Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-29 09:04:43, vasárnap
 
  Horváth Péter
Sejtettem
(Elbeszélés)



Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.

A hajó a parton állt.

- Ő az! - rikkantott a Horváth. - Ő kell nekem, senki más! - Felhágott a tatra vezető létrán. A hajót eladásra kínáló, tiszta szemű fiatalember követte. - Fantasztikus! - lelkesedett a Horváth.

- Igen - bólintott a tisztaszemű.

- Sejtettem! - mondta a Horváth. - Így fogom nevezni.

- Ahogy óhajtja - felelte a tisztaszemű. - Amint látja, a hajó még felújítás alatt áll, így ha bármi változást szeretne eszközölni rajta, megcsináljuk. Az árban benne van az is.

Horváth kis híján elsírta magát.

- Szeretnék - szólalt meg óvatosan - polcokat a kabinba.

- Meglesz - bólintott a fiatalember.

- Esetleg egy mosogatót, kis gáztűzhellyel.

- Semmi akadálya nincs.

- Ide hátra, az ülések alá pakolószekrényeket.

- Okos gondolat - bólintott a tisztaszemű elismerően. - Látom, ön érti a hajózás lényegét.

*

Horváth másnap ismét megjelent a kikötő kerítésénél. - Meghoztam! - hunyorintott. - Ha csak a foglalót adnám át, maga másnak is eladhatná a hajómat, mi?

- El - bólintott a tisztaszemű őszintén.

- Hát mostantól nem adhatja el! - Mint valami tromfsorozatot az ultiban, olyan diadalittasan csapkodta a bankókötegeket a fiatalember elé. - Tessék! Itt a teljes vételár!

A fiatalember vonakodva tette el a pénzt.

- Ha ennyire ragaszkodik hozzá...

Egy siófoki ügyvédnél megírták a szerződést. Horváth százhetvennel száguldott haza a sztrádán.

- Megvan! - újságolta Béres úrnak. - Megvan a hajóm!

- Mi? Tessék? Hol? - kérdezte az alacsony barát.

- Siófokon! Egy gyönyörű bakon áll!

- És mikor kerül a vízre? - érdeklődött Béres úr.

- A jövő hét elején!

*

- Sejtettem! - Horváth úr bambán vigyorgott.

- Elnézését kérem - szabadkozott a tiszta szemű fiatalember -, én is szarban lettem hagyva. A héten nem jöttek se az asztalosaim, se a villanyszerelőm, a műanyagosomnak kivették a vakbelét. Ön el se tudja képzelni, milyen megbízhatatlanok manapság az emberek.

Horváth fürkészőn nézte a fiatalembert. Hol látta már ezt a víztiszta, őszinte tekintetet? Talán a tükörben? - Igen - sóhajtott. - Ki vagyunk szolgáltatva a romlandó világnak.

- Néhány dolgot azért megszereztem már! - bólintott a fiatalember. - Már ami rajtam múlott. Jöjjön csak velem!

A kikötő kerítésének túloldalán gazos, elhagyott gyártelep székelt. Betört ablakú, rozsdás bádoglemezből szerkesztett hangárok fürödtek a napsütésben.

- Ezt bérlem! - állt meg az egyik előtt a fiatalember. Kinyitotta a rozsdás lakatot, kitárta a hangár ajtaját. Odabent műanyag hordók, falemezek, üveggyapotból szőtt szövet, fúrógép, hegesztőapparátus és néhány elektromos kéziszerszám hevert a térdig érő szemétben. A fiatalember elhengerített az útból néhány hordót, ügyesen átszökdelt a betonpadlót borító holmik közt a bal oldali sarokig, ahol három vas öltözőszekrény állt a falnál. Kinyitotta az egyiket, leguggolt elé, matatott. - Ezt nézze meg!

Tüneményes kis darab volt. Tenyérnyi mosogató, egybeépítve egy kétlapos gázrezsóval.

- Ezt fogom önnek beépíteni! A kereskedelemben hatvanhétezer a listaára. Én kéz alól szereztem. Spórolok magának, amin lehet! De ha nem, nem, csak mondja meg! Mert voltak megrendelőim, akik nem hajót akartak, hanem papírokat! Számla, bizonylat, pecsét! - fintorgott. - Kíváncsi volnék, hogyan hajóznak az ilyenek! Mert tessék - perdült meg, s kihalászott a lomok alól egy pofás kis horgonyt -, itt ez a vasmacska. Boltban, számlával negyvenhétezer! És itt van ez - rángatott elő szuszogva egy tizenöt kilós ekehorgonyt egy pléhszekrény alól. - Ez, amint látja, rozsdamentes, és háromszor akkora, mint amaz, és mégis meg tudom szerezni egy húszasért! Na most egy ilyen hatszor biztosabban tartja meg a hajót bármilyen viharban.

- Én viharban nem szoktam horgonyozni - felelte a Horváth. - Viharban vitorlázni kell, az az egyetlen esély.

- Annak, uram, aki tud hajózni! - bólintott a tisztaszemű elismerően. - De itt, a Balatonon ezek az újgazdag pancserek, akiknek a bőrük alatt is pénz van, de meg az agyuk helyén is, már bocsánat, ezek nem értenek a vízhez.

- Azért horgonyra nekem is szükségem lenne - mondta bizonytalan hangon a Mester.

- Természetesen! - felelte készségesen a fiatalember. - Az ön hajójához két horgony is jár, uram! Egy nagy, ha hosszabb időre akar lehorgonyozni, és egy kicsi, a fürdőzéshez.

- És az mennyi lenne?

- Semennyi! Mindkettő belefér abba, amit kifizetett.

- Hálásan köszönöm.

A fiatalember cirokseprűt varázsolt elő a szemét alól, söprögetni kezdett, mint akinek más dolga sincs.

- A héten megrendelem önnek a mélység- és a sebességmérőt meg a kompaszt, ahogy megbeszéltük.

- Még nincsenek meg? - Horváth köhögött a felvert piszokban. - Azt hittem, hogy csak a beépítésükre nem volt még módja, mivel a szakemberek...

- Nézze - halkította le a hangját a fiatalember, s bizalmasan közelebb intve magához a Horváthot, rátámaszkodott a seprűnyélre -, az az igazság, hogy az unokatestvérem ma ment ki Bécsbe. Van ott egy bolt, ahol nekem féláron adják a hajófelszerelést, mivel nagy tételekben, rendszeresen rendelek tőlük. Megvehettem volna itt is a cuccot, megjegyzem, baromi drágán, mert nálunk még a nagykereskedők is azonnal meg akarnak gazdagodni a hajózás szerelmesein, de a bécsi boltból jobb minőséget kapok, fele pénzért.

- Értem - bólintott a Mester. - Akkor most hogyan legyen? Mikor készül el a hajómmal?

A szakember bandzsított.

- Számolok - magyarázta. - Nem akarom idefárasztani fölöslegesen. - Tekintete megrebbent, amint láthatatlan naptárját lapozta. A tiszta szemek kék vizében arany lámpások villantak, zöld tavak nyíltak, a tavakon barna szigetek. - Legkésőbb csütörtökön vízre tehetjük! - közölte. - Már mindent elintéztem a kikötőben. A nagy daruval tesszük a vízre, azzal az árbocot is könnyen beállíthatjuk. Ha reggel kezdünk, tizenegykor már el is indulhat a hajóval Földvárra, mert ott lesz a kikötőhelye.

- Földváron? - ragyogott a Horváth. - Micsoda szerencse! Azt a kikötőt nagyon szeretem, bár azt hiszem, nem olcsó.

- Arra önnek az idén semmi gondja nem lesz - közölte a fiatalember, és újra söprögetni kezdett. - Erre a szezonra be van fizetve. Ez is benne van a vételárban.

Kezet ráztak.

- Akkor csütörtök reggel.

*

Horváth úr telepakolta az autóját viharvert ruhákkal, hálózsákokkal, gázpalackkal, seklikkel, őznikkel, a régi hajójáról maradt kötelekkel, és szólt két távoli havernak, mennének vele, ne egyedül kelljen vízre szállnia az új hajóval.

Reggel nyolckor megálltak a kikötődaru alatt.

Sehol egy lélek.

Átsétáltak a gyártelepre.

A Sejtettem ott fürdött a reggeli fényben a bakon.

- Ez igen! - füttyentett az egyik haver. - Jó formája van.

- Ugye?

- De miért nincs még lefestve? - kérdezte a másik.

- Hogy érted ezt? - kérdezte vérig sértve a Horváth. - Ha valami, hát a festése igen kiváló! A legdrágább holland festéket használták, nem holmi autózománcot, mint egyesek.

- Én nem arról a festékről beszélek - legyintett a haver. - De hol az algagátló? Azzal kellett volna lekenni a hajótestet alulról, hogy ne tapadjanak rá a moszatok!

- Ó, azt a daru alatt is fel lehet hordani! - vélekedett a Horváth. - Sőt, vannak olyan algagátlók, amelyeket nedvesen kell összeereszteni a vízzel...

- Lehet - bólintott a másik haver. - De hol a fószer?

- Mindjárt itt lesz - mondta a Horváth. - Biztonság kedvéért rácsörgök telefonon.

A telefon hosszasan csengetett.

Senki sem vette fel.

- Talán nincs térerő ott, ahol jön! - vélte a Mester. - Gyertek, menjünk el addig reggelizni. A vendégeim vagytok. Benyomunk egy-egy sült kolbászt. Mire visszaérünk, a hajó már vízen lesz!

De nem volt a vízen.

Délig várakoztak, negyedóránként felhívták a megadott számot, aztán megebédeltek, végül délután ötkor beszálltak a Horváth úr gépkocsijába, és kedvetlenül visszaautóztak Budapestre.

A tisztaszemű öt napig nem jelentkezett.

Horváth úr lassan őszült.

- Megérdemled - mondta gonoszul a felesége. - Mi mondtuk, hogy ne vedd meg! Most aztán cseszheted.

- Talán beteg - aggódott a Horváth. - Vagy balesetet szenvedett.

- Attól felhívhatott volna.

- Talán eszméletlen.

- Aha - bólintott Zsuzsánna. - Vagy börtönben van.

- Tessék? - Horváth úr megvonaglott.

- Semmi - legyintett Zsuzsánna. - Vedd úgy, hogy egy szót se szóltam.

Nem tudta úgy venni. Akár a lassú méreg, egész valóját átjárta a szörnyű gyanakvás. De nem, gondolta, lehetetlen! Egy hajós nem csaphat be egy másik vitorlást! Főleg nem egy ilyen tiszta szemű! Talán meghalt az anyja. Elhagyta a felesége. Nem. Az nincs neki. Múltkor mesélte, egy virágáruslánynak udvarol. Szélhámosok nem udvarolnak virágárusoknak! Azok gazdag özvegyekre hajtanak. Baleset érte, más nem történhetett. Szegény fiú, lehet, hogy egy életre nyomorék lett. Miattam! Hajszolta magát, hogy tartani tudja a határidőmet! Meg kellett volna mondani neki, hogy nem néhány napon múlik az élet!

Mardosta a lelkifurdalás, de nem hagyta nyugodni a gyanú sem. Óránként hívta a mobiltelefonszámot. Megpróbált dolgozni két hívás közt, de képtelen volt az irodalomra. Elővette a szerződést, amelyet a siófoki ügyvédnél kötöttek. Itt a címe! Talán tartozik hozzá vezetékes telefon! A tudakozó tíz másodperc alatt közölte a számot.

- Tiszta Árpádot keresem!

- Az beszél - válaszolta egy idegen hang.

- Ön Tiszta Árpád?

- Miben segíthetek?

- Öntől vásároltam a hajót?

- A fiadat keresik - mondta a hang a telefonban.

- Az én fiamat? - kérdezte a Horváth.

- Üdvözlöm, uram - szólt a kagylóba egy fátyolos, megtört női hang. - Az Árpi anyja vagyok.

- Elnézést kérek a zavarásért - hebegett a Horváth. - Én csak a hajó miatt...

- Nem tudunk segíteni! - A hang elcsuklott, mintha sírna. - Mi sem láttuk őt már harmadik hete. Várjon! Az apja azt mondja, külföldön van a gyerek.

- Külföldön? - kérdezte a Horváth, mintha fültövön vágta volna a szó.

- Mit mondjunk neki, ha hazajön, ki kereste?

- Én - mondta a Mester.

A tisztaszemű három nap múlva jelentkezett.

- Bocsásson meg, annyira szégyellem magam! - mondta a telefonba. - Bejött egy hatalmas üzlet, egy hajót kellett Szicíliából Görögországba szállítanom, váratlanul. Hatalmas viharba kerültem, és mint tudja, a nyílt tengeren nem működik a mobiltelefon.

Horváth úr tudta, milyen a tengeri vihar.

*

Tíz évvel azelőtt egy hónapig hajózott az Atlanti-óceánon. Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára nagy óceánátkelő-versenyt rendezett egy erdélyi származású angol pofa. A versenyen, maga építette hajójával, elindult a Mester egy régi ismerőse, meginvitálta az út első szakaszára, a spanyolországi Pallos kikötőjéből Las Palmasba, a Kanári-szigetekre. Hárman vitték a hajót. Már az első éjszaka viharba kerültek. Horváth kivackolódott a kabinból, hogy a kormányállásnál átvegye az őrséget. Annyira félt a vihartól, nem merte elengedni a kormánykereket, hogy a kabinajtó mellett rögzített biztonsági hevedert magára csatolja.

Az óceán dühöngött.

Már az este gyereklepedőnyire kurtították a vásznakat, a hajó kötelei közt sivító szél még így is a vízszintig döntötte időnként a vitorlást. A hullámok átcsaptak a cockpit fölött, sötéten tajtékzott a tenger, s a fel-felágaskodva rohanó hajó nyomában foszforeszkálva világítottak a planktonok. Négyóránként váltották egymást a kormánynál. Horváth arra gondolt, mindjárt letelik a szolgálata. Kihasználva a szél egy pillanatnyi megingását, szeme elé emelte a csuklóját, lenézett a karórájára. Pontosan tíz perce állt a kormánynál. Attól fogva meg se próbálta nyomon követni az időt. Az oldalról érkező rövid, magas hullámok minden csapása kitérítette a kompasz meghatározta irányból a hajót. Horváth úr úgy érezte, kiszakad a karja, akkora erővel kellett forgatnia s tartania a kormánykereket. A hajó derekasan állta a vihart. Ha az orrát felkapta a víz, majd hirtelen kiszaladt alóla a hullám, hatalmas döndüléssel zuhant a mélybe, csattanva ért újra vizet. A Mester nem értette, társai miként képesek a kabinban aludni. Egy teljes örökkévalóságnak tetsző idő után Cimbi, a harmadik hajós végre felbukkant a kabinajtóban.

- Minden oké? - üvöltötte túl a szelet.

Horváth átadta neki a kormányt, bezuhant a kabinba. A hajófenéken lötyögött a víz, ő mégis lerogyott a lépcső elé. Hiába viselt vízhatlan cuccokat és gumicsizmát, odakint átázott mindene. Nem volt ereje ahhoz, hogy ruhát váltson, megtörülközzön, és elvackolódjon a hálóval biztosított hajóágyig. Úgy, ahogy volt, csizmásan, viharruhában, átázva, sósan végignyúlt a padlón. Arra gondolt, soha nem fog tudni elaludni abban a sötét, veszettül forgó, dülöngő, recsegő-ropogó, minden irányból nekitámadó kajütben, de még végig sem futott agyán a gondolat, máris kizuhant az ébrenlétből. Soha életében nem aludt még olyan jóízűen.

Hajnalodott, amikor felébredt. A hajó futása némileg megszelídült. Leginkább a városligeti hullámvasút mozgására emlékeztette. A hajó lassulva emelkedett, majd gyorsulva futott a mélybe. Kikecmergett a kabinból. Két társa nyugodtan beszélgetett odakint.

Fantasztikus volt az óceán.

Mint egy világoszöld sílesiklópálya.

- Ez a swell! - mondta a kapitány. - Nézz körül! Száz méter hosszúak a hullámok. Némelyik magasabb, mint az árbocunk.

- Van itt egy haver! - szólalt meg Cimbi. - Olyan kétszázkilencven fok körül keresd! - mutatott balra s kissé előre. Horváth úr hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a harsogva mozgó, hatalmas hullámokat. - Most! - kiáltott Cimbi. - Ott!

A másik vitorlás kétszáz méterre lehetett tőlük. Egy pillanatra felbukkant árbocának csúcsa, hogy aztán percekig eltűnjön megint a hullámok mögött.

Cimbi és a kapitány félóránként rókáztak. Horváth úr még csak nem is émelygett.

- Ne hidd, hogy olyan fasza pali vagy! - mondta a kapitány. - Ennek semmi köze a férfiassághoz! Csak a mázlisták ússzák meg a tengeribetegséget.

Sok minden történt azon az úton. Csupa olyasmi, amit Horváth úr senkivel sem tudott később megosztani.

- Egyszer majd megírom! - ígérte magának.

*

- Tudom - bólintott most, kezében a telefonnal. - Tudom, milyen a tenger.

A tisztaszemű a következő hét elejére ígérte, hogy elkészül a hajóval. Persze megint közbejött valami. Horváth úr ekkorra sejtette már, mit takar az a tiszta szem, bár senki kedvéért nem ismerte volna be. Semmi esélye nincs a szélhámossal szemben. A pénzt kifizette, a hajó soha nem készül el. A szerződésbe a tényleges vételár töredékét jegyezték be, hogy a tisztaszeműnek ne kelljen túl magas adót fizetnie.

- Megérti - mondta -, nem? Magának édesmindegy, hogy az ügyvéd úr menynyit ír be. Magának nem a pénz kell, hanem a hajó. - Az érvelés logikusnak tetszett.

Lassan érett a nyár.

*

Július közepe volt. Horváth úr háromnapi hideg élelemmel, munkaruhába öltözve kereste fel a tisztaszeműt a gyártelepen.

- Segíteni jöttem.

- Miben? - rebbent a tiszta szem.

- Hiszen ön panaszkodik nekem hetek óta, hogy cserbenhagyták a munkásai! Hogy nincs segítsége, azért nem készül a hajóm!

- Készül az! - mondta sértődötten a fiatalember. - Nézze meg! Már kivágtam a tetejét az orrban, ahová ön horgonykamrát rendelt!

- Tudom - bólintott a Horváth. - Már a múlt héten kivágta. Azóta esik be ott az eső, és rohasztja a hajómat belülről.

A fiatalember nem hallotta meg az utolsó mondatot.

- Van már segítségem - közölte. - Robi! - kiáltott.

Megállt az idő. Negyven fok lehetett. A gyártelep repedezett betonja visszaverte a napsugarakat. Reszketett a fény, ahogy hullámai megtörtek a láthatatlan páracseppeken. A fotonok átfúrták magukat az elemi vízrészecskéken. A bakon gőzölgő hajótest megremegett, a kabinajtó fölött felbukkant egy szakállas, torzonborz, barna fej.

- Mi kell?

- Mutatkozz be az úrnak! - utasította a tisztaszemű.

A fej hunyorgott, morgott valamit, emelkedni kezdett. Alatta, mint egy lassított felvételen, araszról araszra tűnt fel az elhízott, herkulesi test.

- Aludtam - mondta zengő basszusán, mintha tömör, erőteljes vádbeszédet fogalmazna meg. - Már nem alszom - tette hozzá, és édesen elmosolyodott. Nem volt foga. Könnyed lendületet vett, és leugrott a magasból. Mindenki más a csontját törte volna a háromméteres zuhanás után. - Éhes vagyok! - közölte barátságosan. - Alvás után mindig megéhezem.

- Remek - bólintott a Horváth. Nem mert kezet nyújtani a csont nélküli Herkulesnek.

- Akkor mi most elmegyünk reggelizni - szólalt meg a tisztaszemű, mintha lezárna egy kimerítő tanácskozást. - Velünk tart? Én fizetem! A vételárba belefér!

- Köszönöm, már reggeliztem - füllentett a Horváth. - Inkább körülnéznék addig odabent! - biccentett a hajója felé. - Lehet?

- Hogyne! - ragyogott a tisztaszemű. - Csak egész nyugodtan! Hiszen már az öné. Kifizette! - kacsintott. -Tíz perc, és itt vagyunk. Gyere, Robi. - Beültek a fiatalember hétméteres, fekete autójába, s ahogy távolodtak a reszkető fényben, mindketten visszaintegettek a kocsiból, mintha eveznének.

Horváth arra gondolt, utoljára látja őket ebben az életben. Mélyen elszégyellte magát a gondolatért. Nem lehet ennyire bizalmatlan. Hová lenne a globalitás csapdájában vergődő világ, ha nem bíznánk egymásban, mi, helyiérdekűek? Csak a lokalitásnak van esélye a tőkével szemben. Körbejárta a hajót, amelynek alja világoskékre volt festve. Algagátló, örvendett. Ilyen világoskék változatot egyetlen hajón se látott még. Mindegy, nem a színe az érdekes. Megtapintotta a felületet. Ahol hozzáért, lejött a festék a hajófenékről. Mindkét tenyere kék lett. Hátraszökkent, mint akit rajtakaptak. Na tessék, idejön segíteni, noha senki se hívta, a tisztaszeműnek egyébként is van már segítője, nem is akármilyen. És akkor tessék, ő meg az első óvatlan gesztusával tönkreteszi az addigi munkájukat. Talán nem veszik észre, ha visszajönnek. Kéne valami rongy, hogy letöröljem a tenyerem. Felmászott a hajóra vezető létrán. Kis híján elzuhant odafent. A munkatér tele volt csavarral, stifttel, papírszeméttel. A hátsó rekeszeknek, amelyeket megrendelt, nyomuk se volt. A kormány éppúgy lötyögött, mint három hete. Viszont valaki két új kötélfogót szerelt a kabintetőre. Nem éppen a legalkalmasabb helyre, de meg lehet szokni minden egyedi megoldást. Majd rááll a keze. A szerkentyűkön még ott virított az árcédula: tizenhétezer.

- Darabja? - füttyentett a Mester. - No, ez derék.

Leereszkedett a kabinba.

Furcsa szag volt odabent. Mintha egy tíz napja döglött macska heverne a padlódeszka alatt. Óvatosan felemelte a deszkát. Nem volt alatta dög. Viszont a hajó alja vízzel volt tele. Mi a bánat? Ez már a szárazon elsüllyedt? Hogy kerül ide víz? És ennyi? Megvan vagy harminc liter. Megmosta a kezét a fenékvízben, visszaengedte a padlódeszkát, leült az ágyra. Az ágydeszkát borító szivacslap is vizes volt. Ezen aludt a Herkules? Nem. Ott, elöl csinált szamárfészket magának, azokon a gyanús rongyokon. Nézd, elkészült a polcom, fedezte fel. És a mosogató helyét is kivágták! Ez szuper! Ott a nyílás, amelyen át fel lehet tölteni majd a vízrendszert. Aha, ezek lesznek itt a csövek.

Marha meleg volt odabent, Horváth úr megizzadt. Nehéz munka a hajófelújítás. Éhgyomorra még nehezebb. Kihúzódott a fülledt kabinból a fényre. Várta a reggelizőket. Múlott az élet. A nap egyre följebb hágott a hajó fölött. A tisztaszemű és a Herkulese csak nem érkeztek meg. Horváth elszívott három cigarettát, gondolta, kiugrik a közértbe, innivalóért. De nem merte otthagyni a gazdátlan műhelyt meg a hajót, köldökig kitárva. Mindjárt dél, gondolta, most már csak megjönnek. Hogy elüsse az időt, mindent megnézett újra. Lötyögő kormány, új kötélfogók, víz a hajódeszka alatt, luk a gázrezsónak, vízbeöntőnek. Az ő hajója, tengeri versenyre. Bemászott, kimászott. Csordultig telt tulajdonosi érzéssel. A szerződés szerint lassan egy hónapja húzza hasznait, viseli terhét. Bemászott újra. Hátravackolódott, a cockpit ülés alá, a koporsóba, hogy a hajó belsejét ott is szemügyre vehesse. A műanyag porlott. Másutt meg ragadt és nyúlott, mint a rohadt erdei gomba. Megkaparta. Feljött. Tovább dörgölte. A hajó oldala kilyukadt. Nem hitt a szemének. Nézett kifelé a lyukon, bedugta az ujját. Már az orra is kifért rajta. Visszahúzta, megint kinézett rajta.

Egy fekete szempár bámult vissza rá.

- Mit tetszik keresni? - érdeklődött a Herkules.

Próbált kivackolódni a szűk koporsóból, de beszorult a válla. Kipréselte magából a levegőt, koncentrált, hogy visszahúzódjon énje közepébe. Napfonat, gondolta. Szédelegve bukkant fel a kabinajtóban.

- Maguk visszajöttek?

- Hát maga? - kérdezett vissza a tiszta szemű fiatalember. - Mit művelt? - mutatott a lyukas hajófenékre.

- Elnézést kérek. - Horváth vörös volt, mint a főtt rák. - Egyébként fél négy van.

A tisztaszemű elképedt.

- Most mit akar ezzel?

- Nyolckor mentek el azzal, hogy megreggeliznek.

- És? - kerekedtek a tiszta szemek.

- Fél négy van.

- Nem az az érdekes! - csattant a tisztaszemű hangja. - Egy percre kiteszem a lábam, és maga megfúrja a hajót?

- Én csak megkapartam.

- Miért, viszketett? - kérdezte a fiatalember.

Herkules gurgulázva felnevetett:

- Beszarok! - Térdét csapkodta.

Horváth úr érezte, kezd kicsúszni kezéből a dolgok irányítása. Felegyenesedett, kihúzta magát.

- Na, itt álljunk meg egy röpke pillanatra! - Úgy állt a taton, mint egy haragos tengeri félisten. - Maguk itt hagytak engem főni a napon hét óra hosszat, azzal, hogy megreggeliznek, közben a hajótest meg el van rohadva!

Herkules pislogott. Várakozón tekintett a főnökére.

- Jól van - szólalt meg a fiatalember. - Lehet keménykedni... Biztos van értelme. Gyere, Robi, menjünk haza innen.

- Én nem keménykedek - görbedt a Horváth -, de beláthatja, hogy azért ez nincs egészen rendben!

- Nem én lukasztottam ki ezt a szart! - mondta a fiatalember. - Én töröm magam, hogy valami legyen, maga meg bemászik oda, ahova be se fér az ember! Tönkreteszi a friss gélt... Végül is - megvonta a vállát - a maga hajója...

- Hogyhogy friss gélt? - hökkent a Horváth.

- Látom, az algagátlót is sikerült lekaparnia...

- Milyen algagátló az, amelyik lejön egy érintésre?

- Hogy milyen? A legdrágább, amit kapni lehet. Oldódással gátol.

- Hogyhogy oldódással? Ilyesmiről még soha nem hallottam.

- Maga hajóépítő?

- Író vagyok.

- Akkor mit szól bele?

- Én csak segíteni...

- Tolsztojnak, uram! - bólintott a fiatalember. - A hajóépítéshez nem tehetség kell, hanem szakértelem.

Horváth elszégyellte magát. Valamit nagyon elrontott itt most. Lemászott a létrán.

- Hol a francban voltak? - kérdezte békülékenyen.

A fiatalember felnyitotta a fekete autó csomagtartóját.

- Segíts! - intett a Herkulesnek.

Kiemeltek a kocsiból egy rozsdás vasszerkezetet, egy csónakmotort, négy vadonatúj puffert, két csörlőt, egy fekete műanyag lemezt és egy kartondobozt.

- A lábamat lejártam, hogy a legjobb cuccokat szerezzem be önnek. Tessék - mutatott a rozsdás vasakra. - Ez a maga motortartó bakja!

- Ez?!

- Öt éve tetettem félre egy haverommal, hogy ha valami nagyon pipec helyre kell majd... Egy olyan valakinek, aki értékeli, hogy ez a Hattyún volt.

- A Hattyún? - Horváth szédelgett. Nem az éhségtől, nem is a naptól. A Hattyú a Balaton egyik leghíresebb versenyhajója. Öt éve süllyedt el a tó közepén. Legendák regéltek róla.

- A motor is szuper! - szólalt meg Herkules. - Cilinderes.

Horváth úr gyanakodva pillantott az olajos ragaccsal borított, ezeréves csónakmotorra.

- Ez nem az, amiről szó volt. Nem ez a motor van a hajólevélen.

- Persze hogy nem! - A fiatalember megvonta a vállát. - Ez egy olasz, négyütemű. De ha maga azt a régi, kétütemű orosz szart akarja... Megvan, ugye, Robi?

Herkules buzgón bólogatott.

- Ne bólogass! - förmedt rá a fiatalember. - Keverj hamar új gélt, és vágjál üvegszövetet, hogy befoltozzuk, amit az úr tönkretett.

Horváth egy hetet töltött a kikötőben. Éjszakánként a kabinban aludt. Egyre több gyanús pontot fedezett fel a hajótesten. A tisztaszeműnek mindenre volt szakszerű magyarázata. Végül beismerte:

- Na jó. Lehet, hogy nem tökéletes. De hát ennyi pénzért?

*

Végre eljött a nap, vízre került a Sejtettem. A kikötőben csudájára jártak.

- Nézd, mekkora árboc!

- Ez ám nagyon mehet!

- Milyen vízvonala van! Mennyiért vette?

Horváth úr megmondta.

Az érdeklődök elismerő pillantásokat vetettek az eladóra. A tiszta szemű fiatalember éppen az árboctartó drótköteleket kötötte be. A négy oldalsó kötéllel már végzett. A két hátsó, amely az árbocot hátrafeszítette volna, rövidnek bizonyult.

- Megtoldjuk? - kérdezte főnökét Herkules.

Horváth megkedvelte a nagydarab, csont nélküli embert. Hamar kiderült, hogy Herkules nem ért semmihez. Nem is igen volt dolga. Műanyagot kevert, gittet oldott, adogatta a szerszámokat. Ha a tisztaszemű fogót kért tőle, csavarhúzót adott. Ha kalapács kellett, szelíden átnyújtotta a mérőszalagot. Horváth eleinte nem értette, hogy a tisztaszemű miért tartja. Ha ő óvatlanul vitába keveredett a fiatalemberrel, Herkules felállt, hozzájuk cammogott, megállt mellettük súlyosan, szelíden.

- Gond van? - kérdezte.

- Nincs gond - mondta ilyenkor a Horváth. - Csak kérdeztem valamit, amit nem értettem.

- Most már érti? - mosolygott a fogatlan Herkules.

- Igen.

Ahogy a napok múltak, Horváth úr lassan, fokról fokra ébredt rá, hogy egy gondosan átfestett hajóroncsot vett meg. A pazar, új alkatrészek valószínűleg mind lopottak voltak. Mindegy, döntött, nem az én dolgom. A szerződést ügyvéd láttamozta, a hajólevélen rajta lesz minden.

A hajólevelet a tisztaszemű intézte.

- Van egy-két emberem a felügyeleten! - kacsintott. - Két hét, és meglesz a papírja. Tengeri vizsgával, ahogyan kérte.

A két hétből három lett, aztán négy, végül már nem beszéltek róla. Előbb-utóbb meglesz, gondolta a Horváth. Azt a néhány apró hibát meg, amit felfedeztem a hajón, majd én kijavítom. Tudok gélt keverni, csiszolni, festeni, nekem is van fúróm és fűrészem. Veszek szerszámokat. Csak egyszer elmehessek innen az új kikötőbe.

A tisztaszemű azzal is átverte.

- Van egy kis gond a kikötővel - mondta a telefonba. - A Mahart összekeverte a papírokat, és másnak adta ki a maga hajóhelyét. Viszont ajánlottak önnek két másik kikötőt. Fonyód vagy Alsóörs. Melyiket választja?

Fonyód messze esett a balatonfőkajári birtoktól, ezért az alsóörsit választotta. A tisztaszemű postán küldte el a kikötőbérleti szerződést, aláírva, lepecsételve. CÉ MÓLÓ, HUSZONÖTÖS HAJÓHELY - állt a papíron, nyomtatott betűkkel. Horváth autóba ült a lányával, hogy megnézzék a kikötőhelyet. Kikötő sem volt Alsóörsön, nemhogy cé móló.

A hínáros, sekély öbölben kotrógépek dolgoztak. A munkavezető készséggel adott felvilágosítást.

- Igen - mondta -, itt tényleg kikötő lesz.

- Mikor? - kérdezte a Mester.

- Jövőre.

Mégse csinált botrányt, még csak szóvá se tette. Elvégre nem háborodhat fel minden kicsiségen. A Mahart hibájáról nem az eladó tehet. Több mint tíz vitorláskikötőt üzemeltetett a Mahart a tavon. Egy éjszaka ötezer forintba került annak, akinek nem volt bérelt helye. Akinek volt, az viszont bármelyik Mahart-kikötőt igénybe vehette, bérmentesen. Horváth úgy gondolta, hússzor körbevitorlázza a nyáron a tavat, mindig más és más kikötőben köt ki, így bejön a nem létező kikötőhely ára. Persze kell azért anyakikötő is. Majd szerez egyet. Megoldja. Csak már ott tartsanak.

Megtoldották a hátsó vantnikat, a tisztaszemű fúrt négy új lyukat a hajótestre, acélfület csavarozott a lyukakra, bekötötték a merevítőköteleket, meghúzták a feszítőcsavarokat. Az árboc büszkén állt.

- Mint Katiban a gyerek! - Herkules nevetett.

*

A nap lenyugodni készült a tihanyi apátság kettős tornya mögött, mire Horváth kihajózott a kikötőből. Lágy, enyhe szél fújt. A Sejtettem csobogva szelte a hullámokat.

- Kenesére megyek! - döntött a kapitány. - Van ott egy új, gyönyörű marina. Az lesz a Sejtettem anyakikötője. - A kabinból előkereste a vadonatúj pilotkönyvet, amelyet Zsuzsannától kapott ajándékba. Bepötyögte a kikötő számát a mobiltelefonjába, bejelentkezett.

- Nagy szerencséje van, uram! - mondta a kikötőparancsnok. - Még van két szabad helyem. Négyszázhatvanezer forint lesz egész évre.

Horváth kis híján leszédült a fedélzetről. Megkapaszkodott a kormányrúdban. - Mennyi? - kérdezte.

- Ráér kifizetni majd a jövő héten - mondta a parancsnok.

- Rendben van - sóhajtott a Horváth. - Este kilenc körül érkezem.

- Várjuk szeretettel.

A langyos keleti szél északra fordult, lehűlt, és megerősödött egy cseppet.
A vitorlák büszkén dagadtak. Horváth meghúzta kissé a vitorlafeszítő kötelet. Valami reccsent, egy kötélvezető csiga kiszakadt a Sejtettem oldalán.

- A francba! Pedig azt én szereltem fel!

Az elszabadult vitorláival önmagát legyező hajó lustán körbeforgott, mialatt Horváth a szerszámait kereste. A kabin tömve volt cuccokkal. Horváth úr mindenre fel volt készülve. Volt csőfogója, lapos és csípőfogója, harapófogója, kombinált fogója. Vas- és fafűrésze, elektromos és kézifúrója, lengő- és körcsiszológépe, villás és dugós kulcskészlete, tizennégy különböző méretű és fejű csavarhúzója, mérőszalagjai, spaklija, dörgincse, forrasztópákája és benzinlámpája, fázisceruzája, ampermérője, két kalapácsa, üvegszövete, gittje, gélanyaga, gyorsragasztója, két kiló acéllemeze, négy kiló csavarja és alátéte, önzáró anyái, négy méter szögvasa, nyolc méter faléce, két tubus víztaszító tömítőanyaga, hetven méter körszövött perlonkötele, öt kiló horgonylánca, huszonöt félszeme, amit vitorlásnyelven seklinek neveznek. Csavaros és patenttel működő acél- és rézseklik, fél tucat különféle méretű karabiner, belső és külső hajófesték, kétkomponenses lakk két dobozzal, egy fő- és egy tartalék vágóevező, egy szétszerelt, régi porlasztó, három motorgyertya. Úgy tervezte, egy egész hetet tölt a hajón, elvégzi a szükséges kisebb javításokat, esténként a regényén dolgozik a kikötői csendben. A laptopját is magával vitte. A lapos kéziszámítógép csendesen lebegett a hajókabin alján lassan emelkedő, döglöttmacska-szagú vízen.

- Jézus isten!

A kéz alól beépített kéziszivattyú rúdja az első húzásra letörött. Szapolya nem volt, így teáskannával merte ki a vizet. Fél órába tellett, míg megtalálta a baj okát. A hajófenékre frissen beszerelt pipec mélységmérő műszer karmantyúja nem volt megszorítva. Húzott rajta párat, a szivárgás megállt. A hajószivaccsal (azt is ingyen kapta a tisztaszeműtől, belefért az árba) szárazra törölte a hajófeneket, visszahelyezte a fenékdeszkákat, kivette vízhatlan tokjából a számítógépet, belebugyolálta a száraz ruháiba, és biztonságba helyezte a beépített orrszekrényben. (Ez is belefér, mondta a tisztaszemű, sárgaréz zsanérokat tettem fel magának, grátisz, a szekrényajtóra.)

Mire a kézifúróval és a rozsdamentes füllel kivackolódott a fedélzetre, besötétedett. Találomra fúrt két lukat, felszerelte a fület, bekötötte az elszabadult csigát, megzabolázta a csapkodó vitorlákat, lekötötte a köteleket. A Sejtettem fickósan suhant a sötéten fodrozódó vízen.

A tó körül kigyúltak a fények. A viharjelző rendszer lámpái szaporán pislogtak.

- Nem veszélyes! - nyugtatta magát a Mester. - Kicsit erősödik az északi, legfeljebb hamarabb kiérek. - Töltött magának egy kupica konyakot. - Egészségedre, Sejtettem!

A hajó, mintha megértette volna, hogy a gazda őt dicsérte, finoman megdőlve meglódult, hogy megmutassa, többre is képes. Suhantak. Horváth úr énekelt. - Mikor leán vóótam, mikor léán vótam. Szabad madár vóótam, szabad madár vótam! - A szél erősödött. A Sejtettem repült a vízen.

*

Kár, hogy a Balatonban nincsen olyan alga, amely a súrlódástól fluoreszkál, mint az óceánon, gondolta a Horváth. Mint egy csillagporral meghintett országút, úgy ragyogott, villódzva, a hajó nyomán a feneketlen tenger. Most nincs ilyen nyomom, gondolta a Mester. Rápillantott a kabinfalon világító, zöld fényű mélységmérőre. A műszer három métert jelzett. Helyes, gondolta Horváth úr, a tőkesúly másfél méterre ér le, van víz alattunk, bőven. Átült a szél alatti oldalra. Ahogy átlépett, a cockpit műanyag padlója felsóhajtott, mintha delfin szuszogna a közelben. Az óceánon, emlékezett a Horváth, miközben újabb korty konyakot döntött magába, ezúttal már az üvegből, mivel a kupicát sehol sem találta a sötétben, egy éjszaka fél tucat delfin úszott a hajó mellett, órákon át. Szuszogtak, fújtattak, kéznyújtásnyira. Feketék voltak, mint az ördög, de szelídek, mint holmi házőrző kutyák. Horváth ekkor értette meg, hogy a delfin igazi, valóságos állat. Ha akarja és meri, talán meg is simíthatta volna vastag, rücskösnek tűnő, fekete bőrüket. Sose gondolt rá addig, hogy a delfinnek bőre van. Órákig hallgatta az óceáni éjjel feketeségében a tüdős halak locspocsoló, szuszogó hangjait és a másik két fószernak a kabinból kiszűrődő horkolását. Akkor támadt először az a sejtése hogy az állatok, emberek, a hajó, az óceán minden cseppje ugyanabból az anyagból van. Nincs különbség. Vagy ha van, nem érdekes. Az óceán fölött füzérben ragyogtak a csillagképek. Horváth legkivált az Oriont kedvelte. Ott a Vadász válla, öve, kardja... A csillagok is ugyanabból az anyagból vannak, gondolta, mint a víz, a vér, az élet. Mélyről feltörő nyugalom töltötte el. Úgy érezte, nemcsak a teste, de a gondolatai is a mindenség részét képezik. Egylényegűek. Márpedig ha így van, nem érheti baj a fekete vízen. Ha mégis volna Isten, gondolta, éppen így ölelné körül, mint ez a bársonyos, puha, vastag óceáni éjjel. Bár nem hitt benne, tetszett neki a gondolat, s elfészkelődött az Úristen gyengéd ölelésében. Akkor vette észre a hat emelet magas óceánjárót. Száz méterre lehetett. Eltekerte a kormányt, beindította a dízelt. Nagy mázlija volt.
A motor azonnal beugrott. Az óceánjáró szinte karnyújtásnyira rohant el mellette, eltakarva az eget. Aztán újra felragyogtak a csillagok, a vak teherhajó már fél mérfölddel a vitorlás előtt fúrta bele magát az óceán gyémántfényeket táncoltató feketeségébe.

*

- Juhéjj! - kurjantott most. - Sejtettem! - Valami megroppant mögötte. Előbb a bal hátsó vantni szakadt ki tövestől, aztán a másik. Két tenyérnyi lyuk sötétletett a holdfényben fehérlő műanyagon.

- Bassza meg! Bassza meg! - Elkapta a csapkodó drótköteleket. Teljes erejéből húzta őket, az acél a tenyerébe vágott. - Mi az isten? Mi az istent?! - Széllel szembe fordította a hajót, kiengedte a vitorlabehúzó köteleket, hogy az elszabadult árbocot ne terhelje erő. A vitorlák csapkodtak. - Nyugalom, nyugalom! - intette magát a sötétben. - Le a vásznakat! - Kitapogatta a kajüttetőre szerelt kötélfogókat. A nagyvitorla lezuhant, a nehéz, alumínium bunrúd beszakította a jobb oldali ülést.
- Milyen műanyag ez? - jajdult a Mester. - Miféle szendvicsszerkezet?!

- Amerikai licenc - okította a tisztaszemű egy délután, amikor együtt javítgatták a gélhibákat. - Két vékony műanyag közt egy másfél centis balsafaréteg. Így könnyebb, mégis teherbíróbb! - magyarázta a fiatalember. - Egy gond lehet, ha valahol megsérül a külső műanyag, és vizet kap a szendvics. Akkor a balsafa, mint itt is, látja, elrohad. De ez semmi, nem érdekes. Megfúrjuk pár helyen, beküldünk egy kis műanyaghabot. Az megszilárdul, kitölti a réseket. Erősebb lesz, mint eredetileg.

Horváth csak ámult. Mi mindenhez ért egy igazi szakember! A tisztaszemű tényleg mindenhez értett. Mindenre volt magyarázata. Ha valamire - nagy ritkán - nem tudott felelni, akkor nem felelt. Mint amikor, úgy egy hete, azt mondta a telefonba a Horváthnak, aki azt az éjszakát kivételesen a balatonfőkajári birtokán töltötte, hogy ne jöjjön reggel, a hajót mégse tehetik aznap vízre, a nagy daru alatt uszályok rakodnak.

*

Későn érte a hívás, már elindult otthonról, biciklivel. Jólesett hajnalban letekernie azt a húsz kilométert. Zsibbadt a gerince, tüdeje szúrt. - Végre érzem, hogy élek! - közölte a hajnali fényben párálló szántóföldekkel. Tücskök, galambok és varjak feleltek neki egyetértően. - Én is élek! Én is élek! - károgtak, búgtak, cirpeltek. Horváth büszke volt rá, hogy nem csak irodalmi működése közben s nem csak az óceánon képes egylényegűvé válni a természettel. - Mutassatok még egy írót nekem a jelenben, aki így átérzi ezt! - karikázott az útszélen. - Nemcsak humorom van, de olyan empátiám, mint senkinek! - magyarázta az út menti pipacsoknak és gyermekláncfüveknek. - Ez a tulajdonságom tesz képessé arra, hogy mindent és mindenkit megértsek! Ezért tudom olyan mély derűvel ábrázolni a környezetemet!

A derű megcsappant kissé, amint gazdája bekanyarodott a kikötőbe. A nagy daru alatt világoskéken csillogott a tó vize. Egy árva uszály nem sok, annyi se volt a közelben. Horváth úr levackolódott a kerékpár nyergéből, hosszan nézte a darut, aztán a vizet. Hogy hátha mégis téved. A daru gémje nyúlánk árnyékot vetett a víztükörre. Játékos kishalak fürödtek a felszínen, át- meg átugrották a gém árnyékát, mintha versenyeznének, ki tudja szebben. Horváth úr sajgó üleppel, elszoruló szívvel tolta kerékpárját a kikötő túlpartján székelő gyártelepig. A nyitott gyárkapu mellett Herkules hevert a fűben. Hatalmas hasa felmeredt, mintha hízott disznót őrizne a trikója alatt. Fogatlan ajkai közt egy szál pitypang.

- Jó reggelt! - köszönt összeszorított szájjal. - Próbálom az orromon át elfújni a szirmait, de mindig félrefújok! - jelentette derűsen.

- Hol a főnöke? - kérdezte a Horváth.

- Ki tudja? - A Herkules felült a fűben, kivette szájából a gyermekláncfüvet, hatalmas tüdejét teleszívta a harmatos levegővel, nagyút fújt. A pitypang bolyhai szerterepültek, és elvitorláztak a feltámadó könnyű reggeli szellővel. - Biciklizett? - kérdezte irigyen.

Horváth vakkantott.

- Én nem tudok biciklizni, sajnos - nevetett a fogatlan Herkules. - Tavaly megpróbáltam, de összetört a bicikli alattam. Nehéz vagyok - mondta. - De van ám erő bennem! A főnök azt mondta, birkóznom kellene, de én nem birkózom. Vagy hogy bokszoljak. Minek? Nekem elég csak ránéznem valakire - mosolygott -, és máris minden rendben. Nincs igazam? Na ugye!

A tisztaszemű másfél óra múlva érkezett meg.

- Nem kapta meg a telefonüzenetemet? - meredt Horváth úrra, ellenségesen.

- Dehogynem, hiszen velem beszélt, nem a rögzítőmmel.

- Tényleg! - ámult a tisztaszemű. - Most, hogy így mondja... De akkor miért jött el?

- Nem ez a kérdés. - Horváth levegőt vett, belenézett a kéktiszta szemekbe. - Miért mondta, hogy a daru alatt uszályok rakodnak?

A tisztaszemű nem felelt. Álltak a nyárban. A Herkules visszaheveredett a fűbe.

- Katica! - mondta. - Megfogtam! Nem repül el!

Horváth nem törődött a katicavadásszal. Elszántan nézett a kék szempár közepébe. Vagyis hol az egyikbe, hol a másikba. A szempár meg se rebbent. Az arc se mozdult. Az alak sem. Horváth úgy döntött, nem hátrál. Szinte hallani lehetett, ahogy futnak a percek. Nincs értelme. Mit akarok elérni ezzel? De nem tágított. Nem hátrált a tisztaszemű sem. Szája lassan legörbedt, mintha kaján mosolyt fontolgatna. De nem mosolyodott el. Állát előrébb szegezte, dacosan. Mintha azt mondhatná: ,,Állhatunk, felőlem..." Álltak. Horváthnak égett a kerékpárnyeregtől elgyötört ülepe. Bal füle viszketett. Megölöm, gondolta. Mi történhet? Legfeljebb leülöm, ha elítélnek. Van, amit lehet, és van, amit nem. Csak csodálkozzon! Eddig szelíd és udvarias voltam vele, most szíven lőttem. Nem, nem szíven. Egyet a tökébe, egyet a hasába. Aztán egyet-egyet a két térdkalácsába, hogy ne tudjon elfutni. Aztán a képébe. A szemébe.

A fűben heverő Herkules a mutatóujja hegyén sétáltatta a katicabogarat, fél szemmel őket stírölte. Ebbe a faszba meg, gondolta a Horváth, egész sorozatot küldök. Dumdumgolyókat. Attól jól fölrobban. Vagy leöntöm benzinnel, és alágyújtok. A zsírja hogy égne! A nagydarab, mintha megérezte volna, hogy a Horváth zsírra gondol, bekapta a katicabogarat, megrágta, kiköpte.

- Reggeli? - kérdezte.

A tisztaszemű elfordította a fejét, a társára nézett.

- Még nem - mondta neki, aztán csak állt tovább, kissé lehorgasztott fejjel, kényelmesen. Így tovább fogja bírni, gondolta a Horváth. Vannak ilyenek. A világ végezetéig fog állni. Nevetséges. Vagyok. Ezt gondolta. Hogy most nevetséges. És hogy ennek az egésznek semmi értelme. És hogy majd megírja. Valami regényben. Ország-világ elé tárja, mik meg nem történnek. Hogy milyen az ember. Ez a kövér fasz. Meg a tisztaszemű. Meg ő, a Horváth. Hogy milyenek. Hiába egynemű az anyag, a delfinek meg minden.

*

Az óceánon tanult állócsattal sikerült megtoldania az elszabadult drótköteleket, kikötötte őket a tat korlátjához. Reméljük, megtartja. Egy hajón minden kötélnek és lekötési pontnak el kell bírnia a hajó teljes súlyának dupláját. A Sejtettem másfél tonna lehet. Három tonnát biztosan nem bír a farkorlát, de hát annyit csak extrém esetben húznának rajta a kötelek, hatalmas viharban. Jó lesz, döntött a Mester, mivel döntenie kellett. Mégse éjszakázhat a tó közepén, mindegyik parttól három kilométerre! Motorral megyek ki, határozott.

Rángatta a behúzókötelet, pumpálta a benzint. Hol feltekerte a gázkart, hol a minimumra vette, a motornak mindegy volt: nem indult be. A tó rövid, magas hullámokat vetett. A szél felkapta a pezsgő hullámpermetet, magával sodorta a víz sötét tükre felett. Zúgott a Balaton. A kötelek fütyültek. A viharjelző rendszer fényei most már veszettül pislogtak, jelezve, hogy a szél sebessége elérheti és túl is lépheti az óránkénti negyven kilométert. Ez még nem számít viharnak, csak erős szélnek. A fák vastag ágai meghajolnak, a vékony fák megdőlnek. A hatvanas szél már ágat tör, tetőcserepet sodor le. A hetvenes kidönti a kiszáradt fákat. A nyolcvanas már erős, a kilencvenes kegyetlen. A százas... Egy jól épített, megfelelően felszerelt hajó a legnagyobb viharral is dacolni képes. Egy zsebkendőnyi viharvitorla vagy maga az árboc is elég, hogy kormányozni lehessen. Mindegy. A Sejtettem még nincs jól megépítve, de majd meg lesz! Gyerünk már, indulj be!

Egy nagyra nőtt hullám végignyalt a motoron, a Horváthon, a decken. A mester érezte, hogy lassan, de biztosan cserbenhagyja a lélekjelenléte. Nem szégyen ez, csak kellemetlen. Míg maradék erejét gyűjtögette, hogy a motorindításnak újra nekiveselkedjen, eszébe villant egy régi történet.

*

Törékeny, billegő bocicsónakjával evezett a régi hajóját horgonyzó bójához az északi parton, késő ősszel. Hétköznap volt, a part elhagyatott, néptelen. Váratlan pöff csapott a vízre, a szél ujjai szétterültek, s a könnyű csónak alá nyúlva kis híján beborították utasát a tóba. Épphogy ki tudta védeni az orvtámadást az egy szál evezőjével. Mire felegyenesedett, látta, hogy a bóján ringó hajót így már nem éri el.
A szél egyre erősebb lett, a nyílt víz felé sodorta a dióhéjcsónakot. Elkeseredetten csapkodott az evezővel, hogy legalább az utolsó, gazdátlan bóját elérje. Sikerült. Megkapaszkodott a vasúszó fülében. Tartotta magát, lihegett. Most mi a fene? Érezte, hogy fárad. Tíz perc, és el kell engednie a bója fülét. Tovább nem bírja. A szél percek alatt félvízig sodorja. Ott már erős a hullámzás, a boci felborul, elsüllyed, ő meg úszni lesz kénytelen. A tóközépről bármelyik part három kilométer. Nem könnyen, de lenyomott már ennyit a kispesti uszodában. De az élő víz más. A vízszint fölött ekkora szélben és hullámzásban nem tud sokáig lélegezni az ember. Seperc, és megfullad. Ez fog történni. Segítség, suttogta akkor. Nevetséges. Csak a filmeken szoktak segítségért kiáltani. Viszont ha nem kiált, akkor meg fog halni. Ronda hulla lesz. A vízbefúltak nem szépek. Segítség, mondta félhangosan. Beszarás, gondolta. Ilyen nincs. Nincs ilyen. Ez lehetetlen. Öt perccel ezelőtt a legnagyobb nyugalomban érkezett a néptelen kikötőbe, vízre lökte a bocit, komótosan evezve haladt el a zúgó parti nádas mellett, most meg itt nyög, elfehéredő ujjal markolja a bója hideg vaskampóját, és segítségért vacog. A szomszéd kikötőben, a nádas mögött dolgozik valaki. Új mólót építenek. Talán meghallják, ha odakiáltok. Egyetlen kiáltás. Az nem akkora szégyen. Segítség, kiáltott. Csak a szél fütyölte a választ: ,,Megdöglesz, pipikém? Jól van, dögölj meg." Behunyta a szemét, akkora levegőt vett, hogy alul a végbélnyílásáig, fölül a torkáig ért. Segítség! - üvöltött. Aztán újra meg újra. Belekékült az üvöltözésbe. Nem volt nevetséges, inkább csak szánalmas. A jó két perc múltán hozzákanyarodó motorcsónakban gumicsizmás pasasok ültek. Lelassítottak a közelébe érve. Maga kiáltott?, kérdezte az egyik. Horváthnak akkorra már elfogyott a hangja. Csak bólogatni tudott. Folyt a taknya, nyála. Hogy segítsünk, azért?, érdeklődött a másik gumicsizmás ember. Egyfolytában bólogatott, mint egy játékszamár. Hát, ha tényleg úgy gondolja... Partra húzták. Akkor, azt, megúszta.

*

De most mi a jóisten lesz? Az északi dörgő egy órán belül a déli partra sodorja, a maráson széttörik a hajó, fuccs a két és fél milliónak, még jó, ha ő épségben kilábol a partra. Nem adom meg magam, gondolta, mintha valami férfias Hemingway-hős lenne. Előrekúszott a hánykolódó hajó fedélzetén, leszerelte az orrvitorlát, hátrahurcolta, és bedobta a kabinba. Gyorsíts, Horváth, gyorsabban! Légy fürge. Reagálj azonnal! Valami loccsant. Már megint víz van odabent. Le van szarva. Nem ért rá a fenékvízzel foglalkozni. Kitapogatta a kisebbik fockot, kicibálta az egymásra dőlt, hullott holmik alól, előrevergődött vele, bekapcsolta a szemeket, bekötötte a behúzókötelet, aztán a fockfallt, visszakúszott a cockpitba, és felhúzta az orrvitorlát. A hajó rángása megszűnt, a vitorla húzni kezdett. Forrott a víz, ahogy a hajó az éjszakát hasította.

- Úgy van! - üvöltött a Mester. - Mind le vagytok szarva! Legyőztelek! - kurjantotta a viharnak.

Nem tudott egyenesen a kenesei kikötő felé kormányozni, a szél éppen arról bömbölt. Kell csinálnom néhány takkot, gondolta.

- Cikcakkban haladunk, pipikém! - közölte a Sejtettemmel. - Ezt hívják éles menetnek, szívem. Szoros krajcnak! Jól van, aranyom, szorítsd csak a szelet! - Nekivetette a hátát a hajókorlátnak. - Férfi vagyok! - bömbölte. - Igazi sportember! Ha most látna a világ! Főként a Béres! Folyton baszogatott, hogy minek nekem hajó, hogy nem tulajdon kell az embernek, hanem...

Káprázott a szeme. A viharfelhőket szétkergette a szél, felpislákoltak a csillagok, kisütött a félhold. A derengő fényben a Horváthnak úgy tetszett, mintha a vitorla egyre rövidülne. Igen, bassza meg, az alja már söpri a hajó orrát!

- Mi az isten ez?

Még ki se mondta, amikor valami klottyant, mintha egy hatalmas száj csókolta volna seggen a Sejtettemet. A következő pillanatban az árboc függőlegesen a hajóba csúszott, csak a szálingnak nevezett oldalmerevítő karok tartották meg a fedélzeten. A Mester nem esett pánikba. Olyan valószínűtlen volt az egész, mint egy vitorláskézikönyv ócska fejezete. ,,Ha a hajógerincen rögzített árboctalp alatt beszakad a héj, a tőkesúly lezuhan, az árboc alja lefúr az iszapba, a hajó két percen belül elsüllyed." Ez fog történni. A megfigyelés ténye ezúttal egy csöppet sem változtatja meg a megfigyelt jelenséget. Ez nem mikrofizika, nem irodalom, még csak nem is Newton. Hatodikos anyag. Hogy is tanulta Fruzsina? ,,Minden vízbe mártott test, kisangyalom! A súlyából annyit veszt, kisangyalom! Amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom!" Csakhogy itt másfél percen belül semmiféle kiszorított víz nem marad, éppen ellenkezőleg, az egész kibaszott Balaton beszorul a hajóba, amely úgy fog elsüllyedni, mint a nyeletlen balta. Elvileg fenntartanák a légkamrák, ha lennének! De az egyikből víztároló tankot szerkesztett a tisztaszemű, a másikból rakodórekeszt... Most tehát meghalok, gondolta a Horváth. Igazolódik az óceáni tétel: ugyanabból az anyagból vagyunk valamennyien: én, a hajó - és a tisztaszemű.

 
 
0 komment , kategória:  Horváth Péter Sejtettem  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2487
  • e Hét: 27148
  • e Hónap: 72220
  • e Év: 2013500
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.