Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-01 15:53:38, kedd
 
  Horváth Péter
A kajári rém
(elbeszélés)



(FŐTÉMA)

A böffentések csupán helyi forgó- és bukószelek formájában dúlták fel Fejér és Veszprém megyék kisebb településeit, ama borzalmas alsó fuvallat viszont háromnapos északi viharként söpört végig a Balatonon.



(DOKU)

Kálomista József üveges - saját elmondása szerint - méretre vágott üvegtáblákat szállító kis furgonján éppen Füredre igyekezett a tó északi partján, amikor az orkán lecsapott rá. ,,A sofőrülés felőli ablakot próbáltam föltekerni a szag kirekesztése céljából - nyilatkozta később a Fehérvár Tévé kamerái előtt -, amikor egy rendkívüli löket felkapta szabályosan haladó gépjárművemet, s egy szempillantás alatt százhetven kilométerrel odébb repítve olyan irtózatos erővel vágta le Pécsváradon az Ady Endre utca tizenhatos számú ház elé, hogy a járműben helyrehozhatatlan kár keletkezett. A kár rendezését - arra hivatkozva, hogy szállított üvegeim megmagyarázhatatlan módon sértetlenek maradtak - a Biztosító mind a mai napig megtagadta. Én magam kivágódtam a szétrobbanó szélvédőn, és berepültem a szóban forgó családi ház nyitott ablakán egy számomra teljességgel ismeretlen hölgy lila tapétás hálószobájába. Anyaszült pucéran ocsúdtam másnap hajnalban a szintén mezítelen hölgy mellett, amikor a férje - Tóth Lajos dömperes - ittasan hazatért az éjszakai aratásról. Az a rendkívüli körülmény, miszerint törődött testemen egyetlen karcolás sem esett nevezett munkagépvezető két irdatlan nyaklevesének nyomain kívül, a vihar embertelen erején túl azt is bizonyítja, hogy a tornádó nem bírhatott természetes eredettel."



(IRODALOM)

Mint valami kései szőlőt (vagy szalonnát), Horváth urat lassan érlelte a nyár. A Mester - ahogyan szerette nevezni önmagát - ötvenéves korára valóban hasonlatossá vált a bibliai szőlőszemhez. A mindközönségesen hasnak nevezett alkatrésze kezdett látványosan kitüremkedni korábbi helyéről. A duzzadó pocak szétfeszítette a Mester derékszíjait, megtépte nadrágjainak övezetét és ingeinek svejfolását, széttépte lezser mellényeit és a korábban bőnek tűnő pulóverjeit. Drága zakói miszlikre hasadtak. A has azonban továbbra is dagadt, nőtt, teljesedett, mondhatni vezető szerepet vállalt a Horváth úr érési folyamatában.

Eleinte úgy látszott, az a temérdek has sehogy sem illik a csenevész testhez, ám a későbbiekben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy éppen a hajlott hátú, rozoga test az, amely nem méltó a királyi bendő gömbölyű tokjához. Ha a has tulajdonosa nagy ritkán megjelent az akarattyai plázson, hogy egyetlen sportszenvedélyének, a vitorlásdeszkán való manőverezésnek hódoljon, s a mintegy hetvenkilós, kisipari szörfdeszkát a hátán vagy a fején cipelve a víz felé kacsázott térdig érő, piros klottnadrágjában, a strandoló tömegek azonnal megrohanták, mert azt hitték, csapolandó söröshordót rejteget az inge alatt.

Pedig ekkor még - nagyjából - emberszabású volt.



(DOKU)

,,Mink már megszoktuk a pestieket - nyilatkozta a szerző unszolására később vonakodva a Mester telekszomszédja, bizonyos Mariska néni. - Volt mit megszokni, mert a pesti mind hóbortos népség, de ez a Horváth nevű - mert ugye így hítták? - túltett mindegyiken! Egyrészt az, hogy holdtöltekor meztelenül járkált a kertjében, mit kert, még az udvar is túlzás, szóval ott illegette azt a hatalmas, csupasz hasát az akácjai alatt, mert ennek akácjai vannak, de olyan ménkű nagyok, hogy már magasabbak, lássa, a templomtoronynál, hogy világcsúfjára az ő tüskés fáit látni meg először, ha az ember Lepsény felől közelít a községünkhöz. Na most, ahogy mondom, holdfényben fürdette a hasát, hogy én kénytelen voltam kiadni az érdeklődő népeknek az udvaromat, hát ugye milyen a vidéki ember, nem akarták hinni, hogy van olyan városi has, mint az övé. Márpedig volt. Jött-ment az a nagy has a holdfényben, csurommerő háj volt az egész, ezen össze is vitáztunk a falumbeliekkel, hogy van-e olyan, hogy csurommerő, mert volt, aki azt mondta, hogy vagy csurom, vagy merő, de hát az a nagy has, ugye, igenis csurommerő volt, ahogy a Szalai Csaba állította, aki könyvtáros volt, hát igazán tudta, hogy más szó nem jó rá. Hát a hónaljától kezdődött nekije, már eleinte, mer később már a hónalja se látszott ki a hájból. Jött, türemkedett elő a hónaljtól az a böhöm nagy has, kerekedett le a térdéig végül, a másik oldalon meg a háta középig tartott, oda fordult neki valahogy az egész, így körbe volt hasas, le a vállától. És néha - de ezt ne vegye a megnetofonjába, mer úgyis letagadom a nyilvánosság előtt, csak magának mondom -, néha disznólkodtak az udvar közepén a fiatalasszonnyal, na, az is megéri a pénzét! Az ő hibája, hogy az ura ilyen gyászos véget ért. Az enyémet húsz éve vitte el a bélnyomfekély, de ha én láttam volna, hogy annyit zabál meg annyit vedel, mint az a Horváth, hát kivertem volna a maradék fogait is inkább, mintsem hagyjam, hogy ilyen csúfságot hozzon rám. Mert az volt az író úr - isten nyugosztalja a formáját -, egy kész csúfosság. De én már az elejin megmondtam, amikor a telket vette, pedig akkor még olyan sovány volt, mint délben az árnyék. Én már akkor láttam, hogy nem lesz jó vége neki. Ahogy az mindenre rá tudott csodálkozni, mint aki még sose látott düledező árnyékszéket, beomlott kemencét, beroskadt szalmatetőt, salétromos falat, összedőlt tyúkketrecet, virágzó akácfát! Ahogy az áradozott ott a gazos telek közepén! Hogy milyen festői meg romantikás minden, milyen természetes, így mondta, milyen irgalmatlanul szép! Aztán nekiesett szegény Teri néni házának! Már nem úgy értem, hogy nekidőlt, hanem hogy elkezdte átalakítani a romot. Merthogy azt vette meg, a Teri néni pusztuló hajlékát. Persze nem tőle, mer akkorra szegény Terikém - isten nyugtassa! - elhalt már, és a maradékot, már a ház maradékát, amit az idő meghagyott belőle, mert ha valami kellett, hát odajárt az egész környék, aztán kihúztunk ezt-azt, hol egy ablakot, hol egy ajtófélfát, rossz szekrényt, tyúketetőt, miegymást - szóval ami maradt szegény Terike után, azt egy másik pesti vette meg előbb, valami nyalonc ficsúr, de arra elég volt ráijeszteni néhányszor, hogy ne merje többet idetolni a képét. Na, az adta tovább a házat ennek a Horváthnak. Ez meg mindjárt az első nap elbontotta a felét, csak úgy porzottak a ledöntött falak! Na de ez még rendjén lett volna, hanem a másik felét meghagyta! És amiket hozzája épített, vagyishogy rakott inkább! Mert úgy rakta ez itt a falakat, de rajzok nélkül ám, csak úgy a fejibül, mint valami megszállott, mint ahogy - gondolom - a Déva várát felépítették! Csakhogy neki nem omlottak le a falai, sajnos, hanem magasodtak, görbültek és hajladoztak, míg tetőt nem eszkábált rájuk. Hát meg lehet nézni, most is úgy van minden, ahogyan volt. Hát mondja meg, kedveském, mi tartja ezt a tetőt? Lát maga ott egy rendes gerendát? Ne féljen, a nézéstől nem dűl össze, hogy a fene essen belé! Én nem tudom, mit rakott azokba a falakba, hogy mik tartják űket egybe, merhogy nem az a beton meg az a malter, amit ő kevert, ugye, lapáttal meg gereblyével, egy faládában, amit szintén ő csinált! Nem az a tégla, amit Csepelről bontott el, és hozott ide kisteherautóval egymaga, nem az a tudomány! Mi csak lestük a fiammal annak idején! Hogy mit csinál ez? Egy hét után lehurcolta ide azt a csepeli barátját, azt a Béres nevű tüneményes kis figurát. Itt ültek a gazban, a Horváth egyre csak beszélt, és mutogatta a félig elkészült épületét, hanem az az okos kis ember csak hümmögött rá, hogy te tudod, meg hogy talán, végül a barátjára emelte azt a szép, mélybarna szemét, és csak annyit mondott neki azon a szelíd, hegedűs hangján, hogy szépen kérlek, ne csináld. A Horváth felugrott, olyan piros volt, mint az ünnepi zászlók az oroszok idején, lobogott ott, mint valami felajzott rőzseláng, felhágott a tetőre, onnan óbégatott. - Mit ne csináljak? Hát itt is visszatartanál az alkotástól? Talán nem látod - azt mondja -, hogy itt minden milyen szép? Nézd csak meg! - szökdelt a fal tetején. - Itt lesz a dolgozószobám! - Oda ugrott, jobbra, teccik látni, ahol most az a toldalék putri áll. Ide meg - röpülte át a ledöntött kemence üszkös romjait - körpanorámás nappalit tervezek! - azt mondja. - Nézd csak meg, micsoda kilátás! - mutatott a telek szélein sűrűn egymásba növő akácok sorára, amelyek már akkor se engedték át a napfényt, és már akkor úgy egymásba voltak gabalyodva, hogy sehol sem fért be az ágak közé a fűrész. De nemcsak fent volt így egybefonódva az egész, hanem lent, a földben is! Az akácgyökerek úgy behálózták az udvart, hogy tavaszonként egész kis erdő serkedt ki a savanyú talajból. Az a karakán kis ember meg, a barátja, csak hallgatott, magába roskadva, tovább, miközben lassan süllyedt alatta a föld. Végül már ott gubbasztott egy gödör fenekén, ahonnan iszapos, fekete víz bugyogott elő, mert hát ott volt a Teri néni kútja a háború előtt. - Ez az! - csapott le rá a Horváth! - Itt ásom ki az emésztőt! - rikoltott. - Nézd ezt a gödröt! Hát nem gyönyörű ez is? Nem csodaszép!? - Mink csak hallgattuk, és ámultunk ideát. Hát mi lesz ebből? És ez lett, ugye, ez a feneség. A cigánysoron sincs ilyen putri, még az ebek is szebb házban laknak nálunk, mint amit ez rakott magának. Nem engedett oda egy fia szakembert se, hiába ajánlkoztak, nem is magas árért, kajáriak, lepsényiek vegyesen. Nem az, hogy kőművesek, de mégiscsak tisztességes falusi emberek, az ilyen, ugye, mindenhez ért, mint a fiam is, nem úgy, mint ez a - nem magára értem - teszetosza, délig alvó, ronda pesti népség, akik fölvásároltak itt minden öreg házat meg beomlott pincét. A polgármester Endre kínjában már inkább parcellázott nekik a határban, csak hogy a falutól távol tartsa űket, de nekik nem elég az üdüllőövezet, jönnek, húzódnak ugye a jóba, befelé. Na, persze hogy nem akadt aztán se tisztességes vízszerelő ember, se villanyszerelő, hogy a vizet meg az áramot bekösse neki, mer akkorra már mind bojkottáltuk. Ha nem kellett kőműves, akkor más se jár! De ez nekiállt maga! Ásott, mint hat kubikos, már azt hittük, benn veszik a gödreiben, de kikászálódott, olyan vékony volt és olyan fekete, mint a ganajtúró bogár, és olyan csökönyös, mint a szódás szamár, amelyikkel azelőtt a fuvaros Sanyi járt, a cigány. Csöveket rakott le, és valahogy kiumbuldálta, hogy a vizet a csöveibe csak bekötötték. Próbáltuk ellopni az aknafedelét, csapjait, slagját, mifenét, hogy elmenjen a kedve a maradástól, de ez mindenből újat vett, olyan használt újat, teccik ismerni, kéz alól. Akkoriban egész kis verseny alakult ki itt a faluban, hogy ki hányszor tudja neki eladni ugyanazt a valamit, amit az éjjel elemeltünk arról a telekről. Na, még a villanyszerelő Lalival járta meg leginkább. Az elvállalta neki, hogy beviszi az oszlopról az áramot a házra. De mink lebeszéltük, ne csináld, Lalikám, ha nem kötöd be nekik, csak eleszi a fene őket innen, hát ott az a kisgyerek - mer a lánya még ilyen karon üllő volt akkor -, mondom, annak meleg víz kell, meg este látni akarnak, miegyéb... Na, a Lali hitegette is rendesen, hogy majd kimegyen holnap! De nem ment ki, persze. Jó három hónapig feléjük se nézett, hiába ígérte. Hát a fiatalasszony - mondom, az is egy jófélle! - mindennap odajárt a Lali háza elé a gyerekkel, ott szoptatta az utcán mindenki szeme láttára, és kiáltozott a házba befelé, hogy tudom, hogy itthon van, jöjjön ki, kösse be az áramot. Kétszer is kifizették, hát csak muszáj volt végül kimennie a Lalinak, mielőtt még feljelentik a Kisosznál. Így lett áramuk aztán. De belül a házban minden vezetéket ez a Horváth csinált! Meg is látszik! Tessék csak kijönni egyszer ide, éjnek idején! Úgy szikrázik meg vibrál az egész ház, mintha izzana a delejtől, ahogy mifelénk a kóbor áramot mondják. Hát nem csoda, ahogy a fiam mondja, mert ő aztán mindenhez ért, nem csoda, azt mondja, szabálytalan az egész szerelés! Hát van nekik egy olyan konnyektoruk kint, a teraszuknál, alig tíz centire a betontól, hát tudom, mert éppen be tudjuk dugni oda ősszel a permetező régi dugóját meg az elektromos kapát, de hiába használjuk el az áramát, nem fogy ki neki, vagy nem veszi észre, én nem tudom igazán. A Kelecsényiék ellopták nekik a tévéjüket meg azt a randa szúnyogriasztó micsodát, ami évekig ott lógott a teraszuk felett, és olyan lilás, félelmetes fényt csinált, hogy nem egy közülünk már a paphoz is elment, hogy misét mondasson rá, vagyis hogy ellene, teccik érteni, hogy szellemekkel paktál, hát az ilyen az képes rá! De már a papok se a régik. Van amelyik pesti bejárogat a paplakba, csak úgy, beszélgetni, mint valami entellektüellek, vagy minek mondják. Aztán a pap asziszi már, hogy ő szarta az oltárt. Így aztán hiába dobáltunk be a telekre minden döglött macskát meg szemetet, ami van, ugye én is oda hajigálom át a levágott bodzát, ágat, miegymást, aminek nincs helye egy tisztességes portán, nálam nem is lát egy rendetlen valamit, viszont tessék csak átnézni hozzá, még mindig ott az akácok közt az a rossz sparhelt, amit a fiammal két éve dobtunk át! De hogy végül a hasára térjek már, az tényleg valami egészen rendkívüli gusztustalanság. Próbált pingpongolni, vagy minek híják, itt ütötte a fiaival azt a kis fehér labdát, ami a kerítésen mindig átrepült, hogy nem győztem gyakorlatoztatni a macskát, hogy rögtön kettéharapja, ahogy átesik hozzánk, szóval ott pingpongolt, de a hasával mindig nekiment az asztalnak, úgy lökdöste, mint a Fec Dominó Csikágóban a versenyzongorát, így, a hasával, végig a színpadon, mintha - isten bocsássa meg, mégiscsak kimondom - mintha baszná! Na, azt a menyem látta, a Fec Dominót, tíz éve, amikor kiment Amerikába, mer az én menyem az ilyen csapodár, nem véletlen, hogy űt is kilöktük innen aztán! Szóval arra a pingpongra is összefutott a fél falu, persze titokban, itt bujkáltunk körben a fáknál, és csak lestük, hogy vándorol az a pingpongasztal végig az udvarán, ahogy az a böhöm löki a hasával, ahogy csapkodja a labdát. De bármit mondhatok, semmi se volt normális azoknál. Hiszen megérti az ember, hogy végül belebolondult az életébe, és csak egy has maradt belőle, ugye. Egy has. Hanem azt még én se hittem volna, hogy ő lesz a kajári rém."



(FŐTÉMA)

A meleg éjszaka sem csökkent. A hőség hatására már június közepén megkezdődött az egyébként augusztusi jelenségként regisztrált Kajári Csillaghullás. (A Mester akácos birtokán begyűjtött meteordarabok megtekinthetők a Kajári Önkormányzat által közadakozásból létesített Rémmúzeumban.) A kánikulára jellemző volt, hogy a pesti panellakásokból tepsin hordták az utcára a hőgutában elhunytak összeaszott testét. Az öregemberek és a fiúgyermekek úgy hullottak, mint a legyek. Ámbár azon a nyáron hamisnak tűnt a mondás, mert a legyek (talán mutációnak köszönhetően) zizegve élték világukat az egyébként tisztaságáról híres székesfővárosban. Zúgó, zöld rajokban járőröztek a széles körutak és a szűk utcák fölött, és úgy csaptak le a kapuk elé kitett tetemekre, mint a lézervezérlésű robotpilóták. Lakmároztak rajtuk, párosodtak, oda is petéztek. A csecsemőméretűre aszalódott hullák felpuffadt hasából újabb és újabb légyfellegek keltek ki, egész kerületek borultak homályba tőlük. Nem csoda, hogy aki csak tehette, elmenekült a fővárosból. Végtelen kocsisorok araszoltak minden kivezető úton, de elsősorban a Balatoni Sztrádán, amelynek felújítását éppen akkor végezte egy önzetlen, államilag támogatott konzorcium. Az autópályát öt kilométerenként lezárták az úttorlaszok, hogy keskeny nyomtávú vasúti pályának se alkalmas útszűkületeken át végképp járhatatlan szekérdűlőkre tereljék a forgalmat. Az autósok persze sehol sem tartották be a sebességkorlátozást, tömeges szerencsétlenségek történtek, hatalmas dugók keletkeztek. A terelőutak mentén heverő temetetlen holtak szagát pontosan bemérve a városi légycsapatok felderítő egységei lecsaptak a hullákra, majd az őket követő derékhad megtámadta a járműveikben rekedt, izzadó menekülteket. Lerágták róluk a húst, aztán a csontot is elpucolták. Fél nap múltán az országutak megteltek üresen maradt autókkal, amelyek kitárt ajtóval, kifosztott csomag- és motortérrel remegtek a tomboló hőségben, amelynek mellékhatásaként valamenynyi autó riasztója megszólalt. Az akkumulátorok végül lemerültek, s már csak egy-egy sikolynak beillő elektromos sóhaj jelezte a hajdani menekültáradat forgalmát.



(IRODALOM)

Horváth úr minderről semmit sem tudott. Ő még május elején leköltözött balatonfőkajári rezidenciájára, ahol soha nem olvasott újságot (se), nem hallgatott rádiót, nem nézett televíziót, sőt, ilyen készülék nem is volt a birtokában - hiszen ellopták. A szóbeszédre pedig fittyet hányt, akár a gróf a kék dolmányra.

Márpedig ekkor kelt lábra a szóbeszéd, amely szerint Balatonfőkajáron egy rém garázdálkodik. A falu már több mint egy bő esztendeje új postával büszkélkedett. A csinos, cseréptetős épület a község központi terétől a templomig vezető utcán kapott helyet, a hajdani tűzoltószertár fatornyos épülete és a Csenki Vendéglő között, szemben az önkormányzat székhelyével. Volt benne fogadó- és forgalmi helyiség, előkészítő szoba, sőt a négy postai alkalmazottat egy kis teakonyha és egy meleg vizes zuhanyzó is szolgálta. Ám amire a dolgozók a legbüszkébbek voltak, az a riasztóberendezés volt.

Nem volt csúcsmodell, igazság szerint a legolcsóbb volt a piacon, rosszindulatú pletykák szerint a beruházást kezelő postafőnök valahogy a saját kezére dolgozott, amikor a rendszer alapvető elemeit megrendelte a sógorától. Ha záráskor áram alá helyezték a berendezést, minden helyiség két átellenes sarkában láthatatlan rubinszemek villantak fel, szúrós lézertekintetük elől még az éjjeli lepkék sem bújhattak el. Ha egy-egy kövér egérfióka átkocogott a műmárvány padlón, a szemek kacsintottak, felüvöltött a bejárat fölé helyezett sziréna. Az első néhány riasztás alkalmával mind a négy postás kiugrott az ágyából, kapát, gereblyét ragadva futólépésben igyekezett az új épülethez, hogy elkapja az illetéktelen behatolót. Szinte rosszulesett nekik, amikor az épületben senkit sem találtak. A rendőrség csak hajnalban érkezett a helyszínre, a postások cebegve várták őket az épület előtt. Ferenc törzsőrmester megnyugtatta őket, mondván, a postai rablások szinte kizárólag csak nappal történnek, amikor pénz van a postán, éjszaka csak a bolondok hozzák magukra a bajt. A postások újra áram alá helyezték a riasztóberendezést, és visszatértek otthonaikba. Ám alighogy hazaértek, a sziréna újból megszólalt. Amikor a postafőnök zsörtölődve szóvá tette vejének a szaporodó álriasztásokat, az élelmes fiatalember azt válaszolta, még mindig jobb, hogy így van, mint ha nem riasztana a készülék. Bütykölt valamit a kapcsolótáblán, hogy rontson a különleges érzékenységen, de eljárása nem hozta meg a remélt eredményt. A riasztó hetente legalább kétszer felverte álmából a falut. Ekkor a postafőnök három beosztottja közül kijelölt egy riasztási megbízottat. ,,Maga lesz az!" - közölte özv. Árgyélus Istvánnéval. Árgyélusné nevét több hivatalos helyre is leadták, s a postabejárat üvegajtajára is ki volt függesztve a neve és a címe: ,,Riasztás esetén értesítendő".

Árgyélusné hat házzal odébb lakott. Reggeltől késő délutánig járta átalakított biciklijével a falut, hordta a leveleket, tanácsi felszólításokat, bírságokat. Fáradtságát enyhítendő elücsörgött egy-egy félórácskát némely portán csésze fekete, kupica pálinka mellett. Mégis holtfáradt volt, mire hazaért, hogy ellássa a lábasjószágokat, rendbe tegye a kertjét, és megfőzze a vacsorát. Ám alig ült le a tévé elé, hogy kedvenc sorozatait megnézze, a riasztó felüvöltött. Eleinte csapot-papot otthagyva rohant a hivatali kulcscsomóval, elemlámpával és egy kapával felszerelkezve a postához, lábujjhegyen körbelopakodta az épületet, belesett a rácsos ablakokon, majd bement, és elhallgattatta a riasztót. A huszadik ilyen alkalom után már korántsem volt büszke új címére, amely mellé egyébként egy árva fillér nem sok, annyit sem kapott.

Július közepétől - éppen a legnagyobb forróság idején - a riasztások megszaporodtak. Árgyélusné néhány zavarba ejtő nyomot talált a belső helyiségekben. A tintatartókból hiányzott a tinta, s mintha valaki megrágta volna a különböző vények, vignetták szélét. A kihelyezett patkánycsapdák már régen nem fogtak egeret, a felszerelt zöld szúnyoghálók kívül rekesztették az éjjeli lepkéket és más bogarakat, így Árgyélusné nem tudta mire vélni a riasztást. Jelentésébe nem is merte belefoglalni a tapasztalt jelenségeket, inkább a saját pénzén vásárolt új vignetta- és vénykötegeket helyezett ki a rágott szélűek helyett.

Július tizennegyedikén - amint azt a Nők Lapja egyik keresztrejtvénye tudatta, éppen a Bastille lerombolásának napján - újabb riasztás verte fel éjszakai álmából. A postaépület tövében egy árnyalak várta. Az árnyalakot Bélafalvi Ödönnek hívták, ötvenhárom éves volt, bal lábára bicegett egy kicsit.

- Jöjjön gyorsan! Azt hiszem, megfogtuk!

Özvegy Árgyélusné nem kedvelte a sánta embert. Bélafalvi Ödön két éve mindig a nyomában bicegett, hogy szépeket mondjon neki.

- Látja? - Együtt lestek be az előkészítő helyiség hátsó kisablakán. - Ott van! Valami nagy! Hallani, ahogy csámcsog! - Bár a sziréna üvöltött, mintha mégis kihallatszott volna az épületből valami fortyogás. - Bekísérem, ha fél! - ajánlkozott Bélafalvi Ödön.

- Én?! Ugyan mitől félnék? - förmedt a sánta férfira Árgyélus Istvánné.

,,Alighogy beléptem - mesélte később -, iszonyú bűz csapta meg az orromat, mintha valami beteg disznó fingta volna tele a posta légterét. Nem vagyok egy kényes gyomrú valaki, de attól a szagtól ájulás környékezett. És akkor megmozdult a homály! Alaktalan sötétség rohant el mellettem zihálva, ki az ajtón, fellökte az ajtó előtt strázsáló Bélafalvit, és eltűnt az éjszakában. Az épületben nem esett kár, de eltűntek a telefonkönyvek, amit szabályos jegyzőkönyvben rögzítettem is később."

Bélfalvi Ödön állítólag többet látott.

,,Egy ilyen kerek, guruló valami volt! - tódította a kocsmában. - Próbáltam megállítani, hiszen nemhiába voltam önkéntes rendőr a régi rendszerben, szabályszerűen felszólítottam, állj vagy lövök, fel is emeltem a Margitka kapáját, de a kerekség nem állt meg, átgurult rajtam, és a szívembe mart. Margitka volt olyan kedves, és ellátta a sebemet, de a nyoma megvan még!"

A jegyzőkönyv csak annyit rögzített, hogy a seb ellátása ötven percet vett igénybe. Attól fogva a postásasszony mindig elpirult, ha Bélafalvi az út túloldaláról átintegetett neki. A tények utólagos fényében nem lehet kétséges, hogy mindez a kajári rém műve volt.



(DOKU)

A nagybolt új pénztárosnője volt a legkívánatosabb lány az egész faluban. Feszült rajta a fehér köpeny. Kövér volt, tejszagú. Ha lehajolt az elguruló blokktekercsért, felszökött a vásárlói láz. De hiába vettek meg minden vasszöget a pesti ficsúrok, hiába pakolták tele a kosaraikat papírszalvétával meg fogkefével a kajári legények, a pénztároslány megközelíthetetlenül blokkolt. Még a helyi futballcsapat kapitánya se tudta megdörgölni. Egy szép napon mégis kiderült, hogy bekapta a legyet. Sírva emelgette a fogkeféket, zokogva adta vissza az aprót.

- Ki volt az? Ki tette ezt vele!? - A férfiak vasvillatekintettel méregették egymást. A szép pénztárosnőt hetekig fenyegették, kérdezgették, míg végül kiderült, hogy a kajári rém erőszakolta meg.

- Mint egy ártatlan liliom, úgy mentem hazafelé az alkonyatban - rebegte a gyóntatószék homályában. - Levágtam a kanyart, hogy a temetőn át kerüljek hazafelé. Békésen andalogtam a sírhantok közt, hallgattam a szitakötők és méhek muzsikáját, hát egyszer csak egy fagyalbokor mögül valami rám vetette magát. Mint egy medve, akkora volt! És a szaga! Még most is lúdbőrzök, ha eszembe jut! Kezem-lábam remegett, ahogy letépte rólam a szoknyát. Annyira féltem, mint amikor horrorfilmet néz az ember! Szőrös volt, mint a King-Kong, és a durungja akkora, hogy a láttán eltátottam a szám. Tisztelendő atyám ismeri a számat, mindenki azt mondja, nagyobb és szebb, mint a Julia Robertsé. De hiába tátogtam, és hiába leheltem a Megváltó nevét, a rém cafatokra tépte az alsóneműmet, és megette! Akkor talán elszaladhattam volna, de annyi erő se volt bennem, mint egy kikapcsolt pénztárgépben. Csak néztem, hogy habzsolja, rágja, nyeli szűzi bugyogómat, brummogó alakja eltakarta a holdat, mert akkorra már valahogy éjszaka volt, sziporkáztak a csillagok fölöttem, ragyogott az égi bolt. Na, gondoltam, mindjárt ott leszek eladó! A Veszelka gyerekek sírján feküdtem, tomporomat csípték a hangyák, aztán, mintha valahogy belém másztak volna, az egész belsejem égni kezdett, én meg dobáltam magam, hogy azt a belső égést valahogy eloltsam, de minél jobban dobáltam magam a rám nehezedő, rémséges súly alatt, annál jobban izzott a lényem. Nem kaptam levegőt. Már szinte vártam, hogy belém hatoljon, és legyen vége az egésznek, de az az ocsmány gonoszság nem sietett. A blúzom gombjait bontogatta az irdatlan körmével, hát féltem, hogy azt is elszakítja, azt a kis virágos blúzomat, amit magam hímeztem, a tisztelendő úr is dicsérte, milyen szép. Kigomboltam neki az ingem elejét. Na, gondoltam, ez mindjárt ráveti magát a csecsemre, de nem, csak lihegett ott a bimbóim felett, a szeme úgy izzott, mint valami sárga bogár, és csak nézett, mint aki nem tud betelni a látványommal, aztán kinyújtotta azt az érdes, hegyes, fekete nyelvét, és...

- Elég! - szólalt meg a tisztelendő. - Nem bírom tovább!



(IRODALOM)

Horváth úr mindeközben tovább lelkesedett a szépségért.

- A világ gyönyörű! - magyarázta a feleségének és Fruska lányának a loboncos birtok közepén. - Nézzetek csak szét! - biztatta őket. - Egy egész élet kevés volna arra, hogy mindezt a magunkévá tegyük! És nekem - hajaj! - nincs már sok időm!

Ez volt a mániája.

Hogy őt nemsokára eléri a vég.

Amikor Emese húga mobiltelefonon megkérte, fogadja be néhány hétre Thomát, a francia házasságából származó, ötéves fiúgyermekét, Horváth úr félpercnyi habozás után igent mondott rá. Mégpedig több okból - bár ezeket az okokat soha nem ismerte volna be. Fiai nagyok voltak már - az idősebb huszonhét, a fiatalabb huszonhat éves -, kamaszodó lánya tizennégy, és ő vágyott egy kisgyermek szagára. Éppen öt évvel azelőtt mondtak nemet a Zsuzsánna asszony méhében véletlenül fogant lurkó érkezésére, így ez a körülmény felerősített benne némi nosztalgikus felhangokat. Aztán meg - ez az, amit végképp nem ismert volna be a cudar! - nem ment neki a munka. Mint minden valamirevaló író, ő is regényen dolgozott, mióta - húsz éve immár - egy Berkes Erzsébet nevű kritikus elhitette az akkor még fiatal írókkal, hogy a novella meg a karcolat egy garast se ér, csakis a regény méltó a komoly tollhoz. Horváth úr megszállottan dolgozott komoly regénye kéziratán, bár még mindig nem tudta, miről fog szólni. Frappánsnak szánt bekezdéseket pötyögött makacs laptopjába, hogy a gép ezeket a bekezdéseket a saját szakállára áttördelje, átszerkessze, és sajátos központozással lássa el. Hajnalonként - szokása volt korán kelni - helyet foglalt a kajári roncsház legkisebb helyiségében a komputere előtt, megpróbálta értelmezni az előző nap bepötyögtetett bekezdéseket, hogy felfejtse a formálódó regény rejtett vezérfonalát, hogy ráfűzze a világ szépségeinek irodalmi lenyomatát, de nemhogy fonálra nem talált, nem lelt egy árva cérnaszálra sem.

- Pedig nagy vagyok! - közölte a családjával, (akkor még) hordócska pocakját dölyfösen előretolva. - A számítógépem olyan, mint ti. Nem értitek alkotó géniuszomat. Én nem járhatok strandra, boltba, postára, bankba, nem végezhetek sem házi, sem kerti munkát, nem javítgathatok holmi vakolatsebeket, az én vezérem belsőmből vezérel! - Mit mondjunk, igaza volt. Belsejének kábé hatvan százalékát már akkor is a hasa foglalta el. - Én egyszerűen betege vagyok annak, ami szép! Utána kell járnom, meg kell értenem, fel kell dolgoznom, be kell kebeleznem, hogy átértelmezve adhassam vissza a világnak, hogy mindenki megértse, mi az igazi szépség! Ha csak ezt a kertet nézem! - mutatott körbe hadúri mozdulattal a rezidencia gyomverte, akácok szabdalta, hőgutától reszkető udvarán, ahol nem élt meg semmi, csak a szőrös büdöske meg a csalán. - Hát nem látjátok?! - A földre vetette magát. - Balról hangyák menetelnek - tudósította a döbbent családot -, jobbról egy krumplibogár, két mezei poloska, tizenöt fülbemászó, odébb a szöcskék, csatornatúrók, levéltetvek... Ezt nekem mind-mind meg kell emésztenem! Hát mikorra végzek ezzel, szépség koldusa, én?

Mivel szellemi táplálékkal jóformán egyáltalán nem élt, összes bevitele a könynyen emészthető anyagiakra korlátozódott. Ezek java túlnyomórészt sörből állt, de számolatlanul vett magához bort, pálinkát, ürmöst, cirmost, ami jött, vegyesen.



(THOMA - COULEUR LOCAL)

Amikor Thoma megérkezett a balatonfőkajári állomásra, az elébe autóval kiérkező Horváth már alig tudott kikászálódni a sofőrülésből. A gyermek csak kétszer látta azelőtt, nem csoda, hogy a hasas emberben nem ismerte fel a bácsikáját. Azt viszont már igencsak nehezményezte a has gazdája, hogy Emese húgának sem akaródzott első látásra felismernie őt.

- Hugi! - bődült az elkámpicsorodott fiatalasszonyra. - Hát én vagyok a bátyád!

Emese csak nézte azt az irdatlan pocakot, amelyhez a pálcikaember tartozott, és elsírta magát. Szó szót követett, hazaértek aztán. Emese látta a romházat, az egész sárba térdeplő, elhanyagolt, koszos és rozoga rezidenciát, és arra gondolt, talán mégiscsak jobb lesz itt a kisgyereknek, mint az emberevő katlanként fortyogó nagyvárosban, ahol a forróság és a légykülönítmények továbbra is folyamatosan tizedelték a lakosság maradékát. Emese elment, Thoma maradt.

Kemény kis kölyök volt, barna, mint egy néger. Magyarul nem értett. Horváth úr tanult valaha némi franciát, de összekeverte a szavak jelentését. A keverést mindjárt az igennel és a nemmel kezdte. Úgy emlékezett, hogy az oui, az nemet jelent. Thoma bármit kérdezett, Horváth úr kapásból felelt rá:

- Oui! - mondta szigorúan, s a nyomaték kedvéért hozzátette. - Naturellement!

Így aztán - e sajátos tiltáson felbuzdulva - Thoma birtokba vette a Horváth úr életét. Úgy irányította, mint valami császár.

- Én aludhatsz a te ágy? - kérdezte a rezidencia egyetlen működő ágyára bökve.

- Oui! - rázta meg hatalmas pocakját ellenmondást nem tűrő szigorral Horváth, mire az aprócska hadúr már el is foglalta az ágyat, a szobát, a gitárt, az elektromos zongorát, a fűrészgépet, a fúrót, a pénztárcát, mindent, amit csak talált. A kakasokkal ébredt, francia kukorékolása kiparancsolta kínzókamrájából Horváthot, biciklire ültek, és elmentek a boltba. Horváth a kerékpár nyergében fújtatott, hasa szinte lefolyt a földig, Thoma mögötte székelt a csomagtartón, apró praclijával belemarkolt a Horváth úr hájába, csípve, csikarva irányította. Most jobbra, most balra! Ŕ gauche! Ŕ droite! Így kerekeztek dülöngélve, szlalomozva, toronyiránt. A boltban mindent megvettek, amit a francia ördögfióka megkívánt, pedig akkorra már igencsak spórolniuk kellett, lévén az alakuló rém igen keveset dolgozott. Mégis hatalmas lakomákat rendeztek reggel, délben, este. Folyt a pezsgő (nem a gyerek itta), gőzölgött a kaviár.

Thoma két hét alatt tökéletesen megtanult magyarul - Horváth úr két hét alatt elfelejtette az anyanyelvét. Valami egészen sajátos pidzsin-magyart beszélt. - Én lenni nagy főnöke. Tőle mindenki fél. Lenni Maharadzsa. Lenni hatalmas chef.

- Konyha? - érdeklődött a francia szóvivő.

- Konyha, szoba, ház, udvar, egész Balatonfőkajár! Ha én mondja, valami úgy, akkor nem más!

- Nem? - kérdezte Thoma.

- Oui! - bólintott zordan a Mester.

Nagyszerűen megértették egymást.

Thoma büszkén vonszolta maga után a világ urát.

- Te repíteni most nekem sárkány!

- Nincs sárkány. Sárkány lenni mese.

- Lenni papír. Le chef tudsz te minden csinál!

Mintha ez a gyerektestű, gyerekszagú istencsapása valahogy kapóra jött volna a csüggeteg prózamágusnak. Órákig szöszmötölt az életlen ollókkal, s mire a papírsárkány elkészült, a pillanatragasztó összeragasztotta mind a tíz ujját. Foga közé kapta a sárkány madzagját, szuszogva, morogva, hatalmas bakugrásokkal robogott le-fel a gyomverte udvaron, mint egy kövér sápadtarcú indián. A sárkány csapkodva követte.

Thoma visongva igyekezett elkapni a sárkány színes farkát.

- Chef! Chef! A te sárkány miért nem száll?

Mintha a vonzóan eleven felmentvény igazolta volna a virtuóz egyre csökkenő munkakedvét. Az alkotásra szánt idő irodalmi torzók helyett előbb szörnyszülött papírsárkányok tucatját ellette, azután dugófigurákat szült. Rontott kéziratlap bőven akadt, mint ahogyan kihúzott dugó is. Nyihogó dugólovak lepték el az udvar csenevész, kiégett füvét, az akácok árnyékában vidor, spárgabajszú, sebesült dugóhuszárok hevertek. Thoma keze alatt vidám, csorba hangzatokat pengett a megrepedt gitár, s a billentyűit egymás után elvesztő, fogatlan elektromos zongora megjegyezhetetlenül változatos dallamokat nyekergett. Horváth úr, akár egy nagyra nőtt, elhízott gyerek, órákig játszott a legófelszerelés maradékával, játéklapáttal túrta a homokdombot, néha fejen állt, és puffanva elzuhant aztán.

- Ugye, milyen szép?

Ilyenkor Thoma kissé unott arcocskával, nagyúrian megengedő és előkelően leereszkedő pillantásokkal irányította őt. Ŕ droite, ŕ gauche! Vite, vite! Máskor meg: un peu plus lantemant!

A mester hájas pocakja rengve járt, dobódott balról jobbra, fel s alá, míg a has vidor tulajdonosa önfeledten kurjongatott, valamely senki által meg nem értett nyelven adva hangot a létezés örömének.

- Zsöszüumoámém, ne szö pá?

Kamaszodó lánya sötét pillantásokkal követte, s az eleinte kedvelt kisfiú iránti múlhatatlan, egyre növekvő féltékenységétől vezettetve alamuszi gáncsokat vetett az apjának, de ebből is új, nagyszerű, örömet adó játék kerekedett. Horváth úr az első alattomos gáncs nyomán három métert repült hasmánt a légben, majd dagadt pocakjára zuhanva felpattant a fűről, mint valami nagyra nőtt gumilabda. Thoma tapsikolt örömében, s amikor a Horváth úr lánya őt is felvágta a kert tizenhatosánál, ügyes szökkenéssel a Horváth úr hátán landolt, majd együtt süllyedt és emelkedett fújtató hátasával, mintha a Holdon vágtattak volna.

Fruzsina egérmérget kevert a kisfiú ételébe, de csodák csodája, a méreg nem fogott a francia gyomron, sőt, attól fogva Thoma azt is megette, amit korábban cézári ujjbiggyesztéssel elutasított. Időnként úgy csüggött a nagybátyja egyre terebélyesedő hastestén, mint egy aprócska, ám nagyon is mozgékony lajhár. De letelt a két hét, Thomát az anyja elvitte Franciahonba. A család fellélegzett, ám Horváth úrra rátört a depresszió.

Ekkor kezdett el csak hízni igazán.



(IRODALOM)

Eltökélten, gonoszul, kárörvendőn hízott. A csenevész mellkas hasba olvadása egy hétig se tartott. A bordák beroskadtak, s csupán egy szerény, kályhacső átmérőjű üreget engedélyeztek a permanens dohányzástól amúgy is fél kapacitással működő tüdőnek. A végtagok - istenem, a Mester szarvashímhez méltó végtagjai! - meggörbültek és meggacsosodtak. A hajdani, sosem volt izomzat helyét zsírgöbök tucatjai töltötték ki, a bőr ráncossá aszalódott a hulló szőrzet alatt.

Zsuzsánna asszony - egy evangélikus lelkész hatodik gyermeke - romlatlan lelkét és kostermészetét sem a hőség, sem az utóbbi hetek eseményei nem törték meg, konokul próbálta megvédeni a Horváth úrból mindazt, amire - okkal - jogot formált az együtt töltött húsz-egynéhány esztendő során. Próbálta előbb megóvni a Mester megszokott állagát, azután visszanyeretni a felét legalább, de mindhiába fogta az urát szigorú diétára, mindhiába zárta el előle a kamrakulcsot, Horváth úr tücsköt és bogarat zabált, a csapvíztől is valagrészegen hízott tovább.



(IRODALOM)

Először a Mentesék kutyája tűnt el a környékről, méghozzá nyomtalanul. A szelíd, tömzsi tacskó hím azon nyáron szert tett egy fekete barátra. A haver szintén tacskóformájú volt, ismeretlen gazdái piros bolhanyakörvvel látták el. Keskeny, néma kutya volt, a szemében összesűrűsödött bánat nem adott helyet az értelem egyetlen szikrájának sem. Csupán fejlett szaglásának köszönhette, hogy hazulról naponta eltalált a Horváth-rezidenciára. Ott örökösen Morzsát követte, mint egy sovány, ostoba árnyék. Amíg Morzsa - így hívták a Mentesék kutyáját, amíg élt - vígan és értelmesen lakmározott a számára kitett pléhtányérból a rezidencia kavicsos teraszán, addig Árnyék félrehúzódva, bánatosan nézte. Azt sem értette meg, mit keres Morzsa a Horváthék konyhaszekrényének mélyén.

Morzsát Fruzsina vezette a konyhaszekrénybe, hogy megfogja az apja egerét. Az egér nyilvánvalóan szerelmes volt a Horváth úrba, vagy egyszerűen féltékeny volt, amiért a Mester mindent felzabált. Eleinte csak az udvaron követte a gólemet, aztán egy szép napon befészkelte magát az üres hűtőszekrény alá, hogy közvetlen közelről nézhesse, hogyan talál még a kiürült hűtő mélyén is ehető maradékra a Horváth. A Mester előbb felzabálta a műanyag jégakkukat, aztán elropogtatta a tárolórekeszek műanyag válaszfalát, végül a hűtőgép vasrácsait is szétmarcangolta. Az egér irigyen, ámulva figyelte. Később átköltözött a konyhaszekrény üres lábosai közé. Ide küldte utána Fruzsina a kutyát. Morzsa érezte az egér szagát, morogva, fújtatva forgolódott a konyhaszekrény mélyén, csak a farka látszott ki. Az egér a konyhaszekrény dupla hátfalának résében rettegett. Morzsa veszettül ugatta. Árnyék csodálkozva ült a konyha közepén, s mikor az egér halált megvető bátorsággal végigszaladt a konyha linóleumán, még csak nem is vakkantott rá. Morzsa viszont kirúgta a szekrény oldalát - mire a házilag eszkábált bútor kiadta a lelkét, s csörömpölve összeroskadt -, és az egér után vetette magát. A falu szélén sárgálló napraforgótábláig űzte. Árnyék az udvar közepén várta a barátját. Hanem Morzsa nem jött meg, mint ahogyan az egér se tért vissza soha többé.

A faluban némelyek tudni vélték, mi történt.



(DOKU)

Ács Lajos fuvarozó a kocsmában mesélte később, hogy a faluszéli házban lakó barátjától, bizonyos Egon úrtól hazafelé tartva a Gömböc találkozott az egeret kergető ebbel, és némi lamentálás után üldözőbe vette a két állatot. ,,Én magam - mesélte a fuvaros - éppen a kovácshoz igyekeztem, hogy megjavíttassam a kocsim bal hátsó kerekét. Hát egyszer csak látom ám, hogy egy egér vágtat előttem a kocsiút közepén. Utána a Mentesék kutyája, az a féleszű kotorék. Szegény jó csacsim utódja, a Halál névre hallgató szürke öszvér ügetni kezdett utánuk. Így trappoltunk lélekszakadva Lepsény felé. Át az Emhetes viaduktja alatt, át a vasúti síneken, még szerencse, hogy nem állt piroson a jelzés. Na, az orosz lőtér előtt egyszer csak látom ám, hogy az egér jobbra letér az útról, és beveszi magát a napraforgók közé. A kutya úgyszintén. A bolond öszvérem is ment volna utánuk, ha abban a pillanatban el nem zúg mellettünk jobbról a Gömböc. De mint a szél! Na, attól meghőkölt a bolond öszvér. Behúztam a féket, leugrottam a bakról, uzsgyi a futók után. Vagyishogy elébb még nem merészkedtem utánuk, csak álltam ott az út szélén. Az országút kissé magasabban megyen arra a termőföld szintjénél, tisztán ki tudtam venni, hogy merre nyargalásznak amazok hárman. Csak úgy hajladozott a napraforgótábla, mígnem elült aztán a növényi mozgás. Na, akkor követtem a csapást. Jó ötven méterre bent, a tábla mélyén, egy nagy körben a földre hasalt minden napraforgó, de olyan szabályosan, mintha valami irdatlan kefe fésülte volna a szárakat egyfelé. A kör közepén ott aludt a Gömböc. Olyasmi formája volt, mint az erdei pöfetegnek, csak egészen hatalmas. Szuszogott, de nagyon elégedetten. Álmában böffentett kettőt. Az első böffentésnek egérszaga, a másodiknak kutyabűze volt. Innen tudtam, hogy elkapta, aztán megette mindkettőt. Közelebb hajoltam, hogy megvizsgáljam, nincs-e a bőrén valami árulkodó maradék, kutyaszőr vagy egérfarok, vagy tudom is én. Hogy akkor mi történt velem, nem tudnám megmondani. Arra emlékszem még, hogy magába szippantott valami iszonyatos erő, aztán elsötétült előttem a világ.



(IRODALOM)

Árnyék csak másnap tűnt el a faluból. Őt követték a macskák. Aztán eltűnt a környékről minden rigó, veréb, vadgalamb és fakopáncs. Az augusztus huszadikai, kettős lakodalommal dúsított népünnepélyről nem tért haza a két ara, valamint a Csenki Étterem kövér szakácsa. Azonkívül eltűnt a teljes vasutaszenekar. A pap a templomból. A Mádi doktor. A vadásztársaság. A régi posta épületét borházzá alakító gazda öt méter magas acélhordóit az éjszaka mind lecsapolták. A reggeli falujáráskor az önkormányzati szervek döbbenten konstatálták, hogy semmi szemét nem maradt az éjszakai ünnepség után. Sehol egy eldobott kolbászvég, kiokádott pörköltmaradvány. A főtér olyan üres volt, mint egy tisztára nyalt tányér.

De eltűnt a Gömböc is, vagyishogy a Horváth.

A keresésére induló Zsuzsannát hazaparancsolta a Balatonra lecsapó háromnapos orkán. Csak amikor a fertelmes illatú szélvész elült, s az utakról elszállították a temérdek kidőlt fát, akkor indulhatott újra Zsuzsánna az ura után.



(DOKU)

- A szívem vezetett - mesélte később Béresnének, aki a Hölgyvilágból értesült a kajári rém történetéről, és most rémülten pihegve hallgatta a részleteket, mint aki hiszi is meg nem is azt, amit hall. - Mentem az érzéseim után - folytatta Zsuzsánna -, hol jobbra, hol balra, hol előre, hol meg visszafelé. Mit mondjak, pityogtam is kicsit, mert lehet, hogy kövér volt, büdös volt, elviselhetetlen, igazságtalan és iszonyatos, de nagyon hiányzott már. Ugye, te meg tudod ezt érteni? - kérdezte Zsuzsánna esengőn.

Béresné - maga se tudta, miért, de - bólintott.

- Mondd tovább!

- Eleinte azt se tudtam, merre járok - vallotta Zsuzsánna asszony -, mert befelé figyeltem, tudod, önmagamba, hallgattam az én hűséges szívem minden dobbanását. Egy lépés - egy dobbanás. Tudtam, hogy jól nézek ki a nagy bánatomban, ahogy a mellem jobbra-balra himbalimbál. Mindenféle férfiak szólítottak meg, de én csak mentem, amerre vitt a lábam, bolyongtam, mint az a hollandi lány.

A Béresné tudata mélyén felködlött, hogy a bolygó hollandi az nem lány, de nem akarta fölösleges közbeszólással megakasztani Zsuzsánna fájdalmas vallomását. Hiszen ő is így járt az urával, csak a Béres úr nem vált gömböccé, ám időről időre alászállt a csepeli kútba, hogy a halál csendjéhez szoktassa a szívét.

Zsuzsánna hüppögve folytatta mesés beszámolóját.

- Az Akarattyára vezető útkanyar melletti kiserdőből zene foszlányait sodorta az útra az ilyen északi viharok után szokásos könnyű, déli szél. Tudod, hogy én nem értek a zenéhez (Béresné buzgón bólogatva helyeselt), de az valami egészen éteri muzsika volt. Vonzottak a hangok, hát letértem az útról, és vonakodva bár, de beléptem a fák közé. Nem messze az úttól, még egészen az erdő szélén, a fák közt ott ült a teljes vasutaszenekar. Az Édes Erdély, itt vagyunk-at játszották. Mind vasutasruhában volt, kihajtott nyakú fehér ingük vakított a kékek és zöldek közt, sapkájukon lobogtak a színes pántlikák, hangszereiken meg-megcsillant a fák közé belopódzó, bágyadt reggeli napsugár. A kürtös egy vastag tölgynek vetette a hátát, s ahogy megfújta, a hangszeréből méhek röppentek elő. A csurákból virágpelyhek szálltak. A hegedű ... Nem, hegedű az nem volt - emlékezett borzongva Zsuzsánna. - Nem is lehetett persze, mert mind fúvósok voltak, és a hegedűt, ugye, nem fújják?

- Nem mindig - biccentett Béresné. - Mondd tovább!

- A pisztonból viszont káposztalepkék rajzottak elő! - derült varázsos mosolyra Zsuzsánna arca az emléktől. - A szaxofonból - sikkantott -, istenem, piros szemű, zöld vízisiklók tekeredtek ki a zene dallamára, és elgyűrűztek a fűben Akarattya felé! Mindegyik vasutas sápadt volt, mintha hintőporral fújták volna tele az arcukat. Csak a szemük fénylett, meg a hangszereik. Némán intettek, menjek a fák közt tovább, befelé.

Kis tisztás világlott odébb. Üdezöld füvében kutya- és macskacsontvázak hevertek, de olyan fehéren, mint a mész. Néhány lépéssel távolabb véres és nyálkás madártollhalmok közt megpillantottam a két levetett menyasszonyi fátylat. Láttukon összeszorult a szívem, de aztán észrevettem, hogy a virágkoszorúk, amelyek egybefogták a muszlint, gyökeret eresztettek a fűszálak közé. Olyan élénken és játékosan pompáztak ott, mint a festett műanyag virágok a lányom gyerekkori Poli-plakettjén. A két elveszett fiatalasszony - egyébként két egészen csúnya, rózsaszín bőrű, kövér lány - meztelenül ült egy mogyoróbokor árnyékában. Szép vagy, szép vagyok, boldog vagy, boldog vagyok! Ezt suttogták, miközben egymás kibontott haját fésülték. Elvánszorogtam onnan, ólomlábakon, tovább a tisztáson át, egy bokros, bozótos rész felé. Akkor hallottam meg a kutyaugatást. Morzsa! - szakadt ki a hang a torkomból, és szaladni kezdtem. A Mentesék kutyája farkát csóválva futott elém, mellette ott haladt némán, feketén az Árnyék. Kibuggyant belőlem a sírás, leguggoltam az ebekhez, Árnyéknak a nyakát vakargattam, Morzsának a hasát. Hát éltek, megvagytok, csavargó népség! - zokogtam, és mosolyogtam rájuk a könnyeimen át. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott a kutyákat vakarva, azt se értettem, miért örülök nekik annyira, hiszen én nem szeretem a kutyát, az anyósom tarka terrierjét is utálom, két napig kell takarítani utána a lakást, minden tele lesz a szőrével, a szagával, de erre se gondoltam akkor, azt hiszem, semmire, mintha kívül kerültem volna a téren és időn, csak a vasutaszenészek muzsikája jutott el a tudatom pereméig...

Mintha volna onnan még tovább, gondolta Béresné, de nem tett megjegyzést.

- Egyszer csak azt vettem észre - folytatta Zsuzsánnna -, hogy tizenhárom fekete macska vesz körül, olyan fényes és sima volt a testük, mint egy fókáé vagy fekete párducé. Némán, mozdulatlanul álltak, farkuk az égnek meredt. Felsikítottam, bár nem tudom, miért. Ekkor cincogás ütötte meg a fülemet, és mindegyik macska hátán megjelent egy-egy cincérbajszú kisegér. Aprócska ostor volt náluk, mintha vezényszóra tennék, pattintottak egyet, mire mindegyik macska két lábra állt, és táncolni kezdtek a vasutaszenekar melódiájára. Hallottam, valaki dúdolja is a dallamot. Mádi doktor volt az. Hátát egy másik emberi hátnak támasztva ült a fűben, egy hangaszálat rágcsált. Kopasz fején araszolt egy fekete szarvasbogár. Lassan megkerültem őt, hát a túloldalán, hátát a doktor hátának vetve, ott ült az elveszett fuvaros. A szeme csukva volt, tátott szájjal hortyogott. Egészen idilli lett volna a kép - a macskák eltáncoltak onnan, a két kutya a lábamhoz dörgölődzve követett -, ha észre nem veszem, hogy körben a bokrok ágain mindenütt irdatlan hájdarabok rezegnek, mint a frissen fejtett szalonna. A hájak között, késeit fenve, lábujjhegyen járt-kelt az elveszett, fehér sapkás szakács. Tovább akartam lépni, de kis híján földbe gyökeredzett a lábam. Ott, ahol álltam, már kikopott a fű, és a simára taposott földön ezer és ezer bogár nyüzsgött. Fölöttük, ezer ezüst fonálon ezer keresztes pók hintázott, mint megannyi akrobata vagy légtornász. El akartam szaladni onnan, de akkor megállt a muzsika, és én meghallottam azt az összetéveszthetetlen hortyogást. Hess! - mondtam a pókoknak, behunytam a szemem, és - lesz, ami lesz! - beléptem a bogártenger közepére. Különös módon egyik se mászott rám, én mégis úgy éreztem, mintha mind az ereimben szaladgálna fel és alá. Behunyt szemmel tettem néhány lépést, éreztem, tüskék karcolják végig a karjaimat. Ott álltam egy csipkebokor előtt. A hecsedli nem érett még. Óvatosan széthajtottam a tövises ágakat, hát a bokor közepén ott aludt az én emberem, soványan, borostásan, iszonyúan tágra nyitott szemmel. Láttam, hogy halálosan fáradt, de él! Álmában nem ismert rám, pedig - ezt biztosan tudtam - nagy szüksége volt rám.

Megszólítottam.

- Horváth úr! Szerelmem! Egyetlenem! Drágám!

Különös volt, hogy ilyen szavak jöttek az ajkamra, mert amúgy sose mondtam neki még hasonlókat se az együtt töltött húsz-egynéhány év során, pedig sokszor kérte, hogy becézzem, babusgassam, de én nem vagyok egy hízelkedő alkat, nem tehetek róla, de sose voltam az.

Felsegítettem a földről, és hazatámogattam.

Nyomunkban lépegettek a macskák, a kutyák, a Mádi doktor, a két meztelen menyasszony, az álmatag cigány fuvaros, a vasutaszenekar, az elveszett szakács, a bogarak és a káposztalepkék, mind hazatért. Én is hazatámogattam az én emberemet, lecsutakoltam - hát akkor láttam, hogy megint olyan sovány, szinte fiús a teste, mint amikor megismertem, a bordái szinte szúrtak, csak az a két izmos karja volt olyan, mint a Svarceneggeré.

Béresnének megint lett volna mit közbevetnie, de úgy döntött, majd a végén.



(BEFEJEZÉS)

- Két hétig aludt egyfolytában - folytatta Zsuzsánnna -, nem győztem csitítani a hozzánk látogatókat, akik rosszindulatúan a szememre hányták, hogy mindennek én vagyok az oka, mert folyton menstruálok, ahelyett, hogy szegény uramat kielégíteném, ezért éhezik folyton a világ szépségére szegény, ezért vált olyan irdatlanul falánkká, és azért csábította rossz útra az egész falut, mert én nem mondtam neki, hogy ne vállalja el a Szabó család hatezredik folytatását, és soha többet ne írjon pénzért, csak a saját örömére, meg a Béresére, talán. Meg hogy az is lelketlenség és kivagyiság volt a részemről, hogy nem hagytam nyerni a SCRABBLE-ben, hanem százakkal vertem rá, meg hogy mit tudom én, ezer és egy igaztalan vádat szórtak rám. De az én szívem biztosan tudja, hogy nem ő volt, nem lehetett ő a kajári rém! Szeretett volna az lenni, talán, de nem tudta megemészteni azt a sok szépséget, amit befalt, mint ahogyan az életet se. A menyasszonyok sírtak, a kutyák nyüszítettek, a macskák doromboltak, és az a tengernyi veréb, rigó, vadgalamb is mind ott totyogott, röpdösött az én drága uram körül, ették a háját, itták a vérét, ő meg csak aludt és álmodott mindenfélét.



(CODA)

A szakértői elemzés során megállapítást nyert a tény, miszerint erősen valószínűsíthető, hogy a háromnapos vihart egy hatalmas has felrobbanása okozta a Dunántúl kellős közepén. A robbanást megelőző böfögések csak kisebb széllökéseket keltettek, míg a robbanás utáni végső löketet amaz alsó fuvallat okozta, amellyel a has tulajdonosa kilehelte szépséges lelkét. Az okozott károkért sem a kormányt, sem az országgyűlést nem terheli semminemű felelősség.
















 
 
0 komment , kategória:  Horváth Péter A kajári rém  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3415
  • e Hét: 28076
  • e Hónap: 73148
  • e Év: 2014428
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.