Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
szeretettel
  2012-05-04 22:55:33, péntek
 
  Báró László
Május
(elbeszélés)



Amikor az orvos a faltól maga felé fordította a holttestet, az a lendülettől úgy mozdult be, mintha búcsúzóul tisztelegne. De apámhoz minden közelebb volt, mint a katonás fegyelem, ezért aztán inkább arra gyanakodtam, hogy még utoljára viccesen integet egyet. Mikor kisgyerek voltam, vasárnap tíz felé előkászálódott a rekamié ágyneműtartó fiókjából, amit anyám kényelme miatt választott alvóhelyül, és mikor kiért hozzánk a konyhába, meztelen bokáját látszatcsattanósan összevágta, tisztelegett, és fejét a pókhálós plafonra vetve elkiáltotta magát: Kölcsei Tibor karpaszományos őrmester alázatosan jelentkezem! Alacsony, pocakos alakján feszült a megnyúlt, elszürkült atlétatrikó, ami alatt az ágymelegen kívül semmit sem viselt.

Sohasem tudtam meg, hogy mi az a karpaszomány. Gyerekfejjel valami karénekfélének gondoltam, mert akkoriban tanultuk, hogy ,,Csínom Palkó, Csínom Jankó, dali pár pisztalyom", amit szintén nem értettem, de rémlett, hogy valami nagyon hősies és katonás dolog lehet, amitől az ember feltétlenül csapkodni kezdené a csizmaszárát, ha volna neki.

Szép halála volt, nem úgy, mint Petőfinek, akinek testén fújó paripák száguldottak a kivívott diadalra. A beállott hullamerevség miatt pontosan abban a helyzetben feküdt, ahogy álmában elérte a halál: lábai keresztbe vetve, mintha csak hintaszékben ejtőzne, tenyerét az arca alá tette, hogy legalább a saját testmelegét érezhesse. Minden vonakodás nélkül, közönyösen követte tehát könyörtelen vendégét a semmibe. Feje és a fal közé szorulva ott feküdt kinyitva a könyv, amit utoljára olvasott: az Így írtok ti második kötete. Később, mikor elszállították, fölvettem a könyvet, de a margója még csupa nyálban ázott: valószínűleg a halálban eltátott szájából kifolyt, ami benne volt.

Az orvost mindezek megnyugtatták. Még tett ugyan egy lanyha kísérletet arra, hogy valami tragédia után szimatoljon, mert elkérte tőlem apám gyógyszereit. De a két levélnyi altatóról is csak egyetlen kipattintott tabletta hiányzott.

Gyönyörű májusi reggel lett volna különben. Észrevettem, hogy családunk tagjai általában májusban költöznek el, kikeletkor. Mintha előzékenyen ellensúlyozni hagynák a távozásukkal járó megrendülést.

Az orvosnak kerestem egy tiszta helyet, amin kitölthette a rengeteg űrlapot, amit szerintem maga sem értett egészen, mert mobilján több szakszerű beszélgetést is lefolytatott különböző hatóságokkal, mire sikerült mindent elkönyvelnie. Mi, akik körbeültük, úgy figyeltük őt, mint az indiánok a nagy orvosságos embert, aki egyre újabb és újabb űrlapokkal hessegetné el gyógyíthatatlan gyászunk. Nem kellett nagyon erőlködnie. Eleinte nem értettem, hogy miért suttog, sőt idegesített is, mert nagyothallok, és féltem, hogy így hülyeségeket fogok válaszolni a kérdéseire. De nem térhettem ki a válaszok elől, mert se a feleségem, se apám barátnője, se a házmesternő nem volt illetékes sajnos semmire. Pedig eléggé ki voltam fordulva magamból. Sorozatosan annyi ostobaság történt azon a reggelen, hogy féltem, elveszítem a türelmemet, és valami helytelent csinálok vagy mondok. Csak hát ha az ember apja meghal, az mégsem semmi, akármilyen volt is.

Valahogy minden összeesküdött ellenem. Apám a maga kényelmes és közönyös módján már hetek óta haldoklott, de sem ő, sem mi, többiek nem tudtuk ezt biztosan, és úgy tettünk, mintha ezernyi fontosabb teendőnk lenne. Anyagi vitákba bonyolódtam vele: csúnyán összevesztünk; a barátnője állandóan engem hívogatott telefonon, hogy vegyem le a válláról apám gondozásának terhét - EGYÁLTALÁN, APÁMAT -; gondoskodni kellett volna valahogy az ápolás megszervezéséről, szóval tettünk-vettünk, veszekedtünk.

Az utolsó egy-két napban azonban Tibcsi - mikor még szerettem, így hívtam apámat - egy határozott döntéssel elvágta tevékenységem és érdeklődésem fonalát, mert mindenéből kitagadott, és így én azon a reggelen végre megnyugodva leülhettem a számítógép elé, hogy folytassam saját teljesen fölösleges munkámat. Kilenc óra tájban - majdnem azt mondtam, magasságában - csöngött a telefon. Mivel engem soha senki sem hív, a feleségem vette fel.

- Téged keresnek - szólt azonban. - Valami Hányásiné. - Éreztem a hangján, hogy halványan nőügyre gyanakszik.

- Nem ismerek semmiféle Hányásinét - válaszoltam, és tovább böködtem a billentyűket, de már valami olyan baljós érzésem volt, mint amikor minden átmenet nélkül, észrevétlenül lefagy a számítógépem, én meg hiába táplálom perceken át veretes mondataimmal.

- Azt mondja, hogy apádnál házmesternő, és valami fontosat akar mondani.

Erre átvettem a kagylót, gondolva, hogy vagy csőrepedés van, vagy apámat kell ebben a hónapban negyedszerre kórházba vinnem, ahonnan majd úgyis megszökik.

Megtudtam, hogy apám pár napja felfogadta a házmesternőt. Ma reggel azonban, mikor feljött hozzá, már nem válaszolt semmire, és nem is lehetett felébreszteni.

- Nem nyúltam hozzá - mondta merészen -, de úgy fekszik, mintha halott lenne.

Hallgattam. Belém nyilallt, hogy valószínűleg igaza van, habár mit tudom én. Annyira süket volt már évek óta, mintha a világot ötméternyi pelyhes hó alól hallgatná. Lehet, hogy altatót vett be, és délig alszik. Volt már ilyen.

- Megyek - válaszoltam, és letettem a kagylót. Bezártam a fájlomat, és leállítottam a gépet. Mikor felálltam és megfordultam, beleütköztem feleségem feszült tekintetébe.

- Valószínűleg meghalt az apám - mondtam, és kerülve, hogy feleségem arcába nézzek, elkezdtem húzni a nadrágom.

- Most oda kell mennem. Neked nem muszáj - mondtam, mert éreztem, hogy olyan lendületet vesz, mint aki öltözni készül. A nyomaték kedvéért ekkor már a szemébe néztem. Tett egy negyed fordulatot visszafelé, de aztán, mint a magasugró, aki azért fordul csak, hogy még nagyobb legyen a lendülete, elszántan kifelé indult.

- Megyek én is.

Ebben a pillanatban, ahogy húztam felfelé a cipzáramat, megfeledkeztem róla, hogy ilyenkor be kell húzni a hasamat, mert máskülönben a cip bekapja a slicc anyagát, és akkor az isten legyen nekem irgalmas. Félúton természetesen beragadt, és se előre, se hátra. Izzadtan és dühösen felegyenesedtem. Kezemet tehetetlenül lelógattam, arcom a plafonon át az égnek fordult, és valami szitkot morzsoltam szét a fogaim között. Ettől persze azonnal elkezdett csúszni lefelé a nadrág a bokám felé. Riadtan utánakaptam, mert mégiscsak rettenetes lenne, ha itt állnék, mint egy menekülő, frivol szerető, miközben apám ki se hűlt még.

A gatya fogságában táncikáltam magam körül egy darabig, mire sikerült letépnem a cipzár húzóját. Úgy látszott, hogy minden veszve van, mert nincs másik nadrágom, amiben elmehetnék. Hacsak nem veszem fel az öltönyömet, amit rendkívüli alkalmakra tartogatok. Például temetés, tárgyalás valami menő munkaadóval, vagy az első Nobel-díj átvételi ünnepsége, ahová mégse mehetek majd kopott kordnadrágban. De öltönyben olyan ünnepélyesnek érzem magamat, mint egy bekölnizett vigéc a vasárnapi szagosmisén. És persze akkor a feleségemnek, Editnek is ki kell öltözködnie, mert különben hogy néznénk ki egymás mellett.

Végre támadt egy mentő ötletem: nagyméretű gemkapcsot fűztem a cip húzójának helyére, és miközben Edit feszesen tartotta a nadrág két szárát, én egyik kezemmel felfelé húztam a cip két oldalát, másik kezemmel pedig a gemkapcsot rántottam visszafele. Végre kiszabadult a kapocs, és felöltözhettem.

Kimentünk a gyönyörű reggelbe, de ezernyi gondolat homályosította el a látásomat. Először is a zavar: apám kitiltott a lakásából, tehát nincs jogom bemenni. Mi lesz, ha felébred, és szemrehányást tesz? De nem is nagyon akarok odamenni, mert rettenetesen unom az egész szcénát. Ugyanakkor tennem is kell valamit, mert ha tényleg meghalt, akkor részben az örökség, részben a kegyelet miatt intézkednem kell. INTÉZKEDNI! Ha van valami, amit gyűlölök, akkor az intézkedés az. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha egy fogyatékos molnár kenőolajként használna egy olyan berozsdásodott malom elindításához, ami egyébként semmit sem fog őrölni. Megfigyeltem, hogy az intézkedés igazában sem nekem nem fontos, azoknak pedig pláne nem, akiknél intézkednem kell. Vajon milyen ember lehet az, aki hivatásszerű intézkedő? Mondjuk egy kalauz vagy egy miniszterelnök? Esetleg egy kabinos?

Apám öt megállónyira és egy fényévre lakott. Mikor elvált tőlem és az anyámtól a távoli 1953-ban, röviddel azután, hogy Sztálin elvtárs halálát egyórás néma felállással gyászoltuk az egész országban, visszaköltözött a nagyanyámhoz a Liszt Ferenc térre. Anyám vett neki nászajándékképpen egy rekamiét az ágyneműtartó helyett, és így apám szülői felügyelet mellett megkezdhette boldog legényéletét. Azóta naptári buzgalommal, bár egyre ritkásabban ide-oda villamosoztam a Bakáts tér és a Liszt Ferenc tér között, így a villamosjegy olyan relikviám lett, mint a Szent Jobb vagy mint Buddha zápfoga, amit időnként körbehordoznak.

De most természetesen nem volt jegyem. Ekkor már több mint tíz éve voltam munkanélküli, ezért igazán kár lett volna az egyre drágább és drágább bérletet megvenni. Darabonként vásároltam a jegyeket, amikor nagy ritkán szükségem volt rájuk, pontosabban gyűjtőjegyet vettem, mint a kispénzű turisták egy idegen városban. És most pusztán a legutolsó gyűjtőjegyem címlapja lapult a farzsebemben, mivel a jegy csak a címlap felmutatása ellenében érvényes. Ha nincs nálam a címlap, akkor azt kockáztatom, hogy az utasok kárörvendő és megvető pillantásaitól övezve igazoltatnak, megbírságolnak, esetleg felkoncolnak a helyszínen.

Leballagtunk tehát a metró pénztárához, hogy jegyet vegyek. Rengeteg jegy volt a pénztárban. Mindenféle fajta: heti-, napi-, havi-, kombinált stb. A jólét és árubőség szemmel látható volt: olyan jegyet vehettem volna, amilyent csak akarok, de a pénztáros tízezresből nem volt hajlandó visszaadni, mert mi ő? Nem máriáshuncut. Fölballagtunk tehát a felszínre, és bementem az első édességboltba, hogy felváltsam a tízezrest. Természetesen nem mertem megkérni az eladót, hogy simán váltsa fel, mivel ki volt írva, hogy PÉNZVÁLTÁS NINCS! A nyomaték kedvéért a szöveg mellé egy harsonás angyalt is rajzolt az ötletes pénzügyőr. Az angyal egyik kezével a harsonát tartotta, a másikkal pedig ellentmondást nem tűrően az ajtó felé mutatott. Sürgetett az idő, ezért vettem egy üveg svájci tojáslikőrt kétezer forintért, és visszaindultunk a pénztárhoz.

Hosszú volt az út az Oktogonig. A sok zötykölődés, amit az évek során átéltem oda-vissza, valahogy egymásra másolódott, és most majdnem hatvanévnyi kép viharzott át a villamos ablaküvegén, ahogy az örökké változatlan Körút elsuhant a szemem előtt. Mint amikor hátrafelé forgatja a videoszalagot az ember, és a legméltóságosabb és legszelídebb jelenetek is egérhangon visítozva és groteszkül kalimpálva visszahátrálnak érthetetlen szándékaik és elfogultságaik méhébe, alig értem föl ésszel, hogy mi volt ez az egész, és mi volt az én szerepem benne. Persze beszéd- és értelemgyakorlat formájában bármit igazolni és dokumentálni lettem volna képes. Bármikor ötösre vizsgáztam volna apámból és magamból. Nincs az a szőrszálhasogató atyaúristen, aki ne adta volna meg rá az imprimaturt. De akárhol állítottam volna meg a szalagot, bármit is forgattam volna meg a tenyeremben apám és a saját viselt dolgaim közül, egyiket se lettem volna képes feltörni. Mindmegannyi, az időtől simára koptatott kőkemény emlék, amit ha össze is törtem, belül se volt más, mint a külsején.

Snóbliszerű a sorsunk, és mi mégis olcsó műanyag drapériákkal, dölyfös papírharsonákkal meg csillogó karácsonyfadíszekkel ékesítenénk, ha lehetne. Gőgünkben nincs hely a gázszámláknak, nátháknak, kényelmes papucsoknak és fölszabadító fingásoknak. Talán ha őszintébbek lennénk. Ha apám ki merte volna mondani, amikor tizenhat éves voltam, azt, amit most, amikor majdnem hatvan vagyok, hogy pusztán egy lukas guminak köszönhetem a létem. Talán ha vállalta volna kezdettől fogva, hogy terhére vagyok, mint szamárnak a só, és gyávaságból vagy álkeresztényi kötelességtudásból nem szövögetett volna számomra valami vigaszági érvényesülést, akkor esetleg távolról még szerethettük is volna egymást. Vagy ha jobbra sikerülök, nem ilyen erőszakos, félnótás tehetségutánzat lettem volna, aki semmilyen dobozba nem illik, akit vagy ki lehet dobni, vagy tisztelni lehet, talán akkor kibírtuk volna egymást. Így csak ahhoz volt tehetségünk, hogy én őbenne magamat marjam, ő meg bennem önmagát. Ahogy hanyatlott az értelme és az életereje, egyre undorítóbban éreztem, hogy még a szervusz is hazugság a szánkban, mert egyre inkább felismerte, hogy rendíthetetlen elvei és értékítéletei örökre kihúzatlan lottószámok maradnak, miközben ő csak veszi-veszi a dráguló szelvényeket. Azt hiszem, beletorzult a felismerésbe, hogy tökéletes elvekkel és józansággal is nevetségesen sikertelenné és örömtelenné válhat az ember, miközben én, aki szinte semmit sem tettem helyesen, a magam ökörhugyozásos útján-módján többre vittem, mint ő egész életében összevéve. Habár nem tudom. Persze, lukat beszélve a hasába, tagadtam, hogy szemernyi igaza is lenne, mégsem tudtam kivonni magam a hatása alól. Az volt az érzésem, hogy az életem kissé olyanra sikerült, mint az a kolbász, ami az egyszeri ember orrára nőtt. Lehet, hogy ahhoz is tehetségtelen vagyok, hogy tisztességesen tönkremenjek.

Negyedzsidó vagyok, ami Pesten a sikerhez kevés, a túléléshez pedig sok. Ráadásul dadogok is, úgyhogy hendikep hendikep hátán. Gyerekkoromban úgy próbáltam védekezni ezek ellen, hogy valami üvegházban nevelt, primőr cinizmust erőszakoltam magamra. Persze ez csak az eredeti apai ültetvény utánzata volt, nem igazi tapasztalat, de az évek során lassanként beérett. Sőt túlérett: amit eredetileg vakcinának szántam, abból pusztító kór lett. Néha olyan üres és kutyaszaros vagyok már, mint egy belvárosi telek, amiről lebontottak egy bérpalotát.

Ahogy gyalogoltunk a Liszt Ferenc téri ház felé, egyre összébb szorult a gyomrom. Bent megkerestük a házmesternét, aki elmondta, hogy már kihívta az orvost, és beszélt a közjegyzővel is. Nem értettem ugyan, hogy minek kell a halálnak közjegyző: amennyire tudom, nemigen van szüksége bürokratikus formaságokra. Eleresztettem hát a fülem mellett a bejelentést, és beléptünk. Megint csodálkozva tapasztaltam, hogy a valóban komoly dolgok mennyire nélkülözik a színfalhasogató hatásokat. A jól ismert, koszlott szoba most valamivel tisztább volt, mint két hete, amikor utoljára itt jártam: nyilván a házmesternőnek kellett valami alibi az apám pénze ellenében. Nem volt büdös, és a szilvalészínű vizelettel teli befőttesüvegek is eltűntek. Csak a vásári nagyzolás volt szó szerint a régi: apám most is a hatalmas, legalább 3x2 méteres, falusi piacot ábrázoló kép alatt feküdt a rekamién a falnak fordulva. Mivel nem bíztam a házmesternő diagnózisában, és se a paplanon, se a párnán az agónia legcsekélyebb nyoma sem látszott, határozottan odaléptem az ágyhoz, és apám homlokára tettem a kezem. Kicsit undorodtam, meg vonakodtam is, mert sohasem szerette, ha hozzáérek, meg komikus is volt, hogy úgy vizsgálom, mintha hőemelkedése lenne, de meg kellett tennem.

Olyan hideg volt már, mint egy mirelit csirke. Semmi üstdobdübörgés, semmi szenvedélyes futamok a zongorán, semmi megawattok és egyéb pr-csodák. A világ egyetlen lényeges és nagyszabású dolga történhetett néhány órája ebben a szobában, és most pusztán üresség van itt és porszag. Kint zuhog a napfény. Valahol tülköl egy türelmetlen taxisofőr.

- Meghalt - mondtam visszafordulva a nők felé.

Feszülten forgatták a fejüket és a testüket hol felém, hol pedig a háttal fekvő holttest irányába. Mint a régi telefonközponti kapcsolóberendezések, forogtak ide-oda: keresték az összeköttetést megszokott világuk és a túlvilág között. De süket volt minden vonal. Én is visszameredtem még egy ideig, mert szinte hihetetlen volt, hogy ilyen békésen ki lehet szállni mindenből. Meg kell mondanom, hogy most az egyszer büszke voltam az apámra: ilyen nemtörődöm módon, első osztályú kupéban, Karinthyt olvasva kell átmenni a másvilágra. Így hal meg egy filozófus.

Editen láttam, hogy kiszökni készülő, hideg könnyeit visszaparancsolja, a házmesternő pedig szerintem be volt szarva, hogy neki milyen kára lehet ebből.

- Hát talán üljünk le - szólaltam meg végre, mert el voltam rá készülve, hogy jó darabig várhatunk az orvosra. Edit meg én leültünk, de a házmesternő állva maradt. Kapacitáltam ugyan: foglaljon helyet ő is, de az istennek sem akart engedelmeskedni.

Fél tíz lehetett. Mit kezdjek ezzel a helyzettel? Miről lehet ilyenkor beszélni, pláne egy teljesen ismeretlen ember jelenlétében? A szokásos sápítozásnak jelen esetben alapvető akadálya volt, hogy mi a feleségemmel a házmesternő szemében akár vádlottként is ülhetünk itt, mert bizony az öt megálló az csak öt megálló. De azután rájöttem, hogy ő se nagyon ugrálhat, mert mintegy az ő felügyelete alatt - hogy ne mondjam: kezei között - halt meg az apám. Az ilyesmi mindig kínos, mert ugyan ki látott már helyesen kísért haldoklást. Láttam, hogy a házmesternőben is hasonló gondolatfutamokat dobott ki a belső kompjúter, mert egyszerre csak az Edit fotelje mellé kuporodott, hogy alulról nézhessen föl rá. Mint a kutya, amikor a hátára fordul, hogy megadja magát. Persze én újra felugrottam, és felkínáltam a helyemet, hátha azt már elfogadja. De nem. Láttam, hogy a nőben egymásnak feszül az engedelmeskedni akaró szolga és az üzleti ellenfél, hogy ne mondjam, felperes.

- Régóta ápolta az apámat? - kérdeztem, hogy kiugrasszam a nyulat a bokorból.

- Egy hete.

- Nézze, én nem tudom, miben állapodtak meg egymással, de ha tartozik magának valamivel, kifizetem. Adjon egy számlát vagy valamit, és a feleségem majd elintézi.

Ettől lesütötte eddig rám meresztett szemét, amiben láttam én mindent: idegességet, vádat, üzleti hidegséget meg miegyebet, ami egy házmesternő tekintetében csak lehet. Lehajtotta a fejét is, de nem válaszolt egy szót sem, csak Edittel kezdett valamit sutyorogni alulról felfelé. Gondoltam magamban: egyen meg a fene, ha nem kell a pénz, akkor miért nem mész már a fenébe?

Újra visszakalandoztam a rekamié felé. Csak megdobbant a szívem. Elnéztem, ahogy a paplan alig domborodott ki a semmire aszott test felett. A ritkás, ősz hajszálakkal borított tarkó pár órája még csapzott lehetett. Mint egy öntudatlan, örökké alvó csecsemő, úgy feküdt ott az apám, és mi: komoly felnőttek itt tárgyalunk a feje felett, mintha mumpsza lenne. Megszántam. Egy férfi számára halálában is megalázó, ha mások döntenek felőle. Még akkor is, ha az élet úgy átment rajta, mint a Werhmacht az orosz hómezőn.

- A hölgy azt mondja, hogy mindjárt felhozza az iratokat - szólalt meg a feleségem.

- Milyen iratokat? - Még azt is meg akartam kérdezni, hogy milyen hölgy, de Edit fejmozdulatából megértettem, hogy a házmesternőre gondol.

- Apád tegnap ráruházta a bankszámlája feletti rendelkezést, és megbízta a lakás átírásával is - közölte Edit korrekten, bár a házasság által kiművelt füleimnek nem volt nehéz kihallani szavaiból a többirányú dühöt.

Meg se kellett kérdeznem, hogy kire akarta átíratni a lakást. Nem fordult meg velem a szoba, csak ránéztem mereven a házmesternőre. Eleinte még nekem beszélt, de mondata nagyobb részét már Editre nézve rebegte:

- Amikor reggel megtaláltam a papát, azonnal átmentem a közjegyzőhöz, hogy érvényes-e még a szerződés, amit az apukával kötöttem. Ő mondta, hogy a halál beállta után érvényét veszti.

Megint ránéztem a rekamiéra, mert az volt az érzésem, hogy van abban valami röhejes, hogy még mindig az apám osztja a lapot, és miközben itt fekszik háttal nekünk, még soha ennyire nem kavarta meg az életem. Nem ért váratlanul a dolog, mert a telefonban egy hete szavakban már kitagadott. De azért arra nem gondoltam, hogy haldoklása közepette lesz kedve borsot törni az orrom alá, miközben pontosan tudta, hogy ezzel csak magának árt. Képzelem, mennyire sértette a hiúságát, hogy leszartam az örökségét. Nekem is meglepő volt, mert bizony isten, nem sok munkanélküli lett volna képes rá a helyemben. Ennél a közjegyzői húzásnál csak az lett volna abszurdabb, ha elkezd svédül tanulni az ágyban. Nem törődtem volna a veszteséggel, de attól igenis begerjedtem, hogy pont azt követi el, amire figyelmeztettem: ki fogják fosztani, bárkire is bízza magát. Tette vegytiszta gonoszság volt: ha már a pénz nem lehet az övé, akkor az enyém se lehessen. A gyász hirtelen leapadt bennem, mint amikor a piszokcsíkos kádból kihúzzák a dugót.

Ebben a pillanatban csöngettek, és a házmesternő mindkettőnket megelőzve kisietett, hogy ajtót nyisson. Örül, hogy a bejelentés után kifarolhat, gondoltam, habár most már zavart egy kissé, hogy ennyire otthon van.

Csak ültünk egymással szemben Edittel, ugyanúgy, mint a régi, kényszeredett családi ünnepekkor, amikor apám - szemében az alkalomra takarékosan kigyújtott fényekkel - körbekínálta a sarkon vett grillcsirkét. Ahogy most ott feküdt háttal nekünk, a falnak fordulva, olyan benyomásom volt, hogy kiesett a szerepéből, de mi sem igen találjuk a szövegkönyvet. Mintha felvonás közben beakadt volna a forgószínpad, és se előre, se hátra.

Kintről illedelmesre halkított hangzavar hallatszott. Fölálltunk, és az ajtó felé indultunk, hogy megnézzük, mi az, amikor már nyikorogva ki is tárult a majdnem plafonig érő ajtó, és betódult rajta Rózsa doktor a könyökömön kifolyó szappanoperából, valamint apám barátnője, Joli, aki már a folyosón kötelességtudóan szipogott, és törölgette az orrát, legvégül a házmesternő. Ott álltak előttem félkaréjban, és hol engem néztek, hogy tudom-e a szerepemet, hol pedig az ágy felé pislogtak egymás válla felett.

Én valahogy visszafojtottam a rám törő hisztérikus vihogást, mivel annyira abszurd volt, hogy hirtelen egy sikertelen tévésorozat folytatásában találtam magamat. A sorozat akkor már legalább tíz éve ment a tévében. Úgy nyeldekeltük minden hétfőn este, mint valami keserű kanalas orvosságot unalom ellen. A sorozat leghülyébb alakja volt Rózsa doktor, egy rendkívül ronda ripacs, aki tehetségtelensége miatt soha életében nem remélhette, hogy színpadra kerül. És most, lám, tíz éve egyfolytában játszotta hasonlóan kimódolt tehetségtelenséggel megírt szerepét. Ráadásul lelépett a képernyőről, és most itt van velem.

- Gyerekek, én nem érek rá sokáig, csak egyig - súgta oda nekünk Joli, miután valahogy mindenki a helyére került a szobában. Mert persze végül is valaki valahogyan fölállított bennünket, mint bábokat a táblán. Apám játszott szimultánt ellenünk, ráadásul a hátrányosnak mondott sötéttel. Az orvos vizsgálódni kezdett, én pedig még mindig a Joli bejelentésén tűnődtem. Vajon mi lehet az a rendkívüli teendő, ami nem várhat holnapig? Talán bezár a Patyolat, vagy elfogy addigra a Népszabadság? Esetleg megbeszélte az Arancival, hogy együtt elmennek fodrászhoz? Hiába, mindig szarik valamit a kutya. Az ember csak tervez, csak tervez, és akkor puff neki, nem mehet fodrászhoz, pedig igencsak ideje lenne már. Vajon mit szólna apám, ha hallaná ezt? Mit szólna Anyucihoz, akivel 1954 óta, immár negyvennégy éve töltötte derűs őszi napjait? Akinek büszkén vette talán egy éve az aranygyűrűt. Akiért még egy hete is aggódott, hogy ki viseli majd a gondját, ha ő előbb hal meg. Akit szinte rám bízott egy kórházi látogatáskor, mondván, hogy: ,,Törődjetek majd egy kicsit vele, ne hagyjátok teljesen egyedül." Úgy látszik, Jolika már nagy kislány, mert szipog ugyan itt mellettem, de csak úgy, mint amikor valami rossz film megríkatja az embert egy hűvösre fordult, borongós vasárnap estén, miközben a lakásban még ott enyészik a déli rántott hús zsíros szaga. A viszontlátás első pillanatában mintha korlát tartotta volna vissza, úgy hajolt előre három méterről a szörnyű dívány felé. Vagy inkább mintha félt volna, hogy ő is elkapja azt, ami apámat leterítette. Most már nyugodtabban tekinget a rekamiéra, de nem menne oda a világ minden kincséért sem. Mindahányszor gyorsan vissza is kapja a fejét. Egy kis sértődöttség van már a szipogásában, ami amúgy is már csak szórványos, kozmetikai méretű utómunkálatokat igényel. Mintha apám valami illetlent tett volna már megint, és ezzel elszúrta volna a babazsúrt.

Az orvos lassan befejezte teljesen fölösleges tevékenységét. Kikísértem. Mivel tudtam, hogy a kollégája teletömte az agyát azzal, hogy rossz viszonyban voltam az apámmal, útközben megpendítettem a témát.

- Tényleg azt gondolta, hogy az apám öngyilkos lett? - kérdeztem a nyitott bejárati ajtónál.

- Sohasem lehet tudni. Az a félig üres rumosüveg hogyan került oda az olvasólámpa mellé?

Csakugyan volt abban az üvegben valami zavaró. Az apám sohasem ivott, kivéve a háború utáni zavaros időket, amikor anyámnak hirtelen felvitte az isten a dolgát. Az apámét meg hirtelen levitte. Akkor gyakran leküldtek a sarki kocsmába rumért. Anyám a hirtelen jött szerencse foglya volt, mint amikor egy gyerekre ráadják az apja nagykabátját, apám pedig igyekezett tartani benne a lelket, és valószínűleg stikában simfölte is a sikert. Hiába, a férfiúi erények, a családfő mindent jobban tudása, a volt bankfiú világfias fölénye nehezen viselhette, hogy anyámat a Párt forgószele elragadta a varrógép mellől, és felröpítette a Kispesti Textilgyár anyagbeszerzésének ormaira. Ezt csak rummal lehetett áthidalni, annak jótékony árnyéka esténként még egy ideig eltakarta a mélyülő gödröt kettejük között.

- Fogalmam sincs. Úgy gondolja, bevette az altatót, és ivott rá?

- Talán. Akarja, hogy felboncoljuk?

- Minek? Pontosan tudjuk, hogy mennyi rum hiányzik az üvegből. Egyébként hány szem altató lenne a halálos adag, mondjuk nekem?

Megütközve nézett rám.

- Nincs maga annyira elkeseredve.

Elmosolyodtam.

- Persze. Nem is arról van szó, csak tudja, annyira irigyeltem, ahogy ott feküdt, mintha csak ábrándozna. Én sohasem gondoltam komolyan, hogy annyi altatót össze lehet szedni, amennyi ahhoz kell, hogy...

- Az a két levél bőven elég lenne magának - vágott közbe, és félrefordult, mint amikor valaki egy nehéz problémát a saját maga térfogatában is végiggondol. Azután visszafordult hozzám. - Tudja, olyanokat látok - tette hozzá hirtelen, bár szemlátomást gyakorlottan elkomorulva -, nem is hinné. - Kezében a rangot adó táskával a feszes szakember egy pillanatra a halál hajlott hátú, megrettent utazóügynökévé vált a nyitott ajtóban. Anélkül, hogy arcvonásai megváltoztak volna, megtört tekintetét az enyémével egy vonalba emelte. Egymásra néztünk, és megértettük egymást. - Na, minden jót! - szedte össze magát, és elindult.

- Isten vele - válaszoltam, és bezártam az ajtót.

Bentről már eltűnt a ,,To be continued" felirat, és új snittet fűzött be a láthatatlan gépész. Hárman maradtunk: Edit, Joli meg én. Apámat már nem számítottam. Úgy feküdt ott háttal felénk, a falnak fordulva, mintha végleg megsértődött volna. Rajtakaptam magamat, hogy a délelőtt folyamán akárhányszor rágondoltam, mindig eltelt egy kis idő, amire apámról arra az apaszerű valamire kapcsoltam át a rekamién. Mintha egy idegen országban keresgélném a jó magyar szavak helyett az idegen kifejezést, amihez semmi közöm. Tényleg, mi fekszik ott? Helytelen azt mondani, hogy az apám, mert bár a megtévesztésig hasonlít, már csak olyan, mint uszodabérletében a fénykép. Azt sem mondhatom, hogy az apám holtteste, mert ez úgy hangzik, mint az apám bőröndje vagy az apám kalapja, apám pedig már nem létezik, tehát kalapja sem lehet neki. Valahányszor idáig jutottam képzeletben, hajlamos voltam rá, hogy a térdemre csapva fölálljak, és azt mondjam jó hangosan: Na, hát akkor ez is megvolt, mehetünk ebédelni. Szerencsére valami áramütés ilyenkor mindig felébresztett. Vajon hány ilyen halott mászkálhat körülöttünk? Vagy hány ember szemében vagyok én ilyen nem létező, kétdimenziós lepedőember? Ha alanyi költő lennék, azt mondanám, hogy az ember a tengerparti homokba írt üzenet, amit az első hullám elmos. Szép sima, tisztán csillogó föveny marad utána.

Közöttünk kezdett a csönd nyomasztóan üressé és hazuggá válni. A lakásban csak ez az egy szoba volt, és a többi helyiség még inkább ragadt a kosztól. Ezért letelepedtünk a dohányzóasztalhoz, szemben a rekamiéval.

Csak ültünk, és vártuk a hullaszállítókat, akik vállalták, hogy a bejelentés után három órán belül kiszállnak tenger fájdalmaink ellen, és véget vetnek neki. Joli már teljesen megfeledkezett a szipogásról. Láttam, hogy nagyon fészkelődik benne valami mély gondolat, mert gondterhesen kotorászott a ridiküljében. Végül kibökte.

- Lacika, látom, hogy ott van nálad az apuka kulcscsomója. Légy szíves majd a kapukulcsomat meg a lakásét is levenni róla. És ha rátennéd az enyémre...

Majd, mondta, de biztos azt gondolta: azonnal. Mi sem természetesebb ennél. Mit is tehetnénk ennél sürgetőbbet, most, hogy várjuk a szorgalmas hullaszállítókat, miközben apám itt fekszik háttal nekünk. Hátha gondol egyet, és feljön Joliért az éj közepén a síri világból, és a kapukulcs birtokában beállít, hogy megkávézzon, és utána elmenjenek sétálni. Megint elkezdett furdalni a kíváncsiság, hogy mi tarthatta meg apámat negyvennégy évig e mellett a nő mellett. Nem szerettem az anyámat, de az bizonyos, hogy érdeklődése és intelligenciája magasan meghaladta a kapukulcs színvonalát. Lehet, hogy nem volt rangrejtett operaénekesnő, mint a Joli, aki a világot jelentő deszkákat a prózai tűzifa-kereskedelemre cserélte, mikor a Scala helyett a TÜKER-t választotta, de valószínű, hogy ilyen bakikat nem követett volna el.

Bíbelődtem a kulcscsomóval, és így nem tudom, hogyan került elő a téma: apámnak tekintélyes mennyiségű készpénz volt a birtokában. És valóban, két hete kiváltottam az egyik könyvét. Még veszekedtem is vele, mert értelmetlennek tartottam, hogy egy ágyhoz kötött, majdnem magatehetetlen beteg mintegy kilencvenezer forintot tartson magánál, ráadásul ötszázasokban. Legutóbb is, amikor bent feküdt a rehabilitáción - ilyen szép neve van nálunk az elfekvőnek -, ellopták tőle a villanyborotvámat, ami már legalább harminc éve hozzám nőtt. Bármelyik pillanatban újra be kellhet vinni, és akkor holtbiztos, hogy megint meglopják. De apám magából kikelve követelte, hogy váltsam ki a takarékbetétet, sőt, hogy ötszázas címleteket kérjek, hogy mindig legyen neki szóróajándék a keze ügyében. Egy idő után, mint már jó néhány éve mindig, meguntam, hogy ésszerűen érveljek vele szemben, és kiváltottam egy akkora köteget, hogy be se fért a zsebembe. Ezt a pénzt kereste most Joli, mert apám telefonon elmondta neki is, hogy tudjon róla. Apám rendkívül ravasz rejtekhelyet nézett ki a pénznek: a szekrényben lógó sok koszos lemberdzsek közül valamelyiknek a zsebébe tette, azt is elmondta Jolinak, hogy melyikbe. Csak ő elfelejtette. Hogy felejtetted volna el a Gilda áriáját inkább, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit. Vacakoltam még egy kicsit a kulcsokkal, azután lementünk kutyába. Kutatni kezdtünk a tengernyi koszos zsebben, de persze még egy lukas kétfilléres sem került elő. Egy árva fillér sem. Már akkor éltem a gyanúperrel, hogy a patinás nevű Hányásiné elvitt mindent, ami fizetőeszköz. De persze ezt soha senki sem fogja bebizonyítani. És ha bebizonyítanánk is, senki sem adna rá Szimat-díjat. Végre meguntuk a felemelő kutatómunkát, a fiókok húzogatását. Joli is elment a kapukulccsal, mert bokros teendői haszontalanul elszólították.

Hogy a házmesternő mikor oldalgott el, nem tudom, mindenestre egyedül maradtunk Edittel. Apám csak feküdt sértődötten. Hallgattunk. Ültünk a dohányzóasztalnál, és hallgattunk. Kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt. Bambán bámultam az Edit feje fölötti fénypászmába, amiben még izgatottan kavargott a sok kedves látogató által felvert porszem. Csönd volt. Üres és lapos voltam, mint egy rossz helyen épített autóparkoló. Hát felnőttem végre én is. Csak hatvan leszek, még előttem az egész élet. Az élet megy tovább. Fel a fejjel. A helyiségbe kutyát behozni szigorúan tilos. Éljen május elseje, énekszó és tánc köszöntse.

Ha azt mondom, hogy halálos metafizikai találat ért, és mostantól fogva végzetes sebemben a kihúzhatatlan nyílvesszővel fogom vonszolni magam az Andrássy úton és az életen keresztül, akkor bizonyára túl sokat mondok. De valószínűleg nem leszek soha többé a régi. Bár erről nyilvánvalóan eszembe jut a mondás, hogy aszondja: Soha nem lettem, aki lehettem volna, és most már az sem vagyok, aki voltam. És mégis. Ebben a porszagú, koszos szobában újra bebizonyosodott, hogy milyen tojástáncot járunk. Apám nyolcvanöt évet élt. Ha mindazt összeadnám, amit ezért el kellett viselnie! És amit miatta kellett másoknak elviselniük! Ide-oda cibáljuk egymást, kaparkodunk, furakszunk.

Apámnak egyetlen ambíciója volt egész életében: a dohányzás. Evégett járta ki iskoláit, lett bankfiú a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bankban, ezért vonult be katonának, és lett hidász karpaszományos őrmester. Ezért nősült meg, és nemzett engemet is. Mindez ugyanis csupán az éppen-így-létnek hozott áldozat volt, ez volt az ára annak, hogy nyugodtan dohányozhassék. Különös érzékkel került ki mindent, ami eltávolíthatta volna a zavartalan füstöléstől. Nem aggódott senkiért. Nem törekedett semmire. Nem haragudott senkire, igaz, nem is szeretett senkit. Egyszer szemérmes mosollyal ajkain bevallotta nekem, hogy reggel pusztán azért ébred fel, hogy rágyújthasson, és ez teljesen boldoggá teszi. Szerintem egyetlen lépés választotta el attól, hogy Buddhává legyen. Mindenesetre ha a nirvána dohányipari termék lenne, apám már régen rágyújtott volna.

Ha ki akarnám szálazni, hogy mi fűzött hozzá - de nem akarom -, akkor azt mondhatnám, hogy olyanfajta érzelmi sorcsapás és egyben csökevény, mint a csecsemőmirigy. Ahogy a csecsemő nem fejlődik mirigy nélkül, és ahogy a mirigy egy idő után elenyészik, nyomtalanul felszívódik, ugyanúgy volt életemnek sajnos egy elég hosszú szakasza, amikor apám nélkül szinte nem léteztem. Olyan volt, mint a karó valamilyen futónövénynek, ami csak földön csúszó, satnya és pusztuló élet lenne a halott karó nélkül. Most, amikor szétfoszlott, gondolnom kell erre. Már csak a hasonlóság miatt is, mert rólam mindenki azt mondja, hogy kiköpött az apja. Nekem azonban a becsvágy volt a nikotinom. Valami tragikus félrehallás vagy hallucináció miatt a fejembe vettem, hogy vagyok valaki. Emlékszem, amikor az általánosban az évzárón jutalomkönyvet osztottak, a legnagyobb problémám az volt, hogy miként fogom leküzdeni a bénító félénkséget, és hogyan fogok kimenni a könyvért. Soha nem szólítottak. Valószínűleg szóba sem jöhettem én, a kis dadogó, közepes negyedzsidó. És bár igazából tudtam is, hogy nem érdemlem meg, valami mégis azt súgta, hogy feltétlenül kapnom kellene, ha volna a világrendben igazság. Úgy éreztem, nincs a teremtésben vesztes, csak én.

Iszonyú lassan múlt az idő. Ültünk Edittel a dohányzóasztalnál egymással szemben, otthonosan, mintha arra várnánk, hogy szólítsanak. Teljesen hétköznapi helyzet volt. Csak időnként hasított belém, hogy az a valami, ami ott fekszik háttal nekem, teljesen más jelentést ad mindennek. Egy bankelnök érezhet ilyet, amikor hirtelen rabruhában találja magát, kezében küblivel.

Eszembe jutott, hogy a nagy családból egyedül már csak én maradtam. Igaz, az Ella él még talán, de bizonyára nem nagyon. Bármelyik nap megkaphatja a behívót, mert lehet vagy kilencvenéves. Anélkül, hogy bárkit is elgázosítottak volna, vagy agyonütötték volna egymást egy borosüveggel, szép lassan elfogytak a rokonok. Egy ujjal sem nyúlt egyikhez sem senki. Pusztán csak gurultak ide-oda, azután belehullottak a többi kis golyó mellé a nagy tartályba. Először a nagyapám halt meg '58-ban. Huszár volt Przemyşlnél, túlélte. Azután nyilas volt Szálasi alatt, ezt is túléltük. Azután hason feküdt velünk a konyhában, amikor '56-ban a szovjet barátok helikopterről támadták a Kilián laktanyát, de valamilyen ideológiai elhajlás miatt a mi konyhánkat szórták meg egy nehézgéppuska-sorozattal. Képzelem, milyen baromi veszélyesek lehettünk mi a nagyszüleimmel, ha a nagy Szovjetunió vette a fáradságot, és páncélozott helikoptereket küldött hozzánk a Bakáts térre. De ezt is túlélte nagyapám velem meg a nagyanyámmal együtt a konyhakövön. De azután a tüdőráknak már nem tudott nemet mondani. És az a böhöm nagy ember egyszerre csak ott feküdt a konyha melletti kis kuckójában, a rozzant sodronyon, aminek az egyik lábát egy tégla helyettesítette. Kisfiúsra fogyott, úgyhogy szinte egyívású lett velem. Egy reggel bevittek hozzá, mert már régen feléje sem néztem. Úgy tudtuk kerülni egymást abban a cipődoboznyi lakásban, mintha szanaszét költöztünk volna. Gondolom, el akart búcsúzni tőlem, de én nem értettem, hova megy. Egyszerre csak az erőltetett mosolya mögül potyogni kezdtek a könnyei, amit nála sohasem láttam még. Már nem tudom, mit mondott, csak arra emlékszem, hogy valamiért hirtelen nagyon fontosnak éreztem magamat. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Túl nagy teher volt akkor ez nekem tizennégy évesen, úgyhogy egy darabig még szorongatta a kezemet, majd - azt hiszem, kissé kiábrándultan - kiküldött cselédszobából. Ez valamikor áprilisban lehetett, a nyár végén azután meg is halt.

A következő esetre olyan sokat kellett várni, hogy szinte megfeledkeztem arról, hogy ilyesmi is van. Semmi jel sem mutatott erre. Úgy tűnt, egyáltalán senki sem törődik a halállal. Mintha az csak valami szégyenletes baklövés lenne, és ha valaki mégis elköveti a családban vagy az ismerősök közül, az ugyan rossz fényt vet ránk is, de ha elég okosak vagyunk, befogjuk a szánkat, és másról beszélünk, akkor mindenki elfelejti majd. Nagyanyám ugyan egy darabig még magával hurcolt a temetőbe, de az istennek sem ért el a tudatomig, hogy mi köze van annak a süppedt földhányásnak, elszürkült fakeresztnek a nagyapámhoz. Nem értettem, miért kell nekem a távoli és büdös temetői nyilvános kútról, amiben rohadt szegfűk úszkáltak, vizet hordanom a sírra, amin csak valami gaz virított. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, elképzelhetetlennek tartottam, hogy nagyapámnak ez bármilyen értelemben is örömet szerezhetett volna. Nekem pedig egyáltalán semmi kielégülést nem hozott. Lassan abba is hagytuk a kimerítő villamosozást előbb a hatoson, azután a huszonnyolcason, ki egészen a rákoskeresztúri temetőig, ami már talán nem is Magyarország. Öt-tíz év alatt a gyászmunka észrevétlenül elvégezte nagyanyámban a maga feladatát, és kimerült, mint egy laposelem.

Telt-múlt az idő, és senki sem halt meg. Aztán valamikor a '60-as évek végén egy nap arra érkeztem haza, hogy a szokásos családi purparlék helyett valami valóban komoly dolog bolygatta fel az otthoniakat. Nagyanyám tragikus arccal ül a konyhában, időnként elborult tekintetet vet a belső szoba felé. Láttam rajta, hogy nem valamelyik mártírszerepét újította fel, mert a szokásos Szűz Mária-szerű pityergés helyett vonásai megfeszültek, és mozdulatai hirtelenek, bár céltalanok voltak. Láttam, hogy azon ritka állapotban van, amikor egy nő elszántan tenni készül valamit. Mintha eljött volna az alkalom. Nos, kiderült, hogy Ufkár, a hervadt csendéletfestő, aki a legbelső szobában úgy éldegélt a nagynénémmel, mint Philémon és Baukisz a nagykabáton, a sok cukrozott nyers tojástól, amit Ella pohárban és tálcán hordott be neki, infarktust kapott. A mentők nagy padlódobogás, rongyszőnyeg-összegyűrés, elfojtott káromkodások és vezényszavak közepette próbálták kicipelni a hordágyat a gangra, de az előszobában annyira kicsi volt a hely, hogy nem tudtak kifordulni vele. Úgyhogy Ufkárt odaszíjazták az ágyhoz, felállították a hordággyal együtt, majd óvatosan a bejárati ajtó felé döntötték. Amikor függőlegesbe került, egy pillanatra összeakadt a tekintetünk. Én a konyhaajtóból néztem a manővert, és nem gondoltam semmire. Akkor már évek óta nem beszéltem vele, nem is köszöntem neki. Voltam vagy nyolcvan kiló, minden ok és cél nélkül erős, mint a barom. Szokás szerint félmeztelenül, tornagatyában támaszkodtam az ajtófélfának, mert a szűk lakásban mindig olyan meleg volt, mint augusztusban. Szóval ott dűtöttem a falat, és érdeklődve néztem a bonyolult jelenetet. Amikor azonban találkozott a tekintetünk, hirtelen megláttam valamit az ide-oda taszigálástól még imbolygó arcán, ami körül a lendülettől még ott szállongott a régen megszürkült, csapzott, intellektuálisan hosszú haj. Láttam, ahogy ez az elpuhult, nyámnyila alak a szíjak alatt a megaláztatástól és a dühtől megfeszül, és úgy néz rám, mintha szilajon meg akarna verekedni velem. Összekaptam magam, és elváltam a faltól. Olyasféle érzésem volt, mint a kiskatonának, akit tetten ért az őrnagya. Aztán persze végigcipelték a gangon, és másnap már halott volt.

Apai nagyanyám volt a következő. Ma sikerrel indulhatna valamilyen sikkes túlélőversenyen. Pedig neki nem volt sem Rolex búvárórája, se Nike bakancsa, nem is beszélve az ,,I ˆ Rambo" feliratos fejpántról, ami főleg alkalmi világháborúk esetén nélkülözhetetlen kelléke a sportos úriasszonyok ruhatárának.

Nagyapja előrelátóan még az 1848-as határidő előtt valahonnan Galíciából vándorolt be Bécsen keresztül a Boráros térre. Női szabóként kötelességének érezte a vevőkör bővítését, úgyhogy nyolc lányt nemzett, legendásan szép, vörös hajzuhatagú zsidó lányokat. Ezek közül az egyik, a nagyanyám annyira vonzó volt, hogy báró Madarassy Beck Marcell, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank mindenható ura, akit nagyanyám hosszú munkaviszonya alatt sohasem látott, telefonos-kisasszonyként alkalmazta. Ez sokkal fontosabb és bizalmasabb állás volt, mint ahogy azt ma a lehallgathatatlan maroktelefonok korában képzeljük. Nagyanyám oda-vissza tudta a báró úr és az összes cégvezető szeretőinek nevét, és sohasem keverte össze őket. Mint valami elektromos Cupido őrködött a bank zavartalan nemi élete felett. Ki gondolta volna akkor, hogy a pénzforgalom felhői között Zeuszként villámló báró Madarassy Beck Marcell a kies Mauthausenban fogja befejezni nemi életét, nagyanyám pedig még megéri Budapest ostromát, a koalíciós időket, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa, Rákosi elvtárs regnálását, az '56-os anti-villámtréfát, az új gazdasági mechanizmust stb. stb.? Mindebből egy szót sem értett természetesen, szemhatárán legfeljebb bonbonok, derűs virágcsokrok, konyakmeggyek, találkák és csipkés hálóingek kavarogtak tarka összevisszaságban.

Ebből az sem tudta felébreszteni, hogy 1944-ben az éppen hatályos zsidórendelet értelmében be kellett volna vonulnia a gettóba. Akkor már régen nyugdíjban volt - a visszavonulására kapott gyönyörű kristályváza most is ott áll a szekrényem tetején -, és arra készült, hogy derűs öregségét a Liszt Ferenc téren a régi emlékek rendezésével fogja tölteni. Apám próbálta meggyőzni őt, hogy a gettó nem is olyan rossz hely. Sokan lesznek ott, legalább nem lesz annyit egyedül, mint most. Hamarosan ugyanúgy kedvelni fogják, ugyanúgy nélkülözhetetlen lesz, mint a Liszt Ferenc téri házban. Mindenesetre jobb dolga lesz, mintha a Dunába lőné egy járőr. De nagyanyám hajthatatlan volt. Nem volt képes felfogni, hogy miért acsarkodnak rá, hiszen báró Madarassy Beck Marcell sem talált soha semmi kivetnivalót a munkájában, pedig ő igazán szigorú ember volt. Végül nagy nehezen felfogta, hogy most nem egy kedélyes operett első felvonásának végén van, amikor kezd kibontakozni a konfliktus, hanem lehet, hogy egész rövid időn belül szappan lesz belőle.

A Liszt Ferenc téri házat már jórészt kiürítették - főleg zsidók lakták, akik ekkorra már beletörődtek, hogy előbb bevonulnak a bedeszkázott gettóba, majd engedelmesen elballagnak valamelyik vágóhídra. Azoknak a lakásoknak az ajtajára, ahonnan elhurcolkodtak, a házmester egy hatalmas fehér András-keresztet rajzolt. Apám pár pengőért vett egy kis meszet a házmestertől, és fölrajzolta a keresztet. Nagyanyámnak a lelkére kötötte, hogy nem hagyhatja el a lakást, nem gyújthat villanyt, nem nyithatja ki a spalettát, nem húzhatja le a vécét, és nem mozoghat túlságosan élénken, ha még volna ehhez kedve, mert felfedezhetik. Nagyanyám hat hétig bírta idegekkel, de azután azt mondta, inkább a gettó.

Összecsomagoltak, és kart karba öltve, mintha csak kuglófozni mennének vasárnap délután, elsétáltak apámmal a gettóba. Az volt a röhejes, hogy apám nem minősült zsidónak. Ő a magyar haza délceg karpaszományos őrmestere volt, papíron elszánt arra, hogy életét és vérét adja, mondjuk a Don-kanyarnál annak a rendszernek, amely az anyjából fogyóeszközt csinált.

Mire én megszülettem, és eszmélni kezdtem, mindebből semmi sem maradt. Nagyanyámat én már csak egy kissé szenilis vénasszonyként láttam viszont, aki a ház kedvence volt. Mindenkivel tréfált, mindenki tartozott neki pár forinttal. Én nem kedveltem, mert az elmaradhatatlan vasárnapi sült húsra - amire apám a nevelésemet alapozta - akkor már örökösen rácsöpögött az orra. Apám erről nem vett tudomást, én meg nem mertem szólni. Egyetlenegyszer lázadtam csak fel, amikor meguntam, hogy nagyanyám állandó Schtohtach!-ozás közben arra intett csöpögő orral, hogy:

- Vigyázz, ember legyen belőled, Lacika!

- Tessék mondani, miért kell embernek lenni? - kérdeztem elfojtott ingerültséggel.

Nagyanyám jóindulatú nevetése, utódja fejlődését elégedett derűvel szemlélő tekintete fennakadt, mosolya kimerevedett, mintha homok zúdult volna egy durván összeácsolt gépezetbe, amely most meg-megújuló kísérletet tesz az újraindulásra.

De ekkor a túlélés bajnoka már hanyatlott. Pár év múlva kezdte tétován összeszarni azt a szobát, ahol most apám háta mögött ülünk Edittel. Ugyanaz a parketta van a lábam alatt, mint akkor, apám még csak fel sem csiszoltatta. Talán párszor felvikszelte valaki azóta. Apám akkor előjött a nirvánából, és ingerült morgással követte nagyanyámat a szemétlapáttal és a szaros söprűvel. Kissé furcsán hatott, ahogy élesre vasalt nadrágban, kifényesített, méret utáni bordó félcipőjében, jól szabott zakóban, szivarzsebében a fehér díszzsebkendővel hajladozott itt a szoba közepén, mint Charles Boyer, és gyűjtögette a legújabb termést.

Azután sikerült valamilyen szocialista összeköttetéssel elhelyeznie nagyanyámat egy pesti klinika zárt osztályán. Öt évig látogattuk őt. Derűs végnapok voltak ezek, irónia nélkül mondhatom. A zárt osztályon megint csak mindenki kedvence lett. Látom, ahogyan vidáman kacarászva üdvözli a hústorony Zsuzsit, aki fél órája még teljes erővel, fejjel nekirohant a berácsozott üvegablaknak:

- Hogy vagyunk, hogy vagyunk mindig? Gonosz kislány, az utóbbi időben mintha kerülne engem!

Az pedig szelíden leült az ágya szélére, és kuncogva babusgatni kezdte a Kölcsei nénit, mintha hónapok óta nem látták volna egymást. Az ablaknál feküdt a grófnő, akit persze csak én neveztem el így, mert eleinte olyan méltóságteljesen járt-kelt földet söprő pongyolájában, mintha maga Zrínyi Ilona keveredett volna ide száműzetésbe. Nagyanyámmal azonban szóba sem állt. Mit nekem egy ilyen öreg senkiházi siksze, gondolhatta.

Nagyanyám ezt is csak olyan félbemaradt zavartsággal vette tudomásul, mint mindent, ami nem illett bele kedélyes bábszínház-lelkébe. Nem neheztelt, de nem is zavartatta magát. Az sem kavarta fel langyos nyugalmát, és főleg nem töltötte el elégtétellel, amikor a grófnő pár hónap múlva kezdett enyhén szólva furcsán viselkedni. Egy látogatáskor, amikor már kissé untam, hogy nagyanyám vagy alszik, vagy mosolyog, arra lettem figyelmes, hogy a nagyasszony mutatóujjával elmerülten turkál a seggében, majd a talált sárga nyersanyaggal rejtélyes ábrákat vázol a falra.

Csendes vasárnap délután volt. Nagyanyám halkan horkolt, apám valamelyik ápolónőnek csapta a szelet, úgyhogy volt időm elmerengeni a szerencse forgandóságán meg a pártunk és kormányunk által akkor felvázolt csillogó perspektíván. 1973-at írtunk. Nagyanyám lába pár hónap múlva üszkösödni kezdett, és az intézetvezetővel konzultálva apám beleegyezett, hogy ne amputálják. Az intézetvezetőt és az ápolónőket ez megfosztotta ugyan a csurranó-cseppenő apanázstól, de nagyanyám megérdemelt békés öregségét, az ökörnyálas, derűs őszi derengést sem szaporította tovább.

A következő évben meghalt az anyám. Tudom, hogy ez a sorozat kezd komikus és valószínűtlen lenni, de mit csináljak. Ilyenek a játékszabályok. Ha összes halottadat összeadnád, nyájas olvasó, te is ki tudnál állítani belőlük egy kuglikészletet. Nos, a sorsom megint gurított egyet. Anyám felhőtlen csitrikorában elaludt a Balaton-parton, és mire felébredt, már munkált benne az ízületi gyulladás, ami átfejlődött szívbelhártya-gyulladásba. A szívbillentyűk hegesedése arra vezetett, hogy rosszul záródtak, ami viszont vérrögképződést okozott valamilyen trükkös módon, amit nem értek. A lényeg az, hogy anyám napjai nagyjából tizenöt éves korától kezdve meg voltak számlálva. Hogy a sok rög közül melyik szabadul el, és hova távozik, az kiszámíthatatlan. Még huszonkilenc éve volt hátra. A rögnek úgy tetszett, hagyja anyámat, hogy előbb megszülje a bátyámat, akinek több esze volt, mint nekem, és ezért halottan jött a világra; majd engedte azt is, hogy kihordjon engemet.

Amikor kidugtam a fejemet 1944. június 13-án, már elég barátságtalan volt idekint. A demokrácia és szabadság bajnokai, a későbbi derék NATO-testvérek éppen szorgalmasan bombázták a Baross utcai szülészetet, mert nyilván tudomásukra jutott, hogy jövök. Amikor kiengedtek bennünket anyámmal, és hazamentünk a Bakáts térre, a bombázók utánunk jöttek. Egy szép napon fejünkre szakadt a fél ház. Anyám akkor megsüketült a fél fülére, én pedig azóta próbáltam elköltözni onnan, de ez csak 1998-ban sikerült, amire kiböjtöltem, hogy összes felmenőim és házastársaik kihaljanak a lakásból.

Elég az hozzá, hogy a rög még azt is megengedte, hogy anyámat az '56-os sajnálatos események után detronizálják az anyagbeszerzés ormairól, és ezután egyszerű beosztottként szerezte az anyagot, mígnem 1964-ben, miközben általános nyelvészeti vizsgámra készültem, anyám egy délelőtt, se szó, se beszéd, lefordult az anyagbeszerző-székről. A rög úgy döntött, hogy eddig, és ne tovább. Még tíz év haladékot kapott, a fél oldalára bénán. Az életerő valami miatt azonban nem hagyta el teljesen. Egy-két év múlva már újra volt gondja arra, hogy haját hagymavörösre festesse, és béna kezének körmei is reszeltek és vérvörösek legyenek.

Amikor '74 szeptemberében egy pénteki napon meglátogattam a kórházban, már mindenki tudta, hogy csak órái lehetnek hátra. Ő nem tudta. Hosszú, ritkás, lenőtt tövű vörös haját fésülgette kacéran, mert nevelőapám is bent volt meglátogatni. Közben kedélyesen beszélgettek arról, hogy anyám hamarosan kijön, és fél kézzel is egy vájdling töltött káposztát fog főzni a szabadulás örömére. Buzgón helyeseltünk neki, habár nekem a gyomrom kavargott, amikor a lábára néztem, és láttam, hogy a szívelégtelenség miatt feldagadt lábaiból gyengén, de megállíthatatlanul szivárog a víz.

Ezután pár évig szünet volt. Pontosabban nem vettem tudomást nevelőapám haláláról, aki anyám távozta után elköltözött tőlünk a szeretőjéhez, akit anyámmal párhuzamosan, mintegy szabadon választott gyakorlat gyanánt boldogított. Tekervényesen értesültem az elhunytáról, mert egy este csengett a telefon. A feleségem vette fel a kagylót szokás szerint.

- Tessék!

- Jó estét kívánok! Papp Lászlóval szeretnék beszélni.

- Kérem, ez téves. Itt nem lakik Papp László.

- Ne tessék ilyet mondani, ezzel nem szabad viccelni. A férjem, Papp György meghalt, és szeretném ezt tudatni a fiával.

- Őszinte részvétem, de tévedni tetszik. Nálunk nincs Papp László. Talán a bokszoló...

- Mondja, drága, nem szégyelli magát?! Amíg élt a Magda, sokat telefonáltam maguknak, ismerem a számot, és azt is tudom, hogy nem költöztek el. Adja ide a Lacit.

Átvettem a kagylót.

- Tessék.

- Kivel beszélek?

- Akit hívott, kedves asszonyom. Maga tudja, hogy kit hívott.

- Nagyon kérem, mondja meg, hogy hívják!

- Kérem. Kölcsei László vagyok.

- Biztos ebben?

- Amennyire biztos lehetek abban, hogy én vagyok a nadrágomban. De miért aggasztja ez önt, drága asszonyom?

- Hogyhogy Kölcsei László, ezt nem értem, hogy lehetnek ilyen lelketlenek, miért csinálják ezt velem? Pont most! Hát nincs magukban emberi érzés?

Ekkor már sírt.

- Asszonyom, lehet, hogy megrázza önt, de nem tehetek róla: Kölcsei László vagyok már lassan negyven éve. Ezen már aligha lehet változtatni. Kivel beszélek?

- Papp Györgyné vagyok. Szégyellheti magát, az apja nagyon büszke volt magára, és fájt neki, hogy felé sem néz.

- Azt hiszem, tévedés van a dologban. Az én apám Kölcsei Tibor. Rengeteg Papp György van a világon, ön valószínűleg rossz számot hívott.

- Laci, nem értem, mire jó ez a hazugság. Hiszen még koszorút is küldött a papa temetésére. Az volt ráírva: Örökké a szívemben élsz! Szerető fiad, Laci.

- Drága asszonyom, most már bizonyos, hogy téves számot hívott, mert én soha senkinek nem küldtem koszorút, még az anyámnak sem. Nálunk ez nem szokás. Mi szegfűt szoktunk venni, vagy fehér rózsát. Koszorúzni a flekktífuszban elhalt szovjet hősöket szokták.

- Most már elég! Ne szórakozzon velem, maga érzéketlen állat! Én ismerem magát, és maga is ismer engem, ugyanis az anyja lakodalmán bemutattak magának a Bakáts téren, és akkor maga azt mondta, hogy Papp Lászlónak hívják.

Puff neki. Ebben igaza van. Hirtelen beugrott, hogy '58-ban, amikor anyám kipasszírozta, hogy a Gyuri elvegye, nagy lakodalom volt az oldalsó szobánkban. Ennek legalább huszonöt éve. Az egyik legkínosabb esemény volt az életemben, mert fél órával a lakodalom előtt anyám kijött a konyhába, és félrevont.

- Ide figyelj, Laci. Még sohasem kértem tőled semmit úgy istenigazában. Most kérek valamit.

Jóleső melegség öntött el. Anyám általában csak futó megjegyzésekkel, baráti csipkelődésekkel szokott érintkezni velem, beszélgetni nem szoktunk. Úgy látszik, kezdek felnőni, és számítani neki.

- Mindjárt itt lesznek a Gyuri bácsi kollégái. Ők úgy tudják, hogy te az ő fia vagy.

- Annyi baj legyen. Egyiket sem ismerem.

- Hát éppen ez az. Be kell majd mutatkoznod. A Gyuri bácsi azt szeretné, hogy mondd azt, hogy Papp Lászlónak hívnak. Tudod, mint a bokszolót...

Elállt a lélegzetem. Akkor még szerettem az apámat és a nevemet is, amely a költő névrokon fényéből egy kóbor pászmát lopott nekem. De leginkább az égetett, hogy illedelmesen sárló anyám képes eldobni a saját és az én nevemet is egy jelentéktelen hólyag kedvéért. Az öltönyös segédmunkásért, akit sikkasztás miatt kirúgtak az ÁFOR-tól. Az osztályvezető úrért, aki már csak a bálákat cígöli a Kispesti Textilgyárban. Belementem. De attól kezdve rohamosan távolodtunk egymástól.

Eltelt tíz év, ami alatt a maradék sereg a legnagyobb egészségnek örvendett. Mindenki ép volt és boldog. Kellemes ünnepeket! Happy new year! Merry Christmas! Hajrá Fradi! Most vegye meg a kétszázötven darabos intimbetét-szettet hihetetlenül alacsony, bevezető áron! Minden kedves ezredik vásárlónk kap egy zenélő irrigátort ajándékba! Szóval majd kicsattantunk az életerőtől. Azután hirtelen meghalt a nagyanyám, aki valamikor egymagában többet jelentett nekem, mint az eddigiek összevéve. De erről már annyit beszéltem máshol, hogy itt már nem akarom újrakezdeni. Végül már csak apám, az Ella, Edit meg én maradtunk. Illetve most már az apám sem lottózik. Éldegélünk, amíg meg nem halunk. Szeret bennünket a Lottó Áruház. A mennyország nyitva reggel kilenctől este hatig. Hétfőn szünnap.

Volt időm mindezt végiggondolni, mert a hullaszállító brigád nyilván vagy ebédelt valahol, vagy brigádilag elmentek moziba. Máskülönben érthetetlen, hogy miért csak kettő körül állítottak be. Hárman voltak. Közülük ketten - szemlátomást az uralkodó munkásosztályból frissen deklasszálódott egyén - a lezárható tetejű bádogtepsit cipelték be, a harmadik volt a komisszár. Tisztségére az utalt, hogy nála volt a szállítólevél, amit aláíratott velem, másrészt fénylő zöld zakót öltött, szemben a hordárok szürke zubbonyával. A zakóhoz hozzáillő, szabványosan megtört tekintetet viselt, aminek a törésszöge azonban egyetlen fokkal sem dőlt jobban a koszos parketta felé, mint ahogy azt a tapasztalt nacsalnyik jónak látta. Szakértő szempillantással felmérte ugyanis kopott kordnadrágomat, amihez hozzáadta még a parketta állapotát is, majd mindkettőt levonta a borravaló várható értékéből. A kijött eredmény igen csekély lehetett, ezért egy hirtelen sugallatnak engedve az egész képletet beszorozta a falon lógó hatalmas kép piaci értékével.

Így lehetett valahogy, bár nem vagyok egészen biztos benne, mert inkább azt figyeltem, hogy miképpen fogja a két hajdani uralkodó apámat a tepsibe tenni.

- Megkaphatjuk a lepedőt? - fordult hozzám ekkor a nacsalnyik protokollszerűen lehalkított hangon és kissé terhelten a sok fejszámolástól. Bután nézhettem rá, mert a két munkás szemléltetőleg odaállt a rekamié két végéhez, és anélkül, hogy apámat egy ujjal is érintették volna, megragadták lepedője négy sarkát. Így maradtak meggörnyedve, miközben fejüket tiszteletteljesen felém fordították. Egy pillanatra olyan volt mindez, mint valami papundeklire kasírozott kép, ami egy vöröskeresztes tanterem falán porosodik oktatólag. Bólintottam, mire a két ember megelevenedett: összefogták a lepedőt apám felett, akit már amúgy is feje búbjáig takart a paplan, és zutty!, majd máris csukódott a tepsifedél felette. Én ott maradtam összetiporva, diadalra vágtató paripák nélkül. Csak bámultam, ahogy apámat expediálják a szakszerű szolgáltatók. Álltam, és néztem az ajtóra, amin kimentek. Valami zavarni kezdett azonban: egy szemrehányó pillantást éreztem a tarkómra szegeződni. Megfordultam, és lám: a fölém tornyosuló zöld zakó felől mintha hideg fuvallat ereszkedne le a szoba alsóbb régióiba, ahol álltam. Nem értettem, hogy mi a túrót akar még. Minek áll itt, szemrehányóan, mint valami környezetvédő angyal a szeméttelepen? Editre néztem segítségkérően, ahogy a megfagyott gyermek is utoljára még anyjával álmodik. Szája sarkában egy akkorka mosoly jelent meg, mint egy tövig szívott és elnyomott cigarettacsikk. A borravaló! - hasított belém a felismerés. - Borravalóért kiált az egész természet! - Még volt nálam egy tojáslikőrnyi adag a felváltott tízezresből. Odaadtam. A tornyosuló zakó kissé sértődötten ugyan, de ruganyos léptekkel kiment a szobából, anélkül, hogy köszönt volna. Csak kimérten bólintott, mint Metternich a lakájának.

Egyedül maradtunk a növekvő porszagban. A súlyos sarkak alatt összegyűrt, félrecsúszott szőnyegek, a szanaszét állított székek, az ágyneműtől megfosztott, kopott zöld heverő, amit rég halott anyám vett valamikor a daliás előidőkben apámnak a spártai ágyneműtartó helyett, mind vádlóan nézett rám. ,,Négy százados emelje..." Nekünk sohasem tellett századosokra. Örültünk már egy házmester jóindulatának is. De honnan is vennék én négy házmestert?

Elzártam a gázóra főcsapját, áramtalanítottam. Ellenőriztem a vízcsapokat, hogy amíg nem lesz itt senki, nehogy elárasszák a lakást. Összemarkoltam a házmesternő által felhozott dokumentumokat: a folyószámla-egyenlegeket, a számlák feletti rendelkezést rólam a házmesternőre átruházó meghatalmazásokat, a közjegyzői igazolást, a letéti jegyeket stb. Felvettem apám kulcscsomóját a dohányzóasztalról, és kimentünk a lakásból. Ott álltunk a bezárt, piszkos bejárati ajtó előtt, amely életem jobbik szakaszát rekesztette el tőlem végérvényesen. Így érezhetett Ádám, amikor kilakoltatták.


P. S. & Mottó:

Ííítttt a patent kulcskarika!
Maaaagyar mérnök sza-sza-szabadalma!
Kóóó-ko-ko-kopaszok előre, ha-ha-hajasok há-hátra!
Tíííí gyerekek, hess a büdös pí-pí-picsába!

(Ismeretlen szerző a XX. század közepéről)
 
 
0 komment , kategória:  Báró László Május  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3027
  • e Hét: 15229
  • e Hónap: 60301
  • e Év: 2001581
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.