Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-26 17:04:37, csütörtök
 
  BÁLINT PÉTER
Kései tusa a mamával
(Regényrészlet)



Markomba fogtam az apámtól kapott öngyújtómat, s egy belső késztetésnek engedve meggyújtottam az ujjaim közé csippentett sárgásbarna fényképpapír sarkát. A láng, akár vörösbor foltja a fehér damasztterítőn, amorf alakban kezdett terjeszkedni a szemem láttára. Gyermekként követtem el azt a csínytevést, hogy valamelyik névestén, mivel senki sem volt hajlandó rám is figyelni, kiborítottam egy pohár vörösbort, anyám bosszantására, s szinte megmámorosodva a bűn látható nyomatától, tapsikolni is kezdtem, két tenyeremet ütemesen egymáshoz verve. A mama persze kapkodta a süteményestálcákat, a morzsákkal borított kistányérokat, a borospoharakat, hogy minél előbb sót szórva a terítőre megfékezze a folt térképszerű növekedését. A vendégek segítettek neki leszedni az asztalt, korholó megjegyzéseket téve rám, akiről, látva az örömtől ittas ujjongásomat, nem volt nehéz azt feltételezni, hogy szándékosan okozta a bajt. Hogy ,,hisztérikus kis gonosztevő" lettem volna, ahogy néhányan vélekedtek rólam a környezetemben? Ahhoz még túlságosan kicsi voltam, talán néhány évvel később már egyértelműen lehetett állítani ezt. Apám szemét összehunyorítva nézett rám, akár egy eszelősre, de nem igyekezett nagyobb súlyt adni a jelentéktelen csínynek, mint amennyit érdemelt, amúgy is azon a véleményen volt, hogy effajta baleset bárkivel megeshet. Valamelyest megnyugodtam apám megfontolt és nagyvonalú ítéletétől, de némi bosszúságot is éreztem amiatt, hogy nem sikerült kimozdítanom híres nyugalmából, mely egy szívsebésznek az egyik legfőbb erénye.

Akkor még nem is sejtettem, hogy puszta jelenlétemmel egész életemben nyugtalanítani fogom a környezetemet, kihívó megjegyzéseimmel mindenkit állásfoglalásra kényszerítek: pró vagy kontra. Az egykék családbeli kitüntetett szerepe és mérhetetlen kényeztetése a felnőttek részéről megtette a hatását jellemem fejlődésére. Mindig belekotyogni igyekeztem a ,,nagyok" társalgásába, s nem vettem jó néven, ha leintettek, mert jelezni óhajtottam jelenlétemet és eltántoríthatatlan akaratomat, s bárki akadályozni merészelt ebben, szigorúan megbüntettem valamiféle csínytevéssel. Kamaszfővel sem másítottam meg e kellemetlen szokásomat, ellenben környezetem egyre türelmetlenebbül és elutasítóbban válaszolt pikírt megjegyzéseimre és nem feltétlenül hízelgő ítéleteimre; én pedig módfelett élveztem, hogy az embereket kihozhatom a sodrukból, és őszinte dühkitörésre késztethetem őket. Emlékszem, másodéves egyetemista voltam, amikor úgy május vége felé egy kerthelyiségben söröztünk barátaimmal, s a szomszédos asztalnál ülő társaság hangoskodásából és hőzöngéséből kiderült, hogy a városi ifjúsági tábor vezetői, jól hallható kritikát gyakoroltam felettük - ,,ingyenélő banda, könnyen dőzsölnek a mi pénzünkből" -; szinte azonnal sörösüvegek repültek felénk, és a pincérrel kidobattak bennünket, kötekedő, részeg alakokat.

Néztem a kúszó lángot, s az emlékezetemből imént fölidézett gyermek öröme bizsergette szívemet. ,,Bandika ne tüzeskedj, mert bepisilsz!", s én, a szófogadatlan, mindenre elszánt kis csibész, aki még egy pillanattal elébb is ígéretet tettem, hogy nem tüzeskedem, azért is tovább matattam a tűzben botommal. ,,Csak félretolom az egyik ágat", emeltem szememet a mamára, s cinkos módon hunyorítottam. Tavaszszal, amikor falun élő rokonaim megmetszették a kerti gyümölcsfákat és szőlővenyigéket, s halomba hordták a vesszőket, ágakat, hogy megszabaduljanak a feleslegtől, szinte földbe gyökerezett lábbal néztem, miként is ég recsegve-ropogva a rőzsehalom. A vörös lángok olykor villámgyorsan felkúsztak egy-egy ágon, majd kék nyelvükkel beleharaptak, aztán rövid időre visszakoztak, hogy megvárják, míg az újabb és újabb lángnyelvecskék kikezdik a kérget, és sziszegő hangok kíséretében teljesen körülnyalábolják és felemésztik áldozatukat. Időnként a tűznek szurkoltam, hogy az őrzők éberségét kijátszva a szalmakazalba is belekapjon, de csak annak a tanúja voltam, hogy a lapátjaikkal és hosszú vesszőikkel sikeresen fékezték meg a kitörni és elinalni szándékozó tüzet. Sosem mulasztottam volna el, hogy egy ágacskával ne motozzak a tűzben, hiába is toltak hátrébb a felnőttek; megunva okoskodásukat és felügyeletüket, némelykor végigsuhintottam alsó lábszárukon, ám olyan ártatlan képet vágtam, mintha csak véletlenül sikeredett volna félre e fura golfütésre emlékeztető mozdulat. Valójában mindig is szerettem volna valami nagy tüzet okozni, s látni, hogyan csapnak a magasba a lángok, s harapnak az idegesen reszkető-vibráló levegőbe, megsemmisítve mindenféle lomot. Valósággal reszkettem a dühtől, ha valaki meg akart regulázni, mindenféle trükkre készen álltam, csak hogy elvegyem a kedvét az igazságosztástól. Volt, hogy szédülést tettettem, és az idegeim borzolásában odáig merészkedtem, hogy valódi hányást produkáltam; máskor meg olyasfajta őrjöngésbe kezdtem, ha megráztak a vállamnál fogva, mintha a büntetést eszközlő alaposan helybenhagyott volna, s a világ tudtára óhajtanám hozni kegyetlenségét.

Nem érzek semmiféle megbánást amiatt, hogy a fekete-fehér felvételen apám négy évtizeddel ezelőtti alakja szép lassan eltűnik, s a múltnak emléket állító kép többé már csak az én emlékezetemben létezik; igaz, megsemmisíthetetlenül. E képégetés óhatatlanul is az alexandriai könyvtár leégésére emlékeztet, amikor is a papirusztekercsek egyetlen szemvillanás alatt a tűz martalékává lettek, ellenben az agyagtáblák kiégtek az örökkévalóság számára. Apám képmása elillant, nem hagyva mást maga után, mint egy kevés pernyét a hamutálcában, viszont szándékom ellenére emlékezetembe égett a felvételen megörökített alakja, s e róla őrzött képet már csak halálommal lehet végérvényesen megsemmisíteni. Eggyé váltunk mindörökre. Legalábbis ezt hiszem...

Bármennyire szeretném is, nem tudom őt, a sötétséggel viaskodót, kiokádni magamból. Képtelen vagyok megszabadulni a tudat tárnáiban elraktározott emlékképektől, múltam néma tanúitól, akiket akár bíróként, akár ügyvédként is faggathatnék más-más, magam ellenében indított pörben. A számítógép korában, amikor elegendő egy gombnyomás, hogy elraktározott információk tömegét semmisítsük meg, tehetetlenségem több mint meghökkentő. Így csak arra a néhány órára áll hatalmamban felfüggeszteni a képek létezését, amíg álmodom, másmilyenné álmodom múltamat, melyben valaki emlékképeket igyekszik rögzíteni. Mostanában, hogy egyre mélyebbre jutok álmaimban a múlt kútjában aláereszkedve, egyre többször látok meg olyan embereket, akik valaha hozzátartoztak életemhez, s valami meghatározó dolgot követtek el javamra vagy ellenemre. Sőt, a szívemhez nagyon is közel állókról derül ki olyasfajta gyilkolási szándék, ellenségeskedésre való hajlandóság, ördöggel cimborálási vágy, mely ébredés után is megrémít. Úgyhogy néha felmentést is adok magamnak, amiért felégetem emlékeiket.

Az égetés kettős természetű: az épp itt lévőnek az elhamvasztása és a valahol másutt létezésbe való bevésése történik egy időben. A valóság egyfajta mítosszá válik a múlt rekonstruálása során. Akárhogy igyekszem is hát megszabadulni apám emlékezetétől, magamban kell cipelnem őt: magánmitológiám részeként. Emiatt még gyűlöletesebbé válik az alakja, mivel rám erőszakolja magát, holott soha életében nem volt erőszakos, legalábbis velem szemben nem. Ekként lényegül át másvalakivé nemlétében, mint amilyennek ismertem apámat, viszont tökéletesen megtestesíti gyűlöletem valódi tárgyát, igazolja iránta táplált érzéseimet, holott környezete cseppet sem tartotta gyűlöletre érdemesnek. Ha egyszer neki is lehanyatlik a földi porsátra, talán róla is másként vélekedek majd, erről egyelőre semmi biztosat nem tudok mondani...

Az utóbbi időben egyre többször kapom magam azon, hogy valamelyik televíziós csatornán dokumentumfilmet vagy réges-régi híradós anyagokat nézek. Az archív képkockák, hosszabb-rövidebb képsorok a közeli vagy kissé távolabbi történelemnek olyan vetületét tárják elém (az ismeretlen és névtelen hős hétköznapi életéről), mely alkalmasabb a tényeken való töprengésre, a mérlegelésre és ítéletalkotásra, mint bárhány párthatározat, statisztikai adat vagy gazdasági mutató. Meg kell jegyeznem, azért is szeretem a dokumentumfilmeket, mert az operatőr optikája egy láthatatlan ember személyes ki- és helytállásáról is vall, mivelhogy a tények válogatása, a filmszalagra vett látvány képi ereje, a vágás és szerkesztés mikéntje a krónikás hűségét és elkötelezettségét örökíti meg. Az operatőr mint képpé vált gondolat és erkölcsi tartás van jelen a filmen, s ha egyetlen hangos szó sem hangzik el kommentárként, akkor is hallom történetmondását.

A nagyközönség által kevésbé szeretett (és nyilván kevésbé is értett) műfaj azért is került közel hozzám, mert a sok-sok tényhamisítás és hazugság után egyre inkább érdekelt a múlt, s ha nem is lehettem egészen biztos abban, hogy nem szednek-e rá a ,,lakkozott" híradásokkal, az utólagos cenzúrázásokkal, a történések képi látványa egyszerűen lenyűgözött engem, a nagy álmodozót, álmában örökké látványos filmeket rendezőt. ,,Ezek a dokumentumfilmek halott nagyapám meséit pótolják számomra. A hallottakat és soha nem hallottakat egyaránt: minden egyes képkockán ott van ő, legfeljebb más-más alakot ölt magára" - ahogy Kolossy barátom szokta mondogatni egy-egy közösen megnézett film után, s magam is ekként érzek a narrátor nyugalmat sugárzó hangját hallgatva. Legyen bármilyen elvnek megfelelően leforgatva a film, esetleg viselje magán egy retusáló kéz lenyomatát, mégis, a háttér, a kockákon feltűnő ember gondok által barázdált arca és előadásához igazított gesztusa a maguk pillanatnyi valóságukban ragadtatnak lelkesedésre. Mennyi, de mennyi szégyen és fájdalom, visszaperelni vágyott emberi méltóság és megtépázott becsületért való bosszúvágy sugárzott a kamera előtt faggatott arcokról! Még azután is, hogy kijöttem a zsebszínházból (ahol a dokumentum- és művészfilmeket szokták vetíteni egy maroknyi, de annál lelkesebb közönségnek), velem maradnak a tanúságtevők, olykor nyugodtan elvegyülhettek volna a többiek közt az utcán, máskor meg úgy véltem, megérdemelnék, hogy újabb felvételeket készítsenek
későbbi sorsukról. A játékfilm ehhez képest maszkabál, a valóság szegényes utánzata, s ha már ilyesfajta bohózatban részt kell vennem, inkább magam csapok föl rendezőnek és kellékesnek, csepűrágónak és súgónak: elég tehetséget érzek magamban e színjátékkészítéshez, nincs szükségem mások tanácsára és vezérletére. Mondottam korábban is, mester vagyok a szemfényvesztésben!

Érdeklődésem persze szemernyi figyelmet sem érdemelne, ha nem arról volna szó, hogy a múltam s az áramlásából felbukkanó emlékeim is egyfajta dokumentumfilmként peregnek le, és hitelesítik egykori önmagam történeteit és lelki ingadozásait. Valamelyik reggel arra riadtam, hogy verítékes a pizsamafelsőm, és szinte reszketek az izgatottságtól, mert álmomban a mamával viaskodtam. Rémlik, valaki megsúgta nekem álmomban, hogy hamarosan megölnek, s ezen oly mértékben megdöbbentem, hogy azonnal elmondtam a mamának e vészjósló jövendölést. Ekkor olyasféle változást fedeztem föl a mama szelíd arcán, amit eladdig sohasem; akár a kaméleon bőrszíne, egyszeriben hol oltalmazó, hol tamáskodó, máskor pedig valamiféle titoktól sejtelmes, ármánykodó vonást öltött, s látva a félelmet és csodálkozást tekintetemben, csak annyit mondott nagyon is kétértelműen: ,,Vigyázz, nehogy olyasvalaki tegye meg, akiben a legjobban bízol!" Hirtelenjében képtelen ötletem támadt, s derülten azt kérdeztem: ,,Tán csak nem te akarsz legyilkolni, mama?" - eltorzult arccal felnevetett, de ebben a természetellenes, erőltetett kacajban volt valami nyugtalanító. A démon suhant át közöttünk.

A rákövetkező képeken: fekszem egy hegyoromra épített, romos vár falán, rongyos-feslett vándorruhában, akár egy gyalogszerrel közlekedő lantos, régi magyar énekmondó, végvári csaták hírnöke. Egyik lábam keresztbe vetve a másikon,
s egy keserves katonanótát dúdolgatok fennhangon magamnak, eközben azon tűnődöm, vajon mikor, ki és melyik irányból fog rám támadni, hogy vesztemet okozza, amit úgy igyekeztem megakadályozni, hogy valamennyi várbejáratot eltorlaszoltam, nehogy meglepetés érjen. Egyszeriben neszezést hallok a fejem mögül, ahol vasráccsal van lezárva egy toronybéli rejtek, melynek létéről rajtam kívül alig néhányan tudnak csupán. Fejemet elfordítva hátrapillantok, s látom, hogy ott áll a mama, dühtől vonagló arccal: a szeretet és mérhetetlen gyűlölet, a gyöngéd féltés és kegyetlen gyilkolási vágy keverednek vonásaiban. Római kardot szorongat a markában, ő, aki még a kenyérvágó késtől is rettegett, ha valaki felemelte jelenlétében, s nem tehetek úgy, mintha nem venném észre: erejét összeszedve iparkodik lesújtani, hogy szívembe döfje a rövid pengét. ,,Csakugyan te vagy az, mama?" - bámulok rá elképedve, ő pedig hörögve mondja: ,,Hát nem megmondtam, hogy óvakodj a hozzád legközelebb állótól?" S amíg azon tűnődöm magamban, ugyan mi oka lehet szörnyű tettének, újból lesújt kardjával, felé lendül a lábam, hogy kirúgjam kezéből a gyilkot, de elvétem, amire megint belém döf, akár egy saját vérétől feldühödött, haláltusáját vívó vadállatba. Emlékszem, mielőtt végleg elsötétült volna előttem a világ, megátkoztam őt, amitől láthatóan megijedt, s hogy szenvedéseimnek véget vessek, lebucskáztam a mélybe a várfalról. Hogy felriadásom után megint visszaaludtam, arról faggattam őt, a fejemnél ziláltan állót, ugyan miért akar megölni, de fancsali képével szemközt nézve sem kaptam megnyugtató választ tőle; a titok megfejtetlenül maradt, és újból és újból legyilkolt engem a kardjával.

Egy másik filmen Kolossy és szobrász barátja jelenik meg nálam, hogy a fiatalember műtermébe vigyenek, megszemlélni azt a köztéri emlékművet, melyet egy nyilvános pályázatra készített, s amely a ,,huszadik századot" eleveníti meg szimbolikusan. Ott állunk a fiatalember szüleinek kertjében, a lenyűgöző monstrum előtt, tanácsára körbe-körbe járjuk, ujjainkkal megérintjük, tenyerünkkel tapogatjuk itt is, ott is, szótlanul bámészkodunk és sétafikálunk, akár egy némafilm szereplői. A két termetes tölgyfa oszlop (melyeknek felső palástját hasáb alakúra vágta a fiatalember a körfűrésszel, egyes síkfelületeit homorúra, másokat domborúra csiszolta, néhol pedig meghagyta a fa eredeti henger formáját) olyasfajta hatást keltett bennem, mintha egymástól erőteljesen elfordulnának, s csupáncsak a robusztus anyákkal rögzített vascsavarok tartanák össze a szétszakadni vágyó elemeket, melyek korhadt vasúti talpfákon és rozsdás síneken állnak. A monstrum szakító és feszítő erővonalaival bizonytalanságot keltett bennem, hamarjában nem tudtam eldönteni: vajon elindul-e, akár a haláltáborba induló vagonok; szétszakad-e, akár a különféle nemzetek és népcsoportok az állandó háborúskodások következtében; vagy esetleg valami mégiscsak megfékezi a gyászmenetet és az őserejű robbanást.

A történelmi tényeket és tapasztalatokat összegző ötletet Kolossy iparkodott letisztázni barátja számára, aki fiatal kora ellenére is bölcs gondolkodásról, lelki érzékenységről és mély szolidaritásról tett tanúbizonyságot. A kivitelezés ideje alatt - legalábbis elmondása szerint - Kolossy mindvégig a kertben lógott, hogy nyomon követhesse az idea valóra váltását; jelenlétével bátorította barátját, és szerette volna abban is segíteni őt, hogy valódi megrendelőt találjon elkészült műve felállítására. Egy nap rávette a városi önkormányzat egyik képviselőjét, régi gimnáziumi osztálytársát, hogy legalább nézze meg a készülő szobrot, s ígéretét vette, hogy a kulturális bizottságban megpróbál pénzt szerezni a szobor felállításához, és igyekszik megnyerni az ügynek valamelyik alpolgármestert is. Ha jól emlékszem, másfél esztendő telt el az első ígéret és a szerződéskötés között. Olykor már-már úgy tűnt, hogy eldőlt a kérdés, s napokon belül végleges szerződést kötnek a szobrásszal, de valaki ellenvetésén elbukott a dolog, s hónapokig hallgatás övezte a szobor sorsát; máskor pedig, hogy elvetélni látszott a szoborállítás terve, egy jóakaró lendített az ügyön, s legalább a méretarányos modell elkészítésére megbízást kapott, némi pénzhez és reményhez juttatva a fiatalembert.

Ez idő alatt a napi politikai változások és a magát mértékadónak hivő értelmiségi elit érdekeinek függvényében a firkászok hol ,,zsidóbérencnek", hol pedig ,,nacionalistának" titulálták a fiatal szobrászt, némelykor az egyik vádat, máskor meg a másikat erősítették föl, színezték ki alpári cikkeikben, szolgalelkűségüket és párthűségüket bizonyítandó megbízóik előtt, holott a nyilvánosságnak bemutatott terven magán semmit sem változtatott a fiatalember. A nyilvános ítélkezés úgy zajlott szobra felett, hogy egyetlenegyszer sem faggatták meg személyesen szándékáról, nem igyekeztek kipuhatolni művészi és emberi hitvallását. Ezzel szemben neki tulajdonítottak olyasféle törekvéseket és kijelentéseket, melyek meg sem fordultak a fejében, már csak annál az egyszerű oknál fogva sem, hogy a huszadik századi nemzeti, etnikai és faji szétszakítottságot, megalázottságot jelképező szobrának inkább tér- és formabeli hatásával törődött, mintsem történelmi vetületeit fontolgatta volna.

A bértollnokok, miként Európa e keleti felében általánossá vált az ezredfordulón, gátlástalanul írtak le bármit, amiről azt feltételezték, hogy kenyéradó gazdájuk kedvére van, vagyis fontolgatás nélkül mindenkit rászedni iparkodtak, éppen az emberi jellemgyöngeségre vagy rossz emlékezőképességre alapozva aljasságukat. Ne hitegessem magam, igenis elképedtem azon - noha ismertem a firkászok alantas természetét és szavahihetetlenségét -, hogy képesek kipécézni és kikezdeni még egy olyan, alapjaiban nemes és becsületes szándékú alkotást is, mint amilyen a fiatal szobrászé volt, s addig-addig szajkózták saját képtelen állításaikat és vádjaikat a helyi sajtóban, hogy elbizonytalanították a tervet szemlélő városi polgárokat, és szinte az őrületbe kergették magát az alkotót is. Valóságos háború dúlt a szobor körül, rég nem az eredeti elképzelést és megvalósulását vitatva, hanem a felállításának indokait és körülményeit firtatva; a szobrász és alkotása már csak ürügy volt arra, hogy a politikai pártok és hiénáik egymásra acsarkodhassanak.

Hiába van bőséges tapasztalatom az emberi aljasságot illetően, mégis mindig felháborodom megnyilvánulásán. Odalapozok kedvelt Montaigne-kötetemben ahhoz a fejezethez, amelyikben az ármánykodásról a következőket írja: ,,Ha mások rászednek, legalább magamat nem szedem rá azzal, hogy azt hiszem, képes vagyok ezt elkerülni, vagy hogy azon töröm a fejemet, miképpen lehetnék rá képes. A saját fészkemben nem nyugtalan és zavaros kíváncsiskodással, hanem inkább figyelmem elterelésével és állhatatossággal óvom meg magamat az efféle árulástól." Egyre kevésbé érdekel ennek a velejéig züllött, egyes-egyedül önző érdekeit szem előtt tartó politikusi és értelmiségi elitnek a pünkösdi királysága; nem sietek alkalmat szolgáltatni ahhoz, hogy utat találjanak szellememhez és lelkemhez, még ha olybá tűnik is: elidegenítésem a közélettől éppen kapóra jön nekik. Szóba is hoztam fenntartásaimat az egyik zsurnaliszta ismerősöm előtt, aki szabadkozott az egyre inkább aljas és színvonaltalan média miatt, a függetlenség hiányát a globalizáció számlájára írta, ám mentegetőzése ellenére is színt vallott: ha rossz lelkiismerettel is, de azért szolgálja odaadóan helyi lapját, mert jobban fizet neki, mint az általános iskola, ahol korábban tanított. Gyanítom, a zsíros konc az, amivel el lehet bűvölni némelyeket, s megvonásával vagy e megvonás kilátásba helyezésével lehet hűségre, szolgalelkűségre kötelezni.

De térjek vissza az apámhoz! Talán a mama is segített elmérgesíteni a helyzetet, épp azáltal, hogy szüntelenül próbált közvetíteni apám és köztem. Intelmeivel azt a tudatot mélyítette el bennem, hogy istápolnom kell az apámat, mert élhetetlen, gyámoltalan, törékeny, sebezhető ember, olyasvalaki, akit védelmezni és szeretetünkkel körülbástyázni kell. Kétséget sem hagyott az iránt, ha esetleg magamtól nem tudnám, ő az egyedüli kiszemelt és kivételes lény, aki képes e mindenesszerepre. S mivel magam is éppilyen szárnyaszegett, jámbor és félrevezethető figura vagyok (legalábbis egész életemben ezt a tudatot erősítette bennem a mama), én is az oltalmára szorulok.

Másvalakit tartottam bűnösnek kreténségem kialakulásáért, és sokáig abban a hiszemben ringattam magam, hogy apám elleni lázadásom árán sikerülhet levetkőznöm bátortalanságból fakadó tehetetlenségemet és némelykor rám törő ideggyengeségemet. Mi tagadás, nemegyszer még azt is hittem, hogy a velem cinkosságot vállaló mama segít visszanyerni, megerősíteni az önállóságomat, és arcvonásaimat markánsabbá tenni; egyedül benne bíztam ugyanis. Én, gyanútlan, nem vettem észre, hogy épp ellenkező cél vezérelte a mamát, mint gondoltam, s apám befolyásának gyöngítésével saját bűvkörébe igyekezett vonni, ami egyet jelentett hatalma kiteljesítésével és megkérdőjelezhetetlenné tételével.

Tartozom magamnak azzal a vallomással, hogy a világ szemében örökké érettünk fáradozó, elnyűhetetlennek látszó mamáról elmondjam: erőszakosan telepedett ránk, és kegyetlenül legyilkolta bennünk az önállóságot, az önfenntartás elemi ösztönét. Semmilyen árat nem tartott drágának, csak hogy uralkodhasson felettünk, a szelíd, örökké serény és tettre kész, valójában szörnyeteg mama. Többek között az árulás, a szószegés, a másik befeketítése, az egyszer kimondott ítélet gondolkodás nélküli visszavonása egyaránt eszköztárába tartozott, tetszés szerint válogathatott az eredményt sejtető eszközökben; és maradjunk annyiban, ő nem volt szívbajos. Most látom csak, ó, szinte beleborzongok a felismerésbe, hogy az apámra
zúdított gyűlöletem sajnálatos módon célt tévesztett. Mintha hályog ült volna a szememre, homályosan láttam a világot; vagy mert hagytam magam félrevezetni, vagy pedig azért, mert magam is úgy akartam látni a dolgokat, ahogy a mama igyekezett láttatni velem. Az előbbi esetben valóban együgyűségemről tettem tanúbizonyságot, az utóbbiban viszont számító, felelősséget elutasító, bátortalan énemnek engedtem teret.

Az ember nem szívesen mondja ki (ha viszont halogatja kimondani, csak tetézi a bajt), hogy gyűlöletre méltó a szülőanyja. A magamfajta kretén évekig habozik, kertel, különféle elméleteket gyárt magának, hogy valódi indulatainak alanyát megnevezze, s noha sejti, talán nem is kellene oly messzire mennie, mégis hagyja magát rászedni egy éppen kapóra jövő önhazugság által, ami ideig-óráig elaltatja éberségét. Kerülgettem, lapok százait telefirkálva még e naplófélében is, hogy szörnyeteg lényed vonásait ecsetelnem kelljen, mama, te kegyetlen foglár. Most, hogy
önfaggatásom végéhez közelítek, s úgy hiszem, minden vagy majdnem minden lényeges vonását megfestettem annak a jelentéktelen figurának, aki voltam, s aki a fiatalkori vonzalmai és eszméi hatására maradtam is, az utolsó akadályt is igyekszem elhárítani az igazmondás útjából. Ma már, hogy nincs semmi vesztenivalóm ebben az életben, s önmagamon kívül nem tartozom senkinek sem számadással, bátran ki merem mondani: az én jóságos, örökké pártomat fogó, szeszélyes kívánságaimat leső, engem ,,kis hercegének" becéző mamám, az én álmomban vissza-visszatérő filmcsillagom valójában egy erőszakos, felettünk kiváltságos hatalmát ravaszul gyakorló, önző és számító lény volt. Semmiféle riválist nem tűrt meg, aki csorbíthatta volna akaratát. Keményen bosszút állt galamblelkű apámon, amiért semmibe vette az ő női hatalmát, s a gyűjtőszenvedélyben keresett menedéket, ahelyett hogy valamiféle sosem tisztázott harcban melléállt volna. Nem hiszem, hogy ,,papucsférjre" vágyott, miként az asszonyok közül oly sokan mások; inkább alabárdost akart állítani trónszéke mellé, akin megpihentetheti tekintetét. S hihetetlen szívóssággal őrölte fel amúgy sem túl sok erőmet, és uralt engem is, aki folyton lázadoztam ellene, a törékeny alkata ellenére is amazonként küzdő ellen. Valósággal kiebrudalta egykori ,,dajkámat", aki szerény javadalmazása fejében gondolkodás nélkül szolgálta ki buja vágyaimat, s kegyetlenül meg is fenyegette, hogy hírbe hozza a világ előtt, ha nem távozik önként és végleg otthonunkból. Cselédekkel nem volt szokás ilyen megalázón bánni, ahogy anyám tette ezzel a szerencsétlen vidéki lánnyal, kéjeim és gyönyöreim alanyával. De meg akarta mutatni, hogy bármikor hatalmában áll megfékezni a bennem éledt démont: a kéjek bukott angyalát, merthogy valójában rajtam óhajtott bosszút állni, s nem a lányon, azt biztosan tudom. Mindegy volt neki, hogy kit és milyen eszközt használ föl céljai eléréséhez, csak sikeresen szolgálja dédelgetett tervét. Erőszakosságának köszönhetem, hogy válásom után sem merészelek közelíteni egyetlen hús-vér nőhöz sem, s noha természetes vágyaim olykor megkövetelnék jussukat, inkább csak képzeletemben adok zöld utat kiélésüknek, semmint határozott lépéseket tennék az örömszerzés felé. Olykor irigylem azokat a férfiakat, akiknek nem jelent gondot a nemi nyomorúság, mert bármikor képesek szeretői viszonyt létesíteni, akár bizonyos engedmények és áldozathozatalok árán is; vagy mert másfajta szenvedély rabjaivá váltak. A nőfaló kamaszokkal és csélcsap fiatal férfiakkal ellentétben negyvenévesen kezdtem érezni hiányát a meghitt nemi örömöknek, melyek elsősorban már nem is a fiatal, szép test birtoklási vágyából, a felizzó bujaságból, hanem két érett ember lelki harmóniájából táplálkoznak. Azok közé tartozom, akiket riasztanak a bulvárlapok címoldalán bájaikat mutogató szexbombák méretes mellükkel és formára nyírt fanszőrzetükkel, mert a szerkesztőknek nem sikerül felkelteniük bennem a szukához méltó bika erejét és természetét, és onanizálni sem vagyok hajlandó a szobám rejtekén egy ilyen ,,husika" keltette tűz hatására. Másra vágyom: gyöngédségre, fogyatékosságaimból eredő félszegségem tiszteletére, az érintés őszinteségére, mely öregedésem dacára is táplálja kedvemet a női nemhez való közelítésre.

A mama mindvégig ügyesen manipulálta feleségemet is; ameddig szüksége volt segítségére, hogy megfékezzen, magához láncoljon engem, és fiam nevelésére ösztökéljen, feltétel nélkül dicsérte szorgalmát, szívjóságát, viszont az első alkalommal kikezdte előttem szemérmét és tekintélyét, amint felemelte szavát valamilyen döntésével szemben, s hangot merészelt adni saját érdekeinek. Egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy hitvesem, aki saját erőszakos apja befolyása elől is menekült, önállóan akart élni velem, s megpróbálta kizárni a szülőket életünkből, akár azon az áron is, hogy visszautasította anyagi segítségüket. Ó, ilyenkor harciasan fenekedett megszeppent menye ellen, olykor szemtől szembe, máskor pedig a háta mögött: ,,Álnok kígyó, bezzeg a pénzemre igényt tart a hálátlan, meg sem bírnátok lenni a támogatásom nélkül, azt hiszed, futná akár csak egy üveg sörre is, ha nem segítenék be a kosztpénzbe?" - ostromolt engem. Szemérmet és tapintatot nem ismerve iparkodott pénzzel levenni a lábamról (tudta, gyönge lévén az ellenállásra, úgyis engedek a számlálatlanul kapott bankóknak!), csak hogy szembefordítson választottammal, akiről sejtette, nem gyakorol olyasfajta befolyást rám, mint ő. S én, akit az egész életben hozzászoktattak különféle vágyaim azonnali teljesüléséhez, bizonyos kiváltságok feltétlen élvezetéhez, hiába is voltam elméletileg szolidáris a hiányt szenvedőkkel, hiába is vállaltam testvéri közösséget a méltóságra örökké csak sóvárgókkal, a mama megvesztegetési szándékát tudomásul véve mindig beadtam a derekamat, s hagytam, hogy kedvezzen nekem. ,,Mondd csak, mama, mi lenne, ha egyszer, egyetlenegyszer ellentmondanék neked, s a képedbe vágnám a pénzedet, hogy menj a pokolra vele?" - próbáltam faggatni, mire eléggé cinikusan riposztozott: ,,Arra te képtelen vagy!" Szemernyi esélyt sem hagyott az önbecsülésem megerősítésére. Belátom, a kényelem és a biztonság megléte időnként eltompítja az emberben az együttérzést és az erényességet, vagyis a mások bizalmának megszerzése, a jóért való küzdelem nem tűnik olyan kívánatosnak, mint saját jólétünk megtartása, bár tudjuk jól, hogy ezért mások drágán fizetnek, és önzőségünk az üdvösséget sem szolgálja. Úgyhogy amiként elárultam apámat és barátaimat is kamaszfővel, átmentve e fertelmes tulajdonságomat felnőttkoromra is, hajlamosnak mutatkoztam nőm elárulására, persze a magam felmentését is kieszközölve jómagamtól.

Emlékszem, miféle mézesmázos szavakkal hálózta be Lali fiamat, amikor hármasban voltunk otthon, a szülői házban, mert feleségem a tervezőirodában túlórázott, s a mama főzött ránk, vasalta ruháinkat, mondta nekünk elalvás előtt - micsoda beleéléssel! - a mesét. A túlórázások estéin rendre a mamánál aludtunk, hogy másnap időben érjünk az iskolába. Már az a fajta igyekezet, mellyel becézte és magához édesgette Lalit, felemás érzéseket szült bennem, mivel emlékezetembe idézte gyermekkori énemet, akit hasonló módon igyekezett levenni a lábáról és a maga pártjára állítani, s akiben gyanakvást keltett a kényeztetésben részt venni nem óhajtókkal szemben. Nem is szólva arról az álnokságról, mely e részrehajlítás mögött rejtezett, Lali fiam ugyanis, kevésbé éber lévén nálam, a mama ügyeskedésein nevelkedett felnőttnél, nem is sejtette, hogy amilyen mértékben közelített nagyanyjához, ugyanolyanban távolodott is az édesanyjától, aki épp akkor nem vehetett részt a nevelésében. E mágikus erejű asszony addig szőtte hálóját, míg egyszerre mindkettőnket befolyása alá vont, minthogy pontosan tudta, a fiam eltávolítása az anyjától bizonyos mértékig elnyeri az én tetszésemet és beleegyezésemet is, mert egyedül képtelen lettem volna hitvesem ellen harcba szállni.

Adósságérzetemet csak fokozta, hogy miután elkottyantottam neki Barbara hűtlenségét, nem tett szemrehányást nekem tétlenségemért, kocsmázásaimért, nem igyekezett viszályt szítani közöttünk, viszont úgy állt bosszút menyén, hogy Laliban egyre több kételyt ébresztett az anyjával szemben. S ha nem is sikerült mindig látványosan célt elérnie ármánykodásaival, szavai azért termőtalajra hullottak. Ott csapott le Barbarára, ahol anyai tekintélye a legsebezhetőbbnek tűnt; mivel örökké és mániákusan dolgozott a tervezőirodában, képtelen volt teljesíteni ígéreteit, s nem ért rá elvinni Lalit az állatkertbe, cirkuszba, bábszínházba, cukrászdába, helyette ,,az állandóan kéznél lévő, elmaradhatatlan nagyi lesi minden vágyát az ő kis perzsa hercegének", ahogy mondogatta unokájának, nehogy megfeledkezzen a nagyi szívjóságáról. Hogy is lehetett volna feledni a sok-sok meglepetést, az életre szóló fölfedezéseket, a kettesben töltött meghitt órákat! Nem is beszélve arról, hogy különösebb teher és felelősség sem nyomta a vállát a gyermeknevelést illetően, hiszen ő csak a ,,nagyi" volt, a bármikor előhúzható és bármire felhasználható dzsoli dzsóker. Amikor csak tehette, mesét olvasott Lalinak, mintha ösztönösen sejtette volna, hogy e tevékenysége révén olyan bensőséges viszonyt teremt unokájával, akárha szülőanyja volna. Lali később igazolta is nagyanyja törekvésének helyességét, hiszen évtizeddel svájci kintlétük után, amikor német nyelvű egyetemi képzésben vett részt Bázelban, még mindig hibátlanul fejezte ki magát anyanyelvén, és beszédének ízes voltát és tisztaságát is az egykoron hallott meséknek köszönhette. Jelenlétemben többször is kiigazította anyja nyelvi hibáit, melyek miatt az pirulni volt kénytelen.

Büszke lehetsz ármánykodásodra, mama! Mindannyiunk sorsát te irányítottad; apám és én éppoly messzire távolodhattunk csak tőled, amennyire szándékodban állt ereszteni bennünket, s ha átléptünk egy bizonyos határt, mindjárt rövidebbre fogtad a pórázt, mondván: ,,Eddig, s ne tovább!" Ó, hogy vágytam kamaszként a szabadságra! Ezért is vettem nőül a várandós Barbarát. Hátat fordítottam a szobámnak, megannyi titkot és reménységet őrző rejtekemnek, melyet, legalábbis úgy hittem, sosem óhajtottam elhagyni, mivel ott magam lehettem, önmagamra utalva a boldogságkeresésben és szertelen álmodozásban. Tisztes úriházból származó lányok szobája nem őriz annyi csecsebecsét és mások előtt elhallgatott titkot, mint amennyit az én szobám rejtegetett; birodalmam volt, melyben a trónszék és korona egyes-egyedül engem illetett, fővesztés terhe mellett lehetett engedély nélkül belépni
kapuján. Egyetlen pillanatra sem szűrődött be ide a kommunizmus kísértetének szelleme, a mindenkiben ellenséget látó rendőrök és tégláik alantassága, miként a tömegemberek közönségessége, erőszakossága és ízléstelensége sem. E rejtek minden egyes négyzetcentimétere egy polgári kényelembe és műveltségbe belenőtt fiatalember ízléséről és álomvilágáról beszélt. Ha valamiért meg kell bocsátanom neked (s ugyan melyik fiú ne keresne mentséget a mégoly szigorú anya bűneire is, főleg a halála után), hát épp ezért a rengeteg munkával megteremtett és fenntartott anyagi biztonságért, már-már szigetlétért tartozom hálával neked, mama. Kevesen tudják ma már (Lali fiam nemzedéke hallani sem akar az egykori szegénységet idéző ,,regékről"), hogy a hatvanas-hetvenes években a mérhetetlen nyomor, nélkülözés, lemondás és kiszolgáltatottság jellemezte a családok többségének életét, s
bizony a szalámi, a televízió, a tengerparti nyaralás, a vidéki ház az emberek álmainak netovábbját jelentette. Ekkoriban te, mama, valamifajta belső késztetésnek,
bizonyítási vágynak, a túlélési ösztön működésének engedve, egy mások által bevehetetlen és kikezdhetetlen birodalmat építettél körénk. Törékeny és szívós asszonyok szoktak ilyen elszántan küzdeni álmaikért, s ha bárki is útjukat állja, kíméletlenül leszámolnak vele.

Mégis eljött a pillanat, amikor a biztonságnál is fontosabbá vált számomra, hogy lerázzam magamról az igát, melyet rám erőltettél, mama, te profán Moira. Mit érdekelt engem nőm kamaszlányos teste, váratlan terhessége, vélt vagy valós szeretete, hogy összeillünk-e vagy sem, egyszerűen menekülni akartam a hatalmadból, te szörnyűséges mama. Az sem érdekelt, hogy Barbara megcsal, hogy másvalakinél keresi a boldogságot, hogy elárulja a köztünk létrejött lelki szövetséget, melyet olykor fontosabbnak véltünk a házassági okmányoknál; fontolgatás nélkül vele maradtam, mert mellette nem kellett állandóan rettegnem a felügyeletedtől, nem kellett féljek attól, hogy utánam jössz a kocsmába, és nyugtatóinjekciót szúrsz belém, mint egy dühöngő őrültbe, nehogy botrányt okozzak részegen. Ma is elképedek azokon az önhazugságokon, képtelen vádaskodásokon, a kívülálló számára mindig is mulatságos siránkozásokon, melyekkel barátaim kommentálták válásukat. Az egyikük, egy közgazdászprofesszor, egész házassága alatt csalta hitvesét fiatal egyetemista lányokkal, ám egy alkalommal, meghitt beszélgetésen kapva nejét, rögvest ringyónak titulálta, és beadta a válópert. Sőt, képzeletét is segítségül híva addig-addig hergelte önmagát, hogy hajlamos lett fertelmes házasságtörésnek minősíteni egy félreérthető helyzetet, s ennek tudatában felmentést adni számos kicsapongására és önmaga hűtlenségére. Nem lévén birtokomban egyfajta hímgőg és ostoba büszkeség, nem a hűtlensége miatt váltunk el Barbarával. Egyébként sem tartottam magam ideális férjnek, aki valaha is olyan biztonságot képes teremteni családjának, mint amilyet a mama teremtett nekem; de megértettem azt is, hogy botrányos viselkedésemmel - éjszakai kimaradozásaimmal és részegeskedésemmel, felelőtlenségemmel és munkakerülésemmel - a végsőkig feszítettem a húrt, s jobbnak látta békésebb öbölbe terelni csónakját. Szajkózhattam volna napestig hitvesem hűtlenségét és hibáit, talán némi megértésre és vigaszra is találok a kocsmai barátoknál, mégsem gyakoroltam az önsiratásnak e formáját túlzottan sokáig, mert megundorodtam magamtól, hogy csak ennyire vagyok képes. Megadatott nekem, épp elvált barátaim önhazugságait hallgatva, a tükörben látni szánalmas énem, s ha gyermekfővel mindig másban kerestem a bűnöst, a bűnbakot, lepusztult hasonmásom kinézete jobb belátásra bírt; igaz, nem egyik napról a másikra. A szégyenpohárnak alaposan a fenekére néztem.

Valljam meg őszintén, mama, még az is hidegen hagyott, hogy Barbara elvitte magával a fiamat Svájcba, legalább nem volt kivel zsarolj többé. Ettől fogva ha úgy hozta kedvem, nem engedtem meg Lalinak, hogy akár csak egy órára is meglátogasson, hiába is adtál pénzt hazajövetelére: így törlesztettem valamennyit gonoszságaidért. Ne mondd azt, hogy kényelemből vagy haszonlesésből maradtam hitvesemmel, aki hűtlensége ellenére is gondoskodott rólam, tűrte szeszélyeimet és kicsapongásaimat, holott megtagadhatta volna kötelességei teljesítését! Ne mondd, hogy antiférfi vagyok, aki még azt is elviseli, hogy felszarvazzák, mert képtelen szembeszállni a benne őrjöngő démonokkal, s inkább megadja magát a Gonosznak, semmint erőfeszítéseket tenne méltósága megőrzéséért! Te csak semmit se mondj, mama, még akkor se, ha igazad van, vagy ha úgy hiszed, hogy igazad van! Ne iparkodj kijátszani engem önmagam ellenében szófacsarásaiddal, ahogy ebben a mesterségben oly tökélyre vitted képességeidet!

Ó, te mindent megpróbáltál, mama, kifogyhatatlan voltál a praktikákból, a bőkezű adakozástól az aljas zsarolásig, a szív húrjain játszástól a fenyegetőzésig, a sírástól a dühöngésig. Tudom, ha nem szégyellted volna, ha nem sérti orvosi büszkeségedet, még az őrültekházába is bedugsz, csak hogy megmutasd nekem a felettem való hatalmadat. Mire volt jó ez az örökös fenekedés és dacolás? Miért ellenemre hadakoztál, és végeztél aknamunkát? Tudom jól, hogy a nagy játékaidat, feledhetetlen mutatványaidat nem másoknak, hanem nekem szántad. Nekem, elviselhetetlen hatalmad túlélőjének és gyöngéd szereteted áhítójának. Mily találóan írja a költő: ,,a gyereknek kél káromkodni kedve", mi tagadás, kedvem volna nekem is azt ordítani: ,,cigány vagy!", csakhogy akkor elismerném, hogy még mindig hatalmad van rajtam, mama. Mondjam ki bátran: most éppen jó helyen vagy ott, ahol vagy: a föld alatt; az a néhány köbméter föld koporsód fölött megóv engem attól, hogy tartanom kelljen váratlan fölbukkanásodtól; félnem kelljen, hogy az utcán egyszer csak odalépsz mellém, megragadod a csuklómat, és szó nélkül magad után vonszolsz hazáig, mint egy makrancos, idegbeteg kölyköt.

Elszívok egy cigarettát, hogy az önhergeléstől elborult elmém tisztuljon, és a rossz gondolatoktól megszabadulva lehiggadjak. Azt kérdezem magamtól: vajon tényleg nincs-e már semmilyen hatalmad felettem, mama, hogy átköltöztél a túlvilágra? Vagy még mindig túlságosan is nagy a befolyásod ,,anyámasszony katonája" mivoltomra? Bár nem vagy jelen az élők között, hogy lefogd a tékozló kezem, s én kihasználva ez áldott alkalmat, bőségesen vissza is fizettem tartozásomból, ugyanis mindent elherdáltam, amit rám hagytál örökségül. De arra is rájöttem, még azt is számításba vetted, te szörnyeteg mama, hogy a gyűlölt bútoraidat, perzsabundáidat, maradék ékszereidet s apám féltve őrzött kincseit eldobom magamtól, hogy a fülledt polgári kényelem minden egyes relikviájától egyszer s mindenkorra megszabaduljak. Perzsabundák, olasz selyemkombinék, firenzei csecsebecsék, francia parfümök. Úristen, mennyi, de mennyi hiábavalóság a részedről. Felgyűjtve a gardróbszekrényben! Szerencse, hogy nem lányunokád született, képes lettél volna elegáns szajhát nevelni belőle.

Te tudtad, hogy öntudatlan apámat mások felügyeletére fogom bízni, otthonunkat pénzzé teszem, s nem marad az egykori vagyonból egyéb, mint néhány kifizetetlen számla, ezért hát egy orvostársadat állítottad mellém őrként, eszméletét vesztett apám gyámjaként. Te számító kis dög! Te kápó! Mit is várhattam volna tőled mást? A te bosszúd felettem ezen kijelölt gyámok kicsinyessége, pénzéhsége, álnoksága és intrikára való hajlandósága! Bevallom neked, ha ez kell: e megnyilvánulások annak ellenére is megkeserítik életemet, hogy szinte alig is találkozom a gyámokkal, hogy maradék nélkül elherdáltam örökségemet, mármint amit időben ki tudtam menteni karmaik közül, mivel meg vannak győződve arról, hogy elrejtettem számos értéktárgyat, melyek apámat illetik.

Jó tudni, hogy már csak az a néhány, magammal hozott albumban őrzött fényképfelvétel emlékeztet a múltra: a mi közös múltunkra. Nem, sajnos ez így nem igaz. Hiába minden erőfeszítés a részemről, hogy eltávolítsalak magamtól! Átjárod teljes valómat, saját erőddel még most is delejezel engem, felettem rendelkező, sorsomat rendező mama. Elég behunynom a szemem, s magam előtt látlak, megfakult pongyoládban valcert táncolni. Te magad szolgáltatsz zenét a szédítő pergésedhez, fennhangon dúdolsz, két inas karod széttárva, mintha valakit gyöngéden átölelnél - talán apámat, talán engem, talán egy általam sosem ismert férfit -, s forogsz önmagad tengelye körül. Méltósággal táncolsz a tágas ebédlő bútorai között, apró lépésekkel hol jobbra, hol meg balra sasszézol, akárha a régvolt bálok emlékei, lányságod idejének úri báljai, a vármegyeházán rendezett farsangi bálok, ruha- és hajköltemények, kérők és lovagok, barátnők közti pusmogások és alig hallható sóhajok rémlenének föl hunyt pilláid mögött. Méltósággal és kacéran illegeted magad, persze a szemérem és etikett határai között, pipiskedsz, elegánsan megfordulsz a pamlag előtt, a váratlan akadályt mint rossz irányba haladó táncospárt kerülöd ki, s elnézően bólogatsz, szelíden mosolyogva, akár egy tánctanár a kezdők botladozásán. Hegyes kis állad büszkén felcsapva, szemedben gőggel nézel át a hétköznapi tárgyak felett, tudtára adva a talmi népségnek, rajtad kívül nem létezik más felsőbbrendű lény. S ebben a filmszerű világban, ahol minden csak díszlet, mindenki más csak statiszta, te igazi királynő vagy, mama: anyaisten. Kényed-kedved szerint parancsolsz a díszletezőknek, hogy mikor s mire cseréljék a hátteret; igen, te vagy a nagy rendező, a dolgokat végképp elrendező anyaisten, akinek főnixmadár-természete van. Szeretnék egyszer táncra perdülni veled, mama; bizisten hagynám, hogy vezess engem a parketten, forgass valami szédületes lépéskombinációval a többi pár között. Szeretnék veled meginni egy pohár francia pezsgőt, s fennhangon nevetnénk az egykori vagyonunkat államosítók, majd e vagyont magántulajdonukká tevők igyekezetén, hogy úriembernek látszódjanak, s feledtessék csinovnyiklétüket. Szeretnék odahúzódni hozzád, merevgörcsben parketten fekvő, halott anyám, hogy szíved nyugalmából kibillentselek, és egymás mellett feküdjünk, mint réges-régen, amikor az esti meséket mondtad.

Ha visszapillantok rád, mama, akárha a tükörbe néznék szüntelen; éveid számával az enyémek is szaporodtak, ráncaid sűrűjében aljasságaim sokaságára ismerek. Nem tudom, miként vélekednék rólad, százszor elátkozott anyám, negyvenéves fővel, ha nem volnék egyke. Talán a szüntelen összeütközések, a kegyetlenségig kiélezett csaták, az olykor túláradó érzelmi megnyilvánulások és elviselhetetlen számonkérések mind-mind elmaradtak volna, vagy egészen másfajta véget érnek, ha lett volna egy testvérem, aki kellő időben közénk áll, valamelyikünk pártját fogja, s lecsendesíti szavunkat. Talán egy testvérrel megoszthattuk volna mérhetetlen szereteted és hatalmad súlyát, a ki nem hunyó bizalom és újraéledő kétség megannyi gondját. Netán még vetekedtünk is volna szeretetedért, gondoskodásodért, akár egyetlen simogatásodért, s nem tűrtük volna el a másiktól az igaztalan kirohanásokat és vádakat, a csúfondáros megjegyzéseket, a türelmetlen rendreutasításokat. Egy valóságos testvérrel azért mégis minden más lett volna; meglehet, számba sem tudom venni a megannyi eltérést, melyek más irányba terelték volna az életemet. Bizonyára számtalan olyan erőfeszítést kellett volna tennem, melyek bátorságot, józanságot és türelmet követelnek, hogy gyümölcsöt teremjenek. Bizonyára nem merészkedtem volna oly messzire a hitványságban, a tékozlásban, mint egykeségemben tettem. Úgy tűnik, sosem éreztem oly iszonyatosan egy állandó párbeszédre kész és megértő testvér hiányát, mint mostanában; kevésbé vonzó lévén az önzőség, mint a szeretet, az egykeségnek talán még számos előnyéről is lemondanék, csak hogy szót érthessek valakivel.

Eltűnődöm azon, ha a fiam fürkészi a rólam készült felvételeket, vajon mit gondol magamagáról és rólam. Netán éppúgy szánalomra és megvetésre méltónak tart engem, mint ahogy annak tartottam én a tutyimutyi apámat? Most éppen annyi idős Lali, mint ahány én voltam, amikor kegyetlen kritikámat megfogalmazva lázadni kezdtem az élhetetlen és befelé gombolkozó apám ellenében, aki meghökkent e pálfordulásomon, s nem tudta mire vélni esztelenségemet. Ő egy világot akart feltárni előttem, szívsebész létére sem a szív, hanem a szellem örökkévalóságát. Zsigereimben őrzöm annak a néhai fiatalembernek minden indulatát és hetyke gesztusát, mellyel szülei tudtára igyekezett adni megvetését. Hogy valóban megvetést éreztem-e irántuk, ma már bajosan tudom visszaigazolni. Megvetni ugyanis alantas, közönséges, erőszakos és semmirevaló embert szoktunk, legalábbis ma így gondolom. Ennélfogva árnyalnom kell a korábbi képet, talán érett korba lépett önmagam védelmében is, saját tehetetlenségemet és restségemet gyűlöltem az apám visszahúzódottságában és polgári jólétét megőrizni vágyásában. Ma pedig magam is elfogadom mentorom, Leitner professzor házában a csigalétet és -biztonságot.

Máskor meg úgy vélem, ha látszatra meg is öregedtem, még mindig ugyanaz a kiszámíthatatlan és helyét kereső kamasz vagyok, gatyázó kis kretén, aki voltam. Kibújik a szög a zsákból, s legszívesebben leleplezném képmutató önmagam. Vagy mégsem vagyok már a régi lázadó? Az árok másik partjára kerültem; látom, egyre világosabban, hogyan válunk, akaratunk ellenére is, saját magunk gyűlöletes apjává. Felvesszük apánk sokáig undorral emlegetett szokásait, előjönnek belőlünk sorra-rendre az elfojtani vágyott jellemgyöngeségeik, még a hanglejtésünk is az övé. Ellenem való lázadása közben a fiam nem is sejti, hogy gyűlölöm apa-önmagamat, s ha akarja, ha nem, vele tartok a fétisek ledöntésében. Nem sokon múlott, hogy önként vetettem véget e gyűlölt létezésemnek, hogy megkönnyítsem boldogulását, s rádöbbenjen, hogy nem bennem kell látnia az ősellenséget, hanem saját jóra való restségében. S bármennyire is szeretném azt hinni, hogy az én apám nem volt ilyen liberális velem, illetve kritikus önmagával, semmi bizonyosat nem mondhatok erről, már csak azért sem, mert apám az ő apja akaratának ellenszegülve lett szívsebész. Így döntjük le egymást képzelt trónjainkról!

Szeretnék a fiam lelkébe látni. Annyi, de annyi mindent értenék meg önmagammal kapcsolatban is. Például azt, hogy bűneim többsége nem elvetemültségből vagy gonoszságból, szándékos ártani akarásból vagy a kegyetlenség élvezetéből fakad, inkább csak az értelem hiánya és a jóravalóság iránti restség okán követtem el őket; mint persze azt is, hogy erényeim is csak lustaságomnak és szenvedélyeim korlátozottságának köszönhetők. Ki tudja, hogy Lali fiam csakugyan így látja-e bűneimet és erényeimet, s hajlandó-e összevetéseket tenni a kettőnk jellemét illetően, vagy jobb időkre hagyja a mérlegelést, amikor is nem kell szembesítenie velem ítéletei helyességét. Nem vagyok vak; látom, hogy néha nehezére esik tudomásul venni nélkülözöttségemet, e naplóm elején ,,haszontalannak" mondott szolgálatom
talán valóban haszontalan értelmét, merthogy többet képzelt rólam. Máskor azt érzékelem, ha tamáskodva is, de érdeklődéssel hallgatja a kommunista diktatúrában létezésünk nyomorúságáról és a szellem gúzsbakötöttségéről szóló híradásokat, verseket és személyes élményeket, melyek rávilágítanak sajátos helyzetemre, mely ezrekére hasonlít. Látom, hogy velem együtt gyanakvással nézi a mifelénk demokratává átvedlett, hajdan népnyúzó politikusok tündöklését, s noha Svájcban érett felnőtté, érti aggályaim lényegét: a szabadság féltését. Én pedig érzékelem a csillapíthatatlan dühöt, mely bizonyos érdekek világméretű erőszakos terjeszkedése, az európai műveltség felszínessé válása, az emberi élet és vegetáció leértékelődése miatt támad benne; s megértem, hogy diáktársaival együtt vehemensen tüntet hol a berlini, hol a párizsi utcákon, s azt is, hogy miért szorul ökölbe a keze érveit sorakoztatva előttem. Magamra ismerek csillapíthatatlan dühében. Ellenvetéseim inkább apai féltésből fakadnak, s nem ideológiai természetűek. Sőt, heves gesztusokkal kísért kirohanásait hallva büszke is vagyok arra, hogy nem magamfajta gatyázó alkat, nem álmaiba temetkező szalonforradalmár, hanem harcos környezetvédő és pacifista. Nemzedékem felett mondott kíméletlen bírálatát mosolyogva fogadom, nem azzal az álságos és lekezelő megértéssel, mint ahogy fogadták annak idején az enyémet. Szeretnék hinni győzelmében, s épp ezért nem óhajtom az értelmet a szív ellenében megidézni legfelsőbb ítélőbírónak.

Most, hogy legutóbb itthon volt a fiam, s Leitner úr házában fogadtam, csendes kis szobám rejtekén, és alaposabban szemügyre vette könyvekkel körülbástyázva éppen csak erősödő önmagam, alig bírt visszafojtani egy gúnyos mosolyt. ,,Mondd csak, apa, a szíved mélyén te is a világ megváltására esküdtél föl, mint a nagyapa? Olyan elképesztő az egész históriád! Évtizedeken át botrányosan viselkedtél, mert nem tartottad férfihoz méltó foglalatosságnak a képzelgést és a világ megjavítását célzó álmodozásodat. Aztán nem győztél csodálkozni azon, hogy a világ sem tartja annak. Mégis a nagyinak volt igaza, hiába is tiltakozol! Ti, a nagypapa és te, mindketten javíthatatlan széplelkek vagytok, s a világnak nincs szüksége ilyen fantasztákra. Meg kell értened, az ósdi figuráknak veszniük kell. Csak a tettre készek képesek megállítani a diktátorokat és mágnásokat."

Ez a keresetlen őszinteség mellbe vágott, s éppúgy mentegetőzésre késztetett, ahogy annak idején én késztettem mentegetőzésre apámat, miután őrületbe kergettem egyenes beszédemmel, melyhez képest a védekezése csupán siralmas mosakodásnak tűnt. A szülők rendre mosakodásra kényszerülnek a mellüknek szegzett kérdés kapcsán. Ezt tudomásul véve már-már indulatosan készültem számon kérni tőle: ugyan mit tudhatsz te az én históriámról, ahogy nevezed az életemet? Talán azt a sok-sok képtelen hazugságot, féligazságot, amit nagyanyád összehordott rólam? Hogy meghátrálásra kényszerültem a bolsevikok és kiszolgálóik erőszakosságával szemben, és valóban a versekben és eszmékben találtam menedékre? Mégis belátom igazát: képtelen voltam, egész nemzedékemmel együtt, megakadályozni, hogy gyűlölt népnyúzóink átmentsék hatalmukat és magukat, akár a hitleri náci gépezet kisebb-nagyobb gazemberei is, a demokráciába, mely ellenükre is működött. Emlékszem a mama intésére: egyedül a mi igyekezetünk, hogy emlékezünk és emlékeztetünk másokat a gaztetteikre, lesz képes fenntartani az igényt az igazság kiderítésére, hiába is akarnak megszabadulni bűnösségük relikviáitól és az élő tanúktól.

Azon, hogy kik is a mama által emlegetett s a Lali szájából oly visszatetszőnek ható ,,fantaszták", muszáj egy keveset tűnődnöm. Bizonyára azok, akik képtelenek lévén elviselni a zsarnokságot, a szolgaságot, a nyomorúságot, a méltánytalanságot, elmenekülnek a valóságból, és egy mesevilágban élnek; akik a mesemondóval együtt tudatosan teremtenek egy olyan világot, melyben élni van kedvük, nem mások rovására, hanem saját javukra. Ilyen volt apám számára az évtizedeken át egyben tartott gyűjteménye, melyet azért gyűlöltem és herdáltam el, mert elragadta tőlem az élő és faggatni vágyott apát. És ilyen az én számomra az a sok-sok filmszalag és fényképfelvétel, melyet emléklemezeimre rögzítettem, és létezésük az enyémmel kötődik egybe. Mi, emberek mindannyian két lábon járó archívumok vagyunk, a múlt egy szelete lép át velünk az örökkévalóságba. Bár hagyunk magunk után bizonyos jeleket, nyomokat, létezésünk egésze mégiscsak rejtély marad, a hozzánk legközelebb állók számára is. Rejtély, melynek felfejtésében reménykedünk.

Részlet az Egy kretén vallomásai című, készülő regényből.
 
 
0 komment , kategória:  BÁLINT PÉTER Kései tusa a mam  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1575
  • e Hét: 13320
  • e Hónap: 92878
  • e Év: 2034158
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.