Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-26 17:07:24, csütörtök
 
  MOLNÁR MIKLÓS
A tolvajok meg csak kacagjanak
(Novella)



,,Először tisztázzuk, ki volt Maja, aztán jöhetnek az oroszok.

Görög nimfa, Atlasz lánya, vele nemzette Zeusz az egyik olümposzi istent, Hermészt. Maja az árkádiai Külléné-hegy egyik barlangjában szülte meg isteni fiát. Hermész villámgyorsan fölcseperedett; mihelyt Maja hátat fordított neki, rögtön kereket oldott, és elindult világot látni, kalandot keresni. Kunvásárhelyre érkezvén, ahol Apollónnak egy csordára való gyönyörű marhája legelt, elhatározta, hogy ellopja őket. Élt azonban a gyanúperrel, hogy a nyomok elárulhatják, ezért tölgyfakéregből sarut eszkábált, összefont fűszálakkal a marhák lábára kötözte, aztán éjnek idején elhajtotta a csordát a Bakonyba...

Ivan Vasziljevics Golicin őrnaggyal egy bennszülött étteremben ismerkedünk meg: április negyedike van, előírásosan, gyakorlottan ünnepelünk; teljünk be ma, testvéreim, mámorral és malaszttal! Golicin őrnagy magában iszik a szomszéd asztalnál, vitézül ünnepli önmagát s megszállott ittlétét. Ránk kacsingat, bazsalyog, felénk emeli kupáját, integet: telepedjünk át az ő asztalához! Gunyoros készséggel engedelmeskedünk tág kaliberű meghívásának. Maja beszél valamelyest oroszul: elszántan udvarias bemutatkozó szavakat váltanak. Amikor kiderül, hogy Ivan Vasziljevics a szovjet középiskolákban tanított pidgin-angolul is tudogat, én is belépek a diskurzusba.

Partikuláris ünnepléseinket egységbe tereljük: vodkát iszunk sörrel, majd konyakot, később szovjet pezsgőt. Ivan Vasziljevics félóránként kávét rendel magának, egy deci kubai rummal. A pincér hamarosan rendelés nélkül is hozza a rumos kávékat. Kedvében járunk ennen megszálló vitézségét ünneplő embertársunknak: kivédhetetlen ajánlatára mi is rákapunk a kubai rumos fekete ivására. Egyenletesen rúgunk befelé; szovjet Tzar Size cigarettát szívunk, meghitten hamis hírünket költjük, megkapjuk érte a magunkét: megtudjuk, hogy Ivan Vasziljevics az impérium fővárosából való, a felesége felcser, és kétszáz rubelt keres havonta, a fiuk hóhérképző akadémiára jár.

Viseltes fényképeket nézegetünk, da, da; oh yes; really?, az italok kerítésén áthajolva statisztikai adatokat cserélünk: lakásméretek, komfortfokozatok, munkabérek, szakszervezeti üdülés a Kaukázusban. Lovagiasan megütközünk az életszínvonal műanyag padlós pástján, s igyekszünk győztesen kikeveredni a viadalból. Felszínesek vagyunk, üdék, konvencionálisak, kényszeredetten Golicin őrnagyra próbáljuk kenni a felelősséget létviszonyainkért, keshedt valagunkat riszáljuk, nyájas megvetéssel, rekontrázásra kész ciccegéssel hallgatjuk Ivan Vasziljevics öblösen rutinos dicsekvéseit, bizonyára ő meg jámbor ázsiai fitymálással vesz tudomást toplák öltözékemről, riherongy brém alól kileffegő hosszú, mosdatlan, korpás hajamról, sissegő foghíjaimról.

Záróráig azzal áltatjuk egymást, hogy ugyanarról beszélünk, ha más nyelven is; fizetéskor a pincér, ahogy ruszki tisztekkel szokta, alaposan becsapja Ivan Vasziljevicset. Az utcán dalra fakadunk, egymásba kapaszkodva fújjuk a Kalinkát meg a Moszkva-parti estéket. Diadalünnepi gajdolásunk trojkáján röpülünk előre; rendőrök állnak utunkba, de látván, miféle társaságban vagyunk, lazán, foghegyről, sandán tisztelegnek (nem nekünk), ,,jó lesz vigyázni, Istók", morogják, és odébbállnak. Ivan Vasziljevics joviális fensőbbséggel utánuk integet; nyilván megjegyzik rólunk, hogy szovjet felségjelekkel szereztünk legitimitást csendháborításunkhoz, s ha legközelebb meggumibotoznak, majd ezt is beszámítják nekünk.

A város pereméig kísérjük Ivan Vasziljevicset, oltalmazó drága barátunkat. Ivanuska, dearest Ivanuska; Maja majá; Majakovszkij? Il est moj favourite Dichter; moj sweet drug, ömlengünk jó öblösen, és istenesen meglapogatjuk egymást. Maja később elpanaszolja, hogy Ivan Vasziljevics orvul belemarkolászott a mellébe - markos keze nyugodjék balzsamosan szavaink szarkofágjában! Ivan Vasziljevics nem meri továbbkísértetni magát, az utolsó fél kilométert egyedül óhajtja megtenni a szovjet kaszárnyákig, nehogy meglássák följebb- és alábbvalói, hogy bennszülöttekkel cimborál.

Többször is találkozunk, hasonló körülmények között: presszókban, lebujokban, bögrecsárdákban, talponállókban, gyorsbüfékben, sörözőkben. Mindig Golicin őrnagy fizeti - kolonizátori bőbukszájúsággal - a cechet, s mindig ugyanaz a menetük ivászatainknak: vodka sörrel, konyak, szovjet pezsgő, félóránként kubai rumos feketekávé. Mindig jócskán leszopjuk magunkat, de sohasem ittasodunk eszméletlenné. Ivan Vasziljevics holtrészegre is ihatná magát: a szovjet katonai támaszpontról éjféltájban mindennap teherautó indul, körbejárja a kunvásárhelyi szórakozóhelyeket, és platóra gyűjti a részeg tiszteket. Közlegények sose kapnak kimenőt a városba, ők legföljebb a kaszárnyában ihatják le magukat: a betonkerítéshez oldalognak, pontos járatrend szerint érkeznek a csencselők, akik pálinkát cserélnek karórára, kávéporra, tranzisztoros rádióra, pufajkára, szőrmekucsmára, rohamsisakra, géppisztolyra. »Jegorkáék« pillanatok alatt lehajtják az italt, és eltűnnek a kerítéstől, vélhetőleg kifekszenek, ki tudja, milyen magas tetőkre.

Ivan Vasziljevicsnek sűrűn van kimenője, kiváltságos férfiú: bennszülött szórakozóhelyeken ihatja le magát, bennszülött pénzen. Privilégiumait becsben és természetesnek tartja, terebélyesen él is velük. Lelkiismeretesen helyesli a közlegények állandó laktanyába zárását, híve a testi fenyítésnek: korbácsolásnak, megrugdosásnak, fogkiverésnek, szemkinyomásnak. Néhanapján a fenyítések ellenére is kiszökdös a támaszpontról egy-két szovjet katona: rátörnek a közeli tanyákra, és fegyverrel követelnek italt meg nőt. Megesik, hogy a fölbőszült parasztok elteszik őket láb alól, tetemüket elássák a határban, a senki (vagy a téesz) földjén, síremléket nemigen emelnek föléjük. Ha kitudódik az ilyen eset, a támaszponton nem csinálnak casus bellit belőle, a helyi hatóságok is - kissé bandzsítva, de készségesen - szemet hunynak, aki nyilvánosan firtatja a részleteket, azt visszakézből szájon takarítják. »Jegorkáéknál« egyébként gyakran végeznek ki zendülőket, szökevényeket, függelemsértőket, szolgálat- és parancsmegtagadókat, a közeli tanyák lakói hallhatják a kivégzőfegyverek ropogását.

Ivan Vasziljevics mindezekről nem beszél, talán tapintatból, mi sem firtatunk efféléket, talán finom és éber érzékenységét kíméljük. Ő csak arról beszél, amiről pártállami engedéllyel beszélnie szabad. Hivatalosan megpecsételt, a Vörös Porta által jóváhagyott és véglegesített igazságokat mond. Csak arról tud, amiről fölsőbbségének kegyelméből tudnia adatott. Amiről nem tud, arról nem is akar tudni, arra nem is kíváncsi, annak tudására, a tudás integrálására nincsen benne hely. Intellektusa törökmézes kanállal kimért álinformáció-adagokkal táplálkozik. Kordában tartja magát, kordáját alázatosan szereti, ünnepek előtt gyöngéden fényesre suvickolja. Se bal-, se jobbvéleménye nincs. Középvéleménye mindenkor megegyezik a Pravda véleményével.

A bennszülöttek városaiban járva ellenséges terepen érzi magát. Nem lehet otthon, tudja, hogy megszálló, s hogy annak is tekintik. A bennszülöttek közömbös/ingerült/lekezelő/bepalizó/gúnyosan hajbókoló/émelyegve meghunyászkodó/patetikusan vazallusi viselkedése elbizonytalanítja; nyelvüket nem érti, kultúrájukat nem ismeri, de tudja róluk, hogy időnként elragadja őket eszelős törzsi hevületük. Például 1956-ban a támaszpont környéki tanyák rejtekéből a népfölkelés leverése után is még sokáig ki-kicsaptak Nap-lelkű, borús, nyugtalan vitézek, és elmélyült pusztításokat tettek a szovjet janicsárállományban.

Ismeretségünk és szesz trágyázta barátságunk szárba szökken, s megérleli gyümölcsét: kiváltságos vendégként bejutunk a támaszpontra, a betonkerítés mögé. Lopva, feszengő áhítattal marsolhatunk végig a tisztek számára kicementezett szabványösvényeken, a mindenkori ellenség állhatatos és megbonthatatlan gyűlölésére pezsdítő plakátgigászok palánkjai között, s méltatlan bennszülött talpainkkal tapodhatjuk Ivan Vasziljevics tiszti lakosztályának padlóját. Vendéglátónk két szobát lakik, az egyikben monumentális Szaratov hűtőgép tátong, a másikban dívány vöröslik, ülőpárnák, nyersfa hokedlik és asztal, alatta bádoglavór cigarettacsikkeknek, a hajópadlón orosz szamovár, szovjet televízió, szovjet lemezjátszó, szovjet kávéfőző, szovjet pálinkásüvegek, a falon a birodalmi pártatyák glóriás képei. Ivan Vasziljevics meggyőzni vágyva muzsikál nekünk: fuvoláján orosz népdalokat játszik, Csajkovszkij-dallamokat, heroikusan otromba katonai indulókat. Vigyázzba vágja magát, így játszik, így él. Tekintete és gondolkodása fölfelé irányul, nem győz elmét rogyasztani, hasra veti magát a pártcári parancsolat előtt, s föltápászkodván, lefelé fegyelmet tart, ukázt oszt, korbácsot csördít.

Ivan Vasziljevics érzelmesen szereti a kisdedeket, a feleségét (Marúszja majá), a fiát, Moszkvácskát, az orosz földanyuskát, a drúzsbát, a söröcskét és a vizecskét, a romantikus muzsikát, a sakkjátékot, a dezinformáló, bugyuta szóeregetést. Szinte hitbeli kötelességtudattal iszik, engedelmesen butítja magát. Diskurzusainkban sosem él sértő észérvekkel, ezt nem tartja illendőnek: érvelés helyett szentimentálisan döngeti az asztalt vagy a mellét, akár egy óriás, aki agyon akar csapni egy legyet, de folyton melléüt, csak az ökle lesz egyre dagadtabb és véresebb. Politikai kérdésekről szólva mindig a hivatalos ideológiai képregény-álláspontot nyilatkoztatja ki - ragacsos jósággal, rábeszélően, szinte szemérmesen, mint egy finom szerkezetű guillotine.

Megkedvel bennünket - mi is megkedveljük benne az embertestvért, a valamennyiünk mélyén ott szunnyadó belső orosz lelki atyját. Magánálláspontja ugyan nincsen, ám vannak privát szokásai, van modora, sajátságosan gesztikulál, egyéni az orgánuma. Lénye - ha egyáltalán az övé - tömör és átláthatatlan. Annyira kiszolgáltatott, hogy szinte ártatlan; tömörsége porózus, átláthatatlanságát talán a szeretet egyetlen jól irányzott szivacsmozdulata letörölhetné.

Ha úgy érzi, hogy álláspontját, a hivatalosat és egyetlent, aláaknáztuk (valóban áll, és pontszerű), nyomban szuronyt szegez, ideológiai általánosságok és közhelyek mögé húzódik vissza: a barátságra hivatkozik, Majára kacsint, csatadalra fakad. Szemernyit sem enged a belé-nevelt típusigazságokból. Vodkával átitatott buzogányát suhogtatja védekezésként. Fél engedni. Fél, hogy kinyílik előtte valami esetleges, törvényellenes, pillanatonként módosuló, folyamatos változásra és alkalmazkodásra kényszerítő multiverzum, és fölemészti: kiszippantja őt létének bebetonozott muzsikkamrájából.

A bennszülöttek keresetlen paternalizmusával, nyájas fensőbbségével hallgatjuk a mondókáját. »Beszélj csak, ruszki ember, de mi tudjuk, amit tudunk: a világ közepe nem ti vagytok, hanem mi! Mert a Föld, Ivan Vasziljevics, Isten pufajkája, és mi, magyarok vagyunk az arany díszgombok rajta, akkor is, ha ti megszállva tartjátok az országunkat...« Az eszkimók, az Amazonas-medence vadászai, a kínaiak, a navajo indiánok, az ausztrál bennszülöttek és Kunvásárhely lakói mind nyilvánvalónak tekintik, hogy a világmindenség közepében élnek, és kivételes helyzetük következtében övék a jövő. »Dialektikus és történelmi materializmus ide, dekonstrukciós nyelvanalízis oda, az efféle előjogokba vetett hit nélkül, bátyuska, nehéz lenne szembenézni a lét csapdáival.«

Játékos, de módszeres érzelmi propagandával, átgondolt intellektuális uszítással próbáljuk föllazítani érzékelőkészségének és gondolkodásának merevségét. Becsempészett nyugati lapokról, folyóiratokról és könyvekről beszélünk neki; megpróbáljuk fölkelteni a kíváncsiságát, kikezdeni meredt ellenszegülését; iparkodunk tarthatatlanná tenni új információktól való rituális óvakodását. Megállapodunk: legközelebbi találkozásunkkor nem érjük be egymás udvarias áltatásával, érzékenységeink pátyolgatásával, közhelyeink liturgikus végigpörgetésével, hanem ő is, mi is visszavonjuk cinkelt reklámkártyáinkat, öncenzúránkat szabadságoljuk, fölélesztjük magunkban a kalandvágyat és a játékszenvedélyt. Ígéretét vesszük: legközelebb beletekint a lapjainkba. »Hej, Ivan Vasziljevics, drága bátyuska, a rímek ősi hajnalán mi is Keletről jöttünk a Kárpát-medencébe, fehér paripán, bíborpalástban, zeneszerszámmal, dalosan! Kezünkben íj, fejünkön korona; az apokalipszis lovain nyargaltunk győzelemről győzelemre, diadalmasan és duhajul!«

Sikerül kíváncsivá tennünk. Talán helyet szoríthatunk benne friss információknak, rákapathatjuk - hiszen mi is rászoktunk a kubai rumos feketekávéra - új ismeretek érzékeny és kreatív bekebelezésére. Úgy látszik, nyiladozik, lépésre készül. De aztán a megbeszélt helyen és időben nem jelenik meg. Begazolt? Leleplezték? Megkapta a szultáni selyemzsinórt? Végső, katatóniás engedelmességbe butult? Többet nem találkozunk vele.

Ivan Vasziljevics Golicin őrnagy feszes vigyázzban állhat betonkamrájában, lavórjából szanaszét ömölhet a szovjet cigaretták csikkje és hamuja. Büntetőpáncélban izzadhat, puffadt képpel fújhatja fuvoláját, rohamindulókat gyakorolhat. Sajoghat a szíve, hogyha ránk gondol. Cellájának betonpadlóján recseghet-ropoghat a szovjet televízió: hadsereg vonulhat a képernyőn, ki-e vagy be, nem tudni.

Föl kell hát készülnünk az Ivan Vasziljevics nélkül megülendő ünnepek sanyarú sorára. Pedig milyen szívesen találkoznánk vele; hiányozni fog nagyon! Hiányozni fog, mert talán meg sem ismertük őt igazán. Talán csak félreértés mindaz, amit összehordtunk róla. Talán meghorzsolnunk sem sikerült Ivan Vasziljevics lelkének végtelenjét.

És hiányozni fognak a többiek is mind, az orosz, ukrán, tatár kiskatonák, akikkel találkoztunk, vagy csak szerettünk volna találkozni. Ha ők faképnél hagyják a Magyarország nevű, szocializmussal telefosott pöcegödröt - hajdanában »selymes füvű, édes vizű, faodúból mézet csöpögtető szittya föld« (John Gold), preposztmodern zsebkiadásban: »megtöretett, kis trianoni csonka haza« (Sigismund von Mauritius) -, Árpád korcs/csünt/böszme/paszkonca/kutyaütő/kanyhalló/simlis ivadékainak eszük ágában sem lesz megpucolni a magyar ugart az égig nyúló gizgazoktól: se erejük, se hitük, hogy új vérszerződéssel megpecsételt nagy és nemes vállalkozásokra (»bőség, jog és szellem Kánaánja«) esküdjenek föl; nem kötik föl a lobogós gatyát, hogy berendezkedjenek a létezés tág és magasztos, fütyülőbarackosan vidám és dicső terében: Vivere cum possis, non timuisse mori! - Élj, amíg élhetsz, meghalni se félj! -, miként Istók szépapja, aki egy '48-as újoncszázad kapitányaként még holtában is meg tudott nyerni egy ütközetet.

Erős ágyútűz alá vette a századot az ellenség.

- Ne féljetek, fiaim - lelkesítette katonáit Istók szépapja -, nem olyan veszedelmes dolog az az ágyúgolyó. Csak minden századik vagy ezredik talál.

Abban a pillanatban jött egy tizenkét fontos golyóbis, és lesodorta lováról a kapitányt.

- És ha talál, az a legszebb halál - rebegte Istók szépapja, és kilehelte lelkét.

Az újoncok könnyre fakadtak; csodálat és lelkesedés hevítette őket. Rohamra lendültek, és megnyerték az ütközetet - és jókora lépéssel közelebb kerültek a végső vereséghez...

A Vérmezőn, a lovaspóló-mérkőzések közti szünetekben folyik a magnum áldomásos, sundámbundám bolsevik véglicit, a hun história legnagyobb kótyavetyéje: az óriástörpe zabigyerekei amit csak bírnak, ellopnak a 120 milliárd dezsőre (1 kosztolányi = 10 tandori) taksált közvagyonból, a többit meg elsnóblizzák, a bennszülöttek meg csak civódnak és gyalázkodnak, káromkodnak vagy fütyörésznek, kitör rajtuk a morbus hungaricus: az önemésztő téboly, a folyton porkolábjaik torkának ugrani készülő, de ugrásra már gyáva és rest rabok, a görénylyukba zárt sasok, a rabszolgává alázott Dionüszosz-sarjak komor eszelőssége.

Mi lesz a mi szép, álmos, láncolt fajtánkkal Ivan Vasziljevicsék nélkül? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy..."

*

Makszim Nyeizvesztnij, a kirobbanóan tehetséges fiatal orosz prózaíró történetesen Ivan Vasziljevics Golicinnak a fia, egyszersmind az Istók & anyja életét megmentő, az anyai nagyapja életét kioltó Vaszilij Szemjonovics Golicinnak az unokája. Az óriástörpe zabigyerekei című szatirikus regénye a kommunizmus szétrohadásáról magyarul is megjelent a székelyudvarhelyi ÜKA [Übü Király Alattvalói] Kiadónál.

Istók és Makszim összefut egyszer a chicagói Sears felhőkarcoló gyorsliftjében, ahol nem kezelő, hanem baszógombok (fucking buttons) vannak: a szeméremajak formájú szenzoros gombokat a férfiak merev péniszük makkjával, a nők nyelvük vagy cicijük hegyével hozhatják működésbe; minden egyes érintésre kvadrofon kéjnyögések hallatszanak. Vaszilij Szemjonovics Golicin unokája megkérdezi: - Nu, kak gyela, Istok? [Hogy ityeg a fityeg, Istók?] - Nyicsevo [Megvagyok] - feleli Istók. - Haraso [Akkor jó] - örvendezik Makszim. - It's sold, our country, it's sold, we have nothing left but our father's prick [Eladták az országunkat, eladták, nem maradt másunk, csak az apánk fasza] - mondja Istók. Makszim szabadkozik: - Nye panyimaju pa-anglijszki [Nem tudok angolul], majd - Izvinyitye! [Bocsánat!] - előveszi férfiassága gyökerét, és pumpál rajta egy keveset, hogy jó kemény legyen, mert a századik emeleten ki akar szállni. - Pazsaluszta! [Csak tessék!] - mondja Istók, és előzékenyen int a baszógombok felé.

Where does this music come from?
an old woman asks. From all round her
from everywhere from earth
from the wind from the long turned
furrows of defeat the old sorrow
the old joy the songs
of the old gone into the dark.
I t ' s s o l d , o u r c o u n t r y ,
a n d a l l t h e t h i e v e s a r e l a u g h i n g .*

,,Hála adassék néktek, kacagó tolvajok, szívbéli hála és részvét! Ti a lopás és birtoklás nyomorú terhét vettétek magatokra, s örökkön-örökké be lesztek börtönözve abba, amit loptatok. Minket, indiánokat, garabonciásokat, szegénylegényeket, bolondokat éppen ezzel tettetek szabaddá. Legnagyobb gazdagságunk az ürességben rejlik - onnan szól a mi zenénk... Hopp, térítsük el a gyorsliftet a Bakonyba: várnak ránk Hermész marhái!"

*Ken Smith: The Shadow of God: A Poem on the Battle of Mohács, 1526 [Isten árnyéka - Poéma a mohácsi csatáról].

Honnét szól ez a zene?
kérdi egy öregasszony. Szerte őkörüle
mindenünnen a földből
a szélből a vereség szántotta
hosszú barázdákból a hajdani
keserv a hajdani mámor
sötétbe enyészett vének dalai.
E l a d t á k a z o r s z á g u n k a t ,
a t o l v a j o k m e g k a c a g n a k m i n d .











 
 
0 komment , kategória:  MOLNÁR MIKLÓS A tolvajok meg   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1526
  • e Hét: 10315
  • e Hónap: 89873
  • e Év: 2031153
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.