Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-01 10:04:36, kedd
 
  Czigány Zoltán
Alkonyat
(elbeszélés)



Amikor a fatelepnél letért az országútról, már alkonyodott. Még nem lesz késő, mikor fölérek a tanyára, mondta magában. Pedig a település, amely felé Zebegényi lépdelt, már csak azért lehetett tanya, mert hivatalosan még nem volt falu. Évtizedekkel korábban, akkor valóban tanyák voltak a völgyben, a hegyről lefutó patakok mellett. Hetven-nyolcvan évvel korábban pedig nem volt ott semmi sem, csak az utolsó falu legelőterületei és a roppant fenyvesek. De amikor Zebegényi megismerte a tanyát, már a völgy egy részén összeértek a kerítések, már rég működött az iskola, éppen a tanítóék fogadták be kicsi házukba, már egy bolt is volt ott, amiben inkább szerszámokat lehetett kapni, s néhány új sír is a temetőnek kijelölt domboldalban, ahová egy haranglábat is ácsoltak a völgy lakói. De nem volt kocsma, nem volt templom, nem volt villanyfény, s vízért is a patakhoz vagy a kertek széliben csorgó erekhez kellett járni. Csöndesen éltek akkor a völgy lakói, olyan csöndesen és régimódian, amilyent Zebegényi addig sosem látott.

Lassan elmaradt mellőle a fatelep fűrészporszaga, a jól ismert, köves és gödrös út balra fordult, és enyhén emelkedni kezdett. Tíz éve nem járt a tanyán. Örült, izgatott volt, és félt is kissé. A tanya addig a jelenvaló múltat jelentette. Élőben láthatta, hogyan alakultak ki a falvak több száz évvel azelőtt. Láthatta, hogyan főztek, ettek, hogyan mostak, mosakodtak, hogyan világítottak ötven vagy száz évvel korábban. Tulajdonképpen időutazásra indult, ha a tanyára megérkezett. A völgy lakói abból éltek, amit megtermeltek. A boltban csak petróleumot vettek, s az állatok ellátásához, ami kellett: kaszát, villát, patkót. A hegyvidék földjét nemigen lehetett művelni, a szőlőhöz is hideg volt. A tanítóéknál reggelente tejjel, tojással, szalonnával, sajttal vagy gombával kínálták. Zebegényi mindig jóízűen evett, aztán nagy sétákra indult az erdőkbe. A tanítóék gyermekei elvezették a fenyvesek rejtett sziklaszirtjeihez, nyáron a málnásokba mentek, vagy rákot fogni egy távolabbi patakhoz, máskor gombát szedtek, télen fát vágtak az udvaron, és nyulat nyúztak. Esténként medvékről és farkasokról meséltek neki. Bent a tűzhely fénye világított, kint, a zsúfolt, csillagos égen a reggelig tartó holdvilág.

Az utolsó falutól úgy tizenkét kilométerre lehetett a tanya. A fatelepig aszfaltút kanyargott, onnan egy kiszáradt patak medréhez hasonló, köves, gödrös út vitt tovább. Zebegényi zötyögött itt már szekéren, rázkódott faszállító tréler vasrúdjaiba kapaszkodva, mikor megérkezett, vagy a kocsijával kerülgette a krátereket. Volt egy tél, amikor többedmagával látogatott a völgybe, s az egyik estén onnan indultak le, a faluba, egy lakodalomba. Fülekyvel, Füleky apjával, Bíró Lacival és még egy fiúval volt együtt, s a Fülekyék által szerzett öreg katonai dzsippel utaztak. A lakodalomból csak a teremben kavargó füstre és a pálinkaszagú párára emlékezett, meg a táncoló, átizzadt ruhájú lányokra, a kurjantásokra, a dobogón játszó zenekarra. És még arra, hogy éjfél felé elkérte a dzsipet Fülekytől, hogy egy lányt elvigyen vele valahová.

- Részeg vagy - mondta Füleky zavartan.

Álltak kinn, a havon, s gőzölgött az ingük a dermesztő hidegben. Zebegényi tudta, hogy részeg, de azt is tudta, hogy Füleky is az, s mégis visszabukdácsolnak majd valahogy a dzsippel a tanyára. Nem erről volt szó. Füleky kedélyesen hátba verte Zebegényit, hogy leplezze kínzó irigységét.

- Többet nem ülök be a kocsidba - mondta Zebegényi.

Attól kezdve, hogy elhagyta a falu utolsó házát, vigyáznia kellett, ki ne kanyarodjon az út a lába alól. Felhős volt az ég, semmit sem látott, és csönd volt, csak a hó ropogott, amerre ment. Elszántan lépkedett a sötétben sejtett erdők felé. A fatelepnél hallotta meg először maga mögött a dzsip hangját. Lebújt az árokba, és megvárta, míg elzúg fölötte a kocsi. Elégedetten mászott elő, s az imbolygó, piros fények után indult. Már érezte a dombokat az út két oldalán, s tudta, hogy egyre közelebb kerülnek hozzá a fenyvesek, ahogy szűkül a völgy. Eszébe jutottak a történetek, melyeket a medvékről, farkasokról meséltek neki a tanyán. Hangosan énekelni kezdett egy dalt, amit a lakodalomban hallott. A sorok végébe kutyák vad ugatása kapaszkodott a távoli tanyákról. Egyszer letévedt az útról, lába alatt meredeken lejteni kezdett a talaj, aztán megcsúszott valamin, s fél lábbal beszakadt a befagyott patakba. Szitkozódására mintha egészen közelről csattant volna föl az ugatás. Négykézláb mászott vissza az útra, fölegyenesedett, s újból énekelni kezdett. A népdalhoz a csizmájában cuppogó víz adta a ritmust. Így is messziről meghallotta a közeledő dzsip búgását, és újból lebújt a hóba. Fülekyék most a falu felé tartottak, s megint nem vették észre. A kanyarodó úton soká nézte a távolodó kocsi fekete foltját, amint maga előtt tolta a megvilágított hó elfutó mezőjét. Két vagy három órát gyalogolt a tanyáig. Már a tanítóék háza közelében volt, mikor újból utolérte az öreg terepjáró. Ahogy a fűtött szobába lépett, elbotlott a melegtől, s a kályhát is félig kidöntötte a helyéből. Fülekyék jobban féltették, mint haragudtak rá. Azt is eltűrték, mikor magyarázatul csak annyit mondott:

- Sétáltam, és a medvéknek énekeltem.

Az út mentén talán több ház állt, mint akkor, de még mindig a régi rendben: egy-két bekerített telket egy-kétszáz méter kaszáló követett. Zebegényi gyanította, hol lehetett az, ahol letért az útról, egy kis időre meg is állt ott, lepillantott a patakra, s elégedetten nézett körbe az őszi alkonyatban. Legközelebb annál a kapunál állt meg, ami útszéli törpéknek készülhetett, s nem vezetett sehová. A kicsi, újonnan ácsolt és lakkozott kapu íve alatt egy tábla lógott, melyre nemzetközi jelek voltak festve: kés és villa, ágy, zuhanyozó, úszómedence. A panzió beljebb, a fák között lehetett, Zebegényi nem látta jól az útról. Kicsivel feljebb, a tanyasi házak kerítései mögött is idegen rendszámú autók álltak. Aztán egy ideig megint csak a dombok, a völgyben futkosó erek s a legelő lovak és marhák mellett gyalogolt. Akkor történt, hogy Zebegényi jobban megijedt, mint mikor beszakadt a patakba. A fatelep óta már a fele utat megjárta a tanyáig, de csak ekkor ismerte föl, hogy villanyoszlopok mellett ment el. Odalépett egy betonpóznához, fölnézett rá, és megérintette. Hallotta már, míg nem járt erre, hogy megérkezett a villany a tanyára, de sosem képzelte el az út mentén fölállított oszlopsort. Aranylottak az elektromos kábelek az alkonyat fényétől.

A tanyaközpontig már mást nem is tudott nézni, csak a villanyoszlopokat, csupán egyetlen táblán akadt meg a szeme, mely a Szegedi Csárdát hirdette. A tanya előtti kanyarban, a híd mellett, a hirtelen magasodó hegy oldalában, a fenyők közé kissé fölkapaszkodva, ott állt a régi bolt, mely valamikor az első iskola is volt. Zebegényi szerette ezt a tornácos, magányos házat, megállt alatta. A hídról meglátta a patak partján épült világoskék panziót, a házak között pedig a templomnak átalakított épület vöröslő fatornyát. A tanyacsoportosulás központjában úgy értek össze a telkek, hogy három-négy utcácskát alkottak. Így volt ez már évekkel korábban is, talán csak hosszabbak lettek azóta az utcák, és újabbak a házak, melyek mind fából épültek, ahogy ez hideg, erdős vidékeken szokás. Falu volt már ez a település, különösen azóta, hogy ide temetkeztek a völgy lakói, s mégsem volt az, mert a falu lent volt, ahonnan mindannyian fölszármaztak ide, s ahová még mindig tartoztak a törvények szerint. A híd után háromfelé ágazott az út. Az első utcácska néhány ház után véget ért, a második, melynek közepén a templom állt, hamarosan kettévált, egyik ága a temetődombra futott ki, a másikat a házak között cikázó erek fölött rekesztette el egy léckerítés. Ez volt a legsűrűbben lakott rész. A harmadik út a hegycsúcs felé s további, távoli tanyákhoz vezetett, ennek jobb oldalán volt a városi téglából épült iskola, majd hosszú, füves területek után a tanítóék zöldre festett, kicsi faháza. A bal oldalon csak egy ház volt korábban, az út és a patak között örökké a lovak legelték a vastag füvet, a patakon túl pedig a fenyves hegyoldal magaslott, de most ott volt a kiugró teraszával csatahajóra emlékeztető, villanyreklámos, emeletes, világoskék panzió is, a Havasi Gyopár. A sarkon, egy villanypóznán bágyadtan, sárgán már világított egy égő, de még nem volt annyira sötét, hogy Zebegényi ne nézhesse meg figyelmesen a háztetőkön egyensúlyozó parabolaantennákat s a két műanyag kukát a patak mellett. Pár lépéssel a panzió előtt, azzal átellenben egy ABC föliratú fabódé állt, a függönyön át italozó férfiak alakja látszott, s a pult mögött a hatalmas termetű, nagy fejű kocsmárosé. A bódé előtt fapad és faasztal is volt. A Havasi Gyopár mellett, egészen a patak partján egy nyáriasan fedett terasz állt üresen, faragott felirattal hirdetve, hogy az a söröző.

Zebegényi a panzióban vett ki szobát, gondolta, ha úgy alakul, másnap majd átköltözik a tanítóékhoz. A jóllakott panziós és soványka felesége kedves volt, és csodálkozott. Míg a vacsora készült, elmondták Zebegényinek, hogy mióta működnek, még sosem adtak szállást magányos vándornak, mindig autóbusszal érkező, szervezett turistacsoportokat látnak vendégül, de Zebegényinek éppen szerencséje van, mert üres a szálló. A panziós nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, minek köszönhetik a szerencsét, hogy Zebegényit itt, ezen az eldugott helyen üdvözölhetik. Zebegényi zavarba jött, előbb kiitta a pálinkáját, s attól fölbátorodva valami meglepőt akart mondani.

- Házat vennék itt.

A panziósból patakzani kezdett a szó: hogy őneki több telke is eladó, s a legjobb helyen vannak, de tud kész, beköltözésre váró nyaralóházat is, hogy olyant ajánl Zebegényinek, ami láthatóan neki való, mert távol esik a többi víkendháztól, de csodálatos kilátása van az erdőkre, hogy már ezeken a helyeken is van áram, s még följebb is lesz, s ha Zebegényi építkezni akarna, mindenképpen őhozzá forduljon, mert az építési tervektől a fürdőszoba berendezéséig mindent rendelkezésére bocsát. Zebegényi köszönte, s egyelőre még egy pálinkát kért. Míg evett, megtudta, hogy télen működni fognak már a sífelvonók, lovasturizmusra is lesz lehetőség, de telefon még nincs a környéken, és nagy kár, hogy a hegyek árnyékolnak, mert a rádiótelefonok sem működnek, de ami késik, nem múlik, s most még a szobájában, sajnos, nem nézhet televíziót, de a társalgó nádkanapéjáról igen, végül a panziós biztosította Zebegényit, hogy jól fogja magát érezni, hiszen, tudja jól, a városi embereket vonzza ez a vidéki világ. Búcsúzóul kezébe nyomott egy távirányítót.

*

Zebegényi szobája ablakából az üdülőtelepre látott. A házak között csupán a sarkon látott lámpa égett, de több ablakból szűrődött ki némi világosság, s az ABC-nek nevezett kocsma elé is sárga lepedőt terített a fény. Az égen hemzsegtek a csillagok, s jól kivehető volt a ködös Tejút. Zebegényi elfáradt vendéglátója kedves propaganda-előadásától, s bár azt is megtudta, hogy a panziós nagypapája a tanyára elsőként fölköltözöttek közé tartozik, mégis igazibb völgylakók után vágyott, hogy velük válthasson néhány szót. Ahhoz késő volt már, hogy a tanítóékhoz bezörgessen, ezért úgy döntött, hogy lemegy a kocsmába.

Mikor a kicsi bódé elé ért, látta, hogy már csaknem üres a bolt. Csak a pult mögött mozdult a kocsmáros, de ez elég is volt ahhoz, hogy Zebegényi megálljon néhány lépésre a bejárattól. A pult mögött egy medve pakolta vissza az üres üvegeket egy sörösrekeszbe. Nagy termetű volt, nagy fejű, ahogyan Zebegényi korábban is látta, de medve, igazi, szőrös medve. Zebegényi néhány pillanat alatt arról is meggyőződhetett, hogy ez a medve nem most falta föl a bódé italozó vendégeit, hanem éppen most tesz rendet utánuk. Még állt egy kicsit, mert éppolyan szívesen lépett volna visszafelé is, mint előre, míg végül a pakolászó, törölgető állat látványa arra sarkallta, hogy ha kissé félve is, de benyisson a boltba.

- Jó estét! - mondta óvatosan Zebegényi.

- Jó estét! - mondta a medve, lehajolt a pult mögé, csak hatalmas háta látszott, s onnan folytatta. - Csukja be, mert kezd hűvös lenni ilyenkor!

Zebegényi becsukta maga mögött az ajtót, de nem lépett közelebb, nem is szólalt meg, míg a medve nagy feje elő nem bukkant ismét a pult fölött.

- Lassan zárnék, de ha megmondja, mit kér, még adhatok valamit.

Zebegényinek hirtelen nem jutott eszébe semmi, amit kérhetne, csak nézte a medvét.

- Van söröm, kétféle is, vannak likőrök, van pálinka - mondta fáradtan a medve. - De ne haragudjon, a maga kedvéért késő este nem fogok rémiszteni, nem fogok kedvesen brummogni, nem fogok táncolni. Ha Gyula ezzel küldte át, sajnálom. Megmondtam neki, hogy csak csoportoknak. Harminc vagy hatvan embernek, az más. De egyenként nem tartok bemutatót, nem éri meg a fáradságot. Szeretném, ha nem is simogatná meg a fejem!

Zebegényi közelebb lépett.

- Ki az a Gyula?

A medve a panzió felé intett.

- Ez a havasi gyökér. Gondolom, nála van. Láttam, mikor megérkezett.

Zebegényit bántotta, hogy a medve is turistának nézi, szerette volna egyszerre elmondani, hogy annak idején elég sűrűn járt ide, s igen jó kapcsolat fűzte a tanítóékhoz is, de végül csak annyit mondott:

- Igen, nála.

- Már megbocsásson, hogy havasi gyökérnek nevezem, de ez itt a gúnyneve, a panzió után.

- Semmi gond - mondta Zebegényi, s aztán nem tudta, mit mondjon még. - Talán akkor egy sört kérnék...

- Van málnaborom - mondta a medve -, nem kóstolja meg?

- De! - mondta Zebegényi lelkesen, s már valóban nagyon szeretett volna inni valamit.

A medve két pohárba is töltött a piros folyadékból, s hunyorított egyet.

- Isten hozta! - mondta, és kiitta a poharát.

- Egészségére - mondta Zebegényi, és ő is egyszerre fölhajtotta a málnabort.

Elégedetten egymásra néztek.

- Maga medve - mondta Zebegényi.

- Én az - mondta a medve.

Zebegényi úgy érezte, megoldotta a nyelvét a málnabor.

- A Gyula hogyhogy nem medve?

- Mert az embertől született. - A medve fölröhögött. - Csak nem tudom, mért gyökérnek!?

- Kérek még egyet! - tette vissza a pultra a poharat Zebegényi.

- Ugye hogy jó? - csillant föl a medve szeme. - Napközben nem iszom, de ilyenkor, este sosem hagyom ki. - Megint két pohárba töltött. - Tessék, uram!

- Zebegényi - mondta Zebegényi, és a kezét nyújtotta.

- Cammogó - mondta a medve, és mancsoltak.

Zebegényi most megízlelte a bort, s kissé elhúzta a száját.

- Miből van ez?

- Miből lenne?

- Málnaszirupból és benzinből.

- Darazsat az orrára! Ez igazi málnabor. Ilyet másutt nem kap. De ha nem ízlik, ne igya!

- Jó lesz - mondta Zebegényi, és megint ivott. Ránézett a medvére, kicsit várt, aztán nekikezdett. - Nem akarom untatni, nyilván mindenki azt kérdezi...

- Gyorsan elmondom - vágott elébe a medve. - A Gyula alkalmazottja vagyok, övé a bolt, ahogy a Havasi Gyopár is, a söröző is, és hadd ne soroljam még. Egyelőre itt dolgozom, kora reggeltől késő estig, mindennap, elvben fölváltva a húgommal, aki a panzió körül segédkezik, de én többet vagyok itt, mert ő jobban kijön a Gyulával. Azt mondja az a havasi gyökér, hogy sokat morgok. Hát hogyne morognék, mikor látom, hogy átver. Itt az emberek hamar megszerettek minket. Én Cammogó úr lettem, a húgom Cammogó kisasszony. Addig csak Ursus volt a nevünk, de azt se hallottuk, legfeljebb az undorító jajveszékelést, hogy jön a medve. Nem is szeretem ezt a szót, hogy medve, annyi gyűlölettel van teli. Szóval megszerettek itt. Mikor a húgom tíz perc alatt behordta az egész télire való tűzifát, akkor előkerült a mézescsupor, az áfonyalekvár. Nekem meg a málnabor - bizonyságul fölemelte az üveget, és öntött a tátott szájába néhány decit, aztán folytatta -, mert a húgom nem iszik. De hát ezek szegények. Nem fáznak annyira a leghidegebb télben sem, hogy mi jól megéljünk. Én csak ebből a gyökérből tudok megélni, az meg tisztában van vele. Ügyes ám ő! Látom, hogy úgy csinálja, hogy el ne menjek, de a fejére se nőjek. Megfizet, de nem engedi, hogy másra is maradjon időm. Itt kell állnom ilyenkor is, pedig esténként már nem járnak össze az emberek, mint régen. Mostanában már mindenki otthon ül, és a tévét nézi.

- Értem - mondta Zebegényi. - De mért jött le az erdőből?

- Ne haragudjon, de ha ezt a kérdést fölteszik, én mindig visszakérdezek, hogy maga meg mért jött le a fáról? Mert az én őseim már akkor is a földön jártak, amikor a maga ősei még az ágakon ugráltak.

Zebegényi vállat vont.

- Adjon még a málnaborból!

- Igyunk üvegből, ha nincs ellenére!

- Igyunk - mondta Zebegényi, és hasonló testalkatú prágai sörivók jutottak eszébe, akik egyszerre döntötték le torkukon a sört.

- Úgy egyszerűbb - mondta a medve, és két barna üvegből kipöckölte a dugót.

Zebegényi az üveg címkéjét olvasta.

- Muscat Hamburg.

- A darazsat! Az az első lakó. Itt palackozzuk.

- S jobb itt, mint fönn...?

- Nézze, gondolom, maga is szeret szép házban lakni, maga is szeret tiszta lenni, maga is szeret jókat enni meg tévét nézni, nem? Nincs ezen csodálkozni való.

- Nincs - mondta Zebegényi.

- Én például egy terepjáróra gyűjtök - folytatta a medve. - Lassan jön össze, de majd összejön.

- S hová megy majd vele?

- Hát ide, az erdőbe. - A medve fölemelte az üveget, és hosszasan ivott belőle. Zebegényi is így tett.

A kocsmában csak egy kályha volt télire, egy pad és egy használaton kívüli jégkrémesláda. A pult mögötti polcon is csak italok voltak, s két zacskó fakó szárazsütemény. Zebegényi a jégkrémesláda és a pult szegletébe támaszkodott.

- Ez ABC? - kérdezte a medvét.

- Annak indult, s a Gyula szerint az is lesz. De most még nemigen vásárolnak az itteni népek, a szezonnak meg már vége. Egyébként délelőtt itt lehet pékárut kapni, szerdán és szombaton.

- Tudja, én ismertem ezt a helyet régen.

- Én is - mondta a medve.

- Most még alig láttam, de érzem, hogy nagyon megváltozott attól, hogy megjött az áram.

- Szebb lett, ugye?

- Akkor még nem volt se panzió, se templom.

- Sokat köszönhetnek az itteniek a papnak. Csak félek, egyszer összemennek ezzel a havasi gyökérrel.

- Miért?

- Mert a papnak is panziója van.

- Itt?

- Itt hogy lenne? A pap lenn lakik a faluban.

- Az úszómedencés?

- Nem az - legyintett a medve. - Az semmi. A plébániát alakította át szállodává. Nagyobb, mint a Havasi Gyopár. Nem látta?

Zebegényi a fejét rázta, aztán ivott a borból. A medve a pultra könyökölt.

- Lassan beépül majd a völgy. Üdülőközpont lesz. Télen itt a hegy síelni, nyáron hűvös a rengeteg, víz van elég: az Isten is erre teremtette. Most még alakulófélben van, de ahogy jönnek a turisták, költik a pénzt, gyarapodik a szolgáltatás, még többen jönnek, még többet költenek, ismeri?

Zebegényi bólintott, és megint ivott.

- Lesz teniszpálya, golfpálya, Gyula szerint strandot is lehetne csinálni, annyi a patak. - A medve egyre lelkesebb lett, eleresztette a hangját. - Játéktermek, vendéglők, éjszakai bárok! Majd nézze meg pár év múlva!

- Aligha - mondta csendesen Zebegényi.

A medve ivott, aztán tátott szájjal leengedte az üveget.

- Mért? Mi a baj?

- Olvastad Spenglert?

- Azt nem.

- Hát mit olvastál?

- Szerbusz - nyújtotta megint a mancsát a medve.

Zebegényi észbe kapott.

- Bocsánat! - Ő is a kezét nyújtotta. - Elgondolkoztam.

- Akkor ezt igyuk ki! - emelte meg az üveget a medve, s összekoccintotta Zebegényiével. Mikor végre Zebegényi is kiitta, a medve újabb két üveg málnabort vett elő.

- Mit is kérdeztél?

- Hogy mit olvastál?

A medve tűnődve kinézett az ablakon a sötétbe.

- Inkább tévét nézek. Arról kérdezz!

- Az Ábelt?

- Mit? - Gurgulázva nyelte a bort.

- Ábel a rengetegben, ez a címe.

- Valami szakirodalom? - lógatta ki vigyorogva a nyelvét a medve. Aztán hirtelen fölkapta az üveget. - Most lehagylak eggyel! - Kiitta a bort, s azonnal egy újabbat bontott magának.

- Ez igen! - nevetett Zebegényi, és belekapaszkodott a jégkrémesláda szélébe.

A medve komolyan nézett vissza rá.

- Volt itt az imént valami. Mintha te nem hinnéd, vagyis nem örülnél annak, ami szép lesz és kényelmes.

- Arra gondoltam, amit a könyvekben olvastam.

- Olyan tuskó azért nem vagyok! - mordult föl a medve.

Zebegényi fölvette a pultról a barna borosüveget, belekortyolt, kicsit lötyögtette a sötét folyadékot.

- Akkor jól figyelj! Azt gondolom, hogy az a fény, amit ti a Gyulával vártok, s ami valóban majd betölti a völgyet, az messzebbről nézve éppen egy alkonyat fénye.

A medve elhallgatott, s minthogy Zebegényiben is dolgozott már a pálinka, a benzin és a málnaszirup, fölemelte az ujját a medve felé, és úgy mondta:

- Nem hajnal, alkonyat.

A medve még mindig megilletődve nézett, aztán megvakarta a fejét.

- Akkor most te figyelj! Ami messzebb van annál, amire a talpam sajgása emlékeztet, s ami már abban a távolságban van, ahol nem éri a talpam a földet, az nem érdekel.

Zebegényi fölnevetett.

- Cammogó úr! Akkor ez mégis kell, hogy érdekeljen! Én a magam lábával jártam itt néhányszor, s azzal vagyok itt most is. Láttam ezt a helyet olyannak, hogy újból és újból el kellett jönnöm, hogy megnézzem. Attól félek, holnap olyannak látom majd, hogy soha többet nem kell ide eljönnöm, mert ugyanezt bárhol láthatom. Az én városomban minden sarkon áll egy Havasi Gyopár, még rondábbat is találok talán.

- Elég úri szórakozás - vigyorgott a medve, és megint ivott.

- Micsoda? - kérdezte mosolyogva Zebegényi. - A sok Havasi Gyopár a sok havasi gyökérrel?

- Darazsat az orrodra! Az úri szórakozás, ahogy te néhány napig mások egész életre szóló nyomorúságát élvezed. - A medve félve pillantott Zebegényire, megbántotta-e, de mikor látta, hogy az tovább mosolyog, folytatta. - Miért gondolod, hogy csak te nézhetsz televíziót, csak te használhatsz mobiltelefont, csak a te ételed melegedhet jó sütőben, csak te fürödhetsz meleg vízben? Az itteniek nem?

Zebegényi letette a bort, és fölhúzódzkodott a jégkrémesládára.

- Csak be ne szakadj! - lihegte a medve. - Nyárig nem tudlak eladni.

Zebegényi nevetett, és ölébe vette a borosüveget.

- Azt gondolom, voltak idők, mikor mindezek nélkül is lehetett bölcsen is, boldogan is élni. Gondolod, hogy itt nem szórakoztak, nem pihentek korábban? Nem voltak bálok, nem volt zene? Úgy áhítjuk a kényelem piacán megjelent újabb és újabb árukat, mintha nélkülözhetetlenek lennének. Te nem heverésztél jókat a málnásban?

A medve fölmordult.

- Az hadd legyen az én dolgom, hogy én mire vágyom. Nem akarok többé a napra várni, hogy megszáradjon a bundám, nem akarok éhesen szaglászni a kerítések közelében. Cammogó kisasszony se akar büdös lenni, és nem akar félni, és nem akar unatkozni. Értsd meg, hogy én nem akarok többé a patak fölé görnyedve inni, csak tiszta pohárból.

A medve Zebegényi felé nyújtott egy újabb üveg bort.

- Adjak poharat? - kérdezte, és kilógatta a hosszú nyelvét.

Zebegényit tetőtől talpig valami forróság öntötte el. Úgy érezte, nyomban talpra ugrik, és ráüvölt a medvére: Ursus, vissza az erdőbe! Aztán lassan, kortyonként megpróbálta visszanyelni az indulatát. A medve bután nézett rá, és még mindig mancsában tartotta az üveget.

- Hát nem kell több?

Zebegényi szégyellte is magát. Máskor, mikor hasonlót érzett, nem tudta megállni, hogy ne üvöltsön. Az indulat teljesen szabaddá tette, porrá hullottak belső korlátjai. Máskor, miközben ordított, érzett valami boldogságot is ettől a szabadságtól. Most elkeserítette a hallgatás. Nem tudta, hogy vajon az idegennel szembeni jólneveltség vagy a medve testi fölénye rekesztette belé kiáltó szavait. Az utolsó csöppig kiitta málnaborát, csak azután szólalt meg.

- Köszönöm, azt hiszem, elég volt.

- Számolok és zárok - mondta a medve. De nem számolt, és nem zárt, megint nagyra tátotta a pofáját, beletöltötte a Zebegényinek kínált üveg bort, aztán hallgatott.

Zebegényi is hallgatott, nézte, ahogy a medve a pultra könyökölt, és kis időre le is hajtotta a fejét az üvegek mellé.

- Ismered a tanítóékat? - kérdezte végre Zebegényi.

- Ismerem - pislogott gyanakodva a medve.

- Velük nem szoktál beszélni? A Gyuládtól tanulsz mindent?

A medve a mancsával a levegőbe csapott.

- Hol élnek a tanítóék? Már az iskolából is elküldték őket. Megkeseredett emberek azok, nem szívesen megyek feléjük. Tudod, azt hiszem, nagyon buták. Nem ott volt a tudomány, ahol ők keresték. Medve létemre jobb házban lakom, mint ők, akik egész életükben a tanya tanítói voltak. Tudod, mit mesélt a főnök? Hogy őt annyiszor megszégyenítette a tanító néni. Visszaültette, két paddal hátrább, azok közé, akik egy osztállyal alatta jártak, annyira ostobának tartotta. És most? Most megnézheti a tanító néni, milyen panziója van a Gyulának! Emeletes, fürdőszobás! A tanítóék háza kutyaól a Gyuláé mellett. Az élet igazságot tesz, azt mondta a főnök, most a tanítóék nyomorognak a hátsó padban. Így mondta.

- A havasi gyökér?

- Ebben a tekintetben, a megélhetés kérdésében nem gyökér. Vagy tudod, mit? Gyökér. - A medve fújt egyet. - A tanító néni pedig szirom.

Zebegényi percekig csöndben maradt. Csak gubbasztott a jégkrémesláda tetején, és maga elé nézett, a deszkapadlóra. Végül a medve megszánta, előrecammogott, megállt előtte, és irtózatos mancsával megsimogatta a fejét. Zebegényi fölnézett. Egészen közel volt hozzá a medve szőrös képe. Elöl a nedves, óriás alagutak nyílásai, messze mögötte a kétfelé csillogó tengerszemek.

- Az én fejemet se lehet ingyen simogatni - mondta, és kissé elmosolyodott.

A medve visszalépett, vigyorogva kilógatta a nyelvét, és megmutatta ujjnyi fogait.

- Egy üveg málnaborért?

- Azért igen! - mondta fáradt derűvel Zebegényi.

A medve visszacammogott a pult mögé.

- Mindig ez van, ha komoly dolgokról beszélünk, megfigyeltem már. Van ebben tapasztalatom, elhiheted, reggeltől estig itt állok. Azért szeretem jobban, ha nőkről beszélnek a vendégek, vagy a tévéről. - Zebegényi elé csapta a harmadik üveg málnabort. - Mondtam is Gyulának, hogy kellene ide egy tévé. Ha baj van, bekapcsolom. Sőt, azt hiszem, nem is lesz soha semmi baj, ha állandóan megy! S ha egyedül lennék, akkor én nem unatkozom. Látod, Zágoni, ezért szeretem én a szórakozást.

- Zebegényi - mondta Zebegényi.

- Nem mindegy? - vigyorgott a medve.

- De - legyintett Zebegényi -, mindegy.

A medve bizalmasan közelebb hajolt.

- Akarsz nőt?

Zebegényi kérdőn pillantott rá.

A medve visszahúzta a fejét.

- Akkor le kell menned a faluba. - Ivott kicsit, aztán a pult fölött megint Zebegényihez tolta az orrát. - Bár itt is tudok neked mondani... - A levegőben megcsóválta a mancsát. - Az sok pénz... - Hirtelen akkorát csapott a pultra, hogy fölugrottak az üvegek, és egymáshoz ütődtek. - Sok, a kurva életbe, főleg az ilyennek, mint én!

- Részeg vagy - mondta Zebegényi.

Magasra emelte egyre nehezebbnek bizonyuló fejét a medve.

- Te is.

- Azért húzódtam ide föl... - nevetett Zebegényi. - Két üveg benzin után!

- Darazsat az orrodra, benzin! - A medve eltűnődött. - Menjünk le a diszkóba!

- Van diszkó? - kérdezte meghökkenve Zebegényi.

- Itt még nincs. De a faluban igen.

Zebegényi lekászálódott a jégkrémesládáról, és meghúzta a borosüveget.

- Ne bolondozz! Hány óra van?

A medve az ablakhoz hajolt, mancsával árnyékot vetett szeme elé, és fölfelé kémlelt.

- Éjfél még nincs. Itt van a fatelepnél, a patak összefolyásánál a Cadillac bár, de ma az nincs nyitva, a faluban viszont ott a Kék Lagúna vagy a másik. - Visszafordult, és széttárta a mancsát. - A legjobb idő! Most indulnak be a lányok. - Megpördült, és egy-két tánclépést tett.

- Én le nem gyalogolok egy diszkóba - mondta eltökélten Zebegényi. - Különben is bezárna, mire leérnénk.

A medve kijött a pult mögül, és vigyázva Zebegényi vállára csapott.

- Nem gyalogolunk, uram! Ezennel meghívlak mulatni, hogy ne legyen ilyen fancsali az ábrázatod. - Zebegényit az ajtó felé fordította, magához vett egy üveg bort, és lekapcsolta a villanyt. - Itt majd reggel rendet rakok.

Zebegényi kilépett a bódéból. Valahol szemben harsogva folyt a patak, a medve mögötte motoszkált. Hűvös volt, s hiába nem látta, a csontjaiig érezte a víz zúgása fölött álló rengeteget. Aztán a megvilágított, világoskék panzióra nézett, az oldalán lógó, lucfenyőnyi, sárgás villanyreklámra, amitől egy darabon teljesen hullaszínű lett a fal. Félelmetesen sárga lámpák - gondolta hirtelen, aztán azon gondolkodott, hogy ezt mért mondta magában, végül úgy döntött, hogy mégis a medvével marad.

*

Zebegényi a zöld katonai terepjáró motorházának támaszkodott, és a medvére várt. A dzsip ugyanolyan volt, mint amilyent annak idején Fülekyék kaptak kölcsönbe, csak nem volt rajta vászontető. Gyula dzsipje volt, közvetlenül lopás előtt. Zebegényi egykedvűen állt a terepjárónak dőlve, és ha volt is benne egy szikrányi, erkölcsi fenntartás, hamar elfojtotta azzal, hogy ott, ahol teljesen természetes, hogy a barnamedve kocsmárosnak áll, azon sincs sok csodálkoznivaló, ha éjjel ellopja a főnöke egyik autóját. Ráadásul a medve azzal nyugtatta Zebegényit, hogy Gyula mellett már többször is vezette a terepjárót, s ha kérné, biztosan odaadná neki, hogy leugorjanak vele egy órára a faluba, csak nincs szíve éjnek idején fölkölteni szegényt. Igaz, volt még egy szikra, sőt inkább lángocska, ami fölött Zebegényinek el kellett néznie, hogy nyugodtan szemlélődhessen a sötétben, mégpedig az, hogy a medve ugyan magára vállalta, hogy termetét és adottságát messze meghazudtolva elcseni a kulcsot Gyula kabátzsebéből, de megkérte Zebegényit, hogy inkább majd ő vezessen, mert persze maga is vágyik rá, de még ittasan is belátja, hogy nincs elég gyakorlata. Zebegényi mégis közönyösen, az elmúlt órákban átélt csalódásoktól eltompulva álldogált a hatalmas csillagos ég alatt, de az is lehet, hogy a málnaborban mégsem volt benzin, s így az is segített kioltani az efféle erkölcsi lángocskákat.

A medve halkan behúzta a panzió ajtaját, és négy lábon futott oda a söröző előtt álló terepjáróhoz. Zebegényi a kormányhoz ült, a medve pedig kitolta a kocsit az útra, hogy zajt ne csapjanak. Egészen a hídig gurultak, Zebegényi csak ott tette sebességbe a dzsipet. A medve hátulról fölugrott a kocsira, amitől az kínosan följajdult, de nem esett szét, aztán előremászott Zebegényi mellé, és segített fölkapcsolni a sárga hosszúfényt. Zebegényi nem sietett, már biztosan érezte, hogy nem bánja a csínyt, s mikor a fatelepnél az aszfaltútra fordultak, már a falusi diszkóra is kíváncsi volt. A medve vigyázva nyalogatta a málnabort, hogy Zebegényinek is jusson, igazságosan és takarékosan iszogatták, míg a faluba be nem értek. A diszkó a falu főutcájában volt, egy olyan épületben, amely más napokon egyszerű presszóként működhetett. Keskeny, betonozott udvar vezetett a belső bejáratához, s mellette, a sötétben mintha egy kerthelyiség maradványai lettek volna. Zebegényinek nem volt min csodálkoznia: bévül olyan volt, mint a legtöbb hasonló helyiség, és azok a zenék szóltak, amelyek aznap éjjel minden diszkóban a világon. Az L alakú terem hosszabb szárában kis asztalok voltak, a falnál díványsor, mint egy bárban, a forduló tájékán folyt a tánc, s az L rövidebb szára végén volt a kocsmapult. A zöld, piros, kék villódzó fények, a forgó, csillámló üveggömb a középső részt díszítette, s itt tornyosult egy sarokban a lemezlovas szószéke is. Zebegényi legfeljebb azon csodálkozhatott, hogy a medve egyáltalán nem keltett feltűnést. Néhányan barátságosan üdvözölték, megveregették a vállát, néhányan kelletlenül néztek rá, s odébb húzódtak, mert a tanyasi kocsmáros legalább három táncoló kislány helyét elfoglalta termetével, de a legtöbben rendületlenül ugráltak tovább a tüdődöngető ritmusra. Zebegényi és a medve elég sokáig nem talált magának helyet a tömegben, egyik lábról a másikra álltak, aztán váratlanul, ez Britney!-sikoltással egy csapat lány fölugrott a díványokról, s ők gyorsan ledőltek a helyükre. A medve azonban egy percig sem maradt veszteg, Zebegényi fülébe üvöltötte, hogy elmegy italokért, és nagy, imbolygó alakja utat tört magának a röpködő karok és rázkódó csípők között. Zebegényi ugyan nem szerette ezt a zenét, de ismerte a hangos zene kábulatát, s hamarosan nem érezte magát kényelmetlenül. Minthogy a medve soká elmaradt, volt ideje megfigyelni a diszkó közönségét, s már arra a fekete lányra is rátalált a szeme, akit szívesen nézett hosszasabban, s aki egyszer mintha már rá is nevetett volna. Teljesen testhez simuló, fehér nadrág volt rajta, így egyszer kék, egyszer sárga volt a feneke, miközben a combjai kékeszölden súrlódtak össze. A haját sűrűn söpörte ki a szeméből, ilyenkor körbepillantott, de fekete trikója alatt akkor is tovább ugráltak mellei, olyan türelmetlenül, mintha már nem soká bírnák ott benn.

A medvével nem tudtak beszélgetni, s Zebegényi kicsit féltette is a fülét, mikor a részeg állat kitátotta hatalmas pofáját, és egészen közel hajolt. Másodszor, s további páros alkalmakkor Zebegényi ment a borért, ami más volt, mint a málnabor, de nem biztos, hogy jobb. Azt viszont különösen jónak érezte Zebegényi, hogy míg a táncolók csoportján átvergődött, a fekete lány többször ránézett, mikor kiseperte haját a szintén fekete szeméből. A medve hamar megunta az üldögélést, s táncolni ment. Zebegényi maradt, nem tartozott sosem a diszkók közönsége közé, és abban a törvényszerű, ám szerencsére rövid időben is, míg ez a zene megérintette, többnyire a lemezjátszó mögött állt, így egyszerűen nem tudott táncolni. Viszont vissza tudta vinni üres poharát úgy, hogy közben elkapja a fekete-fehér lány pillantását, s egy kézmozdulattal megkérdezze tőle, kettőt hozhat-e. A lány mosolygott, de hogy bólintott-e, vagy csak a tánc hevében borította el arcát zuhatagként a haja, azt nem tudta eldönteni Zebegényi. Visszaúton viszont a lány intett már, hogy mindjárt megy. Zebegényi leült, ám a szám végén nem a fekete lány huppant le mellé, hanem a csatakos szőrű medve.

- Nehéz ezt bundában csinálni - ordította Zebegényi fülébe, majd fölkapta a lánynak hozott bort, s leöntötte a torkán.

Zebegényi szája elé húzta a medve fülét.

- Cammogó koma! Ez azé a fekete lányé volt!

A medve fölnézett arra, amerre Zebegényi mutatott, s amerről a lány testrészei előbukkantak.

- Rékáé? - bömbölte vissza a medve, és intett, hogy azonnal intézkedik.

Míg Zebegényi egyedül maradt, végiggondolta, milyen is lenne, ha a lány följönne vele a tanyára, a Havasi Gyopár szobájába. Még egyszer, utoljára szívébe mart a kétség, hogyan szeretné jobban a lányt, ha eljönne vele, vagy ha nem, de hamarosan megjelent előtte Cammogó úr, aki mancsaiban tartotta Rékát, majd mintha bort hozott volna, letette Zebegényi elé az asztalra. Rékán nem rontott a távolság kurtítása, sőt, kézzelfogható közelségbe kerülvén kiugrani kész mellei még vonzóbbá váltak, mégis valami elveszett az addig látott képből, mikor megszólalt. Kiderült, hogy Gyula unokahúga, s hogy Michael Jackson a kedvence. A faluban lakott, s arra készült, hogy külföldre mehessen dolgozni. Mikor a medve az italokat is meghozta, akkor sem szállt le az asztalról. Cigarettára gyújtott, és időnkint idegen szavak kíséretében fölsikított, néha kéjesen és érthetetlenül lihegett valamit, majd fölugrott, s minthogy Zebegényi sem állt kötélnek, s Cammogó urat sem tudta kivetkőztetni bundájából, egyedül szaladt a forgolódó testrészek közé, s ott elvegyülni látszott. Zebegényi kutatva nézett utána, de fölöslegesen, mert néhány perc elteltével előkerült a lány, túlvilági mosoly volt az arcán, és hiánytalanul visszahozta a melleit, s az asztalra is visszatette feszes, fehér fenekét. Csak hosszú idő múlva, mikor már azon a három táncon is túl volt, melyekhez nehéz harcok árán beszerzett sörökkel Zebegényinek kellett megnyernie a falu disc-jockeyját, hogy újból játssza Britney Spearst, Jennifer Lopezt és Leann Rimest, Réka csak akkor ült az asztal helyett végre Zebegényi ölébe.

- Ugye, te is szereted Britneyt? - kérdezte Zebegényit, de a füle helyett a száját fordította maga felé.

Zebegényiben még nagyon halkan megszólalt a helyes válasz, hogy nem, egyáltalán nem szereti Britneyt, legfeljebb a nagylánya szeretheti, aki most több száz kilométer távolságban van, de mégis nagyon közel hozzá, legfeljebb ő, de már ő se soká.

- Szeretem - mondta Zebegényi, és megcsókolta Rékát.

A medve ettől kezdve kettejük örök szerelmére ivott áldomást, Rékának pezsgőt hozott, s magát nevezte meg a születendő gyermek keresztapjaként. Zebegényi is sűrűn emelgette a poharat, azzal a jól átgondolt céllal, hogy elvesződjön minden segítség, ami még Réka keblei közül kihúzhatná. De mikor Zebegényi már többször borult össze a medvével, mint Rékával, a lány véget vetett az ivásnak. Kijelentette, hogy ő az unokabátyjától lopott dzsipen nem fogja hazaszállítani ezt a két részeg disznót a tanyára (a ,,disznó" után, bocsánatkérésképpen, egy puszit nyomott a medve orrára), úgyhogy azonnal induljanak. Ekkor Cammogó úr fölállt, meghajolt, és azt mondta, hogy a nászutasok számára a kocsi máris előáll.

Míg a medve a terepjáró indításával bajlódott, Réka és Zebegényi, akárha négyökrös szekérre szálltak volna, elhelyezkedtek a platón. Talán a kinti, hideg levegő és a hirtelen csönd tette, de Zebegényi fejébe megint beférkőzött egy rideg, a forró hangulathoz kevéssé illő gondolat: vajon a medve másnap csak a málnabort számolja majd föl, vagy hozzáadja Rékát is? De a dzsip elindult az országúton, fönn volt a hold, a csillagok közül nem is lehetett választani, annyi volt az égen, s Réka különben sem ismerte a nevüket, a medve vidáman kurjantott egyet az éjszakába, Zebegényi pedig abba kapaszkodott bele, amibe a legkönnyebb volt.

*

Mikor elhagyták a fatelepet, Zebegényinek hányingere lett. Úgy gondolta, a gödrös úton való rázkódás keverte össze gyomrában az italt. Rékával akkor már hanyatt hevertek a platón, úgyhogy lassan kibontakozott a lány öleléséből, és fölült. Érezte, hogy nemcsak a gyomra forog, hanem valami mély csömör is kering benne. Az út két oldalán a sötét dombok billegtek. A sárga fényszóró falta a poros földet. Lepillantott Rékára, aki mereven, egy kissé ijedten nézte őt. Egyszerre megsajnálta és megutálta a lányt. Erősebben érezte az émelygést, megpróbált mély levegőt venni, azután leszegte az állát. De hiába, az undor és a hányinger, mint a láz, percről percre nőtt, és végül félelemmé változott. Zebegényi még egyszer Rékára nézett, de csak sejtette, hogy a lány szemében is hasonló félelem lehet, mert különben már rég vissza kellett volna húznia őt maga mellé. Szédülni kezdett, és gyönge lett, mintha ájulás környékezné. Lassan megint fölnézett. Látta a sárgán hullámzó utat, a medve lekókadt fejét, a táskás alakot az úton, aki félreállt, de olyan volt, mintha már régen, nagyon régen látná ezt. Úgy érezte, talán órák óta figyeli, ahogy az alvó medve az út szélén álló férfi felé tart. A különös az volt, hogy a sebesség nem csökkent, a férfi mégis a sárga lámpák fénykörében állt, és még mindig várt. Zebegényi mintha azt is átgondolhatta volna, hogy már késő előreugrani, már előbb éri el a terepjáró a férfit, mint ő a kormányt, mintha mérlegelhette volna még, érdemes-e megrázni a medve vállát, vagy használ-e valamit azzal, ha ráüvölt. Mintha azt is elképzelte volna, hogy fölösleges még egyszer Réka felé fordulnia, hiszen úgysem tud segíteni rajta a lány, bár jó lenne látni őt, jó lenne visszabújni mellé, egészen a mellei közé, és nem tudni semmiről sem.

A táskás férfi már hátratántorodott, mikor Zebegényi a medve vállán áthasalva a kormányra ugrott, és balra rántotta a kocsit. A terepjáró az árokba döccent, majd onnan fölpattanva az első fának csapódott. Zebegényi feje átszakította a szélvédőt. A kocsi feneke kifordult, és az árokba döntötte a férfit. Csönd volt. Mintha a gyors csattanás után feneketlen szakadékba estek volna a hangok. Aztán Réka nyöszörögni kezdett, a medve fölemelte a kormányról a fejét, Zebegényi a szilánkok között forgolódott, és a kocsi alját kereste lábával.

- Hol az út? - kérdezte zavartan a medve.

- Nem erre - mondta Zebegényi. Kimászott a kocsiból, megtántorodott, aztán megállt, és a fejét tapogatta. - Réka! - kiáltott a lányra.

- Aha - nyögte Réka, és ő is kezdett lemászni a dzsipről.

A kocsi orrából szürke gőzlepedők lobogtak föl a fák közé.

- Mi történt? - kérdezte háromszor egymás után a medve. - Elmegyek vízért.

Zebegényi az árokhoz lépett, és letérdelt a férfi feje mellé.

- Nekimentünk valaminek - mondta sírós hangon Réka. - És ott van valaki.

A medve is kimászott a kocsiból. Réka fölkattintotta öngyújtóját, és Zebegényihez botorkált. Mikor az árokhoz ért, fölszisszent, a láng kialudt, aztán újból meggyújtotta.

Zebegényi szerette volna elrejteni az arcát, vagy elfutni, vagy sírni legalább.

- A tanító - suttogta.

A medve a terepjárót fogdosta, aztán hatalmasat üvöltött. A kocsi orránál álló fa törzsének esett, és ordítva karistolta karmaival. Kutyák ugattak föl valahol messze.

A tanítónak nyitva volt a szeme.

- Dénes bácsi, megismer? - kérdezte rekedten Zebegényi.

- Szervusz - mondta halkan a tanító.

Zebegényi és Réka fölültette a férfit, aki remegett, és az oldalát meg a lábát fájlalta. Megpróbált fölállni, de először visszaesett. Aztán Zebegényi és Réka kezei között mégis megállt, föl is emelte az egyik lábát.

- Nem törött el - mondta -, de hol a táskám?

Réka fölemelte az útra esett táskát.

- Az meg mért üvölt? - kérdezte a tanító, és a medve felé bökött.

Réka a medvéhez bukdácsolt, Zebegényi pedig visszaültette a tanítót az árok szélére. Cammogó úr hirtelen elhallgatott, és Rékával együtt ő is leült a tanító és Zebegényi mellé. A kicsi lángnál megvizsgálták egymást. Rékán nem látszott sérülés, csak nagyon sápadt volt, és a háta fájt. A medvének erősen vérzett az orra. Zebegényi fejéből szivárgott a vér. Egy ideig csöndben ültek a fatörzsek alatt, az út szélén, négyen: a medve mellett Réka, mellette Zebegényi és a tanító. A medve néha káromkodott, a mancsával törölgette az orrát. Réka megkérdezte a tanítót, lemenjen-e a faluba, mert onnan tudna mentőt hívni, vagy keltse-e föl az orvost. A tanító azt mondta, köszöni, talán nincs rá szükség, de azt hiszi, most mégsem megy tovább, inkább visszafordul a tanyára. Zebegényi elmondta a medvének, hogy ő ugrasztotta a fának a kocsit, nehogy a tanítót üssék el. A medve Zebegényire förmedt:

- Mért nyúltál hozzá a kocsihoz? Időben kikerültem volna.

- Aludtál, te szerencsétlen! - kiáltotta Zebegényi. - Nem volt több idő. Az utolsó pillanat volt!

- S mért nem a másik irányba? Mért az erdőnek? - bömbölte a medve.

Zebegényi erre nem tudott felelni, nem emlékezett rá, hogy eldöntötte volna, mit is tegyen.

- Örüljünk, hogy mindannyian élünk - csöndesítette őket Réka.

- Mikor érkeztél? - kérdezte Zebegényit a tanító.

- Tegnap este.

- S most a diszkóból jöttök?

Zebegényi szerette volna elmagyarázni, hogy mikor a tanyára érkezett, úgy találta, késő van már, azért nem ment a tanítóékhoz, de Réka megelőzte.

- Onnan - mondta keményen. - Maga hová tartott ilyenkor?

A tanító elmondta, hogy az unokája gimnazista lett, s az évnyitójára ment volna el, ha a városban eléri a hatórás vonatot, de most mégis visszamenne, mert gyengének érzi magát a további gyalogláshoz és a hosszú úthoz.

A medve a sárga reflektorok miatt kezdett siránkozni, melyeket Gyula nemrég szerzett egy városi kereskedésben.

- Kidob a házból - mondta, és az orrát fogta.

- Már gimnazista lett az unokája? - kérdezte Zebegényi.

- Nagy barmok vagytok - mondta Réka.

A tanító hallgatott.

Zebegényi fölállt, a dzsiphez ment, aztán a medve is követte.

- Beindítom - mondta Zebegényinek.

Zebegényi lehajolt, a fa törzsénél kezével tapicskolt a földön. A talaj kezdte beinni a hűtőfolyadékot.

- Nem fog menni - mondta a medvének.

- Ne szólj bele! - morgott vissza a medve.

Zebegényi nem tudta, mit csináljon: a medve kínos kísérletezéseit nézze, vagy üljön vissza a tanító és Réka közé? A lány hátrafordult Zebegényihez, s azt mondta, szerinte kérje meg a barátját, hogy a tanítót a hátán vigye föl a tanyára. Zebegényi csak állt félúton közöttük, elkente a vért a homlokán, és tüdejébe mart a sírás. Újból és újból hörögni kezdett az önindító. Réka fölállt, és a kocsihoz ment.

- Csináljatok már valamit! Haza kell vinni ezt az embert.

- Zártam volna be korábban, s néztem volna a tévét! - morgott a medve.

- Vagy maradtál volna az erdőben! - mondta Zebegényi.

- Ez aztán a hálás vendég! - nézett föl a medve. - Megmondom, neked hol kellett volna maradnod!

- Mért ki vagy te itt? - kérdezte Zebegényi. - Egy tolvaj medve.

- És te ki vagy itt? - kérdezte Réka.

Zebegényi Rékára nézett, és nem kérdezte meg, hogy ő kicsoda.

- Toljuk le a kocsit az útra! - mondta végre Zebegényi, és megkerülte a fát.

Csikorogva és ropogva mozdult meg a dzsip, de aztán könnyedén visszagurult. Megállapodtak, hogy a tanító és Réka beülnek a terepjáróba, s Zebegényi a kormány mellől, a medve pedig hátulról tolja a kocsit. Zebegényi pár perc múlva már érezte, hogy elfogyott minden ereje. Fájt a nyaka, ha fölfelé nézett, az útra, de ha leengedte a fejét, a kormány mögött ülő Réka fehér combtövét látta egészen közelről. Le is, föl is hajtogatta a nyakát, és lassan lihegni kezdett. Még öt lépésig! - biztatta magát ötlépésenként.

Keservesen értek föl a tanyára. A medve a panzió elé akarta tolni a terepjárót, de Réka ragaszkodott hozzá, hogy vigyék föl a házáig a tanítót. Cammogó úr dühösen morgott, Zebegényi tátott szájjal, kalapáló szívvel állt, és érezte, hogy megint az ájulás környékezi. Már csak háromlépésenként biztatta magát, s mire a kicsi, zöld ház elé értek, csak azt mondogatta magában, hogy még egy.

- Bekísérem, tanító úr! - sóhajtotta Zebegényi, és Réka ölébe hajolva behúzta a kéziféket.

A medve azt mondta, nem várják meg, Rékával kettesben is meg tudják fordítani a terepjárót az úton.

Zebegényi karon fogta a tanítót, és a kis kerten át a házhoz támogatta. A tanító néni fölébredhetett a hangokra, vagy nem is aludt, mert kinyitotta előttük az ajtót. Ijedten húzta össze magán a köpenyét, mégis rendíthetetlennek látszott, ahogy nagy termetével, ősz hajkoronájával az alacsony ajtóban állt. Zebegényi megint azt a sajgást érezte a tüdejében, aminél jobb lehet a sírás. Előbb ő is próbált röviden felelni a tanító néni kérdéseire, de aztán belátta, hogy Anna néni csak a tanítóra figyel. Segített levenni a kabátot, de mikor a tanító néni a tanítót a konyhai ágyra fektette, s tovább vetkőztette, csak állt a termetes, ősz asszony mögött, aki könnyedén emelte meg a vézna testalkatú tanító derekát. Vizet öntött a kannából a mosdótálba, kendőket hozott, és borogatást tett a tanító megkékült térdére, combjára, derekára, aztán a fejére is, mert Dénes bácsi arra is panaszkodni kezdett.

- Csak a gyomrát ne ütte volna meg! - tette össze a kezét a tanító néni. - Tudod, hogy beteg volt a gyomra. Műtötték is. - Zebegényire nézett. - Véres az arcod, fiam. Öblítsd le! Itt egy kendő. Mondd, hogyan kerültél te közéjük?

Zebegényi lemosta az arcát, megtörölte, de nehezen szólalt meg, mert úgy érezte, szájpadlásához ragad a nyelve a szomjúságtól.

- Alkonyatkor jöttem.

- Hová?

- A panzióba. Nem akartam már zavarni.

- Azt mondd, hogyan kerültél a kocsira!

- Nem tudom - mondta Zebegényi, s arra gondolt, nem is lehet az ő nyelvével elmondani, miként lepődött meg azon, hogy egy medvét lát a kocsmában, és miként... és nem is ott kezdődik.

- Valahogy csak ott voltál! - mondta indulatosan a tanító néni. - S ki adta a kocsit? Te kaptad, vagy az a medve?

- Bánatomban...

A tanító néni levette a tanító fejéről a kendőt, s a mosdótálban megöblögette.

- Bánatodban.

- Beszéltem a medvével, aztán rávett, hogy menjünk le a faluba. Elhozta a panzióból a kulcsot. S most jöttünk visszafelé. Arról beszéltünk, ami megváltozott itt.

- Bánatodban! - ismételte gúnyosan a tanító néni. - Jaj, édes fiacskám, nem bánkódni kell, hanem hűnek maradni ahhoz, amit gondolsz, hogy egyenes gerinccel állhass meg a gyermekek előtt. - Kifacsarta a kendőt. - És a Jóisten előtt, ha arra kerül a sor.

Zebegényi a tíz éve és korábban látott tárgyakat nézte. A fekete tűzhelyet a kis ajtókkal, az öreg órát a falon, a hímzett fali terítőt, a kicsi ablakot, a városi fényképésszel csináltatott esküvői képet és a petróleumlámpát.

- Lemegyek orvosért. Fölhozatom Gyulával - mondta elszántan Zebegényi.

- Délelőttre ígérte magát - mondta halkan a tanító néni. - Úgy volt, hogy én azért nem megyek el az évnyitóra, mert jön hozzám az orvos. Szegény gyerekek, nem tudják majd, mi történhetett. - Sóhajtott, aztán Zebegényire nézett. - Vigyáztatok volna! Elmenni azzal a vaddal!

Zebegényi a tanítót nézte, aztán megint a tűzhelyet, az órát, az ablakot.

- Akkor most elmegyek - mondta ki végre.

- Menjél, fiam! Hadd aludjon a tanító! - mondta a tanító néni.

Zebegényi csöndesen elköszönt, az ajtónál lehajtotta a fejét, és kilépett a sötétbe.

Amíg a panzióig legyalogolt, nem is gondolt semmi másra, csak arra, hogy alkonyatkor talán mégsem lett volna még késő ahhoz, hogy a tanítóékhoz menjen. Még mindig sötét volt. Sietett a Havasi Gyopár felé, hogy végre ihasson valamit a szobájában, és lefeküdhessen az ágyára. Az összetört dzsipet ott látta, a söröző előtt, ahonnan elvitték. A panzió ajtaja zárva volt. Háromszor is lenyomta a kilincset, de nem tudott bemenni. Erre a fordulatra nem számított. Odament a szétzúzott orrú terepjáróhoz, és nekitámaszkodott. Nem tudta eldönteni, hogy vajon őt zárták ki, vagy csak bezárták az ajtót. Tud-e Gyula arról, ami történt? Túl van-e a medve a találkozáson? Úgy érezte, mintha a pokol égne a gyomrában a szeszektől, egy vödör vizet meg tudott volna inni. Nézte a csukott ajtót, és nem mozdult. Nem tudta, ki lehet az ajtó mögött. Vajon Réka benn van? Talán ő zárta be az ajtót? Vagy a medvéhez ment, s Cammogó kisasszony mellett alszik? Sorba vette lehetőségeit. A tanítóékhoz most nem mehetett vissza. Nem tudta, merre van a medve háza, de nem is lett volna kedve utánamenni. A panzió ajtaját valaki bezárta, s ha bezörget, lehet, hogy ő lesz az első, akinek magyarázatot kell adnia sok mindenről, s nem hagyja majd inni és aludni az a havasi gyökér. De lehet, hogy be sem engedi, mert a medve ráfogott mindent. Összeszámolta, mi az, ami a szobájában van. Egy rádiótelefon, egy fogkefe, egy tusfürdő, a kontaktlencse tokja, a zoknik... Hajnalra a fatelepnél lehetne! Aztán elvetette ezt a gondolatot, mert biztosan érezte, hogy már nincs ereje tovább gyalogolni. Alvadt vérdarabokat kapart le a homlokáról. Csönd volt, még nem szólaltak meg a madarak, csak a patak zúgott a közelben. Remegni kezdett. Fölnézett a világoskék panzióra, a sárga villanyreklámra, aztán elindult a patak morajlása felé. A tizedik lépésnél már cipőjén át is érezte, milyen harmatos a fű. Lassan lépdelt, néha megtorpant, mikor reccsenve eltörött egy ág a talpa alatt, de közeledett a patakhoz, mert egyre erősebben harsogott a víz. Szétnyitotta összetapadt ajkát. Egészen a csobogás közelében volt már, mikor megbotlott egy kőben, aztán egy másikba is belerúgott. Négykézlábra ereszkedett, hogy ne essen el. Kissé vágták a térdét a kövek, de már boldogan mászott tovább. Levelek értek az arcához, aztán a hátát súrolta végig egy bokor. A patak zúgása egyre több külön hangra bomlott szét. Mintha egy zenét ismert volna meg közelről, már külön hallhatók voltak magas, csipogó hangok, öblös csobbanások, záporozó futamok. A következő lépésnél kezével a hideg vízbe tenyerelt. Még egy lépésnyit előrenyújtotta a karját, s könyékig merült, mire talajt ért. Nem tűrte föl az ingét. A patak nagyon hideg volt, úgy érezte, éppen annyira, hogy kimoshassa az éjszaka kábulatát. Lehajtotta a fejét. Előbb csak az ajkával érintette a vizet, és szürcsölve ivott kicsit, azután belemerítette az arcát és a homlokát.





 
 
0 komment , kategória:  Czigány Zoltán Alkonyat  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2305
  • e Hét: 7597
  • e Hónap: 87155
  • e Év: 2028435
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.