Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-26 05:21:00, csütörtök
 
  Alex Quien:
Egyedül a hóban



Minden olyan fehér és tiszta! Minden olyan hihetetlenül csillog, hogy szinte megvakít. Annyira mókás, ahogy hullik az égből ez a sok fehér pihe! Szinte kedvem volna elkapni őket, utánuk ugrani, megkergetni mindet. Majd kiugrok a bőrömből izgalmamban. Annyi felfedeznivalóm van, hogy alig győzöm! A világ tele van csodálatos dolgokkal, amelyek létezéséről még csak nem is tudtam. Ó, én buta! Ültem a meleg és kényelmes otthonomban a négy fal között és az ablakból néztem ezt a különös világot. Féltem tőle, pedig hát oly apró és kerek, hogy szinte óriásnak érzem magam benne. Meghódítom és birtokba veszem minden szegletét.
Csak ne lenne annyira hideg, hogy mindenem elgémberedik. A csontjaimban, a bőrömben érzem, ahogy belém hatol és végigáramlik rajtam. Már nincs is nagyon kedvem a hancúrozáshoz. Már nem is élvezem annyira ezt a fehér izét, ami mindent ellep és beborít. Már nem is olyan vicces, ahogy visszacsillogja a kékes fényét a lámpáknak. Már nem olyan kellemes itt kint a sötétben. Már nem is olyan parányi, mint reggel gondoltam.
Szeretnék egy meleg és kényelmes helyet, ahol meghúzhatom magam. Egy puha párnát, egy vastag pokrócot. Egy szerető ölelést. De hiába keresem az utat, ahonnan jöttem, nem látok magam körül mást, csak mindent betemető fehér, hideg takarót.
Sírni szeretnék. Egyedül vagyok és félek! Szeretném, ha megtalálnának, ha hazavinnének! De hiába meresztgetem a szemem a sötétben, nem látok senkit. Reszketni kezdek. Magam vagyok és hirtelen minden olyan óriási lett körülöttem, hogy ledermedek. Minden hatalmas és én apró vagyok, egészen aprócska, hogy szinte már láthatatlan vagyok.
Hiányzik az otthonom! Hiányzik a szobám! Vajon merre lehet? A sötét egyre áthatolhatatlanabb, a hideg egyre dermesztőbb, a hó egyre vastagabb. Meghúzom magam egy eresz alatt és tanácstalanul pislogok körbe, mindenfelé. Vajon merről jöttem? A nagy fa felől, amely vacogósan összehúzta magát a hideg takaró alatt, vagy a furcsa világító oszloptól, amely a dermesztő hó súlya alatt pislákolva próbálja ébren tartani magát?
Forgatom a fejem, de semmi sem ismerős körülöttem. Mérges leszek magamra. Hogy lehettem olyan buta, hogy ennyire elkóboroljak? Hogy hihettem, hogy a világ csak egy csöppnyi pontocska és én vagyok az óriás?
Annyira belefeledkeztem a kalandozásokba, játékba, a szórakozásba, hogy nem is figyeltem, merre visznek lábaim! Csak szökdécseltem, futkároztam, élveztem a fehérséget, amely eltemette a kopár, kietlen földet, eltüntette a koszos, zavarodott szagokat és helyébe tiszta, friss illattal töltötte meg a levegőt. Egyszerűen élveztem a szabadságomat, a gondtalanságomat. Annyira élveztem a napot, hogy észre sem vettem, mennyire eltávolodtam az otthonomtól, mennyire messzire kerültem mindentől, ami fontos volt, ami számított. Mennyire eltévedtem a világban, amely nagy és kiismerhetetlen, és csak most jöttem rá, itt a sötét éjszakába burkolózva, egyedül, hogy amiről reggel még azt gondoltam, a világban kell megtalálnom, az mindvégig ott volt az orrom előtt. És most elveszett mindörökre...
A hideg minden csontomat átjárta. Reszketek a szomorúságtól, a magánytól, a sötéttől. A tehetetlenségtől és az éhségtől szinte gondolkozni sem tudok. Sírás kaparta torkom kiszárad.
Lehunyom a szemem, és egy meleg érintésre gondolok. Elképzelem, hogy a fűtött szobámban fekszem a kanapén a tv-vel szemben, miközben a konyha felől ínycsiklandó ételek illata surran be és csiklandozza meg az orromat. Elképzelem, hogy az ölébe hajtom a fejem, és ő lágyan, éppen hogy érintve simogat. Könnyek szöknek a szemembe. Meg kell találnom! Nem gubbaszthatok itt és itathatom az egereket, amíg ki nem tavaszodik!
Talpra szökkenek, megrázom magam és futásnak indulok az egyik irányba. A szívem majd kiugrik a helyéről izgalmamban. Jaj, csak jó irányba szaladjak! Egészen átmelegszek, mire a sarokra érek. És akkor meglátom a házat. A nagy, piros téglás házat a fehér redőnyökkel. Megkönnyebbülök. Már csak pár lépés és otthon leszek!
Az ajtó előtt megállok. Összezavarodom. Be van zárva. Értetlenül meredek az öreg bejáratra. Kérdések tolonganak a fejemben. Hát senki nem vár rám? Senkinek nem hiányoztam? Észre sem vették, hogy nem vagyok otthon? Miért nem engednek be? Miért nem hall engem senki? Miért...?


***

- Apa, apa! Nem hallod?! Odakint...! - kiabálja türelmetlenül a könnyes szemű kislány az ajtóban. - Gyerünk, nyisd már ki!
- Jól van, bogaram, nem értem, mi ez nagy rohanás - korholja le szelíden az apja, majd óvatosan, nehogy a hó és a hideg szemtelenül belopóddzon a házba, kitárja az ajtót. Aztán már csak annyi ideje van, hogy félreugorjon lánya útjából, aki boldogan vágtat ki rajta.
- Lola, kiscicám! Hát hazataláltál? Annyira hiányoztál!
 
 
0 komment , kategória:  lex Quien: Egyedül a hóban  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1567
  • e Hét: 1567
  • e Hónap: 81125
  • e Év: 2022405
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.