Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-01 10:10:07, kedd
 
  Ferdinandy György
Újgazdagok
(novella)



Hajtottunk, mint egy ötös fogat. Aki még nem volt újgazdag, az vesse ránk az első követ. Dőlt a pénz, két év alatt kifizettük a részleteket. Utána úgy otthagytuk az Újvilágot, mint Szent Pál az oláhokat. Hazajöttünk Burgundiába, és elkezdtük renoválni a romokat.

Összekovácsolt minket a munka. Asszonyom hordta a téglát, a három gyerek segített. Zokszó nélkül, éjt nappallá téve, hét közben és piros betűs ünnepen. A tanya lakhatóvá vált alig egy év leforgása alatt.

Clo még a harangtornyot is felhúzatta. Amikor beköltöztünk, csikorgott rajta a szélkakas. Aznap nevezte először birtoknak a tanyát. Az is volt, végső soron; ott, ahonnan jövök, kúriának hívják az ilyen nagyobbacska parasztházakat.

Aznap csak nevettem ezen az előléptetésen. Az udvart két gazdasági épület fogta közre, az istálló meg a fészer. Farm lesz itt újra, ha majd bent kérődzik a jószág, és széna illatozik a szín alatt!

Az együttes háromszáz éve épült, és műemléknek számított. A szerződésben arra köteleztek, hogy eredeti állapotukban állítsuk helyre az épületeket.

- Azt leshetik! - bökött oldalba feleségem. - Kiizzadtam az árát, azt csinálok vele, amit akarok.

A lakóépületet még óvatosan restauráltuk. De a hivatalból nem jött ki senki: nyilvánvalóvá vált, hogy a műemlékvédelem csak írott malaszt. Amikor a kemencére került sor, Clo vérszemet kapott. A kapu mellett állt ugyanis egy negyedik épület. A pékség, ahol a kenyeret sütötték. Hogy ilyen messze volt a háztól, annak nyilván nyomós oka lehetett.

- Ez lesz - jelentette ki - a dolgozószobád.

Lebontatta a kéményt, a boltíves kemence torkába gázfűtést vezetett be, valami kék lángon pislogó romantikus szerkezetet. A műhely maga tágas volt, elfértek benne a dossziék és a szótáraim.

Ez a részleg lett átadva először. Amikor benézett hozzánk a jegyző, akivel Clo a szerződések aláírása után is tartotta a kapcsolatot, már meg lehetett mutatni neki.

- Ez igen! - lelkesedett ez az apró, gyomorbajos ember. - Ide fog visszavonulni a világtól!

- Ide száműztek! - vonogattam a vállam.

- Itt aztán - kontrázott a feleségem - nem fog zavarni senki!

Hallgattam, mi mást tehettem. Clo tudta jól, hogy én soha nem akartam visszavonulni a világtól. A régi panelházban is a gyerekek otthonos, emberszabású zajában írtam a regényeimet.

*

A legjobban egy korunkbeli házaspárral melegedett össze feleségem. Az aszszony beteglátogató volt, a férfi egy biztosítónál dolgozott. Ott laktak a tanya közelében, felújították a téren a paplakot. Mind a kettőnek nyitott sportkocsija volt, hajnalban úgy lőttek ki a plébánia épületéből, mint fészkükből a darazsak.

A faluban már alig százan laktak ezekben az időkben. A házak omladoztak, a kerteket benőtte a gaz. De ezek itt akarták megszedni magukat. Valami turistakomplexumról álmodoztak, egymás után felvásárolták a gazdátlanul maradt romokat.

Clo pedig, mondanom se kell, velük álmodozott. Kigyomlálta, felvirágozta az udvart, a kerekes kút káváját befödette, és nagy, fonott kosarakban tárolta rajta a muskátlikat.

- Ha ezt meglátják - sóhajtotta elégedetten -, a szájuk is tátva marad!

Márminthogy a turistáknak. Mert amint beindul a vállalkozás, özönleni fognak az északiak. Legfőképpen a hollandokra számítottak, hogy miért pont rájuk, arra ma már nem emlékszem pontosan.

Ráhagytam. A nőknek mindig van valami bolondériájuk. Múlt az idő, a munka haladt.

Már öreg ősz volt, a gyerekek már iskolába jártak, kezdtem én is megismerni a szomszédaimat. Gyalog jártam ki az iskolabuszhoz, egy idő után beinvitált egy-egy vén paraszt.

Katekizmusra a kastélyba vitték a kisiskolásokat. Mert volt egy rozoga, pókhálós kastély is a településen. A hittanórákat a baronesz tartotta, egy szigorú, fehér kontyos öregasszony, akinek mindenki kezet csókolt a faluban. A báróékra ott, ahonnan én jöttem, azt mondták volna: hétszilvafások. Szilvafa ugyan már nem volt itt sem. De egy ilyen találó elnevezésnek hosszú élete van.

- Magyarország! - sóhajtotta a báró. - Hát igen. Egy atyai felmenőm nekem is ott tanult. A gráci militärschuléban.

- Tudja-e - kérdezte máskor -, hogy nem ön nálunk az egyetlen magyar?

A másik, egy Urbán nevű ember, bányász volt. Azután, amikor a bányákat bezárták, és mindenki elment, ő maradt. A báró jól ismerte, a báró mindenkit ismert a faluban.

- Érdekes ember. Látogassa meg! - biztatott.

A jó hírt elújságoltam Clo barátainak.

- Urbán? Urbán... - Az öreg magyarról az asztal körül senki se tudott.

Clónak egyéb gondja volt. A kőművesek elszámolták magukat, az udvar sarkába a közterületből is beépült egy darab.

*

Mondom, összekovácsolt minket a munka. Lettek ugyan menet közben hajszálrepedések, de ki törődött az ilyesmivel! Nem vettük őket komolyan.

Az első vihar egy semmiségen tört ki: a klumpáim miatt. A régi tanyából - ha más nem is - a háromszáz éves sár megmaradt. Én pedig vettem magamnak egy pár facipőt, amiből csak kilép az ember, miután keresztültocsogott az udvaron.

Nem akarta, hogy a lábtörlő mellett hagyjam őket. Akárhol, de ne ott! Hogy ne röhögtessem ki magam.

- Latyak mindig lesz! - próbáltam a lelkére beszélni. És hogy egy hizlaldában a facipők milyen praktikusak.

Akkor már vettem egy ócska teherautót, és körbejártam a környékbeli éttermeket. Mindenütt megértéssel fogadták, hogy elviszem a maradékot, mosléknak, a méregdrága tápszerek helyett.

- Disznóhizlalda! - sikoltotta feleségem. - Elment az eszed!

Sokáig azt hittem, hogy minden rendbe jöhet, ha leülünk beszélni. Ha elmagyarázom a terveimet. Időbe került, mire rájöttem, hogy nem a klumpáimról van itt szó, és hogy ezek a veszekedések egyáltalán nem nevetségesek.

Clót - nem tudom másképp mondani - elkapta a gépszíj. Megszedtük magunkat, a panellakások nyögvenyelős nyomorának egy csapásra vége lett. Az ő fejében már kacsalábon forgott a tanya. A képbe még az is beleillett, hogy a kapu mellett, a kemencében, egy hozzám hasonló firkász dagasztja a könyveket.

Ki akartam törni én is, ez volt talán a hibám. Pontosabban, hogy más irányba. Megtévesztettem a feleségemet. Számomra az volt itt a lényeg, hogy ezentúl a sajátomban élek. Fával tüzelek, és kútból húzom a vizet. De emberek között, valamiféleképpen. Úgy, mint a lakótelepen.

Clo szegény azt hitte, hogy egyedül is lehet. A szomszéd réten én csak legeltetni akartam. Ő egy privát repülőteret.

- Tulajdonképpen mit akarsz? - kérdezte most.

- Élni - feleltem.

- Élni! - kacagott fel. - A sárban?

A számból vette ki a szót. Azt mondta?

- Jól telebeszélték a fejedet!

A városi vizet már bevezették.

- Ebből a kútból - mondta Clo -, amíg élek, nem iszol vizet!

*

Hogy ő győzött, azt talán fölösleges is mondanom. November elején megérkeztek a buldózerek. Kisütött a nap, lágy, őszies idő kerekedett.

Kint, a kút kávája körül szolgálták fel a pezsgőt. Pohárral a kezükben, Clo barátai vidáman csevegtek a napon. Az asszonyok lehunyt szemmel ültek: a nyugágyakra Clo plédeket terített.

A párás égbolton átrepült a New York-i járat. Hosszú, fehér pamutfonál maradt utána az égen, a vége, akár az ökörnyál, valahol Párizs felett lebegett.

A faluban Urbán úr temetésére gyülekeztek. Sokan voltunk, vidéken minden temetésre kivonulnak az öregek.

- Furcsa ember volt - mondta a báró.

Mindenkinél máskor esik le a tantusz. Én most kaptam észbe: elkapott engem is a gépszíj. Elmúlt egy év, és nem kerestem fel az emberemet.

A temető kint volt a falu végén. Nemrég még úgy képzeltem, hogy itt fogom befejezni én is. Ezen a csendes, földszagú helyen.

Visszamentem a tanyára, körülültük az asztalt. A szél már letörölte az égről a füstjeleket. Némán töltögettem a bort. Clo a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek fölöslegesen.

Ez volt az utolsó vendégség a tanyán. Urbán úr temetése után, aznap, amikor megérkeztek a buldózerek. Hogy mi történt még azután? Hát, a fészer leégett. Darazsakat perzseltek, és tüzet fogott a tetőszerkezet. A műemlékesek lebontatták a dolgozószobámat, a gáztűzhelyből újra kemence lett. A falu is visszaperelte, amit az udvar sarkán beépítettek a kőművesek.

A vállalkozás csődbe jutott. A romokat ugyan letarolták, de azután kiderült, hogy hiába volt az igyekezet. A hollandok a romokat szerették. Nem vették meg az üres telkeket.

Ami engem illet, újra városon élek. Panelházban, lakótelepen. Nem folytatom. Csupa olyasmi van még, amire nem szívesen emlékezem.



 
 
0 komment , kategória:  Ferdinandy György Újgazdagok   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2487
  • e Hét: 27148
  • e Hónap: 72220
  • e Év: 2013500
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.