Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-26 18:38:12, csütörtök
 
  Marosi Gyula
Egy tavaszi erdőben
(Elbeszélés)



1991. június 30-a emlékére: ekkor hagyta el
az utolsó szovjet katona Magyarország területét.

Már az ünnepek előtt sejteni lehetett, hogy készül valami.

Egész héten anyagkarbantartást végeztettek velünk: feltöltöttük az akkumulátorokat, átcsévéztük, közben gázolajos ronggyal áttöröltük a vezetékeket, az egész felszerelést, még a bodega oldalát is, hadd csillogjon-ragyogjon, hadd legyen jó büdös, akkor jó. A szerelők meg a gépkocsivezetők naphosszat a motorokat bütykölték: harákoltak, csattogtak, fel-felbődültek az agyonkopott, serbliacél Csepelek, a telephelyen rohangáló hadtápfőnök némi fenyegetéssel a hangjában mindenkinek odakiáltotta: ,,Aztán pöccre induljon ám!"; a politikai tiszt, akit valamiért Fridolin elvtársnak neveztünk magunk közt, alezredes, aktivizálta magát, ,,Áktyiv á kátoná!", és vadászni kezdett az emberekre, a körletben, a kantinban, mindenütt, mutassa, ép sarokvas van-e a csizmáján, nehogy a sarokvasakon múljon a Béketábor - mely, mint tudjuk, kemény, mint a bakaszar - végső győzelme a gaz imprilisták felett. Aztán a hét második felében eltűnt néhány egészen jó gyakorlóruha: valamelyik továbbszolgáló tiszthelyettes lopta el, szokás szerint, hogyha majd kivonulunk, legyen mit pálinkára cserélni a parasztokkal.

Az ünnepekre még adtak szabadságos- meg eltáv-papírokat, de a szokásos éjfél helyett este tízre kellett bevonulni: igyák meg gyorsan a haveroknak becsempészett piát, és mindenki aludjon valamennyit.

És így is történt: kedden hajnalban, igen korai órán, alig pirkadt még, riadóztunk.

A riadó: ránduló ébredés valami nem is emberi üvöltésre, kényszeres ugrás a még tartás nélküli tagokkal valami szakadéknyi mélységbe, erőtlen mozdulatok ing, nadrág, zubbony után; a felső ágyról érkezett test verejtékes bőrének érintése, fájdalmasan összevágódó térdek és könyökök az ágyak közötti szűk térben, lábszag és hónaljszag; széthasított álmok haldoklása a savanyú leheletekben; a riadólámpa holtsárga alig-fénye és a folyamatos ordítás: ,,gyorsabban! gyorsabban!"; ébredés végre a sóhajok és nyögések közé; a mozdulatok immár célratörők és fegyelmezettek: az egyik pokrócot félbe, majd hengerbe, két csatos szíjjal a hátizsákra, csajka és kulacs, derékszíjra a két üres dobtár és a gyalogsági ásó; fémtárgyak csattanása az ágyvasakon és mocskos káromkodások, ,,gyorsabban! gyorsabban!"; a már százhúszat verő szívek keltette rezgés a hodálynyi teremben, a rezgések okozta, a nyakszirt mélyén tűszúrásnyi fájdalom, az ösztönné lett, belülről is sikoltó parancs: ,,gyorsabban! gyorsabban!"; köpeny fel, a táraktól súlyos derékszíj, gázálarc, vegyvédelmi táska, a merev rohamsisak, végre futás a fegyverszobába, végre futhatás innen el, a hibátlan sarokvasak csattogása a hosszú folyosó ezerszer mosott kőlapjain; a málhák és felszerelések alatt egymás számára is felismerhetetlenné torzított figuráink rovarszerű, túlfűtött, meg-megtorpanó, néha egymásba ütköző, de meglepően szapora és végzetszerűen a kitűzött célba érkező mozgása.

A riadójátékot számtalanszor végigjátszottuk. Nappal és éjjel, emlékezetes éjszakákon olykor négyszer-ötször is. Addig játszottuk, míg ki nem kopott belőlünk minden felesleges mozdulat, minden lázadni kész gondolatfoszlány. A begyakorolt mozdulatok reflexekké váltak, és talán most is, negyven év után is végre tudnám hajtani. Mintha mindezt álmodtam volna, de sokszor, hajszálpontosan ugyanúgy, és talán tegnap éjjel is.

Felsorakoztunk kocsijaink mögött az allén, az előírt hadrend szerinti menetoszlopba, és vártunk. ,,A jó katona siet, hogy legyen ideje várni." Még mindig alig derengett. Dübörögtek a motorok, mint kivérzett fenevadak zabáltak és ürítkeztek, hogy erőre kaphassanak, nyüszítve csappantak egymásba a hideg alkatrészek, a zsíros, hideg dízelfüst a nyirkos kockakövekre tapadt. Aki tudott, aludt még kicsit állva. A reflektorok leszűkített, földre vetített fényében paplanosan hízott a füst, és amikor már csaknem a térdünkig ért, utat talált a kockára nyírt fagyalsövény egyik bevágásában, és mint lomha, alföldi folyócska megindult a mélyebben fekvő salakpálya felé. Végre jött egy motoros, a parancsot hozta zárt borítékban. Nemsokára egy furgon: erről egy nyersszín vászonzsákot dobtak át a mi kocsinkba. A zsákban a raj kétnapi hideg élelme volt, kenyér és húskonzervek. A zsák azt jelentette, hogy most már nem fújják le a riadót, ki is vonulunk. Azt jelentette, hogy megkezdődtek a Varsói Szerződés tagállamai hadseregeinek egységei és egyesített magasabb egységei részvételével zajló, a kiképzési tervekben meghatározott célok érdekében végrehajtott tavaszi hadgyakorlatok.

Ha kivonultunk, többnyire a harcálláspontunkon, egy szelíd dombságot borító vegyeserdőben települtünk először. Aztán, ha mentünk, innen tovább.

Szerettem a kivonulásokat. Bár az erdőben olykor kemény volt az élet, rovarok martak, tüskék téptek, két összegombolt sátorlap alatt, a földön aludtunk, alig mosakodtunk, eltelve a száraz kenyérrel meg a hideg húskonzervvel, már alig ettünk, ha többször is át kellett települni, mindig éjszakai vonulásokkal, alig aludtunk, és ha még az időjárás is kegyetlen volt hozzánk, mint például az őszi nagygyakorlaton, amikor végig zuhogott az eső, és bőrig vizes, elnehezült ruhában kellett lapátolni a márgás iszappá lett anyaföldet a kocsi előtt, kilométereken át, hogy kijussunk a köves útra, toltuk, nyomtuk, drótkötélen vonszoltuk a haldokló csotrogányt, az ájulás határáig ki tudtunk merülni - mégis, jobban szerettem kint lenni, mint a kapcaszagú falak között. Mert kint mindig adódott lehetőség kicsit félrehúzódni a többitől. Egyedül lenni, csak fél órára, csak tíz percre. Tíz perc magány: ez volt az elveszett, legkínzóbban vágyott szabadság. Mikor nem mászkál körülöttem senki, nem szólít meg, nem néz, nem zajong, böfög, vakarózik, létével nem tapad rám.

Mire kiértünk a harcálláspontra, felderengett. A technika telepítésével nem volt gondunk, jól összeszokott csapat módjára szó nélkül dolgoztunk egymás keze alá. Egyszer csak egy távoli hegygerinc felett megjelent a napkorong, s miután áttörte magát a vastag párarétegen, nemsokára vehettük le a köpenyt. Egy órára rá verejtékezni kezdett a homlokunk. Egy végigfagyoskodott hosszú tél után a gyakorlótereken, őrségben, a telephelyen, huzatos folyosókon áthűlt csontjaink lassan kezdtek átmelegedni, először izzadni a tavaszi napsugarak alatt amúgy is kéjes érzés, kamaszos jókedvünk támadt, fütyörészni meg viccelődni kezdtünk, élveztük az egészet, mint egy osztálykirándulást. Ráadásul még: cinkerajok jöttek-mentek, csinosak, s miközben sürögtek-pörögtek a rügypattant ágakon, ránk kiáltottak nagy vidáman: ,,nyitnikék!", a horhosok oldalában odvas keltikék nyíltak százasával, lila és fehér virágú vegyest, a bomlani kezdő őszi avar szaga és mézillat úszott a langymeleg, párás levegőben.

Mikor elkészültünk, a rajparancsnok jelentette, s mivel jól tudtuk, egy darabig most úgyse történik semmi, legfeljebb ellenőrző hívások futnak be, elég, ha egy ember marad a készülékeknél, elvonultunk reggelizni. Ideje is volt, közeledett a délidő, és még nem ettünk semmit.

A nyersszín vászonzsákot, amit induláskor átdobtak a kocsinkra, valaki bevágta a tartalék kábelek meg a gázolajos kannák közé. A benne lévő kenyér háromnapos, a torlódó ünnepi napok miatt akár hetes is lehetett, s bár a hosszúkás dobozuk miatt kígyóhúsnak becézett húskonzervek az első napokban még ehetők voltak, most a semminél is kevesebb becsületük volt. Az ünnepek alatt felváltva hazaugorhattunk, látogatók is jöttek, s mivel a jó szülők, rokonok és barátok legalább az éhhaláltól igyekeznek megmenteni a katonafiúkat, hátizsákjaink, de még a vegyvédelmi táskák is tömve voltak sonkával, főtt tarjával, rántott hússal, kemény tojással, mindenféle süteménnyel. Kerestünk egy távolabbi tisztást, pokrócot terítettünk a zsendülő fűre, és kipakoltunk. Láttuk, rengeteg. A hirtelen ránk tört meleg miatt még pár napig ehetünk belőle, de alighanem egy részét majd el kell ásni. Akkor valaki kitalálta és a viháncoló jókedvvel bemondta:

- Hívjuk át az oroszokat...

Nagygyakorlatok alkalmával a harcállásponton mindig megjelent egy szovjet gépkocsi is. Ötven-száz méterre települtünk egymástól, és az antennák hasonlóságából gondoltuk, ugyanazzal a feladattal, mint mi. A bokroktól kissé takarva, de láttuk egymást, ugyanazt tették, mint mi: sátrat vertek, este tüzet raktak, bóklásztak, borotválkoztak, ürítkeztek, de sohasem találkoztunk össze. Nekünk nem adtak olyasféle eligazítást, hogy kerülnünk kell őket, gondolom, nekik se, de mintha aknamező vagy sérthetetlen senkiföldje húzódna közöttünk, sose léptük át egymás körletét. Úgy tettünk, mintha ott se lennének. Még csak nem is beszéltünk róluk, még magunk között sem.

- Tudod, mikor?! Majd ha itt döglik éhen a szemem láttára mind a százmillió...

1963 tavasza volt ez. A tél folyamán elért hozzánk a suttogó hír, hogy még mindig akasztanak. Nagyjából magunkkorú fiúkat. Hülye kiskölyökként szedték össze az utcán őket, megvárják, míg nagykorúak lesznek, még megünnepelhetik a tizennyolcadik születésnapjukat, aztán lógnak. Hittük is meg nem is. Hittük, mert a korábban érkezett, képtelennek tűnő hírek is később, valamilyen formában igaznak bizonyultak. Nem hittük, mert bár újoncként a saját bőrünkön megtapasztaltuk az alantas és brutális bánásmódot, talán csak azért nem, mert huszon-egynehány évesen még elviselhetetlen teher lett volna egy ennyire lealjasult hatalom szorításába tervezni az életet. A hír terjedt, de nem okozott érezhető felbolydulást. Meghallottuk, de nem beszéltünk róla. Még bizalmas kettesekben sem. Tudtuk, a dolgok megtörténnek, velünk is, másokkal is, nem változtathatunk rajta. Hogy ki mit hisz vagy gondol, az annyi csak, mint egy eleresztett halk fing a lövészeten. A hír célba ért, és mindenki maga bánt el vele, ahogy tudott. Leginkább besöpörte a maga félelembugyrába.

Századunk jóformán csak budapesti fiúkból állt, az úgynevezett prolikerületekből hívtak be minket. Vidéki vagy a város ,,jobb" részeiből nem volt senki, még mutatóba se: Néphadsereg elvtárs pontosan tudta, hogy egy ütőképes, a Varsói Szerződés igényeinek megfelelő híradószázadot sültparasztokkal és úrifiúkkal nem lehet működtetni. Azokról a helyekről érkeztünk tehát, ahol magasan lobogott a forradalom lángja, a legszívósabb volt az ellenállás, és a legvadabbak az utcai harcok. 1956-ban már tizenhat évesek voltunk, a túlkorosak még idősebbek is, már elég vakmerőek és bátrak ahhoz, hogy egész idő alatt az utcákon tekeregjünk - vagy ki tudja, kinek mihez volt még bátorsága? Mindnyájan láttuk a falakra meszelt feliratokat: ,,Ruszkik haza!", a máglyákon égő Lenin-Sztálin-Rákosi-könyveket, széttépett, eldobált pártigazolványokat, a házak homlokzatáról levert, a kockaköveken széttört-széttiport vörös csillagokat, a felborított villamoskocsi-barikádot, golyószóróval szétlőtt kirakatokat és tüzelőállásul szolgáló ablakokat, később, már a vég után, aknavetővel leszakított emeleteket. Láttuk az embereket is: az összekapaszkodva daloló, sugárzó arcú egyetemistákat, a közepén lukas nemzetiszínű zászlót eszelősen lobogtató, zokogó öregembert, kopott ruhájú háziasszonyt, aki még halálában is szorította magához a vekni kenyeret, fejlövéssel végezték ki, valakinek az anyját, láttunk lábánál fogva felakasztott tábornokot, meztelen felsőteste összevérezve és összeköpdösve, lánctalpakkal valahai emberi mivoltukban felismerhetetlen, húsmocsokká taposott felkelőket, tankjaikba égett szovjet katonákat. Mindnyájan ismertünk olyanokat, akik elestek a harcokban. Álmainkban még megjelent a kép, hogyan folyik és alvad meg a vér a villamossín vájatában. Fülünkben volt még a rádióból hallott, a világnak szóló kétségbeesett segélykiáltás: ,,Segítsetek! Segítsetek!", és keményen a lelkünkbe vésve az emlék, hogy senki sem segített.

Nemigen beszéltünk ezekről a dolgokról sem. Csak ritkán, néha, vakkantásszerű töredékszavakkal, káromkodás közben, jópofaságnak szánt kiszólásokban. De nem is volt szükség rá. Annyira egy akolból valóak voltunk, hogy pontosan tudtuk, ki a mellettünk álló másik.

Még a középiskolákban megkíséreltek némi agymosást, de igazán csak megfélemlítésre tellett nekik. Dolgozatírás ürügyén kényszerítették leírni, hogy ,,ellenforradalom", jó néhányunknak megmondták, ne is álmodjon továbbtanulásról. Időnkint rendőrtiszti egyenruhába öltözött alakok jelentek meg, egyenként eléjük kellett járulnunk a tanári szobába: faggatóztak, fenyegetőztek, ha türelmüket vesztették, az arcunkba ordítottak. Értelmetlen dolog volt, de megtanultunk hallgatni és a magunkfajtával vakkantásszerű töredékszavakkal beszélni.

A seregben Fridolin alezredes, politikai tiszt volt a felelős eszmei tisztánlátásunkért. Szakaszparancsnokaink nálunk alig néhány évvel idősebb, fiatal hadnagyok voltak - valahova máshová tűntek el a régi, pocakos káder tisztek -, feltörekvő,
rámenős fiatalemberek, a ,,kiváló" minősítésért tapostak minket, politikával nem törődtek. Fridolin alezredes heti két alkalommal tartott politikai oktatás nevezetű órát - ezek pihentető időtöltésnek számítottak, különösen a téli időszakban, amikor átfagyott tagokkal végre beülhettünk a jól fűtött tanterembe. A régi, bizonyára kalandos sorsú tisztikarba tartozott, de egyáltalán nem volt elhízott, és méltósággal viselte az egyenruhát. Rettenetes ,,á" hangzós beszédmódján - amit nem tudni, hol szedett fel, talán valamilyen szláv környezetben - az első időkben komolyan fegyelmezni kellett magunkat, hogy ne röhögjünk, később megszoktuk. A sarokvasakon kívül volt még néhány heppje, bőszítette a lődörgés, az életunt bambáskodás - ezen könnyű volt segíteni: közeledtére lázas semmittevésbe kezdtünk -, és konokul ragaszkodott a Szolgálati Szabályzatban leírtakhoz, szó szerint. Amint belépett a tanterembe, a napos parancsára: ,,Fel! Vigyázz!", úgy kellett felpattanni, mint a ruhatetű, mindenkinek egyszerre, mindenféle zörgések és csoszogások nélkül, és ha ez nem sikerült, képes volt akár tízszer is megismételtetni, olyanformán, hogy maga is kiment a teremből, becsukta maga mögött az ajtót, majd újra belépett.
A foglalkozásra mindig hozott magával néhány Népszabadságot, időnként a Párt által kiadott propagandafüzeteket, a KISZ-titkárral vagy valamelyik írnokkal felolvastatta a kijelölt részeket - a vezércikket, valamilyen harcias külpolitikai kommentárt, melyekből beszűkült katonaaggyal csak annyit értettünk, hogy az úgynevezett enyhülés korszakából sodródunk a kubai válság felé, az esetleges harmadik világháború felé -, s miközben a KISZ-titkár mekegve morzsolta a szürke szövegeket, asztala mögött ülve, fejét a tenyerébe támasztva kibámult az ablakon - a kinti fény erős kontúrokkal rajzolta ki a szeme alatti petyhüdt, vörös zacskókat, talán esti konyakozások nyomait -, ujjaival türelmetlenül kopogott az asztal lapján, mintha gyorsítani szeretné az olvasás ritmusát, az értelmetlenség oltárán áldozott idő múlását, és sokkal inkább hasonlított egy kisváros gimnáziumának öregedő latintanárához, akit fizikailag is beteggé tesz a reménytelenül üres tekintetű ifjoncokkal való foglalkozás, mint katonatiszthez.

Fridolin alezredest nem zavarta, ha valaki elaludt az óráján - nagy volt a csábítás, az ellazító melegben, az egyhangú zsolozsmaszó mellett -, csak a padból kizuhanni nem volt szabad. Ez megzavarta a fájdalmas arcú merengésben, nyomban elkiáltotta magát: ,,Áktyiv á kátoná!", és gyakorolhattuk a ,,Fel! Vigyázz!"-t. Sose szólított fel senkit, hogy mondaná el, mit értett meg a felolvasásokból, esetleg a felmerült témáról mi a véleménye - a válaszokat illetően nyilván voltak korábbi tapasztalatai. Bölcs emberré tették az ország általa megélt ötvenéves eseményei, az élet megtanította, hogy a szocialista hazafiságra, az internacionalista elkötelezettségre, a dolgozó néphez, a munkásosztályhoz és annak vezető erejéhez, a Párthoz való tűzön-vízen át tartó hűségre neveléshez - ami az ő feladata és felelőssége volt - rögös út vezet, a teljes siker eléréséhez idő szükségeltetik, akár egy nemzedéknyi idő is, a szocialista embertípus kialakításáért folytatott harcban nem kell minden részletkérdésben maximalistának lenni: aki csendben ül a seggén, nem pofázik, nem sikál a lábával, nem zuhan ki alvás közben a padból, az a lényeget tekintve nincs ellenünk, tehát velünk van. Ha megunta a felolvasást, uralkodói mozdulattal berekesztette, akár mondat közben is, majd néhány jelentőségteljes harákolás után megadta a rezümét: ,,Ná... ebből is láthátjátok, hogy csak kecmecelnek ezek az imprilisták. De egyszer nágyon rábásznák a sompolygásrá... én mondom nektek, nágyon rá fognák bászni." És már jöhetett is a ,,Fel! Vigyázz!", és mehettünk a folyosóra csendben bagózni. De halálos csendben ám! Az ötvenperces foglalkozások alig tartottak fél óránál tovább.

Az elmúlt ősszel, november negyedikén este, takarodó előtt, valaki mécsest gyújtott a körlet előtti kis parkban, egy fenyőfa alatt. Az emeleti ablakból néztük a libbenő picike lángot, halálos csendben, olykor elfátyolosodott szemmel. Vagy egy órán át éghetett a lángocska, akkor egy szellő kioltotta. Reggeli kivonuláskor még ott láttuk a kihűlt kis mécsest a fenyő alatt, délelőtt eltakaríttatták. Biztos, hogy volt rá valaki, aki jelentse az esetet Fridolin alezredesnek, de ő nem nyomoztatott utána.

- Akkor ne hívjuk át az oroszokat...?

A szinte ösztönös elutasítás után hümmögésekkel folytatódott a lehetőség megtárgyalása. Ha még csak nem is beszéltünk róluk, csendben, magunkban mindnyájunkat érdekelt, kifélék-mifélék lehetnek. Miket gondolhatnak rólunk, magukról? Milyen érzésekkel bóklásznak, borotválkoznak, ürítkeznek ebben a kis vegyeserdőben, a mi erdőnkben? Tudnak-e valamit is azokról az eseményekről, melyek itt, ebben az országban, a mi országunkban nem is olyan régen megestek? A hümmögések egyre megértőbbek, majd biztatóbbak lettek, úgy döntöttünk, hívjuk át az oroszokat. És hogy nekem kell átmenni hozzájuk. Mert én tudok a legjobban oroszul.

A többiek ilyen-olyan elektronikai meg hírközlési szakközépiskolákban végeztek, ezért kerültek a híradószázadhoz, én, a gimnáziumi érettségimmel, csak töltelék voltam közöttük. És a társaságból valóban én tudhattam a legtöbbet: hosszú memoritereket mondhattam volna fel, rendhagyó igék ragozásait, beszélhettem volna Aljosáról, akinek az apja traktorral szánt a szovhoz földjén, a GUM-áruházról, mely ott áll a csodálatos Vörös téren, de egy olyasforma mondatocskát összehozni, hogy: ,,szeretnénk meghívni benneteket ebédre", megoldhatatlan gondot okozott. Az általános iskola felső tagozatától kezdve nyolc évig tanultam az orosz nyelvet - pontosabban: hét, mert '56 októbere végén lehordtuk a tankönyveket a gimnázium udvarára, és elégettük, tehát az az év kimaradt -, de akármilyen rossz hatásfokkal tanultam is, illetve tanítottak felkészületlen, érdektelen tanárok ostoba propagandanyelvkönyvekből, hét év nagy idő, a fenti állítás szinte hihetetlen; ám akkoriban az volt a közvélekedés, a szavakkal ki nem tárgyalható, csak vakkantásszerű töredékmondatokkal, káromkodások és jópofáskodások rejtett nyelvén kialakított közhiedelem, hogy azért kell oroszul tanulnunk, hogy egy idő után, mikor már elég sokan tudnak, a hivatalnoki kar persze, az értelmiség jó része, egyszerűen hozzácsapnak bennünket a Szojúzhoz, mi leszünk mondjuk a huszadik, Venger SZSZK nevezetű tagállam. A Birodalom épült, erősödött, terjeszkedett, unokáink korára (a mai időkre) tekintve a hiedelem nem volt tökéletesen alaptalan. Késleltetni a dicső időt, oroszul nem tudni tehát hazafias tettnek számított. Felmondtuk a memoritereket, a ragozásokat, a szótárból kiírt szavakat, de egy önálló gondolatot e nyelv szavaiból összerakni, évfolyamok hosszú során át, a magyar ifjúság képtelen maradt.

De mennem kellett meghívni ebédre az oroszokat, már belelovaltuk magunkat a dologba, hiába is kezdtem volna el magyarázkodni. Amikor átléptem a közöttünk húzódó képzeletbeli határt, hevesebben kezdett dobogni a szívem, mintha valódi határt léptem volna át, ráadásul illegálisan.

Egy közlegény gubbasztott a kocsijuk mellett valami rönkön, szotyolázott, rám se nézett. Szerencsére felbukkant egy tányérsapkás férfi, gondoltam, ő a parancsnok, hozzáléptem, még tisztelegtem is, lazán, barátian - nem viszonozta, és nem is csodálkozott, hogy ott vagyok -, és nyögdécselve beszélni kezdtem. A parancsnok, harmincas éveiben járó, csontos-szíjas arcú ember, világos színű, de mégis sötét pillantású szemével az arcomba nézve figyelt - majd Tarkovszkij filmjeiben találkozom ezzel a típussal újra -, nem javította ki a hibáimat, nem is segített, meg akart érteni.

- Ej-ej, málágyec - mondta csendesen -, van nekünk mit enni. - S ezzel fellépett a kocsilépcsőre, és még be is csukta maga mögött az ajtót. Visszakullogni ezzel nagy leégés lett volna, hónapokig hallgathattam volna miatta a cukkolásokat; rövid tökölődés után - mi történhet? csak nem harapja le a fejem - mentem utána. Addigra már elhelyezkedett: egy háromlábú, kerek tetejű kisszéken ült, egymásra rakott csizmás lábai egy szemközt lévő, derékmagasságban kihúzott fiók peremén pihentek, fél környékkel a kezelőpultra dőlve csaknem feküdt, valami lebegő fekvőülésben, homlokán piros csík, a tányérsapka műanyag bélésének kör alakú nyoma - fáradtnak látszott. Még ketten ültek a készülékek előtt, éppen csak rám néztek, ki nyitogatja az ajtót, ők sem csodálkoztak. Ha a parancsnok álnok ember, most rám ordíthatott volna, mit keresek egy szolgálati helyen illetéktelenül, mars ki!, elintézhetett volna röviden, de hagyta, hogy újra belefogjak a mondókámba. Nagy ravaszul most már belenyögdécseltem a szövegbe a ,,druzsba" szót - ez volt a Birodalom egyik varázsszava: ,,Druzsba!" harsogott ércesen és vastagon, már szaladtak is a virágcsokros pionírok, lendültek a karok széles ölelésekre, válltáji lapogatásokra, az államférfiak szájon csókolták egymást -, s ettől-e, vagy csak erőszakosságom miatt, a parancsnok töprengeni kezdett; tenyerét gereblyeszerűen szétálló ujjakkal a szeméhez szorította, lassan, erővel nyomva húzni kezdte lefelé, egészen elnyeklett az orra, le, egészen a kiálló ádámcsutkáig, majd vissza a szeméhez, és indult felfelé, a homlokon, a csaknem feléig felkopaszodott fejtetőn, lefakult, szőkésbarna hajáig, majd azt mondta:

- No, jól van... átmegy hozzátok egy delegáció. De csak fél órára!

Nyargaltam vissza az enyéimhez: ,,Delegácijá érkezik!" Ezen hosszan röhögcséltünk, még hogy ,,delegácijá". Csakhamar feltűnt három alak, láthatóan felénk közelítettek. Egymás mellett jöttek, átlépték a határt. Néhány lépésnyire eléjük mentünk. Kezet fogtunk, mindenki mindenkivel, megmondtuk a nevünket - ennek nyilvánvalóan semmi értelme nem volt, de valahogy így illett. A középen álló delegációvezető valamilyen kartondoboz tetejében vagy tizenkét szem kockacukrot hozott, ,,kubainszkij szahar", mondta, hangjában érezhető büszkeséggel, ,,nagyszerű, már Kuba is a miénk, nagyszerű...", elvezettük a társaságot a kies tisztásra, ahol a kiterített pokrócon a mennyei húsfélék vártak ránk, a kartondoboztetőnek a pokróc közepén szorítottunk helyet, és elégedettséget éreztünk, valami közelebb kerülést abban, hogy az oroszoknál is megvan az a szokás, hogy ha vendégségbe mennek, visznek valami ajándékot. Őszintén szólva a delegációvezetőre nem is igazán emlékszem, egy jó kiállású, sportos fiatal férfi képe áll előttem, akin az égvilágon semmi különös nincs - akinek szerencséje van, így néz ki huszonvalahány éves korában -, de a társaira igen: az egyik alacsony volt, mindnyájunknál vagy fél fejjel alacsonyabb, de jó kötésű, afféle kis mokány, és azzal a fejállással tekingetett ránk, mellyel a kis növésűek szoktak, alulról felfelé, de egyáltalán nem felnézve, kihívó rámenősséggel, melyek kikövetelik az egyenrangúságot, tartásában mégis volt valami különös, valami féloldalas, mellyel mintha gyanakvást, fenntartást fejezne ki; a másik lapos arcú, vágott szemű, nálunk úgy mondják: tatárképű fickó, arcán a derűt, de a távolságtartást is éreztető, afféle Buddha-mosollyal. Mellésodródtam, és megkérdeztem: ,,Te vagy muzulmán?", mire picikét megvillant az a vágott szeme, ,,Da, da!", ,,Baj... mert ez itt mind disznóhús... szvinya... érted?", de nem hervadt le lapos arcáról a mosoly, és a delegációvezető válaszolt helyette: ,,Annyira nem muzulmán", mire aztán leültünk a pokróc köré a fűbe. Hogy is lehetett volna annyira muzulmán!

Amikor leültünk, és kezdtük felmérni, mi minden van is itt, ki mi után nyúl először, láttuk a vendégek arcán a meglepetést: mennyi finomság, mennyi hús!, régen láthattak egy rakáson ennyit. És elbizonytalanodást is: valami stiklit sejtettek, amibe nem akartak belekeveredni. Néztek rám, és magyarázatot vártak. Akkor sajnáltam először, hogy nem tanítottak jobban, én meg hazafias-ostobán nem akartam tanulni, megmagyarázhattam volna: ,,Tudjátok, a mi elvtársaink meggyőzték a ti elvtársaitokat, akik akármilyen tökös gyerekek is, de mégiscsak beszartak azon, hogy mennyire lőttek a tankjaikra Magyarországon, elmagyarázták nekik, hogy ez a magyar egy kicsit ugyan eleurópaisodott, de mégiscsak az a jó közel-ázsiai fajta: ha disznózsír csoroghat a szakállán, nyugton marad, pislog csak, és békésen böfög, megtömött hassal felejteni kezd, és ha még ihat is rá, akármilyen gyalázatos folyadékot, mindegy, csak hülyítse le az agyát, felderül, vigyorog, nótázni kezd, összedruzsbázik akárkivel... úgyhogy nálunk, bár lehet, hogy még mindig akasztanak, de legalább már van mit zabálni."

- Mondd meg nekik, hogy húsvét van! - követelte egy nagyokos társam, és hogy csak a vállamat rándítottam, az oroszokhoz fordult, hangosan és tagoltan mondta magyarul: - Hús-vét! ,,Húsvét": hét év alatt egészen biztosan nem került elő ez a szó, éppoly eredménnyel kutakodhattam az agyamban utána, mintha a kínai megfelelőjét kerestem volna. ,,Húsvét": ilyen szó talán nincs is az oroszban.

Nagyokos nem hagyta ennyiben a dolgot: felállt, karjait kifordított tenyérrel vízszintesre emelte, csukott szemmel fejét a mellére ejtette. Cinkeraj érkezett, csinosak, sürögtek-pörögtek a rügypattant ágakon, és azt kiáltozták: ,,nyitnikék!" Társam lassan emelni kezdte a fejét, lassan teleszívta bezuhant mellét a párás, tavaszi levegővel, tekintetét a hatalmasan kék égre emelte; mozdult a karja is, fel, egyre feljebb, a láthatatlan magasságokba kívánkozva. Ha valaki idegen látott volna minket, a frissen zsendült tavaszi fűben kuporogva, egyenruhákba öltöztetett fiatal férfiakat, amint ,,Most mutasd meg!"-et játszanak a Föld minden lakóját elpusztítani képes erő hadgyakorlatán, nyilván kitör rajta a röhögés. De közülünk nem röhögött senki.

- Á... - derült fel egyszer csak az oroszok arca. Paszha! - Da, da - mondtuk -, pászka! - Hrisztosz voszkresz! - Da, da! - mondtuk most már kórusban, mert értettük, hogy ez a sosem hallott idegen szó csak azt jelentheti: Krisztus feltámadott.

Igyekezni kellett az evéssel, a fél órából már akár tíz perc is telhetett. Szótlanul őröltünk a fogainkkal, és ha véletlenül összeakadt a tekintetünk, mosolyogtunk. Ha hat-hét évvel korábban születünk, biztosan nem ülnénk itt együtt, békésen falatozva ezen a vegyeserdei tisztáson, a kirobbanó tavaszban, talán hevenyészve ásott lövészárkokból vadul tüzelnénk egymásra. Pedig tudnánk itt még helyet találni a lánctalpakkal eltaposott, a lángoló tankokban bennégett bátyáinknak is. És tudják-e egyáltalán ezek a fiúk, mi történt hét évvel ezelőtt, 1956-ban Magyarországon, és miért? Bizonyosan tudják, mi is tudunk az ő gulagjaikról: a nép száján terjedő suttogó híreket semmilyen terror nem képes elhallgattatni. És ki tudja, ha egyszer az a tucatnyi, újságképeken sokszor látott, elmeszesedett agyú, múmiaarcú vénember, érzéketlen szemeit a múltba meresztve úgy találja szükségesnek, hogy mi is öljük egymást, megtesszük-e?

Már csak annyi történt: a kis mokány egyszer csak sírva fakadt. Nem hagyta abba az evést, csak peregtek le a könnyek az arcán, néha erőseket köhentett, mintha mellényelt volna. Az oroszok fel se vették, nyilván máskor is előfordult már. ,,Egy éve nem volt otthon... és hát a gyevocska..." - mondta nekünk a delegációvezető, ,,da, da...", bólogattunk részvéttel, ,,a gyevocskák... bizony, a gyevocskák...", de az ütött szíven, az rendített meg minket igazán, hogy lehetséges, hogy valaki egy egész évig, csak pár napra is akár, haza ne mehessen. Csak annyira, hogy beszívhassa a szabadulás reményét adó otthoni levegőt. Nekünk két évet kellett lehúzni, tudtuk: nekik hármat, és a két év is rettenetesen hosszú idő; már fél év után kezd kiszakadni az emberből minden, ami az addigi élete volt, kizökken mindenből, aminek addig értelmet tulajdonított - s ezután már csak telnek a napok, számlálatlanul és jelentőség nélkül, mint az állatoké, hát még három! És egy egész évig még csak haza se mehet...? Ahogy a kis mokány előrehajtott fejjel rejteni igyekezett a sírást, beláttam gimnasztyorkája elszalonnásodott gallérja mögé. Tejfehér nyakán, a csigolyák dombjai közé telepedve egy jókora furunkulus tüzelt: innen hát a fura fejtartás, amit gyanakvásnak, irántunk mutatott fenntartásnak hittem.

Amikor úgy gondoltuk, letelt az idő, lekísértük őket a határig. Egy darabig zavartan rugdostuk csizmáink orrával a puha földet, már nem is volt értelme próbálkozni a beszéddel. Kezet fogtunk, mindenki mindenkivel, mentünk vissza a kocsijainkhoz.

Ez történt 1963-ban, a húsvétot követő keddi napon egy magyarországi szelíd dombságban elterülő vegyeserdőben.





 
 
0 komment , kategória:  Marosi Gyula Egy tavaszi erdő  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2964
  • e Hét: 8256
  • e Hónap: 87814
  • e Év: 2029094
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.