
- Hogyan? - kérdi Gyuri - valami szerencsétlenség történt?
Veronka akart felelni, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte: - Történt, történt, de lassanlassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy
egy darabig kék lesz, de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat... és végül a kocsi is
meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.
- Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a piacon...
- A mi kocsink volt - mondá Veronka -, a téglaégetőnél megbokrosodtak a lovak, a kocsis
kezéből kiesett a gyeplő, és mikor utána próbált hajolni, maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán
leugrottunk nagy rémületünkben, nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte
magát; istenem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?
Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szúrós, sárga szemeit, s mindjárt az
első, amit a világból megpillantott, a Veronka rendetlenségbe esett frizurája volt.
- Igazítsa meg a fejét - figyelmezteté franciául, aztán nyögött egyet-kettőt, és újra bezárultak a
szempillái.
Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik fonat.
- Jaj, a hajam! - sikoltott fel kislányosan, s mind a két kezét odatapasztá, majd egész
halványfehérré válva dadogta: - A hajtűim is kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló.
Istenem, mit csináljak?
- Eressze le a másik fonatot is - javasolta Mravucsán. - Úgy ni! Isten úgy segéljen, szebb így.
Hát nem igaz, ügyvéd úr?
- Szebb, szebb - veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté tekintetét a két
sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a madonnaarc körül kezdődék, s egész le, az
ezervirágú fodros szoknyácska aljáig lógott le.
Ez hát a glogovai pap húga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így képzelte ő a paphúgokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás húgok ezek, akik idők jártával hasonlítani
kezdenek a plébánosaikhoz; pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parókiákon
szépség.
Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.81
- Képzelem, nagyon megijedt.
- Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek már félni. A
testvérem kétségbe lesz esve.
- A pap?
- Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, odalesz, hogy nem jöttünk haza, pedig nem tudom,
hogyan és mikor mehetünk.
- No bizony - szólt közbe biztatólag Mravucsán -, a lovak megvannak, kocsit pedig majd
szerzünk kölcsön.
Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs szemkápráztatón
hánykolódott, suhogott a válla körül.
- Én azokon a lovakon? Soha.
- Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen azokban állandó
karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott van az a hóbortos szélmalom, mert
istenem, egy városban mindennek lennie kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem
akarja is Fajka szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam, mert
mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a szelet, az őröljön.
Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű felföldi lovak és még sohasem láttak olyan
óriás szárnyú állatot forogni a levegőben. No hát, megijedtek és megbolondultak. Nem lehet
azt tőlük rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen hazaviszik a
kisasszonykát, mint a parancsolat.
- Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek voltak! Ha látta volna!
Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én magam gyalog is útra kelnék, de a szegény
madame Kriszbay...
- No, csak az volna szép - szörnyülködött Mravucsán -, hogy gyalog eresszem el az én
legkedvesebb papomnak az ő húgocskáját azzal az ő piskóta lábacskáival. Uj huh! Az lenne
csak! Hogy ballagna a mi kis szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az everlasting
topánkában. Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: »No, ugyan komisz ember a
Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba fürösztöttem, hogy mégis
így világnak ereszti a kedves kincsemet.« No, csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon
vinném el a kisasszonyt a glogovai parókiáig.
Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata támadt, hogyha
csakugyan nem lenne a világon semmi jármű, és valójában háton kellene hazavinni a kisleányt,
elbírná-e azt Mravucsán, s nem úgy fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen
Mravucsán már törődött, idősb ember...
S kíváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a vállait, a mellkasát -
mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.
Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta, s mosolyogva vette észre, hogy ez szinte
kellemesen érinti.
El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki, s milyen
messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.
- Úgy, úgy, édes lelkem - igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni a leányt -, csak
pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy
jobb volnának más lovak. De mit csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat,82
csak ökröt, magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem való a
ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör - lépeget. Itt nem lehet parádézni, galoppozni,
ficánkolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék. Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt
elkedvetlenedik, látván a cirkumstanciákat, a Herkópáternek se nő meg, mintha mondaná:
»Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.« Ami itt ló van is, nem sokkal nagyobb a
macskánál, úgyhogy förtelem ránézni.
Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak fajtáját a sárga földig, ha
közbe nem szól Gyuri:
- De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony, és igen szívesen viszem magokat haza.
- Megtenné? - kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. - Tudtam, hogy gavallér! De hát miért nem
szólt előbb, az isten szerelméért?
- Mert nem hagyott szóhoz jutni.
- Az igaz, az igaz - nevetett Mravucsán kedélyesen. - Eszerint elviszi?
- Természetesen; még ha nem készülnék is éppen Glogovára.
- Oda megy? - kérdé Veronka meglepetve.
- Igen.
Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkodva, aztán egyszerre megfenyegette a két
ujjával gyerekesen.
- De ne csaljon meg.
Gyurinak roppant tetszett ez a mozdulat, elmosolyodott tőle.
- Szavamra mondom, Glogovára szándékozom. Hát velem jönnek?
Veronka vidáman bólintott a fejével, és már-már szedegette a tenyereit, hogy tapsolni fog
örömében -, mikor a madame egyszerre megmozdult a fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.
- Jaj istenem, a madame! - szeppent meg Veronka. - El is felejtettem, hogy talán nem is lehet
önnel menni.
- Miért ne? - mondá az ügyvéd egyszerűen. - A kocsi elég kényelmes, jól felférünk.
- Igen ám, csakhogy szabad-e?
- Hazajönnie? Ki tiltaná meg?
- Hát ön nem tudja?
- Ki? - kérdé Gyuri csodálkozva.
- Az illemszabályok - felelt félénken. (Gyuri felkacagott. Ó, a kis buta!)
- Igen, igen - bizonykodott hevesen, neheztelve, hogy kinevetik, mert Mravucsán is vigyorgott.
- Az illemszabályok azt mondják: »Egy idegen férfi karját nem szabad elfogadni.«
- De a kocsi nem kar - pattant fel Mravucsán. - Hogy volna a kocsi kar! Akkor mindjárt két
kocsim volna magamnak is. Ej szívecském, hagyjuk azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat, nem a francia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi
nem kar, punktum.
- Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.
- Hát tessék vele beszélni!83
Veronka újból odaguggolt a díványhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy darabig, s úgy
tetszik az eredményből, meg egyes francia szavakból, amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy
madame Kriszbay osztotta a Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar, s aki már be van mutatva,
nem idegen, ennélfogva - úgy vélte madame Kriszbay - el kell fogadni a fiatalember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A szép Montmorency Blankát egyszer
tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az ágyból Pivardière marquis, s nem dőlt össze még csak a
Notre-Dame tornya sem emiatt.
Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál, ha nagy tétje áll egy
kártyán, míg végre megfordult Veronka.
- Köszönettel fogadjuk el a kocsit - szólt mosolyogva, gondolván magában, hogy bizonyosan
azt tette volna ebben az esetben Montmorency Blanka is.
Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű mehetnékje.
- Sietek a kocsiért - mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját állta.
- Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo, mert ha a
kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen kocsira ültetni, de nem is lehet,
míg egy kicsit ki nem piheni az ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a
daganatot egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro secundo
azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro tertio, mert mindjárt
beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hova mennének az éjszakába?
Valóban, a nap már lecsúszott az acélkékes zólyomi hegyek mögé. Az ablak előtti lucfenyők
óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére
átellenben, hol egy sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátlik közt.
Mindamellett riposztírozni kezdett az ügyvéd (hiszen mesterségéhez tartozik).
- Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a madame-nak mindegy, akár
az ágyban nyögni, akár a kocsin.
- De sötét is lesz - ellenveté Mravucsán -, s rossz, hegyszakadékos helyeken visz az út
Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot oda nem parancsolhatom a mennyboltra.
- Ej, nem is kell; lámpások vannak a kocsimon.
Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi egy-egy nyomatékos
argumentuma szerint - míg végre Mravucsán odazúdított egy hatmázsás érvet.
- Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy fán. Majd meglátják, mikor
az erdőn keresztülmennek.
Erre aztán egész testében megborzongott a kis bakfis.
- Jaj, én a világért se megyek keresztül éjjel azon az erdőn.
Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta fejét (egy verőfényes mosoly
volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést
Konopkára (nem adta egy vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér,
azon melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy szívesen látja
őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a nevezetes vendégek ellátására,
útközben a lépcsőkön megpillantván Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért,
mely a Münczné boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.84
Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves asszonyka volt, széles,
mosolygó arcáról szelídség és jószívűség sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes
ruházatját viselte, rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténnyel elöl; a fején is fodros
fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.
Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű nyájas világban szokás.
- Ó, istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi vendégeink lesznek.
Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel
álmomban. Ehol ni, beteljesedett. No, csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd
én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a legfőbbet, amit
legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám,
el sem képzeltem volna, hogy olyan szép. Oh, Szűzanyám, Szűzanyám! Most már értem Mária
miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos arca meg ne ázzék.
Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a vállát. No, van énnekem olyan füvem,
amit ráteszünk, csak tessék jönni. Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát
mikor én egyszer feldőltem, pedig a Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, egy hegyszakadékba
gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is
mindig érzem. Megesik ilyesmi az útonjárón. Fáj-e nagyon?
- Az asszonyság nem tud tótul - mondá Veronka -, se magyarul.
- Szent isten! - csapta össze kezeit Mravucsánné. - Olyan idős és még magyarul se tud? Hát
hogy lehet az?
Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő hozzá társalkodó-
nőnek, s még eddig sohasem volt Magyarországon, egy francia katonatisztnek az özvegye
(Mravucsánné a világért sem hagyott volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt
kapták a levelét Glogovára, hogy jön, s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.
- Oh, úgy? Hát ez az izé... (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de gyorsan a szájára
ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés!
Mármost aztán mit csináljak én vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez
szép mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a fiatalúr is.
- Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom is - felelte Gyuri.
Nagynehezen felcihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a ruhadarabokat újra
ráerőszakolták, a Gyurit előre kikergették a folyosóra, hogy ne lássa, mert Kriszbayné
asszonyság szemérmes volt; a nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.
- A ládáért majd elküldjük a szolgálót.
Azután karonfogta a madame-ot, hogy őrá támaszkodjék, úgy vezette le valahogy nagy kínnal
a lépcsőkön.
A madame franciával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott valamit, míg
Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elöl menő fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki
úgy nézett ki borzas frizurájával, mint egy beteg kakadu.
- Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszonyság.
Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt otthon vagyunk. Majd meglássa,
asszonyság, milyen szép ágyat bontok magának éjszakára. Csupa pöhely minden vánkosa.
Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért. Némely asszony csak azért
beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.85
- Fáj, ugye? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa zúzódásoknál úgy szokott.
Bizony, még két hét múlva is megérzi. Hanem szó, ami szó - mondá jelentőségteljes pillantással
az elöl menőkre mutatva -, gyönyörű pár lesz belőlük.
Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó ablakaival, de még
közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely
miatt a korcsma felé kellett kerülni. De a pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta
azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a városka lúdjai, itt hemperegtek a széleken az
apró malacok, és végül innen merítették a vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is
említem, hogy a városka összes békái is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a
lakosságnak.
Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt, s mikor egyszer a
megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában figyelmeztette az elöljáróságot, hogy a
városház előtti mélyedést fel kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.
A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné vendégeinek, a korcsma
felé tartva, melyet a »Megfagyott birká«-hoz címeztek egymás közt az idegenek, célzással
Bábaszék éghajlati viszonyaira. A »Megfagyott birká«-nál még most is szólt a zene, a
vendégek már be se fértek, egypár turóci »safranyik« künn itta állva a pálinkát, míg egy
zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz, és hármasával hozatta a borospalackokat.
Derekasan el volt már ázva, s hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető
szemekkel sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva a gazdáját, a
borókából font állás alatt.
- Még azt mondja a szomszédom - filozofált a talyigás -, hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne
volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám,
mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy
mért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a múltkor se bírta kihúzni a
talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyúba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e,
vagy nem?
Felkelt tántorogva, és mindenáron követelte a turóci safranyikoktól, hogy nyilatkozzanak:
szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?
Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a
szimatja az ember felé viszi, nekirontott a Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:
- Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?
Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag közel hozta az
ájuláshoz.
- Szent Isten! - nyögte elhaló hangon - milyen országba jutottam!
Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.
- Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom - mondá -, de hogy te magad részeg disznó vagy, azt
látom!
S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve folytatván hanyatt fekve a
tűnődést:
- Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is
olyan darabot lát az útból, mint kettővel.86
Csakhamar feltápászkodék, és a részeg emberek öntudatlan következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén, hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván
ügyetlenül egész térdéig, amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A »safranyikok«, akik
utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: »Hogy a pokolba tud úgy szaladni ilyen
lábakon!«
Még jobban csodálkozék az elöl menő Veronka, aki Gyurival beszélgetve semmit sem vett
észre a zólyomi talyigás ízetlenkedéseiből, s nem tudta mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen
fürge futamodásban.
- Madame, madame, mi lelte?
Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban legott visszahőkölt
egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas komondortól megrémülve, kik hangos ugatással
fogadták a kapuban.
Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a vendégváró Mravucsán;
így aztán az ő karjaiban ájult el.
A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan, bamba arccal, sohasem
látott még elájult asszonyt, hallott valami olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de
vízért nem mehetett, gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is
fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kívántatnék, s madame Kriszbay csupa
csontokból állott.
Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik csakhamar eszméletre
hozták a szegény, ideges teremtést.
- Ah - sóhajtá újra és újra -, milyen tartományba jutottam!
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:33:22, szerda
 
  A SZÁLAK GLOGOVÁRA VEZETNEK



Verőfényes tavaszi délutánon könnyű kocsi állt meg Müncz Jónásné boltja előtt, s egy fiatal úr
ugrott le a kocsiról - aki, mint már tudjuk, nem más, mint a mi Wibra Györgyünk.
Rozáli ifiasszony, aki éppen künn beszélgetett Mravucsán polgármesterrel és Galba szenátorral, kíváncsian kérdezte a ruganyos léptekkel feléje tartó úrtól:
- Parancsol valamit?
- Müncz Jónásné?
- Én vagyok.
- Esernyőt szeretnék venni.
A két szenátor csodálkozva nézett fel a felhőtlen, derült égre.
- Az ördögbe is - mormogta magában a messzetekintő Mravucsán -, minek ilyenkor az
esernyő? - Majd hangosan kérdezte:
- Hová való uraságod?
- Besztercebányára.
Mravucsán még jobban csodálkozott, szinte kedve lett volna kidülleszteni a mellét. Mégiscsak
nagy dolog az, hogy Besztercéről Bábaszékre jönnek esernyőt venni. Szép dolog ilyesmit
megélni az embernek, pláne a saját polgármestersége alatt. Gyöngén meglökte Galbát, s halkan
súgta:
- Hallotta?
- Ez csak szegényes falusi boltocska, uram. Esernyőt s ehhez hasonló cikkeket nem tartok -
felelte Rozáli néni.
- Elég baj az - mormogta Mravucsán uram, a nagy, kifent bajuszát harapdálva.
- De úgy hallottam - szólt újra az idegen -, hogy öreg esernyői volnának.
Öreg esernyők! Pfuj! Mravucsán uram, aki asztmatikus, egyszerre sebes, kurta lélegzeteket
kezdett venni, és éppen valami fitymáló szót akart odadöfni az idegennek, midőn egyszerre
megvadult lovak rohanása másfelé fordítá a figyelmét. A vásáros nép, mellyel telve volt a piac,
szétriadva futott el az út közepéről, a szemközti kovácsműhelyben megszűnt a kalapácsolás, a
kovácslegények nagy riongatással futottak a jobbra felállított lacikonyha felé, melynek
tűzhelyét a pecsenyékkel együtt feldöntötte a vágtató fogat. A ropogósra megpirított sertésszeletek ott henteregtek a porban, fölséges illatuk kellemesen csiklandozván a kovácslegények
orrát. A kofák ordítottak, jajveszékeltek, némelyek, bátrabbak, leoldván kékes kötényeiket,
ezeket lebegtetve riasztgatták a lovakat, ráirányítván őket szerencsésen a csizmadiák sátraira.
Valóságos ribillió ütött ki, az egész piac izgett-mozgott, hullámzott. Egy kovácslegény fölkapott egy hatalmas pecsenyedarabot, a kofák utánairamodtak, mire egy másik kovácslegény,
hogy segítségére legyen üldözött társának, hirtelen fölragadott a fújtató alól egy izzó tüzes
vasat, azzal rohant a kofák felé, paskolván azt eszeveszetten a kalapácsával, hogy a tüzes
szikrák kétölnyire frecsegtek köröskörül.
A két pej paripa pedig ezalatt tovább száguldott a kolpachi fazekas portékáin keresztül,
magával vonszolva egy finom úri bricska roncsait. »No, abból se lesz többé kocsi«, mondá
nagy flegmával a kovácsmester, aki bőrköténye alá dugott kezekkel nézte a jelenetet.68
Alkalmasint valamelyik házfalhoz ütődött a kocsi, s teljesen összezúzódék a hátulsó balrésze; a
tengely is kettétört, az egyik kerék lemaradt valahol lőcsöstül, saraglyástól, úgyhogy most már
kezdett lecsúszni a narancsszínűre festett kas is. A gyeplő, a lovak közé esve, a földet seperte,
s valóban szép volt látni a nekiszilajodott állatokat, lelógó sörényükkel, tajtékos szájjal, lila
gőzt lövellő orrlikaikkal, amint a gazdátlanság élvezetének mintegy delíriumában, hátraszegett
nyakkal vágtatván bomlottul, első lábaikkal a levegőben látszottak úszni.
- Szép dögök! - mondta Galba szenátor úr.
- A glogovai pap lovai - jegyzé meg Mravucsán. - Félek, valami szerencsétlenség történt.
Menjünk, Galba!
Azalatt, míg Münczné az elöljárókkal beszélgetett a boltajtó előtt, felszaporodván a vevők,
akiket ki kell szolgálnia, s akik türelemmel vártak az ifiasszonyra, ímmel-ámmal mondta az
idegennek.
- Öreg esernyők volnának, uram, bizonyára akad egynéhány a padláson, de azok nem ilyen
finom úrnak valók.
- Teringette! Hátha mégis láthatnám őket!
Münczné a boltajtóba lépve, megfogta a kilincset, hogy maga előtt eressze a vevőket, s
mindössze a küszöbről tett egy elutasító mozdulatot.
- Biztosítom, hogy ön a kezébe se fogná.
Hősünk azonban nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni, utána ment a boltba, s bevárta, míg
végzett a vevőivel, akkor újra ismétlé, hogy látni akarja az ócska holmikat.
- Ej, uram, hagyjon békét! Mondom, hogy nem önnek valók. Ez esernyők abból az időből
vannak, mikor még a férjem élt, aki értett a javításukhoz, többnyire összetört bordázatúak,
rongyosak - azonfelül úgy elhányódtak a padláson hasznavehetetlen lom és rongyok között,
hogy nem érdemes értük felfáradni. De nem is lehetne. A fiam kiment a vásárba, a szolgálónak
orbánc van a lábában, nem mozdulhat, magam pedig, így vásár idején el nem mozdulhatok a
boltból egy percre sem.
Az ügyvéd egy ötforintost vett ki a tárcájából.
- Nem kívánom ingyen a szívességét, Münczné asszony, de az esernyőket mindenáron látni
akarom. Eresszen hát fel engem magamat a padlásra. Fogja ezt egyelőre.
Münczné utána nem nyúlt a pénznek, s apró szemei, melyek mélyen bent ültek kövér arcának
üregeiben, szúrón, gyanakodóan tapadtak az előkelő külsejű ifjúra.
- Most már éppen nem mutatom meg az esernyőket.
- Miért?
- Mert a megboldogult férjem arra tanított: »Sohase tégy olyat, Rozáli, amit nem értesz«, s az
én szegény férjem igen bölcs ember volt.
- Persze, persze. Igaza van, ha nem érti, hogy mért ajánlok öt forintot rongyos esernyők
látásáért.
- Úgy van, öt forintért valami különbet is láthatna ön.
- Nos, pedig igen egyszerű eset. Az apámnak volt egy ócska esernyője, melyet ő igen szeretett
életében, valóságosan ragaszkodott hozzá, megtudtam véletlenül, hogy az a maga férjéhez
került, Münczné asszony, most meg akarnám szerezni, mint ereklyét.69
- Ki volt az uraságod apja? Talán tudnék a dologról.
Az idegen elpirult kissé.
- Gregorics Pál - mondá.
- Ah, a Gregorics! Megálljon csak! Igen, igen, emlékszem, az a furcsa emberke, ki halála
után...
- Az, az! Aki két-kétezer forintot hagyott a besztercei asszonyoknak.
- Tudom, tudom, de őneki nem volt, ha jól emlékszem, fia...
- Igenis, azaz... (zavarba jött, megakadt). Én Wibra György ügyvéd vagyok.
Most már az öreg Münczné jött zavarba.
- No persze. Oh, oh! Ez az én ostoba öreg fejem. Oh, oh, tudom már. Hogyne tudnám! Hallottam már a tekintetes úr hírét. Nagyon örülök, hogy látom a tekintetes urat. Ösmertem a szegény tátiját. Istenem, hogy hasonlít hozzá és mégis milyen csinos. Nagyon ösmertem, ámbár -
tette hozzá mosolyogva - nekem nem hagyott kétezer forintot. Jaj, én már akkor is öreg
voltam, mikor ő fiatal volt. No, hát csak tessék azokat az esernyőket megnézni. Majd megmutatom az utat, és megmagyarázom, hol vannak a padláson. Tessék utánam jönni. Bárcsak
megtalálná az öreg tekintetes úr esernyőjét...
- Ötven forint ütné a markát, Münczné asszony.
Az ötven forint szóra megcsillogtak az öregasszony szemei, mint a szentjánosbogarak. Oh, a jó
fiú! - sóhajtá az égre nézve - csak nincsen semmi tetszetősebb az Isten előtt, mint egy jó fiú,
aki tiszteli a szülei emlékét! Olyan fürge, olyan eleven lett az ötven forint szóra, mint az orsó, s
becsukván a bolt belső üvegajtaját kívülről, gyors tipegéssel vezette Gyurit az udvarra a
létrához, s most már maga is föl akart menni, hogy segítségére legyen.
- Nem, nem, maradjon lent, Münczné asszony. Mit szólna a világ - szólt Gyuri tréfálkozva -, ha
meglátná, hogy ketten megyünk fel a padlásra?
Rozáli mama vidám kacajra fakadva csapta össze a kezeit.
- Oh, édes tekintetes szívecském! Hol vagyok már én attól? Már nekem a tatája se testált
semmit. Pedig valamikor... (Lesimogatta a felborzolt ősz haját elöl.) No, hát csak menjen fel,
lelkem.
Egy jó félóráig turkált fent a Münczné lim-lomjai közt Wibra Gyuri - mialatt az asszony kétszer
is kiszaladt a boltból utána nézni. Türelmetlenné tette az ötven forint.
- Széna-e, vagy szalma? - kérdé, amint végre meglátta háttal lefelé lépegetni a létra fokain.
Pedig hiábavaló kérdés volt: esernyő nélkül jött.
- Mindent átnéztem - mondta lehangoltan -, egyik esernyő se az igazi.
A zsidóasszony kedvetlen arcot vágott, tokája fájdalmasan rezegni látszott, a szeme pedig
szaporán pilákolt. - Ájváj, hová tette az az ostoba Jónás? - dörmögte. - Ötven forint!
Borzasztó! Jónásnak sohase voltak ösztönei...
- Valószínűleg a férje hordta ezt az esernyőt. Sztolarik úr, a mostani törvényszéki elnök, azt
mondja, hogy a kezében látta, biztosan emlékszik rá.
- Hogy nézett ki?70
- Piros volt a szövetje, májszínű folttal fölül, a szövet alján keskeny zöldvirágos csík futott
körbe; fekete fanyele szürke csontfogantyúban végződött.
Rozáli ifiasszony felkiáltott:
- Ne menjek soha az égbe, ha nem azt vitte a Jónás az utolsó útjára. Mintha most is előttem
állna. Azt vitte, istenemre, azt vitte...
- Elég rosszul cselekedte.
Rozáli mama védeni kezdte.
- Mit tudhatta ő, melyiket kell itthon hagyni! Nem voltak ösztönei.
- Tehát vége van! - sóhajtott fel az ügyvéd, aki ott állt a létránál tanácstalanul, szinte megdermedve, mint Marius Carthago romjain; csakhogy az ő Carthagójából a romok se maradtak
meg, - eloszlott az egész a légbe, ahonnan építve volt.
Kényszeredetten lépegetett ki a kapuajtón a kocsijához, az anyóka most már lomhán topogott
utána, jobbra-balra dülöngélve, mint egy hízott lúd. Künn az utcán azonban egyszerre élénken
megragadta a Wibra Gyuri gallérját.
- Ej, nini. El is felejtettem volna. Hiszen éppen itthon van a Móric fiam, aki mészáros
Ipolyságon, és juhokat jött venni. A Móric fiam mindent tud, és sohase menjek az égbe (Rozáli
mama, úgy látszik, jobb szeretett idelent a földön maradni), ha az nem nyújt valami felvilágosítást a veres esernyőrül. Menjen csak, tekintetes lelkem, egyenesen a vásártérre, a birkák közé,
és szólítsa meg ott a legszebb embert, és az lesz a Móric fiam... roppant szép, különösen szép
a Móric. Csak szólítsa meg és ígérje neki az ötven forintot. Ne menjek soha az égbe, ha a
Móric nem mesélt nekem valamit erről az esernyőről. Mert mikor a szegény Jónásom elveszett,
a Móricka ment őt felkeresni, s megtalálván a fonalat, nyomról-nyomra, faluról-falura követte,
kérdezősködvén, kutatván, míg végre minden kiviláglott (Rozália mama könnyezve nézett fel
az égre). Oh, Jónás, Jónás mért tetted azt velünk? Ha már elment az eszed, mi szükség volt
utána menned neked is? Van a te fiaidnak elegendő.
Megkapaszkodott volna már Wibra Gyuri a szalmaszálban is, szó nélkül sietett tehát a
bocskortalp- és halinaárukkal rakott sátrak között a templom háta mögé, a vásártérre.
Egy kis kérdezősködéssel ráakadt Müncz Móricra, egy tömzsi, kövér emberkére, olyan szeplős
arccal, mint egy pulykatojás. Rút volt, mint egy faun. A derekáról egy sásalakú acél fityegett, s
jobb karjára ökörfej volt kitetovírozva.
Éppen egy kajlaszarvú tehénre alkudozott. Az eladó, egy lesti szűcsmester, mennyre-földre
esküdözött, hogy ehhez fogható tehenet még nem vett élő ember Bábaszéken.
- Mert ez megeszi a szalmát is - mondá -, és mégis tizennégy icce tejet ad naponkint.
- Ostobaság! - felelte fitymálva Müncz Móric -, nem vagyok én borjú, aki szopni fogja, hogy
nekem a tejelését dicséri kend, mészáros vagyok, aki levágja és kiméri.
- Hát ez már igaz - hagyta rá a becsületes szűcsmester és a saját iniciatívájából engedett a tehén
árából öt forintot.
Ez még kevés lehetett Móricnak, mert körültapogatván a jószágot, nagyot csapott a
lapockájára. »Mennyi csont!« - kiáltott fel kétségbeesve, aztán kipeckelte száját és fogait
nézegette.
- Ah, hiszen nincs már ennek foga se!71
- Mit beszél az úr fogakról? - mordult fel a becsületes szűcs. - Csak nem akarná talán kimérni a
fogakat is?
- De rúg is a rusnya állatja!
- Ej, mit, holta után nem fog rúgni; pedig reménylem, csak holta után szándékozik kimérni.
A becsületes szűcs nevetett a saját megjegyzésén, s mert az jó hangulatba ejtette, e jó
hangulatában megint engedett öt forintot.
Még ez is kevés lehetett Móricnak, mert még mindig nézegette a Bimbót, hogy új és új hibákat
fedezzen fel benne, midőn ott termett Wibra Gyuri és megszólítá magyarul:
- Jöjjön csak egy szóra, Müncz úr!
Arra, hogy a vevőjét elhíjják, ijedtében még lejjebb szállott öt forinttal a szűcs, és most már
tenyerébe csapott az okos Móric, aki mindég estefelé vásárolt ama reményvesztett tulajdonosoktól, kik egész idáig nem bírtak túladni a jószágon.
- Mi tetszik, uram?
- Valamit szeretnék öntől venni, ami sem az enyém, sem az öné.
- Nos, ilyen portéka elég sok van a világon - vigyorgott Móricz. - Biztosítom, hogy igen
jutányosan adom.
- Menjünk egy kicsit odébb innen!
Gyuri elvezette, ki a sokadalomból, a város közkútjához, ahol egy terebélyes tiszafa nyújtott
árnyékot. Ez a fa, melyet sorompóval vett körül a nemes város, s két oldalról padot állíttatott
alája, szintén hozzátartozott Bábaszék jövendő nagyságához: a pézsmaszagú, aranyzöldbe
játszó bogarak, melyek keskeny, hosszúkás leveleit ellepték, s némely orvosságok készítéséhez
kellenek, e hólyaghúzó izgoncok (ahogy a tudósok hívják őket) megannyi argumentumok
lehetnek a felsőségnél, hogy Bábaszék is megkapja egykor a patikát.
A bábaszéki menyecskék sokszor vittek ilyen bogarakat bögrékben azelőtt Zólyomba, hol a
patikárus megvette egy pár garasért, de utóbb statutummal tiltá el ezt a machinációt a nemes
város, mondván: »A fához patika dukál. A bogarakat nem engedjük kivinni«... Tudja ám a
leckéjét a messzetekintő Mravucsán!
Gyuri elbeszélte röviden, mi járatban van, hogy ereklyének szeretné megszerezni az apja
kedvenc esernyőjét, melyet az öreg Jónás hordott magával.
- Tud-e valamit felőle?
- Tudok - felelte Móric kedvetlenül, mert meglehetősen leesett az álla, hogy ilyen csekélységről
van szó.
- Ötven forintot ajánlok fel, ha útba igazít, és sikere lesz.
Móric ijedten kapta le sipkáját. Ötven forint egy ócska esernyőért! Hah, ez talán maga a
kóburgi herceg Szentantalról! Egyetlen szemvillanattal észrevette most, milyen finom ruhában
van.
- Meg lehet találni az esernyőt - mondá feltűnő mohósággal, majd gondolkozva tette utána a
mérséklő »úgy hiszem«-et.
- Beszéljen el mindent, amit tud!72
Hallgatott egy darabig elmélyedve; apjára vonatkozó emlékei kuszán voltak összehányva a
fejében, mint a tövisboglya.
- Igen, igen az esernyő! Hol is volt csak? Tizennégy, tizenöt éve annak, hogy apám eltűnt, sok
részlet elhalványodott emlékezetemből, de azt bizonyosan tudom, hogy a fölkeresésére
indulván az öcsémmel, Podhrágyon találtam fel az első szálat, melyen elindulva, útját
követhettük. Podhrágyon még teljes eszénél volt, néhány apróságot eladott a falubelieknek, a
korcsmában meghált, s egy ócska pecsétnyomót vett bizonyos Raksányi nevű kurtanemestől,
két forintért. Nagyon eszénél volt, mert ezt a pecsétnyomót, mikor a Garamból kifogták, megtaláltuk a zsebében s ötven forintért adtuk el egy antikváriusnak, mert kisült, hogy Mohorai
Vidnek volt a pecsétje, az Árpád-korból.
- Szép, szép, de ezek a részletek engem nem érdekelnek, Móric úr - szólt közbe hősünk
türelmetlenkedve.
- Majd meg tetszik látni, hogy érdekesek.
- Az meglehet, de nem vonatkoznak az esernyőre.
- De bizony arra is vonatkoznak. Csak figyelemmel tessék hallgatni. Podhrágyon megtudtam,
hogy onnan Abellovára ment. Hát én is Abellovára mentem. Az itt előadottak szerint máris
gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult, úgyis mindig hajlott a búskomorságra.
Itt ugyanis elbeszélték nekünk, hogy az angyalos krajcárokat négykrajcárjával váltogatta be a
falubeliektől. Később azonban kitűnt, hogy tévedtem a föltevésemmel.
- Hogyan? Még mindig nem volt bolond?
- Nem, mert néhány nappal utána két zsidó legény járt Abellován, akik egy-egy tarisznya
angyalos krajcárt hoztak magukkal, amiket viszont az abellovaiak váltogattak be három
krajcárjával - tudván, hogy az angyalos krajcárok négyet érnek.
- Eszerint lehetséges...
- Nemcsak lehetséges, de bizonyos, hogy a két fiatal csaló bízta meg az angyalos krajcárok
bevásárlásával az én becsületes öregemet, aki így tudtán kívül lett bűnrészessé. Mégis
valószínű, hogy már az esze nem volt egészen a helyén, mert különben nem engedi magát
beugratni. Abellováról átment a Viszoka Hora nyírerdőn át Dolinkára, de itt semmi különöset
nem bírtunk felfedezni az ő viselkedéséről, pedig két napig volt itt, ellenben bizonyos, hogy az
utána következő faluban, Sztrecsnyón, már utánaszaladtak a gyerekek, és csúfolták, mint
egykor Illés prófétát, ő meg szétbontván batyuját (nem Illés próféta, de az én tátim)
árucikkelyeivel dobálta őket. Ötven év múlva se felejtik el ezt a napot Sztrecsnyón, midőn
kókusz-szappanok, kalárisok, bicskák és harmonikák hulltak, mint az égi manna, a nép közé.
Azóta példabeszéd is lett, amint hallom, hogy: »Egyszer járt Sztrecsnyón bolond zsidó!«
- Ördög vigye Sztrecsnyót! Térjünk már egyszer a dologra!
- Ott vagyunk már. A veres tornyú Kobolnyikon már batyu nélkül látták szegény apámat, az
egyik kezében bottal, a másikban esernyőjével hadonászva a ráuszított kutyák ellen.
Kobolnyikon tehát még megvolt az esernyője.
A Móric szeplős arcán könnyek kezdtek folyni, úgy elérzékenyült, úgy elfogódott a szíve
ezeknél a részleteknél, a hangja is tompa lett és végtelenül lágy.73
- Sokfelé kutattunk aztán a környéken, de csak Lehotán tudtunk meg róla valamit. Egy
zivataros nyári éjszakán oda kopogtatott be a falu szélén lakó csőszhez - de az, mikor meglátta, hogy zsidó, kikergette. Nem volt már akkor se kalapja, se esernyője. Csak a nagy kampós
botja, amellyel annyiszor kergetett bennünket gyerekkorunkban.
- Ah, igen, kezdem már érteni az ön terjengősségét. Az esernyő a Kobolnyik és Lehota közti
területen veszett el - ezt akarja kimutatni.
- Igen.
- Elhiszem, Móric úr, de ez csak annyi, mint semmi. Apja talán elhajította az erdőben, sziklák
között. S a legjobb esetben, ha megtalálta valaki, elvitte a búzaföldjére, hogy a madárijesztőt
öltöztesse fel vele félelmetesebbre.
- Nem az történt. Tudom, mi történt.
- Ugyan?
- Véletlenségből tudtam meg, mert nem az esernyőt kerestem, bántam is én az esernyőt, hanem
apámat. A »Kvet« hegységben egy fazekassal találkoztunk. A fazekas, aki gyalog ballagott a
szekere mellett, nagyon beszédes ember volt. Mint minden utastól, tőle is megkérdeztem, nem
látott-e jártában-keltében egy ilyen és ilyen kinézésű zsidót? »De bizony, láttam«, felelte,
»hetekkel ezelőtt Glogován, éppen egy felhőszakadáskor, feltűnt nekem, amint egy ázó
kisgyerekre, egy ház eresze alatt ráborította esernyőjét és továbbment.«
Az ügyvéd élénken ugrott fel:
- Ohó! Csak tovább, tovább!
- Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas leírása mindenben atyámra
talált, s azonfelül Glogova közte esik Lehotának és Kobolnyiknak.
- Ez már értékes adat! - kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárcájából egy ötvenest. - Fogja ezt a
szívességéért. Isten áldja meg.
Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igazi nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy
garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok között az útra, s minél előbb ott
lehessen a kocsijánál. Röpülni szeretett volna tudni.
Ment, ment, de amint egy percre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron, egy gyékénynél, hol a
túrócszentmártoni Matica nyomtatványait árulta a zólyomi könyvkötő, s olvasni kezdé az egyik
maghintő versezet kezdő sorait:
Tótok, amit mondok, nem valami titok
Kik rosszat akarnak, nem jó barátitok -
egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móric.
- Engedje meg - szólt -, hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy egy jót tanácsot
adhatok.
- Kérem.
- Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a nagyságos úr - nem
tudom, jól címezem-e?
- Túlságosan jól - felelte az ügyvéd.74
- Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha jelentkezik, jutalmat kap.
Meg vagyok győződve, egy óra múlva már biztos adatai volnának. Egy olyan kis faluban
mindent tudnak.
- Fölösleges - jegyzé meg az ügyvéd -, mert magam indulok Glogovára, azonnal. Mindamellett
köszönöm szívességét!
- Ah, uram, én köszönöm. Valóban hercegileg jutalmazott oly csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot. Egy forintért is elmondtam volna.
Az ügyvéd elmosolyodott.
- Én meg ezeret is megadtam volna érte, Móric úr.
Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett, melynek tövében a kackiás
zelevnyiki menyecskék árulták hosszú mogyoróláncaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb., és ahol még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket.
Móric azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. »Ezer forintot is adott volna!« -
tűnődék, s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől megvett tehénkéje felé.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:32:19, szerda
 
  A MI ROZÁLINK



Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel,
mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképpen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban
különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy
az év egyik napján odahajtanak a »laz«-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból
egy-két üszőt, tinót és néhány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon eljön a zólyomi
mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek.
Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött,
kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük
történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után
következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki
vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a
szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt
maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát
szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros »kisbíró«,
dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak még
dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van - sőt a gazdagabb városok még
vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang - de fenn is kell azt tartani.
Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú
városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés közöttük, mindenik mutatni
akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy
csikófejhez való... Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.
- Hiszen nem város ez, még patikája sincs.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug
és szöglet Beszterce vagy London!)
De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:
- Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a
helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja... De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf
birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljáró-
sága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából - mint ahogy a méh a mérges növényből is ki
tudja szedni a mézet -, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt,
hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a
következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék65
határában nem teremnek és Bábaszéken nem is készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is
van még néhány ilyen a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették,
majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony
nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem zsidó asszonyt,
mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így szólhatnának: »A mi zsidónk ezt
mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette«, de csak annyit
mondhatni, hogy »a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk«, az semmi, ez túlságosan szerényen
hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút,
ha lehet vörös hajjal - az az igazi.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga
ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta a
lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.
- Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon,
miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden
részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős
cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott a
szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceum-kerítéseken keresztül:
- No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!
- Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön - válaszolta a hasát simogatva a másik koma.
Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve
a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő,
városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes arcú öregasszony
volt Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt
épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette
kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak
ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis
gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
- Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?
- Jól, édes gyermekeim.
- Hogy megy a bolt, ifiasszony?
- Jól, édes gyermekeim.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s
hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a
furmányos szekerekkel.
- A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is
Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely... Bábaszéken lehet még élni.66
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták
»mlada pani« (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes
értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén,
hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték,
kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez
fogott a piacon - az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-egy forduló útra,
kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább,
aki húzódék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
- Hitvány ember - mondták az olyanról -, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő
Mravucsán János polgármester felszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből,
egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára - holott csak az az egy
zsidó asszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik
beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe »a bábaszéki zsidótemető mellett
egy kődobásnyira«, vagy ilyesmit: »a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve« stb.
Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb
szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:
- Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:31:21, szerda
 
  HARMADIK RÉSZ
A NYOMOK



AZ ESERNYŐ KIBUKKAN

Sok esztendő elmúlt, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott Besztercén, de
minket az összes változások közül legjobban érdekel az a kis aranybetűs táblácska a Gregoricsház folyosóján, melyen ez van felírva: ,,Wibra György köz- és váltóügyvéd.«
Megy a világ, megy, megy... a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik
véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék mosolyognak, ha az
utcán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a világon egyéb? Fiatal, egészséges -
nyitva előtte az egész jövendő. Lehet abból valaha még talán követ is.
De ily messzire nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot lépnek. S mi
lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra Gyuri?
Hát biz ahhoz elmenne a Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel
kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gúnyoros jószág. Sőt talán a Biky
Mariska se adna neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer forintja van. Nagyon olcsók
mostan a leányok!
De Wibra Gyuri nem gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei
mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A rendes szokás az,
hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután irodát nyit, azután klienseket szerez, s a
primitív fészek egyre tágul, míg egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy
okvetlen kell valakit belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna. Így
csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.
Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer a Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett,
hogy mikor olvassuk már nevét a hymenhírek között, valóságos méltatlankodással felelte:
- Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.
Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik sehogy sem akar a divatból
kimenni. Évezredek óta emberöltők után új emberöltők csinálják végig, panaszkodnak is
miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot tettek, de okosabbá a világot mégse teszik. Amíg
szép fiatal leányok nőnek, mindig valakinek nőnek...
Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen mosolygott feléje, de ő meglehetősen
savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen dolgozott, de inkább megszokásból, mint ahogy az
ember megmosakszik, megfésülködik mindennap, úgy végezte az ő ügyvédi teendőit. A lelke
valahol másutt volt. De hol?
Ej, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?
Barátjai azt hitték, hogy tudják, s váltig unszolták ők is:
- Miért nem házasodol »öreg«?
- Nincs pénzem.
- De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a lateiner-világban.)
Gyuri a fejét rázta, szép, férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete szemekkel.
- Nem igaz. A pénz hozza az asszonyt!
Ah, milyen asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek lappangani benne.58
- Mennykő nagy stréber a Wibra Gyuri. Sokat akar, valami nagyot akar.
Nem kellenek neki ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky baronesz kóvályog fejében. Egyszóval nagy stréber, olyan, mint a vadszőlő, magasra
kúszik először és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nősülne is, emelkedhetnék. Lám, a
futópaszuly együtt kúszik a virágaival...
Mind bolond beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az ő pályafutásának egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak az a szerencsétlen legenda az örökségéről.
Nem háborgatta leányarc, sem nagyravágyás, csak az a legenda.
Mert legenda volt az másoknak, de őneki majdnem valóság, mely fénylik előtte, mint a lidércfény: nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána a köznapi vágányból kiterelve, fut
izgatottan, szakadatlanul, eléje botlik mindenünnen, üldözi ébren, álmában, egy hang kiált ki a
falakból, az utcakövekből: »Hiszen te milliomos vagy.« Mikor a nyomorult öt- és tízforintos
kereseteket írja, egyszerre csak rávigyorognak a kacskaringós betűk: »Csapd le a tollat, Wibra
Gyurit, van teneked elég kincsed, Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert a te apád
volt, neked gyűjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te, Gyuri, és nem egy szegény kezdő
prókátor! Dobd a pokolba azokat az aktákat és láss a kincseid után. Hogy hol keresd? Persze,
hogy hol? Hiszen éppen ez az, amiben meg lehet bolondulni. Meglehet, rajta ülsz, mikor
fáradtan leheveredel valahova, meglehet, éppen melegszenek a tenyeredtől, mikor a kezedet
megtámasztod valamiben, és az sincs kizárva, hogy sohasem találod meg. Pedig milyen úr
tudnál lenni! Mennyit tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál, pezsgőt innál, inasokat
tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Címeres ajtóknak ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen, csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy
szerencsés villanatja kell hozzá... De minthogy ez nincs, csak írd tovább, barátom, a
kereseteket, és egzekváld nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.«
Valóságos szerencsétlenség volt őrá nézve az eltűnt vagyon tudata. Maga is érezte ezt, és
sokszor óhajtotta, hogy bárcsak sohase hallott volna felőle. Sokért nem adná, ha egy olyan
részlet találna kibukkanni a homályból, mely kétségessé, sőt valószínűtlenné tenné az örökség
létezését. Bárcsak előállna egyszer egy ember, és így szólna:
»Láttam az öreg Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!«
De nem, csupa olyan részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják az elrejtett
vagyont, s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a fiatal ügyvédet:
- Nagy vagyont, kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál.
Istenemre mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt ön felőle semmit?
Nem sejtett semmit - de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden örömét, nyugalmát.
A jeles ifjú valóságosan csak félember lett, mert két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik
nap abban élt, hogy ő egy szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy sokra
vitte saját eszével, egyéniségével, és boldog, megelégedett volt ilyenkor, a munka nemes vágya
hevítette. De egy szó kellett, egy gondolat, s a fiatal ügyvéd átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics Pálnak lett a fia, aki most földönfutó, míg az örökséget meg nem leli. Időrőlidőre tantalusi szomj fogta el e végzetes vagyon után; gyakran ott hagyta virágzó irodáját
hetekre, s elutazott Bécsbe, kutatni azoknál, akik egykor apjával üzleti összeköttetésben
állottak.
A gazdag kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg, csakugyan mondott is egy
jelentékeny adatot.59
- Az ön atyja így szólt előttem egy ízben, midőn a vételárat kifizettem: »egy utalványra teszem
be a pénzt valamely bankba«, s kérdezgette tőlem az utalványok és csekkek természetét.
Gyuri minden banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva,
elkedvetlenedve, azzal az erős elhatározással tért vissza Besztercebányára, hogy nem létezőnek
veszi ezentúl az egész dolgot. »Nem járom többé a bolondját. Nem engedem, hogy az
aranyborjú örökké bőgjön a fülembe s mindenemet fölegye. Egy lépést se teszek többé, úgy
veszem, mintha álmodtam volna.«
De lehet-e azt úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füstölög-e az mégis?
Nem fújja-e fel egy széláram untalan?
Egyszer ez fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón jár, fölemlegeti a
régi jó időket, bizalmasan, őszintén, meleg kandalló mellett. Régen volt, mindegy már. Kikivallogatja, hogy mikor a jó Gregorics Pál haldoklott, sürgöny útján kívánta volna Gyurit az
ágyához.
- Jaj, de nehezen várt, meghalni se tudott, míg te nem jössz. De én voltam a hibás.
- És miért várt olyan nehezen? Nem mondta?
- De bizony mondta. Át akart neked adni valamit.
Hogy világosodik, hogy szürkül a homály. Apró fehér pontok keletkeznek itt-ott. A bécsi
kocsigyáros előadásából megállapítható, hogy bankutalványban kellett lennie a Gregorics Pál
vagyonának. Az öreg mama szavából kitetszik, hogy őneki, fiának, akarta átadni az utalványt.
Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe
megnyugodni, józanul, higgadtan elfelejteni örökre?
Nem, nem. Nem veszhet el végképp, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha elesik, árok
szélére vagy bárhová, egyszer csak előbúvik váratlanul, még a kabátzsebből is kicsírázik. Hát
még egy ilyen dolog! Egy szó fölszakítja, egy szikra megvilágítja...
Nem is kellett sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz
hítták Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a városi főjegyző és néhány szenátor, akiket
szintén hívatott utolsó órájához.
A város feje (ez a makacs, parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a vánkosokon, de még
most is volt benne egy ünnepélyes dikció, amellyel elbúcsúzott a tisztikartól, szívökre kötvén a
nemes város további gondozását, aztán kihúzván feje alól a város hivatalos pecsétjét, egy mély
sóhajjal nyújtá a főjegyzőnek:
- Húsz évig nyomtam vele az igazságot.
Majd a végrendeletét diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy áttekintvén egész életén,
forradalmi emlékeiről kezdett beszélni.
- Teringette, milyen idők voltak azok! - szólt a szavait Gyurihoz intézve. - Az ön apjának volt
egy vörös esernyője, amelyiknek a nyele ki volt fúrva. Abban az esernyőlyukban hordta a
legtitkosabb értesítéseket tábortól táborhoz.
- Úgy? Az esernyő - dadogta Wibra György, és a szemei megvillantak.
Villám gyanánt ütött fejébe a gondolat. Oh, jaj! Ebben az esernyőben volt a bankutalvány!
Vére sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól izzadság csurgott, s elméje tomboló
diadalmassággal nyomult előre a bizonyosság felé.60
Ott volt, ott volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a tiszai jelenet, mikor az ernyő
leesett a csónakról a szép szőke vízbe, hogy elrémült az öreg, hogy ígért nagy jutalmat az
esernyőért.
Ah, biztos, biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai: »ha egyszer majd
hozzád kerül az esernyő, jó lesz a felhők, esők ellen«, megcsendültek és kongtak-bongtak,
mintha most frissen jönnének a másvilágról.
A szenátorok el nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi izgatja fel annyira a
Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgyis csak ímmel-ámmal
húzta már idefent a csúzos lábait, jól teszi, ha fiatal erőknek enged helyet; bizony nem élt hiába,
megfestetik arcképét a tanácsterem számára, s ezzel szépen bevégzé - ha még új tíz évig
tartaná a város gyeplőjét, akkor sem érhetné több, mint hogy az arcképét megfestik, de a kép
már akkor csúnyább lenne.
Még jobban meglepte a szenátorokat az a furcsa, sőt valóságosan bamba kérdés, melyet dacára
az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz intézett:
- És nagy volt az üreg, kedves polgármester úr?
- Miféle üreg? - kérdé a haldokló, aki már elfelejtette, mit mondott.
- Az esernyőnyélnek a lyuka.
Üveges, meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva
szítta be a levegőt a fogain keresztül.
- Bizony nem tudom, sohasem kérdeztem az apjától.
Majd behunyta a szemeit, s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos hányaveti kedélyességgel, mellyel csak a magyar ember tud meghalni:
- De ha vár egy kicsit, mindjárt megtudakolom tőle.
S amit ígért, meg is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a tanácsbeliek, egy félóra
múlva már nagy fekete zászlót illegetett Privoda hajdú a városház homlokzatára, s a katolikus
tornyokban rendre megkondultak a halottat sirató harangok.
Wibra Gyuri pedig ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl s alá irodájában.
Szíve majd mámorosan ugrált az örömtől: »Megvan a kincs, megvan«, majd összeszorult
reménytelenül: »Azaz megvolna, ha az esernyő kéznél lenne. De hol van?«
Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a végére nem jár. Legelsőbben az anyját
kérdezte ki. Az öregasszony erőltette is az emlékezőtehetségét, de csak annyit bírt mondani:
- Ki tudhatná már azt, édes fiam, annyi esztendő után? És minek is volna neked az a rongy
esernyő?
Gyuri felsóhajtott:
- Kiásnám én azt most a föld mélyéből is öt körmömmel, ha lehetne.
Az asszony vállat vont és a fejét csóválta.
- Talán a Matykó tud róla.
A Matykót könnyű volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a »mladi pan« (fiatal úr) elő-
szobájában, mint annak inasa, de ő is ugyanabból a kottából énekelt, hogy az esernyőnél
nagyobb dolgokat is elfelejtett azóta, de arra emlékszik, hogy a megboldogult öreg úr még
haldokolva is odakérte magához. A jó Isten tudja, miért vigyázott rá olyan nagyon.61
(Tudja már azt más is, nemcsak a jó Isten.)
Legtöbbet értek özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlője a kis szatócsboltnak a
Gregorics-házban, s jelen volt, sőt segített a megholt Gregorics megmosásánál és felöltöztetésénél. Mennyre-földre esküszik a derék asszonyság, hogy az esernyő ott volt a halottnak az
összeszorított merev kezében, úgy kellett az ujjait szétfeszíteni, hogy kivegyék, helyébe tevén,
amint illik, a szent feszületet.
Az ügyvéd elfordult, egy-két lepergő könyűt morzsolt szét a szemében e részleteknél.
- Igen, igen, ott volt a kezében az esernyő - ismétlé özvegy Bothárné -, soha ne mozduljak
erről a helyről, ha nem igaz.
- Nem ér semmit - dörmögte Gyuri úr -, azt kellene tudnunk, hogy hol van most.
- Nyilván elkótyavetyélték, mint a többi holmit!
Ez volt a legvalószínűbb. Nosza, szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg kell lennie a
hagyatéki iratok közt az árverési jegyzőkönyvnek. Meg is találta csakhamar az eladott tárgyak
jegyzékét: ki vette meg és mennyiért a szekrényeket, asztalokat, székeket, volt ott elősorolva
bunda, puska, vadásztarisznya, botos, hurkatöltő, de esernyő nem fordult elő. Tízszer
átolvasta, hasztalan, nincs semmi nyom, ha csak a következő sort nem vesszük annak:
»Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette a fehér zsidó.«
Ki tudja ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen tárgyak közt lehetett az esernyő.
Megvette a fehér zsidó. Nos, fel kellett tehát a fehér zsidót keresni. Ez az első teendő.
De ki voltaképpen a fehér zsidó?
Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka volt a zsidó. Egy-kettő ha
akadt, könnyű volt megkülönböztetni. Az egyik sárga volt, a szőke hajánál fogva, a másik
fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha megőszült, fehér; ezzel a négy színnel a város
valamennyi izraelitáját meg lehetett különböztetni - de azóta több száz családra növekedtek
Besztercén, a hajszínek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Úristen.
Mégsem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá, hogy hajdanában Müncz Jónást
hítták fehér zsidónak, és annál inkább valószínű, hogy ő volt, mert a város ócska nadrágjai és
mellényei az ő Búza utcai kis boltjába gyűltek össze, mielőtt földi szereplésük második
korszakát megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek cégéréül vedlett
csizmák, krispinek, szűrök és gubák voltak felakasztva a következő (szénnel az ajtóra írt)
felirattal: »Csak a mezők liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen boltban lehet.«
(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezők liliomai valamivel szebben is
ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)
Gyurit mind e magyarázatok nemigen elégítették ki, s bár nem volt eltelve vérmes reménységgel az esernyő feltalálására nézve, mégis átment a levéltárból a törvényszéki elnökhöz,
nagyságos Sztolarik úrhoz, tudakozódni bővebb részletekről, minthogy ő hosszú ideig volt a
városban közjegyző, s ösmert minden embert, minden viszonyt.
Őszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a Gregorics Pál vagyona, mely minden
valószínűség szerint egy külföldi bankban van letéve utalványra, majdnem megkerült. Az
utalvány, semmi kétséget nem szenved, a Gregorics Pál esernyőjének a nyelében volt eldugva,
az esernyőt meg valószínűleg megvette az árverésen valami Müncz Jónás nevű zsidó.
Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az egykori gyámjának.62
- Ennyit sikerült megtudnom. De mármost mitévő legyek?
- Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak tovább kell kutatni!
- De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna is Müncz, ki tudja, melyik
szemétdombon rothadt meg azóta az esernyő.
- Mégsem szabad a fonalat elejteni.
- Ösmerte, gyámatyám, Müncz Jónást?
- Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte szegény semmire. Gyakran megfordult
nálam, mintha most is látnám kopasz fejével, lengedező fehér hajával a széleken. Istenemre
mondom (s itt felugrott Sztolarik, mint egy kecske), a Gregorics Pál veres esernyője volt a
kezében, mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék rá
esküdni, még tréfáltam is vele: »Talán bizony a másvilágra is eljár házalni, Jónás, és ott vette
ezt az esernyőt Gregoricstól?« Mire ő nevetett, és kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem
vitte, ő csak Zólyomban és Hontban jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móricé
Trencsén, Nyitra, Számié Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a múlt héten kapta
Bars vármegyét, de a másvilágra sem ő nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti, ha
nem muszáj.
A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtől:
- Bravó, kedves gyámatyám! - kiáltott fel (de beillett az rikoltásnak is). - Ilyen memóriája csak
az isteneknek volt!
- Szerencsés fickó vagy, Gyuri. Valami előérzet súgja nekem, hogy most jó nyomon vagy,
hogy megtalálod az örökségedet.
- Most már én is hiszem - lelkendezett az ügyvéd, ki éppoly könnyen hajlott az optimizmusra,
mint az ellenkezőre -, de hát mi lett a szegény Münczcel?
- Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden hosszúnapon elvész a világban
nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg Jónás is, most vagy tizennégy esztendeje őrá
esett a sor. (Ne félj, a Rotschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak várták,
csak várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai nyomról-nyomra a fölkeresésére, s
kisült, hogy az öreg Jónás megtébolyodott s mint ilyen kóválygott szanaszét a tót falvakban,
egy darabig itt látták, ott látták, a kereső fiúk előtt fel-felbukkant a híre, míg végre egy napon
kivetette holttestét a Garam.
Az ügyvéd szép arcán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata futott végig.
- De hisz akkor az ernyő is a Garamba veszett.
- Hátha nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most is ott heverhet ócska
holmija közt - mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba szerencse, fiam, Gyuri! Ha neked
volnék, most rögtön kocsira vetném magamat, s mennék, mennék, míg csak...
- Mennék én is, de hová menjek?
- Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, -
a gyufapaklik, melyekkel kezdték, azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról
semmit sem hallottam, hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.
- Merre esik Bábaszék?63
- Mindjárt Zólyom mellett, a hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott
Bábaszéken a birka.
- És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?
- Egész bizonyosan. Egy pár év előtt megfogadták és elvitték zsidónak Bábaszékre.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
szeretettel
  2012-04-25 17:29:57, szerda
 
  A KAPZSI GREGORICSOK



A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe, és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalonokban, hol az öreg cseresznyefa zongora
felett »Zrínyi Miklós kirohanása« van felakasztva, s hol a slingelt fehér kendővel beborított kis
asztalkán üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy Pöstyénből hozott
óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel, s ebben a pohárban orgonavirág illatozik.
Ah, ezekben a kedves kis szalonokban valóságosan pezsegtek, forrtak a vélemények.
- Mégiscsak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan volt, de hogy a halála után is
így kompromittáljon tisztességes úri asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a
fele legalább ilyen), az mégis hallatlan dolog.
A kilenc asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város róluk beszélt, egyik szájból
a másikba ment át a nevük, s ha voltak, akik Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:
- Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett fiatalabb korában.
Sőt azok is, akik föltétlenül elítélték Gregoricsot, ilyenformán okoskodtak: valami barátságnak
mégiscsak kellett lenni, hogy megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még akkor se, ha a legrosszabbat vesszük; sőt az esetben még nagyobb tapintatlanság.
- Olyan stikli ez - mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) -, melyért ki kellene a kaszinóból
golyózni... azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha
oda lesz írva a sírkövére, hogy nemesember, a saját penicillusommal vakarom le.
A főlevéltárnok s egyszersmind tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli ügyekben húsz év óta
dolgozott mint szakértő, egészen másképpen fogta fel az esetet.
- Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak harmincöt éves korukig
számítanak. Ezek pedig mind a kilencen matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiszkréció vagy
egy kis rágalom? A rozsdás acélpengén nem hagy már a lehelet semmi foltot. A hernyót is csak
olyan fáról szedegetik le, ugye, amelyiknek levele, virágja van, vagy még gyümölcse lesz, a
kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igenis, a férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot
követett el, mivelhogy poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni.
Márpedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És ebben az egyben van
elhibázva.
Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot csaptak városszerte a
megboldogultnak kilenc Flamme-járól, mire mindjárt másnap reggel nagy dérrel-dúrral beállí-
tott a közjegyzőhöz Vozáry István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek, és
kijelentette, hogy miután az ő nejének sohase volt semmi viszonya ama szemtelen Gregoriccsal,
a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja. Amint ennek a híre is szétszárnyalt, rendre
érkezének Sztolarikhoz a többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert
őnekik se volt semmi viszonyuk Gregoriccsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit, mint ezen a
napon, mert valóban mulatságos volt e ráncosképű anyókákat látni, amint még egyszer
kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy pironkodva az erényeikről beszélni.
De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik ilyenformán a
végrendelethez csatolt húsz ezres - már tudniillik kettőt kivéve, mert a tudós akadémia
elfogadta az összeget, pedig neki sem volt semminemű viszonya Gregoriccsal. De a tudós
akadémia (a tizedik vén nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilenc volt.44
Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyúságra fordult. Sehogy se bírtak ráakadni a
csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába, és ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon
is feltűnt, hogy sehol semmiféle nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról:
adásvételi okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő nem fordult a világon. Sztolarik
közjegyző humorizált:
- Az a bolond tenger csinálhatja a konfúziót, amit Shakespeare Csehországba tett; az nyelhette
el a Gregorics-birtokokat.
Tajtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és Ancsurát, ha ki nem
vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a
pontra nézve a két cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az úrral, mikor a cseh
birtokaira utazott.
Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza híresztelte a csehországi utat,
de voltaképpen Szegedre vagy Kolozsvárra jártak, hol a Gyuri fiú tanult.
Ah, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!
Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de ki fogja annak a
csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban pénzzé az összes fekvőségeit. Világos,
hogy annak a fattyúnak akarta juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.
De hát odaadta-e? Azt már csak mégse tehette, hogy egy tacskóra százezreket bízzon. Hát
akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A
közjegyző, aki utoljára beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se tett
semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva garas pénze nincs, s maga
is el volt keseredve, amiért üres kézzel hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról.
Szerencsétlenné tette a szegény fiút, bőkezűen költött rá, míg élt, s most egyszerre kiapad a
jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leckét adó diák lesz, ha ugyan lesz, mert nem
bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e őt az egyetemre küldeni.
- Ej - vélte Sztolarik -, hiszen ha az lett volna a célja, hogy a fiú kapja meg összes pénzét,
nyíltan is neki ajándékozhatta volna, az urak nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy
nem?
Biz ez igaz volt, s éppen azért tűnt fel megmagyarázhatatlannak, rejtélyesnek az egész dolog.
A bécsi házat eladta Gregorics száznyolcvanezerért, a privoreci birtokot hetvenötezerért, ami
összesen egynegyedmillió forint. Uramisten, hát hova tette volna azt a rengeteg pénzt? Ha
aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de
Gregorics takarékos volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett ennek
a találgatásában bolondulni.
Nem látszott ugyan valószínűnek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a fiúnál, vagy
Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a Gregorics-testvérek mégse mondtak le ennek a
lehetőségéről, s kémeket fogadtak, akik titkon ügyeljenek az Ancsurára, s elejtett szavait
megvigyék, valamint Pesten is találtak egy ügyes fickót, aki az időközben jogásznak odakerült
Gyurival barátságot kössön s életmódjából és szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.
Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi előadásokat, a »Hét
Bagoly«-ban lakott, s egy kis olcsó vendéglőben étkezett a Képíró utcában, mely az »Első
Április« címet viselte. E kis vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a specialitá-
soknak, melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt festve egy kövér45
úriember, aki szóba áll az utcán egy sovány alakkal, s alattuk a következő párbeszéd vala
lenyomatva:
Soványi úr: Ugyan hol étkezik, bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?
Kövéri úr: Hát itt, az »Első Április«-ban.
Soványi úr: Ejnye, akkor én is oda megyek.
Ennek dacára azonban mégis rosszul főztek az »Első Április«-ban, s talán éppen e felültető
párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése »Első Április«-nak. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a
csalafintaságot.
A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel az »Első Április«-ban, a délutáni órákban
egy ügyvédi irodában körmöl, este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól
vesz, azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember lesz belőle.
A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak nála lenne a
negyedmillió, s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a Minkát, aki most kezdett átformálódni
rügyből bimbónak - lehetett vagy tizenegy éves.
Ostoba föltevés volt - az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert lett volna látszatja
egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta az örökölt házat, s annak a béréből
küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak harminc forintot havonkint.
A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által visszautasított tizennyolc ezeren,
meg azon a néhány százon, ami a Gregorics Pál bútorainak és mindenféle ingó-bingóinak
elárverezéséből befolyt, a többi vagyonnak pedig végképp nyoma veszett. Az egész város törte
ezen a fejét, s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt
Klapkának, s - egyszer csak meglássátok, visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is
locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban
egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra
felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.
De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét legjobban, ami a kolompá-
rostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála, és azt ki
nem fizette, tehát Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.
Gáspár a homlokára ütött.
- Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.
Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak írva, de üst elő nem fordult
köztük.
- Nyomon vagyok - vigyorgott Gregorics Gáspár. - Az üstöt nem hiába vétette az én szerelmes
öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit beletegyen. S ez a valami az, amit mi
keresünk.
Boldizsárral is közölte a gyanúját, Boldizsár ujjongott örömében:
- Az Isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az
üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk, és sikerült volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot,
hogy a katlan árával adós marad. De éppen az a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a
gonosztevő mindég elhibázza valamiben.46
A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el, Gregorics
Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót, megvendégelte, etette, itatta, szépszerivel kikérdezgetvén a boldogult utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri a
kolompáros.
- Hát mi van ezzel az üsttel, fiam Matykó? Csakugyan az urad rendelte volna azt? Szinte
hihetetlen! Mire való lett volna az neki? Félek, Matykó, hogy te magad jártál valami turpisságban az urad számlájára!
Éppen csak az kellett a jámbor Matykónak, hogy az ő becsületében gázoljanak, felvágták ezzel
a nyelvét, mint a szajkóét, elmondott sorjába mindent, hogy a tisztaságát bizonyítsa: a halála
előtti napon azt parancsolta neki az úr: keríts nekem gyorsan egy üstöt és két kőművest. Elő is
kerítette azonnal. Úgy estefelé történt a dolog. Az üstöt bevitte a Gregorics úr hálószobájába,
a két kőművest ugyanakkor beeresztette az úrhoz. A két kőműves is látta az üstöt, s tanúskodhatik rá.
- Ej no - mondá Gáspár úr vidáman -, szerencsés ember vagy, Matykó. Hiszen ha tanúid
vannak a dologra, akkor szüret, akkor a te becsületed olyan tiszta, mint a frissen szűrt tej. Én
magam is visszavonom a szavamat. Ejnye, de sokért nem adom, fiacskám, hogy ilyen szépen
kivágtad magadat a hínárból. No, igyál még ebből a bikavérből egy pohárral, és ne haragudj a
hebehurgya beszédemért, mert látod, indokolt volt a gyanú; az üstöt sehol se találtuk az
ingóságok között, s a kolompáros mégis az árát kéri, hogy azt mondja, te vitted el. De hát
hova is tűnhetett voltaképpen?
A Matykó vállat vont:
- Azt az Isten tudja.
- És te nem láttad volna azután többé?
- Nem.
- Hát a kőművesekkel mi lett? Mit csináltak a kőművesek?
- Nem tudom.
Gregorics Gáspár gúnyolódva nevetett a Matykó szeme közé.
- Olyan vagy, mint a »Nemtudom János« a mesében, az is azt mondta mindenre, hogy nem
tudom. Természetesen azt a két tanút se tudod, akik az ártatlanságodat bizonyítanák az üstdologban. Hja, barátom, akkor aztán benne maradsz a mártásban.
- Csakhogy ösmerem ám az egyiket!
- Hogy hívják?
- Hiszen ha a nevét tudnám.
- Hát akkor mit ösmersz rajta?
- Három szőrszál van az orrán.
- Ostobaság! Hátha azóta lenyírta a három szőrszálat?
- Akkor is rátalálok az ábrázatáról, olyan, mint egy bagolyé.
- És hol szedted fel a két kőművest?
- A székes templom falát tatarozták, onnan híttam őket.47
Gregorics Gáspár mindent kiszedett a Matykó fejéből, ami értékes volt benne, s most már égett
a föld talpa alatt, s legott nyakába vette a várost, nagy sebbel-lobbal keresni a kőművest,
akinek három szőrszál van az orrán.
Nem volt nehéz ráakadni. Az első kőművesi körben, amint a három szőrszál felől tudakozódék,
egyszeriben feleltek hárman is:
- Az bizony a Prepelicza András lesz. Annak a bajusza tette meg azt a nevezetes tréfát, hogy
fölszaladt az orra tetejére.
Most aztán gyerekjáték volt megtalálni Prepeliczát, minden kőműves és téglát adogató gyerek
tudta, hogy most Pestet építi. Valahol a Kerepesi úton dolgozik egy nagy házon.
Bizony nem sajnálta Gáspár úr a fáradságot, legott kocsira ülni, és a fővárosig meg sem állva
ott a tótok közt megkeresni Prepeliczát.
Éppen egy csigán húzták fölfelé a harmadik emeletre, mikor megtalálta. Gregoricsnak megborzongott a háta ijedtében. Jaj, ha most a csiga elszakadna!
- Hopp hó, Prepelicza! - kiáltotta utána. - Megálljon! Éppen magát keresem. Beszélni valónk
van együtt.
- Jó, jó - felelte közömbösen a kőműves, a jöttet vizsgálva a magasból -, jöjjön hát fel, ha
beszélgetni akar.
- Maga jöjjön le, mert sürgős a dolog.
- Kiáltsa fel, ide is meghallom.
- Az nem lehet, négyszemközt kell beszélnünk mindenáron.
- Jó vagy rossz? - firtatta Prepelicza a magasból.
- Nagyon jó.
- Nekem jó?
- Magának jó.
- No, ha nekem jó, este is jó lesz, várjon vele estig, akkor majd lejövök, de most a legfelső
ablakot csinálom.
- Ne okoskodjék! Jöjjön le rögtön, Prepelicza. Nem bánja meg.
- Ej, azt se tudom, hogy kicsoda az úr.
- Hát majd mindjárt megüzenem.
S a legközelebbi csigával felküldött a magasba Prepeliczának egy ropogós tízforintost. Egy
forintot kapott az, aki vitte.
Erre a vizitkártyára azon módon lecsapta Prepelicza a kalapácsot meg a malterozó kanalat az
állványra, s a legközelebbi csigával lejött az anyaföldre, ahol Mózes és Krisztus óta is folyton
történnek csodák.
- Parancsoljon velem a tekintetes úr.
- Kövessen!
- Akár a pokolba is, tekintetes uram.
- Olyan messzire nem megyünk - szólt Gregorics Gáspár mosolyogva.48
S valóban csak a »Kakas« című korcsmába vitte, ahol bort hozatott, s barátságos koccintgatás
közben így szólott hozzá nyájasan:
- Tud-e maga beszélni, Prepelicza?
Prepelicza elgondolkozott, hogy ugyan miről lehet szó, hosszan, fürkészőn nézett az ismeretlen
ember acélszürke, apró szemeibe, aztán így felelt óvatosan:
- Beszélni a szajkó is tud, uram.
- Én Besztercebányáról való vagyok.
- Úgy, no. Ott derék emberek laknak. Csakugyan, mintha már láttam volna az uraságát valahol.
- Az nyilván a testvéröcsém volt, akit látott - szólt közbe ravaszul Gregorics -, tudja, az, akinél
az üsttel volt az a titokzatos dolguk.
- Az üsttel! (Prepelicza szája nyitva maradt a meglepetéstől.) Az az öccse volt? Úgy hát értem.
Azaz hogy... (zavartan kezdte vakarni a füle tövét) miféle üstről van szó? Uramisten, ha én
minden katlant és serpenyőt eszemben tartanék, amit életemben láttam.
Gregorics el volt készülve egy kis alakoskodásra. Nem is hederített azt rá, s megkínálta
szivarral Prepeliczát, aki megnyálazta előbb, hogy lassabban égjen, aztán rágyújtott, és a nagy,
szögletes kőművesi ceruzájával egykedvűen dobolt az asztalon, mint egy olyan ember, aki
véletlenül rájött, hogy eladó portékája van, s érzi, hogy megjött rá az igazi vevő. Most már
csak flegma, minél több flegma, és a portéka ára mesésen megnövekszik.
Szíve hangosan dobogott. A fehér kakas, mely egy rámában ott függött a zöldre mázolt boros
asztal felett, megelevenedni látszott az ő káprázó szemeiben, s mintha közbe-közbe kukoré-
kolna is egyet: »Jó napot, Prepelicza András. Kikirikí! Megtaláltad a szerencsét, Prepelicza
András!«
- Hogy azt mondja, nem emlékszik az üstre, Prepelicza? Ej, ej! Hát olyan bolond embernek tart
engem? Hát úgy nézek én ki? Egyébiránt jól teszi, Prepelicza, jól teszi. Magam is talán azt
tenném. De ugye nem rossz ez a borocska? Hogy hordó-szaga van? Ej, uramfia, hiszen nem
lehet neki ágy-szaga. Hozz még egy üveggel, fickó, aztán eredj a pokolba, hagyj magunkra!
Hát igen, hol is hagytuk el? Izé, no. Azt mondta az imént, hogy a szajkó is tud beszélni. Helyes
szó volt, igazi beszéd volt. Maga okos ember, Prepelicza. Mindenből látom, hogy emberemre
akadtam. És én azt szeretem. Hamar megértjük egymást. Hát igen, a szajkó is tud beszélni, úgy
értette, de csak ha a nyelvét fölvágják. Hát ugye, így értette?
- Ühüm - mondá a kőműves, s a három szőrszál mozogni kezdett az orrán, amint nagy
lélegzetet vett rajta keresztül.
- Azt is tudom - folytatta Gregorics Gáspár -, hogy a szajkó nyelvét bicskával szokták felvágni.
De minthogy maga nem szajkó, Prepelicza...
- Nem, nem - hebegte Prepelicza szemérmetesen.
- Bicska helyett tehát e két bankóval vágom fel a nyelvét.
S ezzel két százast tett ki a bőrtárcájából maga elé.
A kőműves szeme mohón tapadt a csodaingerű két papírdarabra, a két meztelen kölyökre a
szélein, búzakévét tart az egyik, könyvet a másik. Majd kidülledt a szeme Prepeliczának, úgy
nézte, de azért leküzdötte magát, és így szólt rekedtes, tompa hangon:
- Az üst nagyon nehéz volt... Borzasztó nehéz volt az üst.49
Egyéb nem jutott eszébe, pedig keresett valami szót még, miközben egyre nézte a bankókat, s
azokat a kedves gyerekeket a bankókon. Neki is van otthon vagy hat darab, de azok nem olyan
kedvesek.
- No, mi az, Prepelicza? - kérdé Gregorics csodálkozva. - Még mindig hallgat?
- Nagy kő lenne a lelkiismeretemen, ha beszélnék - sóhajtott a kőműves -, nagyon nagy kő
lenne. Meglehet, el se bírnám.
- Ostobaság! Ugyan ne beszéljen zöldeket! Kő, kő! Egész életében kövekkel dolgozik és most
azon kezd siránkozni, hogy kő lesz a lelkén. Hát cipelje! Csak nem kívánja tán, hogy kétszáz
forintot adjak és ne követ, hanem egy meleg cipót tegyek a lelkére. Ne legyen gyerek,
Prepelicza!
Prepelicza elmosolyodott erre, de a piszkos, vörös kezeit tüntetve hátra rakta, annak jeléül,
hogy nem akar a pénzhez nyúlni.
- Talán kevesli?
Egy hangot se felelt, mereven nézett maga elé, és a haját borzolta, egy beteg kakaduhoz
hasonlított, egy darab idő múlva felhajtotta fenékig a poharat s olyan erőteljesen vágta le az
asztalra, hogy a talpa menten letört.
- Cudarság! - fakadt ki keserűen. - A szegény ember becsülete kétszáz forint. Pedig az Isten
egyformáknak teremtett bennünket. Nekem is olyan becsületet adott, mint a püspöknek vagy a
radványi bárónak. De az úr mégis kétszáz forintra taksálja az enyimet. Szégyen, gyalázat!
Gregorics erre a tromfra a maga tromfját vágta ki.
- Hát jól van, Prepelicza. - Nem kell ezért mindjárt megharagudni. Ha olyan drága a becsülete,
hát keresek olcsóbbat. (S ezzel visszatette a két százast a nadrágja zsebébe.) A másik
kőművest keresem fel, a pajtását.
Kivette a penicillusát, és megcsendítette vele a palackot.
- Fizetek.
Prepelicza elnevette magát.
- No, no! Hát már ne is szóljon a szegény ember? Persze, hogy a másikat keresi fel. S az nem
olyan becsületes ember, mint én. Persze, persze. (Kedvtelenül vakarta tarkóját, melyet egy
mérges kelés éktelenített.) Hát jól van... tegyen hozzá az úr még egy ötvenest és mindent
elmondok.
- Isten neki! Megvan az alku.
Prepelicza most már körülményesen elbeszélte ama utolsó éjszaka történetét, miként vitték el
az üstöt az udvaron, kerten át egy piciny házikóba.
- A Libanonba - sziszegte kéjjel Gáspár úr, és az üstöke is csapzott az izzadtságtól. - A
poronty házikójába.
Elmondott mindent, miképp került oda másik társával egy este, hogyan vitték az üstöt a kis
házba, hogyan állott ott őrt Gregorics Pál mindaddig, míg a közfalba beépítették. Gáspár úr
izgatott kérdéseket tett közbe.
- Nehéz volt-e az üst?
- Roppant nehéz volt.50
- Nem látta senki, mikor az udvaron keresztülvitték?
- Egy lélek se. Mindenki aludt a házban.
Élvezettel nyelte a kőműves minden szavát, tüdeje tágult, szeme csillogott, gondolatai a jövőbe
száguldtak, ahol elképzelte magát gazdag embernek, töméntelen kincsek urának - még tán
báróságot is vehet. Báró Gregorics Gáspár! Hm, nem is rossz! A Minka pedig baronesz lesz.
Az a szamár Pali nem tudta használni a vagyonát. Sokat gyűjthetett, nagyon sokat. Hiszen
olyan takarékos volt.
- Mit adott az öcsém maguknak?
- Ötven forintot egynek-egynek.
- Igen helyes, nagyon helyes.
Szinte kő esett le a szívéről, hogy csak ötven-ötven forintot adott nekik a Pali. Attól kezdett
félni, hogy ezreket dobott oda a hallgatásért.
Bántotta volna - hiszen az ő kára lenne az most, mert a Libanon az övé lesz, mindenáron az
övé lesz, üstöstől, mindenestől. Holnap mindjárt megveszi a gyámtól. S előre kéjelgett a
gondolaton, miképp főzi le Boldizsárt és Panyókinét.
Amilyen gyorsan csak lehetett, otthon termett, és le se szállott a háza előtt, hanem
Sztolarikhoz hajtatott egyenest, azzal az ajánlattal, hogy meg szeretné venni a Libanont.
Így hítták a megboldogult pap kúriáját, amelyet Gregorics Pál Wibra Gyurinak vett meg a pap
özvegyétől. A megboldogult tiszteletes egyetlen beszédet se mondott a szószékről, hogy ne
említette volna benne a Libanon cédrusait, s mikor a kis tagot megszerezte, maga is cédrusokat
próbált tenyészteni a kertben az almafák közt; de a jámbor besztercei föld ellene szegült,
megfojtotta őket, nem adott nekik táplálékot, az istentelen beszterceiek pedig csupa merő
csúfságból elnevezték a kedves kis birtokot Libanonnak.
Sztolarik úr nem mutatott semmi meglepetést.
- A Libanont akarja megvenni? Csinos gyümölcsös és szépen hajt. Az idén is egy előkelő bécsi
vendéglős vette meg az összes almákat, el sem gondolná, milyen áron. De hogy jut önnek
eszébe a Libanont megvenni?
- Házat szeretnék ott építeni, egy nagyobb házat.
- Hm, az efféle eladásokkal mindig baj van - mondta Sztolarik hidegen -, a tulajdonos kiskorú,
sok irka firkával jár az árvaszékhez. Én örömestebb hagyom a dolgot úgy, ahogy van.
Maholnap végez a fiú, nagykorú lesz, csináljon aztán az ő kis skvarkájával
4
, amit tud. Még
szemrehányásokat tenne nekem. Nem, nem Gregorics úr, én nem bocsátkozom ebbe. A fiúnak
végre is pretium affectionis ez a kis viskó s ez a két hold, ott játszott, ott töltötte a gyermek-
éveit.
- De ha nagyon megfizetném? - vágott közbe Gregorics úr izgatottan.
Sztolarik úr kíváncsi lett.
- Mit nevez ön nagyon-nak? Mit szándékoznék érte adni?

4
Apró földbirtoknak fitymáló elnevezése a vidéken. A skavarka szóra fordítva tepertyűt jelent.51
- Hát adnék érte - s itt egyszerre fuldokló köhögés fogta el, vörös lett, mint a skarlátposztó -,
adnék érte tizenötezer forintot. Hm, az csinos összeg. Gregorics Pál ötezer forintért vette meg
a papnétól. A földje két hold és meglehetősen kívül esik a piactól, három forintnál többet
nemigen ér öle. A házikó értékét tegyük kétezerre... de ez már a maximum.
- Utcumqe - mondta hangosan Sztolarik -, az ajánlat nem kedvezőtlen. Sőt, sőt... Hát tudja
mit, Gregorics úr - tette hozzá hirtelen elhatározással -, én belemegyek a dologba a fiú
érdekében, de előbb még írok neki és beszélek az anyjával is.
- De nekem sürgős a dolog.
- Még ma írok hát a fiúnak.
Gregorics úr nem erőltette tovább, nehogy gyanút keltsen, hazament, s harmadnap délután egy
kis hordócska tokaji bort küldött Sztolariknak (a Gregorics Páltól örökölt borokból, melyeken
megosztoztak), kérdeztetvén egyszersmind, nincs-e még válasz Budapestről.
Sztolarik úr azt üzente, hogy minden órán várja a választ, és hogy köszöni a becses küldeményt, olyat is mondott még a Gregorics úr pincemesterének, aki a bort vitte, hogy reméli,
simán lefolyik minden. Hogy a bor fog-e lefolyni, vagy valami egyéb, azt nem tudta a
pincemester.
Alig hogy elment a pincemester, nyomban jött a levél (Gyuri beleegyezett az eladásba),
Sztolarik úr éppen a segédjét akarta küldeni a hírrel Gregorics Gáspárhoz, midőn megnyílt az
iroda ajtaja, és belépett rajta a pocakos Gregorics Boldizsár, szuszogva, mint egy túlságosan
megtömött lúd, látszott rajta, hogy sietve jött.
- Tessék helyet foglalni, Gregorics úr. Mi jót hozott nekünk?
- Sok, sok pénzecskét hoztam - lihegte, még ki sem fújva magát.
- No, az éppen elkel a háznál.
- Meg akarom venni ennek az árvácskának azt a kis földecskéjét, a Libanont.
(Boldizsár úr híres volt a mézes mázos beszédjeiről.)
- A Libanont? - kiáltott fel Sztolarik meglepetve s magában dörmögte a többit: Mi az ördög
lelte ezeket? Majd fennhangon felelte: - Talán a bátyja számára?
- Nem, nem, a magam számára veszem. Nagyon alkalmatos kis jószágocska, csinos, kedves, s
az a fölséges kilátás, azok a pompás almafácskák.
- Igen különös... valóban különös.
- Miért volna olyan különös? - kérdé ez megütődve.
- Mert éppen van már rá egy vevő.
- Ah, csigavér! Nem engedjük neki! A rokon mégiscsak rokon. És végre is többet adok érte,
mint az a másik...
- Azt bajjal hiszem - vélekedék a gyám -, az eddigi vevő tizenötezret kínál.
Boldizsárnak még csak a szemöldöke sem rándult meg.
- Nem tesz semmit. Én megadom érte a húszat.
Csak azután jutott eszébe, hogy biz az tizenötöt se ér, s nyugtalan kíváncsisággal fordult a
gyámhoz.
- Tizenötezret kínál? Ki lehet az a bolond ember?52
- Hát az bizony a Gregorics úr testvére, a Gáspár.
Mint mikor taglóval homlokon ütik az ökröt, úgy megtántorgott erre a névre Boldizsár úr s
holthalaványan rogyott egy székre.
Ajkai mozogtak, de semmi hang sem jött rajtok, Sztolarik azt hitte, hogy szél érte az öreg urat,
rohant ki eszeveszetten vízért, segítségért kiáltozva, de mire visszatért a szakácsnéval, aki
ijedtében magával hozta a metéltnek való tésztagyurmát is, már akkorra magához tért
Boldizsár úr, s mentegetőzni kezdett.
- Elszédültem egy kicsit, sokszor vannak ilyen rohamaim, öreg vagyok már, s az emberi
gépezet tökéletlen... Egyébiránt térjünk a tárgyra, hát igenis megadok húszezer forintot a
Libanonért. Akár ki is fizetem most mindjárt.
Sztolarik elgondolkozott.
- Hja, nem lehet ám azt olyan gyorsan csinálni. Az árvaszék beleegyezése szükséges előbb.
Még ma megteszem a gyámi előterjesztést.
Be is adta még aznap (hiszen a gyámfiú valóságos ternót csinál), miközben váltig azon
gondolkozott, vajon miért törik magukat Gregoricsék a Libanon után. Valami okának kell
lenni. Hátha aranyér van a Libanon gyomrában? Végre is nem lehetetlen. Hiszen az Árpád-házi
királyok is itt turkáltak eleinte, nem Selmecbányán.
El is határozta, hogy mindjárt holnap közli a gyanúját Drotler István nyugalmazott bányamérnökkel, az amilyen nagy tudós, ha beleereszti fúróját a földbe, okvetlenül kivallja neki, mi
lakik benne.
De mielőtt még elmehetett volna a mérnökhöz, másnap jött Gregorics Gáspár tudakozódni,
van-e már levél. Sztolarik némi zavarban volt.
- A levél megjött... igen, igen, megjött a levél, de valami más is történt. Új vevő akadt, aki
húszezer forintot ígér a Libanonért.
Valóságos mennykőcsapás volt ez Gáspár úrra.
- Lehetetlen - hebegte. - Csak talán nem a Boldizsár?
- De éppen a Boldizsár.
Gregorics Gáspár dühös lett, káromkodott, mint egy kocsis, ajka reszketett a felindulástól, és a
hadonászó botjával (minthogy éppen az ambituson történt a beszélgetés) leütötte a Sztolarikné
őnagysága egyik virágcserepét, melyben ritka szép hiacintus-példány virágzott.
- Oh, a gazember... gazember! - sziszegte fogai közt.
S aztán bambán nézett maga elé a levegőbe, szinte egy negyedóra hosszáig, mialatt félig
hallhatóan tűnődött:
- Hogyan tudhatta meg? Megfoghatatlan!
Pedig nagyon egyszerű volt. A jámbor Prepelicza könnyen megtudott annyit a besztercei
illetőségű munkásoktól, hogy Gregorics Pálnak, akinél az üstöt falazták, több testvére is él
még. Ha mármost az egyiknek megért a titok kétszázötven forintot, bizonyosan megad érte
valamit a másik is, minélfogva Prepelicza András vasútra ült, és felkereste Besztercebányán
Boldizsár urat. Nincsen ebben semmi megfoghatatlan a világon. Hacsak nem megfoghatatlan
az, hogy Prepelicza András nem szamár ember.53
- Ó, a gazember, a gazember! - hajtotta egyre szenvedélyesebben. - Nem lesz az övé, azért se
lesz. Én veszem meg a Libanont. Huszonötezer forintot adok a Libanonért.
Sztolarik úr mosolygott, hajlongott, dörzsölgette a kezeit.
- Aki többet ád, azé lesz. Ha az én birtokom volna, állnám a múltkori szavamat tizenötezerre.
Mert amit egy férfi kimond, az ki van mondva. Egy férfi szava vas. De miután a birtok egy
gyereké, egy gyereknek az érdekeit nem szabad agyonnyomni, még az efféle vassal sem... Nem
találja Gregorics úr, hogy ez egy igen szép mondás tőlem? - Gregorics Gáspár beösmerte a
mondás szépségét, és újra meg újra szavát vette Sztolariknak, hogy neki adja a birtokot, tehát
valóságosan megvasalva távozott.
De mit ért? Sztolarik úr még ugyanaznap este találkozott a kaszinóban Gregorics Boldizsárral,
s egy csöppet sem titkolta, hogy Gáspár úr ma megint nála járt, és újabb ötezer forinttal ígért
többet a Libanonért, mint ő.
Boldizsár úr ezúttal egy csöppet sem jött ki a sodrából.
- Legyen hát harmincezer forint.
S ez a bolondos licitáció így folyt napokig, hogy már az egész város kezdett figyelmes lenni rá,
megőrültek-e a Gregoricsok - vagy pedig valami más fogantyúja van a dolognak?
Jött Gáspár, harminckét ezeret ígért, meghallotta ismét Boldizsár, ráígért háromezer forintot és
így tovább, tovább, hogy már a hajuk szála kezdett égnek meredezni az embereknek a
rettenetes vetélkedésnél. Az árvaszéki elnök szándékosan késleltette az eladási engedélyt:
»Hadd nőjön a birtok értéke, csak hadd nőjön!"
És az nőtt is, egészen ötvenezer forintig. - Ennyit ígért már Gregorics Boldizsár. És még tudja
Isten, hol fognak az eszeveszett testvérek megállni. Ami pedig annál csodálatosabb, mert
Drotler bányamérnök, ki a felmerült körülmények folytán csakugyan tett a Libanonon Sztolarik
megbízásából fúrásokat, kereken kijelentette, hogy a besztercei föld gyomrában egy uncia
arany sincs, arra meg mer esküdni, kivévén talán azt, amit az asszonyi fogakon beletemettek.
- De hátha kőszén van a Libanon alatt?
- Az sincs.
- Akkor hát valaki bolonddá tehette a Gregoricsokat.
- Mindegy, akármi viszi őket! Az az egy bizonyos, hogy a Gyuri fiút nagy szerencse érte, amit
illendő a gyámnak kihasználni az utolsó cseppig. A szőlőszemeket csak akkor dobják a törköly
közé, mikor már semmi nedv nincs bennök, ki hallott olyat, hogy akkor hajítsák el, mikor még
magoktól csepegnek?
Sztolarik úr tehát hagyta a versengést. A férfi szava ugyan vas, de az arany előtt a vasnak is be
kell adnia a derekát. Itt pedig ugyancsak hullott az arany.
Már éppen azt várta, hogy a Boldizsár ötvenezer forintját hogy üti le Gáspár ötvenkettővel,
mikor egyszerre meglepő fordulat következett be. Gáspárnak támadt egy ötlete. (Gáspár
sokkal okosabb és furfangosabb volt.)
Gáspárnak ugyanis feltűnt, hogy Panyókiné, a harmadik testvér nem mozog. Honnan van ez,
miért van ez? Hát ez csak úgy lehet, hogy Panyókiné nem tud semmiről, s Prepelicza András
neki nem adta el a titkot. Prepelicza ebben is elárulta, hogy nagyon okos ember. Mert ha
Panyókinénak is eladja vala a titkot, akkor az ő szerepe végképp lejár, így azonban a két férfitestvér aknázván ki az üst belsejét, örökös adófizetője lesz, hogy a harmadiknak ne szóljon.54
Mindezt ekképp állítván fel elméjében Gregorics Gáspár, nagy ostobaságnak kezdte tartani,
hogy ők ketten Boldizsárral az egész világ hahotájára szórják oda a vagyonukat a törvénytelen
porontynak a Libanonért, s ezzel a harmadik testvér gyanúját is felköltik. Az bizonyos immár,
hogy akármelyikök szerzi is meg a Libanont, a másik bajt csinál neki az üst miatt. Nem volna-e
tehát olcsóbb és célszerűbb, ha közösen vennék meg, közösen bontanák fel a kincset rejtő
falat, s féken tartván a Prepelicza nyelvét, egész hallgatagon raknák zsebre a megboldogult Pál
kincseit. No már bizony, százszor okosabb lenne.
Gáspár tehát egy szép napon megbékült Boldizsárral, és Sztolarik úr nagyot csodálkozott,
mikor a rá következő napon benyitott hozzá Boldizsár úr, és kijelentette, hogy visszaveszi a
szavát a Libanon megvételére nézve, meggondolta otthon, aludt rá egyet, egy kis számadást is
csinált, és belátja, hogy ötvenezer forintot nem ér meg.
- Semmi az - felelte Sztolarik úr -, majd megveszi negyvennyolcért a Gregorics Gáspár.
Alig várta, míg találkozik vele, hogy legott felszólítsa a szerződés megkötésére. Gáspár úr
azonban vállát vonogatta.
- Ostobaság volt tőlem - mondá hanyagul. - Kipárolgott a fejemből, mint egy rossz álom.
Köszönöm, kedves Sztolarik úr, hogy mindjárt akkor nem fogott szavamon, de most már bele
nem megyek. Az ördögbe is, negyvennyolcezer forintért csaknem egy uradalmat lehet venni.
A gyám kétségbeesett. Azt hitte, hogy a húr feszítésével ő rontotta el a dolgot, érezte, hogy az
egész város nevetni fogja ügyetlen sáfárkodását, s szemrehányással halmozza majd el Gyuri, ha
felnő. Rohant tehát Boldizsár úrhoz s felajánlotta a Libanont negyvenötért. Boldizsár azt felelte
kurtán, a tokáját vakargatva:
- Hát bolondnak néz engem az úr?
Boldizsártól lóhalálában nyargalt Gáspárhoz:
- Nem bánom, no, tartsa meg a Libanont negyvenért. Gáspár csendesen rázta a fejét:
- Talán csak nem ettem maszlagot.
S most újra megindult a licitálás, de már lefelé, kínálta harmincötért, harmincért, huszonötért,
míg végre sok mindenféle hercehurca után valahogy rájok sózta tizenötezer forintért. Közösen
vették meg, s közösen íratták a nevükre a telekkönyvben.
Aznap, amikor átvették a gyámtól a kis házikó kulcsát, bezárkóztak abba ketten, csákányokat
vivén magukkal a köpönyegjük alatt (amint az a későbbi tanúvallomásokból kiderült), s
természetes, hogy mindjárt akkor felbontották az üstöt rejtő falat, de hogy mit találtak az
üstben, azt egész bizonyossággal sohasem lehetett megállapítani, bár éppen ez volt a főkérdés a
Gregorics-pörben, mellyel egy évtizedig vesződött a besztercebányai királyi törvényszék.
A pör ugyanis akképpen kezdődött, hogy Prepelicza András egy pár hónap múlva megjelent a
Gregorics testvéreknél, s részt követelt a kifalazott kincsből azzal a fenyegetéssel, hogy
különben mindent elbeszél Panyókinénak.
A Gregoricsok dühbe jöttek, amint meglátták.
- Megcsaltál, gazember! Te is cinkosa voltál annak a megholt zsiványnak, aki ki akart fosztani
a holta után - a fattyú kölyke javára. Azt akarta, hogy drága pénzen vegyük meg a kalyibáját.
Azért tettetek ócska vasat és szegeket a katlanba. Jó, hogy idejöttél. Majd mindjárt kikapod a
részedet a kincsből.
Ezzel felkaptak egy-egy furkós botot, s piff-paff, úgy elverték a jámbor Prepeliczát, hogy az
rögtön futott az orvoshoz, hadd vegyen írásbeli mappát a hátát átszeldelő kék vonalakról,55
aztán futott a Krekics János tyúkprókátorhoz, írjon egy gyönyörű panaszkodó instanciát magá-
hoz a királyhoz Bécsbe a Gregoricsok ellen, akik egy Esztei kiszolgált káplárt merészkedtek
így csúffá tenni. (Ha a király nem szégyenli - jegyzé meg Prepelicza a prókátornál -, én ugyan
nem szégyenlem, mert ketten voltak ellenem.) Harmadik megtorlásul pedig nyomban fogadott
egy szekeret (mert nem bírt gyalogolni az összetört csontjaival), s elvitette magát Varecskára,
ahol Panyókiné lakott, elbeszélvén előtte egész őszintén mindent, elejétől kezdve egész végig.
Innen kezdődött aztán a roppant Gregorics-pör Panyókiné felperessége alatt, mely az egész
felvidéket foglalkoztatta több mint tíz esztendeig. Egy légió tanút kellett kihallgatni, s az akták
idők múltával hetvenhárom fontra nőttek. Panyókiné az üst létezését, befalazását és a két
Gregorics rosszhiszeműségét bizonyította (többre nem bírta vinni), a Gregoricsok és ügyvédjeik ellenben a halott csalárdságát vitatták, aki szeget és ócskavasat rakott az üstbe, hogy őket
bolonddá tegye és kifossza.
Minthogy a halottnak nem volt se ügyvédje, se protekciója, végre is ő maradt bent a csávában.
De valószínű is, hogy ő csinálta a gonosz tréfát a szegekkel és ócskavasakkal; ő hagyta nekik
örökül, furfangosan előre kieszelve a végzetes pört, mely csak akkor ért véget, mikor már
mindegy volt, hogy ki veszti, ki nyeri, minthogy egyiknek se maradt semmi vagyona: az a
hetvenhárom font papiros és öt-hat ügyvéd megette mindenüket.
A Gregoricsok rendre elhaltak (valamennyien szegénységben). Hírük is egyre halványodék,
csak a prókátorok emlegették néha Gregorics Pált:
- Ej, az egy roppant eszű ember volt!
Hanem a vagyona hová lett, azt senki sem bírta eltalálni.
Azaz, hogy mégis! Örököltek a mesék. Ezek rendelkeztek vele szabadon, fogyasztották,
gyarapították, tették ide, tették oda, ahova nekik tetszett.
 
 
0 komment , kategória:  MIKSZÁTH KÁLMÁN SZENT PÉTER ES  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák