Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-01 15:58:16, kedd
 
  Bálint Tibor
Kleopátra tűje
(novella)



Már elfáradt, és néhány pillanatig a Singer varrógép lábítója sem mozgott, az ő szétágazó ujjai pedig megpihentek a sima, fényes nehezített selyem, a taft anyagán, amelyből estélyi ruha készült Vajnánénak, a bőrgyár könyvelője feleségének. E kis szünetben a fejét oldalt billentve kinézett az utcára, látta, hogy vattába süppedt a világ, és úgy észlelte, a környék nesztelen, mintha a hó az emberi hangokat is kiszűrte volna. Korán esteledett, a villanylámpák körül fehér éjjeli lepkék ezrei keringtek, és a varrónő szemlélődés, hallgatózás közben arra gondolt, hogy már napokkal korábban érezte csontjaiban az idő változását, és már biztos volt benne, hogy ezúttal sem lesz fekete karácsony.

Ha álmában nézett volna ki az ablakon, reggel azzal ébredt volna, hogy hoszszú tél lesz, szélvészes napokkal; de neki az álom is annyi volt, mint a valóság, s a valóság, mint az álom. Miután sietve újra számba vette a künti tájat, ismét dolgozni kezdett, de a varrógép szapora kattogása most is úgy hatott rá, mintha törpék lövöldöznének a háta mögött, és arra sürgetnék, hogy hagyja már abba, elég volt látástól vakulásig hajladozni, hajtani a gépet; ekkor öregesen elmosolyodott, mert a húgára, Etelkára gondolt, aki mindig azt mondogatja, amelyik rigó korán kel, megeszik a baglyok, és a későn érő alma tovább tart...

De nem így van, bizony nem! Semmit sem szabad halogatni, és ha azt akarja, hogy vele dolgoztassanak, iparkodni kell! Meg aztán nincs gyümölcsözőbb a szegényember tenyerénél, s az becsüli igazán a pénzt, akinek a körme kopik utána; ami pedig a baglyot illeti, ő életében csak egyszer rémült meg tőle, amikor a kéményre szállva kuvikolni kezdett, jelezve, hogy Ágneske, az ő elsőszülöttje, akinek az ágya fölött virrasztott, meg fog halni, habár ő már ezt is tudta: mert ha a magafajtának álmában jajgatni kezdenek a bútorok, ez halált jelent, és sokszor legkedvesebb gyerekének elvesztését...

Bezzeg Etusnak könnyű, neki inára csavarodik a munka, úgy dolgozik, mintha vizet égetnének. Még a petrezselyem zöldjét is egy órán át aprítgatja, és amikor fölemeli a kést, azt hinnéd, kicsiny, zöld hangyaboly púposodik a lapítón. Másként is furcsa teremtés ez az Etus, akit pár hete magához hívott faluról, hogy elpepecseljen körülötte, amíg Marci betegeskedik; a húga szintén a varrást tanulta ki, mint ő, de fintorgott ettől a munkától, és ma is ott a kelengyéje anyaga a menyasszonyládában, ott a sok vászon, selyem, de mi haszna? Még a kiszabott ruhákat sem varrta meg soha, és ő már sokszor gondolt rá, hogy elkunyerálja tőle a kelengyéjét, ruhácskákat varr belőle a lányunokáinak, s ha megéri, még menyasszonyi ruhát is...

Most, hogy itt van mellette, néha rajta felejti a tekintetét, és el-eltűnődik a sorsán: olyan, szegényke, mintha nem is ugyanaz az anya szülte volna mindkettőjüket; se hete, se hava a munkájának - gondolja ilyenkor -, tempózik, mint a hasadt fazék. Tizenegy évig volt menyasszony, ezalatt hol elrejtette, hol felhúzta a jegygyűrűt ismét, hogy azért az emberek lássák, nem maradt ő pártában, ha elteltek is az évek. Nem csoda hát, hogy miután Gábor, a patkolókovács feleségül vette őt, jobban kedvelte a paripákat, mint a fiatalasszonyt: batyuban hordott nekik friss lóherét, csalamádét, és kockacukrot dugdosott a szájukba, mint a versenylovaknak...

Etus egyszer sem esett teherbe tőle, és a faluban arról pletykáltak, hogy a kakasban van a hiba, mert íme négy testvére közül egynek sincs gyereke, a feleség pedig egyedül érezve magát a lovak mellett, a lakását sem rendezte be, mint más asszonyok; a nagyszoba tele volt limlommal, és ők a konyhában háltak egy széles heverőn; de bármennyire viszolygott is Etelka minden más munkától, szeretett főzni, kedvelte az élesztőt, a félig pirított rántást, s különös szokásai közé tartozott, hogy lekaparta és mohón befalta az edény oldalára, aljára kozmált tapadékot...

Etelka most megérezhette, hogy őróla gondolkodik, mert odajött hozzá, és megkérdezte, nem akar-e ebédelni, hiszen ha így folytatja, egy napon lefordul a székről.

- Nem kérek semmit! - intett ő ingerülten. - Jól tudod, hogy ilyenkor egy falat se megy le a torkomon!

De az ünnepi kalács illatától végül megenyhült:

- Nem bánom, hozz egy szelet kalácsot meg egy csésze tejet, ha már annyira makacskodsz!

Elmajszolta a süteményt, aztán a varrógép szélére helyezett kis szalvétát kettőbe hajtva a szájába szórta a morzsát. Mert semmit sem szabad elpocsékolni, hiszen porszemekből is nagy hegy lehet; a délben kímélt ebéd jó vacsora lészen, és szerencsés ház az, amelyben megavasodik a szalonna, aki pedig nem költekezik, olyan, mintha keresne... Ő a gyermekeit is így oktatta, és egy ízben a háború alatt lehozta a padlásról a meggyűjtött korpát, sűrűszitán ismét átszitálta, és a maréknyi lisztből, amit az eresztett, estére puliszkát főzött...

Ezúttal azonban, alighogy lenyelte a kalács morzsáját, érezte, valami megakad a torkán; kortyintott a tejből, újra nyelt egy nagyot, és akkor megdöbbenve tapasztalta, hogy a szalvétán gombostű lehetett, annak a szúrásától kezd elzsibbadni még a nyelve is, és az erőlködéstől csak még mélyebbre fúródik a húsában. Szédült lett és zavarodott; belekotort ujjaival a torkába, de hiába: csak a nyála fröccsent a blúz gallérjára, s a szeme meredt ki ijedten. Már lélegezni sem mert, kihevült, izzadni kezdett, s közben tehetetlenül tátogott; valahonnan a szomszédból áthallatszott a rádióban fölzengő gyermekkórus hangja:

Csendes éj, szentséges éj...

Igen, igen, mindennek nyugta mély - gondolta -, csak az ő lelke hánykolódik, és nem tudja, mi lesz a verítékező rémületnek a vége; de egy idő után mégis hajtani kezdte a gépet, és az öltésekre meredt, mert folytatni kell a munkát, folytatni, bármi történik is!... Nem a haláltól rettegett, hanem attól, hogy telik az idő, hiszen ő egy hétig is elpepecsel az ilyen kényes rendeléssel, és a tetejébe este utánajön Csanád kocsival, hogy felvigye magukhoz, s szokás szerint az ő jelenlétében gyújtsák meg a gyertyákat...

Nincs fenn más, csak a szent szülepár...

Meg én leszek fenn, ha megérem az éjszakát, de a szívemben akkor sem lesz öröm, sőt a májam is elfordul bennem a fájdalmas vergődéstől! - szipogta hangtalanul, és e percben úgy képzelte el, hogy a gombostű egy parányi lény, egy kiszabott büntetés villogó alakja, aki gúnyolódva ide-oda billen, és fölényesen illegeti magát, mert ő megszegte a tízparancsolatot, és nem szentelte meg az ünnepnek szombatját, hanem érdekből hajtotta a gépet, hogy legyen mivel hivalkodnia Vajnáné nagyságos asszonynak újévkor, legyen miben vidáman pezsgőznie...

Az örökös hajszoltságból és kényszerűségből eredő baleset most egyszerre lázadássá lobbant fel benne, mert eszébe idézte, hogy az úrinő, akiért most vétkezik, egy alkalommal kigúnyolta őt, úgy, hogy napokig sírva, dologtalanul kószált a lakásban, mint a ketrecében vergődő állat, jóllehet már előre megsejtette, mi fog következni; hiszen álmában haj helyett cérna nőtt ki a fejéből, orrából, szeméből, jelezvén a közelgő bánatot, amely fellegként borul majd a szívére, mert munkájában megszégyenítik, és a becsületébe taposnak...

És annál csúfosabb volt az ő megaláztatása, mivel mindig igyekezett Vajnáné kedvében járni, és ruhái kiszabása előtt lopva térképet készített a hátáról, amely itt besüppedt, ott kipúposodott, a gerince mentén pedig kék sáv sötétlett, s neki tenyérnyi felületeken kellett kiszámítania a hátsórész hely- és vízrajzát. Történt pedig, hogy a hölgy barátnője kölcsönkérte tőle egyik alkalmi ruháját, de miután fölpróbálta, sietve vissza is vitte azzal, hogy egyik helyen csüng, a másikon feszül rajta, noha mindenki elismeri, hogy neki csinos alakja van. E szemrehányás után a könyvelő felesége dúltan rohant hozzá a ruhával, és kifakadt, mint egy kofa:

- Csalódtam magában, Juliska!... Mindig elégedett voltam a munkájával, de most belátom, maga is megöregedett!... Nem elég, hogy a ruhát elszabta, még szégyent is hozott rám a barátnőm előtt!... Igazán felháborító!

Becsapta az ajtót, és elrohant, ő pedig úgy érezte, elsötétül előtte a világ, vége az életének. Vagy talán meg kellett volna vallania, hogy mindig őnagysága girbegurba alkata szerint szabta ki a rendelt ruhákat, és kétszer annyit kínlódott azokkal, mint a másokéval? Ezek után bizonyára dicséret illetné őt, nem gyalázkodás ennyi hűség és pontos munka számbavétele végén!

Egy hónap múlva Vajnáné visszatért, leült, és rágyújtott:

- Meg kell követnem magát, Juliska! - fújta sápadtan a füstöt. - Képzelje, a napokban benyitott a férjem a fürdőszobába, s mert volt benne vagy két pohár küküllői, röhögve azt mondta a pimasz: ,,Ne haragudj, szivi, de ahogy elnézem, olyan a hátad, mint kidőlt háznak bedőlt oldala: kár volt hát belerúgnod kedvelt varrónőd önérzetébe"... Mondja, kedves, meg tud bocsátani?... Hiszen magának olyan jóságos kék szeme és varázslatos keze van, hogy meg kell puszilnom...

Felállt, és a varrógép felé lépdelt, ő pedig ijedten hátrahúzódott a széken, miközben úgy érezte, arca lángol Vajnáné megalázkodásától. Nem is tudta, mit válaszoljon.

- A jó szó még az ellenséget is megbékíti! - mondta végül remegő hangon, mosolyogva.

A történet sok mindent jóvátevő végéhez érve kissé megenyhült, de hiába igyekezett csukott szájjal lélegzeni, mert képzeletében a csillogó-villogó gonosz megint riszálni kezdte magát, és szamárfület mutatott neki, jelezve, hogy a kezében van, bármit tehet vele, ha mindenképpen szabadulni óhajt tőle, és nem viselkedik türelmesen. Lassan annyira beleélte magát kiszolgáltatottságába, hogy már élő személyként szólt a torkában rejtőző merénylőhöz:

,,Hát akkor ölj meg, te Gombostű, de előtte adj haladékot, hogy folytathassam a munkát... Vagy neked nincs szíved, nem tudsz irgalmas lenni?..."

Kicsiny Betlehemben megzendült az ének...

Mikor ismét kipillantott az ablakon, már nemcsak pilinkélt, hanem sűrűn hullott a hó, és a húsába szúró fájdalom új emlékeket tépett fel benne, mintha búcsúzna az élettől, s az utolsó percekben mindent számba akarna venni. Istenem, hogy telnek az évek!... Talán meg se ismerné már a tájat, ott, a tündöklő Cibles alatt, ahol folyóvá érik a patak... Neki a szülőföld a máramarosi tájban hivalkodó Sátorhegy és a havas domboldal, ahol sikongva csiszonkáztak és hógolyóztak a többi gyerekkel, és beszívták az égből jövő friss illatokat, amelyekhez fogható azóta sincs számára; a szülőföld a piros tornyú református templom, az ő temploma, és mellette az országzászló; a szülőföld a magyar és örmény-magyar iparosmesterek Vándorkönyve, a céhgyűrű és számtalan könyvborító, amelyekben ősei a leveleket, iratokat őrizték; a szülőföld a ,,csűröskert", a mézeskalácsház, amelynek tornácát nem taposhatták idegenek, és nem szedhették le a puha, édes almát, mert ő, miután Kolozsvárra költöztek a férjével, Mányo Mártonnal, varrásból kifizette a testvéreket, hogy legyen hova azután is hazamenni...

Néha úgy tűnik számára, hogy csak tegnap volt az iskolai évzáró is, amikor a padok lapjait elborították a virágok, s még az izgalomtól kihevült anyák lehelete is rózsaillatot árasztott, a tanító néni pedig belecsípett az ő arcába, és ajkát kedvesen csücsörítve azt mondta: ,,Te kis safarina! Igazán illik hozzád a Telekes név, mert az aranyos kis kezeddel meg a fürge eszeddel sokra viheted!"

És mindezeket felidézve, hogy ne gondoljon a jelenlétét szüntelen jelző gombostűre, századszor is kihúzta a varrógép jobb oldali kis fiókját, hogy elővegye és olvasni kezdje az értesítőjét: ÁLLAMI ELEMI NÉPISKOLAI KÖNYVECSKE. Telepes Juliska tanuló részére. Kiadta a m. kir. Vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1910. Bolti ára 10 fillér. A bizonyítvány hátlapján szükséges tudnivalókkal tarisznyálták fel az életbe sodródó gyerekeket: ,,A tüdővész hazánkban 70 000 embert visz el évente... A rettentő betegség legfőbb ellenszere a tisztaság... De nemcsak arcunkat és testünket kell tisztán tartani, hanem ruhánkat és lakásunkat is... Másrészt különösen kerülni kell a szeszes italokat... A dohány és a szeszes ital, kivált a pálinka, oly erős méreg, hogy a felnőtt embernek is megárt, a gyermeket pedig idő előtt sírba viszi..."

E tanácsokat annyira a szívére vette, hogy odahaza védőruhácskákat horgolt a kilincsekre, télen is nyitogatta az ablakokat, hiába zsémbelt az édesanyja, amiért azt a kevés meleget is kiengedi, ami meggyűlt a lakásban. Mikor tizenöt évesen zsebében volt a munkakönyv, a felszabadult lányok búcsúztatására kis ünnepséget rendeztek a varrodában nőiszeszéllyel és narancslikőrrel; Juliskának már egy pohárka italtól oly jó kedve lett, hogy szerette volna sorra magához ölelni és megcsókolni a lányokat, mire azonban az utcán kijózanodott, már erősen restellni kezdte magát, és megfogadta magában, hogy többé nem vesz a szájába szeszes italt...

Szégyene az értesítő intelmétől lángolt fel az arcán, nem maga miatt, hanem attól, ami később sem hagyott számára sok vidám percet. Amikor más lányoknak viháncolt a lelkük a fiatalságtól, udvaroltattak maguknak, keresték és meg is találták az örömöket mindenben, ő szorongva gondolt arra, akit mindenkinél jobban szeretett, s aki mégis annyi fájdalmat okozott neki az italozása miatt... Különösen a vásári napokban szomorodott el, amikor vándorkomédiások érkeztek Láposra, s neki is örvendeznie kellett volna; hiszen az iskolateremben összetákoltak egy kis színpadot, s mert kevesen voltak a szerepekre, előadás közben sietve, huncutul át-átöltöztek; de a közönség így is könnyezve tombolt, mert magyar szavakat hallott magyar színpadról...

Néked, Jézus, óh, mit adjak,
Hogy mást mindent megtagadjak?

Odaátról még mindig átzengtek a karácsonyi énekek, és ő most eltűnődött: ugyan mit tagadhatna meg magától, hiszen a gyötrelméből két más ember sorsa is kitelnék? Mindig robotolt, és sosem magáért, hanem a családjáért és a bizonytalan jövő miatt; sosem felejti el, hogy egy ízben Kleopátra tűjéről olvasott a Tolnai Világlapban; előbb azt hitte, valóságos tűről lesz szó, amelyet akkoriban fedeztek fel, és kiderül, hogy a szépségesen szép királynő is öltött néhányat apja palástján, mielőtt még bakfiskorában trónra lépett; aztán megpillantotta a színes képen az égbe nyúló márványobeliszket, és rájött, hogy az egyiptomiak ezt nevezik Kleopátra tűjének. E felfedezés után ő a saját Singer varrógépét is csak úgy emlegette, s valahányszor felállt a családi asztaltól, fáradt sóhajjal mondta: Megyek vissza Kleopátra tűjéhez!...

Ismét az értesítő fölé hajolt, és tovább olvasta az intelmeket: A szeszes ital drága még annak is, aki mértéktelenül issza, hát a szegényember fazekából hány jó falatot vesz ki: miatta sok család szűkös napokat lát... Ők nyolcan voltak testvérek, és édesapja korán rákapott az italra, és egész életében viaskodott vele. Még az ördög is elszabadul néha a láncáról - vigasztalták eleinte a feleségét, de Telepes Árpád, noha okos, olvasott, szeretetre méltó ember volt, nem tudott parancsolni magának: sokszor éjszaka virradt meg neki, kalap alatt hált, és számára semmi sem volt drágább a muzsikaszónál, ahogy a faluban mondogatták...

Nemcsak örökös mámorban élt, de örökös bűntudatban, fogadkozásban is. Első gyermekük születésekor ezt jegyezte be a Vándorkönyvbe: Mától, 1903 januárjától jövő januárig semmiféle szeszes italt nem iszom..., utána aztán következtek a többi fogadalmak, és négy év múltán egyik ereklyeként tisztelt irat hátlapján ez áll: Mindenható atyám, itt az én halott édesanyám keresztlevelén óhajtom feljegyezni, hogy tegnap voltam utoljára részeg, és szeszes italt többé nem iszom..., másnap azonban, erős lévén a kísértés, kiskaput nyitott magának, és még hozzáírta: amíg meg nem kívánom...

A sok fogadkozás után aztán eljött 1914. augusztus elseje, az általános mozgósítás napja, és a sokgyermekes apának is be kellett vonulnia, noha fiatalkorára már zilált, megtört ember tekintetével fordult a világ felé, amely a hónap végére szinte sötétbe borult, mert napfogyatkozás volt, Isten baljós előjeleként; ez a nap is úgy marad meg az emlékezetében, hogy amikor vastag, rozsdavörös izzó pára lebegett Lápos fölött, és ebben a másvilági környezetben furcsa emberek mozogtak a háborút éltetve, fölbokrétázottan, zokogó, búcsúzó szülők, feleségek, lányok között, és Telekes Árpád is elment velük, a számára legdrágább ember, s karocskája, amellyel átfogta édesapja nyakát, még sokáig érezte annak melegét, még sokáig várta, hogy hazajöjjön a hegyoldalból, megdicsérje jó tanulásáért, és tárogatójának édesbús hangja ismét ott szálljon az esti táj fölött... A varázsfuvola azonban örökre elnémult, mert Telekes Árpád is odaveszett, itt hagyva harminckét éves feleségét és gyermekeit...

A varrónő most a faliórára pillantva elrémült, hogy ily késő van, és ettől az emlékei is fölgyorsultak. Trianon után hiába volt a biztató, marasztaló szó, mindenki a városok felé vette útját, vagy világgá ment. Még a híres fúvószenekar is szétszóródott, és a kecskelábú kocsmai asztalnál szunyókáló, nagy szakállú pópa eltűnődhetett az idők változásán a meszely csigere mellett; hiszen román hegyilakók költöztek a faluba, elfoglalták az üres házakat, mint tovaszállt fecskék fészkeit a verebek, és később a zsidók deportálása miatt is meggyérült a magyar beszéd Magyarláposon; a református temetőben leöntötték a Bárdyak, Técsyek síremlékét, hogy a súlyos márványtömbökkel új történelmet sajtoljanak ki a letagadott múltból...

Jézus, engedj hozzád mennem,
Éljek benned, te énbennem...

De a karácsonyi áhítat hangulatában is tovább kattogott a varrógép, és a gombostű mintha ennek ütemére hajladozott volna kárörvendőn, tudatván, hogy aminek el kell jönnie, úgyis eljő, hiába vergődik ellene a meggyötört, mert a kereszt cipelésének a vége a megfeszítés; és a varrónő képekre bontva sietősebben vetítette maga elé a históriáját; olyan volt ez, mint a Kálvária útja a Koponyák hegye felé: huszonhétben ők is elköltöztek az ősi faluból a férjével, Mányo Mártonnal, aki annak idején tizennyolc évesen önként jelentkezett a frontra, mert nem akart cipész lenni; megjárta Doberdót, Isonzót, és többször kitüntette magát vitézségével. Előbb Aranyosgyéresre jöttek első gyermekükkel, Ágneskével, aki másfél éves korában meghalt; sok fájdalma mellett ennek bűntudatát is magára vette, mert nem lett volna szabad kanyarós állapotában megfürösztenie. Ölükben vitték ki az apró koporsót a temetőbe, hogy a komor gyászkocsi és a lovak patáinak csattogása meg a sok erőszakolt részvétkívánság ne súlyosbítsa tovább a gyászukat, olykor megálltak, és sóhajtva megérintették ajkukkal a gyanta- és festékillatú deszkákat. E csapás után nem vágyott gyerekre, és jódot fecskendezett fel magába, így aztán nyolc évig meddő maradt, és még az sem volt elégtétel számára, hogy utána megszülte Csanádot; csak akkor mosolyodott el boldogan, amikor a pici Julika, akinek apró, tömött, fekete haja volt, mint egy kócbabának, fölsírt a mózeskosárban...

Ekkor már Kolozsváron laktak: Marci a bőrszabászat mestere lett a Dermatában, és szolgálati lakást kapott. Gyéresen csak a kicsiny, elárvult hang maradt, ilyenkor azonban, mint most is, föl-fölizzik előtte kékes fényben annak a csöppségnek minden porcikája, mint szaloncukrok a fenyőfa ágain, és belémar a fájdalom: mert elhagyta őt, igenis magára hagyta, pedig ködben, homályban tapogatva vagy akár térden csúszva is meg kellett volna keresnie a sírját, hogy legalább egy szál virágot tegyen az elomlott rögökre; de halogatta a látogatást, mert mindig csak a munka és a munka volt a fontos, mikor pedig Erdély visszatért, az aranyosgyéresi rész a románokhoz esett, és a határon nem lehetett átmenni...

Bécsi döntés, háború... A honvédek virágszőnyegen vonultak be a városszéli Ursus sörgyártól a Mátyás-szoborig... Később kenyérjegy, lóhús és facipő... Csanád is kedvet kapott egy ilyen ,,hollandi papucsra", egy ízben be is lépett az iskolai kérelmezők sorába, noha az édesapja hozott minden évben lábbelit a Dermatától a gyerekeinek, s míg a kisfiú hazaérkezett, a facsónakocskák úgy megteltek vérrel, hogy Marci dühében fölaprította azokat; a háborúból pedig arra emlékszik mindmáig élesen, hogy felborult lőszerkocsik hevertek az iparvágányok mentén, a bőrgyár környékén, és Csanád valamelyik napon kisápadva, elkékült ajakkal szalad haza az utolsó óráról, mert az egyik rövidlátó, szemüveges tanuló addig piszkálta kezében az aknagyutacsot, hogy az fölrobbant, és ujjbegyei a tanító feje fölött a táblára tapadtak, egy pillanatig talán még vergődtek is, akár a véres békacombok - magyarázta; miközben a kölyök beszámolt erről, egész testében remegett, majd összehányta magát...

Még magyar csendőrök járőröztek az utcán, noha Torda felől a feleki tetőről ágyúzták a völgyben fekvő várost, és Marci a zsebében rejtegette a vitézségi érmet - amelyet magyarvilágban kapott -, hogy szükség esetén fölmutathassa igazolványként, de a kitüntetés véletlenül akkor is nála volt, amikor hazafelé jövet már orosz katonák motozták meg; de inkább csak fegyvert, kézigránátot kerestek, így hát elengedték...

Néhány nap múlva azonban talán ugyanazok jelentek meg a család lakásán Pokola Lajos talpgyári mester vezetésével, akiről már rég azt suttogták, hogy kommunista, és ha eljön az ideje, mindenért bosszút fog állni. Mikor a két katona vele együtt berontott, Marci félig borotváltan jött elő a fürdőszobából, de a mester mindjárt rákiáltott:

- Ne szépítkezzék, vitéz Mányo Márton, ne szépítkezzék!... Úgyis hamar kinő a szakálla a dologházban, és kedvére hősködhetik, mikor majd kitereljük budit kotorni, romokat eltakarítani!...

Széttekintett, utána azt mondta:

- Szedje a cókmókját az egész család, mert a szolgálati lakás a becsületes kommunistákat illeti meg!...

Egyik katona, aki denaturált szesz szagát lehelte, s az ajka föl volt hasadva valami részeg dulakodástól, megértette, miről lehet szó, mert lekapta géppisztolyát a válláról, és a fegyver csövét a fogoly hátgerincéhez szorította:

- Pásli! - intett rekedtes hangon. - Lódulj az anyádba!

Mikor Mamus, Telekes Juliska anyai barátnője, ez a gyermektelen, melegszívű özvegy megtudta, hogy földönfutóvá lettek, az apát pedig elhurcolták az oroszok, magához vette őket, és a sírdogáló gyerekeket simogatta, vigasztalta:

- Ne féljetek aranyoskák, Mamus nem hagy benneteket fedél nélkül, még ha a dicső fölszabadítók kilakoltattak is!

És ott húzódtak meg nála, amíg a mostani kis családi fészekbe be nem költözhettek, de a kálváriájuk később sem ért véget. A vitézségi érem ezüstje föl-fölizzott azok előtt, akiknek a kezében volt a sorsuk, és el akarták zárni a két gyerek érvényesülésének útját. Csanád természetkutató szeretett volna lenni, békát, kígyót hozott haza, megsimogatta még a csapdába fogott egér kicsüngő farkát is, de az olyanok fiainak csak a mezőgazdasági főiskolán vagy a teológián volt hely, s ő az előbbit választotta; Julika azonban édesapja elszántságát örökölte, és pimaszul beült a Bolyai Egyetem nyelv és irodalom szakos gólyái közé, de még föl is csattant, amikor az előadók megkérdezték, mit keres az osztályban: ,,Az alkotmány mindenkinek biztosítja a jogot a tanuláshoz, és én sikeresen felvételiztem!" - felelte arcátlanul, aztán megvonta a vállát: ,,Hiába dobnak tehát ki az ajtón, úgyis bemászok az ablakon!" A tanárok meghökkentek ennyi makacsság láttán, s mert a káderezést nem ők végezték, végül hagyták, hogy ott ragadjon, és bevezették az osztálynaplóba. Ezekben a napokban Marci könnyezve, sápadtan járkált a ház körül, már-már belebetegedett abba, hogy ő gáncsolta el a gyerekeket a továbbtanulásban, s emiatt emésztette magát éjjel-nappal. Néha meg lehetett lesni, amint ott ül valamelyik szoba sarkában, s nézi, nézegeti hosszan a tenyerére fektetett kisezüstöt, közben mintha ezen tűnődne: ,,Érdemes volt-e sárban, vérben kúszva-csúszva meglepni az ellenséget, golyózáporban elvágni a drótakadályokat, párviadalban ledöfni a taljánt?..." Mindahányszor azonban rábólintott saját mélázatára, mint aki arra gondol, hogy akkor ő csak úgy cselekedett, ahogy cselekednie kellett, még ha nem parancsra tette is...

Eddig ért el Telepes Juliska a visszaemlékezésben kálváriás útján, mikor a kapunál csengettek. ,,Megjött Csanád!" - nyilallott belé, és érezte, hogy egész teste megdermed a hidegtől, amely gyorsan húzódik le a melléből a lábaiba; de még rosszabb is történt, mert amikor ijedtében nagyot nyelt, már öt-hat szúrást is érzett a torkában, és magában felkiáltott: ,,Megszaporodtatok, barátom?!... Egyszerre akarjátok megtámadni a szívemet és az agyamat, hogy sötétbe borítsátok előttem a hófehér karácsonyt?!... És el akarjátok rontani a gyerekek örömét is?!... Nem, azért sem hagyom magam!... Még akkor sem, ha Kleopátra tűjével akarnátok átdöfni!..."

Ekkor hatalmas indulat és elhatározás lobbant benne: felkapta a mágnespatkót, ujjai göcsösen ráfonódtak, és lenyomta a vasat a torkába; aztán kirántotta, és dühös kárörömmel nézte a piros nyirkosságba dermedt gombostűt. Etus csoszogott ki a kapuba apró sünléptekkel, s mire Csanád belépett, ő már diadalmasan fölegyenesedett; kék párától befutott szeme mosolygott, de szájából bőségesen ömlött a vér.

- Mi történt, anya drága?! - ugrott oda rémülten a fia; de ő még mindig mosolygott, és azt mondta: - Életveszélyben voltam, Csanád, de segítettem magamon, és Isten is megsegített!...














 
 
0 komment , kategória:  Bálint Tibor Kleopátra tűje  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 422
  • e Hét: 422
  • e Hónap: 79980
  • e Év: 2021260
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.