Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-04 22:52:46, péntek
 
  Balogh Robert
Schvab evangiliom
(regényrészlet)



Ópapa meséje a tűzmanókról és a Brauchfráról

Egyszer télen összegyűlt a falu a templom előtt. A sok bosszús ember már hetek óta egymás háta mögött pisszegett, most egyikük elkezdett hangosan megjegyzéseket tenni a másikra. A másik se hagyta magát. A harmadik is belekezdett. Egymást fitymálták, szidalmazták, úgy belejöttek, köpködtek, hadonásztak, hergelték a másikat, előkerültek a bicskák. Mindenkinek eszébe jutott egy sérelem. Ki a tyúkját követelte, ki a lánya tisztességét, ki az áthulló gyümölcsöt, a kölcsönadott ásót... Mindenkinek eszébe jutott a sérelméről egy újabb és még egy újabb, és mindegyik sérelem nagyobb és nagyobb lett, ahogy egyre több ember jött ki a templomból, úgy dagadt a haragos tömeg. Káromkodások röpködtek a levegőben, máskor beleszédültek volna az asszonyok. Akkora lett a sokadalom hangja, hogy a kutyák vonításba kezdtek, mikor a Brauchfrá is előjött az ő házából. A tér közepére sántikált. Felemelte tollas botját, elrikkantotta magát, hogy mi ez itt. Csend lett egy pillanatra, ez fokozta az emberek dühét. Rálegyintettek a Brauchfrára, és újra kezdték. A Brauchfrá odasántikált az unokájához.

- Mit kellene tenni szerinted, fiam?

- Hát hívni kellene a tűzmanókat, mama! Hogy rendet tegyenek.

- A tűzmanókat? - kérdezte a Brauchfrá.

Már ott is voltak. Meleg lett a téren. Senki nem mert mozdulni. A csendben remegni kezdtek a férfiak, kezükből kihullottak a bicskák, botok. Egész éjjel az utcán álltak. A Brauchfrá intett a manóknak, azok meg csak eltűntek. Nem volt több hangos vita a faluban, sokan a késüket se merték felvenni.

Ópapa meséje Szent Iván-éjről, az ördögmuzsikusok eljöveteléről

Tüzek gyulladtak naplementekor, mindenki összegyűlt a faluból, ettek, ittak duhaj módra, jöttek muzsikások is, a fiatalja átugrált a tűzön, majd körbe-körbe táncoltak, egyre vadabb zenére. Én csak ácsorogtam a szállongó porban, néztem, hogyan csap föl az égre a láng, egyre távolodtam a tűztől, még a száraz levegő is égetett, csak meredtem magam elé, követtem a szállongó szikrák útját. Csak most kezdődött el ez az éjszaka, én meg már most itt álldogálok nyomorúságomban, nem tudom, mi lenne jobb, velük együtt emlékezni, örülni, vagy csak megvárni, ahogy eltölt a táncolók látványától a csömör.

Fellebegnek mezítelen lányok, pörögnek a porban, fényes a mellük, ölükön megperzselődik a szőr, olyan közel pörögnek a tűz körül, fejükről letépik a virágkoszorút, a virágokat szétmorzsolják és csak szerteszórják, a tűzben fölizzanak a szirmok. A zenészek sovány, apró népség, barna bőrű, pödrött bajszú idegenek, elözönlik a mezőt pereputtyukkal, megelevenedik a sötét, zsúfolt a domboldal, mindenki körbevesz, engem néz, körültáncolnak, rikoltoznak, hogy mutassam már, mit is tudok. Én csak most veszem észre a meztelen lábak végén fénylő csinos ördögpatácskákat, a kunkorodó ördögfarkincákat, vagy hetven nőstény ördög vesz körül, megannyi kölyök, és a zenészek, mind aprócska szarvakkal a fejükön, vidáman táncolgatnak, ropnak, élesen kurjongatnak istentelen zenéjükhöz, ahogy körbetáncikálnak, illegetik magukat, egyre lassul a zene, mégis, mintha forogni kezdene a világ velem, az ég, a tüzek, mind az aprócska csillagok, és én csak sülylyedek lefelé, megpuhul a föld a talpam alatt, zuhanok egyre gyorsabban, menthetetlenül, és semmi értelmeset nem tudok kiáltani az utánam integető ördögsokaságnak, bármilyen érzelgősnek tűnök is, de sajnálom őket, hogy elcsábultak a zenétől, s most már nem segíthetek rajtuk, bárhogy is szeretnék.

Ópapa meséje a vándormuzsikusok eljöveteléről,
lányaikról és a zsíros szakállú vénekről

Egy nap megérkeztek azok, akikről sokat meséltek már az öregek. A vándorló énekesek. Kiéhezett arcuk megszépült, amikor dalba kezdtek, szemük felragyogott a tűz fényénél. Ócska hangszereik visítottak, kacagtak, egyszerre sírni és táncolni támadt kedve az embernek. A lányaik öle megédesedett fekete szurok, titokzatosak és furcsák. Bőrük majdnem fekete, de a testük élettel teli. Ott sündörgött a táboruk körül minden fiú a faluból, de csak én mertem a sátrak közé lépni. Nem szerettek minket, falusiakat, de szenvedélyesen adták oda magukat, legalábbis a szomszéd faluban ezt mondták. Azt hittem, szerelemből. Megédesítették ajkaikat mézzel. Vadak voltak és gyöngédek, megszédültem, ha beleszippantottam egy sűrű fekete hajzuhatagba. A lányok különös ruhákban jártak, sejteni engedték alakjukat, színes rongyaikban is büszkén vonultak, mint akik semmin sem lepődnek már meg. Ha énekeltek, hajnalig elnéztem őket. Kinek akarnak tetszeni? Nekem? - ezt kérdeztem magamtól. Még beszélni sem tudunk egymással, csak ölelkezni, ameddig bírtam, addig, ahánnyal akartam, annyival. Éreztem valamit az álmaikból. Ha egyikük rátette a vállamra a kezét, a testemen végigfutott a borzongás. A lányok arca szép volt, mégsem nyugodt. Az egyik édes, a másik föld- vagy füstízű. Végigcsókoltam az összes lány száját, és esküszöm, az egyiknek eperízű volt a nyála. Hol a vágy sütött a testükből, hol a boldogság. Ha villant a szemük, megijedtem, egyszer egyikük csak azért dobott le magáról, mert egy pillanatra nem a szemébe néztem.

A sátrakból borosüvegek, katonai rendjelek, térképek, rózsafüzérek, mocskos rongyok, csapzott macskakölykök, szentképek, csirkecsontok és a rengeteg kacat közül részeg, nagy szakállú férfiak kerültek elő hajnaltájt. Látszott rajtuk, hogy nemigen érdeklem őket, csak pénzt kértek a lányaikért. Mutogattak, maguk elé tartották a markukat. Érméket rázogattak, reménykedtek, hogy a lányaikért majd fizetek, vehetnek egy kis pálinkát. Nekem nem volt pénzem, honnan is lett volna. Megmutattam a két kacsát. A tenyerembe csaptak, röhögni kezdtek, és lányaikat beparancsolták a sátrak sötétjébe. Lankadt a tűz, és az addig kedves, részeg emberek fenyegetőzve elzavartak. Zsíros szakállukat tépdesték, és nagyokat kurjongatva meghajigáltak azzal, ami a kezük ügyébe esett.

Mire hazabotorkáltam, már aranyfény áradt a mezők fölött, csillogtak a nedves fűszálak, a madarak hangoskodtak. Az udvarunkban tétováztam, hogy belépjek-e a kapun, vagy mélázzak tovább, a kútnál állva, az eperízű lányon.

Ópapa álma a Gödörről, fiatalkoráról, a homokról, az égi szellemekről,
a halálról és a szerelemről

Ha megyek a homokfalon, sohasem félek. Ha késsel felvágok egy őszibarackot, akkor sem félek. Se eztán, se ezelőtt, se most, amikor lóbálódok korcs gyökerek között, csimpaszkodva, mint aki se felfelé, se lefelé nem tartozik elszámolással, s nem is várnak tőle semmit, csak himbálódzik középen, míg ideje kitelik, kapar a lábával újabb és újabb állásokat a falba, de újból leomlik alóla a homok, mindenhol csak homok, a hajában, a szájában, a szemében, alatta, fölötte, előtte. Szomorú, elhagyatott ember. A nap tűz, sehogy se tudja védeni a fejét. Ordított már eleget, minden éjjel arra ébredt, hogy korcs gyökereken függeszkedik ég és föld között. Senki nem segíthet rajta, se ember, se állat nincsen a homokfal környékén. Maga van a világon, egészen egyedül, ebben a gödörben. Magában motyog, beszéde egyre lassúbb, habog, arca lilul, hol fölpillant vöröslő szemével az égre, de csak a könnye csorog, hol köpni próbál, ám eredménytelenül, csikorognak fogai között a homokszemek. Gondolatai nyögésektől, kacskaringós kalimpálásoktól terhesek, a fizikai fájdalom figyelmezteti, ezen az úton már nem juthat előbbre. Egy nőhöz indult. Félszeg, kampós az orra, karcsú teste barnára sült, fekete szem, hosszú, simára fésült haj. Mit is keresek én itt?! Ordítja, motyogja, nyögi, mondja kínkeservesen maga elé. Anyám, anyám, anyám, anyám! Kaptattam fölfelé kiszáradt patakparton, cikcakkos erdőszélen, Anyám, miért pont most, miért nem utána legalább? Hallasz, anyám? Miért pont én? Sikerült az egyik lábát olyan vájatba juttatni, ami alatt a homokkő inogva megtartotta testsúlyát. Ujjai alól szárazan pergett a homok, hiába kapart, nem érzett nedvességet. Add fel, azt mondja magának. Semmi remény, mondja magának. Nincs, aki segítsen. Hogyan fohászkodna az, aki nem hisz! Nem hisz se istenben, se ördögben! Hogyan! Mit csináljon, ha már nem hiszi el anyja szavait, hogy őt együtt teremtették a világgal cirka hét nap alatt. Valamire valaki? Se jóra, se rosszra, de arra biztosan nem, hogy csak így lengedezzen ég és föld között minden éjjel. Ha letekint a mélybe, nem érez nagyobb kínt, mint ha fölfelé tekinget hunyorgatva. Gondolkodik: talán mégis kérnie kellene, könyörögni, imádkozni? Hogy is lehetne ebből a helyzetből menekülni? A halántékára is homokszemek tapadtak. Hányingere támadt a szédüléstől, látja magát nyakaszegetten feküdni. A füle is viszket. Nevetséges, hogy álomban mi elő nem fordul. Árnyékban lenne most a jó, aludni! Az izzadság, mint vékony erű patakocska, úgy csiklandozta, ahogyan kedvese nyelve. Egy hangya kerül elő, pici lábaival végigszaporázott a combom belső felén, felfelé mászik a dög. Az én történetem a hangya története. Minden mozdulatom siettet. Történetem összekapcsolódott a hangyáéval. Történetem összekapcsolódott az ecetfáéval, az ecetfa gyökerével. Történetem szereplője a homok. De legfőbb vigaszom a fa ajándéka, amint mozdulatlanul tűri, hogy tárgynak tekintem. Milyen keserves is ez így. Idegesség, részvét, sóvárgás. Mi lenne, ha megszólalna egy Hang, mélyen dörgő, földremegtető hang, hogy engedd el az ágat, fiam! Veled vagyok, te csak engedd el az ágat! Megmenekülsz bízvást, ha nekem hiszel! Aranysárga színek nyomulnának a fakósárgába. Halvány ibolyaszín az ég mély kékjébe, a felhőfoszlányok ezüstkardként lengedeznének a fejem fölött, és meghasadna az ég boltozata, Angyal ereszkedne alá, aranyzsinórral átkötött sujtásos fehér lepelben, fenségesen, az ezüstkardot kézív gyanánt tartva maga előtt. Megnyílna az ég, s lejönne értem, aki odafönt az Úr, vagy leküldené egyetlen Fiát vagy Első Szolgálóját? Akkor se engedhetném el az ágat, honnan tudnám, bízhatok-e? Hogy nem csak ugrat engem? Ha így is, úgy is le kell zuhannom, hát segítsen az a Hang, amikor zuhanok, ne az utolsó kapaszkodót vegye ki a kezemből. Milyen világ ez, ha az a cél, hogy a legapróbb teremtmény segítséget kérjen a legnagyobbtól? Miért nem segít magától az Angyal, vagy az, aki odafönt az Úr? Lemondani a bizonytalan ígéret fejében a biztos gyökereimről... Inkább csüggök itt fenn, amíg lehet, mint önként kihullajtom markomból a gyökeret, s alázuhanva meghalok. Mert apró melleket indultam simítani, szoknyát oldani, blúzt gombolni, nyelvemmel fülbe elbujdokolni, hátat végigcsókolni, a szeméremdomb fölött pihentetni a tenyerem, érezni, ahogy a meleg- és nedváramok megindulnak, amint a puha simításokból markomban keményedik és ráng a bőr alatt a hús... Mert nagy az én szomjúságom, s lenne mivel szomjat oltani. Lenne mivel. Nem hiszek a festett figuráknak, lángnyelvektől elfolyó viaszkardok, aranyozott stukkók helyett élő hús. Nem vagyok homokszem, nem töltögethetnek egyik edényből a másikba. Ha elpusztulok a kimerültségtől, azt asszonyi ölben tegyem. Addig is gondolatban fekszem veled, ameddig lehet, ameddig tudok, egészen a legmélyebb sötétig. Érzem a nyers ecetfaszagot, egyszerre nyugtalanít és boldoggá tesz. Egy ideje már nem fáj a tenyerem sem.

Ördög mondja Álmok:
A Mennynek, a Földnek, a Holdnak, a Napnak és Ópapának

Akik a sötétben tévelyegnek, senkitől nem kérdezhetnek, nem mozdul meg értük senki már. A régi öregek tudták, mit csinálnak. Egyszerű, szeretni való lények, eljönnek hozzám. Meleg szél fújja őket a ház mögé, és feltűnik a krumpliszerű hold. Pislogó, remegő éjszaka. Göröngyös égen jönnek felém. Arcuk halovány, szemük üres. Néznek rám. Velem vannak, semmi több. Nyújtom feléjük a kezem. Szeressetek.

Ábrahám fia engedelmeskedett. Mindig engedelmeskedni kell a parancsnak. Apának is. Fiúnak is. Mindig engedelmeskedni kell a parancsnak. Nem kell gondolkodni sem fiúnak, sem apának. Csak engedelmeskedni. Mindig. Minden parancsnak.

Fejfájás miatt kiugrani az emeleti ablakból, eső áztatta puha földre zuhanni. Bebújni egy egérlyukba, és ott jól kivallatni magam, hogy s miként vagyok.

A jó ember, ha meghal, mind madár lesz. A pokol a levegőégben van. Mindenki odakerül. Korhadt a kerítése, rozsdás színű, alacsony. A jó ember átszáll a kerítésen, megmutatja énekét a világnak. A rosszat meg mind megkopasztják az ördögök, fejjel mennek a kerítésnek, ez az ő büntetésük.

Az az átkozott kis nőstény ördög, az a bűnös, az a káposztafülű... A vécén is csak isten szolgáját bosszantaná, hogy lehetne még itt is kibabrálni vele. Ő beszélt rá minket, hogy az Újszövetséggel törüljük ki. Nem mi találtuk ki.

Teknyővájónak csúfolták a cigányok. Napokig elrejtezett. Ágyba feküdt. Elrejtezett magán kívül. Napokig aludt. Hogyha imádkozott, néha helyrejött. Olyan dolgokat mondott, amik megtörténtek, beváltak a szavai. A keresztet jósolta, olyan erős idő lesz, mondta, leveri a villám. Le is ütötte volt, a pap elbujdosott, ott is hagyta volna a falut, ha a férfiak vissza nem hozzák a harmadik határból. Amikor fölébredt az álmodásból, az ágyához jöttünk a mezőről, ott hallgattuk. Pákászféle embernek is hívták, meg cigánynak, pedig egyik se volt. Ha elrejtezett, nem tudott a világról, beszélt fekve, elaludva. Beszélt a másvilágról, szeme behunyva, fekve beszélt. Beszélt elaludva.

A mi papunkat nem véletlenül szólítják atyámnak!

A virrasztás órájában megnyúlt az orrom, egyre hosszabb lett, végig az udvaron, át a füvön, az árkokon, csak egyre nyúlt, minden gyermek kikerülte, senki se lépett rá, a kutyák se ugatták, és én minden illatot megéreztem, a patak illatát, a piactér illatát, a mocsárét, az állatokét, a virágokat, mindenhová elértem, én és az orrom, egészen a panasz órájáig.

Volt egy bódé, ahol a belépődíjat szedték, de elfogadtak tojást, hagymát, krumplit. Ketrecben mutogatták a szörnyű kövér asszonyt, a gyerek szerint erőszakkal etetik, hogy el ne pusztuljon, de megenne ez egy fél malacot is, akár csak vacsorára. Áll ott műkoplaló, aki örökké fog élni, mert csillog a szeme, mint a szenteké, olyan sovány a karja, mint az ásónyél, egy szál vászonalsóban rémisztgeti szikkadt testével a falusiakat. És ott a kutyafejű muszka is. Olyan szőrös, mint a kutya, csak farka nincsen, meg a füle sem hegyes, de morogni azt tud, meg kell hagyni.

A bohócot emlegetem a lányomnak, hogy egyszer már láttam egy zöld gatyásat, zöld orcájút, zöld ormányost. A cipője repedt, leesett az egyik sarka, sántikál, bő a kabátja, s mindegyre leesik a foltos nadrágja, gombját ki látta? A ziherhájsztűt kérte egyre, de mindenki nevette. Folyvást csúszkált, egy lépés, le a gatya, földig hajol érte, nevetjük a cifra bugyogóját, ő meg panaszosan kéri a ziherhájsztűt. Csak biceg körbe a színpadon. Értelmetlen. Aztán miért heccelik a lovat, minek a kutyát? A nyalkák miért libériások? Miért ide maskara ennyi? Értelmetlenül belefulladunk a nevetésünkbe. A lánynak tetszik. Gyerek még. Álmomban friss malachúst ettem újhagymával. Erre itt malacok futkároznak, pörögnek, olyan nevetségesek, mint az emberek. Az a kövér malac a csülkével integet a dobogóról, mint az ember. Majdhogynem kacsint.

- Tessék minket megsütni! - mondta Hansi és Grete.

- Mikor sütsz már meg? - kérdezte türelmetlenül Hansi, a soványka kisfiú.

Grete toporgott:

- Süssed meg, banya! Olyan a szaga, mint a majompisának! Süssed meg, banya, a fókát!

- A tököm is tele van már a mézeskaláccsal, bodzaszirup? Elmegy maga, banya, a picsába! Süssön meg, azt hagyjon hunyni!

Mikor elalszik, akkor kér tőle bocsánatot azért, amit ébren tett, megsértette.

Ha félek éjjel, mozognak a kövek is. Ha valamit nem lehet elmondani, hát ez az, ezt nem lehet. Hogy az ember fél.

Puhán közeledik felém a macska, érzem a leheletét, beszél hozzám, nem értem. A vállamra teszi a mancsát, tele elvakart csípésnyomokkal. Magyaráz, gesztikulál, kézen fog, körbevezet a teremben, mindenfélét mutogat. Mintha érteni vélném, biztat, tanuljak tőle, nélküle itt éhen veszek, mondja, hallom a hangom, amint ismételem őt, aggodalmasan bámulom az izzó levelek közt vergődő halakat, egynek se tudok segíteni, vagy csak nem akarsz, mondja a macska tekintete.

A víz fenekén férfi ül, könnyedén siklanak ujjai, alámerülök, mert hívogat, hellyel kínál, poharakat tesz az asztalra, italt tölt, ahogy fogy a palackból, fényes kedve kerekedik, énekel:

Fölöttünk úgy zúg a víz,
De kecskék legelnek a sírokon,
Bükk, haraszt, moha,
A fű levágva, a gabona learatva,
Hej, itt a mulatság ideje!
- Engem te nem tudsz megbaszni - mondja egy lány az álmomban -, csak én tudom magamat megbaszni, más nem.

Hatalmas üvegpohárban ülök, finom meleg vízben, tele a szívem vágyakozással, lotyogtatom a vizet, lépteket hallok, egyenként minden nő, akit szerettem és szeretek, szép sorban közelít a pohárhoz, majd egyenként odalépnek elém, megcirógatnak, rám mosolyognak és tovaimbolyognak. Miért vagytok velem, ha elhagytatok, miért hagytatok el, ha velem vagytok? - ezt motyogom, amikor felébredek.

A dédanyám mesélte, hogy akkor vágatta le anyjával a haját, amikor az belelógott a vécébe.

Templomtoronyból rikolt a pap: Vészmadarak a láthatáron...

Isten parancsol. A csendőr parancsol. A katona parancsol. Szót kell fogadni. Azt mondták, lengetni kell a kart, előre, hogy lássuk az ujjunk, mert az jó. Meg hogy a boltosok kiirtanak bennünket mind, ha a testvéreink nem győzik le őket. A boltosok miért tennének ilyet? Miből élnének, azok is szegények. Aztán ez a négy család hogy bírna ezrekkel? Aki vásárolt tőlük, táblát kapott a nyakába, hogy ez a disznó a zsidóknál vásárolt!

Nekünk muszáj letérdelni, ha a lármás ember, kezében puskával, hadonászik. Eddig felegyenesedve jártunk, most úgy kell viselkedni, ahogy nem bántanak bennünket. Ha meg kell hajolni, meghajolunk, lóg a karunk, mint a majomembernek, aki ott lakik, ahová ősszel elszáll a fecske. A tanító szerint fekete emberek között legyekre vadászik langyos folyó partján.

Meg akarsz fosztani attól, ami jár? Ami az enyém? Akkor szabadulok meg a nyirkos pokoltól, ha nem érintem meg? Nem tudsz te szeretni.

Milyen az arcom? A tükörbe nézek, abban sem látom, ki vagyok. Egy arc vagyok. Ennyi. Egy kép, ami néz. Egy arc. Ami van.

Ha élnék, sohasem aludnék, folyton bámulnám a világot.

A csókák a templom tetejére telepedtek. Már nem fér több a szekérre. El akarok menni még egyszer a házak előtt, ahol eddig éltem, belesni az ablakokon, odaköszönni az öregasszonyoknak. A lelkem nem vihetem magammal, nem fér be a ládába. Most még szomorúbb élet kezdődik. Akit a gerendáról vágnak le, azzal mi lesz? A pók nem fél, a mélybe ereszkedik egyetlen fonálon.

Ma már olyan világos minden. Villanytól az utca, petróleumtól a szobák. Régen a gyerek zsebeiben lepkegubók voltak, a kötényében békák, szépen beszélgetett velük. A békák figyeltek rá, ha megunták, vartyogtak kicsit, elugráltak. Az anyja, mikor meglátja az ugráló varangyokat, kecskebékákat, barna és zöld, mozgó, nyálkás sokaságot, akkorát visított, hogy a harmadik szomszéd is befutott a kapun. Ott állt a feleségem, halottsápadtan kapkodta a levegőt, a kislány meg csak mutogatta neki a békákat, hogy mama, ne félj, nézd, milyen kedves, kicsi állat ez, hogy néz téged, ez a kis helyes szeret, biztos, hogy szeret téged, a papát is szereti, látod, ő nem fél.

Meztelenül kellene a földbe kerülni, se koporsó, se ruha. Meztelenül. Erdőcske szélén gödröt ásni, levetkezni, belefeküdni. Alsóneműt, harisnyát is levetni. Pucéran feküdni a földben. Aludni, ahogy születtünk. Mint mag.

Sokat görnyedtem. Fáztam. Adj egy kabátot, te úgyse fázol. Nincs egy öreg pacskered? Meleg van nálad, add nekem a tied.

Ópapa meséje a Fehérről, a Szeretetről, az Aranypálcáról, a Tyúkbűvölésről

A te tolladdal írok, a te tintáddal írok, a te ágyadban alszom, a te álmodból merítek erőt, miattad ébredek fel mindennap, miattad kelek fel, miattad eszem, miattad tűröm a szomszédok lármáját, a hőséget, a port...

Nem tudok nélküled enni, mert nélküled nincs mit, nem tudok nélküled beszélgetni, mert nélküled nincs kivel, nem tudok nélküled lenni, mert nincs rajtad kívül senki.

Vasárnap itt éreztelek magam mellett, most csend van. Nekem már nincsen erőm változtatni, ha ez elrendeltetett. Árválkodom napközben a kútnál, pihenek. Semmit se csinálok, csak állok. Egészen jól megvagyok, nézelődöm. Nyugodt vagyok. Használd ki, kérlek, használd ki a nyugalmam. Mondd, hogy hagyjam abba ezt az átkozott bagórágást. Engem is idegesít. Mondd, hogy hagyjam abba az ivást. Mondd, hogy drágám, ne igyál többet. Mondd, hogy kászálódj már ki az ágyadból, ne csoszogj, életem. Köszönj, ha meglátsz. Folyton fejfájással és álmatlansággal kínlódom. Ha rád gondolok, megnyugszom, jókedvű leszek. Tudok enni, ha mellettem vagy. Simogass meg. A fejfájásban felőrlődik minden erőm. Napközben majdnem olyan a csönd, ahogy én szeretem, a kislány az árnyékban homokba rajzol, nyitva felejti a száját. Bárcsak itt lennél mellettünk. Az asztalon ott a két karéj kenyér, a tej, reggel raktad ki. Körüldöngik a legyek. Hiába árnyas a konyha. Zúg a fejem. Szeretnélek megsimogatni. Végigtapogatni a testeden. Itt a hűvösön.

A gyerek elpiszkálgat valami bogarat. A copfját babrálja. Annyira békés. Eszembe jutott a pap. Vasárnap igazságtalan bírákról beszélt. Egyetértettem vele. Beszéd közben kapargatta az állát, alig volt borostás. Fehér bőrű, vaskos ujjai előtte pihentek, olyan fehérség ez, mint amilyet a szoknyád alatt látok, de valahogy a tiéd igazabb. Furcsa, hogy minden vasárnap elmegyünk meghallgatni, amint ugyanegy könyvről beszél ugyanegy ember, amikor az az ember mindennap köztünk él, s az a könyv ott áll az ablakpárkányon. Ez az egyetlen könyvünk. Hétközben semmi jelentősége nincsen a vasárnapnak. Sohase jut eszünkbe evés előtt imádkozni. Éhesek vagyunk. Mindig. Még vasárnap is, de akkor kell. Megkérdeztem erről a papunkat. Nézett. Halványan derengett a fehér paplak, szürkésfehér alakok mozogtak belül. A háttérből öregasszonyimádkozás. Kántálnak. Sohase szerettem, ha kántálnak. A pap rám néz, méreget. Az asszonyok befejezik az imát, jönnek kifelé a házból, mindenki dicsértesséket köszön, és kezet csókol a papnak. Én ott állok, és végignézem, amint csókolgatják a fehér, vaskos kezét. A pap közben néha rám néz. Elbotorkálnak az asszonyok, bőszoknyás alakjuk nehézkesen imbolyog a sötétben. A pap kikísér a kapuig, elém nyújtja a kezét. Csönd van. Eltölt a lecsúszottság érzése. Azóta nem tudok imádkozni. Nem mondott semmit. Nem mondtam el neked. Kérdezni és választ várni értelmetlen. A gyerek hasra feküdt. A talpai az ég felé merednek. Mosolyog rám és integet. Amikor feltettem a kérdést, nem jött meg a válasz. Várni a válaszra értelmetlenség.

Amióta rászedték a kislányt a nagyobbak, hogy megfoghatja az aranypálcát, ha behunyja a szemét, és aranyrúd helyett saját ganéjukat nyomták a markába, nem jár el otthonról. Sírva jött be a kapun, még napok múlva is csak mosta a kezét, hogy az büdös. Az udvarban kezdett játszani a tyúkokkal. Meséltem neki, hogyan kell hipnotizálni őket. A tyúk fejét a szárnya alá dugni, odatartani, és jól megringatni ide-oda, aztán elengedni. A tyúk csak áll, lehet igazgatni a szárnyait. És nevetni. Napok óta először nevetett a lány. Aztán sokáig csak nevetett. Ringatta a tyúkokat, és kinevette őket, ahogy kábultan álltak ott. Kevesebb lett a tojás. De nevet a lány.

Ópapa elmeséli, hogy mi van a víz alatt, honnan jöttek a gonosz lények,

hogyan félt tőlük, hogyan találkozott a Barátjával, s hogyan halt meg álmában

Színültig megraktuk a zsákokat krumplival, hagymával és babbal. Jó dolgunk lesz a télen, ehetünk mindenből, ami az asztalon áll - gondoltuk. Telente a vasárnapok a legrövidebbek, gyorsabban telnek el, mint a hétköznapok. Éhesen minden nap ugyanolyan hosszú. Vagy még hosszabb. Amikor visszajöttünk, már nem volt semmink. Se tyúk, se borjú, se ló, se kukorica, se búza. Semmi. Csak mi. Mi megmaradtunk magnak.

Éjjel mindenféle dolgokat látok. Egyszer három napig ordítottam azt, hogy Ich will es neeet! Féltem. Bezártak minket a vagonba. Ich will es neeet! Így kezdtem, és kitartottam ezt az e-t, három egész napig, kibírhatatlanul, úgy, hogy a körülöttem levők a csontjaikban érezték a félelmemet, beleborzongtak még a katonák is. Féltem a haláltól, velem félt az egész vagon, az őrök és a vasutasok. Féltem, hogy törvényt ülnek felettünk, mint a boltosokon. Miért? Mert vétkeztünk. Testvéreink szíve fekete vértől keserű. Volt-e egyáltalán aranyló örömtől ragyogó? De miért nem örülünk mi soha? A svábok? A svábok sohasem cselekedték azt, amit a szívük megparancsolt. A zsidók vétkeztek a sivatagban, Izrael földjén, s törvényt ültek fölöttük. Mi is vétkeztünk nappal, vétkeztünk éjszaka, mert csak a szerzésre gondoltunk. A spór. A manna elénk is hullott, de minékünk csak panasz jött a szánkra, más egyéb alig. Hogy miért is jöttünk el az Óhazából. Hogy miért a szárazság. Miért a meleg. Miért a hó, és miért az eső. Miért van a szomszédnak több földje, mint nekem. Miért, miért, miért... Ezért ítélkeztek fölöttünk. Még mindig ott ülhetnénk fűtött házainkban, ha nem csak panaszra áll a szánk, ha nem hiszünk el mindenkinek mindent, ha kecsegtet, ígér.

A gyertyát meg kell gyújtani. Korán itt a sötét vasárnap. Elpereg a nap. Az Ómama megérkezne az imaházból, itthon is imádkozna még, ha gyertyát lát. Most imádkozhat a vonaton. Az öregasszony mind imádkozik, az a jó neki. Vagy magában morzsolgatja az olvasót, s keserű könnyekkel szipog. Mert messzi pusztaságba veszett a mi falunk, de mégsem vesztünk el. Mert bűnbe estünk, összeroskadtunk, hevertünk a porban, de felkeltünk, s leporoltuk magunk. Mert háború ment át rajtunk, oda és vissza is, az égen és a földön hadakoztak, a vízen és a víz alatt is hadakoztak, de mi megmaradtunk. Mert a lovak patkója elkopott, a patájuk is egészen, elvitték őket a katonák, de az istálló itt maradt. Mert a patakok megduzzadtak, vérrel árasztották el a katonákat, ránk csak fröccsent a vérből.

Este meleg tejet csorgattunk a gyermekek szájába, ne hallják a kerekek kattogását. A katonák marhavagonokba terelték a családokat, mint a boltosokat három éve. Mindenki meghalt, kezüket szöggel ütötték át, először a balt, aztán a jobb következett, csak azt nem ölték meg, aki felakasztotta magát. Wemender! Ufhenger! - csúfolódott a szomszéd falu rajtunk, a válasz se maradt el: Feket ist trecked! Aztán most engem is le kellett vágni. Mégis itt vagyok.

Megszabadulunk a szerencsétlenségtől, nevünk eltöröltetik az élők névsorából, mert megölnek minket. Már kész a lajstrom, ugyanúgy, mint mielőtt megölték a boltosokat, minket is megjelölnek, elhurcolnak, megölnek. A sínek mentén szerteszórt csontok hevernek.

Éjjel mindenféle dolgokat látok. Felkelek, mezítláb kimegyek az udvarra a kúthoz, onnan szólít a hang. A kútban lakik valaki. Nappal őrzöm az álmát, éjjel nem akarok aludni, nem akarok semmit, csak hallgatni, amit elmesél. Csak elmondani mindent, amit az ő szemével láttam.

Úgy ordítottam három napig, hogy mindenki beleremegett. Az éjszaka lényei, a vagon deszkái, a kicsi állatok a deszka réseiben. A kakas szabadít csak meg a képektől, elűzi a gonosz lényeket. Békesség száll alá, megüli a szívem, s megkönnyebbülök a szürkületben. A fény kimos engem, tiszta leszek, sápadtabb, mint a hó. A vért kimossa, elém csorog le a földre, rásüt a nap, és sűrű füsttel elég, a fekete felhő hátán egyre magasabbra kúszom az égen. Éjjel mindenfélét látok, amit nem hiszek el, ha nappal elmesélem. Tüske a csönd ellen, a szemem alatt lila szilvák, böjtölök már egy hete.

Elindulok eléd, te aranyfürtű, szakállas ember. Meg akartalak haragítani téged, hogy én megyek el tehozzád, de te nem haragudtál. Mikor ítéletet mondtak rólunk, és vittek, én még akkor is próbáltam valami hazugsággal elnyerni azt a kegyet, hogy maradhassak. Hogy beállok közétek, hogy elvetem a nyelvem, de nem tudtam sehogy se elérni, hogy figyeljenek rám. A szemem elöntötte a könny, a földre vetettem magam, és sírtam, ostobán, magamat sajnálva. Három napig ordítottam. Mindenki szenvedett körülöttem. Én is. Nem tudtam abbahagyni. Szemem előtt gomolygott a fekete füst. Kúsztam fel rajta, alattam parázslottak a csontra fosztott hullák. Láttam a lányom ijedt tekintetét. Sajnáltam. A feleségem végtelen türelmet mímelt, a pacskert babrálta, felfeslett a varrás, pedig a talpába belevarrta minden pénzünket. Én a haláltól félek, a fájdalomtól, a késtől, a tűztől, a füsttől, ő pedig a pénzét védi. Látom a szemén, mindegy neki, hogy élek vagy nem. Imádkozik. Én meg csak látom a felhőt. Ő összekulcsolt kézzel imádkozik. Enni hoztak a rokonok. Megcsapott a tej illata, belevegyült a lószag. Becsorog a holdfény a deszkák között, megül a vagon alján a szalmában, ha prüszkölnek a lovak, rezeg a felszíne. A feleségem tocsog a holdfényben, és csak tömi magába a kenyeret, issza rá a friss tejet, félrecsorog, a blúza alá. Kézfejével törli meg az állát. Szép. Túl szép. Túl nagy a kísértés. Az anyját majdnem elvitte egy katonatiszt, még az előző háborúban, őt is vitték volna már többen. A szem és a szív az a két kapu, ahol legkönnyebben beszökhet az ördög. Miként lehet jó az ember, ha a felesége megbolondítja mások szívét, s ha ő maga is belebolondul ebbe a bolondulásba. Csak a tiszta forrásvíz hűti le az én szívemet, majd belereped a zsibongásba. Issza a tejet az asszony.

Sokszor aludtam a tehenekkel. A fehér még álmában is kérődzött. Tej, szalma és a friss trágya illata keveredik. Láttam az asszonyt kijönni éjjel az udvarra. Elmegy a füves részre, előrehajol, megemeli alsóruháját, elvégzi a dolgát, és visszabotorkál. A csillagok ragyognak. Ekkor jelent meg először. Kimászott a kútból, és nem volt vizes. Rögtön kiszúrta, hogy nézem, minden nesz nélkül odalépdelt hozzám, és csak nézett. Hűvös levegő áradt. A fekete fák és a nyíratlan bokrok fénylettek a sötétben, ahogy mozdult a levegő. Mellém kuporodott a szalmába, zsírmécsest akartam gyújtani, de mutatta, bántaná a szemét. Elszokott a fénytől. Csak ücsörögtünk csendben. Hajnalig. Azt mondta, majd a mélységből kiált énhozzám, csak hallgassam meg a szavait. Visszamászott a kútba. Én elszundítottam. Álmomban megyek a falu főutcáján. Söpör egy asszony, keserű arccal hív magához, óva int egy borjú nagyságú kutyától, bozontos, fekete szőre összetapadt, feje érdeklődő, barna szeme sugárzó, sárga agyarai élesek, nyelve érdes, hízeleg majd, de vigyázz vele, ne engedd, hogy hozzád dörzsölőzködjön! Továbbindulok. Észrevesz a kutya. Tanácstalanul próbálom kikerülni. Közelít, a farkával csóvál, kedvesen néz, már messziről szagolgat, szimatol. Először a talpamhoz ér nedves, fekete orra, majd végigvizsgál. A mellkasomig ér. Már nem csóválja a farkát, csak a szagokkal törődik. Befurakodik a hónom alá, odahajtja a fejét. Visszanézek, az asszony nem néz már rám. Félrefordította a tekintetét. Csak söpör tovább. A kutya elkezdi nyalni a kezem. Nagyon erős nyelve van. Apró tüskéket húz végig a kézfejemen, kiserken a vér. Azt is lenyalja. Lenyaldossa a bőrt, a húst, az inakat. Ott marad a meztelen csont. Nem fáj egyáltalán. Elindul körülöttem. Köröz. Hozzám dörzsölőzködik, erősen. Elkopik a nadrágom, az ingem, és a kutya egészen elkoptat. Ekkor két legényke kilép egy kapun, és azt danolássza, hogy: ,,A fű levágva, a gabona learatva, a kecskék levágva, itt a mulatság ideje." A kútból szólít a hang, azt mondja: ,,A halállal nem az életnek lesz vége, csak a halálnak, és a halál nincs többé, csak az élet van."

Három nap után kiraktak minket a vagonból. Jött az orvos. Vizsgálni akart. Ordítottam. Ich will es neeet! Kitartottam hosszan. Mert féltem. Azt mondta az orvos, menjünk haza. A lányomnak megdagadt a lába. Mondta az orvos, hogy gyengék az idegeim. A lányom állva aludt. Négy család szorongott a vagonban. Mindenkinek egy mázsa holmija, egymás hegyén-hátán. Alig találtunk meg valamit. Ottmaradt minden. Csak mi nem. Mi még megvagyunk. Magnak.

- Tényleg a haláltól félsz? - kérdezte tőlem ő, aki a kútból kimászott. - Egész életedben rettegni fogsz - mondta.

Nem értem. Nem értem. A saját gondolataim zavarnak.

Ópapa sétája a Barátjával, meséje az égről és a hallgatásról

Eljött megint. Szelíden szólongatott, segítsek már neki kimászni egy kicsit a kútból. Mosolygott rám, azt kérdezte, miért vagyok ilyen borongós formájú ember. Nyár volt már, vagy tavasz? Nem emlékszem, csak az éjszakára. Megfeledkeztem róla, honnan is jött. Minden beleveszett a homályba, a házak, a fák; tiszta ösvényen, alacsony bozótosban mentünk. A homályban elvesztek az arcok is, minél távolabbiak, annál inkább összeolvadtak. Már a saját arcomat se tudtam fölidézni. Leültünk a földre. Meséltem neki. Hogy a szomszédok pletykálnak, hogy miért akkor kezdek megbolondulni, amikor a császárnak egészséges katonára lenne szüksége. Ki választja meg a pillanatot, amikor megtörténik a visszavonhatatlan? Mennyire hasonlít a kapu az erdő fáihoz? A tisztaság szépség. Anyagból születik a szellem. Úgy beszélt, mint a gyermek, hangja tiszta ezüstcsengettyű, mégsem értettem egy szavát sem. Lassan, fokonként tudtam meg, mi lehet a magyarázat. Mindig a régi időkről mesélt. Emlékezzek vissza, azt mondta. Vessem ki a hamis szavakat a szívemből.

- Ha így nézzük - mondtam neki -, nincs is különbség háború és béke között.

- Nem tudom elmondani, mennyire kívánkozom a béke után - mondta ő. Rímes versben dalolászott. Maga gondolta ki a verseket, úgy tűnt, szomorút, szépet, komolyat. Csak most értettem meg, mennyire távol élek tőle. Most itt fekszem, ágyam helyett a csupasz földön, arccal az ég felé nézek. Most mindent láthatok - mondja nekem, és mosolyog. Borongós fellegek lábainál időzünk, járkálunk, s majmoljuk a végtelent. Ennyire együgyű az ég? Ha kialszik a kék együgyűség, hullik az égi harmat, ragyog a fakó ég márványa, ragyognak az érccsillagok. Nem tudom, értünk is eljő-e a tengerkék tündérmadár.

- Igen - mondom neki -, de mi csak egyszer élünk. Ezért mentem az életem. De nem tudok menekülni.

- Nem tudsz - mondta nekem -, mert vérezni testben nagy fájdalom, de szívben vérezni, erre nincsen mérték. Az égiek örök jósággal élnek, fölnézel, és azt mondod, én is ilyen akarok lenni. De te a tükörbe nézel, s azt mondod, ilyen akarok lenni. Nem feltétele, tartalma vagyunk egymásnak.

- Nem értelek - mondom neki. - Nem értelek. Én csak paraszt vagyok, annak se jó, nem értem az égi beszédet.

- Dehogynem - mosolygott rám. - Csak ne félj. Téged nem bántanak már, nem visznek el, mint engem, nem fognak kocsiba tuszkolni, ha nem akarod. Nem fogsz embereket karmolászni, hogy engedjenek ki. Engem erővel visszatuszkoltak. Úgy fekszünk itt, mint a jó csecsemők anyjuk karjaiban. Megtanulsz te is mosolyogni, meglásd. Sűrű, tapintható a sötét, elrejt minden gonosz szeme elől. A földön fekszünk, mint a jó állatok. Te hallgatsz, és a hallgatásba még senki nem szakadt bele.



Mikor is Ópapa mesél az ő Unokájának, aki is az én Anyám lesz majd

Amikor az Ópapa kinyitogatja a kredencet, és mindig előveszi az ő szipkáját, akkor örül, de inkább utána örül, előtte izgul, hogy ott van-e a szipkája. Többször is megnézi, naponta többször. Odalép a kredenchez, remeg neki a keze, úgy izgul, mint én, amikor rosszaságot csinálok. Kihúzza a fiókot, elhúzza a ruhákat, és ott van neki az ő szipkája. Az ujjaival dörzsölgeti, szorongatja, szájába veszi, szívogatja, remegnek az ő ajkai a gyönyörűségtől, azt mondja, ő élvezi a szipka ízét, megnyugszik, csillogó szemekkel elrakja. Szépen visszatolja a fiókot, és megy a kúthoz, vagy elbújik a szénapadláson, az ennivalót is nekem kell elvinnem neki, oda fel. A szénapadlás jó hely, ott nagy a csend, csak zizeg ott minden. Besüt kicsit a nap a cserép közt, ott szállonganak a napsugárban mindenféle kicsi porok, azokat jó elnézegetni, közben meg a papa mesél, meg simogatja a fejemet, és azt kérdezi, hogy mi van, fejecsge, mi van te velet, na meséjjé negem. Mi van a te fejecsgétpe, mér vaty ety zomoru? Mi van, fejecsge, mér nem örülz anyira, mér nem zaladozol körbe enkem? Majt én meséleg neget, hoty te ne letyél ety zomorú. Halotam, hoty kabtál ety fekede punktot. Asz nem paj, fejecsge, te ety jó vaty. Te ety nem lehetz zomoru. Mesél neget a óbaba.

Mesélt is valamit, olyan nyulakról, akik verekedtek meg iskolába jártak, olyan kacifántost mesélt, hogy én nem is értettem. Megsimogatott közben sokszor, hogy én örüljek.

Az Ópapa, ha kap az Ómamától bagót, akkor egészen odavan. Az orvos azt mondta, hogy nem szívhat sokat, először naponta csak egyet szívhatott, aztán csak egy felet, végül egy negyed szálat kapott csak mindennap a nagymamától, de attól is teljesen elfelejtett beszélni, csak úgy összevissza jöttek ki neki a szájából a hangok, nem értettük, mit is akar ilyenkor, csak úgy összevissza mentek neki ki a hangok. De azért szerettük őtet, csak néha haragudtunk meg rá, ha megitta a sok bort.

Kislán Nyulandiába

Etyzer vot hol nem vot vot etyzer egy hetyoltal a hetyoltalba mereteg utcza mereteg utczában egy gicsi hász abba egy kicsi jány de nem lagot ám egyetül vot negi naty kugyája és vot neki naty kacsája és vot neki anyugája bontyor hajú apugája kobasz haju aki natyob vot, mint a naty kacsája sőt natyob mint a naty kugyája csak a haja vot kicsi mint a bolha bokája. Na zóval ez a kisjány migor mekzüledett ekézen gicsi vot de ojan gicsi hoty elfért vona apja cipödopozába anja fonalgosarába a naty kugya vaslábosába vaty a naty kacsa zárnya alat. Zóval ez a gicsi fokta makát mekitta a sog kacsapisát és etyre nőtt mekette a sog kutyagagát és egyre nőtt nőtt nőtt mindha egy bolontkomba ha ekésze mekbolontut vona. Etyzer migor már arasznyira vot anyugája válla csücsgidö migor agorára nyút már hoty majtnem átlátot apugája bocagja fölöt migor anyira szörnyen erös vot a sok gacsapisáto és kugyagagáto hoty elbirt ety deli dásgányi nehész betűgel és naty zámogal deleirt vasgos könvet zínes ceruszástu zagos radirostu agor anugája és apugája kézen fokta és elvite asz isgolába jó othatyták ekész napra hoty letyen okos mire este érte jönek. Akor mek mindik fakatág hoty mit csinált egéz nab mekette e az uzsonáját és etyébkén is miér nem bezél már valami irkumburkum jó mekcsipdesték a fenekét és nem attak neki töp kacsapisát söt kugyagagit se ehetet vona csak titogba migor nem látyák. Ezér a kislán nem mesét te asz is ikaz hoty ő se gérdezte ki apugáját anugáját mit is csinálnag ekész nap ha nincseneg vele az isgolába mer asz piztosa titog. Negig nem meséte el hoty eppe asz isgolápa fojton jónag gel leni pedik ő jó ám natyon de mék jobnag geletig itt leni mint ahoty a kislánok bírnag úty mint a kisangelusognag. Esz ot aszt jelenti hoty csöntpen ülni és halkatni mint a kukáknag vaty a kopasztolt csirkéneg és aszt kel lesni mit bezél a danídó néni és a danídó bácsi. Mek mit irkafirgál a táplára. Csuba ákombágom hantyabetűt gövér hízot tetübetüt gehes körpe körénybetüd mek nyurka lagli siráfbetüt és nyávokós kormos macskabetüt és csuba kecskekörmöget mek tehénlepényeget.

A töppi gyereg aszt híreztelte hoty a piros zinű gréta natyon finom és ha valaki appól három rutnyit elnyammok appól lesz a leknagyop tutós a vilákon ojan okos lesz hoty a danido néni maka fokja majt zipelni utána az iskoladáskáját és előre közön neki a bortás néni Kezi tsokolomot és asz ikazkato néni is kikéri majt a tanácsát csupa fondos ütyegbe.

Etyik zünetbe meknyalindota a kislán a piros gréta vékit de pizony ő aszt mek nem eszi ojan az ize mint a kányalegvárnag és különbe is elék okos ő igy mekmonta neki a naty kacsa mek a naty kugya is söt a dáskáját elpírja egymaka mek sekít az anukája mek a natypapa is migor hazafelé menneg és különbe a leknatyob tutósok nem is tutnak fára mázni és úzni se azok petig etyszer natyon fondos tolgok söt a naty kacsának a nevét se tugyák és a naty kugya fülét se mernég mekvakarni etyedü mer ők tyávák. A kréta mek roz íszű etyék mek a tudósog ha agarják! Mek hát kinek tetzik hoty mintig csak őneki matyaráznag és őnegi sohase montják aszt hoty kislán nénineg tizdeletel jelentem az oztáj létszám tiszengilenc hiánzik a Schuszter Gabriel mer az bütös! Mér? Mer asz kérem sok zilvát evet és fojton a vécét üli mek a szüksék miat. Nem jöhet ite mer asz egéz kisiskolások kifutnának az utzára.

Nem kérték ki a véleménét az irásro sem hoty merre kössék az ó betű fülit mek a kát és gét migor kel leirni ha ő nem tuggya hoty aszt ne montjam etyép fondos tanulmáni kértésekbe se. Söt kapott ety fekede pondot mer othon felejtette a hászi felatatát. Petig monta hoty ő elkézitette a saját keszével ity rajszolta aszokat a siráfbetüket mek uty a körénybetüket és mék utyabba rogabetüt is vaty három sorba de aszok nem hitek neki. Kineveték natyon. És mék a fekedepunkt is. Csak ült ot etyetül a patba és éreszte mintenki őt pámulja és aszt sutogjág mék a könyvlapog is hoty fekede punktot kapott tisztán értette fekete punktot kapott fekede punktot kapott fekede punktot kapott. Rájött hoty őt senki és semmi nem zereti it. Halkatott etyre ekészen lefelé görbüt a zája. A zünetbe is etyedü ált a fojosón. A kövedkező orán erősepen halotta a sudogást. A falagbo is esz áratt fekete punktot kapott fekete punktot kapott mek hoty uty kelett uty kelett kápoztába hus kelet. Esz már azér sok vot. Elhatároszta hoty az elsö atanto alkalomma mekszökik inét. Ne csufolodjanak vele itt özevisza. A zünetben ézrevette hoty a natykapu résnire tárva marat. Sity suty szalat a kislán szalat mint a nyul ha harabós kugya fut mökötte szalatt szalatt ki a falupó ki a világpó szalat ametig zuszal birta s ki nem lókott a nyelve. Ekézen otáig szalat aho zembetalálkozot tiszennyolc jókora czombos nyulakka. Elcsodálgozot hoty lehet ekora a tapsifüles husvétkor alik nagyop mint a kiskacsa asztán hoty meknőttek mind akorára mint ő. És hoty kergetöznek ni azt a betyár nyulat senki nem tutya elkabni aszt a barna zőröset aszt a lopogó fülüt. Kontolt etyet s beálot a nyulfokótskápa s etykettőre elkabta petyár nyul krapancát, petig asz mék cseleszet is de akor is ő vot asz ügyeseb. A nyulak röktön özebarátkoztak vele özepuzizták orukal mekdörzsölözték az arcát mancsukal mektapogaták a keszét a hátát lapokatták a feneke fölöt vizgálóztak hoty lehet az hoty nincsen finom buntácskád te kislán nem fázol íty csupazon ha nem süt rád a nap? Hoty tutsz te leülni a füre nem fászik a puppantós rézed? És a karmaid? Mijen työngécsgék! Hoty áso magatnak jó lakás a föld alatt? És a finom rébát? Aszt mikén kabirgálod ki mint a tikok? A lápatal? Te zegény nyultalan szabásu! Sehogy se érteték mijen lény ő hoty marathat életbe ha nincsen erös karma nincsen finom buntácskája se hozú füle se hozu bajzocskája a grimazolóján se kicsi farkincája a puppantós réze fölött. Nem jutot jop eszügbe mint elvini a nyulképzdébe danujon ety kis nyulmodort a füle meknő tőle ety kicsit ne kapja el a róka. A kislán kiváncsi vot hoty is képzödnek a nyulak. Követe hát őket a föd alá a fü fa virág työkerei alá a nyulképzdébe. Hát ot mit látot! A nyulak nem ám utyanúty patba ülnek mint az empertyerekek. Ety örek baknyul gutyantott ety háromlápú zéken uty hoty maka alá huzta a compos rézét s a fargincája a puppantós réze fölöt ite ota mocorodott aszal etyensúlyozta makát. Látzot rajta fontos elfoglaltsákal birkózik ébben asz előtte lévő puldon dintadartó a mancsába toll rajszot írt naty fekete nyulzeme okosan tsillogott a bajuzzálai köszöt mék ott lókott ety fűzál talán a tíszóraibo. A töppi fiatal nyulak ota se bakóztak a tutós baknyulra. Ety fehér nyul a másik hádán ukrándozott ébben tiatalittas makogás közpe. Ety harmadik a tintáját csorgatta makára asz elép talán s aszt türülgeti a hasas részérö. A netyedik pápazemes néty vastak szöld könvet cipet föl-alá járgált hankosan bezélt makába valamit a barna nyulak oztájelső mivoltáro s hoty a zürke nyulakat nem kel képzdébe járatni merdhogy ogtondi ogostojások a zürke nyulakat kellene otaatni húsvétra a tojásogal. Ety zürke nyul ébben őt uddánozta mókásan pofákat vágot makokott vadul hadonászot rázogatta a könyveit. A nyulképzde falán képek loktak az etyik danácsot adott migént kell hejes móton futnija az egésséges nyulnak. A másik a vatászkugyák elől való menekülésre adot éledmendő ödleteket, lekfőkébben a cigcagfutás elsajátítását szorkalmazta. Két nyulak táncot jártag hejehujahajj! rikongattak ety másik mek ált a sarokba özekulcsolt karra fejépe husztak ety papirsipkát asz vot ráirva hoty durci. A kisján otalépett a tutósképü baknyúlho mekszólítota hoty: Danitónyul, kérem! Danitónyul őeminencziája, kérem! Hasza zeretnék meni! Nem akarok nyul lenni! kijabálta asz irgafirgáló nyulnak.

Ekor anyugája rászogatni kezdte. Kitsi lánom kitsi lánom! Rozat álmodtá. Ébredezzé! Mingyárt indulnunk kel az isgolába Csacsikám!





*Részlet a Kortárs Könyvkiadónál rövidesen megjelenő regényből.
 
 
0 komment , kategória:  Balogh Robert Schvab evangili  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1673
  • e Hét: 16902
  • e Hónap: 61974
  • e Év: 2003254
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.