Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-27 13:14:57, péntek
 
  Koncz Veronika:
Barázdák



Ötvenen túl, hatvanon még innen lehetett az a két asszony a buszon, akikkel szemben leült azon a reggelen. Arcukon nem ráncokat, de barázdákat látott. Barázdákat, amelyeket hasonló korú német, dán, svéd, holland asszonyokon nem látni. A jómódban az idő csak átgereblyézi a nők arcát. Itt, Európa keleti felén fel is szántja. A sok éven át tartó hajnali kelés, a beteg gyerek melletti virrasztás, a késő este készített vacsorák gőze, a bevásárlószatyrok mázsás súlya, a túlórák, az életük körül ólálkodó munkanélküliség felszántja a finom bőrt, a gödröcskéket.
A véletlen és a BKV rendelte útitársául a két nőt. Kanyarogtak és rázkódtak a busszal, amely egyre lejjebb ereszkedett, maga mögött hagyva a tavaszi zöld hegyeket, és egyre közelebb hatolva a zajosan ébredő nagyváros szívébe. Húsvét utáni első munkanap volt. Fényes hét keddje, ahogyan a keleti keresztények mondják. És csakugyan, ragyogott aznap reggel minden.
A két asszony egymás mellett ült. Az egyiknek szelídgesztenye hajába már fehér szálakat rakott az idő, a szeme szép volt, mondhatni, fiatal, de amint a busz ablakán időnként kinézett, látni lehetett: már megtört benne a fény. A másik asszony megtermett alkatú nő volt, olyan, akire régebben inkább azt mondták: asszonyság. A szeme kék, pajkos, vidám. Leginkább a kezén látszottak az évek. Olyasfajta keze volt, amelyikbe leginkább főzőkanalat képzel az ember.
A két nő valahonnan már ismerte egymást. Beszélgetésük közvetlen volt, kiváltképp a kékszeműt nem zavarta, hogy más is hallja, amit mond. Hangosan, szinte harsányan kérdezte a mellette ülő barnaszeműtől: És mi jót főztél az ünnepekre? Amaz csendesen sorolni kezdte: húslevest, sonkát, rántott csirkét többféle körettel. Szinte szabadkozva vallotta be, süteményt nem készített. Az idén nem volt ideje rá. Egy cukrászdából hozattunk ezt-azt. Szeretjük mi is, a gyerekek is, az unokák is. Legalább ennyivel kevesebb a munka. Ennyivel kevesebb a húsvéti fárasztó felhajtás - fűzte hozzá fáradtan és szelíden.
A kékszeműt szinte kérdezni sem kellett. Csak ömlöttek belőle a szavak, mint aki tegnap estétől arra várt, valakinek végre elmondhassa, mi minden volt a terített asztalon. Előételek, levesek, húsok, szaftok, sütemények nevei röpködtek. Elkészítési módok, sütési fortélyok, receptek. Aztán a végére mégis odakerült egy zárómondat: Tudod, mennyire utálom már ezt a sütést-főzést. Főként az ünnepek alatt. A barnától válaszként csak egy szelíd bólintás érkezett. És a kékszeműből dőlt tovább a szó. Alig volt egy perc megállás. Ráadásul a gyerekek fogyókúráznak. Nekik külön "Norbit" főztem. Az meg nem is olyan olcsó mulatság. Norbi-tészta, Norbi-hús, Norbi-mártás, Norbi-édesség. Én ugyan nem látom, hogy használna nekik, de a Norbi pénztárcájának biztos jót tesz. És hát hiába a Norbi-édesség, valami rendeset is kellett sütnöm. Tortát, zserbót, mézes krémest. Szombat este csak a süteményekkel voltam elfoglalva. És tudod, ki ette meg mindet? A férjem. Pedig kilenc a cukra. De most szóljak rá? Nem szólok. Elvégre egyen, neki sincs más öröme. De azért persze aggódtam is, mi lesz, ha bekómál. - Itt végre elhallgatott. Nézte a tájat. Ritkult a zöld, sokasodtak a házak. Közeledett a végállomás.
A barnaszemű törte meg a rövid csendet: És az unoka nem jön még? A kékszemű csak legyintett. Nem akarnak. A menyem fél a szüléstől meg attól, hogy nem lesz elég pénzük fölnevelni. Gondold el, jó hírű nőgyógyász az apja. Szakértelem is van, pénz is van, nekem elhiheted. Mondtam neki, besegítenék a kicsi nevelésébe. Jövőre nyugdíjba megyek végre. Erőm, időm, kedvem lenne hozzá. És mégsem lesz unokám. Nehezen, de beletörődöm. Majd elleszünk a férjemmel valahogy. - A másik ablak felé fordította a tekintetét. Beszélgetőtársa ne lássa. Nézte a feltűnő rongyos Moszkva teret. És egy könnycseppet törölt ki a szeméből. A végállomáshoz értek, mindenki leszálláshoz készült. A társalgásnak vége szakadt. A barnaszemű vigasztalásul ennyit mondott: Jó, hogy a karácsony még messze van. Most a kékszemű bólintott megadóan. Majd elindultak a tér belseje felé.
Ő pedig, akiben még mindig visszhangzottak a nagyszombati vigília gyönyörű és szent szavai, arra gondolt: jó lenne most a két asszony után sietni, megölelni őket és a fülükbe súgni a Szépet, a Jót, az Örömhírt. De elnyelte őket a hosszú mozgólépcső és a metrószerelvény, amely kopottan, kattogva és csattogva érkezett a Déli pályaudvar felől. Fáradt és gyűrött embereket szállított. Volt, akit kitett, másokat felvett és robogott tovább, egyhangúan, mint bármelyik reggelén az évnek.
Mégis, szinte tisztán és kivehetően hallani lehetett, hogy ezen a délelőttön a metrókocsiknak más volt a hangjuk. Mintha azt zakatolták volna egyre: "Ne féljetek, ne féljetek, ne féljetek!"
 
 
0 komment , kategória:  Koncz Veronika: Barázdák  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4674
  • e Hét: 29335
  • e Hónap: 74407
  • e Év: 2015687
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.