Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-27 13:34:16, péntek
 
  Aknay Tibor:
Találkozás



Az útelágazásnál egy férfi támaszkodott a jelzőtáblának. Úgy, mintha csak saját tanácstalanságát akarná kifejezni. Borostás arcú, vászontarisznyás figurája szinte beleolvadt a rőt-sárga őszi lombok hátterébe. Nézte a táblához közelítő forgalmat, amint valamely sajátos szabály vagy szabálytalanság szerint hol balról, hol jobbról kerülnek a kocsik, ritkábban egy-egy motoros, nagy néha egy biciklista. Október eleje volt. A kora-délutáni nap kemény árnyékot vetett a férfi köré, aki a tarisznyából könyvet vett elő, s mintha csak ezért jött volna az elágazáshoz, lekucorodott a tábla tövébe és olvasni kezdett. Lassan olvasott, fel-felnézve a sorok közül, tekintetével végigsimította a távolodón keskenyedő aszfaltcsíkot, majd újból belemélyedt az olvasásba. Egy idő után abbahagyta, letépett egy virágot maga mellől, betette könyvjelzőnek, majd felállt. Kezét homlokához emelve megint a szemközt elterülő tájon pillantott végig, egészen a látóhatárig. Már napok óta úton volt. Gyalogszerrel, mint a régi vándorok. Nem kényszerből, hacsak a belső elhatározás nem számít annak. Egyfajta ősi kíváncsiság hajtotta, a dolgok igazi megismerésének vágya. Ezért gyalogolt órákon keresztül az árok mentén húzódó ösvényen, ezért intette le az úton haladó kocsikat is. Élményeket, sorsokat gyűjtött. Az autósok többnyire megnyíltak előtte, az ismeretlennek szívesebben kitárulkozik az ember.
A férfinak nem volt határozott úti célja, rábízta magát a véletlenre, ha úgy tetszik, a sorsra. A beszélgetéseket elraktározta emlékezetében, egészen az esti órákig, amikor aznapi szállásához eljutva, följegyezte a maradandónak ítélt gondolatokat. Igazából sohasem tudta eldönteni, hogyan kellene élnie. Érezte, nem múlhat el nyomtalanul az a számon kérhető pár évtized, amit emberéletnek hívnak. Ezért gyalogolt nap-nap után, hol kisebb, hol nagyobb távolságokat hasítva le a végtelenből. Nem vezetett statisztikát arról, hány faluban, városban járt, a kilométereket sem számolta. Gyakran beszélgetett - gondolatban - különféle emberekkel, néha meglepően kerek történeteket csiholt elé reggeltől estig haladva. Több-kevesebb rendszerességgel Istent is megszólította. Beszámolt neki az út közben látottakról, meg ami éppen az eszébe jutott. Ezeket a beszélgetéseket a ,,Tudod, Uram" vezette be, majd a ,,de én mégis elmondom Neked" következett. Sajátos hite vándorbotjára támaszkodva gyakran gondolkodott a Nap elé sodródott kósza felhőkön túli világban sejtett Teremtőről és rendre arra jutott, hogy Isten legalább annyira benne is van, mint körülötte.
Az októberi délután szélesen nyújtózkodott a dombokra futó szőlősorok irányába, a fel-feltámadó szél avar és kakukkfű illatát hozta az erdő felől. A férfi vállára vette tarisznyáját, és elindult a jelzőtábla balján kezdődő úton. Ráérős, kissé nyújtott léptekkel haladt, mint akinek nem az idő, hanem a megtett út a fontos. Egyszercsak megállt. Valami közeledni látszott messziről, még alig kivehetően, de azért határozottan. Az aszfalt szürke csíkján haladt, sajátosan imbolygó mozgással, mintha pillanatonként kanyarodna az út, hol jobbra, hol pedig balra dőlve. A színe egyre erősödött, a kezdeti szürke előbb rozsdabarnává, majd téglavörössé, utoljára élénkpirossá alakult, ahogyan - sajátos ördögszekérként az erősödő szélben pörgött, forgott, s mindegyre közeledett. A férfi azon kapta magát, hogy ebben a pillanatban semmi más nem érdekli, csak ez a furcsa mozgású valami. Akkor a szél hirtelen elállt, az addig ismeretlen forgó valami pedig éppen a lábai elé érkezett. Egy esernyő volt, egy piros női esernyő. A férfi felnézett az égre, esőnek, zápornak, zivatarnak még gyönge ígéretét sem látta. Lehajolt, fölvette az ernyőt. Csinos darabnak látszott. Faragott csontfeje sárkányt mintázott, a sárkány nyakánál egy kis rézlemez volt a nyélre rögzítve. A lemezen szépen gravírozott kézírással: Csillag Erzsike tanítónő. A betűk formája régi időkre, nagy-, de inkább dédszülei leveleire emlékeztette a férfit.
Hogy jobban lásson, a nap felé fordítva a lemezt, alig hallhatón, de azért fennhangon kezdte olvasni: Csillag Erzsike tanítónő.
Az utolsó szót szárnyára kapó levegőfoszlány éppenhogy átölelte az út menti galagonyabokrot, amikor a férfi háta mögül váratlanul megszólalt valaki:
- Ki szólított a nevemen?
Sajátos, mondhatni különös hang volt. Ha énekelve hallja az ember, leginkább az alt szólam jut eszébe. A férfi igazából föl sem fogta a helyzet rendkívüliségét. Megfordult, s egy középmagas fiatal nő állt vele szemben, tenyérnyivel térd alá érő apróvirág-mintás kartonruhában, sötét-gesztenye haját törtfehér színű kalap foglalta keretbe.
- Én csak... - a férfi itt megakadt. A fiatal nőből áradt valami, racionálisan megmagyarázhatatlan erő, talán transzcendencia, talán mágia - ezt már sohasem fogjuk megtudni.
- Én csak elolvastam, ami a lemezre volt írva.
- Vagyis megszólított.
- Én magát? Hiszen nem is ismerem. Most látom életemben először. Hogy kerül egyáltalán ide? - A férfi igyekezett minél többet beszélni abban a reményben, majdcsak történik valami.
- Ismer-e avagy sem, lényegtelen. Kimondta a nevemet. Egyáltalán, hol vagyok?
A férfi visszakérdezett:
- Hogyhogy nem tudja? Hogy került ide?
- Ha tudnám, nem kérdezném.
- Amnéziája van?
- De uram, én törvénytisztelő leány vagyok. Nekem nem telik külországbeli holmikra.
A férfi zsebkendőt vett elő, megtörölte homlokát. Napszúrása lenne? Képtelenség. Vagy mégis? A szél, az esernyő, ez a lány a semmiből, mi ez az egész?
- Amnézia annyit tesz, mint elveszíteni az emlékezés képességét. De ezt egy tanítónő igazán tudhatná. Maga most játszik velem?
- Isten őrizz, nem az a lány vagyok, aki kikezd a férfiakkal. De kérem, mondja meg, hol vagyok?
- Magyarországon, közel a Tiszához.
- És azt is mondja meg az úr, milyen évet írunk?
A férfi érezte, jobb, ha belemegy a játékba.
- Kétezernyolcat.
- Nemde ezernyolcszázkilencvennyolcat akart mondani?
- Nem. Kétezernyolcat. Jól hallotta.
- De ez lehetetlen. Tegnap volt a huszadik születésnapom, tehát ma 1898. október negyedike van.
- Napra pontosan száztíz évet tévedett. Véletlenül vettem reggel egy újságot, ha akarja, ellenőrizheti, hogy nekem van igazam.
A lány elvette az újságot. Olvasni kezdett, de kisvártatva abbahagyta.
- Nem értem. Mintha magyarul volna, mégsem értem. Mi az a családi pótlék bruttósítása? És a dátum: Jézusmária, 2008. október 2. csütörtök! Mi történt velem? A fejem is fáj.
- Mire emlékszik?
A férfi úgy érezte, segítenie kell.
- A vőlegényem elé kocsiztunk a vasúthoz. A Tisza töltésén mentünk, mert úgy rövidebb az út. Akkor megbokrosodtak a lovak...
- A lovak? Mi történt?
- Egy csapat őz jött, át a töltésen. A lovak megijedtek, nekivitték a kocsit rézsút a töltésen, egyenesen a víznek. Azután semmire sem emlékszem.
- Nézze, kislány, Magában egy szkifi író veszett el.
- Bennem ugyan nem veszett el semmi. Az igazat mondom. Véletlenül nálam is van egy hírlap. Igaz, a tegnapi.
A férfi elvette a négyrét hajtott újságot. Kisimította, helyrerázta az elcsúszott sarkokat, és olvasni kezdte.
- Országos Hírlap, 1898. október elseje. Főszerkesztő Mikszáth Kálmán. Lássuk az utolsó oldalt: az apróhirdetések. ,,Szeretni vágyó, jó állású fiatalember óhajt megismerkedni egy csinos és mindenekfölött szellemes úrhölggyel. Leveleket a kiadó közvetíti Sándor jelige alatt." Hát ez gyönyörű. Előtte egy húszéves lány, aki most múlt százharminc? Te, jó ég! Mi lesz ebből, ha mégis igaz?
- Az esze azt súgta, jó volna a lányt tapintatosan a legközelebbi pszichiátriára kísérni, de az ösztöne kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen.
- Nos, tételezzük fel, elhiszem a meséjét. Egyáltalán, mihez kezdjek magával? Jut eszembe, van magánál valamilyen igazolvány?
- Úgy érti, iratok?
- Igen. Az sokat segítene.
- Csak egy levél a vőlegényemtől.
- Adja ide, jobb a semminél.
A férfi elvette a halványzöld borítékot. Szépreményű Csillag Erzsike kisasszonynak saját kezébe, Tisza-Iratoson. Kiszedte a hosszabbik oldala mentén kettéhajtott levelet. Egy darabig nézegette, majd anélkül, hogy beleolvasott volna, visszaadta.
- Visszaadom, tegye el. Ez csak magát illeti. És itt az ernyője is.
A lány visszatette a mellére szorított kis táskába a levelet, majd kinyitotta az ernyőt és a feje fölé tartotta. Ekkor olyasvalami történt, amire a férfi még véletlenül sem számított. A lány egész egyszerűen eltűnt. Köddé vált, felszívódott, szóval az imént még látta, most meg sehol.
- Most meg hová bújt?
- Itt állok az úr előtt. Hogyhogy nem lát? Én látom kegyedet.
- Akkor sem látom. Mit csinált az előbb?
- Erősen tűzött a nap, kinyitottam az ernyőt.
A férfi agyában megmozdult valami. Lehet, hogy az ernyő a helyzet kulcsa?
- Összecsukná az ernyőt?
- De oly nagyon süt a nap. Muszáj?
- Nagyon kérem, tegye meg. Pár lépésnyire magától, van egy fa, álljon alája, ott nem éri a nap.
- Rendben.
A férfi hallani vélte a lány lépteinek zaját, a fű suhogását. S ugyanolyan váratlanul, ahogy az előbb semmivé lett, most megjelent a lány, kezében az ernyővel.
- Most lát?
- Most már igen.
- Akkor ez az ernyő nem akármilyen ernyő.
- Nem bizony. Apámuram egyenesen Bécsből hozatta, igazi selyem és halcsont, nézze csak meg!
A férfi elvette az ernyőt, egy ideig forgatta a kezében, majd egy mozdulattal kinyitotta és a feje fölé emelte.
- Mondja, Erzsike, lát most maga engem?
- Igen, csak olyan érdekes...
- Mi az érdekes?
- Egy magafajta férfiember egy piros női ernyővel. Nemde, szokatlan jelenség?
A férfi összecsukta az ernyőt, visszaadta a lánynak.
- Igaza van. Különben is, illene bemutatkoznom, ha már egyszer találkoztunk egymással. Bende Gábor, író, fotográfus, országút vándora.
- Nagyon örvendek a találkozásnak.
- Erzsike...
- Igen, Uram?
- Gábor...
- Igen, Gábor?
- Tudja, nálam ilyenkor már vacsoraidő van. Lenne kedve velem tartani? Még félórányi út és beérünk a faluba. Biztosan találunk valami helyet, ahol bekaphatunk valamit.
- Köszönöm, elfogadom a meghívást. De mi az, hogy bekapunk valamit?
- Egy szleng-kifejezés. Azt jelenti, eszünk valamit.
- Szleng?
- Idegen szó, nem tartozik a magyar alapszókincsbe.
- Menjünk vacsorálni.
Azzal Csillag Erzsike egykori magyar királyi tanítónő és Bende Gábor - író, fotográfus, országút vándora - elindult a közös jövő, de leginkább a reménybeli vacsora felé.

A folyópartnak támaszkodó vendéglő napszítta fakózöld asztalai nem sok vendéget láttak az utóbbi hetekben. A nyaralók már elmentek, a helybéliek legföljebb az ivóba tértek be fröccsre vagy rövidre, a fiatalabbja a játékgépek karját rángatta naphosszat, így azután minden szem a belépőkre szegeződött. Olyan volt, akár egy filmforgatás: ha a főszereplők megjelennek a színen, mindenki más lényegtelenné válik.
A férfi az egyetlen, némi árnyékot adó diófa árnyékába kalauzolta a lányt. Kihúzta az asztallapra billentett vasvázas kerti széket, hellyel kínálta új ismerősét, majd maga is leült, szemben a bejárattal. Pár perc elteltével már az enyhén kopaszodó, izzadásra hajlamos vendéglőst hallgatták, az aktuálisan fogyasztható étel- és italféleségekről. Némi töprengést követően harcsapörköltben állapodtak meg, tejfölös uborkasalátával, egy félliternyi vörösbor - kancsóban - hozzá természetesen ásványvíz, hogy tovább tartson.
Mire végeztek a vacsorával, beesteledett. A lány megérintette a férfi poharát.
- Köszönöm az estebédet, valóban ízletes volt. Már régen volt alkalmam ilyen jót enni.
- Egészségére. Legközelebb én leszek a Maga vendége.
Alighogy kimondta, agyában némi kétely vert tanyát erről a ,,legközelebbről". Ugyan hogyan hívhatná őt vacsorázni ez a sem a múltba, sem a jelenbe nem tartozó leány? Hiszen arra sincs bizonyíték, hogy valóban létezik. Lehet, káprázat az egész. Igaz, a káprázat nem eszik harcsapörköltet uborkasalátával. Mindent végiggondolva, Csillag Erzsike, ez a húsz (?) - (százharminc) éves tanítónő nagyon is valóságosan ült Bende Gáborral szemközt a piros-fehér kockás terítővel letakart asztalnál és hallgatott. Kisvártatva a férfihoz fordult:
- Olyan szépen esteledik. Indulhatnánk, ha Maga is úgy akarja.
A férfi fizetett.
- Magába karolhatok?
- Igen.
Gábor odanyújtotta karját a lánynak és elindultak. Közel volt a folyó, alig néhány percnyire a gát ölén fészkelő vendéglőtől. Az ártéri erdőben elültek a faluból érkező zajok, csak az ezüstlevelű nyárfák sajátos kórusa jelezte, nincsenek egyedül.

A folyó tükrében mártózó csillagok látványa lenyűgözte a partján beszélgetőket. A horizontra boruló csaknem fekete égbolt alatt úgy ültek a férfi kabátján, mint egy ismeretlen bolygó első emberpárja. A lány szorosan a férfi mellett, hátát egy fatörzsnek támasztva figyelte a vizet, társa a túlparti sötétséget próbálta feltörni, inkább csak sejtése volt az ottani világról, semmint bizonyossága. Az ismeretlen MÁSIK OLDAL ott volt előtte, lélegzetvételnyire mellette és benne magában. Hány dimenziós az emberi lélek?
Alig érezhető hűvös szél kezdett bóklászni a víz felett, összetörve benne a fekete égbolt csillagait. A lány megborzongott és egészen a férfihoz simult.
- Fázom. Majd hozzátette:
- És álmos is vagyok.
A férfi levette a pulóverét.
- Vegye fel. Menjünk vissza a faluba, keressünk valami szállást, vagy itt maradunk a folyóparton?
- Maradnék, ha nem bánja.
- Rendben, de akkor felállítom a sátrat. Kicsi ugyan, de Magának elég lesz.
- És Gábor?
- Majd jól felöltözöm.
Párás, hűvös hajnal talált rájuk. A lány arcát mosta a folyóban, a férfi a túlsó part felőli napkeltében gyönyörködött. Nézte átellenben a füzest és a parton a lányt, akinek alakját körülölelte a fény.
- Álljon egy pillanatra mozdulatlanul! Lefényképezem.
- Olyan sokáig nem bírom ki nyugodtan.
- Már készen is vagyok. Ez XXI. századi technika. Megmutassam a képet?
- Maga varázsló? Hogyan csinálta?
- Nem én, illetve nem csak én. Az a három emberöltőnyi idő is kellett hozzá, amelynek a hídján Erzsike, Maga hozzám érkezett.
- Milyen híd az, amelyen csak egy irányba mehet az ember?
- Hiányzik a régi élete?
- Nem, illetve nem tudom igazán. Mennyi maradt bennem a régi Erzsikéből? Milyen érzések? Próbálok emlékezni, de mintha valaki másnak olvasnám az életét.
- Mit érez a családja, a vőlegénye iránt?
- Apám egyszer elvitt a vásárba. Még egészen kicsiny gyermek voltam. Piros-babos kendőt kaptam tőle. Akkor boldog voltam.
- És a vőlegénye?
- Ő városi fiú. A kataszteri hivatalban dolgozik, azaz dolgozott. Jó volna tudni, újra megházasodott-e.
- Valóban. Egyelőre azonban, nem tudom, hogyan tudhatnánk meg.

A gáton haladtak, mintegy kilométernyire a párhuzamos országúttól. Az idő múlásával árnyékuk egyre rövidült az októberi napsütésben. Lassan mentek, a lány a férfi karján, mintha csak a vasárnapi korzón lennének.
- Gábor, mit szólna, ha kinyitnám az ernyőt? Igen erős a nap, félek, rosszat tesz a bőrömnek.
- Csak tessék, de akkor nem látom Magát.
A lány szembefordult a férfival. Egészen közel álltak egymáshoz, szinte lélegzetvételnyire. Kinyitotta az ernyőt és a fejük fölé emelte.
- Jó Magával.
Különleges akusztikája volt szavainak. Hangja körülölelte a férfit, aki úgy érezte, varázskörbe került. Felemelte kezét, s ahol a lány arcát sejtette, gyengéden simogató mozdulatot tett a levegőben.
- Itt van még, Erzsike?
- Zavarja, hogy nem lát, ugye?
- Mi tagadás, inkább Magát nézem, mint a levegőt.
- Köszönöm a bókot. Hol tanulta?
- Már így születtem. De visszatérve az egyirányú hídhoz, eszembe jutott valami.
- Kíváncsivá tett. Hallgatom.
- Mi lenne, ha az ernyőhöz fordulnánk segítségért?
- Mégis, hogyan képzeli?
- Először is, csukja össze egy kis időre, hogy nyugodtan megbeszélhessük mitévők legyünk.
Halk surrogó hangot követően a lány újra láthatóvá vált a férfi számára.
- Arra gondoltam... szóval ez a mi történetünk olyan, mint egy tündérmese.
- Kezdem érteni. A mesékben semmi sem lehetetlen, és teljesülnek az ember kívánságai. Hogyan fogjunk hozzá?
- Fogjuk meg mindketten az ernyőt, úgy nyissuk ki, hogy közben kívánunk valamit.
- Nagyon jó, de mit kívánjunk?
- Haza akart jutni a saját korába, nem?
- Akkor kívánhatok?
- Igen.
- Velem tart, Gábor?
- Teljes mértékben.
- Akkor én, Csillag Erzsike azt kívánom, hogy Gábor és én, mi ketten, legyünk otthon, a mi házunkban, 1898-ban.

- Jó reggelt, tekintetes úr! Talán betegnek tetszik lenni, hogy ily sokára se kelt fel?
Gondolatai lassan tisztultak. Mi történt vele? Az imént még a gáton sétáltak, de most... Miféle szoba ez? Talán kórház, csupa fehérek a falak... de nem, mégsem kórház, inkább valami skanzenbe kerülhetett: amerre lát, hímzett párnák mindenütt, egy óriási tükör, az ágy fölött szentkép, az asztalon petróleumlámpa. Mint egy falusi tisztaszoba. És mi rajta ez a maskara? Dédapja hordott a családban utoljára hosszú hálóinget.
- Ébren van, kedves?
Ez Erzsike hangja. Az a jól ismert, kicsit alt színezetű hang, amely körbeveszi az embert, ringatja, akár egy bölcső, védelmezi és szereti, mint a jó tündér a mesében.
- Hétalvó, hétalvó!
Kisvártatva újra:
- Hétalvó, hétalvó, az én uram hétalvó!
Na, ne! Tudtán kívül megházasodott volna?
- Hol vagyok, és mi történt velem?
- Hát már hol lenne az én édes uram? Miféle kérdés ez, hallja-e kend! Otthon van bizony, a saját házában. Már hol lenne?!
- És miért szólít uramnak? Megesküdtünk volna?
- Ne beszéljen így, az ilyesmi nem tréfadolog. Tegnap volt a lakodalmunk. Lássa, még az újságba is belékerültünk.
A férfi elvette az újságot. Az utolsó előtti oldalon, a lap tetejétől pár ujjnyira ez olvasható: Csillag Erzsike kisasszonyt tegnap vezette oltár elé Tisza-Iratoson Bende Gábor, a vármegyei kataszteri hivatal segédfogalmazója. Egy pillantás a dátumra, 1898. október 20.
- No, jöjjön már, vegyen magára valamit! Nem mutatkozhat így a cselédek előtt.
Az ágy fejénél a széken fekete csizmanadrág, mellény, patyolatfehér, ropogósra keményített ing... lehet, mégsem álmodik? De akkor most hol van otthon? Melyik kort álmodta és melyik a valóság?
A szobából kilépve a férfi téglapadozatú tornácon találta magát. A ház előtt Erzsikét látta, egyik kezében késsel, a másikban egy csokor virággal.
- Magának szedtem, kedves.
- Köszönöm. Nagyon szép virág, a lila színe is tetszik. Mi a neve?
- Homoki kikerics. Várjon, egy szálat a gomblyukába tűzök!
A férfi - gomblyukában a lila kikericcsel nézte Erzsikét, aki most magához ölelte és apró csókokat ültetett el az ő gyűrött, borostás arcán.
- Édes lelkem, Gábor! Jó Magával lennem!

A késő délutáni szél enyhülést hozott a szokatlan, kora őszi melegben. A férfi összerezzent.
- Mi történt vele? Hová lett az esernyő, a lány, a tisza-iratosi ház? Mégis csak álom volt az egész? Sokat gyalogolt a napon, pedig az ő korában már jobban kellene vigyáznia. Bolond história, egészen olyan volt, mintha valóban több napig tartott volna. Pedig legfeljebb pár percet bóbiskolhatott. Nem baj, legalább felfrissült egy kicsit. Az ám, elő a könyvet, ne maradjon másnapra a fejezetből!
A férfi elővette a könyvet tarisznyájából, kinyitotta és meglátta a könyvjelzőül beletett virágot, egy lila homoki kikericset.
 
 
0 komment , kategória:  Aknay Tibor: Találkozás   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4039
  • e Hét: 28700
  • e Hónap: 73772
  • e Év: 2015052
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.