Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-01 10:22:37, kedd
 
  Csiki László
A hely
(elbeszélés)



A síkságon egy út menti tarlón elkerített nyári kertnél szusszantunk meg először, Antonov 14-es repülőgép állt mellette, az volt az éjszakai bár. Nem tudtuk kideríteni, miféle elszánt, dühödt népek járhatnak ide mulatni, hiszen a legközelebbi település legalább harminc kilométerre volt, és még haza is kellett volna menniük, ittasan. Az éjszakai vendégek azonban jól látható nyomokat hagytak maguk után, a farokrész alatt a kiégett, letiport füvet teleszórták műanyag pohárral és használt óvszerekkel. A nyári kertnek nem volt zárt része, a mititejt, a mustárt, a tippadt kenyeret egy deszkabódéból hordták ki nekünk. Ilyenből, ha nem éppen ebből vásároltuk a fél zsák krumplit, zöldséget egy piacon, abban a városkában, ahonnan szerintünk kocsmázni idáig autózott a szilajabb kedélyű lakosság. A városka nevét nem jegyeztük meg, vagy útközben elfelejtettük. A piaci deszkabódéban nyugati segélyből származott használt ruhát is kínált egy kövér nő, aki tollboát viselt a kánikulában.

Égig ért a meleg. Az ég sápadtkék volt, ahogy sápadtzöld volt a fű is idelent. Olyan messzire el lehetett látni, hogy szinte sehova. Az asztalra kiteregetett térképünk szerint valahol a Bárágan-síkságon faltuk a csóré kolbászt mustárral. A pincér sört kínálgatott, hiszen úgysem akad rendőr az úton, ám ha mégis, úgy sincs szonda nála, amennyiben meg volna, használjuk a dollárunkat. Ezt megértettem. Törtem a nyelvet annyira, ezért is hozott magával az orvos, meg azért, mert úgy húsz évvel ezelőtt egyszer már megjártam a Duna-deltát, igaz, többet meséltem róla, mint amennyit láttam belőle. A Báráganról például azt meséltem, hogy Európa keleti részének legtermékenyebb síkja, és a háború alatt az itt termett gabonát adták el előbb az egyik, aztán a másik hadakozó félnek, és hogy az ötvenes években, amikor a Duna-csatornát kezdték építeni, a bárágani nagysziget mocsarát is lecsapolták a politikai elítéltek, úgyhogy még nagyobb lett a termőterület, valahogy mégis kevesebbet takarítottak be róla. A műtrágyát állítólag vagonszámra öntötték a Dunába. Most alig láttunk kultúrnövényt a környéken. A Duna-csatornát meg abbahagyták, és nem is az általános amnesztia miatt, hanem mert a folyó az istennek se akart felfelé folyni. Tíz évvel ezelőtt aztán a félig kiásott mederrel párhuzamosan kotorni kezdtek egy másik csatornát, és munkaszünetben az idevezényelt ,,önkéntesek" néhány kilométerrel odább báván bámulták a régi csatorna alján a harminc éven át rozsdálló munkagépeket. Egy szombaton meg hurrázniuk kellett, a pártfőtitkár nevét skandálták, amikor az felavatta az új vízi utat, amiben annyi víz se folyt, hogy legalább a verítéküket lemoshatták volna a megrühösödött csákányosok, lapátosok.

Az orvost mindez most, itt a repülős nyári kertben nem érdekelte. Mihamar el akart jutni a Deltába, egy 23. mérföld nevet viselő faluba, hogy hazavigye onnan a barátját. Három napja vette be magát a nádba az a barát, otthon meg, Pesten ágynak esett közben az apja, és senki, még az útra kelt orvos főnöke sem tudta megtippelni, megéri-e, hogy belekóstoljon a fia sóban, hűtőtáskában tartósított horgászzsákmányába, leszopogassa a húst a csuka csontjairól. Az öreg állítólag a csukát kedvelte leginkább, fokhagymás mártással, mert hajdanában-danában ő is erre járt, ilyent evett az Al-Dunán, talán a Sulina-ág partján valahol, egy takaros, szél tisztogatta halásztemetőnél, ahol némely sír felett keresztbe tett evezőlapátok állnak fejtől. Nekem olyan messzire volt nyugat felé a haldokló vénség, mint keletre a sporthorgász fiacskája: egyiküket sem láttam az életben, még fényképen sem. Igazság szerint az orvost is csak szegről-végről ismertem, holmi vastagbélfekélyem kapcsán. Gondoltam, ha itt, az idegen semmiben mégis kifakadna a fekélyem, legalább felügyelet alatt fosom a vért, úgyhogy felcsaptam idegenvezetőnek, noha annak idején engem is más vezetett errefelé, és csak azt láttam, amit akartam, illetve amit elmagyaráztak. Ha azt mondták: az ott egy kurgán, láttam, hogy tényleg kurgán. Szóltak, hogy most szamaras kordét kell kikerülnünk: és valóban ott döcögött az aszfaltút szélén egy szamaras kordé, dinnyével megrakva. Bennebb pedig, a zegzugos csatornákon mindegyre arra ocsúdtam a kishajó tatján, hogy meg kell néznem egy öblöt, egy szomorúfűzet vagy víg halászt. Megvolt ott minden, nélkülem is. Nekem meg zúgott a fejem, és nemcsak a hőségtől, a vízről visszacsapó fényességtől, hanem mert olyan más, olyan dús és közönyös volt az egész, ügyet sem vetett rám a szomorúfűz, sem a nád, a halász sem figyelt rám a ladikjából, miközben meglepő könnyedséggel húzta az egy szál gerendából faragott, vékony tollú evezőt.

Ez a repülős nyári kert akkor még nem volt itt, még elképzelni sem lehetett. Most meg azt mondta az orvos, figyeljek rá. Ha a barátja vállalja, hogy egyedül hazamegy, márpedig igyekezni fog, mielőtt a rokonok kirámolják az öreg lakását, akkor mi esetleg itt maradhatnánk pár napot, s a kölcsönvett horgászfelszereléssel letölthetnénk a barátja szabadságát, helyette. Biztos még a sört, pálinkát is itt hagyja nekünk. Már csak nő kéne.

- Őrizkedj az itteniektől - mondtam -, húsz évvel ezelőtt is betegek voltak, s azóta nyilván még elkaptak ezt-azt a magadfajta átutazóktól meg egymástól. Igaz, hogy kaphatók voltak, mert akkor még, a szóbeszéd szerint, harmincéves koruk után kiherélték a férfiakat, nehogy túlszaporodjon a család, és sokfelé kelljen osztani a termőföldet, ami bent a Deltában tulajdonképpen nem is létezik. Két gyerek után már megmiskárolták a halászokat, azért is nőttek meg ilyen szép nagyra. Lipovánok ők különben, vagyis óhitű oroszok. Nagy Péter cár vallási reformja elől menekültek be a nádasba. Szép fatemplomokat építettek az ortodox istenüknek.

Az orvos annyiba se vette kultúrantropológiai előadásomat, mint kinek a hőségtől bedugult a füle. Nem igazán bántott a dolog, én is csak egy kis vontatóhajón szedtem fel az adataimat, ha nem éppenséggel egy erdélyi csehóban mesélte valaki, miközben a szomszéd asztalnál kubikolni szegődött lipovánok vodkáztak hallgatagon. A földmunkához nagyon értettek ám ezek a vízi népek. De nem volt kinek ezt elmesélnem. Pedig a rugós ásóik... a lapátról lapátra adogatott, téglaszerűen egymásra rakott szabályos földdarabok... a portól arcukat kendővel védő tömör asszonyok... az egyforma mozdulatok tíz óra hosszat... aztán a hétvégi bicskázások, kurta pengével, nehogy súlyos sebet ejtsenek egymáson... Jó, hagyjuk. Amúgy sem illik a kubikos a vízre.

A víz azonban még messze volt, túl az aszályon.

A falvak határában kiabáló, gatyás surbankók befőttesüvegeket lengettek felénk. Fekete ikrát árultak, egyebük nem volt. Nagyon sütötte, forralta az ikrát a nap, és ki tudja, hányadszorra álltak ki vele az út mellé. Néhány búbánatos férfi is markolta az ikrás üveget, de ezek nem sokat mozdultak, vagy mert nem akartak fölöslegesen verejtékezni, vagy mert tudták, hogy úgyis hiába. A felújított csernavodai hídon már akkora kecsegéket himbáltak a kölykök, hogy lent a port söpörte a farkuk. Időnként kezet váltottak, kihúzták a hal kopoltyújából az ujjukat, és a nadrágjukba törölték, a másik mutatóujjukra akasztották a súlyos zsákmányt, amit a kiöntésekben bunkóztak le. Valahol a környéken ásták el átmenetileg a magyar Szent Koronát 1849-ben a menekülők.

- 1945-ben meg Ausztriában ásták el - mondta erre az orvos. - Kicsi a világ. - Ilyeneket mondott egész úton. Egyszer még azt is mondta: Szebb a páva, mint a pulyka. Ilyenkor rásandítottam, de ugyanazt a gondosan ápolt kikészített marhabőrt láttam az arcán mindannyiszor, ugyanazt az őszülő fekete dróthajat, amit még a szél sem bírt fellebbenteni a szögletes fejéről. Szél meg nem nagyon volt, legfennebb a kocsi kavart egy keveset, de az is nyomban leült a porba. Sejtettem, hogy csak azért mondikál efféle közhelyeket, mert nem tart érdemesnek többre. Vagy okos volt ez az orvos, vagy bánatos. A barátja, esetleg valami más miatt, ami az örökölt kedélye is lehetett. Talán azért bánkódott, mert nem tud örülni. Innen az iróniája is. Befelé, visszafelé mosolygott, ha egyáltalán, olyan volt a mosolya, mint a benőtt köröm.

Jó ideig ismét víztelen síkon vertük a szelet, miután átkeltünk a délről északra tartó Dunán, hogy elérjük a kelet felé háromba szakadó ágait. A falvakban errefelé halomban állt a dinnye a vályogházak előtt, gazdátlanul. Akkor sem vásárolhattunk volna, ha akarunk. Rajtunk kívül pedig kevesen jártak erre, és azok közül sem állt meg senki, egy anyjához hazalátogató, most éppen Csíkszeredában szolgáló tisztviselő legalább. Nem is úgy néztek ki a házak a drótkerítések, az almafák mögött, mintha húslevest főznének a várva várt vendégnek. Délre járt. Harang nem kondult, vagy akkora volt a tér, elveszett benne a hangja.

- Hallod - mondtam -, ennek a barátodnak nincs mobiltelefonja?

- Otthon hagyta, hogy ne zaklassa senki. Itt különben sincs térerő.

- Nagyon neki lehet keseredve, ha ennyire elmegy - mondtam.

- C'est la vie - mondta az orvos. - Egyszer fent, egyszer lent.

Ezzel aztán megint a szavam szegte, de pár kilométer után mégis érdemesnek tartott egy helyesbítésre legalább.

- Ne gondolj össze mindenfélét róla - mondta. - Csak pihenni akar.

Én viszont éppen mindenfélét összegondoltam: olyan volt a hely. Nem is tudom, miért: annyira üres volt, hogy ki kellett töltenem valamivel? Vagy nagyon messze mindentől - és én kapaszkodtam az ismereteimbe, nehogy elvesszek itt? Olyasfajta enyhe félelmet éreztem, mint ki nagyon éhes. Nem is volt igazán rossz érzés, és legalább valóságos volt. Valósághű, ha nem egyéb, és ennél az útitársnál mindenképpen jobb. Nem akartam, hogy egy orvos elrontsa az örömömet, amiért újra láthatom a Deltát. Ott volt az már a hőségben lelassult gondolataim között, képzettársításként, de úgy, hogy hiányzott minden más, amihez társíthattam volna. Hovatovább minden mást kiszorított, ahogy közeledtünk feléje, legfennebb a saját emlékéhez volt fogható, mégsem azonos azzal.

Később aztán, még Tulcea előtt rájöttem: nem egyéb ez egyszerű utazásnál, és nem kell összekuszálni a saját bajainkkal. Megyünk valami felé, és én azért képzelgek csupán, mert rég nem jártam sehol. És itt is csak várakozok, áhítozok, miközben minden, még a szél is tárgyszerű, látható, tapintható, a várakozás és az áhítozás hamis tehát, hiszen ott vagyok. Éppen ott, ahol lenni akartam. Arra tartok legalább. Miért nem a lapályt nézem az északi irányban az út által lemetszett félkörben, dél felé meg a Dobrudzsai-hegység romjait, lecsupált ormait? A szittyós árkokat, mélyedéseket kell néznem, a forró levegőt kell szimatolnom, hogy idejében elkapjam a tenger illatát. A mezei utakra kell figyelnem, nem magamra, az autókerekeken gördülő kordékra, a minden faluban feltorlódott dinnyedombokra, az ajtókeretüket veszített, kizsigerelt üzlethelyiségeket kell látnom, majd a puszta mezőben felhúzott csárdákat, beállókat, és főként a nádszálanként, apró vízszemekkel jelentkező Deltát magát, a termékenységét kell elfogadnom, és nem a belézúdított szennyet, ami azonmód sodródik a tengerig, mert tövestül vágták-tépték ki a nádat a gépek, és nincs már, ami megszűrje, tisztítsa a vizet. Gyakran azt isszák az itteni emberek. Elég-e tudni ezt, vagy inni is kell belőle?

- A tudás halálos - mondtam az orvosnak.

- Nagy felfedezés - bólintotta meg a nagy fejét.

- Viszont ha tud valamit az ember, képes megvédeni magát. Ha tudja, hogy ez bolondgomba, nem eszi meg.

- Azért van, aki megeszi, úgy látom.

Nem tudtam mit válaszolni úgy, hogy ne áruljam el a sértettségemet, a humorérzékem vagy éppenséggel a műveltségem hiányát. Mert ezek ráadásul összefüggnek. Ennyit már megtanultam. Azon méláztam a Tulcea fölötti nagy kanyarokon lefelé, hogy helyénvalónak - ez a helyes kifejezés: a maga helyén valónak, ehhez a helyhez illőnek - látszik minden, amit elgondoltam, és aztán valóban suta-buta dolog - igenis dolog - lett, amint kimondtam, valaki mást, egy idegent is a részesévé tettem.

Akkor aztán kiderült, hogy Tulceán vasárnap van. De tényleg, mintha csak ebben a városban lett volna vasárnap. Útközben nem figyeltünk a napokra, csak az egybefolyó időre. A vasárnap meg Tulceán azt jelenti, hogy zárva tartanak a valutaváltó helyek. Az ittenieknek biztosan mást is jelent, a közalkalmazottak például kimehetnek a partra horgászni, és éppen ezt tették: láttam, onnan tudom, hogy ezt teszik. Továbbá járkáltak az utcán, habár nem sokan, s azok is kései piacozók, degesz szatyrokkal. A meleg nem engedi a kora délutáni sétát, noha lehet, hogy télen a hideg műveli velük ugyanazt, és ezen a véletlen nyári napon valami más okból kerülik el a főteret a lakosok, dolgoznak talán, ami csupán azért tűnik valószínűnek, mert egy kikötőben más az időszámítás és a munkarend. A vasárnap viszont önmagában utólag igazolta és magyarázta, miért voltak olyan gyérek a népek mindenütt, ahol eljöttünk, ezzel pedig rápirított képzelgéseimre a lustálkodó, dologkerülő természetükről.

- Ennyit az időről - mondtam ki hangosan a végkövetkeztetést, az orvos meg persze hogy nem értette, különben is, éppen káromkodott, amiért nem képes helyire cserélni a világszintű pénzét. - Nyugodj meg - nyugtattam meg. - Majd a taxisok. Voltam én már taxis is, értek a nyelvükön.

- Románul érts inkább. És kérdezd meg tőlük, nem látták-e a haveromat.

- Mondj róla valamit. De csupa külsőség legyen! Amiről egy ember megismerszik.

Két bérautó állt a szálloda előtt, az egyikben, egy vedlett Moszkvicsban ott főtt a sofőr is, barna arcú, fekete szemű, tömzsi ember, kinézetéből ítélve oltyán törzsökről fakadottan, némi setét borostával. Aránylag megértettük egymást. Én annyit, hogy valutát váltani ő se tud, de ismer valakit, aki megteszi. Hórihorgas, félkopasz, horgászmellényes, rengeteg fölösleges csomagot cipelő embert pedig százat lát naponta, és bizony isten, a százból legalább három magyar. Ezt abból is tudja, hogy ez a három mindig átveri. A németek soha.

Meglehetősen vidorak voltunk mindketten, én felpörögve a tikkadt fáradtságtól, ő talán egyszerűen attól, hogy taxiznia kell. Ezen a vasárnapon én voltam a második fuvarja. Elhajtottunk egy sereg betonépület, köztük három új bank előtt, és egy dombra kapó utcán lakónegyedbe értünk. Útközben a magaslatról megpillantottam a kikötőt, bár inkább csak a toronydarukat és pár hajókéményt. Távolabb a sárgás kékség vagy a Duna volt, vagy az ég, köztünk, a szemem és a látvány között ingott, remegett a fényes pontokkal pettyezett pára. Egy pillanatra újra megérintett, már-már sajgott a kíváncsi kívánság, hogy túljussak azon a világló gyér ködön, ki a Duna középső ágára, s onnan a kacskaringós csatornákra Maliuc mögött, tudtam pedig, hogy most nem azt az én emlékbeli halászfalumat keressük, hanem bennebb és távolabb azt a helyet, ami még jobb nevet sem érdemelt ki magának, a 23. mérföldnek hívják. Az embereknek ugyan milyen nevük lehet ott? Megszámozzák őket? Ha meg a 102-es megnősül, a felesége 102/A lesz? A gyerekei keresztelőjéig már nem jutottam el, mert megérkeztünk egy tömbház elé. Négyemeletes, keskeny téglatest volt, ajtói, ablakai miatt valóban olyan, mint egy álomban kinagyított lyukacsos tégla. De mintha egy másik épület bontásából származott volna, rajta maradt a vakolat egy része, és kicsorbultak a sarkai.

Vasrácsos ajtón és cukros ételszagon hatoltunk át egy földszinti ajtóig, azon is vasrács volt, amögött is édeskés ételszag, vasárnap. Otthonosnak tetszett: a Pest-széli lakónegyedek ilyenek, csak a szag zsírosabb, paprikásabb, és talán a pókháló kevesebb a lépcsőfordulókban, s az ablakból nem lehet a Dunára látni, pedig ott is az folyik. Bár ki tudja, ugyanaz a Duna az? Amennyire ismertem, itt, és főként lennebb, a tenger felé mintha tömörebb, egyúttal tünékenyebb lett volna, használhatóbb, mégis... mégis Dunább.

Lófarkas fiatal férfi nyitott ajtót, úgy nézett ki, mint aki az imént érkezett haza a lóversenyről, és éppen ingre, zoknira vetkőzött, a fehér ing és a sötét nadrág még rajta volt. Templomba járnak így az emberek, főként hogy tudomásom szerint Tulceán nem rendeztek lóversenyeket. Hosszú, vékony feje volt és levendulaillata. Ma már egyik sem divat. De volt egy felesége és egy tizenéves fia is, a félhomályos szobában, rengeteg színes üvegholmi között ültek a tarka kanapén, és a televíziót nézték. Minden bútoron, tárgyon, függönyön, terítőn, borítón volt valami minta, girland, kacskaringó, virág vagy mértani idom, nagy részük vörös és narancssárga. Macska nem volt a szobában, noha illett volna belé.

A család kitelepülni készült, de még nem döntötte el, hova. Elgondoltam, hogy esténként a térkép fölött tanakodnak, esetleg négyzethálót rajzolnak rá, és kockát vetnek, hogy melyik ország legyen a nyerő, de lehet, hogy dunai matrózoknak főznek édes ételeket, rebarbarát, azokat itatják sárgaszilvából, netán sárgarépából házilag erjesztett borral, és lesik a szavukat, hogy hol a jobb a földkerekségen. Mostanra már a lakásukat is eladták, albérletben laktak benne az ugyancsak eladott bútorok között, pénzzé tették a férj szüleitől örökölt konyhakertet, kocsijukat az én taxisom vette meg, aki ideszállít bárkit, hogy beváltsa a valutáját, amiből aztán új életet kezdhet a család, valahol. A ruhájuk, de az alsóneműjük is külföldi volt már akkor, az én horgászmellényemet is kinézték maguknak, azzal, hogy a gyerek majd belenő, mire a formaságokat elrendezik és útra kelnek.

A cirádás szekrény felső polcán, az ágynemű között, átlátszó műanyag zacskókban arasznyi vastag kötegekben állt a lakás, a konyhakert, a bútor ára, abból számolta le nekem a pénzt a makramé asztalterítőre a fiatal családfő, miután egy zsebszámológépen elvégezte, és ellenőrzésképpen velem is végrehajtatta az átszámítást. A napi árfolyamért a taxis kezeskedett. Az asszony és a gyerek mindvégig a televíziót nézte, mint kik előre tudják, hogy ez hiányozni fog nekik az új hazában. Ilyen jókat ezután már nem röhögnek sehol a világon, mint ezen a két, kockás kalapos, kotkodácsolva toporgó idétlenen.

Miért mennek el, kérdeztem búcsúzóul. Az almavirágért, felelte a férfi, ami szabad fordításban annyit jelent: csak. Én ezt a visszaút alatt tovább fordítottam magamnak, eladdig, hogy ezek biztosan nem ebben a városban, talán nem is ebben az országrészben születtek, s ha egyszer már kimozdultak otthonról, továbbviszi őket a lendület, de soha vissza a szülőföldjükre. Fura, de arra is gondoltam, hogy víz menti népek könnyebben változtatnak élőhelyet, mint a szárazföldi patkányok. Vagy így van, vagy se, de magyarázatnak megteszi, jobb híján.

Az orvos a főtéri kertvendéglőben sörözött, kávézott, ebédelt, dollárban fizetett a körülötte sertepertélő két pincérnőnek, és lejben kérte vissza a különbözetet. Minden rendelést külön bankjeggyel egyenlített ki, és így elég sok leje összegyűlt a visszajáróból, amíg odavoltunk. Eléje raktam a kötegnyi pénzt, de nem kért belőle, azt mondta, tegyem a többihez, ő megérinteni sem akarja, fél a fertőzéstől. Majd én fizetek, akármerre járunk, nekem már rááll a kezem, és bizonyára immúnissá váltam az itteni pénzre.

A taxisofőr nem kért viteldíjat, a sapkámat akarta. Hohó, testvér, mondtam, akkor meg én napszúrást kapok a nád között. Sebaj, testvér, mondta ő, majd ideadod, amikor visszajöttök a nád közül, én itt leszek. Mi a fene, nincs hova menned, kérdeztem én. Á, még a tengert se láttam, felelte. Ezzel búcsúztunk el egymástól, ráadásul az én kis lelkifurdalásommal, amiért adósa maradtam valakinek.

- Érdeklődtél a valutaüzérednél a barátom felől? - kérdezte a doktor a kocsiban.

- Persze - hazudtam -, de ez már a saját édesanyját sem ismeri meg, annyira kinn van innen.

- Majd a Nelu - mondta az orvos.

Fel volt írva neki ez a Nelu meg a hajója a jegyzetfüzetébe, még a barátja írta le, úgyhogy előbb ismertem meg a betűit, mint őt magát. Az írókkal vagyok így, és mindig csalódom bennük. El lehetett töprengeni, hogy ugyan miért adta meg a barát a hajós és a hajó nevét, mint holmi lakcímet. Mintha előre tudta volna, hogy keresni fogják végszükségben, amilyen az apja kómája és végrendelete.

Nelu, amikor a fél mólót végigkérdezve rátaláltunk végre, cingár, ám szíjas fickónak mutatkozott, nem hordott cipőt, az orra alatt ellenben olyan vékony bajuszt viselt, mint Douglas Fairbanks a harmincas, Marcello Mastroianni az ötvenes években, a fogazatát is úgy villogtatta, habár kétszeresen csorba volt. Azt képzelhette a romantikára hangolt városi utazó, hogy kikötői verekedésben verték ki a fogait, vagy legalább akkor törtek ki, amikor fogadásból egy fémpénzt próbált kettéharapni valami festőien lerobbant csehóban, igazság szerint azonban egy szelet kenyérben hagyta őket. Nem ám hogy kemény lett volna a kenyér, éppenséggel olyan tömören rugalmas, ,,szalonnás" volt, hogy beleragadtak a fogak, és a kenyérből vigyorogtak vissza a gazdájukra. De ez még semmi, mert ez a magyarázat sem volt egyéb mesénél, amivel Nelu az utasait szórakoztatta, amikor már kiértek a vízre, és a kegyelemkenyérre szegődött segédje kormányozta a bárkát, ő pedig beült a vendégek közé, és megitta az egyheti pálinkakészletük javát. A kisegítőjét megkínálni sem lehetett, Nelu éppen mostanában szoktatta le az italról, és vissza a családjához.

Felfogadtuk tehát Nelut, vigyen el oda, ahová egy előző fuvarban azt a másik magyart. Emlékezett rá, mi több, nem is egy magyarra emlékezett, hanem kettőre. Eszerint az orvoson kívül volt még egy barátja az orvos barátjának, ennek a tovatűnt Benedeknek. Élvezettel figyeltem, hogy létezik férfiúi féltékenység a világon, s ahogy a doktor próbálja visszanyelni. De, gondoltam, az se baj, ha Nelu téved, és más magyarokat látott, mi legalább hajókázunk egyet, és a doktor is tanul annyit útközben, hogy attól leszáll a magas lóról. Mert bizony, doktor, lehet, hogy a tudás nem halálos, de elég súlyos ahhoz, hogy kibillentsen a biztonságos egyensúlyból. A Delta tele volt ilyen tudással.

- Azt hitted, egyedül indul ekkora útnak? - kérdeztem.

- Azt se igazán hittem, hogy idejön. Gondoltam, esetleg eltűnik egy időre valami csajjal.

- Horgászruhában? És mégis azt mondod, itt kell hogy keressük.

- Más helyet nem tudok. Jobb, ha hiszünk neki.

- Egyebet úgyse tehetünk.

Tehettünk volna persze: elfelejtjük Benedeket, és élvezzük a saját szabadságunkat, vagyis hagyjuk, hogy ijesztgessen, gyönyörködtessen, tanítson a Delta. Erről azonban nem szóltam az orvosnak, úgyse volt érzéke az ilyesmihez, csak annyit remélhettem, hogy itt kialakul neki, megpendül benne legalább egy érzékenyebb szívideg. Egyelőre a kocsiját kellett biztonságba helyezni, mivel Nelu szerint a rakparti parkolóban pár nap alatt miszlikre szedik a most lépten-nyomon köszöngető csibészek, s amint ide visszatérünk, megvételre ajánlják nekünk az alkatrészeit. Két üveg konyak védelmi díjért aztán Nelu segítségével beparkoltuk az Opelt a rendőrség udvarára.

Alkonyodott, mire végeztünk a behajózással, a megvesztegetéssel, és megnyugtattuk Nelut, hogy habár nincs horgászfelszerelésünk, mégsem okkult célokat követünk a vízen, hanem az egyik ismerősünk nyomát, akit milliomosnak szánt az apja, és ennek érdekében most szófogadóan, elszántan haldokol a messzi távolban. Ezt nagyon az alkonyhoz illő gondolatnak tartottam, illett bele. Illett volna bármely víg gondolat is, de olyan éppen nem volt a fejünkben, ha pedig támadt volna mégis, az orvos csírájában a cinikusabb fonákjára fordította. Úgyhogy inkább lementem a fedélzetről a gépház üveges fülkéjébe, Neluhoz. Ott aztán üvöltözve társalogtunk a motorzúgásban.

Kimanőverezte a fémfalú bárkát a Dunára, és egyszer csak ott voltunk a nagyvízen. Olyan tágasság támadt hirtelen, hogy csak úgy kapkodtam a levegőt. Messzire kerültek a partok, meg kellett kapaszkodnom valamiben. A súrló fényben a legapróbb hullámok is kimutatkoztak, és mégis az volt a benyomásom, világló síkon siklunk, talán higanyon. Amiben pedig megkapaszkodtam, az Nelu öregedő segédjének a karja volt, csontvékony végtag, némi petyhüdt bőnyével rajta. A kis emberből olyan nehéz szag dőlt felém, már-már ellökött, nyomban életre keltem tőle, káprázatból vissza a valóságba. Úgyhogy taszítottam egyet a fickón, s még élveztem is az erőmet. Nem kellett sok egy ekkorka emberhez.

A szabad vízen Nelu átadta a kormányt pártfogoltjának, s az ott állt aztán, előreguvasztva a májmételyes szemét, a gépházban, a fedetlen hajtórudak, lógó vezetékek között, tocsogott a fémpadlón meggyűlt olajban, gyűjtötte magába az újabb szagokat. Fentről, a fedélzetről láttam a ványadt, védtelen tarkóját, azon a fekete mélyű árkokat. Itt sokáig tart az alkony, mintha a víz nemcsak a napközben elnyelt hőt, hanem a fényt is kiadná magából.

Hagyjuk az orvost magának, mondta Nelu, máris kilesve, hogy nem tudja, mihez kezdjen magával utasa ebben a váratlan környezetben, kurjongasson vagy sírjon-e. Bátran megtehette volna bármelyiket, de tartott még a kiművelt önfegyelme, nem hagyta sem meghatódni, sem felszabadulni. Nem jött rá még, hogy más itt a modor és az illem, mert hiszen más a közeg, más a fény, és alattunk körben láthatatlan állatok járják útjukat.

Kilométer hosszan part menti hajóroncsok mellett jártunk, rozsdás kémények, kormányfülkék meredtek ki a vízből, megdőlt fedélzetek, roggyant drótkötelek. Isten számába hagyott romok voltak, mállott róluk a festék, átlyukadt tartályukból szivárgott az olaj, együttes látványuk mégis tisztának hatott, rend volt a tülekedésben, a ferdeségben, a torzságban, a mesterséges alkotmányok idegenül éktelenkedtek, mégis mintha a maguk kiszabott helyét foglalták volna el a víz alatt és felett, éppen annyit és semmi többet. Hasával felfelé hevert, félig a felszínen, orral a partnak egy orosz bárka. Nelu szerint felborult 1989 decemberében, a forradalomkor, már ha forradalom volt az, nem államcsíny.

- Maguk fordították fel? - kérdeztem.

- Á, mi csak hagytuk.

A bárka ívelt hasa meglepően kecses volt, és a langy ív csúcsán öltönyös férfi guggolt a megszáradt, porladó iszapban, moszatban, horgászbotot tartva. Nelu integetett neki, válaszként a férfi hosszút sercintett, nyála nem ért le a vízig, sötét foltot hagyott a hajótesten.

A mi hajónk fémpalánkját tompán verték az orrnál széthasadó hullámok, a motor zakatolásán át is hallatszott a hangjuk, mint valami súlyos, éhes élőlényeké. Szelíd állatokként böködték a bárkát. Időnként, vagyis helyenként vízpermet verődött fel a fedélzetre, az orvos szélkabátján remegtek a cseppjei. Ő meg, doktor Jocó, hevert csak a farrészben, egy léces padon, arccal az ég felé. Nelu intett nekem: nyugalom, most szokik bele, de kába még egy kissé.

A hajóderék kamrányi mélyedésében begyújtotta a gyorsfőzőt, majd nekilátott három csukát belezni, darabolni. Válla felett vízbe dobálta a silányabb belsőségeket, aztán a mellvéden kihajolva az árba tartott három rózsamintás pléhtányért: mosogatott. Majd Duna-vizet mert a húsra, a halfejekre, végül leült a kékes láng mellé, maga alá húzta a lábát, és rágyújtott.

Mire a csonka gúla alakú jelzőkőhöz értünk, ahol háromba szakad a Duna, és rátértünk a középső ágra, a Sulinára, már tudtam, hogy Nelunak brassói volt a nagyanyja. - Akkor meg miféle vagyok én mégis? - kérdezte. - Kifélék laknak arrafelé? - Azt is elmondta, hogy villanyszerelőnek tanult, de elunta a benti munkát, kijött a vízre. Télen vállal villanyszerelést, amikor elfogy a turista, és kelet felől besüvít a szteppei szél, a Crivá†, háznak, hajónak torlaszolja a havat.

- Figyelj már! - kiáltott rám az orvos. - Most érünk be az ágba.

Nelu somolygott, de valóban a bajusza alatt, hogy lám, felímedett a doktor, és máris azt hiszi, mindent tud a vízről, mely itt kövezett partok között lassan ment a tenger felé. A halványuló fényben fehérlettek a kövek, és elsötétült a folyó. Gyenge szél indult, világosabb felükre fordította a fűzfaleveleket. Elég közel jártunk a léggyökerű füzekhez, mindent láttunk, ami fontosnak látszhatott. Néhol apró tüzek pislákoltak.

- Nem jó fa alá ütni fel a tábort, mert odagyűlnek a szúnyogok - mondta az egyszeriben mindentudóként ébredt orvos, és én lefordítottam Nelunak.

- A doktor úr eszi a csukát? - kérdezte Nelu.

- Szereted a főtt csukát? - kérdeztem.

- Megeszek én akármit.

- De a feje is benne van.

- Fejétől ízlik a hal - kiáltott le hozzánk Jocó doktor, aki érezhetőleg némi humorérzékre is szert tett álmában.

Nelu nadrágjába törölte a merőkanalat, s nekiállt kiosztani részünket a rózsamintás pléhtányérokba. Ő maga lement a gépházba, felváltotta a lába- és szemezsibbadt segédjét, mivel le kellett térnünk a főágról egy csatornára, s ez szakértőt kívánó manőver volt, főleg a homályban. Így is súroltuk a parti füzek lombját kanyarodáskor, még a mély hajóderékba is becsaptak az ágak, szinte kiütötték kezünkből a kanalat, de csak a hajzatunkat rendezték át, száraz leveleket és pókfonalakat aggattak rá. A levelek éppen olyanok voltak, úgy csillantak, mint a szélhajtó küszök a vízben.

Maradt még az égen némi fény, tömbszerűnek látszottak benne a bokrok, a fák, súlyossá vált a part és minden részlete, még a levegő is. A nappali forróság mintegy átcsapott az ellentétébe, libabőröztünk a hűvösségtől. Fogalmunk sem lehetett, merre járunk, napvilágnál sem tudtuk volna. Bizonyos csak annyi volt, hogy egyszer eljutunk a 23. mérföld nevű településre, de arról sem tudtuk, merre van, kit, mit találunk benne.

- Hát Palinak sem lehet könnyű egyedül - szólalt meg az orvos, első ízben nevezve meg a barátját vagy az esti félelmét inkább, s ezt is nyilván csak azért, hogy valami bizonyosságra tegyen szert a sötétben.

- Hallottad, hogy nincsen egyedül - mondtam.

- Ej, az csak duma - jelentette ki teljes bizonyossággal, mint ki máris rátalált a barátjára. - Egyedül akart lenni.

- Meg még hallgatni akarta a csendet - mondtam, és megértette végre, valami két kacskaringós kilométeren át hallgatott.

Szélesebb vízre értünk, fénypontok csillantak fel jobb felől, hunyorgósan, amint el-eltakarták őket a szélben ingó ágak, akár csillagokat az űri por. Falu volt ott, de lehetett volna bármi más. Közelebbről aztán a kikötő sötét épülete látszott, mögötte, egy kis, kövezetlen tér túlfelén kivilágított, lapos épület, egyik fele vegyesbolt, a másik kocsma. Nelu a mólóhoz kormányozta a hajóját, a segéd kiszállt, elkapta, bakra hurkolta a kidobott kötelet, és amint a motor öblös pöffenésekkel elcsitult, meghallottuk a kutyaugatást és a zeneszót. Lakodalmas kutyák ámolyogtak a téren, zeneszóra. Menyegzőt tartottak odabent, a félhomályban, két pár táncolt, néhányan az abrosztalan asztal mellett ültek, amiről így könnyebb volt letörölni a kilöttyent sört, akár kabátujjal is. A többség, a zöm az épület előtt, a szúnyog döngte villanyégők alatt állt, üveggel a kezében. Minden férfin sapka volt, az asszonyokon fejkendő, aminek nyakuk köré tekerték a végeit. A kirakaton meg felirat, szabványbetűkkel: A vezetékes víz nem fogyasztható.

- Akkor mi is sört iszunk - mondta a mérnök, amikor lefordítottam neki a hatósági figyelmeztetést. Ezt viszont Neluval közöltem a maga nyelvén.

- Nem ajánlom, hogy bemenjenek - mondta.

- Miért ne mehetnénk? - kérdezte az orvos, mintha erőre kapott volna a civilizáció láttán, bármiféle volt is az.

- Csak nem ajánlom - mondta Nelu.

Kiderült, hogy neki valami asszonya lakik itt, és hogy ez nem a 23. mérföld. Nelu elment látogatóba a kedveséhez, mi meg a kikötői bódétól néztük a sötétségen túl a lakodalmat, a kutyákat, s amint a víztilalomra gondoltunk, egyre inkább elfogott a szomjúság. Végül beküldtem a segédet sörért, de előbb megkérdeztem a nevét. Meg is mondta, csak nem értettem. Mintha virágneve lett volna, Florica talán.

- A jó francba - mondta az orvos -, mégis meg kéne kérdezni tőlük, látták-e Palit.

Nem érdekelt a Benedek Palija, ha erre járt, ha nem, de a sokadalmat szívesen megnéztem volna én is, annál inkább, hogy ezt a lakodalmat mintha az ifjú pár nélkül tartották volna.

- Figyelj, Jocó - mondtam neki -, én bemegyek a kedvedért.

- Jövök - mondta.

- Nem tudsz beszélni velük.

- De verekedni tudok.

Most alkalom került, hogy elmeséljem neki végre a lipovánok kiskéseit, amivel barátilag megszurkálják egymást, de aztán letettem róla. Kemény, de jámbor legények ezek. Mi meg puhák vagyunk, de rátartiak. Egy-egy az állás, legalábbis a meccskezdet előtt. Majd csak lesz valahogy. Mi lehetne? Legfennebb addig néznek, amíg kiutálnak, és mi békén kijövünk. Megittuk a segéd szállította sört, aztán átvágtunk a tér porondján, bele a gyér fényességbe. A kutyák sem vetettek ügyet ránk. Az ivóban ritkás volt a közönség és a hangulat, a zene már előbb elakadt, csak amolyan mélyről jövő szuszogás hallatszott a sarkok felől. Keresztben, a terem közepe táján volt a söntés, amögött egy micisapkás ifjú állt, nézte a semmit. Vodkát kértem, de kifogyott, aztán rumot, de az se volt, végül műnarancslikőrt ittunk, és poharunk felett szemléltük lopva a helybélieket. Úgy tűnt, ők felénk se néznek. Ott se voltunk. Álltuk ezt egy ideig, de aztán zavarodottan kitakarodtunk. Semmi nem történt, de az súlyosan.

A téren aztán utolért egy ember, megérintette a karomat. Szőrtelen képe volt, és horgas ujjú nagy keze.

- Keresnek valakit? - kérdezte.

Elhadartam neki Benedek Pali hozzávetőleges személyleírását, amit én is csak hallomásból ismertem, aztán megkérdeztem, hogy élnek errefelé. Benedeket nem látta, és jól élnek errefelé. Igaz, hogy bezárt a ,,cherhana", azaz a halátvevő, úgyhogy nincs miért kimenni a vízre, az is igaz, hogy egyre gyatrább a fogás, de azért megvannak. Miért kérdezem? Há' mert éppen erre jártunk. A nagy ujjú ember beérte ennyivel, nyilván nem is várt többre. Hallgattunk tehát egy jókorát. Idő múltával megérdeklődtem, messze-e még a 23. mérföld. Intett egyet a víz mentiben. Aha, mondtam.

- Mit beszél? - nyűgösködött az orvos.

- Azt mondja, az jó horgászhely, csak a hínárra kell nagyon vigyázni.

- Nem vagyok én horgász - mondta az orvos.

- De ezt ő nem tudja. És mi más lehetnél itt? Agykutató?

Most a csupasz képű, tar ember kérdezte meg, miről beszélünk mi ketten. Láttam, hogy csupa ezüstfog a szája.

- Az úr azt szeretné tudni - mondtam neki -, igaz-e, hogy a márna ikrája mérgező.

- Az - felelte az ember.

- Én tényleg agykutató vagyok - mondta ugyanakkor az orvos.

Alig vártam, hogy Nelu visszatérjen a szeretőjétől, és bizonyos voltam benne, hogy özvegyasszony az illető, a férje meg befagyott egy lékbe, egyetlen jégtömbben emelték ki, aztán kint hagyták az udvaron, nehogy idő előtt kiolvadjon, mert nem lett volna hova tenniük a házban. A házak elejét oroszos facsipkézet díszítette, és kékre festett keretű, apró ablakok nyíltak az utcára. A padláson meg halkolbász füstölődött, és halból sütötték a fasírtot a nyílt tűzhelyeken. A disznót, amenynyi volt, és elfért a lápos parton, vágás után pár napra bontatlanul beásták a földbe, hadd érjen a húsa. Ritkán ettek belőle. Miközben ezen, Nelun, az özvegyen, a sertésen méláztam, a csupasz ember és az orvos kitaláltak maguknak egy közös nyelvet, és odább húzódva kézmozdulatokkal, ikegve beszédbe elegyedtek egymással. Úgy látszik, ez az agykutató barátkozó fajta volt, de annyira, hogy amikor közel engedett magához valakit, ellökte a másikat. Kapd be, mondtam, úgysem hallhatta meg. Körülnéztem, ki mást kérdezhetnék a Palijáról. Egyszerre meg az jutott eszembe, hogy nem is létezik az a Pali, az orvos csak kirándulni vágyott, és még egy kis titokzatosságot, izgalmat a tetejébe. Vagy hogy úgy van ezzel az utazással, mint én a sétával: nem bírok járkálni céltalanul, ezért aztán nem sétálok. Ő is kitalált magának egy célt, jó érzelmeset, ami felé elmehet. Biztosan nem gondolok ilyesmire, ha nincs körben sötét, ha nincs mögöttem a víz, és tudom, hol vagyok, vagy legalább hogy merre van a 23. mérföld.

Volt a kocsma előtt, teljesen értelmetlenül, vagy hajdani értelmét veszítve, egy haránt állású, betonból öntött mellvédszerűség, talán kultúrotthont képzelt ide valaki, és az alapjának szánta. Leültem rá, egy idősecske ember mellé, aki az imént legalább egy pillantásra méltatott, bár talán tévedtem ebben is. De elég beszédesnek bizonyult. Egymásba kulcsolt két kezét öregasszonyosan mindvégig az ölében tartotta. Hosszú, kék vászonköpenyt viselt, tejcsarnokos nőkön és üvegező kisiparosokon láttam ehhez hasonlót. Ő viszont szakács volt régebb a fővárosban, amíg a Cár alatt - időbe telt, hogy felfogjam, a betonba temetett, gyíkfejű diktátort nevezte így - ki nem fogyott a sütni-főznivaló, az étlap egyetlen tételét, a túrós makarónit meg szakiskola nélkül is megfőzhette bárki. Akkor aztán hazajött, és paradicsomot próbál termelni. Huszonhét parcellája van, szoba nagyságúak, már amenynyi termőt el lehet keríteni két csatorna között. Nagyon veszik a népek, ha nem lopják éppenséggel. Kedélyesen simfelte a falusfeleit, úgy látszik, meghagytak neki annyi zöldséget, amennyiből eltarthatta magát, ezért aztán nem haragudott rájuk igazán.

- Hanem - mondta - a csupaszképűvel vigyázzanak. Rossz ember az ilyen. Vajákos is.

Most, hogy mondta, eszembe jutott, hogy olvastam efféléről valami klasszikussá vált meseátdolgozásban, de nem értettem az öreget, nem másként, nyelvileg. Lehet, hogy lidércnek véltem a sámánt és viszont, a tündért boszorkánynak, a villőt pedig manónak. Tulajdonképpen mindegy, ezek úgyis mind a Dunában éltek, és tették a dolgukat.

- Ez esőt tud csinálni - mondta az öreg. - De nem csinál, tiszta bosszúból. Harmadik éve szárazság van, csak mert ő úgy akarja. A tehén tejét is elapasztja, ha megharagítják. Kevés a tehén itt, annál nagyobb csapás, ha az sem tejel. Ügyeljenek, mert ez tévútra viszi magukat, soha nem keverednek ki a Deltából. Nézze csak meg, hat-hat ujja van mind a két kezén.

- Azt észrevettem - mondtam, alig-alig módosítva az igazságon. Amint most messziről elnéztem a csupaszképűt, ahogy fölös ujjú kezeivel hadonász az orvos előtt, és a homályból, akár egy falból elő-előbukkan a karja, az ezüstös vigyora, hajlamos voltam hinni a világot járt szakácsnak. Különben is, ne menjen éjjel idegen helyre az ember, ha nem bír elférni benne a gondolataitól.

- Könnyen elvész itt az ember - mondta a paradicsomtermelő szakács -, aztán lehúzza a vízi boszorkány. Be a víz alá. És hiába, na, milyen az ember, víz alatt nem tud szerelmeskedni. Akkor aztán vége.

Megpillantottam Nelut, egy sikátorból jött elő a fényre, és valahol szandált húzott a csóré lábára. Úgy látszik, a szerelme nem mosta ki a nála hagyott zokniját. Mondtam az öregnek, hogy mennem kell, indulunk. Gyűrött borítékot szedett ki a kék köpenye zsebéből.

- Ezt adja fel nekem - suttogta, a fülembe lehelve. - De másnak ne szóljon róla. Megígéri?

Megígértem. A borítékon Jelcin, az orosz államelnök neve állt, diónyi rücskös betűkkel, és még annyi: Moszkva.

- Tudni fogják, miről van szó - mondta az öreg, azzal átpördült fenekén a mellvéd túlsó oldalára, és a kocsma felé indult. Megállítottam, neki is feltettem a kérdést, csak hogy megszolgáljam az útiköltségemet: járt-e erre egy hosszú magyar? Elöl kopaszodik, pilises a feje, a füle rücskös egy kicsit, mint a bokszolóké, s a bal szeme alatt van egy anyajegy. Még a Pali ferde szemfogát is leírtam az öregnek, utánoztam a féloldalas járását, amint térdből kifelé lódítja a lábát, és az a szavajárása: Ezt kapd ki! Nemigen tudtam lefordítani Pali szavajárását, ezért másra cseréltem. Legyetek jók - mondta tehát újabb változatában Pali az én számmal.

- A maga barátja - suttogta az öreg - jó ember. Belecsepegtetett valamit a szemembe, s azóta tisztán látok.

- Innen merre ment a barátom?

- Haza. Vissza. Tulcea felé.

Percekig erősködtem, de az öreget nem lehetett rávenni, hogy megváltoztassa Pali útirányát, és a 23. mérföld felé tartson. Megismételtem a személyleírását, az öreg pedig a saját állítását, miszerint Pali hazament, mert sok a dolga, és várja az asszony meg a két gyerek.

A gyerekekkel meglepett egy kissé, mintha egy tengeri polipot adott volna ajándékba. A harmattól síkos hajóra visszamászva meg is kérdeztem Jocó doktort, családos ember-e a barátunk. Kiderült, hogy lengyel felesége és két pompás sráca van ennek a Palinak. Ezután jó ideig egy szót se szóltam. A kormányházban most a doktor bratyizott Neluval, nagyon belejött, egyre csapkodta a vállát, és nagyokat kacagtak, mintha értenék egymás poénjait. Nelu közben előredőlve figyelte a vizet a két reflektor sugara mentén. A víz most barna volt, a megvilágított felszíne sötétsárga, és uszadék lebegett rajta, hínár, faág és egy műbőr micisapka. Aztán elúszott két zöld paradicsom.

Település nem látszott, de az egyik fordulónál hatalmas betonépületre esett a reflektorok fénye. Félbehagyott gyár lehetett, hengeres silószerűségekkel a két oldalán és ferde csúszdákkal a homlokzati részen. Az építmény egy villanásra mintegy kimerevedett a fényben, s amint elkanyarodtunk, ott maradt a sötétben, talán még működni is kezdett, őrölt vagy zúzott valami érdes anyagot.

Nelu meggyújtott egy fényszórót a kabin tetején, a partot kezdte pásztázni vele. Azt hittem, hogy visszaérkeztünk az előbbi faluhoz. Itt azonban egyetlen lámpa sem égett, csak a vegyesbolt kirakata mögött derengett halvány világosság. Zöldre festett bádoglemezekből készült a kikötői bódé, csíkokban csurgott rajtuk a harmat vagy a ködpermet. Az enyhe lejtésű hullámbádog tetőn fehér kutya aludt. Eljutottunk a 23. mérföldhöz.

- Olyan nincs, hogy Benedek Pali a tyúkokkal lefeküdne - mondta az orvos.

- Hacsak nem jó a tyúk - mondtam én.

- Kuss! - förmedt rám doktor Jocó. - Unlak, öcsi.

Ezután arról kezdtünk egyezkedni, felverjük-e az alvó falut, vagy várjunk hajnalig. Nekem egyikhez sem fűlt a fogam. Nem szívesen szembesültem volna az ajtó között álmosan pislogó, hosszú gatyás halászokkal, főként ha szekerce vagy kormányrúd van a kezükben. Az alvástól felforrósodott testű fehérnépeket is kerültem volna, ha lehet.

- Ne zavarjuk meg a népszaporulatot - mondtam útitársaimnak, de ők magukkal voltak elfoglalva.

A hajnal pedig messze volt, mint ide Sanghaj. Ráncosra pállott volna a bőrünk a ködtől, harmattól, még a gumikabát alatt is, mire ideér. Ám jó az Isten, jót ád - nekünk egy álmatlan bolgár jutott. Sötétkék öltönyt, fehér inget, nyakkendőt, keskeny karimájú vinilinkalapot viselt a bolgár, úgy látszott, a környéken ma mindenütt lakodalmat tartottak, vagy késő este zártak a városi hivatalok, ahova az efféle isten háta mögötti kérelmezők kiöltöznek, majd dolgukvégezetlen hazaeveznek az éjszakában. A mi bolgárunk azonban csak az ünneplő ruháját sétáltatta. Nappal, a rongyosok között restellte felvenni, sötétedés után került benne egyet, nehogy otthon belekapjon a moly. Megtudtuk tőle, hogy a faluban mindössze két idegen, két francia ornitológus szállt meg, az imént látta őket, amikor benézett az ablakukon: alusznak. Más jövevény nincsen, egy ablak mögött sem. Déltájban naponta beevez ide két madárlátta ember, bérelt ladikon, vásárol két láda sört, és visszahúz a sátortáborába. Egy földnyelven állnak a sátraik, és előbb-utóbb meg fogják bírságolni őket, mert természetvédelmi vizeken fogdossák a halat, igaz, hogy nem sokat. Egyikük mintha a mi Palink lett volna.

Nelu ismerte a helyet, ahol a mieink tudatlanságukban tilosban jártak. De akkor már nagyon zakatolt a hajó, és mintha összevissza csápoltak volna benne a hajtórudak. Visszatolattunk a mólóhoz, és Nelu lámpafénynél próbálta újra összeismertetni egymással az alkatrészeket. A segéd odalett, útközben lemaradt valahol, de itt hagyta a szagát. Hátramentem a tatra, ledőltem a léces padra, hallgattam, hogy loccsan a víz a köveken, hogy veri a bárka oldalát. Kíméletesen csinálta. Elaludtam, vagy elzsongtam csupán, a motor hörgése ébresztett. Egy lendülettel kint voltunk a csatorna közepén, de mintha már untam volna nézi. Láttam messziről, hogy Jocó doktor nagyon kapitánykodik a kormányosfülkében, a gyér műszerek jelzőfényében, aztán újra elnyomott a fáradtság. Még álmodtam is valamit, azt hiszem, Chiléről, ahol sose jártam.

- Kikötünk - vert fel a doktor, még mielőtt leestem volna a padról, mert a hajó éppen beleverte orrát a magas partba. Egy földoromhoz értünk, jobb felén keskenyebb csatorna torkollt a szélesebbe. A doktor máris fenn állt a parton, a bokrok között, onnan kiáltotta lefelé: - Nincs itt senki.

De nemsokára lett. Nelu úgy kisuvasztott minket a szárazra, hogy a magyarázatát is már csak kirakodás közben hallgathattuk meg. Veleje annyi volt, hogy megérkeztünk barátunk táborhelyére, a kialkudott út itt véget ér. Nem járhatja be velünk az egész csatornarendszert, mert addigra eljönne a karácsony. Jó szerencsét!

Hátramenetbe kapcsolta a hajóját - hogy süllyedne el! -, aztán már csak a motor moraja hallatszott, és végül az sem, csak a szél. Zizegtette a faleveleket, akár egy kisragadozó és a kölykei.

- Nála maradt a jobbik késem - mondtam.

- Menj, húzd ki a szívéből - felelte doktor Jocó.

Nagyobb volt a tér, mint kellett volna, de alig látszott belőle valami. Az elemlámpa fénykörében nedves bokrok jelentek meg, lábunk alatt fű és vesszőfonadékok. Árnyékuk odább-odább mozdult, megsokszorozódott, és nem is volt igazi árnyék, csak a sötétség része. Nem tudtuk, merre lépjünk, nehogy víznek menjünk. Jocó doktornak azonban visszatért a semmiből a kapitányi kedve, tüzelő után nézett, nem annyira azért, hogy melegedjünk, pedig nekem már a szívem is elgémberedett, hanem hogy a tűz fényében felhúzzuk a sátrat, és ne metéljük le ujjunkat a szalámival együtt. Ott vaklangyoltunk aztán az apró tisztáson, a bokrok tövén, hajoldozva szedtük a szárazabb rőzsét, falevelet, gyökeret, és éreztem, hogy perceg közben hátamon a szitáló köd. Síkos volt a kezem a homokos agyagtól, és nem lepett volna meg, hogy asszonyosan sikítozok, ha vízisiklót markolok meg faág helyett. Minden egyforma volt itt, az ágat markolva is szinte felsikoltottam.

Jocó doktor meg röhögött.

- Még azt mondják, hogy nincsen tehenük - tikogta -, én meg tehénszarba nyúltam.

Egy másodnapos pesti újsággal gyújtottunk alá a máglyarakásnak, a felkunkorodó címoldalon rendre elfeketedett a fél országgyűlés.

Fénynél, melegnél aztán visszatért belénk a lélek a csillagközi űrből. Helyére került minden, a víz megint víz lett, az agyag agyag, a fű szálanként mutatkozott, még a sötét ég is elvált a földtől egy láthatáron derengő fényes csíkkal. A természetes, tehát boldog kényszerek ideje, világa ez. Mindennek úgy kell mozdulnia, ahogyan mozdul éppen, a fűz ágának alább kell hajolnia a nedvesség súlyától, és a nedvességnek fel kell párállnia, miután alászállt. A hidegtől zsugorodott göröngynek ki kell szakadnia, le kell gurulnia a menedékes partfalon, s a folyónak lennebb kell sodornia. Ez a vidra vadászatának ideje, ilyenkor kerül a Mars bolygó túlfelére a negyedik holdja. Egy farokrándulással mélyebbre fúrja magát az iszapba álmában az ebihal, és a világ legszebb asszonya ágyában öntudatlanul nyirkos combjai közé csúsztatja a kezét.

Állt már a sátrunk, oldala megereszkedett a súlyos nedvességtől, nekünk azonban nem volt kedvünk nyugovóra térni, felcsigázott, zaklatott a fáradtság és a messzeség. Bámultunk a tűzbe, az éjszakába.

- Húsz évvel ezelőtt bevitt egy mahmudiai halász, Andrei Crudu, Maliuc mögött egy oldalágba. Velünk jött a fia is, olyan tizenkétéves-forma, kese srác. Őt akarta halászni tanítani az apja. Talán egy kissé engem is. A tanításban van valami természetes hencegés, nem igaz?

- Lehet - dünnyögte az orvos.

- Akkor még úgy halásztak ezek a népek, ahogy a földműves vet, arat. Ezek a vizet szántották, gereblyézték, forgatták. Ha nem is büszkén, de önérzetesen űzték a mesterségüket. Ezt kapták, ez jutott nekik, és jól megvoltak vele. Kint, a nádon túl pedig csúf világ volt már. Nem figyeltek rá, noha tudhattak róla, ha máshogy nem, a fegyencektől, akiket idehoztak nádat nyűni. Minket is azzal vert ki egy hajnalban sátrunkból három rendőr, köztük egy civil ruhás, hogy szökött rabokat keresnek. Fogalmam nincs, hova-merre lehetett volna szökni innen. Az orosz menekültek is évszázadok óta itt maradtak. Meg a románok, tatárok, bolgárok is. Az ő világuk volt. Akkor még nem láttam ilyen eszelős alakokat, mint ezek a lakodalmasok, okkult szakácsok. Mi történt? Kilelte őket a szabadság hidege?

- Szegények - mondta az orvos. - Egyedül vannak, és szegények.

Szinte azt mondtam erre, mi is egyedül vagyunk a magunk helyén, és talán szegények is, de megőriztük az ép eszünket. Nem mondtam mégsem, talán mert nem voltam bizonyos benne, talán mert elegem lett a költőiségből, a magasztosságból, ahogyan a nyomort előadjuk. Mindegyre elvont, nagy szavakkal szólunk a legföldhözragadtabb konkrétumról - ha már kikupálódtunk belőle.

- Feküdjünk le mégis - mondtam.

Amikor már belemelegedtem a hálózsákomba, s az ujjbegyeim lüktetve kezdtek zsibongani, azt mondtam még a doktornak:

- Csupa lipovánból állt a kajak-kenu válogatottjuk - és azzal lekoppant a szemem.

Hajnalban, még mielőtt felvert volna álmomból a kócsagszárnyak csattogása, a folyásiránnyal szemben alacsonyan szálló ludak nyikorgó hangú repülése vagy a bölömbika ugatása, Nelu hajója ébresztett a zakatolásával. A vízen áttetsző, fehér rétegekben ült a köd, fölötte kiterítkezett a fény, mint a szép nap ígérete. Nelu most is belebökött bárkája orrával a partba, és vigyorogva lengette a késemet, mintha csak azért jött volna, hogy visszaszolgáltassa. Villogott az ezüst ,,kacagófoga". A segédje is előkerült, de ő nem vigyorgott, műanyag kannákat rakott és kötözött egymáshoz. A szagát most még nem éreztem, de elég volt csak elképzelni.

- Megvan a barát - kiáltotta Nelu. - Csomagoljanak, s megyünk.

- A nyavalyába - mondta a doki, miközben a sátorajtóban ülve gumicsizmába erőltette befelé a lábát. - Jól megvagyok én itt. Különben is, itt minden hely egyforma.

- Azt mondja, ne siessünk. Még nem ébredt fel - adtam tovább Nelunak.

- Erre az útra a vendégeim - mondta a hajós.

Jocó doktor úgy mozgott, mint kinek semmi nem sürgős, és mindjárt-mindjárt odahajtja fejét a természet lágy ölére, ha sikerül azt megtalálnia.

- Most megyünk, vagy sem?

- Gondolkozom - mondta.

Hagytam, tegye. Nekem is megvolt a magam dolga: néztem a vadludakat, a vöcsköket, a tőkésrécéket, amint a sásból libasorban kivezetik csibéiket egy kis öbölbe, és alig-alig zavarják meg tükörképüket a vízen. A partról minden mozdulatomra békák csobbantak a csatornába, kis iszapfelhőt verve fel benne, és olyankor érezni véltem az iszap és a moszat szagát. Jobboldalt lankás volt a part, ki-kifutott rá a víz, és buborékok pezsegtek fel alóla a lebegő hínár között. A napnak még csak az előérzete jelentkezett, zsigereket borzongató sejtés volt, láthatatlan képzet. Majd, mintha kihasadt volna egy óriási gubó, egyszer csak világra jött, és akkor minden újra elváltozott. Csend lett egy pillanatra, igenis, egy végtelen pillanatra, és felvillantak a bokrok, a fák, a lankák, a vakondtúrások, és felvillant maga az égbolt, egyszerre mindennek árnyéka lett, minden a helyére került. Ez volt az igazi változás, ez a végleges rendbe szerveződés.

Az orvos is ezt nézte, talán hökkenten, ámulva, megzavarodva saját szokatlan áhítatától, mely ismeretlen veszélyként támadt rá hirtelen, és megszűnéssel fenyegette szelíden, mégis végzetesen, egyszerre mindenfelől. Aztán rám emelte a csodálkozó tekintetét, azt mondta, suttogta szinte:

- Menjünk innen. Induljunk.

Nelu éppen átugrott a hajóorról a partra egy füstös fenekű zománcos bögrével, beletúrt a csomagunkba, alig néhány fehérneműt szórt ki a sáros fűre, és megtalálta a kávésdobozt. Figyeltem, ahogy tüzet gyújt, s amíg fellobban a láng, lemegy mezítláb az ujjai közt áttüremkedő iszapban, vizet merít a Dunából, és felteszi főni. Lágyan, lustán, mégis biztosan mozgott. Az este, visszaútban megtalálta a 23. mérföldi nőjét, de még a segédjét is. Mára pihenőnapot rendelt magának, különben sem ért volna vissza Tulceára új utasokért, kereshettük tehát az egyik régit, ingyen.

- Hogy mondjam meg neki, hogy haldoklik az apja - tépelődött a doktor, miközben sarkunkra guggolva fújkáltuk, ittuk a kávét. - Eljön az isten háta mögé néhány szép napért, s éppen én rontsam el neki?

- Többet tudsz te nálam a halálról - mondtam.

- Egy frászt!

Nelu a rendőrről mesélt, aki farmotoros csónakján az imént berregett el hazafelé az éjszakai szolgálatból, a kékes benzingőz még itt foszladozott nyomában a víz felett. A rendőrön kiskorában átgurult egy hordó. Bort vásárolt a családja Odobełti-en, és hajón szállította idáig, ez meg addig-addig ácsorgott a kikötőben, amíg az elszabadult hordó legurult a két gerendán, és kivasalta. Ezt bizony elütötte a bor. Azt hitték, a tojásait is szétpasszírozta, de mára két gyereke van, kettőt nevel legalábbis. A falu meg kacagta, mire fel csak azért is rendőrnek állt. Piszokul szigorú. Az apja lent van a lepratelepen. Annyi ujja sem maradt, hogy szájába merje a kását, már ha van szája még. A leprásokat különben régebb a Kígyó-szigeten tartották, de aztán az kellett a szovjeteknek, hogy támaszpontot építsenek rajta. Lepra ez is, az is. De aztán őket is elzavarták onnan. A rendőr meg, mióta apja a telepre került, minden este tükör előtt vizsgálja végig a testét, nem jelenik-e meg rajta is a kékes bőrkeményedés. Pedig állítólag az előbb a két szeme között jön ki az embernek, elég lenne, ha csak az arcát nézi. De biztos, hogy tetszik magának, azért bámulja meg még a tojásait is. A felesége viszont fene egy jó muff.

- Értem, Nelu - mondtam, és még kacsintottam is, már-már helyette -, értem én.

- Így megy a világ, testvér. Menjünk mi is.

Jocó doki egy szót se szólt, sem eddig, sem később, berakodás közben, és mintha nem is nézett volna sehova.

- Ezzel én jól bevásároltam - mondtam Nelunak -, egy időben be nem állt a szája, most meg csak hallgat.

- Biztosan bánata van. Hagyni kell, majd elmúlik magától.

Úgy képzeltem, a doktor nincs hozzászokva a bánatokhoz, emiatt aztán nem tud mit kezdeni velük. Van, aki még élvezi is, jól elvan a bánataival, ha másra nem, védekezésre serkentik, más meg védtelen, kiszolgáltatott, és annál fogékonyabb rájuk.

- Gyere - mondtam neki csendesen. - Már nem vagyunk messze.

- Mitől?

Ez volt a legértelmesebb kérdése egész utazás alatt. Itt valamiképpen mindenből annyi volt, hogy nem is létezett messzeség. Vagy maga a messzeség volt. Valaminek a közepe és egyben a pereme is. Mintha egy gömbben lettünk volna. Létezett, ha pusztulva is, a tenyészet, a megragadható alakzataival, lényeivel, és mégis olyannyira elvontan, hogy el lehetett veszni benne. A doktor meg mintha éppen ezt az érzést élte volna át, a tárgyszerű semmit, és megtörténhet, hogy félt tőle, mert nem ismerte fel. Annyira benne volt. A félelmét sem bírta tudatosítani. Túlságosan közelről ugyanúgy nem látunk, érzékelünk valamit, mint túlságosan messziről. Önmagunkat sem. A doktor bizonyára úgy érezte, hogy siklik, de nem valahonnan valahová, hanem mintha szétfoszlana, egyszerre minden égtáj felé szerteszóródna, a páránál is lebegőbb állapotban. Egyszeriben nem volt senki sem. Úgy képzeltem, talán emiatt veszítette el a célt is, amelyért idejött, az akaraterejével együtt.

Tudtam, hogy mindez nem puszta okoskodás, leginkább abból, hogy éreztem is. Nagyjából úgy, mint a szerelmet, a testi tüneteivel együtt.

Ez mégis a Nelu napja volt. Valami csizmaszárból előhúzott egy flakont, zavaros lé lötyögött benne. A szaga olyan, mintha egyszer megjárta volna már az ember gyomrát. Gyenge, mégis maró pálinka volt: apovicának hívják a nyelvükön. Amolyan máslás. Ha éhomra issza az ember, úgy érzi fél napig, hogy puha malomkövet cipel a fején. Az orvosnak azonban jót tett, ha nem is vidult fel tőle, legalább elzsibbadt egy kicsit. Pali tábora nem volt messze, egy hangosabb szó is áthallatszott volna a víz fölött, és lehet, hogy hallotta is az éjszakai beszélgetésünket. Azon a másfél kilométernyi úton odáig Nelu hat kilométerre valót összebeszélt, még a sebet is megmutatta a hasán. Egy tengerből felúszott kölyökcápa kapta volna el, de nekem jobban illett a képbe egy kurta bicskás lipován, holmi éjszakai dulakodás a kutyaszagú, fülledt hálószobában, feltéve, hogy errefelé van külön hálószoba, nem kemencesuton folyik a titkos szerelmi játék és a megtorlása. De lehet, hogy egy villanypóznáról esett le, azért állt aztán az ijedségtől hajósnak, és azért akadozik errefelé az áramszolgáltatás.

Doktor Jocó meg a vizet magyarázta. Úgy beszélt Dunáról s partról, kercerécéről és pézsmapocokról, nyárfáról, szembeszélről, mint ki az egészet kitanulta, és csak idő híján nem doktorált tájföldrajzból, biológiából, néplélektanból, szocialista iparosításból, melynek derékmagasságig leromolva látszottak a nyomai vasból, vasbetonból. Ez vagy magára talált hirtelen, vagy nagyon mellément, gondoltam. Van, aki csak azért beszél folyvást, hogy mozgásban tartsa magát, és el ne ájuljon.

Szavak nélkül jobb, igazi volt a táj. Egy volt a széle, hossza. Időnként mintha átfordult volna a fonákjára, már-már felcserélődött a víz és az ég, egy villámsújtotta tuskót pelikánnak néztem, egy felugrott halat fényvillanásnak. Ugyanaz volt minden, miközben egyre változott.

Benedek Pali azonban más volt. Magas, de nem hórihorgas, nem is csipkézett fülű, anyajegy se a szeme alján. Se nem bús, mint ki rossz hír várományosa, külleme szerint nem is boldog családapa. Nagyhangú horgász volt, most éppen halk szavú, mivel horgászott, és vakarta az őszülő szőrzetet a mellén, a kiszalonnásodott mellénye nyílásában. Magyarán: nem úgy mutatott, mint ahogyan elképzeltem, s emiatt abban a pillanatban megutáltam, amelyikben partra tettem a lábamat. Meglepődést sem mutatott, amiért a világ végén utolérte a cimborája, pedig illett volna. Csak hátrább bökte terebélyes szalmakalapját, nekem meg azt kellett látnom, hogy nem gyérül, hanem szanaszét kunkorodik a hajzata. Bemutatkozáskor úgy markolta meg a kezem, mint ki két műszakban csavarkulccsal edzi a magáét, lefolyószereléskor vagy kazánajtó sarokvasán, és nem fül-orr-gégész. Azt mondta:

- Pali. Pakolj le.

- Csereháti Cseleméri Tihamér - mondtam én. - De nem ér a nevem. Lepakolok.

Doktor Jocó báván álldogált. Megértettem: nem lehet könnyű olyan hírt közölni, amilyent ő hozott, egy olyannal, mint ez a Pali. Én hajlamos lettem volna megtenni, csak hogy lássam porba hullni a mosolyát, de reménykedtem még, hogy van neki egy másik alakja is, csak most éppen ezt hozta ki belőle a Delta, ahogyan Jocó doktorból az átszellemült mélakórt. De akkor is, ez is benne volt! Hagytam őket maguknak, nem voltam én egyéb, csak alkalmi útitárs, tolmács és főként botcsinálta lélekgyógyász. Helyet kerestem a holmimnak, amit lehetett, felaggattam egy fűzfára, ne másszák meg a hangyák. Négy fűzfa volt ezen a kiszögellő szárazon, azok közül kettőn mások szerelése lógott. Kettő volt itt mindenből, csak azt nem tudtam, melyik a másik.

Sátrat, hálózsákot nem bontottam ki, mert hátha nyomban indulunk hazafelé, Nelu bárkája is a közelben dohogott, békésen, biztatóan. Hanyatt dőltem az egyik szögletet elborító, rugalmas venyigékre, amiket áradás fektethetett el így, vártam, hogy történjék valami. A kékség történt, és a felhők odafent. Akkor aztán már itt se voltam, ezek között az egymással bajlódó emberek között, és mégis itt voltam nagyon. Beláttam volna, hogy az előbb nevetségesen berzenkedtem Pali ellen, de nem jutott eszembe sem ő, sem egyéb. Egyetlen nagy szem voltam, érzékenyen érintett meg egy fuvallat, és összerándultam egy rám hullt falevéltől. A szememmel hallottam, ahogy fűrészes lábán elrugaszkodik egy szöcske, és kirugózik a megkönnyebbült fűszál, a szememmel tapintottam a halvány árnyékokat. Halkan lüktettek bennem a vérerek, hálójukban vörösesnek látszott a magasság, és nevükhöz illőn rózsásra színeződtek az elhúzó gödények. Lassan eltűnt, majd újraképződött minden, habár más-más alakzatokkal, madarakkal, illatokkal.

- Figyelj! - szólalt meg fülemnél az orvos.

- Éppen figyeltem.

- Van még négy napunk... Különben sem érnénk oda idejében...

- Hova? - kérdeztem, és nem válaszolt. - Mondd meg, hova!

Tudtam, hogy nem mondja meg, ismerte pedig a célt, a helyet s azt a végső, egyetlen alkalmat, amit nem lehet elszalasztani és kihasználni sem. Messze-mesze egy öregember pedig éppen ezzel próbálkozott. Csakhogy ha kimondjuk, mintha máris odaérnénk. Itt semmi hasznát nem vettük a beszédnek, jobb, helyénvalóbb volt a hallgatás.

Ámde feljött a víztől a barát azzal, hogy ilyenkor már amúgy sem kap a hal. Először néztem meg az órámat Tulcea óta: tizenegyet mutatott. Enélkül is tudtam volna, a nap állásából s a pulóverem alatt csurgó verejtékről. Gatyára vetkőztünk, a két doktor elkezdte ebédhez pikkelyezni, bontani a tükörpontyokat, keszegeket, én egyedül próbáltam felhúzni a sátrat, de mindegyre rám dőlt. Rühelltem, de élveztem is, mert egyszerű, érthető munka volt. Beheveredtem aztán a ponyva alá, tűrtem az odagyűlt forróságot. Ekkor már delet jelzett rajtam a verejték. Füleltem kifelé, de hiába. A doktorok mintha kifogytak volna a szóból.

Volt két karom, két lábam, külön-külön érzékeltem őket, de azért szinte megszámoltam, mert egy kissé idegenül lógtak. Amolyan hasznos jószágok voltak most, táplálni kell őket, és elvégzik a munkát. Kíméletre nem szorulnak, csak óvásra a fagytól, forróságtól, sebzéstől s a többi veszélytől. Életerős végtagok voltak, de sérülékenyek, az anyaguk végül is esendő, a nedvük idővel kiszikkad, inaik meglazulnak, rostjaik átvághatók, betegség törhet bennük az erekre. Hasfalam mögött rejtélyes dolgok történnek, akár egy vallatószobában. Kibeszélnek a szerveim. Gyomrom képes szétmarni, megőrölni a szilárd anyagot, és ő maga sértetlen marad, beleimben undok pép halad át, megfertőzné kezemen a nyílt sebet, itt mégis a saját szerves részem. Nyákosan lüktet, működik a májam, legnagyobb mirigyem, talán még az agyamnál is nagyobb. Mérgeket bont le, és én folyamatosan megúszom a megétetést.

Egyenként érzékeltem a szerveimet, ami pedig csak a fájdalom jelzésére, a betegségben lehetséges, de én most örvendtem nekik. Együtt az összes, az egész, ami én magam vagyok, alig-alig érzékelhető. Az ember sose fázik egészen, mindig marad benne néhány létfontosságú meleg zug, amíg él. Ezt a mostani forróságot is az üzemmódhoz szükséges mértékre szabályozza, hűti bennem valami zsigeri értelem.

Eddig még nem vettem számba magam így, de most jólesett. Arra gondoltam, biztonságba kellene juttatnom a testemet, ki legalább ebből a fullasztó hőségből. Kint, a meleg füvön egy fél malac hevert, láttam a kékes, fodros beleit, a rózsaszín tüdejét s benne a sötétebb hörgőket, vérereket, láttam a zsenge szalonnát és a színhúst alatta, a vörös vesét, a barnás májat, a bőnyét, a hártyát, a szív harántrostjait, és öklendezni kezdtem tőlük, rohantam a fa tövéhez, és keserűt okádtam.

A malacot egy kurta és széles ember hozta a faluból, s most fölé hajolva vagdosta ki a szerveit. Egyformán gömbölyded arca, hátsója volt a tömör emberkének, a félmeztelen teste pedig sima, vékony kappanhájjal a láthatólag kemény izmain. Jocó doktorra pillantottam, és a megütődött tekintetéből kiolvastam, hogy ez a barátja barátja, és szinte azt is, hogy a neve Károly. Az is volt, nyilván, egy Károly. Amúgy hajoltából nyújtotta felém a véres, nyálkás kezét bemutatkozáskor, s már mondta is, hogy a falu egyetlen süldőjének a bal felét vette meg jobb valutáért. Csak azt nem tudta, hogy a gazdájától-e. Ehhez kuncogott egy rövidet.

Mostanra a sátor homályában, bár eszembe sem jutott, öntudatlanul megbarátkoztam a fül-orr-gégésszel, mintha megemésztettem volna, de ez a Károly már megfeküdte a gyomromat. Sok volt ezekből itt, elég lettünk volna mi ketten egymásnak doktor Jocóval.

- Tízezer horgászhely van a környéken - mondtam neki -, mi meg csak ezt az egyet tapossuk négyen.

- Te - súgta Jocó doktor -, én mégis megmondom neki.

- Akkor meg négyen megyünk hazafelé.

Utáltam sugdolózni, amikor kiabálni is lehetett volna. De aztán rájöttem, hogy mégsem lehet, valahogy nem illik kiabálni, az itteniek is halkan beszélnek, legfennebb át a víz felett. Láttam régebb Maliucnál, a Sulina partján, amint egy fiatal nő a vízre hajol, s odaát hallgatja egy öregebb, válaszol is neki. Az öregasszony aztán beállt a csónak orrába, magasba tartott egy kikeményített fehér köpenyt, egy másik, még öregebb, evezett. Átvitték a kedvesnővérnek a munkaruháját, a főcsatorna volt ehhez az utca, annak a két oldalán laktak, egymással átellenben, és díjmentesen távbeszéltek. Úgy képzeltem akkor, hogy az öregasszony anyja a túlpartra került nővérkének, üggyel-bajjal taníttatta, és büszke rá, amiért sokra vitte, megbocsátja neki, hogy ritkán jár haza, noha csak a vízi úton kéne átmennie.

Így kellett ennek lenni, és így is volt bizonyára. Csendesen zajlik itt minden, akár emberben a vér.

A malachozó csónak orral az iszapra húzva billegette farát az áramlatban. Távolabb, a hajóban Nelu és segédje, a várakozást elunva, izzadtan hortyogott a fedélzeten, szertehányt végtagokkal, és talán ugyanazt az álmot látták, ugyanerről a helyről, vízről, de más időről, hűvös reggelről vagy már az őszről.

- Elköthetem a ladikot? - kérdeztem.

- Akkor már vigyél szereléket is - mondta Károly. - Van lennebb két bedőlt fa, azok között próbáld.

Pakolta máris a csónakba a botot, a csalit, a szákot: szolgálatkész székely volt, vagy engedelmességre szoktatott. Mégis úgy nézett ki inkább, mint mikor házigazda tarisznyálja fel a vendégét.

- Nem tudod, ezt a két csávót mi lelte? - kérdezte halkan. - Mert nagyon kerülgetik egymást.

- Rég nem találkoztak, elszoktak egymástól.

- Ne beszélj! - mondta, azzal úgy kilökött a vízre, mintha vissza se várna.

Himbált a csónak, amíg ki nem támasztottam kétfelől a lapátokkal. Igyekeztem folyásirányba kerülni, húztam-vontam a kötélgúzzsal facsaphoz kötött evezőt. Kiegyensúlyozott szerszám volt, a kézre álló markolat alatt gerendavastagságú, s az elvékonyított lapát ugyanilyen átmérőjű, közepe táján, a gúzsos illeszkedésnél viszont vékonyabbra bárdolva.

- Van sör a pad alatt - kiáltott utánam Károly boldogan, hogy kieresztheti hangját a két orvos füle hallatára.

Itt nem volt visszhang. Hiánya arra intett, hogy nem kell hasonlatot keresni semmire, mert itt minden önmaga, és nem létezik elmeszülemény, ami egy másik tájhoz, létformához kapcsolhatná, párját-társát felkínálva. Ezek nélkül viszont megfogalmazni sem lehetett. De nem is tartott igényt erre, aminthogy a világ többi önálló tárgya, lénye sem. Én viszont úgy csurogtam lefelé sajkámban, mint... Sebesen csurogtam lefelé a fősodorban. Időnként néhányszor meghúztam a lapátot, kiigazításképpen. A csónak aljában kezdett meggyűlni a víz, alig győztem kimerni a szapollyal, amit a járművel együtt adtak bérbe, de ennek a két fapofája közé bádogaljat szegecseltek, nem úgy, mint mifelénk. Nálunk a szapoly...

Egy mondat még, és túlmegyek a bedőlt fákon. Esetlenül csápolva álltam be közéjük, bukdácsoltam ki a szárazon is csúszós füves partra, hordtam ki a csomagomat. Felfűztem a csalihalat, reccsent egyet húsában a horog, közepes mélységre állítottam a pallókát, és bedobtam a szereléket fél méterre a sás mögé. Ráhagytam pár méter zsinórt, aztán hasra feküdtem, és vártam, hogy jó legyen. De túlságosan élénk voltam ehhez, egyre figyelőztem, hol a kapást lestem, hol a recés héjú, kunkori csigákat, a magasra nőtt, meg-megingó gyomot néztem, a kimosott fagyökerek közé fejét kitámasztó, hűsülő ponty tátogását, és megbámultam volna a Mars negyedik holdját vagy a legifjabb szupernóvát is, és már-már sikerült.

- Ebéd! - kiáltotta a táborból a víz felett az egyik doktor, de inkább Jocó. - Vályúhoz!

Felkeltem fektemből, bennebb sétáltam a szűk mezőben, lerugdostam a margaréták virágfejeit. Ameddig a szem ellátott errefelé - nem messze, mintegy ötven méterre, egy harsányzöld nyárfasorig -, gumiabroncsok, motorháztetők, szögesdrótgubancok, mosó- és talán kártológépek, az olajtól a sodrásban sem tisztult hordók, csapszegek, hajtókarok, fém és műanyag alkatrészek hevertek, torlódtak a folyásirányban elfektetett, leiszapolt, elsárgult füvön. A tavalyi áradás hordta össze és rejtette el okosan egy félreeső zugba fél ország hulladékát. Az azóta eltelt időben elrohadt, oszlásnak indult a szerves, de itt maradt a könyörtelenül keményebb, rideg anyag, amitől a mező már nem termőföld többé, hanem sivár és fonák emlékműve a termőföldnek és a jövőnek. De még annak sem teljes, hiszen lehetséges, és nem csak képzeletben, hogy innen guberálták titokban, netán polgármesteri vezénylettel a bádoglemezeket a kikötői épület falára a 23. mérföldnél. Megtehették. S ha megtehették, meg is tették, szegények.

Zavarban voltam itt, és a táborhelyre sem kívánkoztam vissza.

Megfogta magát egy hal, amíg oda voltam, a jövő tükörképével játszadoztam. Ugrált a horgászbot a füvön, pengett a zsinór. Becsévéltem. Alkarnyi kősüllőt húztam ki, meredtre fáradt már, miközben szabadulni próbált, vagyis helyesbíteni saját ostobaságát. Hasáig benyelte a csalihalat, s amint megpróbáltam kitépni, habos, véres nyák jött fel belőle az előke mentén. Horogszabadítót nem hoztam magammal, a zsinórt restelltem elvágni, s annál is inkább azt, hogy el kellene számolnom vele Károlynak. Elkezdtem szétvágni az eleven halat. A kopoltyúi közt, a hasi oldalán metszettem bele előbb, recsegett a pikkelye, porca. Aztán lennebb hasítottam, be a belek közé, iszapos fekete pép fordult ki belőle, rá kétoldalt a hideg, fehér húsára és a késemre. Útban volt, kitéptem a máját, mire bágyadtan csapot egyet a farokuszonyával. Jól van, mondtam neki, mindjárt kész vagyunk. Rámarkoltam az egész belsejére, és egy rántással kitéptem belőle, majd feltúrtam, elnyiszáltam néhány ruganyos és képlékeny szervét, de a horgot nem találtam. A jó édesanyádat, mondtam neki. Ekkor már nem volt benne élet. Egy hal persze nem meghal... hanem csak... Mit tesz egy hal, amikor már semmit sem tesz?

Most az épen maradt szájüregén átfűződött zsinóron lógott, gerincetörten, az egymástól elválasztott két oldala lifegett, és az ivarcsatornája kifittyent belőle. Elvégeztem rajta a maradék munkát, széthasítottam a fejrészét, hogy még a bíborszínű kopoltyúja is kifordult, és ekkor valamiképpen nemcsak a zsinór, a horog is kiszabadult a testéből. Jól megnéztem magamnak, és messzire hajítottam a vízbe. Fél órába sem telik, a magafajtájúak hasába költözik át, cafatonként. Beetettem.

Sodrással szemben nehezen vittem vissza a csónakot, a lapát mindegyre megcsúszott a vízen. A táborban a halleves utolját kanalazták már, a vacsorára előkészített fél malacnak fél citromot dugtak a fél szájába. Belsőségeitől megfosztva, vázlatos keresztmetszetként olyan volt, mint egy iskolai szemléltetőábra, elvont és emiatt hazug.

Étvágyam egy gyomorkorgásnyi se. Mintha ki lettem volna tömve bendőtől gégéig, ujjbegyig. Lehet, hogy csak ,,meghúzott" a nap, ahogyan Károlyék felé mondják. Károly mellém heveredett a fűzfa alá, a két doktor a parton egymás hátát kenegette napolajjal. Fél szemmel figyelőztem, a nagy meghittségben mikor közli végre Jocó a gyászhírt, s hogy mit kezd azzal a másik. De elég vidáman voltak.

- A pesti doktorok - sóhajtozott mellettem Károly. - Te meg én: a kisegítő személyzet.

Úgy döntöttem, nem hagyom, hogy cinkosává tegyen holmi önsajnálatban, azzal együtt az irigységben. De azért kéretlenül is megtudtam, hogy Károly tornatanár egy hegyi faluban, és nyaranta kerékpártúrákat szervez nyugat felé a diákjainak. Az egyik srác középfültő-gyulladása hozta össze Pesten Benedek doktorral, s most így próbálja meghálálni a segítségét, azért hordja utána a csomagot, belezi a malacot, és szolgáltatja neki esténként a székely vicceket. Igyekezett úgy viselkedni, ahogyan azt egy bumfordi székelytől elvárják, esetlenkedett, ha az informatika vagy a fékezett habzású mosópor került szóba, és fitogtatta a kézügyességét. Semmi áron nem akart adósa maradni. De azért egy kicsit mulatott a doktoron, aki az otthoni kényelméből kicsöppenve éppenséggel túlhajtotta a nyomorúságot, a ,,természeti létet", de annyira, hogy néha meg se mosdott, pedig itt bőviben voltak a víznek, és rövid mondatokkal kezdett beszélni, akár a kemény férfiak, esetleg képzeletbeli hajóskapitányok. De amikor a faluban Károly valutáért megvette a boltostól sutyiban a lakosság kétnapi kenyéradagját, valami barna, lapos lepényeket, Benedek doktor mégiscsak elérzékenyedett, kimarjult a finom lelke, s ráripakodott, hogy azonnal vigye vissza a nép elemózsiáját. Na jó, mondta erre Károly, de mi nem hoztunk magunkkal kenyeret, s akkor itt mit eszünk? Amire a doktor egyszeriben megfeledkezett a népről meg a saját érzékeny lelkéről. Evés közben aztán végig a pékeket szidta, akik ilyen szart képesek sütni. Attól még nyelte a morzsálódó, széteső istenáldását. Hát, csak azért...

- Mi vagy te odahaza? - kérdezte aztán Károly a fűz árnyékában.

Tűnődtem egy ideig, mit hazudjak.

- Gázóra-leolvasó - mondtam végül, és ez szegről-végről érintkezett is az igazsággal, leszámítva a gázt és az órát.

- Mi vagyunk itt a serpák - bólogatott magának Károly -, vagy a lipovánok - és hirtelen elaludt, pont akkor, amikor rá akartam szólni, hogy hagyjon aludni. És persze hogy le sem bírtam hunyni a szemem. Kénytelenségből hallgattam a zsongást. A madarak elcsitultak a délutáni melegben, a szél sem rezgette a faleveleket, a halak is mélyre bújtak, nem karikáztak a felszínen. Csak valami fülzúgásszerű csend hallatszott. Most hazakívánkoztam. Mentem volna, de nem volt hogyan. Úgy sóvárogtam vissza az otthonomba, mintha ott asszony várna, s talán-tán még egy másfél éves kisfiú is. Nem tudtam, mit vigyek nekik ajándékba, miféle madárlátta holmit. Addig tépelődtem ezen, amíg eszembe nem jutott, hogy ők nincsenek, még csak nem is álmodom róluk. Én meg nagyon itt voltam, a víz, a föld, a levegő foglyaként. Mindegyre rám irányították, hárították vissza a gondolataimat, de még az érzeteimet is. Úgy hevertem a fűz tövén, mint egy elsodort gubanc, nem volt se elejem, se végem, legalábbis egyiket sem találtam.

Szerencsére Jocó dokinak kávéivási ötlete támadt, és kiáltva kért, hogy rakjak tüzet. Felvert volna álmomból, ha alszom, de hát nem aludtam. Még jó is, hogy rám szólt, mielőtt elmerülök képzelgéseimben, vagy éppenséggel elszenderedem. A lángok aztán lepörkölték lábszáramról a szőrt, fölöttük úgy remegett az átforrósodott levegő, akár a folyékony üveg, s ahogy átnéztem rajta, a túlsó part hullámzani kezdett, szétesett. Odébb léptem, hogy igazán lássam, és akkor minden újra összeállt. Sütött a nap, folyt a víz, és elkezdtek cirpelni a kabócák. Teljesen közömbös lett, hol vagyok, talán még az is, hogy kicsoda. Az is lehet, hogy napszúrást kaptam, attól párálltak így szét a gondolataim. Akárhogy is, napszúrásos panasszal mentem oda Jocó dokihoz, hogy aztán inkább csak szemrebbenésekkel megkérdezzem tőle, közölte-e a hírt, amit hozandók voltunk. Bólintott, hogy szinte leesett a feje.

- Indulunk? - kérdeztem.

- Minek? - kérdezte.

Ez úgy hangzott, hogy ,,úgyis mindegy". Ők se lehettek jobb állapotban nálam ezen a délutánon. Hamar elnyűtt minket a Delta, úgy látszik, a forró délutánja legalábbis.

- Estére, a hűvösben vidámabbak leszünk, meglátod - mondtam neki, aztán visszahúzódtam menedékembe, a fűzfa alá.

Tudtam - nem is tudtam, hanem bizonyos voltam benne -, hogy alkonyat után jobb lesz, úgy ülhetünk a tűz fénykörében, akár egy védett szobában, nem rémít meg a tágasság, a bőség, az idegenség, a csontig besütő fény. Zsíros szájjal kacagva csapkodjuk a térdünket és egymás hátát, esszük a malacot. Kézzel tépjük ízekre, és az is jólesik. Aztán fűszállal piszkáljuk ki rostjait a fogaink közül, és akkor megérezzük a fű keserű ízét is. A fűbe töröljük az ujjainkat, majd nadrágunkba a homokot.

Valóban, valóságosan ültünk este a tűznél, arcunkat égette a meleg, hátunkra nedvesen, hidegen tapadt a harmat. Roppant kicsi lett körben a világ, csak a magasba nyílt feneketlen kút. Onnan bármi alázuhanhatott, még víz is a nyakunkba. De a csillagok, ködök attól még biztosan megvoltak a helyükön. Elkésett gödények szárnysuhogása hallatszott néha. Azoknak is megvolt a maguk helye valahol, csak éppen messze jártak tőle. A túlparton is lángra lobbant egy máglya, sárga fénye táguló sávban a vízre vetült.

- Vadászok - mondta Károly, ezzel aztán, hosszú hallgatás után, elkezdődött az esti beszéd, habár az elején egy kissé rekedtesen a hosszú hallgatástól. - Protekciósok. Mer' ez természetvédelmi terület.

- Akkor miért ide hoztad a doktor urat? - kérdeztem rá.

- Mer' én is protekciós vagyok. Kollégám volt a pártfőiskolán a deltai kommandó parancsnoka. Még vadászhatnék is, ha kedvem lenne hozzá, s bírnám a vért. Ezek a kommandósok addig-addig űzik az orvvadászokat, -halászokat, amíg ők maguk lövik ki az őzeket. Tavaly, árvízkor még tehenet is lőttek. Egy elszabadult zsombékszigeten hajózott lefelé a tehén valahonnan, oszt megmejjesztették. De akkor már nagyon sovány volt, lábra állni sem tudott, nem sok örömük telt benne. Úgyhogy bementek a faluba, és megitták az összes sört, ingyen. A végén a csillagokat próbálták lepuskázni az égről. Tele volt reggel töltényhüvellyel a kocsma eleje.

Annyit jegyeztem meg az egészből, hogy Károly furmányosan kitette Pali doktort a büntetésnek, amiért tiltott vízen horgászik. Halás volt neki, de nem szívelte. Túl messziről jött ahhoz a doktor, s még ajándékot, kávét vagy idegnyugtatót sem hozott. A doktor meg éppen azt mondta, a kollégájának, nem nekünk, akik nem voltunk most többek egy bokornál vagy az árnyékánál:

- Ezerkétszáz madártollam volt. Danuta meg kidobta. Felfogod?

- Fel én - felelte Jocó doktor, miközben szerintem azt sem értette, miért gyűjt madártollat egy fül-orr-gégész, miféle gyerekkori frusztráció áll emögött. Én sem értettem. Csiklandja magát a tollakkal, vagy legyezgeti a hiúságát? Ezt már-már kimondtam, amúgy viccesen, vidéki jópofaként, csak hát én számukra éppen nem voltam jelen, és nem is akartam felhívni magamra a figyelmet. Megvoltam magamnak.

- Az igaz, hogy könnyen beporosodnak - mondta Pali doktor.

- A tollak - mondta Jocó doktor. - Azok tényleg.

Úgy adogatták egymásnak a szót, mintha lassítva teniszeznének egy amatőr filmben. Megnyomta őket az este is, nem csak a kánikula. Pedig csak az első üveg vodka felénél tartottunk, négyen. Éreztem, ahogy kotyog az ital az üres hasamban, és közben melegít. Olyan voltam, mint egy átfűlt űr a hideg éjszakában, vagy parázs a jégkásában.

- Úgyhogy nem is hajkurászom a gödényeket, a kócsagokat - mondta Pali doktor. - Mert minek? Olyan gyűjteményem nekem már sose lesz, nem élek én már annyit.

Na, gondoltam, most kezd el beszélni a haldokló atyjáról; de nem tette. Csak mondta az ostobaságokat, lassan, szelíden, Jocó doktor meg hasonlóképpen válaszolgatott neki. Bánkódtak, gyászoltak ezek mégis, csak nem tudták, hogyan kell csinálni, lehet, azért, mert orvosok voltak, számukra a halál tényszerű, szinte tárgy. De aztán rájöttem, hogy tévedek. Benedek Pál doktor önző fazon ám, kisajátítja, sőt kihasználja a saját szomorúságát, s magamagát siratja, amint meglegyintette az elmúlás szele, vagy csak eszébe jutott. Az apja ürügy csupán az önsajnálatához. Azt meg bárhol művelheti, azért is nem siet haza. Különben is, szemétre dobta tollgyűjteményét a lengyel feleség, üres a szobája, de legalább tiszta.

Nem nagyon álltam az efféle beszédet, felmentem inkább a jobb kézről becsatlakozó csatorna magas, agyagos partjára, és belehugyoztam a sötét vízbe, közben a holdat néztem. Jókora lyuk volt a mindenségen. Vagy mintha arany foltot varrtak volna a szakadt égre. Ilyesmivel szórakoztattam magam az éjszakában.

Mire visszatértem a tűzhöz, már vígan voltak, túlságosan is. Ez se jelentett, ígért semmi jót. Belém állt a félsz, hogy elrontjuk az egész Deltát, ha ez így megy tovább, és közben elfajul. Tudtam ugyanakkor, hogy ügyet sem vet ránk a víz, a nád, az álmában fészkén moccanó madár, nem vagyunk mi annyira fontosak. Károly éppen valami medvetörténetet adott elő, és a lángok fényében ugrabugrálva mutatta is, hogy mozgott két lábra állva a mackó, amikor a kényszerűen megboldogult diktátor szíven lőtte. Egy héten át etették be a helyet, lódöggel, almával, hogy odaszokjon a medve, a terebélyes gyertyánfa alá, melyen a vadászlest kiépítették, még perzsaszőnyeget is terítettek a padlójára. A századik történetet hallottam erről, még pesti csehókban is, a mostaniban csak annyi újdonság volt, hogy Károly azt füllentette, ő is ott toporgott harmincadmagával a sűrűben, és a halálos találat után a többiekkel együtt meghurrázta az aranyérmes vadászt. Csak úgy visszhangzott az erdő az éljenzéstől.

A két doktor nem unta, élvezte a mesét, úgy tettek legalábbis, ha nem másért, csak hogy ne kelljen a maguk bajával és egymással foglalkozniuk.

- Gyertek, inkább nézzétek meg a holdat - mondtam nekik.

- Mit?

- Olyan, mint alagút végén a fény.

- Hát próbálj átkúszni azon az alagúton - vetette oda Jocó doktor.

Ez szíven ütött, bármennyire kedélyes volt is. Eszembe jutott, hogy ha átjutnék azon az alagúton, már nincsen visszaút. De hova kerülnék odaát? Mibe? Olyan hely volt az - amennyiben hely egyáltalán -, amilyent elképzelni sem lehet. Se a terjedelmét, se a színét, se az állagát. Lehet, hogy egyik sem sajátja. Valami más van ott.

Ezt már a sátorban fekve gondoltam ki, belátva közben, hogy gondolati úton nem közelíthető meg, nem fogható fel, meghatározni sem lehet. Bebújtam tehát a kuckómba, mint kisgyerek az asztal alá, a lecsüngő abrosz menedékébe, és akkor megéreztem a délutánról megőrződött meleget a hálózsákomon. A ponyva hideg volt, belső felén nedvesség gyöngyözött a lámpafényben. A bal sarokban, fejtől apró cickány rohangált, forgott-pörgött tenyérnyi helyen, fejvesztett menekültében mindegyre a gumírozott vászonaljzatba verte az orrát, miközben a kiutat kereste. Távolról is éreztem, hogy lüktet az egész riadt teste. Kedves volt, megható és szánalmas. Attól tartottam, megszakad a szíve a kilátástalan rémülettől. Azt is elképzeltem, hogy megváltaná a rettegéstől, ha agyonütöm. Olvastam efféléről, de túlságosan érzelgősnek tűnt, ellentmondott az életösztönnek. A tetejébe a cickányt nem lehetett megkérdezni, hogy viseli és mi végre szánja a kétségbeesését. A kérdést persze még fel lehetett volna tenni, de a választ akkor is egyedül én adhatom meg rá, és nem fűlt hozzá a fogam. Úgyhogy kezemre tekertem a törülközőt, nehogy ijedtében megharapjon, lecsaptam rá, megmarkoltam, egy ideig rángott, kapart a tenyeremben, amíg ki nem hajítottam a sátor nyílásán. Enyhe vinnyogó hangot hallatott, amint a sötét gyepre pottyant.

Kint, a tűznél Jocó dokin volt a sor. Öblös hangja mintha üres műanyag bödönből jött volna ki. A hangját hallottam inkább, nem azt, amit mond. Valami gyerekkori élményről értekezett, melyben szerepelt egy ló és egy lórúgta traktoros, akinek kilátszott az agyveleje. Gyanítottam, azt akarja a másik kettő értésére adni, hogy ennek a megrázó látványnak a hatására lett belőle agykutató, azért szeleteli naphosszat a velőt.

- De hát akkor te kórboncnok vagy - ártotta bele magát Károly -, hidegen dolgozol.

- Elméleti kutatással foglalkozom - mondta Jocó doktor, egy kissé sértődötten.

- Ajaj, annál rosszabb - okvetetlenkedett Károly. - Kitalálsz valamit, nekem meg aszerint kell működtetni az agyamat.

Én a sátor sötétjében azon morfondíroztam, miképpen veheti a bátorságot magának bárki, hogy beleturkáljon az emberek agyába, akár csak elméletileg. Félelmetes műveletnek hatott, és meglehetős önhittség kellett az elvégzéséhez. Bár, persze, ne misztifikáljuk a dolgot: az agy is csak egyik szervünk a sok közül. A tehén agyvelejét még meg is esszük. Teljességgel fölösleges gondolatok voltak ezek, akárcsak Jocó doktor önigazolásszerű meséje. Én nem bírtam elaludni, ők nyilván nem tudtak vagy nem akartak másról beszélni, nem volt miről, azért osztották a semmit. Hallgatni jobb. Hallgatni a szelet, a folyam loccsanásait a hínáros parton. Hallgatni, amint ezek a hangok belénk áramlanak, hallgatni, ahogy hangtalanul feloldódunk bennük és általuk abban a szerves anyagban, amelyből bennünket is gyúrtak. Beláttam én ott a sötétben, hogy nem vadonatúj gondolatok ezek, mégis roppant igaznak tűntek, mert éppen zsigerileg átéreztem, mintegy magamévá tettem őket. De aztán mégis abbahagytam. Nem volt értelme, haszna meg semmi sem. Még bele sem aludtam.

- Emlékszel te Bauerre, a főorvosra az onkológiáról? - kérdezte odakint Jocó doktor, nyilván a kollégájától, és ezzel úgy kizárta a társalgásból Károlyt, ahogyan a kutyát teszik ki az ajtó elé. Aztán erről a messzi Bauerről beszélgettek egymás között, sokáig és halkan, hogy nem is hallottam igazán, és nem is érdekelt. Észleltem a neszekből, hogy Károly, a másik serpa is felszedelőzködik, lefekvéshez készülődik. ,,Indul a kutya s a tyúk aludni." Ez a mondat elölről-hátulról olvasva is ugyanaz. Ez legalább értelmes mondat, és megörvendtem, hogy eszembe jutott. Az éjszakában előkerült valami, aminek örvendhettem, egy mondat legalább, habár azt sem én találtam ki. Az ilyen mondatok úgy tűnnek elő a semmiből, mint nádszál a televényből.

Motoszkálást hallottam a sátor végéből, és a nagy feketeségben megjelent valami annál is feketébb. Károly mászott be hozzám azzal, hogy helyet cserélt Jocó dokival, hadd maradjon a két orvos magának, ápolják békén egymás lelki sebeit. Hanyatt fordult mellettem, és nyomban olyan horkolásba kezdett, hogy alig győztem ébren kivárni a hajnalt.

A hajnalból meg semmit se láttam. Összeért az ég, a víz, a föld, merő köd volt minden. Csurgott a nedvesség a faleveleken, a gumicsizmákon, a vodkásüvegen, megült a mosatlan edények alján. Azt se tudtam, merre van kelet. A palaszürke csatornában fel-felugrottak, csobbantak a pontyok, és part felé kígyózott egy vízisíkló. Magasra tartotta szép halálfejét. A túlparton egy fél lábon álldogáló bölömbikát korhadt tuskónak néztem, vagy a tuskót bölömbikának, már nem is tudom.

De azt már akkor tudtam, hogy megelégelt bennünket a Delta. Két napon át áztunk és kerülgettük egymást a szűk földnyelven, ha nem éppen az átvizült hálózsákunkban heverve hallgattuk, hogy perceg felváltva a köd és az eső a sátorponyván. Nem bírtunk tüzet rakni, egy kis szeszfőzőn forralta a kávé- és teavizet Károly. Ki-ki maga kotorta ki a húscafatokat a konzervdobozból, és falta egyedül. A második napon már a két doktor sem beszélt egymással.

Elvétettünk valamit, és ez a csupa fül, csupa szem, kurva Delta megérezte. Lehet, hogy nem voltunk hozzá valók. Lehet, hogy nem hagytuk, nem bíztuk rá magunkat egészen. Lehet, hogy a beszédünket nem állhatta. Vagy egyszerűen csak megunt bennünket, akár egy nedvdús szerető. Azért is megneheztelhetett, hogy nem értjük, mi baja velünk. Az is lehet, hogy jóságosan ravasz a mindentudó Delta: rosszabb, bár sose szomorú arcát felénk mutatva küldte-kergette haza Benedek dokit, és vele minket, mert nekünk most ott a helyünk.

Harmadnap reggel összetekertük a sáros, lucskos sátrakat, zsákokba raktuk az iszamós felszerelést, ruhaneműt, és vártuk Nelut, hogy elvigyen a városig. Déltájban érkezett, búsan. Elveszítette valahol a segédjét.







 
 
0 komment , kategória:  Csiki László A hely  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 518
  • e Hét: 15747
  • e Hónap: 60819
  • e Év: 2002099
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.