Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-27 09:57:42, péntek
 
  Mester Györgyi:
A fattyú



A kora hajnali órán egyhangú intenzitással szakadó hó teljesen elnéptelenítette az utcát.
A sarkon túlról váratlanul magányos alak tűnt fel. Összegörnyedve, leszegett fejjel, lassacskán lépegetett, dacolva a zord időjárással. Nekifeszült a szélnek, úgy haladt ismeretlen célja felé. Időről-időre megállt, bő kabátját szorosabbra fogta magán, aztán újra elindult. Néha álltában is hétrét görnyedt, úgy tűnt, mindjárt összeroskad. Azután, valahogy, mégis csak elért a megyei kórház, apró házak közül kimagasló, többemeletes épületéhez. A vastagodó hóval fokról-fokra nehezebben megbirkózó alak odaért a kórházhoz, s akkor még egyszer nekiveselkedett, hogy a fél tucat lépcsőn felvonszolja magát a kivilágított bejáratig.
A hótól síkos lépcsők azonban ellenálltak, nem hagyták megmászni magukat. Az alak - kiről még azt sem lehetett tudni, asszony, netán öregember -, megint összébb húzta magát, mint akit ismétlődően a görcs rángat. Végül feladva a hiábavaló küzdelmet, ott ahol állt, lerogyott a lépcsőre.
Tán a vakszerencse, vagy inkább a jó sorsa akarta úgy, de pillanatokkal később hangosan csikordulva nyílt a bejárati ajtó, és utcára lépett az éjszakás nővér, ki szolgálata leteltével, épp hazafelé indult. Gyakorlott szeme azonnal meglátta a szenvedőt, s egyazon mozdulattal, mellyel kitakarta a kabátot és alá lesett, már lépett is vissza, s bekiáltott a portára: hozzatok gyorsan egy hordágyat!
A cipekedők, az előcsarnokba érve le se tették a terhüket, a kabát alól előtárulkozó látvány ugyanis kétséget sem hagyott afelől, az asszony perceken belül szülni fog.
A műtőben aztán megindult az ádáz harc. Nem kérdezte senki, se az ügyeletes orvos, se a szülésznő, ki fia, borja a nő - bár iratok és pénz híján, nehéz is lett volna bármit igazolni -, ellenben látták a kínlódását, s tudták, jön a baba, hát mindegyik tette a dolgát.
Félórába se telt, amikor az előbb még jó sors, balsorssá torzult, mert egyiket e világra, a másikat a túlvilágra segítette. Egyszerre mondott egyiknek isten hozott-at, a másiknak isten veled-et. Ott hagyott az életnek egy csodaszép csecsemőt, s magával vitt egy fiatal, nagybeteg asszonyt, kinek utolsó gondolata az volt, anyátlan-apátlan gyermekének keressenek jó anyát...
Hogy milyen szép is volt az újszülött! A szülésznő sem tudta megállni, hogy ne dicsérje: olyan gyönyörű ez a gyermek, mint egy angyal! Élő hajasbaba! Milyen arányos a kis teste, mintha nem is közönséges ember, egyenesen művész tervezte, formázta volna műremekké!
Az élet azonban folyt tovább. Az orvost a szomszédos műtőbe hívták, ahol egy másik asszony már előző este óta vajúdott. Tudták róla, hosszú évek óta próbálkozott, de sohasem sikerült kihordania a gyermekét, magzatai rendre korán elhaltak. Most úgy látszott, végre szülhet. Testileg rettenetesen szenvedett, de a lelkében titkon annál is nagyobb félelem lapult. Emlékezett, mielőtt megindult a szülés, nem egyszer elmondta, mindenki hallhatta: ha nem jön világra, nem lesz életképes a baba, ő nem éli túl! És ezt el kellett hinni neki.
Az orvos egy idő után már maga is szánta. Döntött, altatásban segítik világra a kicsit, amíg nem késő, egyben az anyát is megkímélik a további fájdalmaktól.
A sors azonban újfent közbeavatkozott. Akinek nem szánt gyermeket ajándékozni, annak nem adja meg azt, bármennyire is vágyik rá. Az újszülött pár percet élt csupán, de az anya legalább megmaradt. A szülésznő, karján a halott csecsemővel, szinte ledermedt, mint aki azt sem tudja, mitévő legyen. Pedig átélt már, nem egyszer, hasonló helyzeteket, évtizedek óta gyakorolta a hivatását.
A kórházi személyzet háromtagú, megrendült kis csoportja, úgy állt ott, a még magához nem tért, frissen szült anya fölött, mint a sors végrehajtói: minden tőlük függött, és ők mélyen átérezték ezt.
Az orvos előbb a nővérre, majd átellenben a szülésznőre nézett, azután mindhármuk tekintete középre, az üvegfal mögött, kis ágyában nyugodtan szuszogó csecsemőre, a halott asszony gyermekére irányult.
Hallgattak, egyik se szólalt meg, mégis, hangtalanul is egyetértettek. Egyetértettek abban, hogy az élő, viruló csecsemőnek gondos, szerető anyára van szüksége, a lassan ébredező fiatalasszonynak pedig gyermek kell, akit pátyolgathat, nevelhet, óvhat és szerethet.
Az éjszakai műszak végeztével majd jelentés készül, hivatalos, teletűzdelve latin szakkifejezésekkel, de a lényege az lesz: a szülészeten hajnalban, szinte egy időben, életképtelen gyermeke világrahozatalát követően, elhunyt egy női páciens, egy másik nőbeteg pedig, hosszas vajúdás után, altatásban, császármetszéssel, egészséges csecsemőt szült.
Évek teltek el, hosszú évek. A valamikori bájos csecsemő kamasszá serdült, majd jóvágású fiatalemberré nőtte ki magát. Anyja szemefénye lett, nem tudott olyat tenni, amiért megbüntették volna. Hiszen ő volt, akit annyira vártak, s ki nem mondottan anyja megmentője, mert ha meg nem születik, az asszony talán már nem is él.
A sok ajnározás, a hatalmas szeretet egyenes folyománya volt, hogy mindenben segítették, támogatták, a legjobb iskolákba járatták. Persze, meg is érdemelte. Okos volt, mégis szerény, cseppet sem fennhéjázó, pláne nem beképzelt. Ezen kívül, a művészetek terén is tehetségesnek mutatkozott. Fogyasztható verseket, élvezetes prózát írt, de még annál is szebben rajzolt és festett. Középiskolás korában ráadásul elkezdett érdeklődni a szobrászat iránt. Ekkor derült ki, hogy míg a többiben elfogadhatót alkotott, ez utóbbi művészeti ágban kiugró tehetségnek bizonyult. Fiatal korához képest, kiemelkedően magas színvonalú műveket alkotott. Több ifjúsági pályázatra benevezett, el is vitte a pálmát, így nem is lehetett kérdéses, hol tanuljon tovább. Az ország legnívósabb képzőművészeti egyetemére íratták be.
Hogy teljesen az iskolának szentelhesse magát, eljött otthonról, albérletbe költözött. A tanév első napján nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárásokkal jelent meg eljövendő tanulmányai színhelyén.
Meglepődve tapasztalta, hogy gyülekező diáktársai csodálkozva néznek rá, s volt, aki megállt, és hosszasan szemlélte. Először azt gondolta, megelőzte a híre, tudják, hogy már díjazott munkákat tudhat a magáénak, országos pályázatokon nyert. De mivel senki nem gratulált, ezt elvetette.
Aztán megrettenve gondolt arra, hogy a kinézetével lehet a baj. Nem véletlenül mondta az anyja, fiatal még ahhoz, hogy bajuszt és körszakállat növesszen. Ő azonban, anyjával ellentétben, szentül meg volt győződve róla, hogy kifejezetten jól áll neki. Mintha egyenesen bajusz meg szakáll viselésére lett volna teremtve, már fiatalon is férfias arca.
Végül, az első előadás után, szóba elegyedett a padtársával, és rákérdezett: mit gondol, vajon miért nézegetik őt olyan feltűnően az iskolatársak? Hamar megkapta a választ: nem néztél tükörbe, vagy nem is tudsz róla?! Kiköpött mása vagy a híres szobrász tanárnak. Régen bizonyára ilyen lehetett, mint te, mivel - a szóbeszéd szerint -, már egészen fiatalon bajusza és körszakálla volt.
Csupán hírből ismerte az idős művészt, még fényképet sem látott róla soha. Tudta viszont, hogy nagyra becsült, elismert ember, aki pusztán passzióból, időtöltés gyanánt ad órákat az egyetemen, egyébként folyamatosan alkot. Nyilvántartják a lexikonok, életrajzi könyv is jelent meg már róla. Hát most majd megismerkedhet vele személyesen, egy-egy vizsga alkalmával...
Gyorsan eltelt az a pár év, és a fiú befejezte a tanulmányait. Dicséretesen jó tanulónak tartották, kimagaslóan tehetséges, feltörekvő, ifjú művészként könyvelték el már szakmai körökben is. Az előadások, na meg a vizsgák alkalmával, egyszer-kétszer valóban megtapasztalta, hogy tényleg hasonlít a híres szobrász tanárra. Ezeknek a külső azonossági jegyeknek azonban nem tulajdonított nagyobb jelentőséget. Néha, amikor vizsgázott, észrevette, a tanár tekintete hosszan elidőzött az ő arcán, és szinte belefeledkezett a nézésébe. Később úgy gondolta, csak elmélázhatott, és őt nem is látta. Talán valami új alkotás rémlett fel lelki szemei előtt, azért volt olyan réveteg a tekintete. Magánemberként nem beszéltek egymással, és az idős művész soha, egy szóval sem tett említést, az ő kettejük különös hasonlóságáról.
Aztán eljött a búcsú napja, a búcsúé az iskolától. A diploma átvételét követően állófogadást tartottak, melyre a tanárokat is elvárták. A híres művész meghívását rá bízták. Intézze el, hogy a tanár elmenjen, nagy szó lenne, hiszen köztudott, igencsak magának való, nem vegyül a diáknéppel.
Kicsit félve nyitott be a tanáriba, ahol az öregurat egyedül találta. Szépen, udvariasan kezdte, megtisztelné-e az osztályukat azzal, hogy részt vesz a búcsúvacsorán?
Az idős művész nézte a fiút. Most jól szemügyre vehette, mert ez egyszer igazán közel álltak egymáshoz. És akkor újból eszébe jutott, ami a vizsgák alkalmával annyiszor. Ha annak idején, azt a szép, fiatal modellt, akit a szeretőjévé tett, megköveti és elveszi, amikor bevallotta, hogy terhes, most talán neki is ekkora fia van.
Egy leszármazottja, aki örökli a tehetségét. Legalább olyan tehetséges lehetne, mint ez a fiú. De ez itt nem az ő utóda, hiába hasonlít rá. És persze, a valamikori modell is eltűnt. Eleinte kereste, aztán kerestette, mert meggondolta magát, elvette volna mégis.
De jó is lenne most. Nem lenne egyedül. Mert sohasem házasodott meg, és a kísértés se fogta el többé. Arról a nőről is, alig tudott meg valamit. Csupán annyit sikerült kiderítenie, hogy egy halott gyermeket - az ő gyermekét - világra hozván, meghalt. Egy kórházban halt meg. És már annak is több mint húsz éve...
Kényszerítette magát, hogy belássa, ez itt most csupán érzéki csalódás. A fiú nyájas, okos és tehetséges, és még hasonlít is rá. De neki, még sincs köze hozzá. Ésszel felfogta, de ettől nem nyugodott meg. Különös érzések kerítették hatalmukba. Ez az ifjú ember most befejezte a tanulmányait, és valószínűleg eltűnik a látóköréből, eltűnik örökre. Talán csak a sikerei híre jut majd el hozzá, valamikor. Ha eljut egyáltalán.
És ekkor váratlanul elfogta valami olthatatlan nagy vágy, elöntötte valamiféle rettenetes szeretetéhség. És ez az érzés arra ösztökélte, hogy megtegye. Ő, a megközelíthetetlen, az érzelmek nélküli, távolságtartó tanár, az elismert művész.
Az előtte álló fiatalembert - ki reménykedve, beleegyező válaszára várt -, nem engedheti el csak úgy, mint egy idegent. Nem engedheti el anélkül, hogy valamit ne adjon neki útravalóul. Szigorú, közönyös szavaival ellentétben - mármint, hogy nem szokott elmenni ilyen rendezvényekre -, váratlan gesztust tanúsított.
Megölelte, s pár pillanatig úgy érezte, a saját fiát szorítja magához...
 
 
0 komment , kategória:  Mester Györgyi: A fattyú  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3027
  • e Hét: 15229
  • e Hónap: 60301
  • e Év: 2001581
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.