Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-26 12:48:40, csütörtök
 
  Kovács Jolánka prózája
A majom szeme



Trágyabűzzel dúsított szénaillat csapott meg bennünket a bejáratnál. Két órakor nyitunk,
mondta a portás, s ha önök valóban állatkertbe akarnak menni, hát várják ki szépen.
Két órakor lassú, de jól begyakorolt mozdulatokkal bogozta ki a bejárati ajtót jelképező,
alacsony, már állásában réges-rég bemocskolódott léckapu ügyesen összevissza hurkolt és a kapufélfára erősített madzagját, s a kapu nyikorogva kitárult. A portás mélyen meghajolt,
szeme sarkából sandán ránk pillantva, valamiféle elismerésre várva talán, mintha kizárólag
neki köszönhetően, most beléphetünk Tündérhon ajtaján. Ekkor már, ebéd után lévén,
kukoricasalátával töltött marhaérmék, olvasztott sajttal leöntött, rántott borjúszeletek, rizibizi, hagymás paradicsomsaláta, valamint tejszínes presszókávé jóleső egyvelege foglalt helyet gyomrunkban, kényelmesen elrétegeződve, bár, megjegyzem, e végtelenül megnyugtató teltségérzethez három, sőt, legalábbis Alizt illetően, négy orosz krémtorta-szelet is hozzájárult. Te, Aliz, mondtam Aliznak, miközben, időnként krédlikakasokat vagy totyogó, nagytestű kacsákat kerülgetve, ráérősen lépegettünk a nemrégen lenyírt, s szerencsére éppen ebből kifolyólag szemmel jól látható, a baromfiak emésztésének salaktermékéből alakult apró spirálokkal imitt-amott tarkított füvön, gondolj csak bele, mit akar az a szemét, tudod, melyik, az, amelyik minden áldott nap levest is rendel, a vén pojáca, mert állítólag külön imádja a csípőm ringását, amikor a hülye levesével egyensúlyozom az asztalok közt, s végül egyenesen felé tartok, na, ez a szemét azt mondja tegnapelőtt, miközben elébe helyeztem a dupla adag csevappal megrakott tányért, ő pedig véreres szemekkel és szinte a nyálát csorgatva figyelte a dekoltázsomat, na szóval hogy legszívesebben az asztalra fektetne, de úgy, hogy a kezeimet az asztal két túlsó csücskéhez, a lábaimat pedig az asztal innenső két lábához kötözné, és nemhogy behajtana nekem, ha mással nem, hát azzal a félméteres rézrúddal, amin a csillár lóg, ki is fizetné a csillár árát, ha csak az a gond. Szerintem még csak szembe se köpheted, mondta Aliz nyugodtan, az alacsony fakerítés túloldalán lustán heverésző őzeket figyelve, arról a klepafülű, boltozatos fejű vén disznóról beszélsz egyébként, akinek olyan irgalmatlanul szőrös mancsai vannak, és mindig az ablak felől, a harmadik asztalnál szokott ülni, szétterpesztett lábakkal, szerény véleményem szerint prosztatagondjai és az azzal járó, nadrágon keresztül is szembetűnő, kóros herezacskó-megnagyobbodása miatt, és mindig újságot olvas? Ne mondd. Tényleg az? Hát akkor azon nyomban, még mielőtt a bölényeket megvizitálnánk, vedd tudomásul, hogy az egy rohadt képviselő, épp tegnap este ismertem fel a tévében, a parlamenti ülésen. És légy szíves, ne menj már olyan közel a strucchoz, mert duplán megkaphatod tőle azt, amivel valójában te tartozol annak a vén kujonnak. Mármint hogy szembeköphet, nagyobb adaggal, mint gondolod. Te jó ég, Aliz, ez lehet hogy így van, mondtam, mert mikor a főnöknek próbáltam panaszkodni, rögtön lehárított, hogy nem azért vagyok itt, hogy véleményt mondjak a vendégekről, főleg nem olyanokról, akik évek óta törzsvendégek ebben az étteremben, meg hogy pillantsak csak bele a kis bugyellárisomba, mielőtt hajnalban hazaindulok, hogy mennyi baksist viszek haza naponta, egyszóval fogjam már be a számat és dolgozzak, azonkívül örülhetnék, hogy bókokat kapok a vendégektől, bár ez is csak az ő jó ízléséről tanúskodik, merthogy formátlan csajokat soha nem alkalmazott, pedig tíz éve tartja a vendéglőt, node, ha én mégis másképp gondolom, hát mondjam ki bátran, hogy másnap már nem jövök, hogy ő intézkedni tudjon. Ennyi. Én persze nem mondtam ki. Jól tetted, jegyezte meg Aliz, miközben a bölények bűzös és irgalmatlanul sivár rezidenciájához érkeztünk, s kiderült, hogy a tavaly ilyenkor megcsodált négy hatalmas, fekete, bozontos üstökű állat helyett már csak egyetlenegy, a többhónapos kosztól összecsomósodott szőrű és búskomor tekintetű árva bölényt üdvözölhettünk, kinek bordái kemény, párhuzamosan egymás mellé szedett botokként rajzolódtak ki két poros oldalán, tehát sokkal inkább látszott gyámolításra szorulónak, mint félelmetesnek, s ahogyan tavaly ilyenkor riadtan pillantottunk a szerintünk mégiscsak túl alacsonyra tákolt kerítésre, amelynek túloldalán a gyönyörű, prüszkölő, habzó szájú, feltételezhetően csakis hímnemű állatok néztek velünk farkasszemet, úgy most nyugodtan állapíthattuk meg, hogy ez a viharvert, hatalmas testű, szegény bölényroncs magasugrás alkalmával legfeljebb a húsz centiméteres akadályokat lenne képes átugrani, sőt, könnyen meglehet, hogy csak átlépni; valóban jól tetted, ismételte meg Aliz bólogatva, mert mi a fenét vársz el a nyelvi gimnáziumoddal, azt a pszichológiát meg jobb is, hogy otthagytad, szerintem időben hagytad ott, még mielőtt egyszer magad is belekergülnél a sok kerge dumába, amit úgyis, ismerlek, na, túl nagy átéléssel hallgattál volna naphosszat, gondolom, kész pszichiáterként, még éjjel is, ha időnként, álmos fejjel kitámolyogtál volna a fürdőszobába, és a vécé lefolyójának zsinórját megrántva, majd a víz zubogásától úgy-ahogy magadhoz térve valószínűleg egyik delikvens páciensed nem mindennapi módon kialakult Oidipusz-komplexusa jutott volna eszedbe, amin biztos reggelig eltöprengtél volna, reggel aztán dupla kávé, karikás szemek, majd újabb tíz-tizenkét sors- illetve rémhistória. Nem kell
az neked. De Aliz, mondtam ekkor, minden bátorságom összeszedve, hisz elérkezettnek
láttam az időt, amikor kimondhatom, amit már rég ki szerettem volna mondani, bár ez a
pillanatnyi helyzet nem sokban különbözött annyi másiknál, amikor barátnőm, akárcsak most, diadalittas arccal emelte rám tekintetét, hisz elégedett lehetett saját lélekemelő szónoklatával, amelyhez hasonlóakkal már nemegyszer sikeresen emelte fel lekonyult lelkemnek legalább a felső szféráit, magasan a mélység fölé, olyannyira, hogy jó ideig eszembe se jutott akár lepillantani is ama sötét mélységbe, hogy vajon annak legmélyén ugyan mit forral ellenem már megint a saját, énemhez oly hűségesen ragaszkodó depresszióm, mert azt ugyan nem ette meg a fene, teljesen még soha nem sikerült megennie a fenének, de most egyedül voltunk az egész állatkertben, ráértünk, s a délutáni, hömpölygő melegből éppen csak annyi jutott be ide, a sűrű fák hűvösébe, amitől valóban jól el lehetett lazulni, és úgy éreztem, ha valahol, hát itt tényleg el lehet mondani, sőt, egyenesen a lényegre lehet térni, hát a lényegre tértem; tudod, mi kell nekem, most megmondom, de ne szólj közbe mindjárt, most megmondom és te közben egyszerűen csak nézegesd a madarakat, látod, milyen színesek és szomorúak, Aliz, nekem az kell, hogy megértsem már egyszer, mivégre is vagyok a világon.
Itt kis szünetet tartottam, Alizra pillantva persze, aki azonban példásan betartotta
az általam előírt és ugyanakkor, igaz, hogy csak szóbelileg, de kérelemként benyújtott
szabályzatot, tehát nem szólt közbe, sőt, kizárólag a meglepően furcsa, harang alakú ketrecet figyelte, amelybe, s az még furcsább volt, egy igencsak szabálytalanul megnyirbált ágazatú, apró levelű fa volt bezárva, ágain pedig sok-sok színes tollú kismadár röpködött összevissza, és ez volt az egészben a legkevésbé furcsa, hisz ezek a kismadarak mást valóban nem is csinálhattak egész álló nap. Hallgattunk, hallgattuk a madarak, úgy tűnt, rutinos ricsajozását. Folytatod, vagy mondhatok valamit, kérdezte Aliz halkan, s a hangja fáradt volt. Nem folytatom, mondtam, és elindultam a majom ketrece felé.
Aliz nem jött utánam. Hülye vagy, tisztára hülye, mormolta a fogai közül, majd a táskájába
nyúlt, kivett belőle egy kiflivéget, összemorzsolta, bedobta a madaraknak, s azok, mintegy
parancsszóra, egy pillanat alatt röppentek le az ágakról, hogy egymás hegyén-hátán, egymást túlkiabálva, taposva, csípve, tépve próbáljanak kiveszekedni maguknak legalább egy-két morzsácskát, amelyek még felismerhetőek voltak a madárürülékkel elkeveredett porban.
A majom a ketrec sarkában ücsörgött, a magasra helyezett, mocskos deszkán, akárcsak
egy kalodában; fakószürke, gyér szőrzetét és lábai közül szánalmasan kibukkanó nemi
szervét kénytelen-kelletlen a világ felé tárva. Az előtte levő, levert zománcú, rég kiszuperált lábasban négy szem kukorica árválkodott, a deszka alatt, a ketrec alján összegyűlt szemétből két koszos kenyérhéjdarab ágaskodott kifelé. A vizesedény felborulva hevert a kenyérhéjak mellett. Itt lakom, mondta a majom, és komolyan a szemem közé nézett. Tudom, feleltem bizalmasan, tavaly is itt jártam, nem emlékszel rám? Hályog nőtt az egyik szememen azóta, ha ismersz, mondd meg legalább, nagyon látszik? Úgy nézel vele, pontosan úgy, akárcsak a másikkal. De ez egy tyúkketrec, tette hozzá a majom, most már makogva, majd kinyújtotta ujjait a dróton, s hosszú, töredezett, fénytelen körmeit óvatosan a tenyerembe helyezte. Nem bántalak, mondta még, mindkét szemével, maradj itt egy kicsit. Megsimogattam a körmeit. Mondom, hogy tisztára hülye vagy, ugrott oda Aliz, ezt a megható jelenetet le kell fényképeznem, egy majommal szemezni, te atyaúristen. Kattant a gép. A majom szeme szikrát vetett, berántotta ujjait és eszelősen makogva, rikácsolva esett neki a ketrecnek. Lábait a deszkába, majdnem teljesen megkopaszodott fejét a ketrec oldalába verte, s ettől még inkább feldühödött, toporzékolt, helyet, teret követelve, hogy kitombolhassa magát. Gyerünk innen, mondta Aliz rémülten, még kiszabadul. De ne rohanj, azzal még csak jobban megvadítod, tette hozzá súgva. Remegő léptekkel indultunk a kijárat felé. Néhány lépés után visszanéztem. A majom már a deszkán ült és rezzenéstelen arccal, üres tekintettel bámult utánunk, mintha mindkét szemét hályog lepte volna el. Aliz, nyögtem, és folyni kezdtek a könnyeim, tudod, hogy a szemében hordja a választ, ő tudja, hogy mivégre...
Mindjárt indul a busz, mondta Aliz zavartan, de megkönnyebbülten, hogy végre
leléphetünk, tudod, hogy ötkor indul. Gyerünk.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Jolánka prózája  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1315
  • e Hét: 19938
  • e Hónap: 65010
  • e Év: 2006290
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.