Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-04-30 16:45:09, hétfő
 
  Ferdinandy György
Egy amatőr kép története
(novella)



Azokban az időkben egy apró trópusi szigeten tanítottam. A világ végén, mint mondani szokás. És még csak nem is a parti fövenyen: fent, a kávéültetvények között volt a kaszárnyából lett tanoda, ahol írni-olvasni tanítottam a bennszülötteket.

A hozzám hasonló hajótöröttek nem sok vizet zavarnak ezen a korallszigeten. Előbb-utóbb belefáradnak az igyekezetbe, és lassan, de biztosan elisszák az eszüket.

Én egy ideig még igyekeztem. Tanítás után beültettem a diákokat az irodámba, és elmeséltettem velük az életüket. Lett egy kiadó is, amely megvette a történeteimet.

Később persze már rajtam is kifogott a pára, a magány, a meleg. Megszerettem a rumot, harminc év alatt én is elittam az eszemet.

Akkor lett Párizsban ez a különkiadás. A kiadó fényképeket kért, ha már - mint mondta - a riportalanyok nem lehetnek jelen.

Így kerültem össze Luz Deliával. Először a bátyjával, hogy pontos legyek. Pablo diákvezér volt, és akkoriban a hadsereg ellen tüntettek a diákok. A navy ellen nem sokat tehettek, de azért tényleg sok volt a jóból, hogy a tengerészgyalogság bent gyakorlatozott az egyetemen.

Luli bátyja kedves, komoly fiú volt, de megvolt neki is az a kis hibája, ami itt a szigeten jellemzi az embereket. Nem hitt az érvek erejében: elveszítette a fejét, és kiabálni kezdett, valahányszor valaki nem engedelmeskedett.

Nekem diákom volt, engem - azt hiszem - szeretett. Én vittem be az elsősegélyre, amikor szétverte a plakátot, amit kiragasztottak a katonák. Kis híján elvérzett mellettem a kocsiban, de még akkor sem hitte el, hogy nem ököllel kell betörni a hirdetőtáblákon az üveget.

A szomszéd telepen laktak, egy szolgálati lakásban. A szülők is komoly, megbízható emberek. Általában valami vallási gyülekezethez tartoznak az ilyen fekete családok. Itt rendőr volt a családfő, de végső soron a rendőrség is felekezet.

Megkaptam az engedélyt, hogy lefotózzam a lányukat. Luli ritka szépség volt, szó se lehetett róla, hogy csak úgy, szülői engedély nélkül fényképezgesse valami idegen.

A vállalkozásba betársult egy régi diákom, aki igazolványképeket készített a téren, és szívesen illusztrálta volna ezt a mesebeli - párizsi - kötetet.

*

Az életút, amiről a könyv szólt, odalent indult, a cukornádültetvényeken. Úgy gondoltuk, hogy a finomító körül kezdjük meg a munkát. Minél fehérebb, annál finomabb! - mondta volt a cukorról a lány. Mint az emberek...

A gyár ugyan azóta bezárt, a telepen már nem a rabszolgák unokái éltek, az én történetem óta megváltozott az élet az ültetvényeken.

De a régi síneket még megtaláltuk, és került valahol a bozótban egy rozsdás tehervonat. Luli lepedőt borított magára, bebújt a hátsó ülésre, és átöltözött.

Eddig nem is lett volna semmi baj. De Pablo húgának rövid, göndör haja volt: gyapjas, mint az Óvilágban mondanák. A feketék harisnyát húznak a fejükre, és mindenféle kenőcsökkel kenegetik, hogy lágy és sima legyen, mint a színészek haja a moziban.

Fedetlen fővel Luli se hagyta magát lefényképezni. Feltupírozott szőke paróka volt a fején, amikor kimászott a lepedő alól. Volt egy hosszú, barna copfja is, amit a kendője alá erősített.

Ramón buzgón kerülgette a tehervonatot. Emlékszem, első nap még megállítottam őket. Elmagyaráztam, hogy nem divatlapoknak csináljuk a reklámképeket.

Nem értettek meg. Ők csak jót akarnak - állították. Nem akarják lejáratni a szigetet.

Hősnőm felkerült a hegyek közé, iskolába járt. A riportot fent folytattuk az egyetemen. Luli kisestélyiben ült be a helyére, és fekete parókát viselt a feltupírozott aranyszőke helyett.

Bele kellett törődnöm. Ilyennek látta magát. Rózsaszínűre púderezte az arcát, műszempillákat ragasztott, és lila körmöket. Hiába mondogattam, hogy az én hősnőm - nem ilyen.

*

Volt valahol egy ócska Agfa-gépem. Most előkerestem, letisztogattam. Kipiszkáltam belőle a homokot, megolajoztam az eresztékeket. Elhatároztam, hogy a tengerparton folytatjuk a munkát. A tengerben minden természetesebb. És a párizsiaknak se lehet kifogásuk, ha Luli pucéron ágál majd a képeken.

A dolgok azonban nem voltak ilyen egyszerűek. A lányoknak azokban az időkben nem volt fürdőruhájuk. Sem egy-, sem kétrészes - semmilyen. Felöltözve, farmerben lubickoltak a vízben, a part közelében, a cápák miatt, és mert akkoriban még senki se tudott úszni az ültetvényeken.

Luz Delia azonban felkészült a szeánszra. Kacér kis bikiniben bújt elő a lepedő alól, amit itt, a vízparton is magára terített. Apró babos kendőt kötött a fejére, a barna copf és a szőke paróka helyett.

Fényképezni még így se szívesen hagyta magát. Törülközőt csavart a derekára, úgy kellett lekönyörögnöm róla, centiméterenként, a bolyhos frottírszövetet.

Ramón, a fényképész sem akart bemenni a vízbe. Be kellett látnom, hogy ezek itt ketten jobban meglennének nélkülem. Fürdeni ugyan akkor sem fürdenének, ámbár ki tudja! Ilyenkor érzi magát idegennek az idegen.

Mindegy. Ettünk valamit, aludtam a homokban. Meg kellett várnunk, hogy hátulról érje a parti sziklákat a nap.

*

Elmúltak az évek, lett megint egy francia kötetem. Megírtam a hajótöréseimet, a borítóra a kiadó egy zátonyra futott hajót tervezett. Minden rendben is lett volna, csak a borítóval békültem ki nehezen. Szájbarágós volt, megismételte a címet, és - ami rosszabb - nem fejezte ki a lényeget.

Akkor került a kezembe Luli képe. Ül a parti homokban, nézi a vizet. Vele szemben, két koromfekete szikla szorosában, a tenger. Apály van, csupaszok a zátonyok. Az egyik, éppen szemben, emberi fejre hasonlít. Egy hajótörött, aki nem akar kijönni. Hát igen. Az én hajótöröttjeim ilyenek.

Ez a kép került most a borítóra, harminc év után. E miatt a régi amatőr kép miatt meséltem el ezt a fura történetet.

Lulit - azóta se láttam. Híres modell lett - mesélte róla Ramón. Mások szerint gépírónő az esti egyetemen. Pablo, a diákvezér elfoglalt egy konzulátust, túszul ejtette a követet. Valami gyerekes elképzelése volt. Nem pénzt akart, azt követelte, hogy vonuljon ki a szigetről a hadsereg.

Életfogytiglanra ítélték. Befejezte az életét, alig húszévesen.

Ramón, a fényképész polgármester az ültetvényeken. A képeiből volt valami kiállítás. De én akkor már nem éltem a szigeten.




















 
 
0 komment , kategória:  Ferdinandy György Egy amatőr   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1003
  • e Hét: 1003
  • e Hónap: 80561
  • e Év: 2021841
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.