Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-01 16:06:33, kedd
 
  Bogdán László
Érintések
(regényrészlet)



- Most mi lesz? - kérdezi Irén a patakban mosakodva, s fröcskölni kezdi őt vízzel. Távolabb a bokrokon kiterítve száradnak a visszasütő nap fényében az esőben ronggyá ázó ruháik.

- Itt maradsz. Többé nem engedlek vissza Emilhez.

- De hát a ruhák...

- Nem kell ruha. Meztelen fogsz járni, drágám, és láncra is verlek, így legalább soha többé nem hagyhatsz el.

- Most mi lesz? - kérdezi makacsul Irén, és rámered.

- Velünk? - néz vissza ő, és mosolyog. - Boldogok leszünk. Erre vártunk, nem? Kiböjtöltük.

- Csehszlovákiával!

- Nem tudom. Nem vagyok jós.

- Háború lesz?

- Lehet. Hogy is mondta Klein elvtárs annak idején, a fejtágítókon? A nemzetközi helyzet bonyolódik...

- Stockholmban van.

- Nem is hiszem - vigyorog, és bemegy a vízbe, leül, és lapos, kerek kavicsokat keresgél. - A cilinderes kövér burzsoák között! Szegény Náci... mindig azt mondogatta, hogy nektek, székelyeknek könnyű, de én zsidó létemre Náci is vagyok, hát mi ez, ha nem tiszta skizofrénia?!

- Kaptam Nellitől lapot - húzódik közelebb hozzá Irén, s ő is beleül a vízbe, a combjára hajtva a fejét.

- Hát Nellivel van?

- Persze. Kivel lenne?! Amikor Berkovicsot is letartóztatták, Náci azonnal rászállt Nellire, s az a beszari futókurva az első felszólításra lelkesen vált el Berkovicstól, s egy hétre rá hozzá is ment. 1961-ben váratlanul úgy döntöttek, kivándorolnak. Egyfelől mert már lehetett, másfelől meg megunták az osztályharcot. Mindent meg lehet unni, nem? »Nekünk, zsidóknak - magyarázta nekem Nelli könnyes szemmel - semmi jövőnk nincsen ebben az országban.« A folyósón cigarettáztunk, lehet, a füst csípte a szemét? »De édesem - fordultam feléje -, te nem is vagy zsidó...« »Hát éppen ezért nincsen« - nevetett. S még mielőtt szegény Berkovics kijött volna a lerből, le is léptek, Imre meg azonnal le is adta a papírokat. »Ne értsen félre, kedves Irénke - magázódtunk, annyi év után, haláli, nem? -, de én egyetlen percig sem tudok tovább élni ebben az országban, ahol... - Kesernyésen vigyorgott. - Nem tudok maradni...« »És kint mit fog csinálni? - kérdeztem tőle semleges hangon, nehogy gúnyolódásra gyanakodjon szegény. - Hiszen maga, édes Imrém, kommunista. Az egyetlen, akit van szerencsém ismerni...« »Ugyanazt, mint itt is - legyintett. - Persze ha engedik. Operálni fogok. S különben is, Irénke, ne legyen naiv! Hát mit gondol, ott kint nincsenek kommunisták? Teli a Nyugat komcsival és baloldali szimpatizánssal... Bármi történik is, a diktatórikus vezetést okolják, s fennhangon, kiforduló szemekkel dicsérik a tökéletes eszmét. Azt hiszik, itt van nálunk az Ígéret Földje, a Kánaán. A megvalósuló álom. A konkrét utópia. Hiába mesélek nekik majd a börtönökről, a kínzásokról, arról, hogy elvtársaim egy kisebb csoportja revizionistának tartott elvtársaimmal hogyan etette meg a saját ürülékét, nem hiszik el...« Megfordult, és eltűnt a műtőben. Távozása után egy fél esztendővel kaptam tőle egy képeslapot. Egy francia katedrális volt rajta, előtte, a direkt kökénykék égen Picasso békegalambjai röpködtek. Hófehér kérdőjelek. ,,Nem hitték el - írta, mintha utolsó beszélgetésünket folytatnánk -, csak akkor kezdtek behatóbban érdeklődni, amikor meghallották, hogy a börtönben elvették a fogkefénket is. Hogyan? - döbbentek meg, és részvevően néztek körül. Formidábilis... Halljátok, elvették a fogkeféiket. Hiába, mégiscsak barbárok... Azt, hogy megetették velünk a saját szarunk, elfogadták, de azt, hogy utána nem tudtunk fogat mosni, azt már nem..."

- Nem is tudtam, hogy Imrét is elvitték.

- Ó, igen... Utánatok néhány héttel. Ő, aki mindig annyira óvatos volt, aláírt egy nyilatkozatot. Magyarország szovjet megszállása ellen tiltakoztak. »Miért írta alá?« - kérdeztem kíváncsian, szabadulása után. »Azért a nyolc esztendőért, amit kaptam, és amiből hatot le is ültem... De különben is, édes Irén, el sem olvastam a szöveget. Két műtét között kinek van ideje olvasni?! De föltétlenül egyetértettem a tartalmával. A légtornász érezheti így magát, amikor végre háló nélkül kezd a mutatványnak. Szabad voltam, feladtam az avantgárd kötelező aszkézisét s a hívő pártkatonák magukra kényszerített fegyelmét. Szabad voltam, hirtelen tétje lett az életemnek. Mindez örömmel töltött el. Igen. A szabadság mámorossá tett, s a mámor hat esztendeig ki is tartott, de most már elég. Elmegyek.« »Annyira szereti Nellit?...« - néztem rá kíváncsian. »Igen, annyira, de nem utána megyek. Ne higgye. Ő már a múlt. Nyolcas sorokban menetelünk emlékeimben egy téren vagy az utcán, érezzük egymás testszagát, tüntetünk az imperializmus ellen, ő belém kapaszkodik, nevet, haját az arcába fújja a szél, rekedten kiabál. Otthon azonnal egymásnak esünk, mint az állatok, Az ablak nyitva van, csattog a vörös zászló, és mi a földön tépjük egymást. Szép volt, igaz is volt, de vége!... ,,Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!" Hát ez volt Nelli. S ilyen voltam mellette én. Ez volt a mi boldog forradalmi ifjúságunk, azonban szinte szomjan haltunk, hogy is mondjam, a költő szavaival élve, a forrás vize mellett, miközben csattogott fölöttünk a vörös zászló, ez az elszállni vágyó, megkötözött madár...«

Irén felemelkedik, óvatosan lép ki a partra, felhúzza bugyiját, belebújik ruhájába.

Ő is melléje lép. Öltözik.

De még nem indulnak, a patakparton állingálva nézegetik a kövek között megtörő zuhatagot, a fehér, szétporló habokat.

- Most hol él?

- Párizsban. Mindig oda vágyott, hát oda is ment!... »Tartozom magamnak ennyivel, Irénke - magyarázta. - Az ember teljesítse be a vágyait, ne sóvárogjon állandóan, ne álmodozzon örökké, mint vak kutya a holdvilágon. Tudja, Irénke, mi volt a cseresznyevirágok lovagjainak a jelmondata?«

»Igen. Tudom - hadarja ő sietősen, mintha leckét mondana fel. - Egy álomban élünk, amelynek holnap halál a neve!...« »Próbáljon meg így élni, Irénke. Az elején iszonyú nehéz, de aztán átesik az ember a holtponton, és hirtelen nagyon egyszerű lesz minden. És ezután már minden percet, minden órát, minden napot ajándéknak érez majd. Ha én kijöttem, János is kijön, őrizze meg neki a mosolyát. Rá fog szorulni. A magunk módján mindannyian kamikaze pilóták vagyunk...« - Most már nagyon szeretné hallani - szólal meg ő elfulladva, szemét dörzsölve -, hogy mi is történt a valóságban?! Mert hallott egy iszonyatos verziót, miután néhány órája nevetve jelentette ki az ő imádott szerelme, hogy nem volt igaz, csak próbára akarta tenni. De addig a cukrászdai találkozóig az őrnagy elvtársnővel, azzal a Mauddal... addig minden valószínűség szerint mégiscsak igaz volt a történet. Nem mintha lenne, lehetne egy szava is, esetleg ha beadta volna a derekát, ő...

- De nem adtam be - mosolyog kesernyésen Irén -, pedig őrülten szerettelek, nélküled nem volt értelme az életemnek, de... De úgy, hogy feljelentsem a barátaimat, a kollégáimat, a betegeimet, hogy besúgjam őket, hát úgy nem tudtam volna élni. Érted?! Így hát nemet mondtam, és őrlődtem. Ha arra gondoltam, hogy meg is halhatsz, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. De Maud lebeszélt. »Lehet, hogy szereted azt a férfit, azt az amerikai kémet, hát gondolj arra, doktornő, hogy neki hogyan fogod elmagyarázni?! Neki mit mondasz majd? Hogy érte tetted? A szerelem elmúlik, kedves, az elvek nem. Jó képet vág a dologhoz, végtelenül hálás is lesz neked az önfeláldozásodért, de így nem lehet élni. Ez a dolog közétek férkőzik, mint szerelmesek közé a középkorban az ágy közepére helyezett kard. A férfiak többnyire önző disznók. S ne hidd, hogy azzal, ha valamit aláírsz, segítesz rajta. Nem, doktornő. Csak magadnak ásod meg a gödröt, amelyből soha többé nem tudsz visszakapaszkodni a többiek közé... Ha az ujjad odaadod az ördögnek, a kezed akarja, ha a kezet odaadod, a tested, a lelked, téged magadat egészen!... Talán furcsállod, hogy én, pontosan én, így beszélek. Tudod, hiába is mondanád el bárkinek, senki se hinné el, úgyhogy ezt hagyjuk... Kerüld el Gelut és a céget, Irénkém« - lágyult el a hangja, és mélyen a szemembe nézett. Szédültem, elforgott velem a park - mert ott sétáltunk a sétányokon, ősz volt, hullottak a levelek -, nem tudtam, mit gondoljak. - »Kerüld el őket, ha nyugodtan akarsz élni!...A férfin, akit szeretsz, úgysem segíthetsz, nyugodt lehetsz, nem öletik meg, azt se tudják, lefogadom, hogy pontosan hol van! Él-e? Hal-e? Ezek nem tudnak pontosan semmit, csak erőszakoskodnak és blöffölnek.« »Élni él - mondta ő akkor elfulladva. - Érzi... Tudja, hogy él.« Maud megállott, kíváncsian mérte végig, óriási kísértést érzett, hogy elmondja neki telepátiagyakorlatait, éteri találkozásait velem, de az utolsó pillanatban visszarettent. Maud pedig egészen közel lépett hozzá, lágyan simogatta a haját, a karját, és leplezetlen ajánlatot tett.

- Mégis be akart szervezni? - kérdezi ő rekedten, s lapos köveket kezd dobálni a vízbe, a csobbanások megannyi kettőspont, a be nem fejezett, el se kezdett mondatok végén.

- Nem. Nem akart. Mint nőnek tett ajánlatot. »Tudom, hogy büszke és egyenes nő vagy - suttogta. - Tudom, hogy nem csalod meg azzal a féreg férjeddel sem, de ha bármikor úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, ha úgy érzed, hogy szükséged van valakire, akivel megoszthatod gondjaidat, akinek elmondhatod problémáidat, hívjál fel...«

- És ezzel abba is maradt az ügy?

- Dehogy. Amikor Emil őrjöngve, de kényszerűen tudomásul vette, hogy nem vagyok hajlandó a párt és a belügy kórházi szolgálatos fülévé válni, s visszautasítom a beszervezési papírok aláírását, eljött hozzánk egy este az olajos képű ezredes, és először szépen, majd durván próbált a lelkemre beszélni. »Azt is el tudjuk érni - mondta -, hogy hamarabb szabaduljon az az ellenforradalmár disznó, de azt is, hogy megöljék ott egy éjszaka. Értse meg - már üvöltött -, hogy a kezünkben vannak. Mindent el tudunk érni. Még azt is, hogy bármilyen váddal magát is börtönbe juttassuk.« Ő elsápadt, felállt, és ki akart vonulni a szobából, de a férfi utánaugrott, és megragadta a karját. »Értsd meg, te szuka, hogy szükségünk van rád - lihegte az arcába. - Értsd meg, hogy meg kell tenned, amit kérünk tőled. Egyszerűen nincsen választási lehetőséged.« »Valóban?« - szabadította ki ő magát, s amire a férfi megint elkaphatta volna, kirohant az ajtón. Szerencsére nem messze tőlük lakott az első titkár. Egyenesen odarohant, Gelu a nyomába eredt, rekedten üvöltözött, de amikor látta, hogy hova megy, megtorpant. A titkár még nem volt otthon, a felesége, vékony, alacsony asszony, kedvesen fogadta, még a kórházban ismerkedtek meg, a kislánya betegágyánál. »Mi a baj, Irénke?« - kérdezte, leültette, teával kínálta, és ő félig sírva, a szavakat keresgélve, beszámolóját (de mondhatná gyónásnak is) többször megszakítva, nagyokat trombitálva zsebkendőjébe s a könnyeit törülgetve - kipakolt. Észre sem vette, mikor jelent meg az első titkár is az ajtóban. »Hát erre akarnak kényszeríteni - mondta sápadtan. - Nem elég, hogy a férfi, akit szeretek, börtönben van, most még ez is.« »Nem fogják semmire kényszeríteni - hallotta az első titkár nyugodt hangját az ajtóból. - Semmire, doktornő. Maga csak gyógyítsa a kicsiny betegeit, s várja a férfit, akit szeret...« A kamraajtóhoz lépett, elővett egy üveg pálinkát. Töltött, és ittak. »És azzal is fenyegették - szólalt meg csendesen, tört magyarsággal a kis vékony asszony -, hogy megöletik a férfit, akit szeret, ha nem lesz besúgó.« Az első titkár hosszan ízlelgette a szájában a pálinkát, forgatta, majd lenyelte, krákogott, és a vállára tette a kezét. »Azonnal hívjon fel, ha megint megpróbálják zaklatni« - mondta megnyugtatóan, majd hívta a sofőrjét, és hazaküldte. A nagyszoba üres volt, Gelu valószínűleg nem tért vissza, és időközben Emil is eltűnt valamerre. Bement a szobájába, bezárta az ajtót, levetkőzött, és koncentrált. Akkor éjszaka - azt hiszi, emlékszem erre - fantasztikus élményekben részesített engem... Ez az együttlétük volt talán a leghosszabb, úgy érezte, végleg egyesülnek, nem válnak el soha, egyszerűen átbillennek egy másik létezésbe, ahol...

- Igen - mondja ő, végigsimítva a nő reszkető kezén. - Emlékszik. Ott lebegett fölötte a hálóban, s miközben a többiek horkoltak, forgolódtak, köhögtek és beszéltek álmukban, úgy érezte, Irén jelenléte igenis valóságos, korántsem képzelgésről van szó, nem is álomképről. S mintha a szívében hallotta volna megnyugtató szavait, hogy ne veszítse el a reményt, előbb-utóbb minden jóra fordul, eltelik a rabság, és kiszabadul, ő várni fogja. És azután... hát ami azután következett, azt ő - sápadt el - nehezen tudná összefoglalni, olyan volt, mint egy álom, noha minden részlete valóságos volt, annyira, hogy... azt hitte, többször is, hogy valóban ott van mellette a barakk priccsén, a szúrós takaró alatt, érezte kezének érintését, érezte combjai szorítását a derekán, érezte...

Ez az éjszaka iszonyúan kimerítette - sóhajt Irén, és összekócolva haját, megsimogatja az arcát. - Másnap késve ért be a kórházba, s úgy döntött, éjszakai ügyeletet is vállal, s itt is alszik a szolgálatos szobában, egyelőre nem megy haza. Tizenkettő fele kereste Emil telefonon, vagy háromszor letagadtatta magát, negyedszerre viszont átvette a kagylót, és hűvösen kérdezte meg tőle, hogy mit akar. Beszélni szeretne vele - hallotta a választ. Ő most dolgozik, és nagyon megkéri, a munkahelyén többé ne zaklassa. És letette a kagylót. Csak másnap délután ért haza, Emil a nagyszobában ült, előtte kávé, konyakospohár, félig telt konyakosüveg. Kifürkészhetetlen volt az arca. »Nos - állott meg kihívóan vele szemben -, mi volt a tegnapi sürgős megbeszélnivaló?! Van három perced. Hallgatlak.« Tudnom kell - nézett rá Emil, s hangját valami előtte ismeretlen aggodalom fűtötte át -, hogy természetesen nem az ő ötlete volt az egész, hogy Gelu őt is megzsarolta... Közben szétnézett a szobában, mintha keresni akart volna valamit, de ő megvetően vágott közbe, »ohó, hát erről van szó«, s mintha öntudatlanul is kitalálta volna, hogy ravasz, karrierista férje jelen nem lévő, mégis mindent halló füleknek beszél, még hozzátette, ő a maga részéről lezártnak tekinti ezt az ügyet, tegnap volt az első titkár elvtársnál - kimondta bensőségesen és kissé áhítattal a nevet is -, mindent elmondott. Azt legelsősorban, hogy mire is akarja őt kényszeríteni a saját férje. De hát ő akarja - nézett rá szemrehányóan Emil. Ő?! De magyarázkodásait már nem várta meg, kiment a konyhába, kávét főzött, evett valami felvágottat, s bevonult a szobába. Férje soha többé nem hozta szóba a dolgot, az olajbogyóbarna ezredest pedig hamarosan elhelyezték a városból, azt is hallotta, valami homályos ügyekben nyomozás is folyik ellene, mindenesetre Maud mondta el már az Emil balesete után, hogy gyilkosság alapos gyanúja miatt szerelték le, s jelenleg egy dél-erdélyi városban sorsjegyárus. »Kit ölt meg?« - érdeklődött ő kíváncsian, de Maud nem ment bele a részletekbe, óvatosan ingatta a fejét, és belekarolva elhúzta a cipőüzlet kirakata elől. Látta még egy pillanatra megvillanni kettőjük összekapaszkodó tükörképét az üvegen. »Nincsenek sivárabb titkok, doktornő - suttogta később -, mint a terrorszervezetek titkai!...«

- Te ezek szerint mégiscsak rendszeresen találkoztál véle? - néz ő az elpiruló nőre, és váratlanul gyúlnak fel és tűnnek el sajgó szeme előtt a balsejtelem lüktető pontocskái. Szédül. - Igen - süti le a szemét Irén. - Berkovics Imrén kívül ő volt az egyetlen bizalmas barátom. Emil tombolt, fenyegetőzött, hogy ha nem teszek eleget házastársi kötelezettségemnek, akkor... Akkor mi lesz? - kérdeztem hűvösen.

Ha nem bírja, váljon el, vagy - ezt mélyütésnek szánta - szerezzen egy harmadik barátnőt is, és ossza be őket, de őt hagyja békén. De ő - hullt térdre előtte a sápadt, félrészeg Emil, és haja a szemébe hullott - őt szereti, csak őt, neki ő kell, aki a törvény előtt is a felesége, tehát mint férjnek joga van... Blabla - torkolta le ő, s megunva az esztelen vitát elrohant otthonról. A kórház portájáról hívta fel Maudot. Nagyon kedves volt, pillanatnyi habozás, tétovázás nélkül elhívta magához.

- Azonnal menjek - biztatott -, hívjak taxit. A város szélén lakott, egy parasztházban. A taxit még az utcasarkon megállítottam, elbúcsúztam az öreg sofőrtől, aki gyanakodva figyelt, s óvatosságból ellenkező irányba indultam el. Volt egy kiskocsma a másik utca sarkán, oda tértem be, kértem egy fél deci rumot. Öreg, borostás arcú férfiak ültek az egyik asztalnál, valamelyikük alázatosan köszönt rám: »Jó estét, doktor néni!« Megittam a rumot, fizettem, s amire visszajutottam a Maud utcájának a sarkára, a taxi is eltűnt. Szürkült. Attól féltem, hogy nem találom meg a házat, de aggodalmam felesleges volt, Maud a kapu előtt várt pongyolára vett bundában - március lehetett, április? Mindenesetre a tél még tartott, az erdő felől hűvös szél fújt, s hópelyhek kerengtek a levegőben. »Hát eljöttél?« - kérdezte rekedten, és szenvedélyesen arcon csókolt. Borzongtam. Belém karolt, lépéseit a lépéseimhez igazítva andalogtunk végig a nagy udvaron, ahol már a homály szobrai sötétlettek. Gyorsan alkonyodott. Bementem a konyhába, leültem egy székre. Ő is bejött, levetette bundáját, kabátomat is lesegítette, és leült szemben velem. Néztük egymást, és sírtunk. »Nem bírom tovább« - kezdtem el, de azonnal abbahagytam, nem közöltem vele, hogy mi az, amiből végérvényesen elegem lett. Jólesett, hogy nem kíváncsiskodott, nem erőltette a felesleges vallomásokat, amelyekbe az ember kiakadt állapotában belehajszolja magát, s azután rendszerint megbánja őszinteségét. Később felállt, elővett egy üveg diólikőrt. Két kispohárba töltött, koccintottunk, ittunk. Az ital édeskés volt, érezni lehetett a dió fanyar ízét.

Szédült. Elforgott vele a konyha. Maud odament hozzá, kézen fogta, és behúzta a szobába. Kellemes meleg volt, a kályhában dorombolt a tűz. Leült egy székre, és maga elé meredt. Maud az ablakhoz lépve gondosan húzta el a függönyöket.

- »Nem bírom tovább« - fordult szembe velem, s arca eltorzult. Kibújt a pongyolájából, alatta nem viselt fehérneműt, készült a találkozóra, döbbentem meg, de nem tudtam továbbgondolni, mert rápillantva azonnal émelygés fogott el, s valami meghatározatlan sajnálat. A háta ugyanis teli volt sebekkel, korbácsnyomokkal. Vagy ostornyomokkal? Nem tudtam megállapítani. »Az a szadista állat« - zokogott, és rám nézett. S ekkor én is azonnal sírni kezdtem. Hogy nem bírom tovább. Hogy évek óta nem voltam férfival. Hogy utálom Emilt! Hogy nem tudom, mi van velem. Hogy nem tudom, mi van veled. Hogy negyvenéves vagyok, és fogalmam sincsen arról, hogy hogyan lesz tovább. Hogy levelet kaptam a New Yorkban élő férjemtől, attól a csirkefogótól, aki annak ellenére hív magához, hogy 1956-ban a román bíróság távollétében kimondta a válást. Összefüggéstelenül beszéltem, s rázott valami száraz, erőtlen zokogás. Maud nem válaszolt, szimmogva jött oda hozzám, és váratlanul elkezdte kigombolni fehér blúzom gombjait. Nem sietett, időnként hozzám hajolt, és puhán arcon csókolt. Önkéntelenül is felemeltem a karom, s kibújtatott a blúzból. De hát én nem ezért... - dadogni kezdtem, hogy én nem azért jöttem. Hogy félreért!...Hogy én nem vagyok meleg. Hogy én még soha nem voltam így, egy másik nővel. Hogy én téged szeretlek. Hogy... Ő mosolyogva, szelíden tovább vetkőztetett. Kikapcsolta a melltartómat, felállított, elém térdelve húzta le a cipőmet, a harisnyatartót is kigombolta, lefejtette rólam a harisnyámat is, aztán a bugyit is. A te kedvenced volt rajtam, a fehér tanga, a pillangóval. Utánanéztem, ahogy elröpült az ágy felé. Egymással szemben álltunk, körülbelül egyforma magasak lehettünk, mellbimbóink egymáshoz értek, s megkeményedtek. Szédültem. »Én nem csináltam még ilyesmit - védekeztem. - S nem is tudom még, hogy akarom-e egyáltalán.« Mosolygott. »Van egy angol közmondás, doktornő - suttogta a fülembe, s lágyan simogatta a karom. - A puding próbája az evés.« Közvetlen közelről nézhettem a szemébe, mielőtt ajka ajkamra tapadt volna. Meglepett, hogy milyen indigókék szeme van, nem is indigó-, inkább ibolyakék. Mintha sok harmatos ibolyát nyomtak volna szét benne, olyan volt. »Ne beszélj - suttogta, és újra megcsókolt. - Már akkor megkívántalak, amikor megláttalak azon az elvtársi összejövetelen. Nem Gelura voltam féltékeny akkor, hanem rád. Téged is ne kapjon meg a disznó.« Megfogta a kezem, és a bal mellét kezdte simogatni a tenyeremmel. Másik kezével puhán nyúlt a combom közé, alig érintve mozgatta tövig lerágott körmű ujjait a combom belső felén. Tudod, én ettől mindig megőrülök. Noha addig el sem tudtam volna képzelni ilyesmit két nő között, legnagyobb meglepetésemre nem undorodtam tőle, heves csókjai után sem, amikor éreztem, hogy sóvár nyelve a számba siklik, sőt. Gyengédsége meglepett. Ekkor elengedett, s elsétált mellőlem. Ez is fantasztikus volt, hogy nem siet, nem próbál meg lerohanni, mintha érezte volna, hogy azzal végképp elrontana mindent... A lemezjátszóhoz sétált, s én utánanézve, járásában öntudatlanul is gyönyörködve csak akkor vettem észre, hogy milyen jó alakja van, az egyenruha s a rosszul szabott, idétlen kosztümjei ezt eddig sikeresen rejtették el. Olyan volt, mint egy táncosnő. Feltett egy lemezt, Ravel Boleróját, mintha sejtette volna, hogy mennyire szeretem ezt a vad, érzéki, felkavaró zenét. Visszajött, megállt mellettem, aztán letérdelt, és az ölembe hajtotta fejét. Én kissé meglepődve kezdtem simogatni a haját, éreztem, hogy nyelve hozzá-hozzáér a combomhoz, finoman, alig érintve, hogy azonnal újrakezdje megint, s amikor óvatosan és finoman először tévedt rá nyelve a csiklómra, megborzongtam, s végigszaladt rajtam az a forróság, amit mindeddig csak veled éreztem, Karesszel soha. Karesz mindig sietett, nem érdekeltem, a saját élvezete volt a fontos... tudod, a lábujjam hegyétől a hajamig végigborzongtam. Furcsa, tébolyító, szédítő érzés volt, s már képtelen voltam védekezni. Nyelve mozgása érzékelhetően felgyorsult, céltudatosabb lett, s miközben azt, amit egyre rámenősebben csinált, nem hagyta abba, kezével rabul ejtve jobb kezem a szeméremdombjára szorította. Ujjaim öntudatlanul tették a dolgukat. Mindketten remegtünk...

- Ne részletezd - suttogta ő rekedten. - Azt mondtad, nem csaltál meg.

- Férfival soha. És ez is csak ennyi volt. Amikor rámenősen az ágy felé kormányozott, hirtelen undorodtam meg. Ellöktem, és sietősen kapkodva öltöztem. Némán nézett, nem marasztalt. Az udvaron már futottam. A sötét utcákon bolyongva csak éjfél előtt értem haza. Aznap éjszaka viszont megint nagyon sokáig maradtam veled. Emlékszel?

- Amikor sírtál?

- Igen. Csak éppen azt nem tudtam közölni veled, hogy miért sírok...

- Nem tudtad. Vagy nem akartad?!

- Lehet, hogy nem is akartam. Féltem, szomorú leszel, vagy megutálsz. És ezt nem tudtam volna elviselni... Hol eltűntél, hol megjelentél. Furcsa volt. Éreztem, valami baj van, de akkor én még nem tudtam irányítani a dolgokat. Amikor utoljára jelentél meg, mindenesetre könnyes volt a szemed, s idegesen nyúltál magadhoz, biztattál, simogassam magam én is. A holdfényben csillogott a szemed, valószerűnek tűntél, de amikor meg akartalak simogatni, éreztem, hogy egyszerűen átnyúlok rajtad, hogy vagy is meg nem is, és semmi esetre sem úgy vagy, ahogy... Átnyúltam az imádott testeden, mert csak káprázat voltál, drágám, érzékeink káprázata!...

- Ne hidd. Ennél azért kicsivel több!

- És Maud?!

- Darab időre eltűnt az életemből. Azután majdnem egy esztendeig nem találkoztam vele.

- Sajnáltad, hogy...?

- És te - mered rá hirtelen Irén, s arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki az izgalomtól -, te ott a börtönben próbáltad férfival? Hogy ne csak én meséljek. Mondd el.

- Mit? - zavarodik meg ő hirtelen, s az arcáig érnek a köveken megtörő vízcseppek. Pislog. - Nincs mit elmondanom.

- Ne szabadkozz - keményedik meg Irén hangja, és elhúzódik. - Mondd csak el, milyen volt egy másik férfival?! Jobb volt-e, mint velem? Vagy Natasa Ivanovnával?

Háromszor erőszakolták meg - sóhajt ő elveszetten. Ha ezt akarja tudni élete egyetlen szerelme, akkor tudja is meg. Ez nyilván azt is jelenti, hogy egyik esetben sem ő volt a kezdeményező fél. Hiszen ő mindig, hogy is mondja, a lányokat szerette, és - néz sandán a figyelő, feléje hajló Irénre, s csippent a szemével - az érett asszonyokat. Ő is beírhatta volna az imaginárius kérdőív hobbi-rovatába, hogy ,,Women", mint korosztályából annyian mások. A vékony, karcsú nők izgatták, a fiús, karcsú lányok. Fiatalon az egyetemen hetente váltogatta szeretőit, azután jött ugye az ukrán front, a brómos teák, a hadifogság. Sokszor gondolt arra, hogy ő már talán nem is férfi. Hetek teltek el anélkül, hogy merevedése vagy erotikus álmai lettek volna. Szibéria végtelen erdőségeiben dolgoztak, reggeltől estig. Itt mindennaposak voltak az atrocitások, uralgott az erőszak. Túl sokféle náció zsúfolódott össze a lágerben, s hamar kialakultak a különféle bandák. Ők, magyarok, természetesen, ősrégi szokás szerint, egymást is utálták, nemcsak a többieket, így viszonylag későn, csak saját iszonyatos megaláztatásaikból okulva jöttek rá arra, amit a rendkívül összetartó német SS-katonák vagy az őrült csecsen maffiózók az első pillanattól tudtak. Jelesül, hogy az összefogásban az erő. Őt először az irtás szélén kapták el, délután, épp málnát keresett a sűrűben, kihasználva, hogy az egyik őr elszunyókált, a másik pedig egy lánnyal foglalatoskodott. A szomszédos falvak lakói is erre jártak málnászni. Németek voltak, két kopasz óriás, az egyiknek szemölcs volt a bal arcán. Leütötték, s amire magához tért, érezte, hogy valami furcsa, hihetetlen dolog történik vele.

- Csak nem? - csókolja meg puhán, együttérzően Irén.

- De. De éppen az... - nyög fel ő az emlék hatása alatt, s lapos köveit zavartan kezdi dobálni a patakba, kerüli a sajnálkozva és kíváncsian figyelő nő tekintetét.

- És milyen volt?

- Téged nem erőszakoltak meg soha?

- Nem, de...

Borzalmas. Utána hetekig vérzett a végbele, és az ottani mostoha körülmények között - víz is alig volt, és nagyralátó álom a normális tisztálkodás - meg volt győződve arról, hogy sebe elfertőződik, és vérmérgezésben meghal... De egy szibériai öregasszony, aki a málnásból végignézte az egészet, azt, hogy hogyan mentek végig rajta a röhögő fritzek, segített, adott valami rettenetesen bűzlő fekete kenőcsöt... Bár egy pillanatig se hitte, hogy segíthet, napok alatt mégis begyógyult a sebe. Ekkor bosszút esküdött, s megszervezte az úgynevezett magyar légiót. Nagyjából mindannyiuknak voltak, lehettek ilyesfajta élményei és félelmei, még ha mindenki nem vallotta is be, a szeméremérzet erősebb volt, mint a vallomáskényszer, de első szóra csatlakozott mindenki, kivéve persze Kareszt, az Irén volt férjét, aki... meglehetősen furcsán viszonyult a légióhoz, nem is volt benne, ő láthatólag, hogy is mondja, kedvét is lelte mindebben!...

Miben?, sápadt el Irén. Csak nem azt akarja mondani, hogy...?

- Igazi férfiszajha volt, megfelelő jellembéli adottságokkal.

Először nem is akarták közölni vele, hogy mit akarnak, de hát nem lehetett titokban tartani. Karesz nemhogy nem csatlakozott, de be is súgta őket, de akkor már sínen voltak a dolgok, és egy este a táborba való visszatérésük előtt, amikor az őrök málnászó leányok, menyecskék után kajtattak a sűrűben, elkapták a két németet, s iszonyúan megverték őket, egy pép volt az arcuk, a faszukat pedig a nem elhanyagolhatatlan szimbolikus hatás kedvéért ürülékkel kenték be. Nem tettek panaszt, s azontúl elkerülte őket...

- És azt mondod, hogy Karesz köcsög volt?... Mindig éreztem, hogy valami nincs rendben vele, de azt azért nem gondoltam volna. Mindig annyira odáig volt a luburgyinákért, teli volt kis ringyókkal...

Nem. Nem azt mondja. Lehet, hogy normális körülmények között az ilyesfajta élmények kimaradtak volna az életéből, de ott nem voltak ,,normális" körülmények. Kareszben pedig igen erős volt a túlélési ösztön. A virtus pedig - példája is bizonyítja - mindig idomul a korszellemhez. Azt azonban, hogy élvezte volna, nem állíthatja... Őt kellene megkérdezni. Még most sem késő. Levélben is lehetne érdeklődni.

- Amikor viszont tudomást szerzett a viszonyunkról - néz rá merően Irén -, azonnal őrjöngeni kezdett, azt állítva, hogy te, szívem, egy utolsó hímringyó vagy, s nagyon csodálkozik azon, hogy én, imádott felesége, pontosan egy rohadt buzeránssal csalom meg.

- És erre te?

- Erre én - simít végig a kezén szelíden az asszony - kifejtettem, hogy én nem csalom meg őt, hiszen közöttünk, legalábbis ágyilag, mindennek vége, s ha a hiúságát sérti az életvitelem, egyezzen bele a válásba. Máskülönben, ha érdekel, ez volt a mélyütés, megfizettem Karesznek a megaláztatásokért és az arroganciájáért. János ki tud elégíteni, mondtam, olyan gyönyörökhöz juttatott, amelyeket mellette nem is élhettem át, sőt álmodni sem álmodhattam róla, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ilyen gyönyörök egyáltalán léteznek, hiszen én nem csaltam meg őt fűvel-fával, mint ő engem. Erre elfehéredett, s kirohant a szobából.

- Hogy feljelentsen engem revizionista elhajlásért, sovén nacionalista-irredenta-kozmopolita-liberális-szabadkőműves-trockista nézeteimért. De tényleg, neked milyen volt vele a...

- Ezt most hagyjuk. Most te mesélsz. A második megerőszakolásodra vagyok kíváncsi.

- Ez olyan felemás ügy volt. Orosz köztörvényesek kaptak el, amikor egy Tatjána nevű málnászó leányzóra vártam, aki...

- Tatjána. Nagyon jó. És?... Felolvastál neki Puskin költeményéből? Például azt a részt, amikor a költő szerelme nevéről megállapítja, hogy ,,...bár van ebben dallam, / Bár érzem, elválaszthatatlan / a Névtől régi múlt szaga / S cselédszobák hangulata..."

Nem. Nem mondott neki se Lermontov-, se Puskin-verseket. Semmit sem mondott egyébként, mert még nem is volt ott, s közben a háta mögé lopózva ütötték le a banditák, s amikor épp a hasára fordította s lemeztelenítette egy infantilis idióta, megérkezett a lány. Kétségtelenül sokkolta a váratlan látvány, azt hiszi, ráadásul meg is szerette őt, ragaszkodott hozzá, hiszen más volt, mint a helyiek, mindenesetre sikoltozni kezdett. Mire levált róla a tag, a menekülő lányt kezdte üldözni társaival együtt. Ő erre fütyülni kezdett, mire megjöttek a légiósok, s összecsaptak az orosz bűnözőkkel.

- És Tatjána?

Szerencsére elmenekült. Az ügy viszont nem maradt titokban. A táborparancsnok elé citálták. A félkarú ezredes, a Szovjetunió hőse, váratlanul hellyel s természetellenes módon cigarettával kínálta őt, s megkérdezte, mi volt a tömegverekedés kiváltó oka. Modora, viselkedése annyira elütött az őrökétől, hogy ő hirtelen otthonosan kezdte érezni magát, szédült a dohányfüsttől, hátradőlt, s előadta, Dantont idézve, a teljes és kíméletlen igazságot. Hogy köztörvényes bűnözők ütötték le, és meg akarták erőszakolni. S hogy mindez mindennapos eset a táborban. Ezek a banditák általában karóval szokták felavatni az újoncokat...

- Hogy mivel? - nézett rá a félkarú parancsnok, és meglepetten megcsóválta a fejét.

- Jól érti. Karóval!

- Maga orvos? - váltott témát az ezredes.

- Sebész vagyok!

- SS vagy Wehrmacht?

- Ezredes úr, én magyar katonaorvos vagyok.

- Maga szerint ez a disznólkodás elkerülhető?

- Nem. Túl sok férfi van összezárva, nő nélkül.

- Semmilyen ötlete sincs?

- Esetleg ha tábori bordélyokat állítanának fel. Akkor talán...

- Hogyhogy? - értetlenkedik Irén.

Az ezredes se értette világosan, vagy csak úgy tett, mintha nem értené?... Mindenesetre ő precízen magyarázta meg, bordélyházakat, mozgó tábori kuplerájokat, kurvákkal...

- De hát ez lehetetlen - vörösödött el az ezredes. - a Szovjetunióban felszámolták a prostitúciót.

- És erre te?

- Nevetni kezdtem. Nem sértően, inkább tárgyilagosan. Jaj, ha felszámolták már, mondtam, az más! S kifejtettem, ha így van, akkor tényleg semmin se lehet csodálkozni, még azon sem, hogy elhülyült szadista barmok karót döfködnek az újoncok, a kiszolgáltatott szerencsétlenek végbelébe... Amikor férfiak, magyaráztam tőlem telhető tárgyilagossággal, beláthatatlan ideig vannak nő nélkül, mindez elkerülhetetlen, és bizonyos fokig természetes is. Mindenki nem onanizálhat.

- Hogy mit nem csinálhat? - dermedt meg az ezredes.

- Nem verheti ki - néztem szembe vele. - Van, akinek ehhez partnerre van szüksége. Társra... Hallgattunk, aztán elővett egy üveg vodkát, s töltött nekem. Akkor már több mint öt esztendeje nem ittam szeszes italt. Hamar a fejembe is szállt. »Holnaptól nem megy ki munkára, doktor úr - közölte velem lakonikusan a parancsnok. - Az orvosi barakkban fog dolgozni majd, elvégre maga sebész, s itt elég sok a baleset, a nyílt törés, és Natasa már nem bírja egyedül.« Így kerültem egy teljesen más, jóval civilizáltabb és nyugodtabb környezetbe, és itt ismerkedtem meg Natasa Ivanovnával is, az első szerelmemmel. Majdnem harmincesztendős voltam, és még nem tudtam, mi a szerelem... A bevonulás előtt is voltak nőim, a kelleténél talán több is, azt hiszem, de valahogy egyikbe sem lettem szerelmes. De Natasa Ivanovna más volt, őt első látásra megszerettem, akárcsak téged...

- Kezdek féltékeny lenni rá - bújik hozzá Irén, s szenvedélyesen csókolja szájon. - Natasa Ivanovna - húzódik szinte azonnal el. - Hogy nézett ki?!

- Szőke volt - sóhajt ő -, hosszú haja naplementekor úgy ragyogott, mint az arany, a szeme kék volt, kökénykék égre emlékeztetett. Magas volt és karcsú, mint te. Ő ezredorvosként esett hadifogságba, még negyvenegyben, de a partizánok azonnal kiszabadították, és két évig egy ukrajnai partizánosztag tagjaként tevékenykedett, később, miután jött Sztálingrád, s a partizánegység csatlakozott a Második Ukrán Front győzedelmesen előretörő csapataihoz, egyszerűen azért ítélték el, mert az árulóktól sem tagadta meg az orvosi segítséget. Tíz évet kapott.

Amikor már bensőségesebb viszonyba kerültek, és sokat meséltek egymásnak, elmondta, hogy ő csak azzal védekezhetett, hogy orvosi esküje értelmében nem tagadhatta meg senkitől az orvosi segítséget, de akkor elővezettek egy félholtra vert partizánt, aki anélkül, hogy felemelte volna a fejét, és szembenézett volna vele, megvallotta, hogy nemcsak az árulókat gyógyította, hanem a német hadifoglyokat is, így azután már nem volt megállás, az árulókat és az ellenséget gyógyítani a SZU-ban felért egy halálos ítélettel, tíz esztendőt kapott, s idekerült a lágerbe, ahol hajdani ismerőse, a félkarú ezredes volt a táborparancsnok, akit valamiféle homályos okok miatt helyeztek a frontról ide, lágerparancsnoknak, állítólag személyi bosszú is közrejátszott, egyik riválisa jelentette fel, s noha személyesen jóban volt Antonov vezérezredessel, Zsukov fő stratégájával, s mindenki tudta, hogy az ellene felhozott vádak aljas rágalmak, az ítélettől meg tudták menteni - mégiscsak a Szovjetunió hőse volt -, de a lágertől nem... Igaz, nem rabként került ide, hanem parancsnokként, de ezt is elég nehezen élte meg, úgy érezte, sorsa bezárult, nincsen kiút.

- Natasa Ivanovna hangján átütött a visszafojtott fájdalom és részvét, amikor erről beszélt, s olyan szép volt, hogy belesajdult a szívem, s arra gondoltam, mi lesz velünk, s aztán önző módon arra, hogy mi lesz velem nélküle...

Aha, tehát ő csak másodpéldány, másolat - nevet Irén, a fülét harapdálva. S tulajdonképpen Natasa Ivanovna az igazi?

- Amikor jelentkeztem nála, először fel se nézett, valamit írt egy nagy alakú füzetbe, fejével igazított, hogy foglaljak helyet, és semleges hangon közölte, töltsek magamnak teát... Ő is fogoly volt. De mivel az öreg ezredes ismerte és becsülte, a kórházbarakk vezetőjeként kivételes helyzetben volt ahhoz, hogy ne töprenghessen balszerencsés helyzetén. Igaz, ideje se nagyon lehetett volna különféle nosztalgikus meditációkra, nagy volt a tábor, sok volt a beteg.

- Ki maga? - nézett rám szelíden, s kék szemében lüktetni kezdtek a balsejtelem pontocskái. - Maga sebész? - kérdezte.

Igen, az vagyok, válaszolt ő, de vagy nem értette meg, vagy, ami valószínűbb, incselkedni akart, mert anélkül, hogy levette volna tekintetét, semleges hangon újra megkérdezte:

- Maga tényleg sebész?

- Sebész vagyok - válaszoltam, mire Natasa Ivanovna felállt, s megcsodálhattam karcsú, arányos alakját, amelyet még a szürke, bokáig érő köpeny se tudott elrejteni. Odairányított egy beteghez.

- Vakbélgyulladás - közölte lakonikusan -, operálja meg.

A másik két orvos, szintén rabok, egy német tüdőspecialista s egy orosz gyermekorvos, csodálkozással vegyes ámulattal figyelték...

- Maga tényleg sebész - füttyentett Natasa a műtét befejezése után, s miután kezet mostam, újra teával kínált. - Meséljen magáról - kérte.

Az ország, ahol született, kezdte ő el, húsz esztendő alatt kétszer is gazdát cserélt, így lehetett ő Romániában orvosi egyetemet végzett sebész, magyar katonaorvos.

- A Donnál volt? - kérdezte lágyan Natasa Ivanovna, és kortyolt teájából.

Bólintottam.

- A Don-kanyari visszavonulás során estem hadifogságba - magyaráztam -, immár ötödik esztendeje itt vagyok.

Nem érti - ingatta a fejét. Ő már semmit nem ért... Ha immár öt éve itt vagyok, miért csak most derült ki, hogy ki vagyok, s higgyem el, igazán nem dicsérni akar, de tárgyilagosan ki kell jelentenie, hogy nem is akármilyen sebész vagyok, s ebben a helyzetben mindannyian, akik éjt nappallá téve igyekeznek enyhíteni a betegek szenvedéseit, isten váratlan ajándékának tekintenek. De azt nem érti, hogy miért csak most derült ki mindez.

- Én sem értem, doktornő - válaszoltam derűsen, de Natasa Ivanovnát nem lehetett ilyen könnyen lerázni, tovább érdeklődött, minden érdekelte, legelőször is az, hogy hogyan kerültem az ezredes elvtárshoz.

- Egy tömegverekedés ürügyén.

- Maga verekedett? - nézett rám elmélkedve Natasa Ivanovna. - Ezekkel a kezekkel? - fogta meg a jobb kezem, s úgy éreztem, mintha áramütés ért volna. Ő is valami ilyesmit érezhetett, mert azonnal elkapta a kezét, mintha megégette volna, és elvörösödött. - S miért verekedett? - faggatott tovább zavartan, láthatólag máris mindent tudni akart rólam. Ránéztem, nem sütötte le a szemét.

Védtem az ártatlanságomat - magyarázta. Először nem értette meg, majd amikor végre leesett a tantusz, ha lehet, még vörösebb lett.

- A partnere nem tetszett, vagy...

- Először is, drága doktornő, én a nőket szeretem. Másodszor: a partnerséghez két ember szükséges. Engem viszont leütöttek, és használni akartak, mint egy kerékpárt...

Hosszasan bámult rám, de nem szólt, aztán felállt, bezárta az ajtót, gondosan elhúzta a függönyöket, és a villanyfényben szembefordulva velem, kihívóan kereste a tekintetem, vetkőzni kezdett. Bénultan álltam, forgott velem a szoba. Előttem állott a legtökéletesebb női test, amit addig életemben egyáltalán látnom adatott.

- Bizonyítsa be - nevetett fanyarul Natasa Ivanovna -, hogy tényleg a nőket szereti.

- Ez provokáció?... - csuklott el a hangom. - Gúnyolódik velem?

- Ugyan már, ne legyen üldözési mániája - nevetett, közelebb lépve hozzám. - Még akkor se legyen, ha történetesen tényleg üldözik... - Kigombolta az ingemet, és simogatni kezdte a mellkasom. - Használjon, ha akar, drága doktor úr - suttogta rekedten. - Tekintsen kerékpárjának.

Még mindig nem hittem el, hogy valóban azt akarja, olyan képtelen volt az egész helyzet, hogy önkéntelenül is beugratásra, provokációra gyanakodtam. De ilyesmiről szó sem volt, Natasa Ivanovna gyöngéden simogatott, és puhán csókolt meg, újra éreztem, áramütés ér, remegni kezdtem, de még mindig képtelen voltam megérinteni fehér, lúdbőrző testét.

- És nem sültél fel? - kérdezi rekedten Irén, s keze pillangóként rebbenve fel állapodik meg az ő vállán. - Elvégre évek óta nem voltál nővel.

- Nem... olyan volt, mintha mindig is együtt lettünk volna, úgy éreztem, hoszszas távollét és bolyongás után végre hazaérkeztem, aztán arra gondoltam, hogy a sok szenvedés és nélkülözés nem volt hiába, hiszen elvezetett Natasa Ivanovnához. Fehér válla fölött a pokróccal eltakart barakk ablakán időnként vörös folt jelent meg. Az elforgó fényszórók fénye. Talán hogy egy pillanatra se felejtsem el, hol vagyok.

- Te tényleg magyar vagy? - kérdezte kíváncsian Natasa, s bűnbánóan ismerte be, hogy semmit sem tud a magyarokról, csak Petőfi néhány versét olvasta. És elkezdte, hogy: »Szabadság, szerelem, / e kettő kell nekem.« Mindez hátborzongatóan hangzott ezen a helyen, s én nem tehettem egyebet, mint Puskint idéztem: »Erre balszerencse vitt, / S most a rossz lélek vezérel, / az kerenget minket itt.« Egymásra meredve hallgattunk el. Natasa később elmondta, már akkor megszeretett, mikor jelentkeztem nála. Olyan szomorú volt a szemem, mint kislánykorában Szasának, az agaruknak, s nagyon hasonlítottam első szerelmére, Igorra, aki tizenhat éves korában tűnt ki az életéből, mert szüleit letartóztatták és deportálták, ő pedig árvaházba került. Azt is bevallotta, hogy én voltam a második férfi az életében, férje, egy mérnökhallgató, Sztálingrádnál esett el, bevonulása előtt három nappal házasodtak össze, idejük sem volt megismerni egymást, máris elválasztotta őket a háború... Később ő is kérte, hogy katonaorvosként tevékenykedhessen, egységét valahol Belorussziában szétverték, egy partizánalakulathoz került. Erről az időszakról sem szívesen mesélt - állítólag többször megerőszakolták a bajtársai -, moszkvai kamaszkoráról annál inkább. Szeretett sétálni az Arbaton, nézegetni az árusokat, a koldusokat, szerette a Matrjoska-babákat, mert egymásba csúsztak, mint az eltékozolt évei. Szerette a havazást, a száncsengő hangját, a behavazott orosz erdőt Paragyelkinóban a dácsájuk körül.

- Meddig tartott?

Hatvanegy napig. Akkor Natasa Ivanovna váratlanul kiszabadult, és el kellett hagynia a tábor területét. Megegyeztek, hogy megírja, hova megy, a címét, azt, hogy hol találja majd meg, de távozása után tíz nappal, még mielőtt értesíthette volna, megjött az ő szabadulásukat közlő parancs is. Bevagonírozták őket, s máris jöttek haza. Így veszítette el az egyetlen nőt, akit szeretett.

- Viszont megtaláltalak téged - néz az asszonyra, és elmosolyodik -, mintha az isten azonnal kárpótolni akart volna a veszteségekért. S ráadásul te is rögtön lerohantál, mint ő. Egy kicsit sajnálom is, szívem, hogy nem tudtam neked udvarolni, az udvarlás elmaradt.

- Te nem vagy az az iskolás típus, drágám. - Irén ráfonja magát, és megcsókolja. - Csak még egyet árulj el. Milyen volt vele? Más, mint énvelem?

Ő nem válaszol, puhán simogatja a nő kezét, és a patak túlsó partján váratlanul jelenik meg Natasa Ivanovna, fehér köpenyben van, aranyhaját lebegteti a feltámadó augusztusi szellő, mond is valamit, de szavait elsodorja a szél, a patak csobogásába vész, az erdő rejtelmes zajai közé.

Na jó, megérti, hogy nem akar erről beszélni, mert veterán kerékpáros - húzódik el tőle az asszony, s mélán rágcsál egy mentalevelet. De ha most itt lenne, és választania kellene, kit választana? Natasát vagy őt?

Először is Natasa Ivanovna nincsen itt! Ki tudja, mi lett vele. Azt se tudja, él-e, hal-e. Másodszor: ő már húsz esztendeje választott. Igazán nem rajta múlott, hogy passziójuk útjába annyi akadályt állított a történelem...

- És a harmadik eset? - kérdezi közvetlenül Irén, az elrágott mentalevéllel a szájában. - Az már a Deltában történt?

- Nem. Az a szamosvári börtön mosodájában - sóhajt ő.

»Szpaszibo« - kiáltja Natasa a túlsó partról, és a levegőbe emelkedik. Ott repül a fák tetején, és mélabúsan int vissza, mielőtt beleivódna az alkonyi égbe, a rózsaszínű fellegek közé, amelyek ha fakulva is, még emlékeztetnek a lemenő nap eszelős lobogására.

Két köztörvényes kapta el, leütötték, s mire magához tért, már a vizes asztalon feküdt a hasán, lemeztelenített üleppel. Élete legkínosabb élménye volt, nem hagyta magát, megpróbált szabadulni tőlük, akkor dühükben még össze is verték ráadásul, és ez az, ami miatt nem szívesen idézi fel mindezt - bosszút sem tudott állni rajtuk, mert másnap bevagonírozták őket, és irány a Delta, a föld e páratlan helye... de az arcukra emlékezik, az arcukat soha nem felejti el, az egyiknek bibircsók volt a bal arcán, a másiknak egy vöröslő heg... Egy sebhely. Valami kocsmai verekedés emléke lehetett. Azóta is álmodik velük. Soha olyan megalázottnak nem érezte magát, mint akkor...

- És a Deltában?

Ott nem voltak, hála istennek, ilyen élményei - nevet, meg akarja simogatni Irént, de az sértődötten húzódik el.

- Ott voltál nekem te - csuklik el a hangja. - Minden éjszaka. És azóta is itt vagy, amíg csak élünk...

Kíváncsian fürkészve nézik egymást, és hallgatnak. A lemenő nap fénye vörösre változtatja a fenyők felső ágait, néhány pillanatra olybá tűnik, mintha meggyúlt volna az erdő. Irén felemelkedik.

- Ideje mennünk - mosolyog, s kezét nyújtva húzza fel őt is. - Eddig a Vörös Hadsereg és hős szövetségesei biztosan szétlőtték arany Prágát.

- Nem hiszem, hogy sor került volna atrocitásokra.

Egymás nyomába lépve indulnak el a patakparton.

De arra azért nem válaszolt, hogy kit szeretett jobban, őt vagy Natasa Ivanovnát?!

- Már benne is csak téged - vigyorgott ő talányosan.

- Kedves hazug vagy. Engem nem is ismertél akkor.

- Ez nem igaz - fordul szembe vele ő izgatottan.

Bevonulása előtt két nappal, délben bement Kolozsvárott a New York kávéházba, és ő ott ült fehér ruhában - ami kiemelte vörös haját és arcának furcsa, egzotikus szépségét -, ott ült az egyik ablak melletti asztalnál az általa személyesen csak később megismert Karesz társaságában, s lassan, dallamosan nevetett a fiú tréfáin.

- Tényleg ott voltunk - döbben meg az asszony. - Akkor lettem, tizennyolc évesen, a felesége, de az idill nem tartott sokáig, megkapta a SAS-behívót, és eltűzött az orosz frontra, s az én életem ismét olyan lett, mint azelőtt. Egyetemre jártam, és a könyvtárba...

De ő soha nem felejtette el azt a jókedvűen hahotázó, vörös hajú, fehér ruhás tüneményt, és Natasa Ivanovna is mindig rá emlékeztette, természetesen érettebb kiadásban. Találkozásukat a kórház folyosóján ezért minden szempontból normálisnak, sőt törvényszerűnek találta, főként miután Irén egyértelműen eldöntve a helyzetet, meztelenül állt be melléje a zuhany alá...

A nap utolsókat villan a fák között, s csak valami terjengő, málló, foszladozó vörös folt marad a helyén.

Az ösvényen szekérzörgés hallatszik.

- Adjonisten - emeli a bakon ülő öregember kókadt kalapjához a kezét. - Sétálgatunk, drága doktor úr, sétálgatunk?

- Fogadjisten - válaszolnak majdnem egyszerre, s egymáshoz simulva állnak, míg el nem tűnik a kanyarban a fával rakott szekér.







Fejezet egy készülő regényből.










 
 
0 komment , kategória:  Bogdán László Érintések  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2014.06 2014. Július 2014.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 931 db bejegyzés
Összes: 47908 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 7646
  • e Hét: 32823
  • e Hónap: 272420
  • e Év: 2665855
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Online Póker, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2010 TVN.HU Kft.