Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-04 22:31:32, péntek
 
  Lackfi János
Patina vonta be
(novella)



A lomtalanításra váró kupacokat már felforgatták a profik. Öreg autókkal jártak, a csomagtartóról sündisznótüskék: hegyes, girbegurba vascsövek, fémrudak, biciklivázak, talányos rendeltetésű gépmaradványok meredeztek. Mások bútorban utaztak, beszakadt kárpitozású karosszékek, lábatlan asztalok, felhólyagzott oldalú szekrények álltak a teherkocsik platóján. Gyanús küllemű fickók csengettek be a házakba: segítenek kipakolni, ha kell. Ne legyen vele gond. Persze fölözni akartak. Volt, aki beengedte őket. Aztán nem merte firtatni, üres zsebbel távoznak-e.

Jenőt mindez nem érintette, a szobájában álló kevés bútor is a lakással együtt származott rá, ki tudja, honnan. Nem bolygatja, nem mozgatja őket, csak ha nagyon útban vannak. Nem értette a dísztárgyakat, melyeknek megvolt az az erényük, hogy alattuk nem porosodott a bútor, s az a hátrányuk, hogy ők viszont porosodtak.

Amit sokáig használ az ember, az hozzáidomul. A fogantyúk, nyelek kifényesednek, a hanyagul elmosott teáscsészék belsejét patina vonja be. Nyilván majd ő is hozzáfényesedik a tárgyaihoz. A kamaszkorból épp csak kilábalt fiatalembereken nagyon hamar meglátszik, ha nővel élnek. Nos, ő most tárgyakkal él, de nem tudja, meglátszik-e rajta. Mint ahogy az uszodában sem látszik, ki jár az utcán kitérdelt kordnadrágban, ki élére vasalt pantallóban, ki pedig buggyos, könnyű szövetben. Gyakran az elhasznált, megroggyant testekhez tartoznak a legkifogástalanabb öltözékek, a feszes izmok pedig lezser cuccokba bújnak. De ez sem törvényszerű.

A tárgyak fürdője leginkább a magas hegyekben előforduló, különös medencéket idézi. Rönkökből összerótt, tágas, földbe süllyesztett hodályok ezek, oldalukon vastag ecsettel mázolt vörös csík fut végig. Látszatra üresek, valójában tele vannak. A láthatatlan gázban mellig megmerítkezve emberek üldögélnek. Mintha áztatnák magukat. Mint ahogy áztatják is. Erős képzelőerő kell, hogy elhiggyük a valóságot. Ha valaki a vörös vonal alá hajol, és nagyot szippant, annak vége. Ha viszont rendszeresen mártózik a színtelen, szagtalan, állagtalan, láthatatlan hullámokban, megszabadul köszvénytől, csúztól, kinek mi adódik. Mintha nincset szülne a nincs. A látszatra nem létező vegyület magába szippantja a sokszor nagyon is látványos, létező bajokat. Így áztatnak a tárgyak. Vagy olyanok, mint az Antonioni-filmben a labda nélküli tenisz. Minden tökéletes, csak a lényeg hiányzik. Pedig ott van az is. Jenő ilyeneket nem gondolt. Egyrészt nem járt a hegyek között, másrészt nem látta még a Nagyítást.

Nem gondolt semmit. Megállt egy halom kipakolt ócskaság előtt, és szemügyre vette a felhozatalt. Képzeletben szortírozta a tárgyakat, mintha egy környezetismeret-tankönyv feladatát fejtené meg. Többféle osztályozás képzelhető el. A hasznavehetetlenség vagy az elhasználtság foka szerint. Az egyetlen szál virágot befogadni képes vázától a lefoszlott műanyag borítású pingpongütőig. A személyesség léptéke szerint. Alsóneműtől a sorozatgyártott, munkahelyről elemelt, majd-valamire-jó-lesz vörösréz alátétekig. Jenő cipőorra előtt jó adag habos köpet landolt. Elégedett torokköszörülés kísérte. Szigorú kis pasas nézett vele farkasszemet, kinyúlt kötött sapkában, szakadt vattakabátban. Az őr. Szétvetett lábakkal állt, láthatólag azzal volt elfoglalva, hogy minél több helyet foglaljon el. Ő volt a kupac mellé tűzött eleven Foglalt tábla. Gyaníthatóan ványadt mellkasát kidüllesztette, ujjait füstölgő cigaretta toldotta meg. Képét a szürkület meg a borosta kente ki habarccsal. Ez az emberke nyáron feleekkorának se látszana. A strandon talán még negyedekkorának se. Tetovált karjai, pipaszár lábai, csontra tapadt izmai elmosódnának a testek tömegében. Cigarettázó bontott csirke egy halványra mosott, árnyékba terített pokrócon.

Jenő meglátta a fényképet. Lehajolt érte, felvette. Az emberke fenyegetőleg lépett egyet, és hangosan hadart tovább. Tovább, merthogy (Jenő csak most tudatosította magában) eddig is hadart. Vészjóslóan, alapjáraton, mint egy épp melegedő motor, de mégiscsak. Melegedő modor, viccelt volna Jenő, ha ért a szójátékgyártáshoz. De már nemigen volt ez vicc. Az ürge kitépte kezéből a fényképet, és visszadobta a többi lom közé. Jenő ideges lett, a tettlegességet fontolgatta, az illető pedig kabáthajtókájánál rángatta őt.

Két kíméletlen fénycsóva fröcskölte le őket, hörrenve fulladt le az (ezúttal igazi) motor. Két fekete képű hústorony pattant ki a kocsiból, mint valami razziázó rendőrök. Nagy szakértelemmel motozták meg a kupacot, repültek a felesleges kacatok az égve hagyott reflektorfényben. Egyiküknek máris bicska volt a kezében, egy csővázas hátizsákot hámozott nagy szakértelemmel, mintha csak marhát vagy sertést csontozna. A különbség az volt, hogy míg a hentesnek inkább a húsra, neki kizárólag az alumíniumra volt szüksége. Közben a nyiszlett emberke is eleresztette Jenő gallérját, ott futkosott, kotorászott a két óriás körül, mint egy nagyon hűséges kiskutya. Ha talált valamit, szinte remegő örömmel adta át gazdái egyikének, aki többnyire messzire hajította a leletet, és legyintett. Aztán egy perc alatt felszívódott a pantomim, a fekete alakok kavarogva tűntek el a kocsiban, mintha csak felszárította volna őket a bántóan éles világosság. A kocsi tolatott, csengő-bongó csomagtartóval elindult, mozgó karácsonyfa.

Jenő közelebb lépett: szoktatta szemét az időközben kigyulladt utcalámpák derengéséhez. Lábával turkált egy ideig, aztán megtalálta, amit keresett. Ez az a fotó. Csak a hátoldalán díszelgett egy cikkelynyi bakancsnyom. A hitelesítő pecsét töredéke. A lámpa alá lépett. A képen csíkok ismétlődtek. Szobabelső, félig felhúzott redőny: szalagnyi léc, szalagnyi napfény, léc, nap, léc, nap, és így tovább. Oldalt, a falon ugyanez a ritmus, de eltorzulva, legyezőszerűen szétterülve. Az egyik ilyen hosszanti nyalábban egy arc. ,,Nagy szőke fej" - írta valaki, akit Jenő csak később olvasott. A komoly szem és a bilifrizura úgy-ahogy fényben, az inggallér már sötét, a kisfiú karjában tartott plüssmajom üvegszeme, arca megint ragyog, aztán megint sötét, megint fény, megint sötét, majd vége a képnek. Szeletelt idill, fénymetélt. Lassan elindult hazafelé, a fotóra szegezve tekintetét. Hol egy lámpa fénykörébe ért, s mindent jól látott, hol árnyék vetült rá, s akkor a felvétel egyszeriben láthatatlanná vált. Fény, sötét, fény, sötét. A lépcsőházban (a villany nem ég) hosszú sötét szakasz. A konyhában villanyt gyújt, a hirtelen előbukkanó képet az asztalra teszi. Amikor az előszobában leveszi a kabátját, felnevet. Már el is felejtette, hogy fekete-fehér csíkos pulóvert vett.










 
 
0 komment , kategória:  Lackfi János Patina vonta be  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2584
  • e Hét: 21207
  • e Hónap: 66279
  • e Év: 2007559
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.