Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
szeretettel
  2012-04-26 17:30:48, csütörtök
 
  Félve látom egeidet



Blazsek csöndben ivott, sokat sohasem beszélt.

Most rajta volt a sor.

Apámat nem ismertem - mondta.

Minden mondat után szünetet tartott. De mi kivártuk. Volt időnk elég.

Anyám se akart róla beszélni. Pedig kérleltem. Minden gyereket érdekel, kitől származik. Én is kíváncsi voltam, milyen ember az apám. Mert az embernek valahová tartozni kell. Akkor bátrabb, merészebb, és szabadabb is. A fekete a feketéhez, a sárga a sárgákhoz húz. Én meg egyedül lebegtem a szélben, mint a pacsirta. Ki vagyok én? Ezt kérdeztem anyámtól, mikor apám után érdeklődtem. Sokáig megkerülte a választ, de mikor kamaszodni kezdtem, elvadultam. Mind nehezebb volt kordában tartani. Nem bírtak velem sem a nővéreim, sem a tanáraim. Akkor egy őszi délután kettesben maradtunk otthon, és anyám végre megnyílt.

Engem két férfi hagyott el - mondta. - Itt maradtam két kicsi lánnyal ebben a házban. Szakmám nem volt, csak szorgalmam. Dolgoztam, de csupán annyit kerestem, hogy megéltünk. Ha nem segítenek apámék, akkor még ruházni se tudtam volna a gyerekeket.

Nem tagadom, figyeltem a férfiakra. Fiatal teremtés voltam, igaz, két kislány fogta a szoknyámat, de sokat álmodoztam arról, hogy a kezemet egy igaz férfi szorítja majd az öklébe. Elképzeltem, hogy engem valaki őszintén szeret. Megálmodtam a simogatását, a gyengédségét, a suttogását.

Közben egy emeletes ház építésén dolgoztam. Mindeneslány voltam, ha azt parancsolták, hordtam a téglákat, ha kellett, vizet hoztam a kőműveseknek, ha befejeztek egy emeletet, úgynevezett előtakarítást végeztem, vagyis minden fölösleges darabot vödrökbe gyűjtöttem, lehordtam a szemétgyűjtőbe. Egész nap forogtam, mint a motolla. Nem csak én, öten voltunk mindenesek, jutott mindenkire munka. Uzsonna idején lejártunk a Dunára. A parton hűvösebb volt, mint az épületnél, és a fűzfák alatt kényelmesen heverésztünk. Fecserésztünk, néztük a folyót meg az evezősöket. Nem messzire dolgoztunk az evezősklubtól, nekem érdekes volt, hogy valaki azzal gyötri magát, órák hosszat evezzen a vízen, anélkül, hogy fizetnének érte. Szép fiúk voltak az evezősök. Magasak és széles vállúak. Kapcsolatot nem teremtettem velük, messzi világ volt számomra az ő világuk, de vágyódtam utánuk, lestem rájuk. Egészen mások voltak, mint az építőmunkások, akik közül néhányan ki akartak kezdeni velem, de elhajtottam őket a közelből, mert csupa hülye viccet tudtak, és a kezük ugyanolyan kemény, sebzett és érdes volt a munkától, mint az enyém. Ha udvarolni akartak, a fenekembe csíptek, mást nem tudtak kitalálni.

Az evezősök közül egyikük egyszer kifordult előttünk. Felénk nézhetett, elgondolkozhatott, mert a bal karjával túl hirtelen mozdulatot tett, s a könnyű csónak visszafordíthatatlanul kibillent egyensúlyából. Nagyot csattant a vízen, lemerült, aztán prüszkölve bukkant fel a csónak másik oldalán. Mi, nők a parton nevettünk, ahogy a torkunkon kifért, de a férfi úgy tett, mint aki semmi másra nem figyel, csak a csónakkal bajlódik. Kimászott a partra, átnézte a csónak alját, majd kirázta belőle a vizet, s akkor ismét elhelyezkedett benne. Magas, naptól megbarnult férfi volt, izmai izgatón játszottak a bőre alatt. Aznap éjjel vele álmodtam.

Másnap nem láttam, de harmadnap az építkezésen maradtam túlórázni, s a délutáni uzsonnámat egyedül költöttem el a vízparton. Mikor a fűzfák alá értem, a férfi ott ült a csónakja mellett, sárga szalaggal kötötte át az evezőt. A fogáson igazított, hatalmas markának keskeny volt a rúd, azt szélesítette. Letette, mikor észrevett, s hogy a fűre telepedtem, mellém heveredett. Nem szólt egy szót sem, én is némán bámultam. Olyan sima volt a bőre, mint a kislányoké. Olyan kék volt a szeme, mint az ég késő délután. Olyan illata volt, mint a frissen vágott szénának a Guszak-szálláson. Mikor otthon igazi férfiakról álmodtam, éppen ilyen férfi járt az eszemben.

Alig mertem hozzáérni a vállához. Kerek válla volt, csak ha mozdult, akkor rajzolódtak ki az izmok szalagjai keresztben. Érdes tenyeremmel simogattam az arcát, s a nyakába hajoltam, hogy beszívjam bőrének illatát. Futó csókot leheltem ajkára, és azt képzeltem, hogy ő a férjem. Szerettem volna olyan férfit szerezni, aki csak velem törődik. Olyan férfit, aki elfogad engem. Aki mással többé nem törődik, aki minden munkámban segít, aki megérti gondjaimat.

Mikor segítettem a csónakot a vízre tenni, azt hittem, ilyen férfit ismertem meg. Beleillesztette az evezőket a csuklókba, majd szállni kezdett a vízen. Még az evezők csobbanását sem lehetett hallani. Átröpülte a Dunát, s eltűnt a késő délután homályában. Tulajdonképpen akkor fogantál meg, kisfiam.

A képzelet és a remény fia vagyok. Anyám szerint azt a férfit, akit ő megsimogatott, sohasem látták a Danubius evezősklubban. Anyám elbeszélése alapján egy görög istent kerestek. Sajnáltam anyámat, mert biztosan kinevették. Pedig nincs mit nevetni sem az álmokon, sem a képzelet játékain. Ha nem álmodoznának az emberek, még a faekéig se jutottunk volna el. Ha nem képzelődnének, nem épülne az a sok emeletes ház világszerte.

Miért nem ültél be a csónakjába? - kérdeztem anyámat.

Nem válaszolt, összeszorította ajkát.

Akkor te is vele szálltál volna át a folyón. Elszálltál volna messzire. Őrizted volna az igaz férfit, ha egyszer ráleltél.

Fölöslegesen szidom anyámat, tudom, a két kislányára gondolt akkor délután. Ott maradt, és ledolgozta az esti váltást is, hogy több pénzt hozzon haza elsején.

Én meg a képzeletből a való világra születtem. Azért nem vagyok képes megbirkózni a valósággal sosem. Küzdök saját álmaimmal, nem engedek nekik, nehogy úgy járjak, mint anyám. Csak néha bámulok át a túlsó partra, ha horgászás közben elfog a képzelődés. Olyankor úgy érzem, nem lenne szabad megállnom a valóság határain. Bele kellene vetni magam egy álomba, hogy messzire röpüljek én is. Mert itt szolga vagyok, a valóság szolgája, éhes és fáradt kisbéres. Közben lehet, hogy király lehetnék. Igazi úr, az élet parancsolója. Ha megijedek ettől a lehetőségtől, rádöbbenek, hogy velem kihal a család. Utánam nem marad senki, aki folytassa az álmokat. Utánam csak a Duna marad emlékezetül. Más nem vigasztalhat. Csak az örökké csobogó folyó, amely mindig álmodik. Álmában megszabadul a partjaitól, végtelen és megállíthatatlan. Akárcsak én. Mikor álmodok.



 
 
0 komment , kategória:  Gobby Fehér Gyula Kicsoda lak  
szeretettel
  2012-04-26 17:29:41, csütörtök
 
  A haszontalan venyige



Magunkba mélyedve hallgattunk, mikor a Féllábú lecsapta a kezéből az újságot, és a kályhához bicegett. Fát dobott a tűzre, de mindössze egyetlen darabot, mert nagyon spórolós volt, aztán visszaült a székébe. Morgolódott.

Blazsek megbökött, én meg a többiek felé intettem.

Féllábú minden este magánbeszédet mondott. Ha csönd volt a helyiségben, néha érteni is lehetett a szavait.

Én szerettem hallgatni.

Nem mindig jó - mondta a Féllábú maga elé. Talán nem is tudta, hogy hangosan gondolkodik. Van egy határ a gondolatok és a hangos beszéd között, amelyet észrevétlen lépünk át, ha fáradtak vagyunk.

Nem mindig jó a meleg. Elkókadnak az emberek. Nem Szibéria. Csakhogy érdemes-e a fát pazarolni. A haszontalan venyige gyorsabban ég, nagy meleget ad. Ki gyűjti a venyigét fölöslegesen? Sári néni járja az erdőt. A fiai meg Venezuelában. Lóháton nyargalásznak a marhák után. Pénz meg sehol. Nyugdíj sehol. Csak cipelni azt a sok rőzsét, hogy ne fázzon az ember. Valamikor akadt egy ember, aki vágta a fát. Széles pofájú baltája volt, levetette a bekecset, nagy lendületet vett. Messzire hallatszott a csattogása. Mikor élesítette a kővel, ütemesen csettegett a fém. Nyissz meg nyessz. Nyissz meg nyessz. A nyulak féltek az ólban. A nyulak tudták, mi a balta. Ahogy a friss füvet nyelték, habzsolták, elég volt megvillantani a baltát, már a sarokba szorult a fele. Fele nem törődött semmivel, csak a hasával. Mindenütt így van. Legalább a fele nem törődik semmivel. Tőlük fenhetik a baltát, tőlük lecsaphatnak, tőlük vihetik a mellettük lévőt. Megint elment egy teherautó. Éjjel szállítják az árut. Nem alszanak a sofőrök semmit. Aztán csodálkoznak, honnan az a sok baleset. Éjjel nem láthatnak jól. Ballag valaki az úton fekete ruhában. Nyissz meg nyessz. Meg nem engedet sebességgel vezetett. Mindenki úgy vezet, ahogy tud. A sebesség csábítja az embert. Úgyis fáradt, akkor minek haladjon lassan, mint a csiga. Ki mászkál éjjel az úton? Ki törődik a másikkal? Ki gyűjti a venyigét? Minek a venyige annak, akinek fája van. Sok a szép fa az erdőn, irtják is nagy szorgalommal. Mintha évente új nőne helyette. Több nemzedék öregedett meg, amire olyan sudár tölgy lett belőle. Szinte csábítja a villámot. Körülnőtte a folyondár, ötven tő venyige mászik föl rajta, rigócsaládok, búbos bankák, mohák családja, gombatenyészet, mind magán hordja, mindnek tőle függ az élete. Mégis nekiesnek a baltával. Nem kímélik az életet, mert nem becsülik semmire. Ahogy Kovácsot kérdezte a bíró: Nem ijedt meg, hogy véget vet egy ember életének? Mire Kovács azt felelte, hogy elég éles volt a balta, mitől félt volna. Nyolc évig ült ugyanabban a cellában. Engem háromszor helyeztek át. Minek költöztetnek, hiszen csak fél évem van még hátra - kérdeztem másodszor. Senki mást nem mer egy rablógyilkos mellé helyezni a parancsnok úr - mondta az őrmester. Én rablógyilkosok mellé való vagyok? Mert olyan békés természetű - mondta az őrmester. Pedig Kovács csupán fecsegett. Éjjel megálmodta, amit tett, akkor vigasztalni kellett. Törölgettem a könnyeit, mint a kisfiamnak. Aki meghalt. Szénnel tüzeltünk akkor. Az asszony megmozdította a szellőztető drótját. Egy vacak dróton múlik az élet. Nem tudtam sírni. A nyulak sírnak. Nyüszítenek. Kapálóznak. Akkor se sírtam, amikor elütött az autó. Maga jól van - mondta másnap az ügyeletes. Csak egyik lába veszett oda. De ki vezette a kocsit? Nem tudni, ki vezeti ezt a sok teherautót éjjel. Fáradtak mind. Csodálkoznak, ha elütnek valakit. Zökken a kocsi, megyünk tovább, ez csak egy nyúl volt. Minek törődni egy nyúllal? Minek a zöldellő fával? Minek a rigókkal? Fogalmam sincs a halálról. Csak a fájdalmat ismerem. Adj gázt, adj gázt, hamarabb ágyba kerülünk. Az embert hosszában kell összehajtani. A fát szét kell darabolni. Csak a friss venyige hajlítható. A fából bútor lesz. Edény. Szobor. Eszközök. Kocsi. Szánkó. A venyige gyors tüzet ad. Lobban, és vége. A pap azzal vigasztalta Kovácsot a misén, hogy ellobban az a néhány év, ami büntetést kapott. Aztán Kovács panaszkodott nekem, hogy az az ő élete, ami ellobban. Én meg azt mondtam, ő gyújtotta meg a lángot, mikor fejszét kapott a kezébe. Azon a vasárnapon nem szólalt meg többet, de éjjel megint törölgettem a könnyét. A nehézfiú. A börtönben is fegyvert reszelt magának az ágy egyik rugójából. Fegyver nélkül nem tudta elviselni a mindennapjait. Könnyebb kiirtani az erdőt, mint felnevelni. Viszik nyakló nélkül a fát, Sári néninek meg csak a venyige jut. A favágók bólogatnak feléje. Vigye csak, öreganyám. Nevetnek rajta, és boldogok. Mintha ők ajándékozták volna meg. Adok érte ötven dinárt, aztán ott rohad az ól mögött. Tavasszal ki is zöldellt. Leeresztették az ágak a gyökerüket, tán még a hóban is nőttek. Mindenütt élni akar. Ki kellett csupálni, nehogy szétegye a disznóól falát. Mert oda is gyökeret vert. Szívós életű. Csak éppen tűznek nem való. De mit mondjak az öregasszonynak, aki ebből él. Dobja csak le, öreganyám. Majd megemészti a tűz. Mindent megemészt a tűz, még a keményfát is, a szenet is. Az embert is, ha ráhelyezik. Kár a füstbe ment emberért. Ami a földé lett volna. Porból lettünk. Meleg dzsempert vettem a piacon. Itt a kályha mellett fölösleges, de ha kijárok italért, akkor szükségem van rá. Olcsón adom - mondta az asszony. Ha maga tudná, mennyi dolgom volt vele. Nekem kevés a dolgom. Csak kopogok a botommal. Hordom a fát a tűzre. Reggel venyigét, hadd fogyjon. Reggel majd venyigét dobok rá, mert a tavaszra megint kizöldül, ha meghagyom. Mire való az erdő fái között. Ha nem lesznek fák, venyige sem nő többé. Akkor reggel nehezebb lesz begyújtani.

Néhányan azt hitték, a Féllábú bolond, mikor hangosan beszél magában.

Én szerettem hallgatni a mormogását.

Akinek van füle, hallja.

Blazsek fölriadt a szunyókálásból.

Iszunk még egyet? - kérdezte.

A Féllábú szolgálatkészen felállt.

 
 
0 komment , kategória:  Gobby Fehér Gyula Kicsoda lak  
szeretettel
  2012-04-26 17:28:35, csütörtök
 
  (KIsnovellák)
Gobby Fehér Gyula
Kicsoda lakozik sátorodban



Magó is lehajtotta a fityók maradékát, aztán így szólt.

Nem tudjátok rólam, pedig igaz, egyszer három teljes hónapig nem ittam. Egy kortyot se.

Diadalmasan körülnézett, várta az elismerést, de a Féllábú az újságot böngészte a kályha mellett, mi meg szótlanul vártuk a folytatást.

Egy reggel zárt helyiségben ébredtem föl. Rács az ablakon, kémlelő az ajtón. Meg se próbáltam feszegetni a kilincset. Csak azon törtem a fejem, mit követtem el.

Arra emlékeztem, hogy előtte való nap pecázni indultam. Kibicikliztem a Hágliba, ott Keszégh Józsival találkoztam. Az iszákjában volt még egy kis maradék pálinka, azt megittuk. De úgy emlékeztem, kiültem a partra, mert utána fogtam néhány halat. Talán elvittem a halakat eladni. Bántott, hogy elhagytam a biciklit meg a fölszerelést. Kedvemre valók voltak.

Nyílt az ajtó, bejött egy kövér bácsi.

Maga az ügyeletes? - kérdem.

Én vagyok - mondja.

Mit követtem el? - kérdem.

Menni kell reggeli ájtatosságra - mondja.

Tisztára úgy éreztem, másik világba csöppentem. Sehol egy zsaru. Nem hallani a szokásos csörömpölést. Nem vitatkoztam, hátha új szokásokat vezettek be. Mentem az öreg után.

Nem ismertem föl a börtönt. Az öreg bevezetett egy templomba, de kevesen voltak nagyon. Öten-hatan üldögéltek a padokban. Négyen csuhában.

Egyikük közelebb volt, kérdezősködni kezdtem volna, de leintett.

Ők imádkoztak. Én nézelődtem.

Aztán mentem az öreg után. Egy közepes nagyságú teremben reggeliztünk, soványka túró meg cipó volt az asztalon. Megvártam, amíg befejezik az evést, akkor megkérdeztem az öreget, ez melyik börtön.

Ez rendház - mondta.

Azért imádkoztak kenyérszegés előtt.

Melyik rendház? - kérdeztem.

Nem mindegy? - kérdezte.

Végeredményben igaza volt, de engem mégis furdalt a kíváncsiság, miképpen kerültem ide. Szerintem nem változhatott kinn annyit a világ, hogy büntetésből egy rendházba tegyenek. Megvártam, amíg az egyik csuhás egyedül maradt, tőle kérdeztem meg, hogy mi a helyzet.

Büntetésből vagyok itt?

Le fogsz szokni az italról, fiam - mondta.

Ez a büntetésem?

Isten nálunk nem büntet, fiam - mondta. - Isten mindnyájunkat vezet.

Engem éppen elég sokszor a Féllábúhoz vezetett - gondoltam magamban. Nyikkanni se mertem, mert még visszavisznek a börtönbe. Attól a rendházban mégis jobb volt. Festéket adtak, kefét, ecseteket, és bemázoltam a szobákat sorban. Az étel aránylag tűrhető volt, csak egyhangú itt is, mint a börtönben. Hétfőn paprikás krumpli, kedden krumplis tészta, szerdán bab, csütörtökön sült máj, pénteken hal. Szombaton és vasárnap változatosabbá vált az étrend, néha kaptunk sült karajt, néha szármát adtak. Ital egy csepp se. Fölfogjátok? Egy csepp se.

Negyedik nap annyira kiszáradt a szám, hogy a földhöz vágtam az ecsetet. Jött egy borjúszemű csuhás.

Egy korty pálinka nem bűn - mondtam.

Leült mellém. Nem szidott, nem is vigasztalt. Imádkozott. Egyforma, éneklő hanghordozással, mintha misén lennénk.

Boldog, aki a nyomorultra gondol, a veszedelem napján megmenti az Úr.

Mutattam neki, hogy reszket a kezem.

Az Úr megőrzi azt, és élteti azt. Boldog lesz e földön. És nem adhatod oda ellenségei kívánságának.

Meghalok - nyöszörögtem. - Meghalok a szomjúságtól. Fáj a gyomrom.

Az Úr megerősíti őt az ő betegágyán. Bármilyen az ágya, megkönnyíted betegségében.

Rettenetes türelme volt annak a csuhásnak. No persze, más dolga nem is volt, csak türelmesnek kellett lennie. Tény, hogy legyőzte a gyomrom fájdalmát a türelmével. Százszor és százszor elmondta ugyanazokat a zsoltárokat, amíg ki nem űzte az ördögöt belőlem. A végén befestettem a rendházat teljesen. Egészen rendbe hoztak. Kicsit megsoványodtam, de a második hét végén már nem éreztem azt a kínzó belső tüzet, ami eleinte gyötört. A végén együtt mormoltam vele a vigasztaló szavakat.

Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban.

Volt néhány mondása, ami megragadt bennem. Ma is azt kérdem magamtól, ha elfog a méreg: Ki lakozik a te sátorodban? Ez mindig eszembe juttatja, hogy az embernek saját magának kell vigyáznia a tetteire. Vagy ti nem úgy gondoljátok?

Ültünk a Féllábúnál, ittunk, s nem volt kedvünk bölcselkedni. Magó folytatta a történetét.

Három hónapig laktam a csuhásoknál. Sokáig azt hittem, a börtönparancsnok kölcsönzött ki nekik, de kénytelen voltam rájönni, hogy nem így történt. Mikor befejeztem az ebédlőt, odajött a gvárdián, és megdicsérte a munkámat.

Majd jelentse a rendőrfőnöknek - mondtam.

Mi köze a te két kezed munkájához a rendőrségnek? - kérdezte.

Nem ők hoztak ide? - kérdeztem.

Magad akaratából vagy itt, fiam - mondta. - Az Isten vezérelt a mi házunkba.

Én meg azt hittem, a büntetésem töltöm. Viszont ha saját akaratomból jöttem is be, saját akaratom mit se jelentett a távozás szempontjából. Az ajtót rendszeresen zárták, a házból kilépni nem engedtek.

Ha József atyát kérdeztem, aki mellettem mormolt, leginkább nem is válaszolt.

Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam.

Ilyeneket mondott.

Nem mintha a kapuzár olyan bonyolult lett volna, Egy szög vagy egy szilárdabb drótdarab is elég lett volna hozzá. A lelkemben nem döntöttem el, mit tegyek. Ha kimegyek, megint vár Rózsika meg a két gyerek, Esztike meg a három gyerek, összeadtam magam Szilviával is, aki leeszi rólam a húst, ha meglát, mert hetekig meg se jelentem, az állásomat elvesztettem, kereset semmi, pedig heten várják, hogy juttassak nekik. Csupa zűrzavar az életem. Valóban nem lehetett tudni, kicsoda lakozik az én sátoromban.

Akkor éppen a sekrestyében dolgoztam, s megcsörrent valami a régi szekrényben, amit bezártak előlem az atyák. Először azt hittem, kegyszerek vannak benne, de nekiestem vállal, s akkor üveg koccant benne. Nem volt benn József, magamnak kellett intézkednem. Jól sejtettem, bort tartottak a díszes ajtó mögött. Mikor kinyitottam, az alján fonatos üvegekben, a polcokon literes palackokban ragyogott a vörösbor.

Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam.

Nagyon is ellankadtam a látványtól. Száraz voltam, mint az itatóspapír. Egy este az is eszembe jutott, hogy ezek barátot akarnak faragni belőlem. Ideje cselekednem.

Lelkem is igen megháborodott, Uram.

Három hónap után úgy döntöttem, jöjjön a bor. Lehet, hogy megszentelt bor volt, mert kegyetlenül beszívtam tőle. Vagy a sok önmegtartóztatás tette, de négy-öt üvegtől úgy beakasztottam, hogy lehánytam a gvárdiánt. Hosszú ívben hánytam, amikor bejöttek az atyák, teljesen tönkretettem a falakat, pedig három napig dolgoztam rajtuk. Egy nyitott palackot szorongattam, azt nem adtam oda senkinek.

Végül a kórházban ébredtem föl. Kiderült, hogy a mentő vitt be elvonókúrára, mert állítólag magam akartam így mindenáron.

Ott aztán nem őrizték az embert. Még aznap kisétáltam, és meglátogattam Szilviát, aki egy Pista nevű pasassal élt. Kitessékeltek rögvest. Akkor hazamentem Esztikéhez, de ott meg egy Róbertet találtam. Rózsihoz nem is mentem el, tudtam, hogy együtt él Bölömmel.

A biciklimet sajnálom a legjobban.

Azóta szereztem másikat, de az elveszett valahogy kézbevalóbb volt. Könynyebben is forgott a kereke.

Most valahol egy másik sátorban lakozik.
 
 
0 komment , kategória:  Gobby Fehér Gyula Kicsoda lak  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4675
  • e Hét: 34242
  • e Hónap: 79314
  • e Év: 2020594
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.