Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-29 08:55:57, vasárnap
 
  Hendi Péter
Hotel Excelsior



1.

Akkoriban Erasmus Szabó az utolsó svédországi kivégzésről szándékozott színdarabot írni. Andernak hívták a szerencsétlent, és néhány hónappal azután akasztották, hogy Lev Tolsztoj meghalt. A két hírnek nem volt szoros köze
egymáshoz, éppen csak egymás mellé kerültek, mint két szerelvény egy vasútállomáson, amelynek képzeletbeli szemaforjait Erasmus maga kezelte, amikor is a göteborgi Egyetemi Könyvtárban az Aftonbladet nevű napilap 911-es és 910-es évfolyamának diafilmjeit böngészte. A kivégzés híre ott volt szépen a lexikonban megadott napot követő számban, ahonnan Erasmus visszafelé pörgette az időt, amíg - Tolsztoj halálhírén át - el nem jutott a tizenkét hónappal korábbi, brutális gyilkosságig. Fiatal nő volt az áldozat, aki a Regeringsgatan egyik szuterénjében dollárt, német márkát és egyebeket váltogatott svéd koronára meg vissza, amíg a vaxholomi illetőségű Ander pincér fejbe nem vágta egy baltával. Nem azért, hogy meghaljon, hanem csak mert úgy látszott, ez az ára annak, hogy Anderből végre olyan úr legyen, akik közül, hallgatag megvetéssel, épp eleget kiszolgált már ebben a rohadt életben.

Erasmus a tervezett színdarabot éppen csak elkezdte, de soha nem fejezte be. Talán azért, mert az új hazájában ért nyelvi megpróbáltatások kikezdték önbizalmát, vagy egyszerűen a kamaszkori lendülete hiányzott, mert kezdett már felnőttkorba cseperedni, és életében egyre több lett az olyan körülmény, mondanánk, ballaszt, amelyek elterelték az írástól. Nem lesz klasszikus abból, akinek nem a kényszer diktál. Milyen kényszer? A testé vagy a léleké? Bizony, Erasmus nem tette fel magának ezt a kérdést. Pedig, túl az elvetélt színdarabon, volt akkoriban egy regényterve is. Maholnap megszólalsz. Ez lett volna a címe, a hőse meg egy Göteborgban élő, magyar származású fiatalember, aki - kihasználván feleségének kéthetes külföldi utazását - az író által eltervezett röpke tizennégy fejezeten át arra törekedett volna, hogy számba vegye mindazokat a valóságos és elképzelt akadályokat, amelyek akkor léphetnek fel, ha egy sötét hajú idegen azon célt tűzi maga elé, hogy ágyba vigyen egy svéd nőt. Több szempontból is kétes értékű vállalkozás, mondhatná valaki, de ha az írót egyszer ez a téma érdekelte!

Én nem tudom azt megírni, amit valamilyen formában nem éltem át, magyarázta Erasmus Simon Ernőnek, aki fogtechnikusnak tanult, és alig volt tízéves, amikor a szülei a jugoszláviai Bánátból elvitték Göteborgba, aminek egyik következménye az lett, hogy sokkal jobban megismerte a svéd péntek éjszakákat, mint a magyar irodalmat, jóllehet ez a körülmény nem akadályozta meg abban, hogy figyelmesen hallgassa az alakuló regény tervét... Nem szabad, hogy a hősöm vállalkozása sikerrel járjon, magyarázta neki a szerző. Mindent meg kell próbálnia, de nem szabad, hogy sikerüljön neki, mert az elvenné a regény drámai erejét. Arra kell rájönnie, hogy sikerülhetett volna, ha nem úgy keresi, mint ahogy kereste. Nem tudom, hogy ez elég világos-e, kérdezte, mialatt újratöltötte a két whiskyspoharat. Persze, felelte Ernő, felhozzuk magunkkal a két puncit, aztán azt mondjuk, lányok, ne sértődjetek meg, de mi írók vagyunk, és minket nem az érdekel, ami ebben helyzetben talán másokat... Úgy tűnt, hogy volt kedve bedolgozni kicsit a magyar irodalomba, de hogy az adott helyzetben eléggé odafigyelt volna-e a regény drámai erejére vagy sem, az nem derült ki soha...

Az első fejezetet Erasmus azzal a konklúzióval zárta, hogy jobb, ha a hőse egyedül folytatja vikingföldi odisszeáját, és lévén előzékeny író, rögtön magára is vállalta a munka dandárját, ami oda vezetett, hogy a végén mégiscsak fuccsba ment a történet drámai ereje, mert Karin, akivel Erasmus az Opalen táncparkettjén találkozott, némi gondolkozás után igent mondott, éppen csak az volt a kikötése, hogy ne ő menjen Erasmus lakására, hanem Erasmus menjen őhozzá. Ez persze új világra nyithatott volna ablakot, természetesen csakis írói szempontból nézve a dolgot. Balzac bizonyára hosszan elbeszélte volna Karin lakását, benne az Ikea-bútorok egymásnak felelgető vonalait, és egytől egyig leírta volna a virágokat a Kosta-vázában, színüknek megannyi árnyalatával, meg a hűtőszekrényt a konyhában, benne a nyers uborkával, amely olyannyira fel tudja üdíteni a reggeli sajtos szendvicset, egyszóval mindent, mindent elmesélt volna Balzac, de hagyott volna még Krúdynak is. Például azt a mondatot, amikor Karin azt mondja Erasmusnak, hogy Istenem, te megölsz engem, vagy amikor nem akarja őt kiengedni az ágyából, és teszi ezt oly módon, hogy magára veszi a fiatalember ingét, mintha csak sohasem hallotta volna a magyar szólást, hogy akinek nem inge... Ha nem is oly nemes veretűen, mint nagynevű elődei, elmondhatta volna mindezt Erasmus Szabó is, de nem tette. Így van ez, kérem, mindig, amikor a művészt nem serkenti többé az ördög sarkantyúja...

2.

Ezenközben az informatikus Erasmus befejezte tanulmányait a göteborgi egyetemen, és Karl-Erik Karlssonnal dolgozott a vizsgamunkáján. Feliratkozott a Munkaközvetítő Hivatalban nyilvántartott álláskeresők listájára, és amikor az utolsó simításokat végezték a szakmai szempontból felettébb érdekes vizsgamunkán, megjött a váratlan telefon s vele a kellemetlen kérdés, mármint hogy érdekelné-e Erasmust egy négyhetes programozói munka. Megadták a vállalat nevét is, meg persze a telefonszámot, ám Erasmus azon a héten éppen Angliába készülődött. A hajójegyeket is megvette már magának és feleségének a Hull-London járatra. Négy hétre várta a ködös Albion, az angol nyelv meg a londoni pubok meg az Old Bailey, és még ki tudja, mi más. Ezt nem lehetett csak úgy veszni hagyni! Az élet olyan hoszszú, lesz még rá alkalmam, hogy beálljak a dologházba, gondolta hát magában, mint valami Rejtő Jenő-regényhős, és felajánlotta Karl-Erik Karlssonnak, hogy jelentkezzék helyette ő a küszöbönálló komputeres feladatokra. Karl-Erik megkapta a négyhetes munkát és nem sokkal később az állandó alkalmazást. Te jó isten, gondolta akkor Erasmus, és olyannyira visszahuppant a valóságba, hogy a dolgot el se merte mondani a feleségének.

Mindazonáltal szerencséje is volt Erasmusnak, hiszen amikor hazatért a britek földjéről, amely ugye korántsem váltotta valóra minden ígéretét, nos, akkor Karl-Erik beajánlotta őt az új munkaadónak, amely aztán oda vezetett, hogy néhány hónap múlva a vállalat főnöke, John Andersson (szívem, John) azzal küldte őt fel Stockholmba, hogy vesse alá magát egy pszichológiai tesztnek, amelynek során majd eldönthetik azok, akik értenek hozzá, hogy érdemes-e Erasmust az Adatfeldolgozó állandó állományába venni.

John Andersson irodája úgy emelkedett az Aveny fölé, mint maga a professzionális beteljesülés. Jobb ezt fiatalon elérni, mint sohasem, gondolta magában Erasmus, midőn ott ült, négy emelettel a csodálatos göteborgi ősz felett, és a leendő főnököt hallgatva Janne Samuelsson szavaira gondolt. Ugyan mit mondhatnak Stockholmban arról az Erasmusról, akit itt mi mindannyian megszerettünk, és akinek képességeit nem ismerheti nálunk jobban senki? Így érvelt Janne, és Erasmus arra gondolt, lám csak, lám csak, itt is divatos dolog a demagógia, hiszen ami őt magát illette, nem volt ő abban olyan hullabiztos, hogy jól jár vele az Adatfeldolgozó. Ismerte magát, sokkal jobban, mint John Andersson vagy akár Janne Samuelsson. De azért amikor ott ült a panoramikus irodában, vitorláiban a kissé gátlásos Janne szeretetével, no meg Karl-Erikével, nos, akkor Erasmus megengedte magának, hogy hangot adjon nemtetszésének. Nem örülök ennek a tesztnek, mondta a meglepett John Anderssonnak. Azonkívül, hogy Karl-Eriknek nem kellett rajta átmenni, az én helyzetem a svéd nyelv miatt is hátrányosabb lesz. John Andersson érző ember volt, de nem csak érző ember, és így azt felelte: Nem fogok tőled bocsánatot kérni azért, amiért Karl-Eriket nem küldtem el arra a tesztre. És azzal zárta a beszélgetést, hogy lycka till, ami magyarul körülbelül annyit jelent, hogy sok szerencsét...

Így aztán Erasmus egy vasárnap délután felszállt a stockholmi repülőgépre, amelyen rögtön meg is ismerkedett két vállalkozó szellemű magyar fiatalemberrel. Ők nem azért mentek Stockholmba, hogy holmi pszichológusok eldöntsék róluk... Volt már munkájuk, mellyel bizonyára több pénzt kerestek, mint amennyit Erasmus, ha útját egyáltalán siker koronázza, fizetésként remélhetett. Négyezer korona egy hónapban?, kérdezte Egyik a Másiktól. És abból még adót is kell fizetni? Igen, felelte Egyik, tetszene neked az a munka, Másik? Annak meg orra köré fintorodott tőle az arca. Aztán arról kezdtek beszélni, hogy valaki eladta a Vasaplatsot. Mintha azt mondanák Budapesten, hogy a Jani eladta az Oktogont. Valami tiltott játékbarlangról lehet szó, gondolta Erasmus, és megkérdezte: Véletlenül van rajtatok ugyanolyan ing? Véletlenül, felelte Egyik, aki a főnök lehetett, aztán hozzátette: De az is lehet, hogy buzik vagyunk. Alig tízpercnyire voltak már Stockholmtól. Az nem jó, amikor bemegyünk a felhők közé, mondta Másik, mert akkor megráz, mint... és itt elakadt. Mint Krisztus a vargát, segített neki előzékenyen Erasmus...

A Hotel Excelsior a Birger Jarls gatanon volt, nem messze a Norrmalmstorgettől. Persze amikor egy magyar jár arrafele, az ő fejében másfajta asszociációkat keltenek ezek a nevek. Ismerheted új hazád történelmét, nem változtat rajta, hogy a Birger Jarls gatan a te füledben sohasem fog úgy csengeni, mint az, hogy Hunyadi János utca. Ez persze nem biztos, hogy baj, gondolta magában Erasmus, amikor az este folyamán felment Sven Sjöberg újságíróhoz.

Csinálunk a rádiónak egy ötperces bigyót, mondta Sven, aki néha olyan fontos dolgokról informálta a Svéd Egyes reggeli hallgatóit, mint például hogy Kína megtámadta Vietnamot. Ebben az ötperces bigyóban pedig arról lett volna szó, hogy Erasmusnak ötszáz példányban megjelent egy magyar nyelvű novelláskötete. A két feleség ismeretsége vezette be ezt a kulturális kapcsolatot, mert - amilyen kicsi ez a világ! - Sven felesége is magyar volt. Mielőtt az interjúnak nekikezdtek, haraptak valamit. A házigazda is részt vett a hideg büfé felszolgálásában, amely tevékenység láthatóan nem volt a szakmája, de nem biztos, hogy ezt Erasmus észrevette volna, ha a magyar feleség nem mondja svédül azt, hogy: Nem mindig könynyű eset az én férjem. Ugyanaz a fárasztó történet szerte a világban, gondolta magában a vendég, aki nem kérte el a panaszkönyvet.

Elmúlt már tizenegy óra, amikor a taxi a vacsora után visszavitte Erasmus Szabót a városközpontba. Megkérdezte a sofőrt, tudna-e olyan helyet ajánlani, ahol megihatna egy pohár bort. A Viktoria bizonyára nem lesz rossz befektetés, volt a válasz...

3.

Hogyan írjuk le a Viktoriát azok számára, akik nem jártak még ott soha? Kezdjük talán Stockholmmal? Azzal, hogy az bizony nem olyan, mint Timbuktu? Nem vagyunk benne biztosak, hogy ez lenne a helyes megoldás. Elég csak arra utalni, hogy ezen a földön aligha van két olyan város, amelyik egymásra semmiben sem hasonlítana. A részletes leírás nyomán persze azt mondhatná az olvasó, aki már járt ott: én ismerem ezt a világot, s én is pontosan olyannak láttam, mint az író. Aki meg nem, az azt: én nem voltam még ott soha, de az író olyan jól leírta, hogy bátran mondhatom, én voltam abban a városban. Nincs nagyszerűbb, mint a hű leírás, mégis úgy érezzük, hogy Balzac akkor sem segítene, ha meg lennénk áldva rendkívüli képességével. Nem beszélve az egyéb körülményekről! Mert a dolog úgy áll, hogy ebben a genfi eszpresszóban, ahol a történetünket most éppen felidézzük, a szomszéd asztalnál ülő fiú és leány néha rámered a képernyőnkre, és közülük az egyik - inkább a lány, mint a fiú, mert ma már ők a bátrabbak - felénk fordul, s imigyen szól: Excusez-moi, Monsieur, megmondaná, hogy milyen nyelven ír? Meg azt is, hogy mit... Szóval ez a genfi café nem igazán alkalmas arra, hogy balzaci alapossággal nekiessünk a Viktoriának, amely különben is van vagy harmincévnyire már ettől a mai éjszakától, amelynek történetesen egyik fizető vendége vagyunk... Áll-e még e változó világban a jó öreg Viktoria? Bizonyára igen, és alighanem bordón, mint mindenkoron. Ander is megihatott ott egy pohár sört, vagy talán meg is vacsorázott, mielőtt a jól végzett munka után hazatért a pénzváltóból a feleségéhez Vaxholm szigetére, ahonnan aztán két nappal később, éjszaka vitték el a rendőrök.

Nem volt helye ebben a világban, gondolta magában Erasmus, miközben pohár vörösborával végigsétált a bordó Viktorián, és nem tudta még, hogy sokszor visszajön még ide, és a hely a későbbiekben azt jelenti majd számára, hogy nincs egyedül Stockholmban... Mert a dolog úgy áll, hogy néha meglepően kevés elég ahhoz, hogy valahol otthon érezzük magunkat. Hérodotosz görög katonája rámutatott a lábai közt hordott fegyverére, és azt mondta: Ahol ez van, ott az én családom. Irigylésre méltó filozófia, gondolta Erasmus, akit akkoriban nem a lét ilyetén direktsége, hanem inkább a ,,mit gondolok én, s mit gondolnak ők" kusza koordináta-rendszere kötött a világhoz. Jó lett volna, ha az origóban, vagyis ha az ember lába között dől el minden. Boldogok lehettek nagyon azok a görögök! Talán meg sem értették volna azt a kék inges viking utódot, akit Erasmus két évvel később látott a Viktoria bejáratánál. Miképp az a fiatalember, ugyanúgy Ander sem volt otthon ebben a világban, mert nem az a kérdés, hol születtél - gondolta magában Erasmus.

Nem, nem! Ez aztán nem fér bele! Hiszen itt az író olyasmire utal, ami nem akkor történt, amikor Erasmus először lépett a Viktoriába - hogy aztán se ő, se a Viktoria ne az legyen többé, ami korábban volt -, hanem egy két évvel későbbi eseményre! Hogyan lehet hát, hogy Erasmus egyszerre gondolt Hérodotoszra, Anderra meg a kék inges viking utódra, aki akkor még be sem állt a sorba - legalábbis nem Erasmus szeme láttára! -, hogy a stockholmi utcáról becsempéssze és oltsa szomját a ki tudja, milyen volt bordó színű paradicsomban? - kérdezhetné jogos felháborodásában az olvasó, és mi nem tudunk neki mást felelni, mint hogy ez itt, kérem, nem valami konvencionális elbeszélés, itt bizony az is megesik, hogy a főhős egy jövőbeli élményével reflektál arra, ami az úgynevezett jelen időben történik.

Az olvasó figyelmének és kollaborációs készségének ilyetén megszondázása után maradjunk abban, hogy a világoskék inges fiatalember történetünk jövő idejében fölöttébb nehezen viselte a megaláztatását, miszerint a többi sorbanállóval egyetemben várnia kellett, hogy a csapszékbe bebocsássák. Persze nem ő volt az egyetlen elégedetlen. Kurva kocsma, mondta egy másik ácsingózó az ajtónállónak, aki mindig nagyon kicsire nyitotta és nagyon nagyra csukta a tolakodók orra előtt az ajtót. Kurva kocsma, mondta hát az egyik nem bebocsátott, és elkacsázott a karján lógó nőjével, ami ugyan vitatható értékű reakció, de mindenképpen szerencsésebb, mint a világoskékingesé, amennyiben nem bocsátkozott vitába afelől, hogy ki van otthon és ki nem, hiszen mind veszít az, aki a mi konszolidált világunkban ezt a kérdést feszegeti. Se gőgöt, se alázatot nem ismert a kékinges, ilyen módon csúszván egyre lejjebb azon a lejtőn, amelynek alján a vak is láthatta rajta, hogy száznyolcvanöt centi ide, szőke haj oda, nincs otthon ebben a világban. A ajtónyitások rövid intervallumait arra használta, hogy különböző kérdésekkel környékezze a lágy arcú kapuőrt, úgymint: Nem ismersz meg? Hát én játszottam a főszerepet Jan Halldorf legújabb filmjében. Nem látszott az ötlet rossznak, de kiderült hamar, hogy saját gőgje bőre a vásáron annak, aki mondja - ami, ugye, nem a legjobb befektetés. Pedig egy darabig jól ment az előadás! Erasmusnak az is tetszett, ahogy a kékinges ráteszi a kezét egy mellette álló, százhatvan centiméter magas fickóra, és azt kiáltja a csukott ajtónak, hogy: őt már csak beengeded, hiszen ő egy régi kommunista! Ez majdnem olyan, gondolta Erasmus, mintha én mondtam volna tíz évvel ezelőtt a Károlyi utcában... Aztán amikor alkalom adódott, a kékinges gyorsan begyömöszölt egy százkoronást a lágy arcú kapuőr (nem hálóőr!) szélesre kihajtott inge nyílásába. Vajon megértette-e Ander az alatt a két nap alatt, amelyet mint gazdag ember még szabadlábon tölthetett, vajon megértette-e, hogy kár volt megölni azt a kisasszonyt a pénzváltóban, hiszen nem lett tőle jobban otthon ebben a világban? Akkor vetődhetett fel ez a gondolat Erasmusban, amikor újra kinyílott az ajtó, és az őr az összegyűrt százkoronást a kékinges arcába vágta, vagy talán csak akkor, amikor a kékinges feladta a várakozást, és elmenőben ráordított a bejárat előtt várakozókra, valami ilyenformán, hogy: Mi a fasznak várakoztok itt mindannyian? Alkoholisták vagyok tán??? Ezt kiabálta a világoskékinges, míg alakja és felháborodása el nem halt végleg a stockholmi éjszakában...

Nem volt otthon ebben a világban, gondolta magában Erasmus Anderról, és - megelőlegezvén azon érzéseit is, melyeket majd csak két év múlva tudatosít benne egy kék inges fiatalember - barátságos idegenként végigjárta a Viktoria bordó termeit. Ideje volt letenni valahová az üres borospoharat és hazamenni a Hotel Excelsiorba, hogy elalvás előtt feleségére gondolva készítse fel magát az elkerülhetetlennek látszó hétfő reggeli megméretésre.

Letehette volna poharát a rulettasztal zöld posztójára is. Persze nem provokációként, hanem csak úgy, mint egy vendég, akinek éppen elege lett abból, hogy a megjátszott tizenhetes mellett már harmadszor jön ki a tizenhatos, de Erasmus azon az első estén nem ment a rulettasztalhoz. Csak hónapokkal később, amikor már mélyebben merült az informatikába és a számok világába, csak akkor ült oda a zöld mezőben forgó kerék mellé, hogy elveszítsen néhány tízkoronást, és feledhetetlen élményeket nyerjen értük cserébe. Mert egy nyári éjszakán, jóval azután, hogy e történet befejeződött, az derült ki a Viktoriában, hogy magyar volt a krupié. Szép nagydarab legény, mint Maximilian Schell vagy valami hozzá hasonló, és amikor mindenki a posztóra helyezte nyelét a veszett fejszéjének, vagy mondjuk így: zsetonját, azt mondta nekik, persze magyarul, hogy: Ez az, gyerekek, húzom befele az egészet. És a kerék pörgései közepette azt is elmesélte Erasmusnak, hogy hogyan hagyta el Magyarországot. A Malévnál dolgozott a festmöm mint légikisasszony, és elmondta, mit kell tennem, hogy a szófiai gép helyett, tévedésből, a zürichire menjek fel. Mindent pontosan elmondott a festmöm, mesélte Maximilian, miközben pörgött a kerék. Festmö azt jelenti svédül, hogy menyasszony, és hogy ne kelljen ebbe a jövevényszóba állandóan belebotlania, a harmadik alkalommal ki is iktatta azzal, hogy: magyarul kurvám. Aztán odahajolt az egyik magyar vendéghez, és azt susogta a fülébe, hogy inga flera markeringar, vagyis hogy fejezze már be a zsetonoknak zöld posztóra való pakolását, mert már forog a kerék. Letehette volna Erasmus a borospoharát ebben a világban is. Esetleg épp a tizenhetes számra, de ahogy mondottuk volt, azon az első estén a Viktoriában nem ebbe az irányba vitte őt a hajó...

Két csinibabával elegyedett beszélgetésbe, amely beszélgetés biztatóan indult, de talán csak azért, hogy aztán annál váratlanabbul fusson vakvágányra. Már eddig is túl sokáig maradtam, sziszegte magában Erasmus, miközben dühösen felszedte horgonyait, és a külső szemlélő, ha volt ilyen azon az estén a Viktoriában, vagy mondjuk rögtön, hogy a képzeletbeli külső szemlélő aligha láthatta volna meg rajta, hogy elsősorban önmagára dühös, azért viszi olyan dérrel-dúrral a félig üres, félig teli poharát. (De hiszen az előbb már üres volt!, mondaná valaki. Na igen, az első, feleljük erre mi.) Tetemes megrökönyödése azt füstölögte magában, befelé persze, mindig csak befelé, hogy Te jó isten, én úgy beszélek itt ezekkel a krumpli lányokkal, mint egy kivert kutya. Legalább lennék a szépség koldusa! De nem arról van itt nagyba' szó!!! Meg nem bocsátaná ezt nekem József Attila, Ady mennyköves haragja pedig már az asztalra is csapott volna.

Ilyen ajánlásokkal lépett Erasmus Szabó a következő terembe, és látta meg Eva Tirent, akinek nagy jellemet sejtető arca és szemei bizony nem a szépség koldusát keresték, hanem egy lényt, aki - talán éppen Erasmus - társául szegődne a világgal folytatott egyedül-csatáihoz. Ez a megállapítás kezdettől fogva igaz történetünkre, és ha a mindenkori férfi-nő találkozást most úgy definiáljuk, mint matematikai egyenletet, netalántán egyenletrendszert, akkor Erasmus és Eva Tiren találkozásában kétségkívül a világ elleni harc volt az egyik legnyugtalanítóbb ismeretlen változó.

Amikor a nő meglátta az előtte elhaladó fiatalembert, éppen heves vitát folytatott a mellette ülő két fickó egyikével, amely vita minden hevessége ellenére sem akadályozta meg abban, hogy gyors kézmozdulattal az előtte lévő üres székre ne mutasson. Ülj közénk!, mondta a gyors kézmozdulat, Erasmus pedig azt kérdezte magában: Vajon mit látott meg rajtam? Adyt vagy József Attilát? És már le is ült, mint Szerjózsa a gömbmoziban, szemben az előtte örvénylő vitával, amelynek szemlélésében, mint hajótörött a feléje sodort uszadékfában, rögtön meg is kapaszkodott, jóval később értvén csak meg azt, hogy valójában nem hajótörött volt ő, hanem uszadékfa, amelyet Eva Tiren, látván, hogy a mellette ülőkkel sok jóra nem juthat, egyetlen pillanat töredéke alatt kiszemelt magának. Először az a fickó állt fel, aki csak hallgatója volt a vitának, és már el is indult abba az irányba, ahol Erasmus a két csinibabát hagyta. Ezt követően a nő megkérdezte: Te mit csinálsz itt? Edzem a lelkem a holnap reggeli pszichológiára. Mit?, hangzott a kérdés, miközben a másik asztaltárs is felemelkedett. És ilyen módon nem volt más, csak Eva Tiren széles mosolya meg Erasmus, aki nézte ezt a mosolyt, és egyre jobban szerette. Nem úgy szerepel ez a tényező az egyenletben, mint valami ismeretlen változó, hanem úgy, mint konstans érték, amelyre a férfit és nőt összehozni akaró erő mindig számíthat. Mi sem kevésbé meglepő, mint az, hogy Erasmus egyszerre megkérdezi: Eljönnél velem a hotelszobámba? És Eva Tiren azt feleli, hogy Abban az esetben te gyere el énhozzám! És Erasmusnak a szája is tátva marad az ámulattól. Hát ilyen egyszerű a Viktorrá válás a Viktoriában? Holmi csinibabákra fecsérelte volna irodalmi műveltségét, holott nem kellett több, csak világossá tenni, hogy abban az esetben...

Közvetlenül a bejárati ajtó előtt ötven év körüli férfi szemléli az egyik fa törzsét. Kezével felnyúl oda, ahol a törzs szétválik, ujjait belehelyezi a fa kérgének tízcentis repedésébe. Szerencsém, hogy a hölgy a fején áll, mondja, mert ha a lábain lenne, akkor bizony nem érném el neki. Így viszont mélyen a földben a feje, és meg is fullad, amíg cirógatod, mondja az egyik néző. Te akkor is elérnéd, ha a lábain állna, így Eva Tiren, megmutatnád a közönségnek egy vasárnap délelőtt. Nem rossz ötlet, szól az ötvenéves, és Eva Tiren továbblendít képzeletén: Művészi alkotás a város megrendelésére. Kérj érte legalább negyvenezret! Ismerik egymást, gondolja magában Erasmus, és feltevése bizonyossá válik, mert a nő halkan mond valamit a férfinak, az pedig odaad neki ötven koronát.

4.

Gyalog indulnak el, aztán a nő megállít egy autót, amely elviszi őket egy darabon. Odaadja az ötvenkoronást a sofőrnek, az meg visszaad belőle negyvenet. Nem kellett volna, mondja neki Erasmus, hiszen elhozott volna ingyen is, azt meg csak gondolja, hogy minek ad ki ilyen könnyen tíz koronát abból az ötvenből, amit az előbb kért kölcsön. De Eva Tiren mosolya messze túlmutat az ilyenfajta számítgatáson. A pénz annyi, mint egy jelvény. Nincs miért ragaszkodni hozzá, hacsak nem vagy szenvedélyes gyűjtő. Így értelmezi Erasmus a nő szavait, amikor befordul utána az egyik bérház kapuján.

Lehetséges, hogy fapapucsot hordott azon az estén? Erasmust már nincs módunkban megkérdezni, emlékirataiban pedig csak annyi áll, hogy amikor felfelé mentek a másodikra, a nő úgy dübörgött előtte, mint azon a bizonyos november negyedikén dübörögtek a szovjet tankok a Fehérvári úton. Jó, nem volt még hajnali négy óra, és lövöldözni se lövöldözött senki, éppen csak az volt Erasmus érzése, hogy szándékosan verődnek a lábak a lépcsőkhöz, aminek oka vagy a féktelen jókedv, vagy pedig az a törekvés volt, hogy a szomszédok előtt még véletlenül se maradjon titokban, hogy Eva Tiren ezen a kései órán tér meg otthonába, és kelti fel két serdülő fiát előbb éles csengőszóval, majd a levélrésen át az előszobába kiáltott ,,Kinyitni! Kinyitni! Anya! Anya!" szavakkal. Mindez persze korántsem lehet kellemes annak, aki alszik, és Erasmus, aki nem volt más e percben, mint egy nő mosolyának mintegy foglya, nem kis részvéttel, hogy ne mondjuk, szégyenkezéssel tekintett az ajtót nyitó fiúra, akinek mindössze egy szavát értette meg, amely úgy hangzott, hogy mindig. Tizenkét éves lehetett az ajtónyitó, és a másik, aki utánajött, talán nyolc. Ki ez?, kérdezte a kisebbik. Anyu egyik barátja, volt a felelet.

A gyerekek lefeküdtek, és a konyhában kezdetét vette a hajnalig tartó koncert. Valami keleti muzsika szólt a lemezjátszóból, török, grúz vagy azerbajdzsán. Eva Tiren fülére tette az egyik hangszórót, és ringatta, ringatta kedvének ki tudja merre hullámzó tengerét. A svédek unalmasak, mondta később, de nem úgy, mint valami bevándorló, akinek az fáj, hogy nem nevetnek a Móricka viccein, hanem úgy, mint egy ízig-vérig svéd, aki legszívesebben belebújna a lemezjátszó hangszórójába, hogy aztán örökre eltűnjön a mindenre vigaszt adó perzsavásár forgatagában.

Az elragadtatás és türelem keverékével nézte Erasmus Eva Tirent azon a stockholmi éjszakán, valamikor az elmúlt évszázad harmadik harmadának a kezdetén, mit sem sejtvén abból, hogy mily messzire kerül egy napon krónikásától a jelen idő. Nem érted azt, amit mondok, pedig mind igaz, ismételte a nő, és felettébb fogadkozott, hogy bemegy egy napon a temetőbe, és bever néhány szöget abba a bádogdobozba, amely a férjének hamvait őrzi. Ezt mondta-e Eva Tiren, vagy csak Erasmus értette így? A nap fekete szalamandrája, ezt kiabálta az éjszaka folyamán többször is, és Erasmus, aki annyiszor szeretett volna más lenni az életében, mint ami, Erasmus most svéd költő szeretett volna lenni, hogy leírhassa az egyik versében a mágikus alliterációt: solens svarta salamandra. Olyasmi lehet, mint a fekete bárány, gondolta magában, és fáradt fejét a nő pulóverének lankás tájaira helyezte. De annak még nem jött el az ideje. Eva Tiren apja volt a fekete szalamandra, és hajnalodott már a konyhában, amikor a nő kimondta, hogy nem találván csak ellenségeket ebben a világban, végül is őhozzá menekült az a szalamandra, az ő ágyába. Akkor most ki volt a bádogdobozban, kérdezte magában Erasmus, és újra átölelte a nőt, aki megsimogatta, majd ellökte magától, ezekkel a szavakkal: mit akarsz te tőlem? És bizony, Erasmus kezdte már nem tudni. Nincs mit megírni ezen az éjszakán, hiszen akkor erőszakot tennénk rajta a logika szabályaival, nincs mit megírni ezen a történeten, hiszen megíratott már előre, hogy Erasmus egy adott pillanatban azt mondja: Azt hiszem, hogy most megyünk mindketten lefeküdni, mire a nő, igencsak komolyan, azt feleli neki, hogy ő is azt hiszi.

Hányszor történt meg azon a vasárnap éjszakán Stockholmban a csoda, hogy egy férfi először öleli a nőt, aki őt a világ elleni közös harc nemes feladatára kiválasztotta? Erasmusszal ugyancsak botladozott a ló, és tán nem tévedünk túl sokat, ha azt mondjuk, hogy azon a stockholmi éjszakán ő lehetett a leglassúbb lovas. Mindez persze nem zavarta volna, ha a behatolás pillanatában nem szólal meg rögtön a rádió, és nem közli vele, hogy tíz perc múlva nyolc. Erasmus hallott már róla, hogy a férfiakra nehezedő egzisztenciális nyomás, a család, a gyerek meg a kifizetendő ház részletei egy napon oda vezethetnek, amit úgy szokás nevezni, hogy impotencia. És most, alig harminchárom évesen, azt mondta magában: ebben lehet valami! Mert attól a pillanattól, hogy a rádió azt mondta, hogy tíz perc múlva nyolc, Eva Tiren hiába várta a folytatást.

Nem kor kérdése ez, mondta a nő, és azt ajánlotta, aludjanak kicsit, aztán majd megy minden magától. De Erasmus nem akart aludni, csak egy kicsit fekve maradni még, mivelhogy a háta majd beszakadt. Egy óra múlva várják a pszichológusok, hogy eldöntsék... Hagyd már a francba azt az álomi munkát, mondá neki a nő, miközben parlagon, meztelen ott fekszik mellette. Miért ne, fordult meg Erasmus fejében is a gondolat. Ha ott vannak még a konyhában, akkor biztosan megkérdezi, nincs-e valami kéznél a Carmen című operából. Például az a rész, amikor Don José futni hagyja a cigarettagyár antiszociális, de felettébb vonzó, cigány származású női alkalmazottját, mely mulasztása aztán egyértelművé teszi, hogy a kötelesség elveszítette a másik világ ígéretei ellen folytatott nemes harcát. Jaj a szakmai előremenetelnek! Sírhat a bájos kis menyasszony! Ha Erasmus fülében ott zeng a,,Bűvös erő volt e virágban" kezdetű ária, akkor talán átöleli Eva Tiren meztelen derekát, s elalszik vele annak más jövőre hívó ölelésében, ami ellen sajgó háta aligha emelt volna kifogást. Sőt! De éppen a hátfájás volt az, amitől Erasmus megtorpant. Olyan dolog ez, mint mikor az ember megérzi, hogy nem szabad a kibicre hallgatnia. Mit kapok Göteborgban a feleségemtől?, fogalmazná meg az ellenérvet az, kinek a hitvesi kötelesség puszta teher, ám Erasmus esetében a szabadon vállalt kötelesség esete forgott fenn, olyan, amelyhez gyengéd érzések kötődtek. Ez a hátfájás nem foghat ki rajtunk, mondta magában Erasmus, és gyöngéd szeretettel gondolt élete párjára, miközben hozzálátott, hogy felöltözzön.

És ha én megölöm a két gyerekemet, az ugye felér a te álomi munkáddal?, kérdezte hirtelen Eva Tiren. A polgári perrendtartás egyezségnek nevezi azt az aktust, amelynek révén a felek kölcsönösen engednek követeléseikből. Ha a bíróság az egyezséget jóváhagyja, úgy ahhoz a bírói ítélet joghatásai fűződnek. A jóváhagyás feltétele, hogy a felek engedményei hozzávetőlegesen azonos értékűek legyenek. Nem lehet például jóváhagyni a házassági vagyonközösséget megszüntetni szándékozó feleknek azon egybehangzó akaratát, miszerint a férj lemondana a rózsadombi villa őt megillető tulajdoni hányadáról, és fejében megtartaná a kedvenc gombfocicsapatát. Két halott kisfiú Stockholmban egy álomi munkáért és egy elhagyott feleségért Göteborgban - nos, Erasmusnak el kellett ismernie, hogy az ajánlat nem semmi. Rávilágított egyúttal azon célok értékének relativitására is, amelyek elérése végett Stockholmba utazott. Többről persze nem volt szó, hiszen a kétrendbeli emberölésben való bűnrészesség fel sem merült a fejében mint lehetőség.

Az utcán beszállt egy taxiba, és meglepődött, hogy milyen közel voltak az Excelsior hotelhoz.

5.

Az az enyhén molett és egy kicsit talán túl kedves nő, aki közölte vele a tesztek eredményeit, látható szimpátiával kezelte. Érzi rajtam az elmúlt éjszakát, gondolta magában Erasmus, miközben nekitámasztotta hátát a szék támlájának. Volt annyira hím, hogy hódítása után most úgy gondolja, hogy egyszerre mindenki ővele szeretne...

A Sheraton hoteltól indult a busz a repülőtérre. Az egyik virágüzletből küldött még egy rózsát Eva Tirennek, aztán a hotel bárpultja mellett várta a buszt. Hatalmas, füstszínű üvegtáblák rekesztették ajtón kívülre az utcáról bekívánkozó fénynek legalább a felét, és a légkondicionált egyedüllétben hideg volt minden, amihez az ember csak hozzáért. Hideg a tányér a sajtos szendvics alatt, hideg a szalvétába burkolt kés és villa, de leginkább talán a mellette várakozó Tuborg címkés sörösüveg. Néha a dolgok nem egészen engedelmeskednek az ünnepnek, elrontani azért mégsem tudják. Erasmus Szabó megkapta az álomi munkát, s vele a lehetőséget is, hogy olykor-olykor visszatérjen Stockholmba.

Az első alkalommal a felesége is vele ment. Az Excelsiorban szálltak meg, jobbnál jobb helyeken ebédeltek, színházi előadásokat is tervbe vettek, de az esték és éjszakák néha közbeszóltak, mert a számítógép csaknem annyi időt követel, mint egy el nem apadó, reménytelen szerelem. Néha éjjel kettőkor is vissza kellett menni a mágneses szalagokat rángató gépek közé. Jött a telefon a hotelszobába, Erasmus felkelt, felöltözött, és már indult is a Drottninggatan, azaz Királynő utcán lévő gépterembe. Átballagott a téren, amelyen délelőttönként zöldségeket meg gyümölcsöket lehetett vásárolni, és ahol egy csütörtök reggel vett magának egy körtét, miközben a Keresztapa című film Marlon Brando által játszott hősére gondolt. Nincs jobb kulcs az otthonlét illúziójához, mint egy megkedvelt szokás! Akkoriban lyukkártyákon olvasták be a gépbe a programokat, amely médium olyan távol van a mai informatikustól, mint Erasmus ifjúságától lehetett a petróleumlámpa.

Az utazást megelőző este vastag kártyacsomagot tett bőröndjébe. A szívem is megszakad, mondta neki a felesége, ha arra gondolok, hogy mennyi benne a hiba. Annál azért egy kicsivel mindig több volt, hiszen Erasmus úgy írta számítógépes programjait, mint a novelláit. Szorongó izgalommal és lázas elragadtatással, ami egy novellának néha használ, egy komputerprogramnak viszont csaknem mindig árt.

A következő alkalommal nem ment vele a felesége, ami egyrészt azt jelentette, hogy agyából további szűzföldeket hódíthatott el a komputerlogika, másrészt azt is, hogy újra alkalma nyílott megkeresni Eva Tirent. Munka és szerelem vezeti szívemet új hazámba, mondta egyszer valakinek fennkölt-viccesen a göteborgi Lilla Londonban...

Egy őszi vasárnap történt tehát, hogy Erasmus Szabó újra megérkezett a Hotel Excelsiorba. Akkoriban nem ismerte még a lengyel Marek Smagont, akinek szokása volt - mint Marlon Brandónak a körteevés -, hogy bánatos mosollyal igya sörét a Sture plan valamelyik pubjának pultjánál. Csinálok egy kisfilmet a novelládból, mondta Erasmusnak, és eladjuk a televíziónak. Mi volt a címe annak a munkádnak, amivel egyszer díjat nyertél a kisfilmesek fesztiválján?, kérdezte tőle Erasmus. Mesél az erdő, felelte Marek, és bánatos mosollyal újra ivott söréből. Mintha mindig lett volna az arcán egy kis bánat. Talán azért, mert egyszer visszapofázott valakinek, ami rögtön az elején félbetörte filmrendezői pályafutását, s lévén, hogy nem volt olyan álomi munka birtokában, mint Erasmus, poharat mosni pedig mégsem mehetett el, Marek Smagon a söréhez és az elvált feleségével élő fiának tartásához szükséges pénzt úgy teremtette elő, hogy... hát bizony nem törvényes úton. Ne boncolgassuk most, hogy hogyan, hiszen csak a mosolyával van jelen ebben a történetben, s azzal is csak azért, mert szép álmai valamikor a múlt század harmadik harmadában egy rövidke időre összetalálkoztak Erasmuséval, hogy aztán eltűnjenek nyomtalan...

És azon az őszi vasárnap délután, amikor sütött a nap Stockholmban, és a Kungsträdsgarden - magyarul Királyi kert - fáin levelek már alig voltak, Erasmus nem ismerte még Elisabethet se, akivel néhány évvel később összejött az Svéd Írószövetség egyik közgyűlésén, és akivel megivott egy pohár bort a Viktoriában, hogy aztán felmenjen vele az Adatfeldolgozó Iroda Brunkebeks téri épületének hetedik emeletén lévő szerény kis vendégszobába, amelyről a vállalat egyik fehér inges pénzügyi vezetője azt mondta, hogy ez a kis szoba itt, ez nem hotel, s Erasmus azt felelte neki, hogy hiszen nem is úgy néz ki, tehát hogy egy szombat éjjel felmenjen abba a nem hotel, de nem is úgy néz ki szobácskába Elisabethtel, hogy aztán a rákövetkező vasárnap délelőtt megigyanak egy kollegiális kávét a mellettük lévő, újonnan megnyílt Galériában, nem, nem, azon a délutánon még Elisabeth sem volt több, mint a jövő zenéje...

Úgy is mondhattuk volna mindezt, hogy amikor Erasmus végigballagott a Sveavägenen, a papírforma szerint meglehetősen egyedül kellett hogy érezze magát Stockholmban, és nem azért, mert kevés volt az ismerőse - hogy a jó barátokról ne is beszéljünk -, hanem mert a kötődése volt kevés. De ez a gondolata rögtön arra is rávezette, hogy néha a kevés is milyen sok, mert az a tény, hogy most megkeresi Eva Tirent, valami jóleső biztonságérzettel töltötte el, és egyszerre úgy érezte, jobban itthon van ebben a városban, mint sokan mások. És mindez Eva Tiren miatt. Vajon mi van most vele? Telefonon nem lehetett elérni. Két síkon élem ezt az életet - írta egyszer az emlékirataiban -, ami az első síkon történik, az csak apropó, hogy átéljem azt, ami végbemegy a másikon. De hiszen akkor nem vagy jelen a történésben, mondta neki az alkalmi ivópartner, ugyancsak filozófus. Nem vagyok teljesen jelen, javította ki Erasmus, majd hozzátette: De ezért a veszteségért alapos kárpótlást kapok!

Mi lett volna a kárpótlás, ha Erasmus történetesen rosszkor toppan be Eva Tirenhez? Ha, mondjuk, az félmeztelenül nyit neki ajtót, és azt mondja bús mosolylyal, hogy menj el? Esetleg nem is mosolyog. Mi sem történhet meg könnyebben a történések világában, ahol a dolgok csúnya pszichologikája szinte kiált az ilyen sokkoló meglepetések után. Nem állt volna be valami rövidzárlat azon a második síkon? Nem érezte volna azt, hogy bizony fene mód egyedül van ebben a nagy büdös Stockholmban? Mi történt volna vele, ha azután még a Viktoriába is elmegy? Eva Tirent ott másodszor biztos nem találja. Azzal a második síkkal pedig vigyázni kell ám nagyon! Ne maradj itt egyedül - mondta neki egyszer Marek egy ki-tudja-már-mi-volt-a-neve diszkóban -, én most elmegyek ezzel a nővel, de te ne maradj itt egyedül, menj oda a többiekhez. Ahogyan te az életedet éled - mondta neki évekkel később Budapesten a legjobb barátja felesége, aki pszichológiát tanított az egyetemen -, hát kész csoda, hogy még nem zúztad össze magad.

Nem, nem, Erasmus ez alkalommal nem vitte bőrét a vásárra. Olyannyira nem, hogy ő maga is erre gondolt, amikor befordult a Regeringsgatanra, ahol az egyik ház pincéjében egy napon, csaknem hetven éve már, Ander - kezében a kisbaltával - irányította a Történést, anélkül, hogy otthon is lett volna benne... Inkább csak úgy fordult be Erasmus a Regeringsgatanra, mint akinek az a célja, hogy ne hagyjon félbe egy megkezdett munkát, többé-kevésbé biztos lévén abban, hogy nem ütheti meg magát, vagy ha mégis, akkor nem halálosan. A történések és az elképzelések különböző síkjai jól megfértek egymás mellett. Erasmus minden rizikó nélkül képzelhette el magának azt a fiatalembert, aki egyedül van Stockholmban, ám egyedüllétét áthidalja a tény, hogy egy lakás konyhája felé bandukol, ahol egyszer eltöltött már egy izzó éjszakát, és ahol az asztal is és a székek is megismerik már, és ahol ez a sárga délután, ezt most még nem tudja senki, minden bizonnyal őreá vár.

Nincs okunk azt állítani, hogy feltevései merőben hibásak voltak, az időben viszont melléfoghatott kicsit, ha magában Stockholmban nem is... Mert ezen az őszi délutánon éppúgy nem látták őt viszont a konyha bútorai, mint ahogy ő maga sem látta viszont Eva Tirent. Hiába hangolta elképzeléseit, azok a történésben nem nyertek igazolást, sőt... Mert ezen az - elképzelések síkján korántsem magányos - őszi délutánon nemcsak az történt, hogy a csöngetésre senki sem nyitott ajtót, hanem valami más is. Mert mielőtt a második emeletre feljutott, Erasmus az azt megelőző lépcsőfordulóban egy nagy rakás szart fedezett fel a sarokban. Az éjszaka jöhetett be valaki a házba, akinek nem volt hova mennie, gondolta magában, amikor lefelé menet a rakás mellett még egyszer elhaladt...

6.

Vasalopp a neve annak a nemzetközi hírű sífutóversenynek, amellyel a svédek évről évre megemlékeznek történelmük egyik fényes fordulópontjáról. Nem messze attól az elegáns konferencia-központtól, ahol Erasmus a malmöi és stockholmi kollégáival most eltölt néhány napot, ama nemes céltól vezéreltetve, hogy az ADABÉR (értsd: Adatfeldolgozó Iroda Bérelszámolási Rendszere) notórius hibáit, valamint a további fejlesztés lehetőségeit tanulmányozza, Gustav Eriksson Vasa valamikor a tizenhatodik században sebes sítalpakon járta a dalarnai falvakat, hogy a dánok elleni felkelésre mozgósítsa a parasztokat. Nem volt sok sikere, mert kinek fontos, hogy ki a király, ha már csak a föld alól gondolhat rá. Tele van ilyen érvelésekkel a múló történelem, de Vasalopp csak akkor lesz a dologból, ha történik valami más is. Erasmus erre a másra gondol most, nem sokkal este tizenegy után, miközben a számítógépes programoktól megkínzott, sápadt arcú kollégáival kereng a gyéren világított, robusztus konferenciaépület egyik unatkozó társaságát a másikkal összekötő hosszú folyosókon. A csalódott királyi sarj már a norvégok földje felé tartott, amikor is jobb belátásra tértek a segítséget megtagadók. Nosza, néhány közülük rögtön sítalpra is kapott - mi lóra, ők sítalpra, így van ez, kérem -, hogy ha még nem késő, biztosítsák hűségükről Gustav Eriksson Vasát.

Miközben a gyéren megvilágított kollégákkal a sápadt folyosókon kereng az egyik unatkozó csoporttól a másikig vezető sivatagi úton, Erasmus elképzeli magában, hogy egy napon ott van ő is a sítalpakon, és amilyen szerencséje van, mert neki mindig milyen szerencséje van... Hát nem maguk a királyi sílécek siklanak el mellette? Jó, jó, ez már nem ugyanaz a család, hiszen kihaltak a Vasák, akárcsak az Árpád-ház, ám amikor a magyar alattvaló mellett elhalad a svéd király, Erasmusban az elragadtatás nem ismer határt. Az a hír járja róla, hogy egész jó időket szokott futni, pedig király, gondolja Erasmus, miközben visszanyeri az egyensúlyát. Ha most elesne a király, akkor engem kérne meg franciául, mint segédjét a merénylet áldozatául esett III. Gustav a stockholmi álarcosbálon, hogy megsebesült, és feltűnés nélkül vezessem el. Ez az utolsó gondolat, amelyet Erasmus Szabó a királyi hátra még ráragaszthat, mielőtt az végleg el nem tűnne előle a ködben. Legalább azt mondtam volna neki, hogy Godag! Jó napot, bánja magában Erasmus, mit sem sejtvén abból, hogy hiába minden bánat. Mert nem tudja még, hogy alig egy év múltán, egy csütörtök reggelen áthalad a Sergelstorget fekete-fehér háromszögekkel borított mezején, és mint valami mértani elrendelés, úgy közelít majd felé egy aktatáskás fiatalember, aki nem más, mint az újonnan kinevezett miniszterelnök. Ha egyikük le nem lassít, tán még össze is ütköznek valahol a tér közepén, és Erasmus megint nem mondja azt, hogy Godag, mert eredendő rendje a dolgoknak, hogy a lelkében lakó minden odaadása ellenére sem köszön ő se királynak, se miniszternek. Hiába történik meg ugyanaz a dolog kétszer, ha én mindig másképpen lepődök meg, gondolja Erasmus Szabó azon a csütörtök reggelen a Sergel téren, ahová persze soha nem jut el ez a történet...

Te mért vagy így lelombozva, kérdi mellette Thomas Eriksson, akihez az első panaszok - mikor ezért, mikor azért - befutnak. Legutóbb az egyik ügyfél az ADABÉR bedöglése miatt napokig nem tudta kifizetni a járandóságot a dolgozóinak, s azok már azon voltak, hogy még egy nap, és sztrájkolni fognak. Te mért vagy így lelombozva, kérdi most Thomas Eriksson, aki mindig tud egy eredeti dalocskát, amely a soron következő rövidital legurítását bevezetheti. E dalocskák közül Erasmusnak az tetszik a legjobban, amelyikben egy tengeralattjáró azt mondja, hogy grrrrr, és itt Thomas Eriksson gargarizál egyet a szájába öntött kortynyi snapsszal. Arra gondoltam, feleli neki Erasmus, hogy ez az egész, ahogy mi itt megyünk körbe-körbe ezeken a végtelen folyosókon, ez olyan, mint valami fordított előjelű Vasalopp. Micsoda???, lepődik meg Thomas Eriksson. Mi az, hogy fordított előjelű??? Hát az, hogy nem a királyt, hanem a királynőt keressük. Így tesznek a mögöttünk jövők, így a szembejövők. És a társaságok, amelyek mellett többször is elhaladunk, ezek a társaságok azért olyan reménytelenül üresek, mert sehol egy nő az asztaluknál. Sohase gondoltam, hogy ez egy napon ily világossá válik előttem. Kár ezt a sok pompát, ezeket a jó szobákat meg vacsorákat kizárólagosan a férfiakra pazarolni, gondolj a sok magányos mamára meg azokra az édes titkárnőkre, akiknek ez sohasem adatik meg. Mától fogva feminista leszek...

De ez az ötlet nem lett egy a tettel. Erasmus, látván, hogy a képzelet síkján immár végképp nincs több lehetőség, elment aludni. Másnap friss erőre ébredt, és a reggeli után folytatta reménytelen harcát az ADABÉR-rel, aztán egy kicsit előbb fejezte be az ebédet, hogy az ilyen módon nyert tíz perc alatt felhívhassa még a szobájából Eva Tirent...

7.

Úgy rendezi, hogy kis kerülővel Stockholmban kelljen átszállnia a göteborgi vonatra. Nem rendel szobát az Excelsiorban. A vállalat nem fizetné, hiszen a szolgálati útja péntek délutánnal véget ért, azonkívül ha éjszakára Stockholmban marad, nem lesz akkor hotelra szüksége. Elég az egy csónak, mondta Toldi Miklós, mikor visszarúgta a sajátját a Duna pesti oldalára. Vagy a budaira? A vasútállomáson elhelyezi az Adatfeldolgozó bordó színű utazóbőröndöcskéjét, amelyben néhány programlista mellett ingek, pizsama meg satöbbi lapulnak, és már a Drottningsgatanon lépdel, amikor eszébe jut, hogy a neszesszert talán magával hozhatta volna, de az ötletet, most már persze csak az elképzelések mezején, rögtön el is veti. Felettébb ellenszenvesnek találná, ha itt lenne vele a neszesszer. Elvégre mégsem fizetővendég-szolgálati lakásba megy. Arról persze nincsen szó, hogy Eva Tiren fogkeféjére bazírozna, bár egyszer, évekkel később, az is megesik ám, hogy az újdonsült barátnő azt mondja neki: ha akarod, használhatod a fogkefémet, amely ajánlaton annyira meglepődik, hogy nem is tud mást tenni, mint elfogadni, de ne játsszunk már megint azok türelmével, akik nem szeretik ezt az időkeverést. Majd nem mosok fogat, gondolja hát magában Erasmus, amikor a Strindberg-múzeum mellett elhalad.

Ahogy meglátja a Regeringsgatan feliratot, megint eszébe jut Ander. Senki nem fizet nekem azért, hogy hazudjak, mondta a vallatóinak. Valamikor ebben az időben, nem sokkal hat óra előtt mehetett be a pénzváltóba. Nem egészen egy évvel korábban, december 25-én kötött házasságot. Szép volt a feleség, ahogy az egyik újságcikk is beszámolt róla. Ezek a feleségek szépségével beoltott férjek! Egy másik cikk meg arról regélt, hogy Ander egy napon, miután a munkáját befejezte, bizonyára augusztusban, bedugott a zsebébe egy jókora rákot. Vitte volna haza Vaxholmra, csakhogy a tulajdonos meglátta, és Andertól e szavakkal búcsúzott: Ha elvitted a rákot, nesze hozzá egy kis majonéz is, és mindjárt rákent belőle egy nagy kanállal, kívül is, belül is Ander nadrágzsebére.

Nem vagyok valami fene romantikus hangulatban, gondolta magában Erasmus Szabó, amikor az első emeleti lépcsőfordulón áthaladt. A képzelet szertelenségre hajló világa némi szorongást érzett. Csak meg ne botránkoztassam azt, ami majd történni fog!

A nagyobbik fiú nyitott ajtót, és rögtön bevezette őt a konyhába, ahol Eva Tiren éppen vasalt. Megcsókolták egymást? Annak, aki húsz évet élt Genfben, nehéz elképzelni az ellenkezőjét, de talán, éppen a vasaló miatt, vagy azért, mert Erasmus számára egy ártatlan arccsók sohasem lehetett amolyan könnyed ,,ha akarom, enyém vagy, ha nem, többé ne is lássalak" formaság, amit csak úgy legombol egy stockholmi konyha kellős közepén, ahol a jelenetnek ráadásul két kiskorú szemtanúja is van, mert Erasmusnak alighanem szüksége volt rá, hogy először felmérje magában a kölcsönös elkötelezettség fokát, mindezen okoknál fogva a magunk részéről úgy gondoljuk, hogy nem volt arccsók, amely feltételezést természetesen, nyomatékos észérvek ellenében, hajlandóak lennénk revideálni.

Miközben ezt meséljük, két fiatalember telepszik közvetlen mellénk, merthogy itt ülünk megint a genfi Café Art's egyik szűk asztalánál. Az egyik fiatalember keze magyarázás közben fel-feltűnik képernyőnk egén, s hirtelen azt mondja, hogy bocsánat, megkérdezhetem, hogy ez milyen nyelv? Azt feleljük neki, hogy magyar, és azt is hozzátesszük, hogy praktikus nyelv nagyon, mert amíg lekopogjuk, nem kell arra gondolnunk, hogy a szomszéd is megérti. Nem tesszük hozzá, hogy ez távolról sem azt jelenti, hogy a szomszédunknak mi nem írunk, mert bizony írunk mi annak is, éppen csak nem ilyen direkt módon. Ami a magyar nyelv intimitását illeti, elnyertük vele a kérdező tetszését. Nevet rajta, és nem kérdez többet. Nekünk viszont időre van szükségünk, hogy a történetbe újra visszazökkenjünk. Sört iszik a két fiatalember és cigarettázik, és a füst jól keveredik kávénkkal és vörösborunkkal.

Bizonyára Erasmus is cigarettázott azon az estén Eva Tiren konyhájában. Az ő univerzumában ez egy kicsit hozzá is tartozott a házasságtöréshez, mondanánk, ez volt a dolog sava-borsa, de lám csak, megint összekeverjük az időt. Erasmus akkoriban még nem cigarettázott, mert követte híven ama nemes elhatározását, mely szerint Svédországban ő nem gyújt rá soha. Nem találkozott akkor még a Göteborgba látogató magyar ifjúsági bridzscsapattal, amelynek egyik tagja egészen barátságosan azt mondta neki: Én bizony nem lennék olyan büszke erre az elhatározásra, mert mi az, hogy Svédországban nem gyújtasz rá? Mintha azt mondanád, hogy ez itt, kérem, börtön. Sokkal emberségesebb lenne, ha ott és akkor gyújtanál rá, ahol és amikor kedved tartja. Ne menjünk most bele ennek a filozófiának a későbbi, igen káros hatásába, hanem maradjunk csak abban, hogy Erasmus Szabó akkoriban még nem a cigarettázással próbált erőt venni börtöne elképzelt - vagy valós! - rácsain.

Néhány percig szótlanul ültek a konyhaasztal körül, aztán Michael felkelt a helyéről, és átment Erasmushoz, hogy bemutatkozzon. És az a mód, ahogyan ezt tette, rögtön meg is nyerte Erasmus szívét. Miközben Eva Tiren felöltözködött, és felment a harmadik emeletre, hogy kölcsönkérjen kétszáz koronát a barátnőjétől, Erasmus és Michael amolyan férfi a férfival való beszélgetésbe kezdett, amit a kisebbik fiú nagy szemekkel és fülekkel követett. Magyar, ismételte Michael, nekem az iskolában van egy lengyel osztálytársam. Hogy mondják magyarul azt, hogy traktor? Traktor, mondta neki Erasmus. Lengyelül is az, mondta Michael, és Erasmus egy pillanatra azon gondolkozott, van-e a világon olyan nyelv, amelyen a traktor nem traktor. Talán csak egyedül a finneké. Amikor Erasmus és Eva Tiren elindultak a stockholmi éjszakába, nyilvánvaló volt már, hogy a ,,hotelra nem lesz szükségem" esete forog fenn, és talán ezért, vagy puszta feledékenységből, Erasmus ott hagyta az elegáns Trenchen bőrkabátját Eva Tiren előszobájának fogasán. Michael kikísérte őket az ajtóig, és búcsúzóul annyit mondott, mint férfi a férfinak, hogy: Ne hagyd, hogy sokat igyon. És Erasmus megint úgy érezte, hogy meghal ezért a drága Michaelért...

A Viktoriába indultak. Köszönöm a rózsát, mondta Eva Tiren az utcán. Megkaptad azt az álomi munkát? Nem látszik meg rajtam?, kérdezte Erasmus. Szerencsére nem, felelte a nő, és nagyot nevetett. Kezdett visszatérni az első találkozás hangulata. Amikor felmentél a barátnődhöz, Michael azt mondta, hogy nem börtönben voltatok. De igen, az börtön volt. És miért? Mert úgy döntöttünk, hogy bojkottáljuk az iskolát. Azért az ember nem kap börtönt, mondta Erasmus, de amit a nő erre válaszolt, azt már nem értette. Körbenézett a Birger Jarlsgatanon. Íme, a történések mezeje, mikor az ember Stockholmban elmegy meginni egy pohár bort a barátnőjével. Nézem csak az egészet, gondolta magában kevéske szégyenkezéssel, amikor megérkeztek a Viktoria bejáratához. Amíg a bebocsátásra várakoztak, négytagú férfitársaság jött ki az utcára. Eva odaszólt valamit az egyiküknek, aki visszafordult, majd kelletlen arckifejezéssel folytatta útját. Láthatóan nem volt kedve megállni a baráti szóváltásra. Erasmus felismerte benne a szobrászművészt, aki az ötven koronát adta, miközben arról viccelődött, hogy a kezein vagy a lábain áll-e a bejárati ajtó előtt az a fának álcázott meztelen nő.

Hogy ne kelljen annyit várakozniuk, átmentek az Opera pincebárjába. Ezt a helyet úgy hívják, hogy Fodrászbár, mondta Eva. Ezek miatt a bőrfotelok miatt. Illusztris hely nagyon, és lám csak, hogy nem is hiába, mert Erasmus bal oldali szomszédja az országszerte ismert színész, Bertil Blomberg volt maga. Eva Tiren jobb oldalán két kevésbé prominens, középkorú fickó ült. Talán azért, hogy a hírességek versenyében való ideiglenes lemaradásukat ellensúlyozzák, rögvest fesztelen beszélgetésbe kezdtek frissen érkezett szomszédnőjükkel. Erasmust ez cseppet sem zavarta, hiszen szíve szerint egész Stockholmmal koccintott volna, na meg persze azt is tudta, hogy Eva Tirennel hosszúak az éjszakák, nem sürgős hát, hogy a tán csak elképzelések síkján létező ideát az ember már most, alig tizenegy órakor itt a Fodrászbárban érvényre juttassa. Különböző tapasztalatok formálják az ifjú embert, és Erasmus, ha eddigi élete során várni tudott, azt általában sohasem bánta meg.

Beállította hát magát standbyra, és miközben megpróbálta figyelemmel követni a jobb oldalán zajló beszélgetést, gondosan tartózkodott attól, hogy a kezét, amolyan kvázitulajdonosi pozícióból, alkalmanként a partnernő vállára, esetleg combjára helyezze. Az viszont már némi lelki probléma forrását jelentette, hogy a mellette zajló beszélgetést egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen tudta követni. Nem vagyok itt, nem vagyok itt, súgta magának nyugtalanul. Így jár, aki mindig csak bilaterális kapcsolatokra törekszik, szögezte le magában szomorúan. A többé-kevésbé érthető nyelvi nehézségekre is kár lenne hivatkozni, hacsak az embert nem a valóság elfedésének nemes szándéka vezérelné.

Szervusz, Bertil Blomberg, fordult hirtelen a bal oldali szomszédja felé, aki éppen kifizette a sörét, és azon volt, hogy hajvágás nélkül távozzon. Szervusz, felelte a színész barátságosan, mert ezek a hírességek úgy reagálnak minden barátságos közeledésre, mintha csak azt remélnék rendületlen, hogy egy napon mégiscsak összehozza őket a sors egy igaz baráttal. Elküldtem neked postán egy színdarabot, mondta az ismeretlen író a híres színésznek, nem tudom, hogy megkaptad-e. Bertil Blomberg nemcsak hogy megkapta, de bele is kezdett az olvasásába, amit aztán sajnálatos módon mindig félbeszakított valami... valami... de talán nem is ez a fontos, szakítja most félbe magamagát Bertil Blomberg. De az a színdarab, az aztán érdekesen kezdődött, biztos, hogy izgalmas drámai lehetőségek rejlenek benne, de azt ugye megérted, hogy az én társulatom nem játszhatja el. Tőlünk mást vár a közönség. Na persze, mondja Erasmus, és egy pillanatra elképzeli a színészt Ander szerepében, amint száraz arccal azt mondja a nyomozóknak: Nekem nem fizet senki se azért, hogy hazudjak. Persze nincs sok értelme itt olyan drámáról beszélni, melyet az ember még meg sem írt, mert félbeszakította valami... valami... Erasmus szinte bánja már, hogy szóba hozta a színdarabját. Az ilyen téma nem is vezethetett, csak holtvágányra. Pedig milyen szépen indult a barátság! Inkább azt kérdezte volna meg Bertiltől, hogy kire gondol először, amikor reggel felébred. Magára-e vagy pedig arra, akit éppen játszik? Van-e egy perce a napnak, amikor elkülönül egymástól a kettő? Nem minden ismeret nélkül tudott volna Erasmus Szabó erről a témáról beszélni, hiszen két évvel korábban, élete első párizsi látogatása során, amikor egy Hamlet-előadás után a Comédie-Française tőszomszédságában megivott egy sört, alkalma nyílott szemügyre venni a színpadról az életbe visszatérő színészeket. Látta, amint Gertrud királyné magányosan ül az italával a bárpult mellett, mintha csak arra várna, hogy valaki meghívja a következőre. Így bünteti őt a sors Claudiusért. A szőke Hamlet véletlenül meglökte a vállával, és azt mondta, hogy: Pardon, Monsieur. Látszott rögtön a modorán, hogy királyi nevelésben részesült, Laertes pedig csak ivott és ivott, akár egy apátlan árva, a barátnője pedig, aki a shakespeare-i remekműből valamilyen módon kimaradt, csak várta és várta, hogy végre induljanak már haza.

Amikor a nagy színész feláll, és barátságosan búcsút int, Erasmus visszafordul a jobb oldali frontra, és azon lepődik meg, hogy egyszerre mindent ért a beszélgetésből. Éppen csak a szavak nem vernek gyökeret a fülében. Nagy szerencse, hogy nem akarok színdarabot írni ebből az egészből, gondolja magában. Úgy járnék, mint a kőműves, aki a maltert kikeverte ugyan, de téglái nincsenek. Íme a probléma Alfája és Ómegája. A két férfi most felkerekedik, és Erasmus tudja, hogy a végén kölcsönös sértések is elhangzottak, éppen csak a szavakra nem fog visszaemlékezni soha. Az egyikük olyasmit mond, hogy hiszen nem is lepi őt meg ez a végkifejlet, mert látta ő már a legelején, hogy két világ cserél itt rögeszmét, amiből nem is lehetett más, csak ez a nagy-nagy meg nem értés. Nem sikerült neki Eva Tirent annyira megismerni, mint Erasmusnak, aki ráérzett már az első pillanatban, hogy ez a nő nem ismeri a kompromisszumot. Miféle két világ, kérdi most, mire úgy szól a válasz, hogy hát csak magára kell nézni, a baloldali ízléséről árulkodó ruhájára. A jobb meg a bal, összegzi magában Erasmus, és ha a füléből ki is folynak a szavak, azért megérti, hogy mi van a színdarabban. Olyan ruhát hordok, amilyet megengedhetek magamnak, szól a harcos válasz, és a józan néző szíve érzi, hogy ez nem egészen igaz, mert a bal felel itt a jobbnak, az elnyomott az elnyomónak. Kell neki az indulat, mint gépnek az olaj, gondolja magában Erasmus, és rámosolyog a nőre, és gyengéden a vállára teszi a kezét.

Valamikor nagyon régen, amikor Erasmus még csak nem is sejtette, hogy egy ködös őszi éjszakán a vikingek szelíd utódai között üldögél majd a Fodrászbárban, valamikor nagyon régen azt a kérdést tették fel neki, hogy hogyan tudott meghódítani egy nőt. Mindössze annyit tettem, felelte, hogy nem rontottam el azt, ami elkezdődött. Úgy tűnik, hogy évek múltán is hasonló vágányokon halad vele a vonat. Visszafelé az úton átölelik egymást a Királyi parkban. Nem olyan erősen, mint azon a legutóbbi hétfő hajnalon, de kezdenek már megint ketten lenni, kezdenek már megint örülni neki. Halad a vonat, várakozás nélkül bejutnak a Viktoriába.

Vajon ki fizette a vacsorát? Eva Tiren a kölcsönkért kétszáz koronájából? Ez a szégyenteljes gondolat nem zárható ki teljesen, mert az erasmusi imázs, már amenynyire ennyi év után rekonstruálni tudjuk, nem azt sugallja, hogy gazdája csak úgy meghívja vacsorára a nőt, akivel ágyba szándékozik bújni. Jó, jó, egyetemista korában fizetett itt-ott egy-egy konyakot a szebbik nemnek, de a vacsora mint szolgáltatás oly módon taszította volna a materializmus rideg világába a kapcsolatot, hogy azt Erasmus aligha vállalhatta. Nem járhatunk túl messzire az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a vacsora ki-ki alapon történt, éspedig azért, mert Erasmus nem akarta megsérteni Eva Tirent, de az sincs kizárva teljesen, hogy végül is a nő fizetett, ilyen módon juttatván kifejezésre a kor férfit és nőt egyaránt béklyózó, merkantilis viszonyaival szemben érzett mélységes megvetését.

Erasmus fejében meg sem fordult, hogy azt mondja a nőnek, de szép vagy megint ma este, vagy valami ehhez hasonlót. Jelzi ez egyrészt, hogy nem volt holmi taktikus alkat, nem vetett ő latba semmiféle ravaszságot avégett, hogy a vonat arra menjen, amerre menni akar; de azt is, hogy nem kapta még meg az élettől azt a leckét, amelynek során egy nő utáni vágy lassan, de biztosan rávezette volna őt arra, hogy szerelmének birtoklása helyett inkább a vele való együttlétet és az abban rejlő szépséget keresse. Ne feledjük, hogy Erasmus azon a stockholmi estén nem volt még harminc, kedvünk lenne azt mondani, hogy szinte még gyerek, akinek a most talán megcsappant népszerűségét alkatának eredendő őszinteségére való hivatkozással kívánnánk, úgy, ahogy lehet, helyrepofozni.

Tudod, én régen voltam már együtt férfival, mondja most Eva Tiren. Nem állítjuk, hogy ettől a kijelentéstől az este egyszeriben romantikus fordulatot vett, de az azt követő néma másodpercek mindenképpen magukban hordozták ennek lehetőségét. Ha elbeszélésünk tárgya a szerelmi beteljesülés vagy éppenséggel a nem beteljesülés volna, akkor nem is kellene, csak elmerülnünk abban, ahogyan a két tekintet egymásra lelt, és ahogy mindkettőjükön átfutott a hullám, amely ha nem is volt mindkettőjükben ugyanaz, de legalább ugyanabban a pillanatban keletkezett. Két magány határolja, óvja és köszönti egymást, idézte volna Erasmus Rilkét, ha elbeszéléssé formálja a történetet, de nem tette. Így aztán azt se mondta el sohasem, amint ott ült a Viktoriában, és veleszületett őszinteségével nézte, köszöntötte az arcot, melyet egyszer úgy szeretett, és amelyhez most kezdett visszatalálni. Aztán eltelt a meghitt csend, és a történet más fordulatot vett. Jó lenne szó szerint idézni, hogy mit mondott Eva Tiren, de amint már utaltunk rá, Erasmus elméjében nem a kimondott szavak hangzása, hanem csupán körülbelüli magyar értelmük vert tanyát. Körülbelüli értelmük, látjuk helyesnek újra hangsúlyozni. Tehát nem a tégla, hanem csak a malter. A függő beszéd nyelvtani esetével van itt dolgunk, amely a jelen helyzetben nemcsak hogy nem egyenes, de tartalma is kétes, hiszen átszínezi egyrészt a kijelentés és az annak megismétlése között eltelt harminc év, másrészt a beszélő és a hallgató között ágaskodó nyelvi barikád...

Nos, a szerelem néma percének eltelte után Eva Tiren olyasmit mondott, hogy nehéz napokat él ő mostanában, s néha bizony az is megfordul a fejében, hogy véget vet ennek az egésznek, mégpedig oly módon, hogy megöli magát a gyerekeivel együtt. Persze ennek a kijelentésnek nem kellett volna feltétlenül a szerelem múló percének végét jelentenie, de az biztos, hogy egyszeriben kizökkentette Erasmus Szabót eredendő őszinteségéből. Mindenekelőtt ő maga érezte ezt. Mert ahogy a villát meg a kést az asztalra helyezte, és ahogy szomorúan nézett maga elé, érezte közben Erasmus a produkció színpadias voltát, és az a körülmény, hogy Eva Tiren nem volt hajlandó azt minden további nélkül benyelni, csak növelte benne az iránta érzett tiszteletet. Nyomd csak magadba azt a kaját, hangzott, és Erasmus engedelmeskedett. Gondosan magába temette az előtte lévő hering kapormártásban úszó maradékát, s közben arra gondolt, hogy ez is csak szerep. A halat evő színész azon tűnődik, hogy mit mond a következő percben, s közben azt reméli, hogy utat talál barátnője jobb kedvéhez. A művészi pálya azonban veszélyekkel teli. Erasmus jó helyen keresgélt, de rossz oldalról közelített. Azt akarta ő elmondani, hogy mennyire szeretni valónak találta Michaelt, a benne formát öltő komoly férfit és a dolgoknak egyelőre csak néma megfigyelésével foglalkozó kisöcsit, és hogy Erasmus biztos volt benne, hogy Eva Tiren nagyon szereti mindkettőjüket, és hogy egy nő, akinek két ilyen fia van, annak nemhogy oka, de joga sincs hozzá, hogy feladja, mert ha mégoly rossz irányt vesznek is a dolgok, egy csapásra minden megváltozhat. Karinthyt is idézhette volna Erasmus, akinek agyán a híres Olivecrona professzor által végrehajtott műtét sem tudott segíteni, és akit egyszer azzal a kérdéssel kerestek fel egy holnap megszületendő gyerek ügyében, hogy érdemes-e. Mindenesetre meg kell próbálni, felelte a magyar nyelv elszigeteltsége miatt világhírűvé nem lett író. Mindezt elmondhatta volna Erasmus, de amint említettük volt, rossz oldalról közelített. Mert azzal az első stockholmi éjszakával kezdte, amikor Eva Tiren feltrappolt előtte a második emeletre, és felkeltette a két gyereket, akiknek aztán éjjel fél kettőkor teát főzött, nos, Erasmus akkor arra gondolt, hogy ez a nő, akinek mosolyáért nem győzött rajongani, ez a nő bizony elhanyagolja kicsit a két fiát, és ha nem is lenne helyénvaló rögtön azt állítani, hogy nem szereti őket kellőképpen - hiszen szeretni valakit, istenem! épp egy író ne tudná, hogy annak hányféle módja és útja van? -, azt azért mindenképpen érezni kellett a frissen érkezőnek, hogy bizony... Az olvasó is láthatja már, hogy Erasmus miféle útvesztőbe bonyolódott, pedig nem tett mást, csak az ösvényt kereste, mely elvezetné őt a tisztásra, ahol aztán az anyai szeretet iránt érzett osztatlan hódolatát minden további nélkül leróhatja.

Azzal a körülménnyel sem számolt Erasmus Szabó, hogy az az Eva Tiren, aki nem kis vehemenciával csépelte alkalmi vitapartnereit, vagy fejezte ki, azoknak távollétében, a svéd társadalom egészének igazságtalanságával és ostobaságával szemben érzett keserű megvetését, az az Eva Tiren bizony felettébb agresszívan reagál majd az őt magát célzó, mégoly szelíd kritikára is. Ilyen módon bődületes baklövés volt arról a gondolatról dobbantani, hogy első látásra úgy tűnt, mintha az anya elhanyagolta volna két szép fiát, hiszen ez eleve eldöntötte, hogy nem lesz alkalom felfedni a második látás sugallta, sokkal pozitívabb benyomásokat. Mert Erasmus ott téblábolt még a tisztás közelében, s kereste az utat a ,,hogyan mondjam" meg a hozzá hasonló nyelvi formulák segítségével, amikor is hirtelen heves fájdalom nyilallott belé, amelynek forrása az volt, hogy Eva Tiren keményen megmarkolta tarkójának dús hajzatát. Nem volt az egészben semmi feltűnő, és háromasztalnyi távolságból még úgy is tűnhetett, mintha azzal a kicsit talán túlságosan is türelmetlen hajborzolással egyszerűen csak a testi vonzalom kezdene itt követelődzni, mert háromasztalnyi távolságból egyrészt nem látszott a marok szorításának lassú növekvése, másrészt Eva Tiren hangja sem hallatszott, amely szokatlanul halkan, de annál erősebb indulattal súgta Erasmus fülébe a nő barátságosnak semmiképpen sem nevezhető üzenetét...

8.

Mielőtt a Viktoriát elhagynák, Eva Tiren ragaszkodik hozzá, hogy a bárpultnál megigyanak még valami erőset. És ezt én fizetem, tette még hozzá, amire Erasmus nem felelte azt, hogy szó sem lehet róla. Olyannyira telve volt bűntudattal, hogy meg sem fordult a fejében, hogy bármiben is ellentmondjon, vagy, ne adj' isten, a feltételek megszabásának jogát vindikálja magának. Gyerekkorában egyszer ráugrott a Tükörszobának nevezett hallban álló kerek asztalra, amelynek aztán kitörött a lába, és amit anyjának rettenetes kiabálása követett. Talán akkor volt Erasmus annyira elveszett, mint most, itt, a Viktoriában. Csak állt, és nézte a kiabáló anyját, és eszébe se jutott, hogy valami olyasmit mondjon, hogy nem akarta, vagy hogy véletlen volt, esetleg nem is ő volt, vagy: bizonyára meg lehet még javítani, hanem csak arra gondolt, hogy most történik meg az, amiről a tanítójuk az előző napon beszélt az iskolában, az ő édesanyjának a hajában néhány szál most örökre megfehéredik. Így volt ez most is. A Viktoria bárpultja előtt és az egész azt követő éjszakán Erasmus nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mennyire sajnálja azt, amit mondott. Ez a gondolat szinte képtelenné tette rá, hogy bármit is tegyen, mert a vonat egyszerűen másfelé ment. Amikor a pincér a poharakat eléjük tette, Erasmus szomorúan arra gondolt, hogy hiszen ezt kérte tőle Michael az előszobában, hogy ne hagyja sokat inni a mamáját. El nem tudod képzelni, mennyire sajnálom, engesztelte volna Eva Tirent. Ha tudnád, mennyire szerettem Michaelt! Nem érdemelted meg, hogy szóba álljon veled, mondta a nő, miközben odaszólt a pincérnek, hogy ugyanazt még egyszer. Ezt most még megisszuk, aztán hazajössz velem, és térden állva fogsz tőle bocsánatot kérni. Néha az elítéltben nagyobb fokú a bűntudat, mint az ítéletben érvényre juttatni kívánt egész társadalmi rosszallás. Dehogyis gondolt Erasmus arra, hogy fellebbezzen. Inkább arra edzette lelkét, hogy töretlenül várja az ítélet végrehajtását. Megköszönte magában, hogy nem ittak több pohárral, és azt is, hogy végre az utcán voltak.

Azon a hajnalon, amikor Ander elnyerte szörnyű tettének szörnyű büntetését, több fiatal gyülekezett a börtönépület előtt. Az egyik őr látta őket, amint felmutatták a Le a halálos ítélettel! feliratú táblát. Nem volt miért elzavarni őket, mert nyilvánvaló volt, hogy nem befolyásolhatják az eseményeket. Ment minden, ahogy elrendeltetett. Maga Ander se sokat akadékoskodott. A boncolásnál éles vasdarabokat találtak a beleiben, ami arra utalt, hogy önkezével próbált véget vetni az életének. Miután ez nem sikerült, nem volt értelme ellenkezni. Kell valamit mondanom?, kérdezte, amire az egyik jelenlévő azt felelte, hogy nem. Aztán felakasztották.

Azt azonban mégsem lehet mondani, hogy Erasmus csak úgy belenyugodott volna Eva Tiren rögtönítélő bíróságának verdiktjébe. Hiába vezérelte őt az őszinte megbánás, mégiscsak látnia kellett a dolgok alakulásának abszurd, mi több, elfogadhatatlan voltát. Maga az, hogy eljutnak-e abba a bizonyos konyhába, maga az is kérdéses volt. Hiszen amikor áthaladtak a Norrmalmstorgeten, magyarul Északi malom téren, Eva Tiren akkor olyan fergeteges kiabálásba kezdett, hogy Erasmusban a szökés gondolata is felmerült, és bizony meg is tette volna, ha bőrkabátja nem lóg ott az előszobában, ahová mégiscsak jó lett volna visszamenni. Hiszen a bőrkabát nélkül nem mehet haza a feleségéhez Göteborgba! Ennek a gondolatnak még a lehetőségét is elvetette. Milyen különös, gondolta magában, eltűröm itt ennek a nőnek a féktelen ordítozását, csak azért, hogy a feleségem ne balhézzon velem a bőrkabát miatt. Nem volt túlzottan felemelő ez a gondolat, de abban mindenképpen segített, hogy Erasmus egyszerre kívülről kezdje szemlélni az eseményeket.

De nem is úgy akartuk mondani, hogy kívülről, hanem inkább úgy, hogy szégyenkezés nélkül. Hiszen lényegi eleme volt Erasmusnak, hogy a dolgokon egy kicsit mindig kívül álljon. Talán csak akkor nem érezte ezt, amikor magamagát mesélte, de még akkor is lépten-nyomon arra eszmélt, hogy nem egészen úgy figyelnek rá a többiek, ahogy ő azt szeretné. Ezek a jelen nem levések azonban inkább voltak szorongásának forrásai, mintsem a menekülés mentőövei. Nem próbálkozik tehát most az Északi malom téren olyan átlátszó, az ő esetében pedig felettébb semmitmondó megállapításokkal, hogy ez itt, kérem, ez nem én vagyok, mindez nem velem történik, hanem éppen ellenkezőleg, Erasmus egyszerre rádöbben, hogy minden látszat és szándék ellenére nagyon is jelen van ő ebben a történetben, és nemcsak úgy, hogy egyszer megfordult ennek a nőnek az ágyában, most meg hazakíséri, hogy elhozza az előszobájából a bőrkabátját, hanem ennél sokkal, de sokkal jobban, mondanánk: eredendőbben. Nem futó kis kaland ez itt, de felvállalt összetartozás, nem rövidke séta, hanem hosszú együttgyaloglás, amelyet láthat ki ilyennek, ki olyannak, de csakis mint kívülálló, hiszen ebben a történetben nincs más jelen, csak ők ketten: Eva Tiren és Erasmus. Ez az utcára rögtönzött színdarab, melyet most egyszerre három, hátukra tapadó legény lát és hall mögöttük, gondolja magában Erasmus, miközben Eva Tirent követi, át a stockholmi éjszaka keserű ízű átlóján, tűnhet ez holmi intellektuális örömnek, valójában mégsem egyéb, mint pótléka csupán a meg nem élt létezésnek. Én vagyok itt jelen, gondolja magában Erasmus, én vagyok itt a valódi, ők meg csak az árnyak. S vértjével ezen egzisztenciális bizonyosságnak hátrafordul a három fiatalemberhez, és - mialatt Eva Tiren azt őröli egyre, hogy ez az előítéletektől terhes társadalom, amely valójában nem is más, mint a szomszédok szomszédainak a rohadt szomszédai, ez a gyülevész had nem tekinti igaz anyának, csak azt, akinek kemencényi nagy a valaga - Erasmus azt mondja a három fiatalembernek, akiknek kedve már-már a nyakára hág, Erasmus azt mondja nekik, hogy: Jól vagytok, fiúk? És le is marad rögtön a gúnyra hangolt kíséret, mintha nemcsak a csoport, de annak egyedei szégyellenék el magukat, amiért nem léteznek. Mert nem létezik más ebben az éjszakában, csak ők ketten, meg az a lakás a két gyerekkel a második emeleten, ahová, megannyi nehézség után, most mégiscsak megérkeznek...

És megint bevonulnak az orosz tankok Budapestre. Kijut az ittenieknek a történelem viszontagságaiból! Imigyen gondol Erasmus a szomszédokra, miközben Eva Tiren dübörgő léptei nyomán felmegy a másodikra. És hiába van ott a lakáskulcs a mamánál, most sem alussza át a két gyerek ezt a hazaérkezéssel félbetört éjszakát. Ott ülnek már a konyhában, és isszák az eléjük tett fekete teát, miközben Erasmus arra gondol, egy kicsit megint a történésen kívül, ez nem is vitás, hogy elkélne ebben a házban egy szamovár.

És amíg a gyerekek megteáznak, Eva Tiren közvádló éjjeli két órakor előadja a tényállást. Hogy itt ez az ember, ez azt mondta, hogy én elhanyagollak titeket, hogy én nem vagyok jó anya. Igaz ez? A két fiú nem néz fel a bögréből, ami persze cseppet sem akadályozza az eljárás folytatását. Eva Tiren már le is térdelt a konyha kövezetére, és bizony ott térdel mellette Erasmus is. Michael, ne haragudj, mondják külön-külön meg egyszerre is. Michael nem sokat tud kezdeni ezzel a bocsánatkéréssel, nem fogja el őt az öröm, mint annak a tévében látott amerikai családnak a tagjait, akik sírva ölelik-csókolják egymást afeletti örömükben, hogy a bíróság halálra ítélte az egyik családtag brutális gyilkosát, de azért odamegy még az anyjához, megérinti a feje búbját, és azt mondja neki: Én megértelek téged. Erasmus nem érzi igazán őszintének ezt a mondatot, amolyan iskolában tanult, tévéfilmből felszedett mondat ez, amit persze nagy hiba lenne szóvá tenni, s Erasmus nem is teszi szóvá, mert az ember nem feltétlenül hülye attól, amiért a nem szabad idejében komputereket programoz. De a két gyerek még nem ment ki a konyhából. Eva Tiren megöleli őket, egyiket jobbról, a másikat balról, és rákiabál Erasmusra, hogy aszongya: Nézz ránk! Mi a francot akartál te tőlünk? Mit jössz te itt a jóságos mosolyoddal, mintha itt mindent megváltoztatnál?! Adjál nekünk dohányt, ha segíteni akarsz, mert a szerelmedre nincs szükségünk. Mi olyannyira összetartozunk, hogy te azt el se tudod képzelni. Elmondjuk egymásnak, amit a világról gondolunk, és ha kedvünk tartja, akkor akár együtt is alszunk. Merev arccal hallgatja mindezt Erasmus, azazhogy csak hiszi, hogy merev arccal, mert Eva Tiren azt kiáltja most felé, hogy bőőő. S teszi ezt bizonyára azért, mert felfedezett némi kis megrökönyödést, pedig Erasmus azt hitte, hogy az arcán éppúgy nincs kifejezés, mint ahogy a lelkétől bénított izmaiban sincsen már cselekvés. Nem is tudtam, hogy meg volt rökönyödve az arcom! Mert szörnyű sokk nyomja most Erasmus lelkét, kezét tördeli, amiért a jó fiúkat és a jó mamát így megbántotta...

A gyerekek elmennek lefeküdni, és nem nyit új fejezetet az éjszakában az sem, hogy most megint ketten maradtak. Hiszen ez rosszabb, mint a házasság, gondolja magában Erasmus, miközben Eva Tiren arról beszél neki, hogy mennyire gyűlölte őt, amikor a Fodrászbárban a híres színésszel beszélt. Olyan voltál, mint egy prostituált! Mint egy prostituált!!!, mondja még egyszer, most már három felkiáltójellel. Lát-e valamit most Erasmus arcán, amiről az maga mit sem tud, vagy éppen csak számba vette az éjszaka új fejezetének lehetőségét? Hangja egy pillanatra elgyengül, és a kiabálásból, hogy ,,Miért küldted nekem azt a rózsát?", meg ,,Hogy tudtál ebben a konyhában leülni meg a gyerekekkel beszélgetni, miközben azt gondoltad, hogy én elhanyagolom őket?", a dühödt szemrehányásból hirtelen valami elesett szomorúság virágzik, és Eva Tiren csaknem sírva azt mondja: Én nem tudom ezt neked megbocsátani! Ne haragudj, felelné erre Erasmus, de most már nem a kezét tördeli, most már egyre inkább az a bizonyosság törekszik benne felfelé, hogy ennek a rögtönítélő bíróságnak nemcsak az illetékességét és hatáskörét, de bizony a kompetenciáját is meg lehet és meg is kell kérdőjelezni. És hogy ezt a főügyésznek is tudomására hozza, azt feleli, szinte már dacosan, hogy Bizony kár. S ezután a kis ,,kifújjuk magunkat"-pihenő után Eva Tiren haraghullámai újra a magasba csapnak. Meg tudnálak verni, kiáltja Erasmus felé gyűlöletét, aztán, mintegy mérlegelve a dolgot, hirtelen azt mondja, mintegy magamagának: Különben meg is verlek. És már indul is a jobb horog meg a bal csapott, és a konyha, ahol két szomorú lélek kereshetné és nem találhatná egymást, a konyha most hirtelen egy bokszmérkőzés színhelyévé válik. Ez itt a ruganyos, kötelektől övezett ring. Tiszta Strindberg, cseng Erasmus fülébe a hamis mementó, hiszen ő maga nem is üt, valahogy nem az a rendeltetése, hogy a nemek elkeseredett harcának ma aktív részese legyen. Karjait a kötelektől övezett ringben Eva Tirenre fonja. Hogy mégis ágyba vigye? Vagy hogy az ütéseket elkerülje? Nem könnyű a két célt egymástól elkülöníteni, de a döntést meg kell hozni. Segít ebben a nyitott konyhaajtó. Erasmus már ott az előszobában, és már le is vette a fogasról a kabátját, miközben Eva Tirenből utánaszól minden csalódottság: Elmész? Hát persze hogy elmész. Mert még verekedhettünk volna, teszi hozzá magában Erasmus, és miközben a bejárati ajtót kinyitja, meglátja Stockholm térképét, amely a sebtiben felkapott kabátja zsebéből a padlóra esik. Nem hajol le érte. Ezt a várost már ismerem, térkép nélkül is eltalálok oda, ahová nem kellene, gondolja magában, és már a lépcsőn siet lefele. 078 851 48 70. Jeanne.

És amíg az éjszakai Stockholmon át eljut a Centralstationra, s előbb a néptelen Svea vägen, majd a hőn szeretett Hötorgeten viaskodik szégyenérzetével, Erasmus Szabó lassan megállapítja magában, hogy nem az a fiatalember ő már, aki valamikor oly sok reménnyel szívében járta ezt a várost, és hogy olyasmi történik most vele, mint annak idején Anderral, aki hiába tért haza egy rakás papírpénzzel a feleségéhez, mert amikor Vaxholmban a hajóról leszállt, nem az volt többé, aki egy napon talán még lehetett volna, hanem épp ellenkezőleg: egyszerre mindannak a mása, aki többé nem lehetett már soha.

Három óra várakozás a göteborgi vonatra a hajnali Stockholmban! Már gyakran alszom úgy a liget fái alatt, mint holmi hajléktalan. Valami ilyesmit írt József Attila, gondolja magában Erasmus, s midőn a pályaudvari padon két török vendégmunkás között kinyújtja a lábait, csinál magának egy új magyar szót. Azt, hogy hajnalatlan. Szemei hamar lecsukódnak, és már megint másfele jár. Riadtan ül fel, amikor a rendőr felkelti. Szemét dörzsöli, és azt feleli, hogy nem volt hely a hotelban. Melyikben?, kérdezi a nagyon magas és nagyon fiatal rendőr. Hol szokott aludni? Hotel Excelsior, Birger Jarls gatan 45, mondja Erasmus, és amíg az ébredés rémületével figyeli a rendőr arcát, valami azt suttogja neki: Ha most megkérdi tőlem, hogy nem jártam-e véletlenül a Regeringsgatan 4-es számú házban, akkor végem...

9.

Midőn mindezt elmeséltük, öregebb lett közben az idő. Na nem, két óra azért még nincsen, a Microsoft Word ablaka alatti jobb alsó sarok csak 1:34-et mutat, de úgy tűnik, hogy ma korábban lesz zárás. Néhány szék már az asztalon, és a fiatalabbik leányzó idejön a café forgalmasabb részeitől kellemesen elkülönülő ablakmélyedésünkbe, és mentegetődzve megkérdi, számolhat-e már. Természetesen. Különben nem sok észérv tántorítana el bennünket ettől a már-már narkotikus tevékenységünktől. Néha éjféltájt érkezünk, mondjuk, egy többórás sakkparti után, hogy a nappal rendetlenségéhez hozzátegyünk egy kis fésült megnyugvást, amelyre, úgy látszik, nagy szükségünk van. Nem sok dolog tudna bennünket ettől eltanácsolni, de ha két felszolgálónő aludni szeretne, az ellen bizony nincs kifogásunk. Ketten-hárman szoktak itt felszolgálni egy este, de oly gyakran váltják egymást, hogy legtöbbjüket meg sem ismernénk napközben az utcán. Aki most idejött, az is olyan. Amikor a második pohár cabernet sauvignont megrendeltük, váltottunk vele néhány szót. Ő az, aki néhány napja reggeli előtt ránk köszönt a munkahelyünkön? Akivel ugyanannál a nemzetközi szervezetnél dolgozunk? És aki beugrik néha egy kis extrára a Café Art'sba? Ezt tesszük mi is, éppen csak azzal a különbséggel, hogy nekünk nem hoz pénzt fájdalmas énekünk. By the way: nem is fájdalmas... Nem, nem őt láttuk a munkahelyünkön, de hadd kérdezzen most ő is valamit. Mi az, amit maga ír?... Ezt kérdezte, amikor a második cabernet-t megrendeltük, és most itt van, és számol. Először volt egy pohár bor, aztán egy browni sütemény, azután pedig megint egy pohár bor, amelyet éppen tőle kértünk. Arra meghívom magát, mondja a leányzó, és ha lehetséges, kérdezne még valamit. Elolvashatná-e valamikor azt, amit franciául írtunk. Persze, feleljük neki barátságosan. Mikor van itt legközelebb? Lehet, hogy soha többé, de megadná a mobilja számát. No, azt rögtön be is pötyögjük a szöveg kellős közepébe, hiszen a papírcetlik elvesznek mind, nincs biztos helyük e kusza világban, hacsak nem a szépprózánkban. A történet folytonosságában persze némi bökkenőt okozhat a kérdés, hogy mi köze Jeanne telefonszámának ahhoz, hogy Erasmus Szabó valamikor Stockholmban hajnali fél háromkor az egyik bérházban lefelé sietett a lépcsőn. Nos, megvalljuk, hogy ezt mi se nagyon tudjuk. Inkább csak érezzük a kapcsolatot. Mintha most megint kezdetét venné valami. Jeanne leült a mellettünk lévő, mindig szabad székre, és úgy látjuk, szikra gyúlt esthajnal-szívében, de alighanem a mienkében is. Szikra, amelyről még nem is tudunk, éppen csak a melegét érezzük. De nem fogjuk az ügyet túlságosan erőltetni, mert ha egy prominens folyóirat abban az országban, ahol valamikor megszülettünk, és amely országnak állampolgárságát egy napon újra visszanyerjük, ha egy prominens folyóirat a híres Budapesten vagy Debrecenben (tényleg, miért is ne Debrecenben?), ha ők egyszer közölni kívánnák ezt a, na, nem elbeszélést (fő a szerénység!), hanem, mondjuk, ezt az elektronikus fájlt, akkor még mindig nem lesz késő kitörölni a telefonszámot, vagy inkább máshová telepíteni. Egy másik történetbe, amelyet majd akkor írunk és élünk. Bizony nem bánnánk, ha szikramelege még sokáig velünk maradna...

Café Art's, Genčve, 2003

 
 
0 komment , kategória:  Hendi Péter Hotel Excelsior  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1315
  • e Hét: 19938
  • e Hónap: 65010
  • e Év: 2006290
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.