Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-26 17:20:12, csütörtök
 
  Marosi Gyula
A nílusi krokodil
(Novellák)



Sötét, borongós, hólucskos január, akárhová mennénk is, hamar átáznának a kiscsizmák. A Kékesen és a Galyatetőn bizonyára süt a nap, és száraz a hó, húznak is kifelé a városból a vadonatúj polgárok vadonatúj autóikkal, síléceikkel felszerelkezve - számunkra, a lehetőségek diktátuma szerint, eljött a múzeumlátogatások ideje.

A lányok örömmel mennek múzeumba. Télen, használhatatlan lucskos időben. Mi örömmel megyünk bárhová, ahová ők örömmel mennek. Ez a jó a nagyszülőségben: megbeszéljük a találkozót, várjuk az idejét, készülünk rá - szellemileg és fizikailag: elemezzük a legutóbbi találkozás káprázatos és korrigálandó pillanatait, gondosan és aprólékosan borotválkozok, mint legénykoromban utoljára, mert kényesek ám a kislánykabőrök - jobb ruhákba öltözünk, így együttléteink mindig ünnepi alkalmak. Ezt saját gyerekeinkkel ritkán sikerült átélni. Velük úgy éltünk, hogy a hónunk alá csaptuk őket, úgy rohangáltunk a dolgaink után, daráltuk le a napokat-heteket, bizonyára olykor ingerültek voltunk, előfordult, hogy elfelejtettünk valamit, ami nekik fontos lett volna, a hónapok végén gyerekkel a hónunk alatt számoltuk a pénzt, hogy a fizetésig tudjuk-e rendesen etetni őket. Kevesebb időnk jutott rájuk, mint amennyit megérdemeltek volna, mint amennyit megérdemeltünk volna. De azért van rossz is a nagyszülőségben: hogy nem érezhetem állandóan a hónom alatt testük melegét, hogy nem hallom a hangjukat a másik szobából, amikor itt gépelek, hogy nem kell bosszankodva keresni a fésűt, hová is játszották el, hogy csak ritkán mászik át hajnaltájt az ágyamba valaki, hogy ,,Papa, menj arrébb". És magányos nagyszülőnek lenni az öregség támadásainak napjaiban kimondottan szomorú dolog.

A múzeum jó: ott mindig lehet találni valami érdekeset a sok butaság között, meg ott lehet rohangálni a hosszú folyosókon.

Sarolta kétéves kora óta a könyvek bűvöletében él. Nincs az a gyermeki sérelem vagy bánat, amit egy mesécskével ne lehetne enyhíteni. Vannak saját könyvei, amiket becsben tart - még a régieket, a ,,dedósokat" is -, ajándékozhatunk neki könyvet, igazi örömet szerzünk vele. Lekéri a polcról a képeket tartalmazó felnőttkönyveket, és adhatjuk neki bátran, nem kell attól tartani, hogy beletépked vagy belefirkál, vigyázva - és eszem a szívét: némi fontoskodással - lapozgatja őket, hogy aztán szívós, meg-megújuló rohamokkal csikarja ki meséinket, hevenyészett és tétova mesécskéinket a felnőttkönyvek képein látottakról: ősemberekről, egyiptomiakról, honfoglaló magyarokról, világháborúkról - ötévesen már belepillantott abba a feneketlen mélységű kútba, ami az ő megszületése előtt élt emberek története. Sisa intelligens, tehát érzékeny, olykor túlérzékeny gyerek, agya mint a szivacs, de a feneketlen mélységbe való pillantás nem rendítette meg. Nem tudhatom, az idő mint dimenzió kapcsán mi kavaroghat a szöszi fejecskében, a kút valódi mélységét még talán nem érzékeli - mese ez is, mint minden mese -, de hát a fene tudja: az én megrendülésem nem csak egy hosszabb, részletesebb és kacifántosabb, de ugyancsak mesécskének szól-e a felfoghatatlan valósághoz képest? Számunkra, a már gyöpösödő agyú nagyszülők számára az viszont rejtélyes és követhetetlen, hogy olykor miért néz át feltűnő és látványos dolgokon, és miért jegyez meg apró, jelentéktelennek minősíthető részleteket - ami majd egy hét múlva, egy kérdezősködés során derül ki.

Réka szertelenebb, mondhatnám, vérbeli teremtés. Önbizalma az elmúlt évben hihetetlenül megnőtt: babából, ha még nem is egyenrangúvá, de kisebb testvérré küzdötte fel magát. Sikerei vannak az óvodában is - elbűvölően szép kis-
lány -, párba állásokkor minden fiú az ő kezét szeretné megfogni. Háromévesen már vérbeli nő: ő már most se csak belép egy terembe, hanem elfoglalja. Őt is minden érdekli, de amiről kiderül, hogy mégse, az számára nem létezik többé. Egyéniségéhez és három évéhez szelektálja a látnivalókat. Megáll egy reneszánsz korabeli, elfeketedett bronzszobor előtt: ,,Nézd, Papa! Ez itten csak nem egy pucér
ember?" És vihog. Közli a látogatókkal is: ,,Ez a ronda itt egy pucér ember." De ez csak egy példa, ennek alapján ne gondolja senki feslett nőszemélynek.

A teremben, melyben a Felvidékről menekített oltárképeket őrzik, az egyik alakban felismeri Szűz Máriát. Felismerheti, karácsony előtt jártunk megnézni a betlehemeket, mégis elismeréssel tölt el, hogy felismeri. Lecövekel a kissé megemelt és csaknem ember nagyságú szobor előtt, kicsinységéből arcát egészen magasra emelve hosszan figyeli a rá égi magasságokból tekintő másik arcot, és egyszer csak énekelni kezd: ,,Mennyből az angyal..." A selymes kislánykahang röpül a suttogásokhoz szokott magas teremben. Az éppen ott lévő látogatók lassú sétával közelebb húzódnak, arcukon furcsa kis félmosollyal nézik, egy korosabb hölgy - látom - megkönnyezi. ,,Mária, Mária..." Réka tejfehér arcán kipirul a bőr. A jó megfigyelők észrevehetik, hogy a középkorban, a Felvidéken testet öltött Mária és a gyermek vonásaiban mennyi a hasonlóság: ugyanaz a csak kevéssé ovális, még némi pufókságot őrző, babaszerű arc, váll alá érő, erős szálú, barna, de bronzvörös fényeket is sugárzó haj, a szemöldök rajzolt, egy halálosan biztos kéz által egyetlen mozdulattal feltett vonala, a szemek tengermélyi zöldeskékje, a keskeny, de vérbő ajkak, a kerek áll és a száj meghosszabbított vonalában a mosolygödröcskék - a két, tekintetét összefűző, talán nem is e világból való arcot figyelve a hasonlóság még azt is meglepheti, aki tudja, hogy Réka családfáján csak nagymamáig kell visszaereszkedni, és már ott is vagyunk a Fabriciusoknál. Réka elénekli az összes strófát, és lám: a Szűzanya tejfehér arcán gyenge pír, irul-pirul Mária - beletörődött már, hogy ő itt csupán múzeumi tárgy, megnézik, méltányolják, óvják és gondozzák, de két emberöltő óta nem imádkozott hozzá senki, nem ismerte fel benne az Istenanyát. A gyenge pír vágyam szerint azt jelzi, megjegyezte magának ezt a kislányt, és kegyes pártfogásába veszi.

Itt van hát a lucskos január, megyünk a Szépművészeti Múzeumba. Előbb a hannoveri villamossal megyünk, aztán a millenniumi kisföldalattival. Szeretjük a hannoveri villamost, mert olyan mókás, hogy amikor kinyitja az ajtaját, drum-drum, leereszti a lépcsőt, és amikor becsukja, drum-drum, felhúzza. Ez annyira mókás, hogy ha nem kell sietnünk, képesek vagyunk elengedni egy szerelvényt, lássuk, hogyan is csinálja. És szeretjük a kisföldalattit is, a világért nem neveznénk metrónak, mert ő a kisföldalatti, mert olyan helyes és szép bimbamja van, és a Mexikói úti végállomáson a sínek közé bekukucskálva lehet látni, hol bújik ki a föld alól. Viszonylag gyakran járunk vele, a Városligetbe, a Kolibri Színházba, néha egészen a másik végállomásig, hogy meglátogassuk a Dunát - így télen mennyire más, mint nyári szelídségében Nagymarosnál! -, hogy megsimogassuk a parti sétány korlátján ülő királylányt, tehát tudjuk, hogy a Széchenyi fürdő és a Hősök tere közötti szakaszon a Városligeti-tó alatt robogunk el a mélyben - amikor fenn vagyunk, mert a kacsákat megyünk etetni a tóhoz, a vízesés környékén mindig hosszan hallgatózunk, mikor dübörög el egy-egy szerelvény a talpunk alatt -, így hát kellő időben felszólunk a kacsáknak: ,,Háp-háp, jók legyetek! Majd jövünk! Háp-háp!"

Mai látogatásunk vitathatatlan sztárjai az egyiptomi részlegben kiállított mumifikált krokodilok. Háromszor is vissza kell mennünk, hogy megbámulhassák őket az üveg alatt. Meglepőnek, érthetetlennek, sőt infantilisnak tűnt a dolog, mint akárhány belpolitikai esemény, hiszen láttak már krokodilt, elevent az Állatkertben - igaz, csak heverészett a kavicson, sose tudtuk kivárni, hogy megmozduljon és csináljon végre valamit a lusta dögje -, de nagyon is elevent, akár ezret is a televízióban; mi vonzó lehet ezekben a néhány arasznyi, elkorhadt vagy inkább elszenesedett faágra emlékeztető tetemekben? Később jut eszembe, hogy az első bámulás alkalmával, mikor azt kérdezték, miért vannak ezek itt, miért balzsamozták be őket, azt válaszoltam, kissé habogva meg nyekegve - mert csak nem hozakodhatok elő olyan fogalmakkal, hogy ,,hitvilág", ráadásul meg vagyok győződve arról, hogy az ókori egyiptomiak unalmukban, passziánsz gyanánt is balzsamoztak, lásd az irdatlan mennyiségű macskamúmiát, ha feltalálhatták volna a televíziót, bizonyára inkább ezt a szintén gusztustalan szórakozást választották volna -, szóval azt válaszoltam, hogy ezekkel a kis krokodilokkal játszottak a gyerekek... és ha véletlenül valamelyik elpusztult közülük, nagyon sajnálták... és megkérték a szüleiket, hogy balzsamozzák be őket... hát igen: ennyi telt ki tőlem. Ez gyújthatta fel a fantáziájukat és valóban, egy néhány arasznyi kis krokodillal játszani, mint egy kutyával vagy cicával - amelyik még nem is olyan lusta, mint az állatkerti -, kergetőzni vele, megdögönyözni, etetni és fürdetni: pompás szórakozás lehet.

Az élmény oly mély, hogy hazafelé a villamoson, talán a kerekek csattogásának biztatására is, a mese- és versrajongó Sarolta ritmizálni kezd: ,,A krokodil, a krokodil..." és hamar előbukkan a második sor is: ,,A nílusi krokodil..." Az ablak mellett ülünk, Réka az ölemben, hogy jobban lásson, és mivel természetesen semmiből sem maradhat ki, mindannyiszor kontrázgat: ,,A kokkodil, a kokkodil" - lesz majd még dolga a logopédusnak -, és érzem, hogy a kis test lassan elrenyed, egyre súlyosabb lesz, alighanem elalszik nekem, és a villamosmegállótól cipelhetem hazáig, pedig ez a kislány nemcsak gyönyörű, de nehéz is, mint a só. Sisa arcán az alkotás kínjai: bizonytalanul rebbenő, csak lefelé és kifelé pásztázó tekintet, nem akar találkozni az enyémmel, a gyapjú kötött sapka alatt, a magas, szép ívű homlokon ráncok szaladgálnak, a lelki teher mintha még összébb is nyomná, ó, valójában milyen kicsike!, milyen kicsike ember a valamilyen belső ösztönből magára vett feladatával küszködve - ötéves, és már van valami, amiben nem segíthetek neki -, görcsösen kapaszkodik az addig megtalált sorokba, ,,A krokodil, a krokodil, A nílusi krokodil...", a helyzet egyre komorabb, és már a Bosnyák tér felé járunk, amikor egy merész rátalálással gördülhet tovább a vers: ,,Azért ő a krokodil..." igen, igen! ,,A nílusi krokodil..." ez az újrázás profira vall!, és már nem is kell több, csak egy lélegzetvételnyi idő, és már pattan is elő a vitathatatlanul zseniális befejezés: ,,Mert a Nílusba kakil." Rám néz diadallal, és én csaknem elájulok ettől a teljesítménytől. A Mamától is besöpri az elismerést, a Mama - mivel az ő keze szabad, még csattintani is tud -, és ő is szinte beleájul. Rövid diadalmaskodás után már vonul is vissza a kiválasztottak szerény fensőbbségébe - mondtam, hogy intelligens gyerek. ,,Szép vers" - mondom. ,,Szép - hagyja helyben -, csak tudod, a vége... olyan izésre sikeredett." Így fogalmaz: ,,sikeredett", tehát már tudja, hogy a versek egy ponton túl már maguk írják magukat. ,,Hát igen..." - mondom gondterhelten, mert értem a problémát: ezzel a verssel csak illegálisan lehet villogni az óvodában. ,,Viszont igaz. Hova máshová kakilhatna egy nílusi krokodil?" ,,Hát igen."

Réka közben persze elaludt, és nehéz, mint a só. Mielőtt leszállnánk, nézzük csak egy kicsit ezt a Papát, egy kicsit távolabbról, mondjuk a villamos forgózsámolyának három-négy méteres távolságából: ott ül egy idősödő férfi az ablaknál, karjában egy alvó kislánnyal, és tudjuk róla, hogy csaknem minden régi barátja meghalt már ugyan, de ő maga elfogadható fizikai állapotban van, nem hullt ki a haja, nem roppant meg a termete, nem aszalódtak össze az izmai; aki tulajdonképpen mindent megkapott, vagy inkább kicsikart az élettől, amire igazán vágyott, ráadásul legnagyobb kincseivel épp körberakva, és ahelyett, hogy fülig érne a szája, csak nevetne és nevetne az egész hülye világon, lassan elkomorul az arca. Ajka hangtalanul mozog - alighanem a nílusi krokodilról szóló verset memorizálja, és ha ezt teszi, az helyénvaló, mert az ifjú költőnő egyelőre pazarlóan bánik életművével: megalkotja, majd képes elfelejteni opuszait -, de még olyasmiket is forgat a fejében, hogy legépeli az ötsoros remekművet egy szép tiszta papírra, aztán holnap, a papírlapot négyrét hajtva a belső zsebébe rejtve, ott lődörög majd a New York-palota környékén, esetleg fölliftezik a harmadik emeletre, ahol a Móra Kiadó található, majd könnyedén elfecserészik az ismerősökkel, esetleg benéz a Hungária kávéházba, ott is elfecserészik könnyedén az ismerősökkel, és teszi ezt egészen addig, míg egészen véletlenül össze nem fut Kormos Pista bácsival - a lányok is ismerik már őt a Vackorból -, a híres-nevezetes garabonciással, az ifjú poéták mentorával, elébe áll, elállja az útját, kirántja a belső zsebéből a papirost, és azt mondja neki: ,,Na, ezt olvasd el! Rövid" - és kéjes pofával nézi végig, amint a remekmű olvastán Kormos Pista bácsi táskás szeme körül rándul egyet egy idegszál - melyről ez a Papa pontosan tudja, hogy a leplezett sárga irigység jelzése -, és aztán Kormos Pista bácsi akkorát nevet, jó öblöset és szívből, hogy belereszket a New York-palota, és ez a Papa annyira vágyik erre a nevetésre, hogy meg kell emelnie az ölében alvó Rékát, hogy kabátujjával felitathassa a szeme alját - hogy milyenek tudnak lenni ezek az emberek! semmi sem elég nekik! -, és még azt is elgondolja ez a könnybe lábadt szemű Papa a villamoson, hogy miután Kormos Pista bácsi megremegtette az egész New York-palotát, azonnal meghívja az ifjú költőnőt a Hungária kávéházba, dupla adag fagylaltot rendel neki - magának csak egy szimpla konyakot, amit majd csak tíz perc múlva dupláz meg -, Sisa majd lóbázza a lábát fagylaltevés közben, ahogy szokta, és vidám, huncutkodásra mindig kész arccal elbeszélgetnek, mélyenszántó észrevételeket téve a magyar költészet krokodilista vonulatairól.



Kutyatörténet

Hajléktalan utazik a villamoson - kint ugyan a hideg ködökön átdereng a nap, de csak annyi ereje van, hogy az összetakarított hókupacok aljáról ujjnyi erecskéket indítson útjukra, de még ezt a bágyadt kis meleget is megöli a fel-feltámadó böjti szél -, a hajléktalan a hannoverinek nevezett 3-as villamoson utazik, melyet jól fűtenek, és az ajtajai is jól záródnak. Kukából bányászott télikabátja alatt narancs-fekete sportdzseki, az alatt zakó, kötött pulóver, barhenting, és ami nem látszik: bizonyára jó néhány trikó - mintha egy százhúsz kilós ember utazna a villamoson. Fején vidám, pomponos gyapjúsapka, kék-fehér mintás, a pompon is kék-fehér szálakból pomponosodik, jó vastag, ráhúzva a fülére, és a sapka alól előgöndörödnek zsíros tincsei. Lába mellett, a széttaposott és szétázott sportcipők között nátronszatyorban a cókmókja, az élete.

Mindez tulajdonképpen nem érdekes, mert mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, tízezerszámra kódorognak hazánkban az otthontalanok. A hajléktalan mellé nem ül le senki - nem! nem elvi okokból: mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, komoly erők támadtak, ebben fedezve fel a demokrácia lényegét, hogy beleverjék a konok magyar fejekbe a másság tiszteletét, széles e világon fellelhető mindenféle - mihez képest? - másság tiszteletét, és munkásságuk nyomán ma már minden ivarérett magyar ember naponta felfedez magában valami másságfélét, annyira vágyik rá szegény, hogy egy picurkát tiszteljék őt is -, tehát csak praktikus okból nem ül le mellé senki: nem szeretné, ha esetleg egy bolha átugrana az ő ruházatára.

A hajléktalan negyven körüli, kreol bőrű férfi - meglehet, nem született kreol, csak a pórusaiba tapadt faggyús mocsok teszi azzá -, és a hajléktalanokra általában oly tragikusan jellemző kifejezéstelen, lélektől már át nem járt tekintet helyett élénk arcú, villanó tekintetű ember: utazás közben újságot olvas - a körbe-körbe villamosozás a langymeleg ellenére is unalmas lehet. Az újság színes - rikító, de mégis döglött színeiből látom, valamelyik bulvárlap - és gyűrött, a hajléktalan fekete karmú kezével olykor végigsimítja a lapokat, bizonyára a szemétből szedte ki - szemétből születtél, szemétté leszel -, miért is adott volna pénzt ki rá? Végre elérkezünk a különösséghez, az érdekességhez: a mosolyához. A negyven körüli hajléktalan férfi borostás arcán, a szemétből kiszedett bulvárlap olvasása közben a bennfentesek, a titoktudók fölényes mosolya. A könnyedén átverhető tömeg ostobaságán elrévedő derű. A cseles utakon járó, örökké győztesek felsőbbrendű elégedettsége. Ismerjük ezt a mosolyt korunk kiválóságainak egy-egy pillanatra fegyelmezetlenül hagyott arcáról, de ő? Nem értem. Miről tudhat írni egy rikító bulvárlap, ami egy negyven körüli hajléktalan férfiból efféle érzelmeket képes kiváltani? Megöl a kíváncsiság. Lassan a háta mögé sodródom, és szerencsére - mivel bulváréknál az a törvény, hogy minél nagyobb baromságot írnak, azt annál nagyobb betűvel kell nyomtatni - két méter távolságból is el tudom olvasni a feketén nyomott alapból fehérrel kiemelt címet, mely arról tudósít, hogy az egyik jónevű tévépofázónak elveszett a kutyája.

(Jónevű tévépofázó az, akit ha bárki rendszeresen bekapcsolja a készülékét főműsoridőben, végzetszerűen látnia kell. Ha másként nem, pár nap múlva esedékes új műsorát reklámozva. Akit, ha bárki unatkozva szörfözni kezd a csatornákon, egyszerre akár két helyen is láthat, az egyiken élőben, a másikon felvételről. Aki bárkinek, akit anya szült, meg nem engedi, hogy a mondatát befejezze, jónevűen legalább az utolsó szótagjába belepofáz. Akinek olykor sikerül megbirkóznia az egy birtokos, több birtok vagy a több birtokos, egy birtok bonyolult szószerkezettel. Aki akármilyen ostobaságot mond is, sohasem szégyelli el magát. Jónevű tévépofázó az, akinek gesztusait, hanghordozását úgy unom, mintha tizenöt éves büntetésemet töltve minden másnap sárgaborsó-főzeléket kapnék egy börtöncellában. Aki rendszeresen interjúkat készít más jónevű tévépofázókkal, hogy na, haver, hogy ityeg a fityeg?, mert másfél milliónyi lakosság baromira kíváncsi rá. Aki felszólít, esetleg párban egy másik jónevűvel, hogy feltétlenül menjek el szavazni az Európai Unióhoz való csatlakozás tárgyában, mert az annyira fontos nekem, hogy kénytelen ő maga beszélni az én sötét agyammal. Aki rendszereken és kormányokon átívelve az egyetlen állandóság ebben a zűrzavaros magyar életben. Jónevű tévépofázó az, aki el tudja hitetni a legitim hatalom éppen aktuális hordozóival - mert mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, a nép által felkent bármilyen hatalom legitim -, hogy ha az elkövetkezendő években ő nyal alájuk, finoman persze, szinte pártsemlegesen, de ha úgy kérik, gorombán és gyűlöletet árasztva, feltétlenül megnyerik a következő választásokat is.)

Immár a tudás birtokában visszacsoszogok előző megfigyelési pontomra, és leplezetlenül belebámulok a borostás arcba. A mosoly még él rajta, sőt: megérett, kiterebélyesedett. Most már semmi kétségem nem lehet: a hármas villamoson utazó negyven körüli hajléktalan férfi és a jónevű tévépofázó kutyája között valamilyen rejtett kapcsolatnak kell lennie. Melynek létéről rajta kívül csak én tudok - most fürkésztem ki a pszichológia eszközeivel -, de tartalmáról csak ő tud, csakis ő és senki más, és rajta kívül sohasem fogja megtudni senki. Az első gondolatom az, ellopta a jónevű kutyáját, esetleg most rejtegeti valahol, és pár nap múltán váltságdíjat kér érte, de a gondolat végére se érve már tudom is, hogy ez szamárság: ebben túl sok a hercehurca, ehhez megbízható őrzéshely kell, gondoskodás a bizonyára kényes ízlésű kutya etetéséről - nem, ez egy hajléktalan esetében kivitelezhetetlen. Ám...! Esetleg... a városszéli budai hegyekben kódorogva összeakadt a jónevű unalmában elcsellengett kutyájával - mert mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, a többpárti demokráciával szimbiózisban hihetetlen mértékben megnőtt az ázsiója a hadovának, a hablatyolásnak, a süketelésnek, a dumálásnak, a szófosásnak, a vartyogásnak, a fecsegésnek, a rizsázásnak, a zagyválásnak, a halandzsának, a tohuvabohunak, összefoglalva: a kommunikációnak, így hát a jónevű tévépofázóknak módjukban áll a városszéli hegyekben épült villaházakban lakni, de még kénytelenek is, erős rácsokkal védett ablakú, zárakkal, riasztókkal, megfigyelőkamerákkal felszerelt házakban, mert rajongóik és jóbarátaik érzelmi megnyilvánulásai kiszámíthatatlanok -, tehát hajléktalan ismerősünk valami erdőszélen összeakadt az élet érdesebb oldaláról mit sem sejtő kutyussal, elcsalta, be a sűrűbe, ott leszúrta, megnyúzta, megsütötte, és mind megette. Tudom, az ötlet morbidnak látszik, a kutyahús fogyasztása keresztény országokban nem szokásos, gondolata még némi undort is kivált az itt élőkből, de csak az első pillanatban, mert ha meggondoljuk, hogy legalább egymilliárd kínai és másik egymilliárd mindenféle népség megítélése szerint a kutyahús ehető, finom, sőt ínyencfalat, az ötlet morbiditása elenyészik, különben is: éljen a multikulti! Főként, ha a tettet egy olyan emberről feltételezzük, akivel a keresztény kultúrkör alig valamivel több kegyet gyakorolt, mint a kínai. Ráadásul: úgy tartják, a kutya olyan, mint a gazdája, nos: a neves tévépofázó nem elhízott - erre divatos diétákkal nagyon ügyel -, de jól táplált, kis úszógumival ellátott afféle husikás, és ha puhánynak nem nevezhető is, de semmiképpen sem sportosan rágós vagy agyondolgozottan szíjas, így hát ha a hű eb fizikumban is hasonlatos a gazdájához, nyárson való sütéshez éppen kiváló.

Szalad a villamos a reménytelen télvégi időben a reménytelen sorsú külvárosokon át, személytelenségbe süppedt, szomorúnak látszó utasaival. A fűtés ellenére mindannyian fázunk egy kicsit, és vannak köztünk olyanok, akik éhesek is - mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, minden nyolcadik ember állandóan éhes. Csak a hajléktalan arcán van élet. Elégedett derűvel megélt élet. Ez a köznapi ésszel felfoghatatlan életkedv egy képet rajzol elém, emberhez méltó képet: egy erdei tisztásét, ahol a komisz időjárás ellenére is le lehet heveredni a száraz szalmává aszott fűcsomókon, ahol összehordott kövek gyűrűjében száraz tölgyfaágak parázslanak, felette forgónyárson a lassan már ropogós felszínűre sülő husi - már csak szakértői szem állapíthatja meg, hogy nem kisbárány -, és ahol ha egy cseppnyi zsír a parázsra hull, és szürkés, kissé gomolygós füstté sistergi szét magát, ínycsiklandozó illattal terül szét a kopaszon maradt, nyirkos erdő fatörzsei között.

Aztán: Jeszenák utca, itt kell leszállnom.

A történetnek csak azért lehet folytatása, mert délután feleségemmel elmegyünk vásárolni a közeli - azt hiszem, így kell mondani - szupermarketbe. Egyetlen dolog miatt szeretek elmenni ebbe a szupermarketbe - de lehet, hogy hipermarket? -, mert itt szabadpolcra vannak rakva a napi- és hetilapok, a folyóiratok és mindenféle képes magazinok, s a beléjük tekintés ingyenes. Nagy ajándék ez nekem, mert alkalmanként - ameddig ácsorgással bírja az ember, mondjuk fél óráig - tallózhatok a magyar sajtó bizonyára száznál is több termékében, közöttük olyanokban is - műnyomó papírra nyomott, színes, igényes fotókkal illusztrált himmihummikban -, melyek nyugdíjaséletünk egynapi élelmezésébe kerülnek, de nem árt tudni, hogy egyáltalán léteznek. Alkalmanként itt szokta keblemet feszíteni a büszkeség, hogy lám-lám, mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, eltöröltetett a cenzúra, és bárki, mindennemű politikai, faji, vallási megkülönböztetés nélkül azt ad ki, amit csak akar - mindenki, akinek van elegendő pénze. Alkalmanként itt szoktam rádöbbenni arra, hogy tenagyúristen, mi mindenből meg lehet élni ma Magyarországon, így ránézésre igen jól, és elmorfondírozni azon, hogy tenagyúristen, akkor írásból éppenhogy miért nem?

Eszembe jutva délelőtti találkozásom a hajléktalannal a villamoson, könyékig túrok a bulvárokba, és megtalálom azt a bizonyos cikket. Azt mondja valóban: elveszett a neves tévépofázó kutyája, továbbá: hogy egész délután kereste a család, később bekapcsolódtak a keresésbe a szomszédok is, később bekapcsolódott a polgárőrség is, és amikor éppen bekapcsolódni készültek a katasztrófavédelmisek is, egyszerre csak meglett. Ennyi. Ja, és fénykép is van hozzá, színes - döglött színű színes -, az látható rajta, amint a neves tévépofázó és kutyusa a viszontlátás örömében éppen összenyalja egymást. Jó kép: olyan megható. Bulvárék vásárlói meg lesznek elégedve.

Igen ám, de akkor mit jelentett a villamoson utazó hajléktalan mosolya? Ha egyszer meglett az a jószág, akkor nem ehette meg, el se lophatta, még csak egy jóízűt kárörvendezni sem lehet a dolgon, akkor az a mosoly semmiképpen sem lehetett a beavatott titoktudók fensőbbséges mosolya - de hát ha egyszer az volt! Nem értem. Belekábulva tolom a bevásárlókocsit a hipermarket utcáiban, most nem tud lenyűgözni a parfüméria vagy a hentesáruk káprázatos választéka, még a hangszórókból bömbölő, gyors ritmusra kórusban vonyítók művészete sem, és akárhogyan forgatom is a dolgot, csak arra tudok kilyukadni, hogy a szerencsétlen hajléktalannak valamiféle személyiségzavarai, önértékelési zavarai lehettek - talán emiatt vált hajléktalanná. Hát igen... na, most röhöghetek egy jóízűt magamon, miket ki nem agyalsz, te Gyula! - megteszem -, néhány nyomdafestéket nem tűrő jelzővel magasztalhatom szárnyaló fantáziámat - megteszem -, de ezekkel mégse tudom kidobni az egészet magamból: még este is megül valami halvány rosszkedv. Bizonyára mert túl gyakran járok így. Könnyedén, agytorna nélkül, szinte zsigerből akarom megérteni a velem egy országban élők, velem azonos anyanyelvet beszélők gesztusait, szavait, gyanakvás és fenntartás nélkül, ahogy az egy akolból valók közt szokás, és egyre gyakrabban tévedek. Mintha régebben jobban ment volna ez nekem. Mintha valami összetört volna, de rapityára. Mióta hazánk visszanyerte szabadságát és nemzeti függetlenségét, egyre inkább úgy tűnik, ez a szerencsefia szabadság olyan rendet szült, melynek kedvesek a skizofrén sikolyok, a rágalomfecserészések, a leleményes tolvajáriák, miközben a szép és komoly fiakra egyre csak hull, mint a szaharai szél hozta finom homok, az idegenségérzés, és csak hull és hull, és lerakódik, keményen, vastagon, mint a guanó.



A hajnalok

Ha nagymarosi házunkban éjszakázunk, mindig felébredek napkelte előtt. Akármilyen későn feküdtem is le, akármennyire agyondolgoztam előző nap magam a kertben, vagy a szokásos két hosszúfröccsnél többet ittam volna, akkor is. Először arra gondoltam, a madarak ébresztenek, itt, a gyümölcsös-kaszálós-bozótos hegyoldalban sokfélék laknak, és tyúkocskaszokásukhoz híven pirkadatkor csatlakoznak az egész éjjel önfeledten fuvolázó csalogányhoz, de aztán ellenpróbákat tettem: más helyeken, ahol ugyancsak kiválóan szerepel a madárság, dicséretes buzgalommal alszom tovább, itt pedig, késő ősszel is, mikor már a tél hidegével fenyegetnek a hajnalok, és a madarak már nagy bölcsen hallgatnak, akkor is megébredek. Tehát más az ok. A napfelkeltét akarom látni. Valami tudat alatti késztetés felébreszt, mert ezeregyedszer is látni akarom az ezerszer látott színjátékot.

Még éjszakaárnyú derengésben lekászálódok hát az emeletről, bódultan, de óvatosan, hogy a falépcső recsegése ne törje meg kedveseim szuszogását, lent papucsba lépek, felrántok egy pulóvert - mert akármilyen kánikulai nap készül, a Börzsöny lábánál a hajnalok hűvösek -, összekapkodok egy félmeleg-féllangyos neszkávét, a csészével a kezemben kiülök a teraszra, be a nyugágyba, hörpölök egyet, és rágyújtok, s már át is jár az izgatottság: kezdődhet az előadás!

Mivel a nyári hónapokban vagyunk kint a leggyakrabban, a nyári napkeltét láttam a legtöbbször. A nap ilyenkor a Naszály bányászkodással megsebzett oldalától északabbra kel, innen a teraszról úgy látszik, a Naszály északi lankái felett, de az a gerinc, amely a nap felbukkanásának várható helyén csaknem vízszintes vonalat alkot, már a Börzsöny déli nyúlványaihoz tartozik. Házunkkal magasabbra kapaszkodtunk, mint az a gerinc, így a megjelenő napkorongra majd lefelé nézhetünk, az alapszint mélységét az épp abba az irányba kanyarodó Duna egyelőre sötét simasága adja ki. A Szent Iván-napi megjelenés pontjától északabbra már nem sokat látunk, hamar lezárják a kilátást a Börzsöny azon magasabb nyúlványai, melyeknek egyikére mi is felkapaszkodtunk a házunkkal, de nem baj, mert hátunk megett már úgyis csak az éjszaka sötétje lakik, és főként nem, ha tudjuk, hogy dél felé pásztázva majd bőséges kárpótlást kapunk. A gerincről előbb le kell ereszkednünk a tekintetünkkel - mondjuk, a kismarosi templomtorony vonalában - az alapszintre, és még csak a szemgolyónkat mozdítva már indulhatunk is: átkelünk a csaknem derékszögben délnek forduló, acélszürke Dunán, és épp azon a ponton, ahol a verőcei villasor magas kőtámjának vonala véget ér - az acélszürkénél világosabb vonal még a hajnali derengésben is jól követhető -, megérkezünk a Szentendrei-szigetre. A sziget lapos, szinte nem is nő a folyó szintje fölé, a szűk kanyarokból kivágódó Duna építette homokból és kavicsból, hajnaltájt általában párával takarózik, és csak Kisoroszi két templomának tornya emelkedik a páraréteg fölé.
A lapos sziget messzire szalajtja a tekintetet, Vácon túlra, talán gyalogosan egynapi járóföld távolságába is, és - éppen a kanyar miatt - meglepően szélesnek látszik: ha meg akarjuk pillantani a másik oldalát ölelő Kis-Dunát, már mozdítanunk kell a fejünket. A szigetcsúcs épp itt van alattunk, a túloldalon hirtelen emelkedő Visegrádi-hegység alá kúszva. A szigetcsúcs mindenképpen látványos hely, és a legbiztosabb vízállásjelentő is: ha megérkezünk, a ház körüli kerti történések gyors felmérésével egyidőben a szigetcsúcsot is megtekintjük: a folyó közepébe vágó hosszáról már tudjuk is, mi a helyzet az ismerős partokon.

Ebben a magasságban már világosabb a víz, nem árnyékolja le a hegygerinc, tükre az égnek: még nem kék, de derengése fényével már egy csillag sem vetekedhetik. A szigetcsúcs felett a Kis-Villám, családi elnevezésünkkel a Bagoly: az ő oldalába is belerobbantott az emberi kapzsiság, két helyen is, most ezzel a két nagy bagolyszemével néz, éppen keleti irányba: rajtam kívül alighanem a Bagoly az egyetlen, aki többször látta itt a napfelkeltét.

Még válláig sem ér a mellette álló bátyjának, a Nagy-Villámnak, aki a csúcsán még kilátóval is büszkélkedhetik - öreg kőtorony, sötét tömbjével kapaszkodik az égbe, mióta ismerem a Nagy-Villámot, tornyával együtt ismerem. Ha haladni akarunk tovább, már derékból is fordulnunk kell: hosszú, kissé horpadó, dudorodó gerincen vezet az út, határozottan jobb kéz irányába, a Visegrádi-hegy tetején álló Fellegvárig, a hegy és a környék koronájáig. Kósza, méla bámészkodásaim közben néha most is meglep, hogy ott van, ilyenkor újra örülök neki, mint egy gyerek, pedig ezt a hegyet az Isten is arra teremtette, hogy várat hordozzon a csúcsán.
A hajnali derengésben mintha a hegy része lenne, csak éles, merev kontúrjai adják ki, hogy emberi építmény - s mivel könyörtelenül haladnunk kell tovább a nagy esemény színpadán, csak annyit róla még: valamiért szereti magához vonzani a felhőfoszlányokat, valamiért szeret sejtelmesen füstszínű, lilás árnyalatú fátylakba burkolózni. Lábánál a Salamon-torony vaskos tömbje, most annyira belevész a mélyi homályba, hogy szinte csak az veszi észe, aki tudja, hogy ott van. Aztán a városok, a még élhető, csinos kisvárosok: a túloldalon Visegrád, a miénken Nagymaros - s hogy jól ráláthassunk makett házacskáikra, fel kell állnunk a nyugágyból, mert ülve mindez már csak a terasz másik végéből látható. Hozzávetőleg a Fellegvár mutatta déli iránytól most már nyugatra haladunk: a Duna itt alig görbülő vonalán szaladhatunk tovább, valamivel Lepence fölé, ott aztán ismét fordul a folyó, még határozottabb ívben, mint Verőcénél, és eltűnik a Szent Mihály-hegy lába alatt.
A Szent Mihály-hegy a mi partunkon áll, de sötét kontúrjai összemosódnak a túlparti Pilis vonulataival, a közülük kiemelkedő Prédikálószékkel, mely az innen látható legmagasabb csúcs, komoly hegynek látszik a maga hatszázvalahány méteres magasságával.

A nap majd a Szent Mihály-hegy mögött, a Hegyes-tető irányában fog lenyugodni: láthatjuk, a színpad hatalmas, és majd ezt a hatalmas színpadot fogja betölteni az így, nyár közepén szokásos tizenhat órás előadás.

Mielőtt visszatérnénk eredeti megfigyelési helyünkre, muszáj egy pillantást vetnünk egy nevezetes pontra - Magyarország tragikus és brutális XX. századának minden borzalmával együtt is nevezetes pontjára -, a Nagymaros felső végénél lévő Duna-szakaszra. A fémszínű víztükör töretlen, a hosszú árnyékvetések és opálpárák mögött nem látszik semmi különös, de majd a déli, délutáni megvilágításban feltűnik egy keskeny csík, egy keskeny gát, mely a visegrádi parthoz rekeszt egy Duna-szélességnyi öblöt: ott kezdték építeni a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer duzzasztógátját - ennyi maradt belőle. Jó, hogy nem épült meg. Az ország polgárainak belekerült annyiba ez a gigantomán szovjet kaland, mintha aranyrögökből épült volna az a keskeny, maradék gát, mégis jó, hogy nem épült meg. Ha megépült volna, és ott állna a betontömb, szétszakítva a Dunát, még a hajnali derengésben is jól láthatóan terpeszkedve, foga betonfehérjét kimutogatva - bár utálok gyűlölni -, biztosan gyűlölném. Gyűlölném saját otrombasága miatt, és gyűlölném mint a bunkólelkű erőszaktevők emlékművét. Gyűlölném minden pillantásommal, minden áldott nap, engesztelhetetlenül, életem végéig. Ha ott állna a betontömb, talán nem is tudtam volna az önhibáján kívül megbecstelenített tájba ilyen eszeveszettül beleszerelmesedni se. Ha ott állna - ha még az is ott állna! -, talán már képtelen lennék megnyugvással magaménak elfogadni ezt a szerencsétlen országot.

De vissza a nyugágyba, lessük a napfölkeltét! Hosszú ideig képtelenek vagyunk - ahogy a percmutató mozgását se - rövid időszakokban érzékelni a változásokat, de egyre világosodik és színesedik az ég: előbb a Naszály felett kékül, aztán felettünk, majd a Prédikálószék felett is. Törékeny, libbenő még ez a kék, de egyre magabiztosabb, kiteljesedése megállíthatatlan - észrevétlenül fokozódik bennünk a belső feszültség. A lassú változásra a táj még nem válaszol, de a víz igen: a tőlünk keletre húzódó szakaszon a tömör fémszín megtörik, megcserepesedik, és a cserépdarabok már a libbenő kék színt vetítik vissza az égre.

Most még van egy kis időm, hogy egy mellékkörülményről beszéljek: ebben a korai időben az emberek jó része még alszik, még nem kezdték el a létfenntartás érdekében szükséges zajongást - szokatlan, szinte döbbenetes a csend. Itt része a csendnek a hajnali madárdal - a sárgarigók épp most zendítettek rá -, mint ahogy része a sok kilométer távolságban a parti fák takarásában haladó uszály dohogása, és ha a túlparton, a 11-es úton mégis elhalad egy személyautó, olyan hangosnak érzékeljük a kerekek surrogását, mintha egy kabóca mászkálna itt a vastag nyugágyvásznon, épp a fülünk mellett.

Az egyre mélyülő kékben a keleti égbolton egyszer csak karmazsin pászmák kezdenek megjelenni, elmosódva, tünékenyen, az arra kószáló pamacsfelhők kifehérednek, aljuk lilás árnyalatot kap. Ennyi fény kell a zöldnek, hogy életre kaphasson: ledobja szürke köpenyét, és zöldellni kezd - palackzöld már a sziget, a hegyek erdei, kertünk füve. A karmazsin szinte észrevétlen narancsszínűre vált, egyre tüzesebb narancsra, és egyre határozottabban rajzolja ki magát az a pont, ahol majd a napkorong megjelenik. A pont közepében nincsenek színek, csak a fehéren izzó fény, és ez a ragyogás felfelé, félkörívben terjeszkedik - gyors pillantás a hátunk mögé, a Prédikálószékre: oda még nem ért el, az még a puha árnyak világa -, és most már lélegzetünket visszafojtva kell figyelnünk, mert bármelyik pillanatban...

És egyszer csak ott a gerincen, a várt helyen, mintha máglya gyulladna fel, tűszúrásnyi izzó, vörös pont - a pasztellszín világhoz szokott szemünk megriad. Az izzó pont gyorsan terjeszkedik, jobbra is, balra is, már nem máglya, de lávafolyás, és egynehány szaggatott lélegzetvételünk után, amikor felismerjük, hogy körszelet az, egy felfele nyomakvó tűzkorong széle, izgatottságunkban fel kell állnunk a nyugszékből - vigyázzunk, az üres kávéscsészét ne rúgjuk fel -, újabb cigarettára kell gyújtanunk, lelkünkben diadalmas harsonák szólalnak meg. Mikor már derékig kiküzdötte magát a hegygerinc mögüli semmiből, pici félsszel a szívünkben, de elbűvölve látjuk, a korong vagy kétszer akkora, mint nappali napunk korongja, szemidegeink még mindig állják egyre hevülő tűzfényét. Az ég a nap bolondja: a kékségben szétszórva a narancs csillámok milliárdjai, a karmazsin pászmák a Pilisig futottak - s a víz az ég bolondja: előttünk és a kedves városok előtti szakaszon hihetetlenül kék, mint a Kék Duna keringő, keleti cserepedésein aranyszín villog. Nem szükséges a teljes korongnak megjelennie, hogy megjelenjenek az árnyékok, a lapos fényben hosszú, a tárgyak valószínűtlenül hosszú rajzát adó árnyékok. Megbocsátható, ha ilyenkor átfordítjuk tekintetünket a kertre - földjének minden négyzetcentiméterjére verejtékcseppet ejtve épített kertünkre -, hisz ilyenkor néhány percig ismeretlen arcát láthatjuk: a lapos fény bevilágít a fák, a bokrok, a levelek mélyére, a nappali fényben sötéten titkosan maradt helyekre. Ráadás-ajándékot kapunk, ha éjszaka harmat tudott lecsapódni: a lapos fényben a milliárdnyi vízcsepp kihívóan felcsillan, a levelek ölében, a füvek dárdáján, s lám: itt, az arcunk előtt is, a felfutó trombitafolyondár vesszőjén is, hüvelyknyi távolságban briliánsok szikráznak. Ilyenkor előfordulhat, hogy meg kell kapaszkodnunk a terasz alacsony korlátjában, mert megszédülünk, elpuhul talpunk alatt az anyaföld, de nem attól kell tartanunk, hogy elvágódunk, keményen, csontot koppantva, inkább attól, hogy ellibbenünk, felszállunk, felszívódunk a gyorsan párolgó harmattal együtt.

A hajnal című előadást akkor tekinthetjük befejezettnek - azt hiszem -, amikor a nap már, felküzdve magát a fénytörések alvilágából, néhány ujjnyival a gerinc felett áll, és ereje teljében aranyhidat rajzol a kismarosi parttól egészen a szigetig.

Bizonyára pogány gondolat, de lehet a minden reggel újjászülető napot istenként tisztelni.

És vannak különös hajnalok. Előfordulhat, leginkább nyárelőn vagy már őszbe hajló, szellő-sem-rezdül időben, hogy amikor hajnalban kibotorkálunk a teraszra, lenn a völgyben egy hatalmas Dunát találunk. Vastagon, sűrűn ül lenn a pára, éppoly átláthatatlan, mint a víz, ráfekszik mindenre a parton, mindenre, amit ember alkotott, mélyébe nyomja a városokat, az utakat, a vasutat, a hajókat: mintha azt a hatalmas ős-Dunát látnánk, amely átverekedte magát a Börzsöny és a Pilis hegyei között. És mozog is ez a pára, ömlik ki a szűk kanyarból a sziget pihentető lankáira, hevesebben is, mint a víz, fodrosodik, habzik, hullámokat vet. Hatalmas, mattszürke tömegével magába szívja a színeket, még az ég kékjét is, ezeken a különös hajnalokon a tűzvörös napkorong egy színtelen, fénytelen, irányokra nem bomló opálvilágba érkezik. A hőmérséklet emelkedésével majd lassan felszáll ez a pára, előfordulhat, hogy dél is lesz addigra. Előfordulhat, hogy egy tömegben, szakadások nélkül emelkedik, kertünk vagy akár a terasz aljáig, már cseresznyefánk körvonalait sem látjuk - ilyenkor tanácsos ismét megkapaszkodni a korlátban, mert ilyenkor egy hajón ülünk, egy terasznyi lélekvesztőn hajózunk a gomolygó óceánban. Előttünk, a déli napverőn a Nagy-Villám meg a Vár-hegy csúcsa, távoli szigetek, lehet, hogy ezek egyikére igyekszünk.

És vannak egészen különös hajnalok. Annyira különösek, hogy tizennyolc év alatt csak kétszer láttam ilyet. Ezeken a nagyon különös hajnalokon valamiért nincsenek reflexfények: minden létező tárgy keleti oldala világos, a nyugati sötét, a fény oldalán a színek rikoltoznak, az árnyékok éjfeketék. Már látható a napkorong, de a Prédikálószék körüli éjszakában még pislákolnak a csillagok. Ezeken a nagyon különös hajnalokon - mikor némák maradnak a madarak - még fenn van a Hold is az égen, épp a Vár-hegy felett, a holdfény ezüstje befutja a kőfalakat, és ilyenkor egyértelműen érezhető, hogy nem a nap kel fel, hanem a bennünket is hordozó Földgolyó fordul a Nap felé. És fordul a Hold is, gördül alánk. Ezeken a nagyon különös hajnalokon az őrült beképzeltségbe hajtott tudatunk találkozik az űr jeges valóságával: létünk és az egész emberiség léte, múltja és esetleges jövője mennyire közömbös, mikroidejű, véletlenszerű a nagy masinéria kozmoszlétében. Minden sejtünk megérzi, valójában kik vagyunk - nincs értelme szónak, nincs értelme értelemnek: kétségbeesésünk indokolt.

De lehet, hogy ennyire különös hajnalok nincsenek is, csak álmodtam, tizennyolc év alatt két alkalommal is az egészet.

Szólnom kell még egy, a napfelkelte kapcsán észlelhető jelenségről: felettünk, néhány foknyival keletre, légifolyosó húzódik. Az itt haladó repülőgépek nagyon magasan mennek, hangjuk nem hallatszik le hozzánk, valójában nem is láthatók - nyilván egész nap járnak, de csak hajnalban észlelhetők. A Kis-Villám felett jelennek meg, kibukkannak a semmiből, és haladnak a Kóspallag-Szokolya közötti irányba, pontosan északnak: éjszaka ott találhatjuk a Sarkcsillagot. Jelenlétüket és irányukat a maguk után húzott kondenzcsík, a még alulról felfelé világító nap által kirajzolt felhőcsík árulja el. Ezek a csíkok olykor hamar feloszlanak, egyre szélesebbek és áttetszőbbek lesznek, majd eltűnnek, olykor sokáig tartják magukat -
s mivel nyáron nagy a forgalom, akik tehetik, utaznak északról délre, délről északra, előfordul, hogy az egyik gép még el se tűnt a Börzsöny fölött, a másik már meg is jelenik a semmiből - olykor három-négy csík is húzódik az égen.

Előfordul, nem túl gyakran, hogy egy-egy szívósabb csík úgy oszlik el, hogy előbb darabokra szakad, a darabkák eleje-vége felkunkorodik, pontok válnak le róla, és az egész alakzat valahogy csinosan elrendeződik. Ezek a furcsa rajzolatok mindig is feszültséget keltettek bennem, kezdettől fogva felébresztettek valami olyasféle sejtelmet, hogy nem lehetnek csupán a vak véletlen játékai. Már sokadszor láttam ilyet, amikor egyszer aztán - jó tíz éve - az egyik hajnalon felordított bennem a heuréka: de hiszen ezek írások! Szépen horgolt kalligrammák, rajzolatuk nem ismeretlen előttem, ezek alighanem arab nyelven írott üzenetek! A felismerés után - jó tizenéve - nagyon bántam, hogy nincs egy arab barátom, egy igazi, testi-lelki jóbarát, aki minden nyáron eltölt egy-két hetet nálunk, hogy jól kibeszélgessük magunkat, mert akkor milyen egyszerű lenne a dolog! Ha megjelenne az égen az írás, én csak felszólnék a padlástérbe: ,,Hé! Ibrahim! Gyere gyorsan, üzenet érkezett!", megcsapdosnám a korlátot, hogy siessen valóban, és akkor az én Ibrahim barátom, tudós ember, a régebbi korok írásainak is tudója, lenyikorogna a falépcsőn, felhúzna egy pulóvert, előkeresné a szemüvegét - mindig úgy képzeltem az én Ibrahim barátomat, hogy szikár, csontos ember, aki fémkeretes szemüveget visel -, én gyorsan összelötykölnék neki egy félmeleg-féllangyos neszkávét, hogy jobban forogjon az észkerék, és akkor ő, kilépve a teraszra, lassan, szótagolva, néha visszatérve a szöveg elejére, hogy önmagát javítsa, felolvasná nekem az üzenetet.

De hát, sajnos, nincsen nékem ilyen arab jóbarátom, és sejthettem - már jó tizenéve -, hogy nem is lesz. Ha tudni akarom, mit tartalmaz a nékem szóló üzenet, magamnak kell munkába állni - és ahogy teltek az évek, és ahogy kezdtem felismerni magamon az öregség jeleit, egyre inkább akartam tudni. Befészkelte agyamba magát a gondolat: ha úgy halok meg, hogy csupán restségből nem fejtem meg a nékem szánt írást, elkárhozok örökre, számomra nem lesz feltámadás. Akkortól kezdve lefényképeztem minden furcsa felhő-kalligráfiát, fejlődésének minden fázisában, vázlatokat készítettem az optika által már nem látható apró kis részletekről, és aztán telente, a hideg és sötét estéken könyvtárakba kezdtem járni. Borzalmas álmosságokkal küzdve - mert az egészséges, a természettel még harmóniában élő test nem felejti az ember medvei mivoltát, és átaludná a telet -, mindenféle engedélyezett és tiltott szerekkel stimulálva magam éjfélig lapozgattam a borjúbőrbe kötött, aranyozott élű könyvmatuzsálemeket, törékeny pergamenoldalak százait pergettem végig, ábráikat összehasonlítottam a jegyzeteimmel, valósággal megszállottá lettem, elhanyagoltam a családomat és a barátaimat - és ezen a télen megtaláltam a megoldást. Tudom, közlésemet majd sokan kételkedve fogadják, talán tudományos igényű cikkekben meg is támadnak, akár jóhiszeműen is, hisz minden szónak többféle jelentése is lehet, a pillanatonként változó jelek értelmezésében is lehetnek véleménykülönbségek, mégis, minden értelmezési buktatót magam is megjárva, minden lehetséges ellenpróbát megtéve, teljes bizonyossággal közzéteszem a megoldást. A nyári hajnalok egére írt üzenet tartalma a következő: ,,Én vagyok a te Urad, teremtő Atyád, s mert kedves fiam vagy, mert Nékem tetsző életet élsz, megengedem, hogy lásd: hatalmasak még a játékaim is."




 
 
0 komment , kategória:  Marosi Gyula A nílusi krokodi  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 879
  • e Hét: 16108
  • e Hónap: 61180
  • e Év: 2002460
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.